Nadányi Zoltán

A  KUTYÁM

A kutyám

halkan lépked lépteim után.

Hőt, fagyot

boldogan tűr értem, nem hagy ott.

Szél ha tombol,

jég ha ver: nem veri el a nyomomból.

Ő azért van, hogy kísérjen engem,

négy év óta kísér, mint az árnyék.

Ha nem volna, idegenül állnék

a mezőn, a kék-zöld végtelenben.

Hátra nézek. Ott van. Mindig ott van.

Jön utánam halkan és nyugodtan.

Nem nemes faj, korcs eb ivadéka,

a hűsége minden érdeme,

meg hogy úgy néz a szemembe néha,

mintha mindent, mindent értene.

Le-lehajlok, hogy megsimogassam,

Ő hátára fordul erre lassan

és ott érzem ujjaim hegyén

dobogó kis szívét. Ó szegény.

Néha aztán – vannak külön utak –

otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.

Ekkor ő, mint akit szíven szúrtak,

leroskad a kapunál a porba.

Ott találom, mikor visszatérek,

akkor tér meg ő belé a lélek.

Ó, hogy megörül,

ha megérkezem!

Hogy ugrál körül!

Nyalná a kezem.

Kaputól az ajtóig követ,

ott megáll és hűség és remény

csillog a szemén: 

hátha belyebb is jöhet?

A bundája ázott, talpa nedves,

de olyan szépen néz rám. Jöjj be kedves.

Jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.

Ne csalódjék a Remény, a Hűség.