Homonnay Ottó: A rideg valóság című, nagyszerű, szemet nyitogató és mély gondolkodásba kényszerítő műve, sok, nagyon sok hazánkfiában a mély és egyes fejezeteiben talán helyénvaló felháborodást fog előidézni, de azt még ezen méltatlankodóknak is el kell ismerniük, hogy az írottak megkívánják, sőt magyar érdekből megkövetelik, hogy a messze múltban kezdjük meg kutakodásainkat, hogy felderítsük az okozatokat, amiért ilyen mélyre zuhantunk.

E könyv ismételt közzéadása azt a célt szolgálja, hogy kiváltson egy hevületlen, reális, minden előítélet nélküli nemzetérdekű útkeresés beindítását. Az elvétett útkereszteződésekről való visszafordulást, hogy ne a végleges szakadékba, hanem népünket és nemzetünket visszavezesse a túlélés és dicsősége megszerzéséhez.

Ezért javaslom e tanulmány összmondanivalójának az elbírálását, elfogadását, olyan alapon, hogy a könyvben írottak menyiben segítették magyarságunkat? Ha a felhozott vádak – legyenek azok bármilyen fájdalmasak is – nem segítették, sőt a bizonyságok szerint talán pusztították népünk fennmaradását, akkor merjük a kiállást elvállalni még akkor is, ha az népszerűtlen is. A nemzet érdekét kell szem előtt tartanunk mindenek előtt.

Úgy érzem, helyzetünk komolysága időszerűvé tette, hogy az utolsó pillanatban, feleszmélve a megtett hibás útra hívjuk fel a figyelmet, rázzuk le magunkról a mákonyt, amely elvette tisztánlátásunkat.

Alapvető hibánk az volt, hogy nemzetköziségen alapuló vallási nézettel, meggyőződéssel nem lehet összmagyarságban nemzetben gondolkodó és érző közösséget felvállaló, azért mindenre kész nemzetet örökre fenntartani. Hogy ez ezer éven át sikerült, ez csodával egyenlő. Ez népünk szívósságát mutatja. Mostani kicsinységünk pedig ennek az ezer évnek a vetülete.

A megfogyatkozott népszaporodás és az elhalálozás kritikus méretei azt a népi szokássá teendő nemzetmentő cselekményt szükségelteti, hogy ismertessük népünkkel e veszély fontosságát és fogadtassuk el, tegyük nemzetvédő dicső cselekménnyé azt a felhívást, mint NEMZETI HIVATÁST, hogy: ASSZONYNAK SZÜLNI DICSŐSÉG ÉS KÖTELESSÉG! Ez történjen a nemzetért. Hirdessük úton-útfélen, hogy amikor egy magyar nő az anyaság áldott állapotába kerül, a legszentebb isteni rendelkezés végrehajtója lesz. Ezért népünk tudatába kerüljön ismét, mint volt régen, hogy a boldog állapotosság „szentség” és ne a „terhes”, áldatlan megcsúfoltatás jelzőjét alkalmazzuk. Ez isteni végrehajtás beteljesülésére.

A kormány ha fenn akar maradni, az egyetlen mód neki erre, hogy mindenek előtt kiemelt helyen tartós családi támogatással segítse ennek megvalósítását. Nemzeti érdek szempontjából követelnie kell a hitelek későbbi időre való halasztását.

Az élet továbbvitelének szentségét megtagadni bűn, s a nemzeti túlélés legbiztosabb gyilkosa. Költőnk már régóta figyelmeztet arra, hogy “…az élet él és élni akar!” Ezt a szent kötelességet teljesíti az egész teremtés, s őseink ezért tartották boldog állapotnak a gyermekvárás idejét, a szülőasszony „Boldogasszony ágyában” hozta világra gyermekét. AZ ANYÁVÁ VÁLÁSNÁL NAGYOBB DICSŐSÉGE EGY NŐNEK NEM LEHET, S FIATALSÁGA TISZTA EREJÉT ENNEK A SZENT CÉLNAK A SZOLGÁLATÁBA KELL ÁLLÍTANIA.

A hazának, az országnak minden támogatását ők érdemlik, a jövőt váró, jövőt teremtő anyák nemcsak a családon belül, de a munkaadóknak, a kormánynak is erre kell a hangsúlyt fektetniük, s minden más cél csak másodlatos szerepet kaphat. Bármily nehéz körülmények között születik meg egy gyermek, emberi kifejlődéséhez az össztársadalomtól minden segítséget meg kell kapnia. Régi magyar közmondás, hogy „Ahol az Isten báránykát ad, legelőt is ad hozzá!” Ezt a magyar ősképet kell ismét meghonosítani hazánkban.

Valóságos történelmet nem lehet megismertetni nép-szerűségre törekvéssel. Ezeréves történelmi tragédiánk minden szenvedése e "népszerűsítésre^" vezethető vissza. Akadtak ugyan "próféták^", akik megkísérelték a "tükröt^" szemünk elé tartani, de megláttuk-e hibáinkat? Tükörbe néztünk-e önismeretünk érdekében? Mindazok, akik e kísérletekkel foglalkoztak, nem is lettek népszerűek. Nem, mert a csúnya ember nem szereti, ha tükröt tartanak az orra elé. Ez viszont semmit sem változtat a "csúnyaság^" valóságán.

A történelem valóságáról írni nem hálás feladat, mert valaki mindig sértve érzi magát. Dehát törekedtem-e valaha is nép-szerűségre? A valóság mindig jobban vonzott, mint e lidérces fogalom: népszerűség. Nem adtam fel a reményt, rendületlenül bízom a magyar "józan paraszti eszében", a gondolkodóképességében. Bízom abban, hogy ez nem csak remény marad. Magyarságunk megmaradása miatt bízom ebben.

Igyekezetem szerint megkíséreltem a lehető legegyszerűbben megvilágítani néhány olyan kérdést, mely szerintem döntően hatott történelmünk alakulására. Ezért egy olyan területre kellett kitérnem, melyet még ma is évezredes "köd" takar. Ebből természetszerűen következett, hogy akarva, nem akarva Széchenyi óhajának szócsövévé váltam. Igyekezetemben el kellett jussak egy olyan területre, mely megítélésem szerint valóban a "nyavalya gyökérhelye^". S e gyökérhely -nézetem annyiban tér el Széchenyitől, hogy nem kívántam "megtámadni honfitársaimat^", csak a hályogot szeretném lefejteni szemükről, mert amit hályognak ítéltem, az lehet egyeseknek fájdalom.

Nem volt szándékomban történelmi adatokkal tele" tudományoskodni^" e kötetet és csak ott idéztem a forrás megjelölésével, ahol ez elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozott.

Meggyőződésem, hogy a történelmet nem az adatok halmaza, de élő és érző emberek csinálták, így a történelem tanulmányozásához nem elegendők a száraz adatok, de "lélek” is kell hozzá.

Ha esetleg mások álmait e kötetben ^"megtéptem", azt nem nihilizmusból cselekedtem, de a magyar történelem "kegyes" magyarázatai sohasem hatottak rám. Ösztönszerűen éreztem, hogy e magyarázatok nem az igazság kiderítésére törekedtek, de azok eltakarására. Ezért kerestem, kutattam, aminek eredményeként ez ösztönszerűség tudatosodott, míg végül VALLÁSOS MEGGYŐZŐDÉSSÉ vált.

Amit e kötet tartalmaz, azt a szó legszorosabb értelmében vett vallásos meggyőződésből írtam, magyari hitem szerint. Mindenki hisz valamiben. Én a magyarságomban hiszek, mint a számomra egyetlen elfogadható, megtartó erőben. De ez a hitem meggyőződésből fakad. Úgy vélem, mentes vagyok attól a rettenetes emberi hibától, melynek lényege:

"az okok nélküli hit."

Hitemben a természetes, elfogadható okozat fajtám, a magyarság megmaradásának, mindent túlélésének az "oka". Ez már természetesen következteti vallásomat is.

Állítólag ^"vallásszabadság" van. Ennek alapján élek is jogommal, amikor a következő oldalakon kinyilvánítom vallásos meggyőződésemet, "megvallom hitemet".

A vallásszabadság alapján mindazok, akik felfogásomat, hitemet magukévá teszik, jogukban áll e hitfelfogást szabadon, mindenütt megvallani és terjeszteni.

E magyar hit isteni ^"sugallatának" engedve, annak alapállásából írtam le a tényeket.

Nem szándékoztam ^"népszerű, korszakalkotó felfedezéseket" leírni, de felvetettem egy pár gondolatot, mely régen a feledés homályába merült. Tankönyvnek sem szántam e munkámat, inkább beszélgetésnek. A meggyőződésem Féja Géza szavaival élve:

^"Magyarország a szájalás meg az álmodozás klasszikus földje."

Nemzeti megmaradásunk érdekében ezen pedig változtatnunk kell!

E beszélgetések alapján, ha az olvasó is eljut arra a megállapításra, hogy egy "Ezeréves Haláltusa" után mégis létezik egy járható út megmaradásunkra, akkor e "tükörtartó népszerűtlenség" minden fáradozást megért. Akkor teljesítettem fajtámmal szemben kötelességemet!

Évezredek történelmét nem lehet egy kötetben összesűríteni, de korszakalkotó történelmi irányt változtató pillanatokat lehet vizsgálni, mely "történelmi pillanat^" valóságának meglátása irányt szabhat nemzetünk jövőjének.

Úgy vélem, hogy számunkra régen elérkezett az idő az irányváltásra.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik iránykereső munkámban segítettek, tanítottak a sorok között a valóság felismerésére. Köszönet mindazoknak, akik lehetővé tették e kötet megjelenését. Sok mindenről szerettem volna még e kötetben szólni, amit helyszűke miatt nem tehettem. Bízom abban, hogy e témával kapcsolatban az önvizsgálat nem áll meg, hanem ellenkezőleg, csak most indul meg igazán.

E kötet mottójaként ennyit kívánok mondani:

"Nem elegendő alaptételeket kinyilatkoztatni, szándékokat bizonygatni, égbekiáltó igazságtalanságokat vádolni.

Könnyű dolog az igazságtalanságok miatti felelősséget másokra hárítani, ha mi egyúttal nem látjuk, hogy mi magunk is mennyire benne vagyunk a felelősség szövevényében."

De e felelősség másokra hárítása valóban tisztítja-e lelkiismeretünket?

BEVEZETÉS

Minden nép nemzet életében, történelmi tragédiák sorozata után egyszer, — (ha szerencsés!) — eljő egy pillanat, mikor számbaveheti múltját, hogy a romokból új életet, jobb jövendőt teremtsen maradék erejéből.

E számvetést nemcsak a maradék anyagi és földrajzi javakban kell elvégezni, de a létet, a nemzet életét irányító, befolyásoló tényezőket, a mindennapok keserű és boldogabb perceit okozó, azokat serkentő vagy tompító hatásokat is vizsgálat alá kell vonni.

Vizsgálni kell a környezetet, melyben e nemzet élt, melyben a történelmi tragédiák sora érte. E környezetnek a nemzeti létre gyakorolt befolyását, mely ráhatás eredete közvetlen szomszédságban vagy távolabbi, szervezett erők által céltudatosan irányítva érezteti súlyát, hol láthatóan, hol mélyen a felszín alá rejtve.

Ilyen vizsgálódás megköveteli a múltnak szigorú mérlegelését, a történelem alapos megismerését. Követeli letűnt századok idő mélyével és hamis kegyelettel takargatott részleteinek a felszínre hozását. Újra kell értékelni a múltból ránk hagyományozott "nemzeti dicsőség^" valóságos tényét, különböző korok "nemzeti nagyjainak^" személyét, cselekedeteit, ezek valóságos nemzeti érdemeit.

Részeire kell bontani azokat a történelmi átkokba csavart hagyatékokat is, mely hagyatékokkal éppen szomorú, vagy eddig érdemtelennek látszó események, személyek lassan kimaradtak történelemkönyveink lapjairól, csupán halvány, kérdőjeles emlékük él.

Sokféle történelmi "igazság" van, de csak egy valóságos "történet^", mely valóban megtörtént.

Az "ismert" történelmi "igazságok^" azért változók, mert rendszerint nem a puszta esemény emléke, ténye maradt ránk, hanem annak valamilyen MAGYARÁZOTT változata. Egy bizonyos esemény leírója, magyarázója csakis ember lehetett, tehát függött valakitől, vagy valakiktől (nagyon kevés kivétellel). E függőségi viszony a történelem folyamán állandósult és fokozódott. Következményeként a magyarázat, a mindenkori történelmet "íratók^" hatalmi helyzetének biztosítását, tetteik igazolását szolgálta. Ha ilyen nagy a lehetőség a különböző változatokra, kérdés, melyik fogadható el a valósághoz legközelebb állónak?

A nemzet, a nép soha nem írta, az csinálta vagy csináltatták vele történelmét a rajta uralkodó különböző hatalmak. Mikor egy, a hatalom birtokában ülő személy, vagy csoport történelemcsinálásra buzdított egy népet, vagy valamilyen esemény előidézésében részes volt, minden eszközt felhasznált arra, hogy kezdeményező szerepét vagy részvételét a legkedvezőbb színekben írassa, magyaráztassa meg az utókor számára. Minden magyarázat az egyéni vagy csoportérdekeket a kellemes hangzású "istenes", vagy a "nemzeti érdek" mindent megszépítő takarójába bugyolálta. (E jelenség napjainkban éli virágkorát.) Az események leírói, a célok, a tettek magyarázói az uralkodók kegyeit élvezték, tehát jólétük, életük függött e kegyektől.

A történelem folyamán az uralkodókkal ellentétes csoportok, melyek a hatalom birtokán kívül azért harcoltak, hogy ők ülhessenek a hatalom bársonyszékébe, ellenfeleiket soha nem dicsérték és ez kölcsönös volt mindig. A hatalomért folytatott harcok célját, saját tetteiket magasztaló írásokban örökítették és hagyták az utókorra, sokszor megtoldva azt még egy lépéssel vagy kettővel a nagyobb tetszetősség kedvéért.

Uralkodók, birodalmak hódító hadjáratait, más népeket leigázó törekvéseit történelemíróik úgy örökítették meg, hogy az írottak alapján e törekvések igazságosak, indokoltak, mi több, "szent célok" vezérelték azokat a különböző korok uralkodó szelleme szerint. Nagy általánosságban e hódító cselekmények nemzeti önvédelmi tettekké magasztosulnak a krónikák lapjain.

A történelem egyik törvényszerű jelensége, hogy minden kornak minden hatalma, uralkodója szinte beteges eszelősséggel igyekszik hátrahagyott krónikáiban igaznak, erényesnek, csakis jónak feltüntetni magát. Tetteinek mosdatásával igazolást akar az utókor előtt. Ellenfeleik viszont minden esetben az istentelenek, a maradiak és a "rosszak" táborába tartoznak.

Meghódított, leigázott, háborút vesztett nép történelmét mindenkor a győztesek írták, illetve íratták. E hódítás tényét úgy íratják meg, mintegy jótéteményt a legyőzött iránt (térítés, civilizálás, felszabadítás valami alól, stb.).

A magyarázatokban szinte természetes jelenség, hogy a háború okozója minden esetben a legyőzött fél, így a hódítás költségeit, minden egyéb terhét a leigázott félnek kell viselni! Későbbi korokban a hatalom terjeszkedése (a korábbi hit-terjesztő céloktól eltérően) a modern idők szólamainak leplében mint "felszabadító háborúk", az "emberi haladásért", "békéért", "emberi jogokért", "az emberiség jövőjének megmentéséért" folyó háborúk az áldozatok vérétől gőzölgő képekben magyarázódnak igazságossá, igazolódnak a hiszékeny tömegek előtt.

Népek sorsán e magyarázatok mitsem változtatnak, javítanak. Az egyéni szenvedéseket, anyagi károkat nem teszik jóvá, csupán a hatalmat birtoklók szűk körű csoportja és kiszolgálóik változnak!

E modern korban már nem egyének, de szervezett és tudományosnak minősített intézmények magyarázói a történelemnek, de e nagytömegű magyarázók is ugyanúgy függnek a tetteiket igazolni igyekvőktől, mint a korábbi idők egyéni magyarázói. E magyarázatok ma már oly bonyolultak, hogy a hétköznapi egyszerű ember elveszti bennük nemcsak tisztánlátását, de a józan ítélőképességét is. E mesterségesen kialakított szellemi zavarban nemcsak nemzeti, de jólfelfogott egyéni érdekei ellen is cselekszik azzal a meggyőződéssel, hogy az "emberiség jövőjét menti", miközben természetszerű nemzetközösségi érdekeit és a valóságos nemzeti célok távlatát szem elől téveszti.

Egy jobb jövő érdekében e számvetés alkalmával a ránk-maradt történelmi magyarázatokat, úgynevezett kútfőket, vagy forrásokat kell megszűrni a legnagyobb alapossággal.

Európai történelmünk folyamán, a szó legszorosabb értelmében vett valóságos magyar nemzeti függetlenségről a XI. század óta nem beszélhetünk. Ennek bizonyítására még visszatérünk. Történelmünket ez utóbbi ezer éven át a ránktelepedett idegen hatalmak uralmi érdekeit kiszolgáló történelemmagyarázók örökítették meg úgy az országban belül, mint a határokon túl. Történészünk, Acsády Ignácz írta: "De a magyar mindenkor inkább csinálta, mintsem írta a történelmet s tetteinek följegyzését, megörökítését idegenekre, gyakran engesztelhetetlen ellenségeire bízta." Az így ránkmaradt történelmi forrásokból kell kihámozni a valóságot.

Azt az igazságot, mely kizárólag magyar nemzeti érdekszemlélet szerinti igazság!

Számunkra a Természet, a nemzeti létfennmaradás, az Élet törvényei alapján más szemlélet nem létezhet, más igazság nincs!

Minden nép és nemzet ennek alapján ítél jónak, rossznak nemcsak eseményeket, uralkodókat, személyeket, de népeket is!

Cáfolhatatlan a megállapítás: "A történelem nem más, mint a fajok fennmaradásért vívott harca.^"

A fennmaradás viszont nem biztosítható a valóság ismerete nélkül! E valóságismeret kilúgozza a hamis, nemzeti létellenes eseménymagyarázatokat. Tisztánlátóvá alakít a tévtanok, tévhitek, hamis istenek felismerésére.

E valóságismeret egyészséges irányba fejleszti az egészséges nemzeti önzést, mely egy nép életerejének, önbizalmának rúgója és forrása.

Ugyanakkor a valóságos nemzeti érdekekért való szükséges, áldozatos tett céltudatos serkentőjévé hat az egyénre.

Minden ránkmaradt történelmi "forrást" a nemzeti létérdekből fakadó kérdések tűzkohójában kell kiégetni a magyarázatok salakjaitól. Nyílt, vagy burkolt magyarellenesség, ostobaság, vallási fanatizmusok, demagógiák, egyéni, vagy csoportérdekek álcázott üledékeiből kell kikristályosítani a valóságos magyarérdekű igazságot!

Egy "forrás" tanulmányozásakor meg kell nézni: Ki írta? Mikor? Miért? Kinek, vagy kiknek a megbízásából? Milyen érdekeket szolgált a leírás? A leíró maga az adott korban hogy viszonyult a magyarsághoz? Egyáltalán, ismerte-e a magyar népet, a magyar nyelvet? Személyes tapasztalatok, vagy hallomások, esetleg korábbi írások alapján készült munkája? A leíró magyar volt-e, vagy csak magyarul beszélt?

Legfontosabb a forrásíró személyi háttere, világnézete, vallása, környezetének korszelleme, melyben nevelkedett, tanult. Társadalmi helyzete, függőségi viszonya és ezernyi apró, jelentéktelennek látszó tényező, mely e történelmi forrásnak látszó hagyatékot születése pillanatában tudatosan, vagy ösztönösen befolyásolta.

A "forráskrítika" kifejezés nem elégséges meghatározás e szűrő, kristályosító folyamat alaposságának leírására.

Nehéz feladat kihámozni a magyarérdekű igazságokat, leverni róluk évszázadok megkövesedett üledékét, az alig észrevehető előítéleteket. De az igazságkeresőknek maguknak kell tisztában lenni legelőször is sajátmagukkal. Mit szeretnének megismerni: a valóságot szeretnék, vagy letűnt korszakok, szépnek álmodott szivárványvilágára szeretnének bizonyítékot találni? Valóságnak vélt, tévtanokkal telített álmok igazolására?

A számvetéshez, hogy annak valóban gyakorlati haszna is legyen, a valóságot keresőknek elsősorban sajátmagukat kell felszabadítani az idegen érdekeket szolgáló, magyar nemzetérdek ellenes hamis eszmék, évszázadok óta bekövesedett hitbeli, erkölcsi tévtanainak penészes, nemzethalált lehelő mocsarának békaperspektívájú szellemi rabláncaiból. Egy szellemi tisztítótűz-ben olyan eszmei szintre kell emelkedni, mely magaslatból a sasok látókörén is túltekintve, a szellem mentesüljön a szentté avatott mesevilág bomlasztó magyarságtudat-rombolásától. Természetellenes nemzeti hivatástudatot szentesítő, ezeréves átok nemzetgyilkos befolyásától.

Ez alapos számvetés eredménye a nemzet életében a valóságos lelki megújulás, mely nélkül nemzeti feltámadás elképzelhetetlen!

E számvetés követeli meg a nemzet lelki megújulásához az egyén lelkivilágának, istenképzetének, erkölcsi normáinak, vallásának, értékszemléletének vizsgálatát, mely előbbiek a nemzeti érdekszemlélet tisztítótüzében kell kiállják a nemzeti lét szempontjából hasznosnak, vagy károsnak minősülő, a gyökerekig lenyúló próbáját!

Az istenhit, a vallás az egyén lelkivilágának formálója, tudatának alakítója. Ezek szabják meg nyíltan, vagy burkolt formában az egyénnek nemzetközösségéhez való viszonyát.

Amilyen az egyén isten- vagy világszemlélete, vallása, olyan annak nemzetközösségéhez való viszonya is!

Nem lehet valaki lelkében, szívében, tudatában teljes értékű magyar, ha szellemiségét, cselekedeteit idegen érdekekért alkotott, idegenből hozott, emberi tulajdonságokkal felruházott, egy faji hasonlatosságra formált hamis istenképre épített vallási tanok vezérlik, kizárólag e faj vagy vallásszervezet világi hatalmának szolgálatára.

Éppen ezért a messze múltnak a gyökerekig ható történelmi számvetését, rostálását az istenképzetnél, a vélt hitnél, vagyis a VALLÁSNÁL kell kezdeni!

Sokan úgy érzik (tévesen,) hogy istenképzetük, hitük, vallásuk kizárólag magánügy és nem a közös dolgaink közé tartoznak. Meg kell győződjenek, hogy éppen e téves felfogás az, mely a magyar nemzetet lelkileg ezer darabra szaggatta s e csoportokat számtalan, nemzetellenes érdekszövetség elkötelezettjévé tette a letűnt századok folyamán.

A magyar istenhite, erkölcsi felfogása, vallása közös, vagyis nemzeti ügy!

Az igaz istenhit kizárólag csak igaz nemzetszeretethez, hazaszeretethez vezethet és fordítva. Igaz nemzetszeretet és hazaszeretet vezethet el bennünket az igazi ISTEN lényegének megismeréséhez.

Nemzeti érdekszemléletből nem tűrhető, hogy az egyén belső élete kettészakadjon, vallási meggyőződése nemzeti meggyőződésével összeütközésbe kerüljön! Az egyén csak akkor egész ember és csak akkor válik nemzetközösségünk kiegyensúlyozott, igazi hasznos tagjává, ha vallási meggyőződése és nemzeti meggyőződése erős kapcsolatban és forró, szétválaszthatatlan összhangban él lelkében. Így ez biztos egyensúlyban vetítődik ki tudatában is. A vallási nevelés és a nemzetnevelés feladata egy és ugyanaz: nemzetét és faját szerető egyént kell neveljen mindkettő! Istenhez nemzetünkön, fajtánkon, hazánkon keresztül kell, hogy kapcsolatot teremtsenek!

A vallás egyén- és társadalomformáló ereje éppen a tudományok fejlődésével (egyes megállapítások ellenére) növekszik!

Melyik az az istenképzet, melyik az a vallás, mely a magyar számára biztosítja a teljes lelki békét, az istenhit és a nemzeti érdek azonosságában formálja tudatát egy közös nevezőre?

E számvetés és lelkiismeretvizsgálat az önismeret elnyerésére kíván útmutatást nyújtani e könyv oldalain keresztül.

Az idő a számvetésre már régen beérett, tovább késlekednünk nem lehet! Minden látszólagos egyéni anyagi jólét ellenére, talán éppen e mai kornak írta nagy nemzeti prófétánk az alábbi sorokat:

"Nincs magasra vívó szenvedelme,

S jégkebelben fásult szívet zár.

Völgyben ül a gyáva kor s határa Szűk köréből őse saslakára

Szédeleg, ha néha felpillant.^"

Kölcsey Ferenc.

I. FEJEZET

Mielőtt a történelem vizsgálásához kezdenénk, egyéni lelkiismeret vizsgálatot kell végeznünk! A lelkiismeret vizsgálat alaposságán múlik, hogy lesz-e gyakorlati értelme minden további tudakolózásnak, keresésnek nemcsak egyéni tisztánlátásunk, de ezenfelül nemzeti érzetünk, nemzethűségünk fejlesztésének szempontjaiból.

Valamilyen mércét kell alkossunk, hogy mérni tudjuk nemcsak sajátmagunkat, de környezetünket, világunkat és a körülöttünk zajló eseményeket is, melyektől úgy nemzeti, mint egyéni sorsunk, utódaink jövője elválaszthatatlan.

A mértékrendszer kialakításánál az emberi értelemmel nem ellenkező, ésszerű összefüggéseket lehet csak vezérfonalul használni. Amikor a logikus törvényszerű kapcsolatoktól eltérünk, feltételezéseknek adjuk át magunkat. E mértékrendszer már nem valóságot mér, hanem megfoghatatlan, valóságot nem tükröző álomvilágba, tévútra vezet.

A legszigorúbb alapossággal és következetességgel kell a Természet törvényeit megismernünk! Tudomásul kell vennünk e törvényszerűségek megváltozhatatlanságát! E Természet adta környezetben születtünk, abban éljük életünket, e törvényszerűségek ismeretéhez formáljuk nemcsak egyéni, de nemzeti sorsunkat is!

Az ember elsőszámú, veleszületett, természetes, létét fenn-tartó mozgatóereje az ÉLETÖSZTÖN. Aki született, él és mozog, gondolkozik e földön, az élni akar! Ösztönösen vagy tudatosan, a Természet elsőszámú törvényét igyekszik kielégíteni léte, élete megtartásával. E tudatossággal párosult ösztönös törekvés minden útjába kerülő akadályt le kell győzzön, különben a lét, az élet megszűnik. Nemzeti vonatkozásban ez ugyanígy érvényes. A NEMZET: az azonos, közös őstől származott, egyazon fajhoz tartozó egyedek társadalmi egyesülését, közösségét jelenti, mely közösség legjellemzőbb tulajdonságát nemcsak az egyedek testi (antropológiai) szerkezete, de nyelvezete, közös múltja, életmódja határoz meg 'függetlenül attól, hogy e nemzettest egyedi tagjai földrajzilag hol helyezkednek el a földön. Egy ilyen nemzetközösség is a Természet törvényei és fejlődési követelményeinek szabályai szerint jött létre, tehát mint élő, létező, gondolkozó nemzetközösség létét, sajátos nemzeti életét igyekszik megtartani. Az egyedek közös törekvése e nemzetközösség életének megtartása. Ez természetes, ösztönös, de tudatos törekvés is.

Minden olyan egyéni, vagy közös cselekmény, mely céljában nem e Természet által alkotott törvény kielégítését szolgálja, törvényellenes, természetellenes, létellenes, életellenes, — tehát logikátlan!

Céljaink, tetteink mértékrendszere tehát a NEMZETI LÉT természeti követelményeinek kielégítésén alapszik.

Az egyén, függetlenül földrajzi helyzetétől nemzetközössége létének biztosítására kifejtett egyéni törekvésein keresztül mérhető.

Minden cselekményt, eseményt, mely körülöttünk zajlik, kizárólag ebből a szemszögből értékelhetünk. A történelmi eseményeket vizsgálva ugyanerre az álláspontra kell jussunk.

A történelmi múlt minden jelensége, kiemelkedő egyéniségeink, névtelen, de nemzetközösségünkhöz tartozó egyének cselekedete a nemzeti lét magtartását szolgálta-e, szolgálja-e, vagy nem?

A körülöttünk zajló események, szomszéd, vagy idegen népek törekvései magyar nemzeti létünket veszélyeztetik-e, vagy létünket biztosítják-e?

Mivel nemzetközösségünk egyénekből tevődik össze, e közösség életének alakulása kihatott és kihat az egyénre; mely fordítva ugyanígy érvényes. Nemzetközösség nem létezhet az egyén nélkül, de az egyén sem létezhet nemzet nélkül, mint egy nemzetközösség tagja.

Egyéni lelkiismeretünk vizsgálatának mércéje: egyéni életcélunk, egyéni tetteink, törekvéseink milyen formában és mértékben elégítik ki az elsőszámú természeti törvényt: A NEMZETI LÉT ÉS MEGMARADÁS BIZTOSÍTÁSÁT.

Mennyiben elégíti ki e törvényt:

-- istenképzetünk, hitünk, vallásunk;

-- nemzetismeretünk, saját fajtánk ismerete;

-- nemzetközösségünk igaz történetének ismerete;

-- a körülöttünk élő, sorsunk alakulásával szoros kapcsolatban lévő népek törekvéseinek, történetének ismerete;

-- a múlt és a mai kor különböző szellemi irányzatainak, valóságos céljainak ismerete.

A fentiekből adódik, hogy az egész életet, világot átfogó felfogásunk alapjaiban, céljaiban e törvény kielégítésének van-e alárendelve?

Minden, az eddigi nevelésünk, életünk folyamán ért külső szellemi behatások ellenére, megfontolt, logikus gondolkodással képesek vagyunk-e a valóság ismeretében, azt elfogadva, átállítani szellemi világunkat, életcéljainkat e törvény betartására?

Eddig szentnek vélt hagyományokat, istenképzeteket, az okok nélkül eddig hitt dolgokat EL TUDJUK-E VETNI, hogy hinni tudjunk az okokkal alátámasztott törvényszerűségeknek?

VAN-E BÁTORSÁGUNK, LELKIERŐNK NEMZETI ÉS EGYÉNI ÖNISMERETRE?

2. FEJEZET

Az I. István királyunk idejében történt erőszakos kereszténységre-"térítések" után, katolikus királyaink által külföldről behozott német, olasz, francia, idegen ^"hitoktatók^", úri méltóságba emelt, s a szüntelen testvérharcokban a hatalmon levőket támogató elemek száma állandóan gyarapodott. A honalapító magyarság saját hazájában egyre mélyebbre süllyedt gazdaságilag és politikai jelentőségében is. A szabad magyarból a katolikus államhatalomnak teljesen kiszolgáltatott "jószág^", azaz jobbágy lett.

Minden nyugati tapasztalatot felhasználva, a legválogatottabb módszerekkel az ország lakosságának kegyetlen katolizálása nemzedékeken át folytatódott. A politikai, társadalmi berendezkedés formájában a legbonyolultabb feudális ^"államrend^" uralkodott, ha ezt egyáltalán rendnek lehet nevezni. A központi királyi hatalom abszolút uralmi helyzetének megtartására állandó külföldi segítségre szorult. Ennek ára volt: a valóságos nemzeti függetlenség nyugat felé való feladását követelte királyainktól. A másik látható és a mindennapi életben sokkal jobban érezhető hatalom, az egyház, vallási befolyásán keresztül c központi királyi hatalmat is gyeplőjén tartotta hűbéresein, az ríj feudális hűbérurakon keresztül (akiknek zömét idegenek alkották). Minden emberi szabadságjogától, emberi méltóságától megfosztva, állati sorban tartva, rabszolgaként élt a fegyverek erejével katolikussá "térített" honalapító nép.

A törvényenkívülivé vált, ősi hitéhez görcsösen ragaszkodó névréteg földönfutóvá, járhatatlan erdőségek, mocsarak lakójává lett. Állandó jelenség volt az ún. ^"pogánylázadás^". E mindenéből kifosztott, bujdosó pogány egyszerű értékelésében :w új vallás és az új hatalmi rendszer egyet jelentett. E pogánylázadások, majd később a katolikus történelemírásban a "parasztháborúk" egy célt szolgáltak. Tévesen, de az új vallás hirdetőinek, papjainak meggyilkolásával úgy vélték, hogy ezekkel együtt megsemmisítik az új társadalmi rendet is. Amikor e lázadások jellemzése úgy van lefestve, hogy az a szegény parasztság helyzetének javítását célozta, a háttérben megtaláljuk a régi hitnek, a régi vallásnak a visszaállítására való törekvéseket is; mert a régi hit, a régi vallás elválaszthatatlan az emberi szabadság gondolatától, az emberi egyenlőség visszaállításának megvalósításától. Katolikus történetírásunk siránkozva emlékszik meg a Budai Nagy Antal-féle "parasztlázadásról" (1420-ban), mert e "lázadók" elsősorban a hazánkban élő "jámbor szerzeteseket", papokat gyilkolták meg először, s azután a "békés" földesurakat. E "lázadók" természetes, egyszerű szemlélete szerint: e nyugati, (magyarul alig, vagy igen rosszul beszélő) idegen "szoknyás ember^" hozta magával e kibírhatatlan rabszolgaságot. Ezt kell kitisztítani először a társadalomból, hogy a régi rend, az elvesztett szabadság visszaálljon. A Budai Nagy Antal-féle felkelés talán a legjelentősebb "nemzeti vallásháborúnk^" e korszakban és ha a magyar történelemben szenteket keresünk, akkor ez egyszerű jobbágynak az elsők között kell helyet biztosítanunk! A katolikus történetírás megemlékezik egy saját szentjéről is, akinek a nevét budai hegyünk még ma is viseli! A "szentéletű, térítő Gellért püspök Budára tartva, egy pogány lázadó csoport által elfogatván, a hegyről hordóba zárva leguríttatott a Dunába"—mondja a krónika. Katolikus szempontból, katolikus érdekekért "mártíromságot" szenvedett. Ezt az idegent "magyar" szentté avatták! De jelentősége ennek magyar vallástörténetünkben azért fontos, mert éppen Budán, az akkori központi hatalom egyik fellegvárának "ajtajában^" tették ezt "pogányaink", mintegy elrettentő figyelmeztetésül is az akkori államhatalom felé. Azt is tudták, hogy Gellért püspök a feje, szellemi irányítója elnyomóiknak és ha a vezért megölik,—hagyományos szemléletük szerint—akkor megsemmisül vele a mögötte állók serege is. Csakhogy akkor már e régi hiedelem nem működött, mert Gellért helyébe újabb százak és ezrek jöttek. De ez mit sem von le vállalkozásaik értékéből.

Talán saját történelmünk a legékesebb bizonyítéka annak az igen régi megállapításnak, hogy a vallás elválaszthatatlan a politikától! Ami fordítva természetesen ugyanígy érvényes. Az új katolikus királyi hatalom az idegen egyház támogatása nélkül meg nem maradhatott, viszont az egyház léte is a királyi hatalom erejétől függött. Az egyház hamar belátta, hogy Magyarországon az új központi hatalmat kizárólag belső erőkkel megtartani nem lehet, (viszont hatalmát biztosítani akarván) nem válogatott az eszközökben, hogy úgy katolikus királyaink környezetét, mint az országot megtöltse idegenekkel. A legtermészetesebb tanács, amit I. István királyunknak adhattak, hogy hazájából "sok nemzetiségű országot^" csináljon. Amit ez a papság tanácsára még fiára is, mint "szellemi örökséget^" hagyott! E "szellemi örökség" eredményét báró Eötvös József: "Magyarország 1514-ben^" című könyvében már így összegez:

"Főkép fővárosunkban telepedtek le számos idegenek, s ki a tizenhatodik század kezdetén Buda utcáin körülment, s a magyar, német, tót s itt-ott olasz beszélgetéseket hallá, első percben meggyőződött arról, hogy Szt. István óhajtása, midőn fiának különböző nemzetek által lakott országot kívánt, e haza fölött nagy átokként beteljesedett."

S a beteljesedett átok valóságát látta nemzeti prófétánk: Kölcsey a 19.-ik században, mely valóság az alábbi keserű sorokat váltotta ki belőle:

"Vándor, állj meg! Korcs volt anyja vére.

Más faj állt a kihunyt helyére,

Gyönge fővel, romlott, szívtelen

A dicső nép, mely tanult izzadni.

S izzadás közt hősi bért aratni.

Névben él csak, többé nincs jelen."

Magyarságunk belső árulások, idegen fegyveres erőszak következtében tért át az Európában és az akkori világban kereszténységnek ismert istenképzetre. De, mint ahogy e könyv Bevezetésének első oldalán írtuk:

"Újra kell értékelni a múltból ránk hagyományozott "nemzeti dicsőség" valóságos tényét, különböző korok "nemzeti nagyjainak" személyét, cselekedeteit, ezek valóságos nemzeti érdemeit."

Nemzeti "nagyjaink" érdemeinek értékelésénél, nézzük meg közelebbről katolikus királyaink közül a "legnagyobbat", mert személye köré sok "szent" legendát szőttek és "nagyságában" "jámbor kereszténységében" — legalább is a ránk hagyott keresztény történetírások alapján — első István király személye eltörpül mellette.

"Szent László királyunk" (hogy miért szent, arra csak a katolikus egyház tud válaszolni) „László, a BÖLÉNY" ragadványnevet viselő I. Béla magyar király és Richeza lengyel hercegnő fia volt. Származását tekintve még sem tarthatjuk tiszta magyarnak, vagy ízig-vérig ÁRPÁD-házi sarjnak. Nem csupán a honfoglaló magyarság és az itt talált maradványnépesség mutat embertanilag nagyon változatos képet, hanem az uralkodóház is, hiszen már a korai ÁRPÁDOK is többnyire idegenből házasodtak. László királyunk családfájában láthatjuk, hogy a legkülönfélébb európai dinasztiák (főleg német) vére keveredik benne. Mindez azonban még nem jelentene bajt.

E korszak belső trónviszályai, a testvérháborúk következtében, apja kénytelen Lengyelországba menekülni. László Lengyelországban született. Apja, I. Béla annak az Árpád-házi VAZUL-nak, I. István unokaöccsének volt a fia, akit "szent" István királyunk "keresztényi kegyelettel" megvakíttatott. Hosszú és bonyadalmas viszálykodások, de főleg állandó "pogánylázadások" e kor jellemzői. A külföldre menekült Endrét is hazahívják Oroszországból egy újabb "pogánylázadás" megfékezésére. (Nem leverésére, csak valamilyen "megfékezésére".), mert a központi hatalom még német segítséggel sem tartható tovább. Valamilyen látszat-kiegyezés történik, de valójában a Vazul-fiak napja 1064-ben virrad fel—legalábbis látszatra. A németek által támogatott Salamon és László közötti viszály tovább tart.

Az országban valamennyire nyugalom van, de a kettős királyság — mármint László és Salamon — csak átmeneti állapot. László várja az alkalmas politikai pillanatot, hogy hatalmának véglegesítésére Salamonnal végleg leszámoljon.

A "pogány hívek" Lászlót támogatják, hiszen: Vazul-ivadék. Benne látják minden reményüket a régi rend visszaállítására.

László előnyére szolgál, hogy IV. Henrik császár és VII. Gergely pápa viszonya a végsőkig kiéleződik abban a hatalmi vitában, hogy "az állam ideológiai támasza, az egyház kinek tartozik engedelmeskedni: világi urának, vagy a pápának?" Végül is IV. Henrik belső ellenzékét, Rudolfot a pápa ellenkirállyá választatja és ez az állapot megszabadítja egyelőre Lászlót a német nyomástól és Salamont híveitől. Megszilárdíthatja királyi hatalmát. Bizánc is sok belső bajjal küzd ezidőben. László így mindkét oldalról felszabadul a külső nyomás alól.

Első István halála utáni időszakban a tulajdonjog tisztelete teljesen megszűnt. A nagycsaládi közös gazdálkodás emléke még elevenen él, az egyenlő részesedés elveire még mindenki emlékszik. Ennek szétrombolásával az "új tulajdonjog" az egyéni jószágtulajdon meghonosításával az új rendben senkinek sem tetszik! A társadalom tele van még szabad-, földönfutó, mindenéből kiforgatott, javait vesztett elemmel, így az új tulajdonrendet mindenki ott károsítja meg, ahol arra alkalom és mód kínálkozik. László legnagyobb gondja törvényeiben, hogy ezeket az állapotokat felszámolja, az új tulajdonjog sérthetetlenségét biztosítsa. Ez új magántulajdon védelme elsősorban a királyi hatalom gazdasági erőforrásait, a király és az idegen egyházi jobbágyurak, a tőlük függő és szolgálatukban álló ú.n. vitézek, papok, vagyis az akkori uralkodó-osztály magántulajdonának védelmét igyekszik biztosítani a néppel szemben. A nép úgy érzi: e javakat ő termelte, tehát e javak őt illetik, mint a régi rendben volt.

Büntetőtörvényeinek II. és III. kötetei legnagyobb részben az új magántulajdon védelmével foglalkoznak. Érdekessége e törvényeknek, hogy az említett lopások sohasem személyi tulajdon ellen hozatnak, mint például pénz, fegyver, ruházat és egyéb eszközök, hanem a hűbéri gazdasági üzemek tulajdonát képező tárgyak: szolga, igavonó állatok, ökör, tehén, juh és e gazdaságokban termelt javak, mint gabona, gyümölcs, stb. ellopása ellen. Jellemző ezekre az időkre a krónika idevonatkozó feljegyzése: "egész Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik." A főurak közé természetesen az idegen egyháziak is beletartoztak. Addig a templomba menekülő "bűnösnek" a templom védelmet nyújtott, miután kisajátította és megtartotta a tolvaj tulajdonában lévő javakat. De e törvény után ítélve olyan állapotok uralkodtak, hogy e védelmet is el kellett törülni, mert ez az új "civilizált keresztény" társadalomban a magyar igen hamar megismerkedett egy, a pogány korban számára alig ismert bűncselekménnyel, a lopással. S e "kegyes" királyunk törvénye szerint a "tyúktolvajnak a kezét kell levágni!"

A kijevi birodalom is teljesen széttagolódott ebben az időben apró hercegségekre. Ezek képtelenek voltak ellenállni a kipcsák-tatárok, vagy a kumánok (a mi kúnjaink elődei) állandó betöréseinek. E keleti végeinken tanyázó népek végsőfokon rokonnépeink voltak és a régi Vazul-hívek bennük nagyon jó szövetségesre találtak. László azonban hatalma megszilárdítása után már látta e "pogány veszedelmet". Ráébredt arra, hogy ha a régi rend visszaáll, az ő egyéni központi királyi hatalma is végetér. Abszolutizmusa megszűnik.

Hadjáratait megkezdi a "keletről jövő nomád támadások visszaszorítására." (Ahogy keresztény krónikáink ezt feljegyzik.) László a maga szempontjából látszatra nagyon jól politizált. Az idegen főurak is csak benne látták hatalmuk biztosítását, ezért támogatták. A szolgálatában álló vitézek becsülték "vitézségét", mert hatalmas fizikai termeténél fogva egy fejjel kimagaslott közülük és ez akkoriban igen sokat jelentett a nyugati lovagok között. A párviadalokban mindig győzött éppen fizikai ereje következtében és ez végképp növelte tekintélyét. Lassan László is ráébredhetett, hogy központi hatalmát az egyház támogatása nélkül megtartani nem tudja. Minden erejével azon fáradozott, hogy ennek jóindulatát a maga számára megnyerje. Első István egyházi adományait sokszorosan "túlteljesítette". Hatalmas birtokokat, pénzjövedelmeket, egyéb kiváltságokat biztosított az egyház számára. Bőkezűségében az egyház javára nem ismert határokat. "Nemes, jámbor életű király volt"— írja róla a katolikus krónika. Megválasztásának első idején meg sem koronáztatta magát, mert a krónika szerint "égi koronára vágyott." Érthető, hogy a katolikus egyház a neki juttatott földi javakért végül is "szentként" tisztelte; de ha cselekményeit a nemzeti érdekek szempontjából vizsgáljuk, akkor erre semmi pozitív, elfogadható érdemeket nem találunk. Az egyházat még a törvényhozásba is beavatta olyannyira, hogy az szabad kezet kapott a törvények hozatalára. A "pannonhalmi végzések" szerint a törvényeket nem László hozta, hanem: "a legkegyelmesebb László király idejében mi, Magyarország előkelői",----de e törvényeket csak László aláírásával lehetett bevezetni, amit László készséggel szentesített. Az állapotokra jellemző, hogy e pannonhalmi törvényekben a tyúktolvajnak már nem csak a kezét vágják le, de halállal büntetik!

A régi Vazul-hívek benne látva nagy szövetségesüket úgy vélték, hogy "választottjuk csak politizál, de végső fokon az ő érdekeikért tesz mindent. Éppen ezért a nyugalom az országban kezdett valahogy helyreállni, mert László meggyőzte "pogány híveit", hogy nincs szükség már a "kumánok segítségére", de azok az ügynek még ártanak is. Igy nagyon sokan melléje szegődtek a kumánok elleni hadjáratokban. A kumánok észrevették ezt a fordulatot és látván, hogy volt szövetségeseik ellenük fordultak, (akiknek végsőfokon a segítségére jöttek) fokozottabb erővel törtek a keleti végekre, most már nem téve különbséget keresztény és pogány magyar között. László megszilárdította hatalmát, dél felé biztosította kereskedelmi útvonalát saját királyi jövedelmeinek biztosítására és pár év alatt László pénze Európa legjobb fizetőeszközévé vált. Politikájára jellemző, hogy a kettészakadt keresztény egyház közötti békét is igyekezett elősegíteni, Az 1054-ben kettészakadt kalocsai latin érsekség és a bácsi görög püspökség kánoni egyesítését megvalósította. Ezzel megállította a mohamedán szeldzsukok előretöréseit, tehát itt is biztonságot teremtett. A déli vidékekre cseh püspököket nevezett ki, így megnyerte azok támogatását is. Minden kétséget kizárva látszatra jó politikus volt és minden kínálkozó alkalmat felhasznált a belső rend megszilárdítására, az új társadalom megerősítésére.

Azonban mindazokat, akik őt a hatalom székébe segítették, rútul elárulta, kihasználta és becsapta, vagyis a régi idők Vazul-híveit, az igazi magyarságot. Hatalmának tetőfokán, annak minden világi előnyét élvezve, "meggyőződése" és "nemzethűsége" az opportunizmussal, a személyi érdekekért való megalkuvással párosult. Nem a nemzeti érdek, de saját egyéni hatalmának biztosítása volt az elsődleges szempont, mely által valamit javult a helyzet az ország belsejében is.

Az idegen egyház támogatását élvezve elfelejtette származását, támogatóit, teljesen az új rend idegen urainak, azok érdekeinek védőjévé vált. Az I. István halála utáni véres évtizedek sebei csak látszólag hegedtek be és abban a pillanatban, amikor a rend és a nyugalom valahogy helyreállt, kihalt belőle a nagyapja, Vazul ellen elkövetett bűnök miatti ellenérzés, mert a királyi hatalom csillogása inkább csábította. Természetesen a papság befolyásának következtében e nyugalmasnak mondható időkben most már egyre inkább "szívvel - lélekkel István műve folytatójának tekintette magát." Régi híveiben viszont a látszólagos jobblét következtében nem maradt már más, mint "a sóvárgás a régi jó időkre, amikor még a régi rend honolt az országban."

László hozatta hazánkba a ciszterci és a premontrei rendeket, azok létfenntartására hatalmas jövedelmeket biztosított. Nagyon sok káptalant alapított és e káptalanokat, monostorokat közjegyzői hivatalokká léptette elő. Ezekből fejlődtek ki éppen László alapítása következtében közjegyzői minőségükből kifolyólag később az okleveleket kiállító és azokat őrző ú.n. "hiteleshelyek". Ezek összeírása alapján megállapítható:

László egyházi adományai I. Istvánnak az alapításkor tett adományait jóval meghaladták. Az egyházi monostorokból, káptalanokból hivatalos világi hivatalokat létesített. Érthető, hogy az egyháziak benne látták a második alapítót, a második "szent" királyt. E hivatalos helyek írták a történelmünket, krónikáinkat is, így magától következik, hogy László személyét "szentként" tisztelték és így jegyezték emlékét az utókor számára. Hogy László mennyire a papság befolyása alá került, mi sem bizonyítja jobban, mint a XII. századból fennmaradt egyházi feljegyzés egy Krónika kompozícióból:

"Ezért mikor meghalt a római császár, a német fejedelmek és hercegek s valamennyi báró és főember egyetértve és egyhangúlag kérték, fogadja el a császárságot. De mert életében nemcsak a maga javát, hanem Jézus Krisztusét is kereste, és buzgó elméjében amaz isteni szózatot forgatta: "Ne lépd át atyáid határát", inkább beérte a maga határaival, mintsem jogos mértéken felül gyarapítsa, visszautasította az idegen és ismeretlen népek kormányzását. Hiszen Magyarországon is nehezen maradhatott meg, bár Istent kegyesen és híven szolgálta, s a törvényeket betartotta."

Mivel katolikus krónikáról beszélünk, e szövegből a következőket értelmezhetjük a valóság megállapítására:

1. "bár Istent kegyesen és híven szolgálta" — ezalatt természetesen az egyház szolgálatát kell értsük; "kegyesen", azaz bőkezű adományozásokkal.

2. "Hiszen Magyarországon is nehezen maradhatott meg" — természetesen, mert régi "pogány" híveit elárulta, s ami a legnagyobb bűnnek számított azok szemében, a nagyapján, Vazulon esett sérelmeket nem bosszulta meg az új rend megsemmisítésével. Tehát az őseit tagadta meg! A saját vérén esett, idegenek által okozott sérelmeket nem csak elfeledte, de inkább azok kiszolgálását választotta. Tehát csakis az idegen egyház segítsége, de nem népszerűsége következtében tudott király maradni.

3. "inkább beérte a maga határaival, mintsem jogos mértéken felül gyarapítsa." De e "jámbor" egyháziak nem írták ezt fel Lászlóról, amikor meghódította újra és "örökérvényűen" Dalmáciát és Horvátországot, hogy azokat katolikussá tegye. Egyáltalán nem juttatták eszébe ezt e jó papok balkáni hódításai alkalmával a mohamedánokkal szemben sem és ez esetben nem merült fel az egyháziak részéről a "jogosság" kérdése. De közvetlen halála előtt keresztes hadjáratra való készülődéseinek "jogosságát^" sem mérlegelték az ismeretlen népek kormányzását illetően.

4. "De mert életében nemcsak a maga javát, hanem Jézus Krisztusét is kereste" ami valójában kifejezi, hogy egyéni uralkodó szerepének biztosítása töltötte ki élete célját, melyet "Jézus Krisztus javaival^" kötött össze, vagyis az egyház támogatása nélkül egyéni hatalmát megtartani nem tudta volna.

5. "és buzgó elméjében amaz isteni szózatot forgatta: "Ne lépd át atyád határait." — mely fogalmat a jó papok az ószövetségi Példabeszédek 22. részének 28.-ik versével mostak László agyába:

"Ne bontsd el a régi határt, melyet csináltak a te eleid^". László "hitoktatásából" itt már kihagyták azt a részt, hogy nem egészen 100 esztendővel előtte, e papok német fejedelmei bizony az eredeti magyar határokat az Enns folyó partjáról visszaszorították nagyon is messze keletre, mely határokat tulajdonképpen László "elei" karddal és magyar vérrel "csináltak^" a magyarnak. A "hitoktatásból^" kimaradt az a rész is, hogy Salamon e példabeszédet kizárólag a zsidók számára mondta, vagyis zsidó és zsidó közötti birtok "határáról^" volt szó, az egymásközti békesség megtartására; de egyáltalán nem vonatkozik az idegenek határaira!

De Salamon sem maga találta ki e tételeket, hanem csak betartotta Mózes törvényeit. Mózes V. könyve 26. rész l .verse:

"Mikor pedig bemégy arra a földre, a melyet az Úr, a te Istened ád néked örökségül, és bírni fogod azt, és lakozol abban:"‑

a 17.-ik vers:

"Átkozott, a ki elmozdítja az ő felebarátjának határát! És mondja az egész nép: Ámen! "

Tehát e tételek kizárólag egy népen belüli "felebaráti^" jóviszony és béke biztosítására szolgáltak, de semmi esetre sem vonatkoztatható idegenekre, legalábbis Mózes törvényei alapján nem !

6. De valójában mitől is rettegtek e "jámbor" egyháziak? Attól a még álomnak is borzasztó állapottól, hogy a római császári székbe egy nemrég még pogány származék kerüljön, többszöri német hercegnőkkel kötött házassága ellenére. A magyarországi állapotok László minden igyekezete ellenére olyan bizonytalanok voltak még, hogy semmi biztosítékát nem látták az egyházi hatalom megmaradásának. Nagyon is fennállt annak a lehetősége, hogy esetleg e még mindíg "pogányok", királyuk minden keresztényi "jámborságát" nagyon könnyen egészen más irányba tudják erőszakolni és hatalmuk nemcsak Magyarországon, de e császári birodalomban is végveszélybe kerülhet.

7. De ha már vallásról és királyok politikai széleslátókörűségéről elmélkedünk, más népek történelmében hol találunk egy olyan királyt vagy uralkodót, aki egy ilyen TÖRTÉNELMI PILLANATOT elszalaszt, amikor népe legádázabb ellenségének a trónjára ülhet, melyet készen hoznak eléje, csak el kellett volna fogadnia. Íme, itt áll előttünk egy olyan cáfolhatatlan történelmi bizonyíték, rávilágítva az egyház nemzetrontó szerepére keresztény történelmünkben, melyhez hasonlót máshol nem találunk.

De egy biztos: hogy László királyunk annyira a papság uralma alatt állhatott, hogy az ma szinte elképzelhetetlen. Az egyébként egyéni ambíciókkal telített, uralkodási vágyát kielégíteni kívánó uralkodó az akkori legnagyobb európai — császári — koronát visszautasítja! Az akkori szemmel szinte felmérhetetlen nagysága birodalom és politikai befolyást biztosító uralkodó székéről lemond, - csak azt engedi következtetni, hogy e minden legendákkal, szent mítoszokkal megénekelt egyéniség, László, egy teljesen az egyháziaknak kiszolgáltatott eszköz, vagy egy politikailag, történelmileg szűklátókörű, uralkodásra alkalmatlan valaki lehetett, aki nem nemzete jövőjével törődött, csak hatalmának élt.

Képzeljük el a magyar történelem további alakulását, ha László királyunk (a legendák szerinti uralkodói képességeivel) e császári koronát elfogadja. Eljutottunk volna-e Trianon 1920 június 4-éhez, vagy Párizs 1947 február 10-éhez?

A krónikák szavai szerint, László sajátmagáról az alábbiakat vallja: "bűnös ember vagyok, hiszen a földi uralmat a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet gyakorolni."

De kétségbe vonható e beismerés igazi mivolta, mivel katolikus íródeákja írja, ill. mondatja vele ezeket.

S mi lehetett e legsúlyosabb bűn? Az eredeti Vérszerződés, a vérségi szent kapcsolatok elfelejtése, megtagadása, az ősök emlékének meggyalázása e "keresztényi" királyi hatalomért.

A krónika szerint: tizenkilenc éven, három hónapon és három napon át uralkodott.

"Szentséggel és kegyelemmel telve tehát az angyalok seregébe került uralkodásának tizenkilencedik évében, és Váradon temették el az űr 1095-ik évében, július 29-én (30-án) vasárnap. Szentséges testét váradi monostorában tisztelik nagy odaadással." — írja a korabeli katolikus krónikás.

E könyv elején a józan és tárgyilagos magyarérdekű kiértékelésre hivatkoztunk "nagyjaink" mérlegelésénél. Éppen azért választottuk a legtöbb "szent legendával" ránk hagyományozott királyunk személyét e rövid vizsgálódás céljául. Amint láttuk, szent lehetett az egyház szempontjából, de kimondottan magyar érdekszemlélettel e végső következtetést László királyról levonnunk nem lehet! Kimondottan "NAGY" történelmi lehetőségek csak egyszer adódnak talán egy nemzet életében. S e királyunk ezt elmulasztotta! Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy az uralkodása alatt oly sokszor emlegetett "béke, nyugalom, biztonság és jólét" nem az egész nemzetre, hanem csak a hatalom birtokosaira vonatkozik! Egy birodalomban, ahol tyúklopásért halálbüntetést osztogatnak, azt bizonyítja, hogy az alsó néprétegek szegénysége szinte leírhatatlan. Mert ki megy tyúkot lopni? Az, aki éhségében még a halálbüntetést is megveti azért, hogy egyszer húst ehessen, vagy egyszer igazán jóllakhasson. S e jelenség annyira elterjedt abban az időben, hogy országos kiterjedésű királyi törvényt kellett hozni ennek valamilyen megállítására. Jellemző, hogy egyetlen papot sem ítéltek tyúklopásért halálra ebben az időben. Legalábbis sehol semmi írott nyoma ennek nem maradt. E törvényt csakis az éhezők ellen hozták, akiknek a számát a jobbágyság tette ki. Egy akkori viszonyok között gazdag országban, kereszténységre térítésünk után nem egészen egy évszázaddal.

De e katolikus-keresztény feudális társadalom erősödött, fejlődött a maga idegen kiváltságos osztályaival,

E feudalista keresztény társadalom lassú fejlődésének ólomsúlyú kerekét a magyar jobbágyság, a nemzet vérével olajozta évszázadokon át.

A "krisztusi szeretet" és az "evangéliumok szépségének" szüntelen prédikálása közben.

Sajnos e könyv terjedelme nem engedi meg, hogy részletesen végigvizsgáljuk katolikus királyaink "nagyságának" valóságos nemzeti "érdemeit". Mai korunkban legkönnyebb a történelmet, a sorsot hibáztatni mindazokért a felmérhetetlen bűnökért, melyeket a magyar nép ellen elkövettek e keresztény korszak uralkodói, támogatói. Könyvünket azzal kezdtük, hogy történelmünket alapos részletességgel kell megismerjük, kizárólag magyar nemzeti érdekek szemelőtt tartásával! Az olvasó lelkiismeretére bízzuk, hogy az eddigiek alapján vegye a fáradságot, hogy önszorgalmából, nemzeti hűségből saját népe történelmének behatóbb tanulmányozásába kezdjen, e nemzeti létérdek szemlélete szerint.

E könyv célja: nemzeti öntudatra ébresztés! Mert nemzeti lídhez, nemzeti megmaradáshoz istenadta jogunk van, ha már létezünk, mint magyar nemzeti közösség! Nemzeti punismeretünkön múlik kizárólag, hogy mint nemzet megmaradunk-e, vagy sem.

4. FEJEZET

Említettük az egyéni lelkiismeretvizsgálat szükségességét, mielőtt múltunk vizsgálatába fognánk. Azt is kifejtettük, hogy egyéniségünk a nemzetközösség szellemi alakulásának, fejlődésének elválaszthatatlan függvénye, mert e kettő kölcsönhatása tagadhatatlan.

Az egyéni lelkiismeretvizsgálat eredménye tükrözi a nemzeti gondolkodásmódot. Válaszolnunk kell őszintén e kérdésre: Van-e bátorságunk, lelkierőnk nemzeti és egyéni lelkiismeretre?

Ha feltételezzük magunkról, hogy van elég szellemi erőnk a valósággal szembenézni, akkor bármilyen kellemetlen igazságokat is találunk, a józan mérlegelés alapján el kell viseljük ennek minden kellemetlen ízét, ^"keserű poharát", mert csak akkor érünk célt.

Évszázadokon át elhitették velünk, hogy mi vagyunk e világ "legokosabb", "leghősibb", ^"legbecsületesebb" és még ki tudja, milyen ^"leg-^" népe, de csak a javából. Mi magyarok is csak emberek vagyunk, telve emberi hibákkal ugyanúgy, mint más népek. Azonban ez a "leg-" az okosság, hősiesség és becsületesség terén annyira belénk rögződött, hogy soha eszünkbe sem jutott egyszer is megvizsgálni, hogy tényleg állunk-e ezen a fokon? Mint nemzet egészében, vagy egyénenként.

A "leg" felső fokozata helyett megütjük-e legalább az átlag mértéket népünk jó tulajdonságainak értékelésénél? A túlbuzgó, mellkast feszítő, "frázisos" hazafiságnál jutottunk-e többre? A minden józan gondolkodást nélkülöző, nekihevült virtuskodás valójában hősiesség volt-e? Be kell, hogy ismerjük, hogy a józan lantolgatás nem éppen legkifejlettebb erényeink közé tartozik. Minden magyar, bárhol is éljen ezen a földön, lelke mélyén ma is érzi ennek az évszázados hagyományszerű "leg^"-nek szinte kitörölhetetlen hatását. Ez indokolatlan, bűnösen káros, minden reális nemzeti célon ^"túllőtt^" alaptalan túlbecsülésnek csapdájában egyik nemzeti tragédiát még ki sem heverve már viseltük a sors további csapásait; de a mai napig meg nem álltunk egy "józan pillanatra".

Történelmi tragédiáink közepette soha nem vizsgáltuk magunkat, hogy azoknak mennyire voltunk mi magunk az okozói. Elhitették velünk, hogy minden kérdésre tudjuk a választ!

Siralmasan jellemző állapot ma is a külföldön megjelenő egyes "történelmi tanulmányok^" bekezdő sorait olvasni: "...a magyar, mint öntudatos, büszke keresztény nép, mely a legelsők között..." stb. stb.

Tudna-e ez a szegény irogató mutatni egy népet is a földön, mely nem öntudatos és büszke? Milyen "legelsők" között? - kérdezhetnénk a továbbiakban. De az "író" keresztényi felfogásában már a kezdet kezdetén ellentmondásba kerül saját-magával, mert a keresztényi tanítások egyik alapját, az alázatosság fogalmát döfi hátba "keresztényi hazafisággal" telített gondolatával, a "büszke, keresztény nép" fogalmával. De ez a "menő" stílus. Ez kell, hogy "nemzeti öntudata" megmaradjon az olvasónak, mert ha nem e gondolatokkal kezdődik valamilyen írás, máris "fércmunka", sőt ^"magyarellenes^" is!

De az "öntudatos, büszke keresztény nép" fogalmának hirdetői ugyanezt tették évszázadokon át. Minden más nép, elsősorban közvetlen szomszédaink, még emberszámba sem vétettek általunk. De a két háború közt felnőtt nemzedék is ilyen felfogásokra építve kapta közvetlen szomszédnépeinkről az ismertetést. Az oláh az csak egy primitív bocskoros cigány, a szerb az alattomos senki, a hülye-buta tót, stb. De ez "öntudatosan büszke keresztény tanítók^" soha sem említették az iskolákban, hogy e lenézett "hitvány jött-ment senki népek" uralják hazánk területének több, mint kétharmadát, az e területeken élő őslakos magyarsággal együtt. ^"öntudatos, büszke keresztényi" mivoltunkban soha senki meg nem kérdezte: "Hogy létezik az, hogy ezek a semmi népek lettek úrrá ezen az "öntudatos, büszke keresztény" — "legelsők" közé sorolt magyarság fölött? önkéntelenül születik a gondolat az önvizsgálatra, hogy valóban úgy van-e minden, amit nekünk tanítottak? Ez a minőségi osztályozás "leg-" fokozata valóban létezik-e?

Nem a körülmények a mérvadók, hanem az abszolút tények. A "semminek" nézett és ismertetett népek lettek úrrá a minőségileg "legelsők" közé sorolt magyar népen.

A valóság szomorúságán semmit sem változtatnak a "körülmények"-re hivatkozó gyenge mosakodások. A valóságot vizsgálva, minden körülménytől függetlenül, végső fokon a valóságért csak sajátmagunkat hibáztathatjuk, de nem e "jött-ment", történelmi múlttal nem rendelkező "senkiket". A történelem folyamán egy életrevaló nép a körülményeit saját-maga teremti meg nemzeti létének biztosítására.

Amikor egy nemzeti lét "körülményeit" idegen népek alakítják egy másik nemzet számára, akkor e nép "öntudatos, büszke keresztény" mivolta, politikai minőségi jelzői már nem a valóságot jelentik, hanem csak egy vágyálom "de jó volna, ha így volna" valóságnak vélt szivárványvilágát. De mindazon hatalmonlévők, akik éppen a nép jóhiszeműségét, bizalmát kihasználva, tévtanok maszlagával vesztébe vezették, saját hitványságuk takargatására hitették el a nemzettel, hogy a magyar a minőség legfelsőbb fokozatának a hordozója. "Nem haj, hogy elvesztettünk jóformán mindenünket", a lényeg az, hogy mi "öntudatos, büszke keresztény" nép vagyunk, azok meg csak amúgy is senkik maradnak mindig. De még ma is ezek a "senkik" uralkodnak népünk, hazánk terü