Nemes Váradi Imre

Mit követelt a Kultúrbund?_

1.      Német nyelvű autonóm községi és járási közigazgatás fölállítását mindenütt, ahol azt a németség aránya indokolttá teszi.

2. Az ország minden németajkú lakosát magába foglaló német szervezet fölállítását és annak közjogi személyiséggel való fölruházását.
3. A német oktatási és művelődési ügyeknek e szervezet kizárólagos hatáskörébe való utalását.
4. A befolyó adók egy közösen megállapítandó hányadának átengedését a szervezet céljára. 
5. A szervezet azon jogának biztosítását, hogy tagjaira külön adót vethessen ki. 
6. A német érdekek hatásos védelme céljából külön német államtitkárság fölállítását a miniszterelnökség keretében.

Elképzelhető, hogy a külön adószedés mennyi kívülről hazánkba áramló német márkát eredményezett volna e szervezetnek, s az amúgy is jobb gazdasági helyzetben lévő népi németséget mennyire megerősítette volna a magyarság rovására. 

A felsoroltak adták nagyjából a magyarországi németség és a magyarság közt fölmerült ellentétet, amelyet évszázadok óta tápláltak Németországból és Ausztriából.  Németországban már több mint szász évvel ezelőtt írta a Normann n. újság, hogy: „Németország határát szász év múlva a Fekete Tengerig fogjuk kiterjeszteni s akkor a szalmaviskós  magyar falú helyén mind korszerű falvak lesznek.”  (Málnási Ödön: Magyarország őszinte története. I. Kiadás.)

Kétségtelen, hogy e terveket Hitler győzelme esetén megvalósították volna. És csodálatos, hogy a jóslat ideje szintén pontosan egybe esik Hitler korával!

De a németek Magyarország elnémetesítési és bekebelezési szándéka már igen régi keletű.  Már II. Konrád császár (1204) ki akarta terjeszteni hatalmát a dunai térségekre azon az alapon, hogy a Dunántúl terület egy ideig ősei, a Karolingok hűbér tartománya volt.  A magyarságnak közel szász évig kellett e törekvés ellen harcolnia.

A nemzet és ország árulás vádjával azért mégsem ítélhetünk el minden magyarországi németet, mert minden külső és belső propaganda ellenére is csak egy töredéke volt ellenséges érzelmű.

A szászokon kívül nagyobb részük semleges volt e faji harcban.  Kisebb részük pedig azonosulni tudott a magyarsággal.  Ez utóbbiak azt üzenték a kívülről és Ausztriából jövő propagandára, hogy: „Vegyék tudomásul oda át a Lajtán túl, hogy a magyarországi németség az évszázadok folyamán – a magyar föld vonzó ereje, a magyar nép szeretete folytán valamint a közös sors átélésének hatása alatt -- , érzelemben, kultúrában áthonosult magyarrá vált.  Éppen ezért tiltakozunk az ellen, hogy a birodalmi németség folytonos izgatásával szembe akarja állítani a magyarországi németséget a hazát adó és állami függetlenséghez ragaszkodó magyarsággal!  Ezennel ünnepélyesen kijelentjük, hogy a Lajtán túli agitáció minden igyekezete hajótörést fog szenvedni a haza iránti hűségünk szikla szilárdságában.”  (Nyugati Magyarság, 1953. május.)

Mennyivel okosabban gondolkodott, bajtársiasabban érzett s szinte a jövőbe látott Németország nagy kancellárja Bismarck, amikor a magyar nép barátságát munkálta és erejét növelni igyekezett.  „Itt vannak, majd – mondta – a Duna völgyében a magyarok.  Ez nekünk éppen annyi, mintha csupa német laknék ott, mert azok sorsa a miénkkel van összekapcsolva;  velünk állnak, vagy buknak.

„Alapvetően különböznek a szlávoktól s románoktól, dél-kelet Európa legfontosabb tényezője számunkra a magyarság.” (Bülow emlékiratából)

Bismarck a svábozást nem vette komolyan, amelyet annyiszor a magyarok személyre vetettek a németek, ami egyébként is a legtöbbször tréfás gúnyolódás volt.

„A magyarok karjaiban van erő s amellett ész a koponyáikban.  Az már magában sem kicsinység, hogy évszázadokon át oly szörnyű körülmények között helyt tudtak állani.  Nincs jelentősége annak, hogy hébe-hóba sváboznak is némely magyarok.  Az igazság az hogy a németek és magyarok egybeforrott életérdekei által annyira egymásra vannak utalva, hogy minden Európa krízis még csak jobban összefűzi őket.”

Forrás: Nemesváradi Imre, Mérlegen,  Garfield, NJ. 1969, 58-59 old.