BOTOS LÁSZLÓ

 

ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ

 

15. FEJEZET

 

 

A CSEH LÉGIÓ

 

 

            A békekonferencia előre leszögezett célja volt egy tartós béke megteremtése, ahol a közép-európai nemzetek, nemzeti kisebbségeikkel együtt, megtalálják a bajok orvoslását. Az első világháború után a jó szándékú, idealista vezéregyének abban reménykedtek, hogy a győztesek és vesztesek keresztény megbocsátásban, békében fognak élni egymással. Ezek a vezetők hittek abban, hogy a római Vae Victis (jaj a legyőzöttnek) időszak elmúlt, és a kulturáltabb újkori ember nem alkalmazza az ilyen elavult szokásokat. A háborút vesztett nemzetek bíztak Wilson elnök gyakran hangoztatott demokratikus elrendezésében, amely a népakaraton alapul. Ennek reményében a Központi Hatalmak, minden külső behatás nélkül, visszavonták haderőiket, távol Oroszország területétől. A győztesek hiszékenysége mérhetetlen volt, amikor tudatlanságukban elfogadták a hazugságok sokaságát néhány soviniszta politikai ügynöktől, és feladták az önrendelkezési jog alkalmazását. E maffiázók ígérete volt „une sorte de Suisse. Benes az emberiségre hivatkozva követelte a Monarchiában élő szláv nép felszabadítását. Újságokon keresztül félrevezette a nyugati politikusokat és népeit, csak azért, hogy a cseheket tegye meg a más népek leigázójává. Nem Svájcot akart, hanem egy nacionalista szláv államot. Az új Csehszlovákia ugyanolyan nemzetiségű állam lett, mint elődje, mert a kisebbségek ugyanolyan számban éltek ott, csak most cseh uralom alatt. Benes és Masaryk a demokrácia leple alatt jól álcázták rejtett céljukat. Önrendelkezést követeltek a csehek és szlovákok részére, de hevesen tagadták ugyanezt a jogot nekünk magyaroknak. Egy példa, ami jól szemlélteti Benes képmutatását: a német Szudétaföldet történelmi jogon magának követelte, ugyanakkor foggal-körömmel ellenezte a történelmi jog alkalmazását  a magyarokkal kapcsolatban a Felvidéken. (Kostya, 104)

            Benes hirdette: ha Csehszlovákia megalakul, egy erős bástya lesz ahhoz, hogy visszatartsa a németek kelet és oroszok nyugat felé irányuló terjeszkedését. Hogyan tartotta be Csehszlovákia ezt a vállalt kötelezettségét? 1945-ben, ők voltak az elsők, akik  boldogan keblükre ölelték a „szovjet testvéreket”, és ezzel utat nyitottak az oroszoknak Európa szívébe. Alkalmatlanok voltak arra, amit mi több mint egy évezreden át sikeresen folytattunk. „E felismerésből az is következik, hogy az európai nemzetek nagy családjának egyetlen olyan külső hatalom sem lehet őszinte szövetségese, amelyik akár a bolsevizmussal, mint minden természetes életrendet felforgató és dezintegráló irányzattal, akár pedig annak kiszolgálójával, a pánszlávizmussal, mint a faji imperializmus egyik leggyűlölködőbb irányzatával, hajlandó az európai nemzetek kikerülésével bármiféle politikai szövetséget létesíteni. Még súlyosabban esne latba az a körülmény, ha a politikai szövetségkötésnek nemcsak gazdasági, hanem kifejezetten hadászati, illetőleg katonai vonatkozásai is lennének.” [1]

            Most, hogy Csehszlovákia szerepét, viselkedését tárgyaljuk, Berzy tanulmányának a kommunizmus célkitűzéséről szóló idevonatkozó részét érdemes idézni. „Elűzni a fejedelmeket, eltörölni az országok határait: megszüntetni minden speciális hazáról való fogalmat, lefegyverezni erőszakkal minden ország hadseregeit, elpusztítani minden arisztokratát, lomtárba űzni minden külön alkotmányt, simára taposni minden vallást. . . ” (Berzy, 157) A második világháború egyengette az utat a kommunizmusnak Közép-Európa leigázására. Ekkor kezdődött az erkölcs és vallás lerombolása is. Nyugaton ez időben a szabadkőműves páholyok úgy nyilatkoztak, mintha elleneznék a kommunizmus erőrekapását, de a valóságban segítették azt, mivel a látszólag egymással ellentétes rendeletek mind egy helyről jöttek. Mindkét csoport vezetői istentagadók voltak, keresztényellenesek és materialisták. Plinio Correa de Oliviera pontosan meghatározza a hivatalos kommunista politikát, amely előírta a keresztényüldözést a szovjeturalom alatt sínylődő országok számára:

1.      „Bizonyos hosszabb-rövidebb időn belül be kell csukni a templomokat, el kell távolítani a klérust, meg kell tiltani a hit minden megnyilatkozását és minden hitterjesztő tevékenységet.

2.      Ha történetesen nem lehetne elérni azonnal ezt az eredményt, akkor színleljen az államvezetés türelmet az egyelőre teljesen meg nem tiltott vallásgyakorlással szemben, körülvéve a kémkedés és besúgás mindenféle változatával – folyamatosan nyomorítva meg a hit kultuszát.

3.      Be kell csempészni kommunistákat az egyházak papi szervezetébe, hogy fondorlatosan belülről lehessen átformálni a kommunizmus szállítóeszközévé.

4.      Minden eszköz igénybevételével elő kell mozdítani az állam és a kommunista párt hatáskörének a növelését, valamint a tömegek istentagadóvá való átnevelését.”[2]

Most, ha figyelembe vesszük, hogy a Monarchia és Magyarország felbomlását a titkos szabadkőműves páholyok, keresztényellenes agitátorok segítették elő Párizsban a trianoni döntéskor, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Trianonban és 1945 után a döntések Európa-ellenesek voltak. Kik diktálták a Békeparancsot? Megnevezésük helyett hadd írjuk le karakterüket, amelyből megállapíthatjuk kilétüket.  „. . . vallástalanok, istentagadók, szektáriánusok, pánszlávista fanatikusok, cionista fajvédők, szalon-kommunisták, marxi-szocialisták, világfelforgatásra készülődő bolsevisták, s valamennyi mögött a szabadkőművesség, mint titokzatos összekapcsoló és kötelezően ható idegen rítusú bűvölet.” (Berzy, 177)

„A keresztény béke-eszmény kiszorításával, már 1918 után, a szabadkőműves befolyás vonult be a béketárgyalás üléstermeibe, de akkor már a befolyás – az amerikai és az európai páholyok „titkos” törekvéseinek összetalálkozása következtében világpolitikai tényező volt.” (Berzy, 177)

Wilson elnök hazatérve az első Párizsi béketárgyalásokról így nyilatkozott: „Ha nem jól sáfárkodtunk azokkal a hatalmi eszközökkel, amelyekkel az emberiség felruházott bennünket, mi leszünk a világtörténelem legnagyobb gonosztevői:” (Berzy, 178) Kennan La Diplomatie Americaine című könyvében így ír: „Ez a békeszerződés, mintegy az ördög kezével volt írva, és magában hordta a jövendő tragédiáit.”[3]

            A csehek szoros szövetséget kötöttek ezzel a kommunista pánszlávista, Európa-ellenes szovjet állammal. 1945-ben önként átadták nekik Kárpátalját, amit Trianonban kaptak. E területtel a pánszlávisták közel jutottak Európa szívéhez. Láthatjuk a csehek nem tudták betölteni azt a szerepet, amire eredetileg vállalkoztak, és amit Európa biztonságáért el kellett volna látniuk. Ezért Európa nem tudta magát kelet felől védeni. A Kárpát-medencének egy olyan megbízható erős nemzetre van szüksége, amelyre számíthat Európa.

            A „cseh légiót” a Központi Hatalmak galíciai-cseh szökevényekből alakították. Masaryk szervezte őket haddá Szibériában, és a cseh légió nevet adta neki. A légió „dicsőséges” tetteit be kell mutatni, mert a nyugati világ előtt ez ismeretlen, pedig a légiónak komoly szerepe volt Csehszlovákia megalakulásában. Sakharov Constantin altábornagy, a Cseh Légiók Szibériában című könyvében kimerítően ismerteti a történteket.[4] Koltcsak tengernagy, az orosz mensevik hadsereg (Fehér Hadsereg) parancsnoka írja, hogy „a beláthatatlan orosz sztyeppe, a kegyetlen hideg és az elképzelhetetlen nehézségek ellenére is, megpróbáltuk megmenteni Oroszországot, háborúba mentünk az orosz bolsevik (Vörös Hadsereg) ellen.” A nemzeti Fehér Hadsereg vereséget szenvedett a cseh légió árulása következtében. Masaryk az Anabasis című könyvében ír a cseh légió „hősi” tetteiről, abban bízva, hogy a hazugság sohasem tudódik ki. A Vörös Hadseregnek sem volt érdekében hirdetni, hogy sikerüket egyedül a légió árulásának köszönhetik. A csehek amikor megszöktek, és átálltak a Szövetségesek oldalára, a cári Oroszországhoz szegődtek, de csak addig, amíg a cár győzelmi helyzetben volt, és pénzelte őket. Ahogy a Vörös Hadsereg megerősödött, elhagyták a cárt, de nyíltan még nem álltak a vörösök oldalára, mert még nem győződtek meg az Antant nézetéről. Ilyen kétkulacsos, sem itt sem ott magatartással benyomultak messze Szibériába. A városok ellenállás nélkül átengedték magukat, abban a hitben, hogy a csehek a cárt segítik, de a vörösök erőnyerése következtében a csehek elhatározták teljes fegyverzetben a nyugat felé való visszavonulást, végigrabolva az elérhető területeket. A legnagyobb „hős” tettük volt Koltcsak tengernagy elárulása, a vörösöknek való kiadatása. Lehetetlen leírni azt, hogy milyen kegyetlenül bántak a csehek a magyar hadifoglyokkal. Ezt, az állítólagos szibériai „hősi” tettet, méltányolták a Nagy Hatalmak, amikor létrehozták Csehszlovákiát, elszakítva a Felvidékünket. Sakharov könyvének előszavában olvashatjuk: „ . . . amikor a világ közvéleménye megejti majd a reviziót a cseh-szlovák állam felett, ez a könyv, mint történelmi forrásmunka, döntő érveket fog szolgáltatni a történelmi igazságszolgáltatás számára.” (8) Sakharov erősen ellenezte a pánszláv törekvéseket. Tisztán látta, hogy Oroszország vesztét a pánszláv törekvések okozták, s amely joggal váltotta ki a nem szláv népek ellenszenvét, mivel az imperialista pánszlávizmusban látták a legnagyobb közeledő veszélyt.

            Sakharov nem akart rabszolgaságot egy nép számára sem, a szláv népeket sem kívánta egyesíteni. Helyette a szellemi, a kulturális és anyagi fejlődést kívánta elősegíteni Oroszországon belül. Egyben kihangsúlyozta, hogy Magyarországnak minden oka megvan arra, hogy rokonszenvezzen a nacionalista Oroszországgal, amely ugyancsak pánszlávellenes.

            „Mi, oroszok nem a győztes, hanem a háború utáni idők leigázott népei közé tartozunk, és szolidárisaknak érezzük magunkat mindazokkal, akik a világ előtt minden békereményt megcsúfoló szerződések ellen panaszt emelnek.” (Sakharov, 10) Sakharov írja, hogy az orosz nép még többet szenvedett, mint azok a szerencsétlen népek, akiknek alá kellett írniuk a szerződést. Még a nevünket is elvették tőlünk. Százötvenmillió népet tettek rabszolgává. A nép éhezett, bár a föld megtermett mindent. Fiataljainkat átnevelték ateistának, az imádság használatát betiltották. Az országon belül a kémhálózat tartotta a népet elnyomás alatt, a halálfélelem fenyegetésével. A kommunista hatalmat nemzetközi bűnözőkkel tartották fenn. Sztálin volt a vezetőjük, Kalinyin, Kun Béla és mások. Sakharov rávilágít a rémületre és árulásra, ami ekkor itt végbe ment. Sakharov érzékenyen kihangsúlyozza az árulókat, akik testvérnek és barátnak nevezték magukat, akkor, amikor elárulták őket. Ezért célul tűzte ki a népekkel megismertetni a csehek aljas viselkedését, hogy soha ne feledjék gyalázatos tetteiket. Emberek könnyen felejtenek, különösen azok, akik másokat elnyomnak, és a valóságot megváltoztatják. Az orosz száműzöttek most döbbentek arra a tényre, hogy a sors Magyarországot sújtotta a legkeményebben, sokszorosan kegyetlenebbül, mint más nemzeteket.

            Megállapítása szerint egyes szláv kezektől Oroszország és Magyarország szenvedett a legtöbbet. Amikor az orosz nemzeti hadsereg (mensevikek) már majdnem kivívta a győzelmet, Versailles-ban árulás következett be. A háború kitörésének okát Németországra és Magyarországra hárították éppen azok, akik jól felkészültek erre a háborúra. A legyőzötteket lefegyverezték, és a háború költségeit megfizettették velük. Biztosan tudjuk, hogy ha Oroszország és Németország szövetségesek lettek volna, a világháborúra nem került volna sor. Ez a két nagyhatalom példát adott volna Európa-szerte az együttműködésre, de Versailles-ban épp ettől féltek a legjobban. Ezért importálták Oroszországba a különböző nemzetiségű kommunistákat, hogy ellenségessé tegyék e két nagyhatalmat egymással. Az önrendelkezési jog álarca alatt két részre vágták Európát, és megalakították új műállamaikat. Cseh területhez hozzácsatolták a német Szudétaföldet, a magyar Felvidéket és Kárpátalját. Trianoni és a Szt. Germain-i utód-államok önkényes megalakításával elvetették a magját egy újabb világháborúnak, amelyre az első világháború győztesei időközben már készülődtek is. Ezt a háborút jóval előbb befejezhették volna, sokkal kevesebb vérontással, ha az USA már 1915-ben beavatkozik, de így nem profitálhatott volna fegyverszállításban mindazoknak, akik a harcban szembenálltak egymással. (Sakharov, 16)

            A világháború befejeződött, de nem az Antant nemzetek nyilvánvaló győzelme miatt, hanem a Központi Hatalmak belső összeomlása következtében, amelyet a békéltető propaganda idézett elő. Oroszország hasonló okok miatt vesztett. Az USA későbbi háborús beavatkozása nyilvánvalóan hozzájárult a befejezéshez. Az amerikaiak akkor léptek be, amikor már biztosak voltak a kimenetelben, és jól profitálhattak a háború végeztével is. Az amerikaiak kategorizálták a nemzeteket, úgy, mint „győztes és vesztes” és nem pedig „győztes és legyőzött”. Oroszország és a Központi Hatalmak a háborús vesztesek osztályába kerültek. Sakharov mondja: „ . . . eljön az idő, amikor Oroszország főnixhez hasonlóan romjaiból feltámad. És akkor nem Németországgal, hanem a szerződések megalkotóival fog leszámolni.” (Sakharov, 17)

            Szibériában a kommunisták fölött a győzelem már majdnem megvalósult 1919-ben, amikor a csehek árulókká lettek, és ezzel halálos döfést mértek az orosz szabadságra. Tették ezt azok a csehek, akik még ekkor is Oroszországot anyaföldnek, népét pedig testvérüknek hívták. Sakharov a fenti kijelentéseket mint Koltcsak tengernagy legközelebbi bajtársa, a hadsereg egyik parancsnoka írta le. Sakharov látta a borzasztó tetteket, melyeket a csehek követtek el Szibériában. Elárulták a szövetséget és annak vezetőjét. Összebarátkoztak a vörösökkel, és mint gyáva horda menekültek kelet felé. Útközben mindent, amihez hozzáfértek kiraboltak, a nőket megbecstelenítették, és passzióból öltek. Megszámlálhatatlan kincset gyűjtöttek össze, és vittek magukkal. Az orosz nép azt kérdezi a cseh és tót néptől, hogyan tudták e kegyetlenségeket elkövetni, és hogyan, miként fogják mindezt jóvátenni? Nemcsak hogy tudatni kell a világgal ezeket a szégyenletes tényeket és eseményeket, hanem egyenesen kötelessége ez minden jóérzésű, becsületes embernek, aki az igazságot őszintén kívánja. Az egész világ érdeke, hogy a cseheket, tótokat tetteik miatt a világ népei elítéljék. Ha ez nem történik meg, akkor az európai nemzetek egy olyan bűnös nemzetet tűrnek meg maguk között, mely becstelenítette, ölte, rabolta, és megcsalta őt; s mi több: ráadásul még hősként ünneplik őket. (Sakh. 19)

            Nem vitatjuk, hogy a cári Oroszország a pánszlávizmus, a szláv népek egyesítése gondolatának bűvkörében élt, de egy megújuló nacionalizmus elűzte volna ezt a hóbortot. Az első világháború előtti ötven éves pánszlávista mozgalom nagy hatást gyakorolt Oroszországra. A XIX. század első felében kelt szárnyra a közös szláv irodalmi nyelv létrehozásának eszméje, először irodalmi és nyelvészeti dolgozatokban. Amikor a bolgárok és szerbek török elnyomás alatt szenvedtek, ez a kulturális mozgalom politikai megmozdulássá alakult át. Ennek következtében jött létre az orosz-török háború 1877-1878-ban, amikor ez a két nemzet függetlenné vált. Hamarosan az értelmiség is bekapcsolódott a politikai mozgalomba, amely pánszlávizmus néven lett ismert. E mozgalomban elvakult írásaikkal főtényezőkké váltak.

            A pánszlávizmus terjedése okozta a Szentszövetség felbomlását, mely Németország, a Habsburgok és Oroszország között állt fenn. E nemzetek közötti elhidegülést már a Berlini Konferencián lehetett észlelni. A franciák és III. Alexander cár közötti egyezség szintén hozzájárult az elhidegüléshez, amely egyensúlyozta a németek nyugat felé tájolását. A franciák politikai cselszövésükkel a pánszlávizmust használták saját céljaik elérésére. Az itt említett két tényező teljesen elválasztotta Németországot és Oroszországot. Ugyanekkor Szent Péterváron és Európában mindenfelé mint a gomba, úgy terjedt a pánszlávizmus. Hirdetői a pánszláv filozófiát saját céljuk elérésére használták fel. Minden szláv nemzet meghajolt a nagy orosz birodalom előtt. Hűséget esküdtek, és ennek fejében rendszeres anyagi támogatást kaptak.

            Még nem volt kiszámítható az első világháború végső alakulása, amikor a csehek kijelentették, hogy hűségesek az Osztrák-Magyar Monarchiához, és kitartanak a császár mellett, sőt felkérték Habsburg Károly, osztrák császárt és magyar királyt, hogy legyen Csehszlovákia királya, de már e felkérés előtt ugyanígy felajánlották Romanov orosz hercegnek a cseh koronát. 1917-ben, amikor Szent Péterváron kitört a vörös forradalom, a csehek észlelték a más légáramlatot, színt változtattak, és egyszerre köztársaság-pártolók lettek. A cseh nemzeti tanács javasolta, hogy a franciáktól kölcsönözzenek 20 millió frankot, amelyen Duhonin Nikolaus altábornagy megszervezi a cseh hadsereget. Októberben, a kommunista forradalom győzött, az orosz nemzeti hadsereg feloszlott. Masaryk Világforradalom című könyvében méltatja az eseményeket. Ez a könyv veszedelmes hatású, mert Masaryk úgy mutatja be magát, mint nagy tudással rendelkező egyént, hiteltérdemlően, bár a könyv tele van hamisítással.

            1917 május és 1918 április között a cseh hadifoglyokat az Antant nemzetek felszabadították és ekkor léptek a légió kötelékébe. Meghagyták nekik, hogy minden erejükkel dolgozzanak Csehszlovákia megalapításán. A cseh vezetők azonban abban a dilemmában találták magukat, hogy amíg egyik oldalon elítélték a kommunizmust, mint jelentős veszélyt Európára nézve, – ujjal mutatva a magyarországi 1919-es eseményekre, s Nyugatot ezzel magyarellenes érzésre ösztökélve, ami egyik későbbi tényezője lett Magyarország felosztásának, – a másik oldalon azonban ugyanezek a csehek Szibériában a vörösöket támogatták. Hogy leszereljék a kommunista támogatás látszatát, kivonultak Szibériából, de előzőleg lefoglalták az összes létező szibériai vasúti kocsikat. Az Osztrák-Magyar Monarchia kormánya követelte a hadifoglyok katonaszökevényekként való lefegyverzését és koncentrációs táborokba, majd innen saját országukba történő visszaszállítását.

            Hogyan terjedt a cseh hősiesség? A cseh propaganda, amely bemutatja a cseh légió hősiességét, nem más, mint kitalált mese. Azok a városok, amelyeket a csehek Szibériában elfoglaltak, „felszabadítottak,” úgy, mint Omszk, Irkutszk, Cseljabinszk, nem voltak semmilyen katonai védelem alatt. A csehek, mint felszabadítók e városokba szabadon mehettek be, s a nép által meleg fogadtatásban részesültek. Egy szemtanú szerint a csehek úgy mutatták be magukat, mint kommunizmus alóli felszabadítókat. (Sakharov, 33)

            Az orosz nemzeti hadsereg feloszlása előtt az orosz intelligencia, amelyet ekkor még nem irtottak ki, ezrével küldte fiait a szolgálatba. Az egyéni hősi tett mindennapi esemény volt. Amikor az egyéni orosz hősiesség következtében egy város felszabadult, a cseh légiósok az élre húzódtak, és hősökként ünnepeltették magukat. Ezért az orosz nép elismeréssel adózott nekik mindaddig, amíg rá nem jöttek a valóságra. A mensevik hadsereg kezdetben figyelmen kívül hagyta, hogy a csehek aratják le az általuk szerzett dicsőséget. Amikor azonban a helyzet komolyra vált, az orosz nép meggyőződhetett a csehek gyáva, kétszínű magatartásáról. Látták, hogy a csehek vagonszámra rabolják el az orosz kincseket, látták, hogyan menekültek a vörösök elől Kazán városánál, otthagyva a népet a vörös bosszúnak. Sakharov írja, hogy az egész cseh légió egy nagy rablóbandára emlékeztetett; szabadjára engedve csak raboltak, és nőket becstelenítettek. Ez időben Pavlu, Girsa, Patejdel, Medek, és Blogosch voltak a vezetőjük, Masaryk Tamás vezetése alatt. Amikor az angol tábornok, Knox megérkezett, nagyon meglepődött a csehek szervezetlenségén és viselkedésén, mivel a róluk szóló korábbi ismeretei nagyon kedvezőek voltak. Knox megpróbálta rábeszélni a cseheket, hogy folytassák, ne adják fel a harcot a vörösök ellen. Igyekezete hiábavaló volt. A cseh légióban, amely 50 000 embert számlált, egyedül Schwer ezredes szégyellte magát bajtársai viselkedéséért, és megpróbálta fegyelmezni őket. Igyekezete hiábavaló volt. Szégyenében öngyilkos lett.

            A csehek 20 000 vagont vettek igénybe a lopott dolgok kiszállítására. Elméletileg minden cseh légiós majdnem egy fél vagont használhatott lopott dolgainak szállítására. Az orosz nemzeti hadsereg szerette volna ártalmatlanná tenni a cseh légiót, de gyengék voltak ahhoz, hogy egyidőben harcoljanak mindkét ellenség ellen, annál is inkább, mivel a csehek különösképpen jól felfegyverzettek voltak.

            Az ideiglenes orosz kormány, az ország védelmét Koltcsak tengernagy kezébe helyezte. Nagyon intelligens ember volt. Nagyrabecsülte a német szervezést, szorgalmat, de elsősorban orosz hazafi volt. Ez a németek iránti elismerés elegendő volt a franciák részéről, hogy németbarátnak bélyegezzék. A csehek sem szerették őt ez oknál fogva. Sakharov írja, hogy ha Koltcsak és hadserege nem esik áldozatul a cseh árulásnak, akkor Oroszország történelme másként alakul. (Sakharov, 54)

            1918. november 18-án Koltcsak tengernagyot az orosz állam parancsnokává nevezték ki. A cseh légió új parancsnoka Gaida lett, aki hűséget esküdött, melyet Koltcsak elfogadott,  bizalommal volt iránta, és mindenben segítette, 1919-ben pedig ezredessé léptette elő.

            Amikor az első csehszlovák küldöttség megérkezett Vladivostokba, Stefanik honvédelmi miniszter ugyancsak észlelte a légió szervezetlenségét, és ő is megpróbált rendet teremteni. Ezért feloszlatta a cseh nemzeti tanácsot, és a légiót a francia ezredes, Janin parancsnoksága alá helyezte.

            A barbár bánásmód, ahogy a csehek kezelték a hadifoglyokat, felkeltette a nemzetközi Vöröskereszt figyelmét. (Ennek ismertetésére most nem akarok részletesen kitérni, de ha az olvasót érdekli, akkor részletes leírást talál Sakharov könyvében. 109)

            Mindössze egy esetet említek: „Egy orosz vonatból, mely az Onon folyó vasúti hídján robogott, három zsákot dobtak le a folyóba. Amikor kihalászták a zsákokat, látták, hogy orosz asszonyok hullái voltak benne, akiket a csehek vonatjukra vettek, rajtuk erőszakot követtek el, majd meggyilkolták, és a folyóba dobták őket. Lehetetlen megállapítani azoknak a számát, akiket a csehek Szibériában hasonló sorsban részesítettek.” (Sakharov, 112) Pontosan nem tudhatom, hogy a csehek mekkora vagyont raboltak el orosz „testvéreiktől”. Csak szemléltetésképpen említhetem, hogy a leggazdagabb csehszlovák bankot, amely még mindig létezik, ebből az összelopott kincsből alapították,. A legkihívóbb esetek közül említek egy párat.

            Koltcsak tengernagyot a csehek elfogták, amikor megpróbálta vonaton kimenekíteni az orosz nemzeti kincset. Ennek hozzávetőleges értéke 20 millió rubel volt. A vladivosztoki kincs 28 vagont töltött meg. Ennek az értéke 1918-ban 38 692 815 rubel. Amikor a csehek elhagyták Irkutszkot, magukhoz vették az állami pénztárban talált pénzt, s vele együtt a birodalmi nyomda bankjegykliséit is, hogy saját maguk nyomhassanak bankjegyeket. Irkutszktól Vladivosztokig többnyire 1000, 5000 és 200 rubeles bankjegyeket nyomtattak, ezzel tőzsde-pánikot idéztek elő. Irkutszk körzetében elrabolták Szkipetrov tábornok páncélvonatját, és ebből 8 millió rubelt, mint hadizsákmányt, magukkal vittek hazájukba. Az orosz kormány és Koltcsak tengernagy elárulása után, miután a csehek semleges területre értek Kárbinban, az orosz arany rubel értékét vesztette. A pénzváltó üzletek tele voltak csehekkel, akik az aranyat kiló súlyban cserélték át yenre és dollárra. A kínai váltó ügynököket zavarba hozta az aranynak íly nagymérvű beözönlése, eleinte azt hitték, hogy hamisításról van szó, de miután meggyőződtek annak valódiságáról, alacsony áron felvásárolták. Különösen nagy értékek a cseh parancsnokok, politikai vezetők, Masaryk és Benes altisztjeinek vagonjaiból kerültek elő.

            A csehek Szibériából arannyal és tömött pénzes zsákokkal megrakva értek vissza hazájukba. A legsértőbb a cseh viselkedésben az a mód, ahogy Masaryk az Anabasis című könyvében felmagasztalja e rablóbandát, ezeket a nőgyalázókat, szibériai tevékenységüket jótettként állítva be. 

            Szemléltetésként néhány idézet az Anabasis-ból: „Itt ismertem meg először például egy orosz szokást, hogy a parasztok csupa vendégszeretetből felajánlották leányaikat egy éjszakára a légionáriusoknak. . . Istenments, hogy az ajánlatot ne fogadtuk volna el. Az apa bizonyára halálosan megbántódik, hiszen egy régi szokást sértettünk volna meg! A légionáriusokról az iskolakönyvek azt írják, hogy dicsőségük Makedoniai Sándoréhoz és Július Cézáréhoz hasonló.”[5] A Nagy Hatalmak elhitték e hazugságokat, és ez alapon szavazták meg Csehszlovákia létrehozását. Benes Masarykban jövendőmondót látott. Masaryk mindig tudta, mikor és hogyan fordítson köpönyeget. 1918-ban feladták a kommunizmus támogatását, átpártoltak a franciák oldalára.[6]

            Masaryk megjegyezte: „Miután azonban informálódtam, és félig-meddig tájékozódtam, március 18-án Miljukovnak és Rodziankó-nak sürgönyt küldtem, melyben az összeomlás feletti megelégedésemnek adtam kifejezést.”[7]

            Masaryk hosszan tárgyalja az 1915-1916-os londoni évek eseményeit, de „megfeledkezik” arról a memorandumról, melyet Sir Edward Grey-nek adott át 1915-ben „Independent Bohemia” címmel, egy térkép mellékletével (Map of United States of Bohemia). Ebben a jegyzékben szószerint a következők állnak: „A cseheknek és a balkáni szlávoknak az orosz barátság a leglényegesebb. A cseh politikusok azon a véleményen vannak, hogy Konstantinápoly és a tengerszorosok is csak Oroszországé lehetnek. Cseh országot monarchisztikus államnak tervezik, míg a köztársaság gondolatát csak nagyon kevés radikális politikus képviseli. Az uralkodó család kérdését két különböző módon lehetne megoldani, vagy a szövetségesek adnának egy herceget, vagy Szerbia és Csehország között personál uniót lehetne létesíteni. Az orosz dinasztia bármilyen alakban is igen népszerű lenne.”[8] Masaryk 1915-ben tehát orosz szolidaritást tanúsított, és monarchista volt, minden reményét az orosz „testvérbe”, az orosz dinasztiába helyezve. 1917-ben, a forradalom után már így nyilatkozott: „Kesztülláttam a cárizmuson, és elátkoztam azt és tehetetlenségét. . .”[9] Masaryk elismerte, hogy a cseh állam és hadsereg az orosz tartalékkészletből „segítette ki” magát.[10]

            Az Anabasis-ban Masaryk leírja a cseh „dicsőséges tetteket”, miként szabadították fel a szibériai városokat. Írja, hogy az itt közölt hírek népszerűek voltak az USA-ban: „Mint mindenütt, itt is a zsidók voltak segítségemre, és főképpen Amerikában. . . . Már 1907-ben nagy fogadtatást rendeztek tiszteletemre a new-yorki zsidók: ez alkalommal az orthodoxok és a cionisták képviselőivel számos személyes összejövetelem volt. A harctéri eseményeket közvetlen kábel útján továbbítottuk Amerikába, ahol nagyobb visszhangra találtak, mint Európában. A légionáriusok már 1918. augusztus elején igen népszerűek voltak Amerikában, míg Európában csak később lettek azzá.” Masaryk folytatja: „Engem megdöbbentettek a szövetségesek tisztjeinek hírei, akik Oroszországból és Szibériából érkeztek, és hadseregünk fegyelmének süllyedéséről beszéltek. Ezek a hírek ugyan csak részben kerültek nyilvánosságra, mégis ártottak. Mindazonáltal, a nagy többség, a közvélemény és a kormánykörök rokonszenve továbbra is biztosítva volt számukra.”[11]

            Masaryk magyarázatképpen javasolja: „Szibériai hadseregünk szellemét nem tisztán katonai tevékenysége után kell megítélnünk. Katonáink katonai munkájukon kívül gazdasági működést is folytattak. Rövid időn belül úgynevezett munkaszövetségekké alakultak. (1918. augusztus). Később kereskedelmi kamarát, majd takarékpénztárt és bankot is létesítettek. Az Uralban és másutt is ipari vállalatokat szerveztek meg. Megemlítendő igen jól berendezett tábori postájuk is. Mindenre tekintettel kell lenni, ha hadseregünk oroszországi és szibériai működéséről szó esik. Nemcsak az Anabasis hősi dicsőségéről van itt szó; nagyítani sem akarjuk ezt a dicsőséget, de igazságtalan volna csak egy pillanatnyi felbuzdulásnak tartani. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem, hogy szibériai németeink is bekerültek hadseregünk névjegyzékébe, és belőlük munkásosztagokat alakítottunk.”[12] Mindezeket Sakharov nagyon erélyesen visszautasítja, mondván, ez nem más, mint fantázia, mert a csehek  nem hogy gyárakat nem alapítottak, de elvittek magukkal minden már meglevő gyári felszerelést. A cseh bankok pedig elrabolt 90 millió rubel és a Koltcsak-féle kincses vonat (melyet a vörösöktől akart megmenteni) letétéből alakultak. A csehek megszerezték különböző nemzetek támogatását, mert elképzelhetetlen mennyiségű pénzt áldoztak Nyugat meggyőzésére. Ilyen hatásos propagandahadjárattal megszerezték függetlenségüket, és kiterjesztették uralmukat más népek fölé. H. Hassinger felmérése szerint: a 6.4 millió cseh ural 6.8 millió másnemzetiségű népet, közöttük 1 747 000 magyart.[13] A csehek megkövetelték minden osztrák és magyar szibériai hadifogolytól a csehszlovák állampolgárság elfogadását, a csehszlovák „történelmi” határokkal. Mivel ezt lelkiismereti okokból nem tudták elfogadni, a csehszlovák kormány beleegyezésével kínzással fogadtatták el velük.

            A nemzetközi Vöröskereszt dolgozói említik, hogy sem az osztrákok, sem a magyarok nem akartak hallani az új határok, vagy a csehszlovák állampolgárság felől, de minden héten meg kellett jelenniük a cseh légió toborzó hivatalosai előtt, ha a válaszuk nemleges volt, akkor elrendelték a kínzásokat. Ezt az eljárást sokan látták, ezért letagadni nem lehet. A csehek híressé váltak kegyetlenségeik miatt, amit elfelejteni nem lehet.(Sakharov, 142)

            Sakharov feljegyzi: „Mi oroszok, kik elvesztettük hazánkat a cseh árulás következtében, régóta emigrációban élünk, rájöttünk, hogy a cseh és a szlovák népnek nincs rokoni kapcsolata, olyannyira különbözők, mint az orosz és a lengyel. A szlovákok többnyire egyszerű, igénytelen nép, hűségesek egymáshoz, ugyanakkor a huszita csehek utálják, gyakran megsértik őket mély vallásosságuk miatt. A szlovák független faj, a történelmük és nyelvük különbözik a csehekétől. Csehszlovák nép nem létezik, ez csak egy képzelgés.” (Sakharov, 143-144)

            A legelszomorítóbb, hogy a cseh légió körül kialakult nimbusznak sikerült befolyásolnia a Szövetséges Hatalmakat. A csehek, mint egyenrangú tárgyalófelek vehettek részt a háború utáni Békeparancs kialakításában.

            A békeértekezletet az elvakult gyűlölet uralta. A csehek vágya új terület megszerzésére határtalan volt. Abban hittek, hogy a vesztesek soha sem heverik ki megcsonkításukat, sosem élednek erőre, ezért nem kell tartaniuk területvisszaköveteléstől. Elégedetlenségükben nem elégelték meg Felvidék elcsatolását, Kárpátalját is magukénak követelték.

            A brest-litovski német-orosz békeszerződésen megállapodtak, hogy Oroszország sohasem léphet be a Kárpát-medencébe. Szerencsétlenségünkre huszonöt év múlva ez mégis megtörtént, mert figyelmen kívül hagyták a több, mint ezer éves magyar állam történelmi jogát. 1919-ben, a Szövetséges Hatalmak megállapodtak, hogy Kárpátalja autonómiát kapjon, s ezt az egyezményt St. Germain-ban a csehek elfogadták. A trianoni határok kijelölésénél a stratégiai és közlekedési szempontokat vették figyelembe az utód-államok szemszögéből, de hogy ezt elérhessék, meg kellett győzniük a Nagy Hatalmakat. Ennek érdekében mindennemű propagandát latba vetettek Nyugaton, olyan kiáltványokat intéztek a politikusokhoz, melyekről a nép semmit nem tudott. Hogy miért nem? Épp ez hamisságuk bizonyítéka. A németek az 1930-as években hozzájutottak e dokumentumokhoz, és kiadták francia és német nyelveken. Megrázó ferdítéseket tárnak fel ezen iratok. Benes később beismerte, hogy „egynéhány” közülük ferdített, de a kiadót okolta mindezért. Kijelentette, hogy ezek a hibák nem befolyásolták a trianoni döntéseket. A béketárgyalás amerikai meghatalmazottja, Archibald Céry Coolidge professzor, akinek a legnagyobb politikai és történelmi ismerete volt Közép-Európáról, jelentette mindezt 1919. január 19-én Woodrow Wilson elnöknek, javasolva Magyarország gazdasági egységének megtartását, ellenezve Erdély elszakítását. Amint tudjuk, javaslatát a konferencia nem fogadta el.[14] Kihangsúlyozta, hogy ha az idegen megszállás kiterjedése a jövő új határait jelentené, több mint három és háromnegyed millió magyar honpolgár idegen uralom alá kerülne. „Egy ezer éves egységes országra erőszakolni, elfogadtatni ilyen elrendeződést, mint véglegest, a jövőt gyűlöletre, harcra és viszályra kárhoztatná, valószínűsítené egy katonai jellegű konfrontáció létrejöttét belátható időn belül.”[15] Az 1938-as első Bécsi Döntésen a Napóleon előtti határokat állították vissza. Létrehozták a holland királyságot és Svájcot örökre semleges államnak nyilvánították.

            1920-ban létrehozták a műállamokat, valamint a kisantantot. Csehszlovákiát nem népakaratra támaszkodó döntés alapján, hanem a Monarchia ellenséges népeinek akaratából hozták létre. Ez csak azért volt lehetséges, mert a Nagy Hatalmak ismerete e területre vonatkozóan nagyon hiányos volt. Benes hol Csehszlovákia megalakulásának szükségességéről, hol Európa biztonságáról papolt. Követelte Kassa, Csallóköz, Pozsony megszerzését, hogy megvédhesse Európát. A Ronyva patakot hajózható folyóként tüntette fel, melyet Nyugat „okosai” mint tényt fogadtak el. A tárgyalók “bevették” azt a hazugságot is, hogy létezik egy szlovák határ. Hol és mikor volt korábban ilyen állam? Amikor Csehszlovákia megkapta a hatalmat, hogy elcsatolja ezt a „szlovák területet”, nem tudták, hol van ez a szlovák határ. E területet, minden határ nélkül, csak „Szlovenszkónak” hívták. Amikor a francia ezredes, Vix felkérte kormányunkat, hogy hagyják el Szlovenszkó területét, a kérést egyszerűen nem lehetet végrehajtani, mert sohasem hallottak erről, és ismeretlen volt bármiféle szlovenszkói határ.

            Benes fabrikált egy másik jól hangzó szólamot, amely befolyásolta a határmegjelelő bizottság döntését. Magyarországot az orosz kommunizmus ugródeszkájának bélyegezte, és azzal vádolta, hogy léte fenyegeti Európa biztonságát.