Back to Home

 

 

Friedrich Klára

 

A rovásírás fontossága és néhány jelentős képviselője

Előadás a Magyarok VI. Világtalálkozóján – 2004. 06. 04. Magyarok Háza

 

Szeretettel köszöntöm az érdeklődőket és köszönöm a Magyarok Világ­szövetségének és a szervezőknek, hogy részt vehetünk ezen a jelentős tu­dományos tanácskozáson.

Rovásírásról tartott előadásaink során gyakran felteszik a hallgatók a kér­dést: Miért fontos ma nekünk egy ilyen régi írás? A lassan 10 éves, rovás­írást kutató, terjesztő és oktató tevékenységem alatt a következő válaszok kristályosodtak ki:

·             A rovásírás a magyarok legrégibb és legértékesebb kincse. Emlékei bizonyítják, hogy legalább 8-9 ezer éve a Kárpát-medence őslakói vagyunk, ősi soron, ősi jogon mienk ez a föld. Különösen fontos ennek hangoztatása most, az erőteljes globalizációs törekvések idején, amikor betereltek min­ket az Európai Unió közös aklába.

·             A rovásírás cáfolja a finnugor származás és nyelvrokonság elméletét és bizonyítja szkíta-hun-pártus-avar-magyar folytonosságunkat, mert ezek­nek az őseinknek tárgyi, régészeti emlékein megtalálható.

·             Aki a rovásírás történetével foglalkozik, az megismerkedik ősvallá­sunk fennmaradt töredékeivel is. Ezek a töredékek cáfolják azt a hivatalos álláspontot, hogy ősvallásunk szibériai sámán vallás volt. Bizonyítják viszont azt, hogy őseink papjai nem alkoholtól és bolondgombától kábult sámánok, hanem tudós táltosok, akik népünknek szellemi, lelki vezetői, természet­gyógyászai, múltat őrző történészei, diplomatái és művészei voltak.

·             A rovásírás rendkívül fontos nemzettudatunk, nemzeti önbecsülé­sünk felélesztése érdekében, különösen gyermekeink számára, hiszen az 50 évig tartó kommunista internacionalizmus kiölte a befolyásolhatóbb ré­tegekből a hazaszeretetet, és jó táptalajt készített elő ezekben a befolyásol­ható agyakban a globalizmus eszméinek.

·             A rovásírás a magyar nyelvvel együtt fejlődött, ezért minden han­gunkra van benne jel. A 10-11 .században a sokkal fejletlenebb latin betűs írásra kényszerítettek minket, amellyel 13 hangunkat (Ty, Gy, Ny, Ly, J, K, Sz, Zs, Cs, Á, É, Ö, Ü) nem tudtuk lejegyezni, ez írásbeliségünket rendkívü­li módon visszavetette. Holott a köznépi sírokban talált rovásemlékek tanú­sága szerint már szkíta-hun-avar népünk egésze írástudó volt, a juhászgye­rekektől a fejedelmekig; olyan korokban, amikor más népeknek még az uralkodói is írástudatlanok voltak.

·             32 éves tanári, logopédusi pályafutásom alapján állíthatom, hogy ha gyermekeink rovásírással tanulhatnának, nem küszködnének ennyien olvasás-írás-helyesírás zavarral. Ezt sok szülő igazolja, akinek a latin betűs írástól-olvasástól viszolygó gyermeke rendkívül hamar, néhány óra, néhány nap alatt megtanulja a rovásírást és szívesen használja.


 

Mindezek a megállapítások felvetik a kérdést, hogy ha ilyen tökéletes a saját nemzeti írásunk, miért nem használjuk, mint ahogy a görögök, japá­nok, héberek, arabok, oroszok használják a saját betűiket?

A kutatás során számtalan példát találtam arra, hogy ősi írásunkat a 10-11. századtól kezdve tudatosan és módszeresen igyekeztek megsemmisíteni. „Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás” című könyvünkben gyűjtöt­tem össze ezeket, itt csak kettőt mutatnék:

Egy avar kagán sírköve a mai Ausztria területéről, levakarták róla a rovás­írást. Fehér Mátyás Jenő közli „Korai avar kagánok” című könyvében.

A másik az erdélyi Tászoktetőn található nagyméretű rovásfeliratos kövek közül való, amelyekről a trianoni diktátum után, 1920-ban legyalulták a fel­iratokat.

De nem csak rovásemlékeket semmisítettek meg, hanem félreállították és ma is elhallgatják azokat a személyiségeket, akik a finnugor elmélettel szemben a rovásírás érveit mutatják fel. Itt most csak ötükről szeretnék megemlékezni, de sajnos sokkal többen vannak.

Ha az ember egy kutatási területen elindul, kötelessége megismerni és méltatni azokat az elődeit, akiknek műveiből építkezik. Kötelességünk lehe­tőségeink szerint igazságot szolgáltatni azoknak az elődeinknek és kortársa­inknak, akiket politikai okokból háttérbe szorítottak. Ilyen személyiség volt Torma Zsófia, Szentkatolnai Bálint Gábor, Fehér Mátyás Jenő, Fehérné Walter Anna és kortársunk Forrai Sándor.

Torma Zsófia (1840-1899) a világ legelső, terepen dolgozó, ásató ré­gésznője. Az Erdélyben született nemeslány tárta fel az újkőkori (kb. i.e. 5000-3000) tordosi kultúrát, amelyet ma a világ vezető régészei ismertet­nek, anélkül, hogy Torma Zsófia nevét megemlítenék. Több, mint 11.000 rovásjeles agyagkorong is a leletanyagába tartozik, amely feltételezésem szerint azt bizonyítja, hogy őseink már az újkőkorban feltalálták az iskola in­tézményét.


 

Torma Zsófia
Buenos-A iresben
kiadott könyvének
borítóján


 

Torma Zsófia hatalmas gyűjteményének jelentős darabjait horvát, román régészek hordták szét. Tudományos írásai ma sincsenek rendszerezve, ki­adva. Az emigrációba kényszerült Fehérné Walter Anna maga is anyagi gon­dokkal küszködött, mégis megjelentette Torma Zsófia műveinek rövid ösz­szefoglalóját Buenos Airesben, 1972-ben. Az összefoglaló, amelyhez csak fénymásolatban lehet hozzájutni, a „Sumer nyomok Erdélyben” címet vise­li. Torma Zsófia elhallgatásának oka ugyanis az, hogy régészeti leletei alap­ján hasonlóságokat állapított meg a Kárpát-medence és Mezopotámia korai kultúrái között. A lexikonokban 3-4 sort kap és egyáltalán nem említik az 1986-ban kiadott 3 kötetes, 2000 oldalas „Erdély története” című mongrá­fiában. (Akadémiai Kiadó, Bp. 1986)

Szentkatolnai Bálint Gábor 1844 és 1913 között élt. Nyelvész, Kelet­kutató, Ázsia utazó. Életében 30 nyelvet tanult meg. Jelentős népmese és népdalgyűjtést végzett. Részt vett Széchenyi Béla belső-ázsiai expedi­ciójában. Mongóliai utazását Czuczor Gergely, A magyar nyelv szótárának egyik írója támogatta. Elsőként állított össze mongol – tatár – mandzsu – kal­mük szótárta világon. Kezdetben az Akadémia reménysége volt, akit a finn­ugor elméletet támogató anyaggyűjtéssel bíztak meg. Ő azonban rovásírás emlékeket, valamint az oroszországi szkíta-hun rovásírásos sziklafeliratok rajzait küldte vissza. Ezek után az Akadémia „eszelősnek” bélyegezte; Hunfalvy (Hunsdorfer Pál) pedig elégettette rovásírásos anyagát. Újabb kele­ti kutatóútja során felfedezte a dél-indiai nép, a tamilok nyelvének (dravida) és a magyarnak a rokonságát, ezzel végleg kizárta magát az akkori tudomá­nyos életből.


 

Szentkatolnai Bálint Gábor


 

A finnugorista nyelvészek támadásai egészen Kisázsiáig űzték, majd Athén
ben az arab és török nyelv tanításából tartotta el magát. Bár 1897-ben Kolozs
váron egyetemi tanárnak nevezték ki, tudományos munkát többé már nem írt.
Az Új Magyar Lexikon (Akadémiai Kiadó, 1960) 3!!! sort szán rá, ugyan‑
ebben Bolgár Elek kommunista jogász 25!!! sort kap. A Magyar Életrajzi
Lexikon
(Akadémiai Kiadó, 1969) bővebben ír róla, de ezt így fejezi be:


 

„A magyar őstörténetről azonban zavaros és kalandos elméletekhez ragasz­kodott.” A Magyar és nemzetközi Ki Kicsoda című nagyméretű könyv (Bio­gráf Kiadó, 1995) nem említi, viszont keresés közben feltűnt, hogy a Belmondo nevű francia ripacs 26!!!! sort kapott.

Fehér Mátyás Jenő 1913-ban született Vassurányban és 1978-ban, Bu­enos Airesben halt meg. Domonkos-rendi szerzetes, pap, történész. A kom­munizmus elől emigrációba kényszerült, végül Argentínában telepedett le. Itt kilépett a domonkos rendből és feleségül vette a szintén kiemelkedő tu­dományos munkásságot végző Walter Annát.

Fehér Mátyás Jenő Európa és Amerika könyvtáraiban, levéltáraiban, mú­zeumaiban végzett hatalmas kutató munkásságát és ennek alapján tett meg­állapításait a hivatalos történészek nem ismerik el. „Középkori magyar ink­vizíció” című művében latinról fordított inkvizíciós jegyzőkönyvek tanúskod­nak őskultúránk, és ezen belül rovásírásunk üldözéséről, pusztításáról.

Fehér Mátyás Jenő avar őseink történelmének is legalaposabb ismerő­je. Végigkíséri az avar kincsek sorsát Nyugat-Európa múzeumaiban, ahol azokat mint saját készítésű, vagy szláv ötvösművészeti anyagként mutatják be őseink elrabolt értékeit. Ha az őstörténetünk iránt szívből vonzódó, de tájékozatlan érdeklődők Fehér Mátyás Jenő avar történelmét elolvasnák, nem lenne akkora rajongótábora a Heribert Illig féle ostobaságnak, amely avar őseinket próbálja kiiktatni történelmünkből. A rovásírás kutatói nem fogadhatják el ezt az üzleti vállalkozásnak bizonyult elméletet, amellyel újabb, fontos rovásemlékeket törölnének még abból a kevésből is, ami megmaradt.

Fehér Mátyás Jenő sem szerepel a Magyar és nemzetközi Ki Kicsodá-ban, ellenben az F betűnél olvasható többek között Peter Fonda amerikai kábító­szeres színész életrajza 16 sorban.

Fehérné Walter Anna 1915-ben született Kassán. 1945-ben szintén a kivándorlást választotta és Európa több városa után végül Buenos Airesbe költözött. Itt a „Magyar Történelmi Szemle” társszerkesztője és az „Ősku­tatás” című folyóirat főszerkesztője volt. Két kötetes átfogó írástörténeti műve, amelyet hatalmas gyűjtőmunka előzött meg, „Az ékírástól a rovás­írásig” címet viseli. 1975-ben adta ki Buenos Airesben, ahogyan ő írta: „Számkivetésünk 30. Karácsonyán”. A mű könyvritkaságnak számít, na­gyon fontos lenne újból kiadni. Tartalmazza pl. Fehér Mátyás Jenő tanul­mányát egy paraguay-i barlang pálos rovásfeliratáról. Walter Anna, ez a tu­dós hölgy, annyira veszélyesnek számított a kommunisták szemében, hogy a Belügyminisztérium Forrai Sándort megpróbálta eltiltani a vele va­ló levelezéstől.

Fehér Mátyás Jenő és Fehérné Walter Anna életrajzi adatait Nagy Csaba A magyar emigráns irodalom lexikona című művéből vettem. (Argumentum Kiadó 2000.)


 

Forrai Sándor, akiről Rovásíró Körünket elneveztük, 1913-ban született Munkácson, nemzeti elkötelezettségű családban. Édesapja a trianoni diktá­tum után egymaga negyvenezer aláírást gyűjtött Kárpátalja visszacsatolása érdekében, emiatt menekülniük kellett Munkácsról.

Forrai Sándor fő műve „Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig”, az eddigi legalaposabb összehasonlító és rendszerező munka ebben a té­mában. A könyvesboltokban pedig évek óta hiánycikk.

Forrai Sándor nagy érdeme, hogy nem szobatudósként, mások könyveiből állította össze műveit, hanem a kutatás mellett vállalta a terjesztés és okta­tás nehézségeit is, annak ellenére, hogy fokozatosan elvesztette látását. Ro­vásemlékeinkből létrehozta az első, és mindmáig egyetlen vándorkiállítást. Ez jelenleg rovásíró körünk birtokában van, de a sok utaztatás megviselte, így várjuk olyan szakember segítségét, aki újra kiállíthatóvá varázsolja.

Forrai Sándor még 80 éves korán túl is vállalta a terjesztést, az oktatást, diavetítő és felolvasó segítségével. Az oktatás elősegítésére nagyszerű tan­könyvet is írt: „A magyar rovásírás elsajátítása” címmel.

Nevével sem lexikonokban, sem a Magyar és nemzetközi Ki Kicsodá-ban nem találkozunk.

Az általam méltatott személyiségek egyike sem szerepel a „Magyarok kró­nikája” című 810 oldalas, nagyméretű műben (Officina Nova Kiadó), amely 1 996-ig foglalja össze hazánk hivatalos álláspont szerint kiemelkedő esemé­nyeit és személyeit. Benne van viszont Bródy János és Koncz Zsuzsa tánc­dalénekes, valamint arcképpel szerepel benne Budenz József és Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál, a két magyargyűlölő. Képeiket Kőrösi Csoma Sándor élet­rajzába illesztette a szerkesztő, mintha Csoma – akiről nincs arckép – esz­metársuk lett volna.

Tehát 15 évvel az állítólagos rendszerváltozás után a nemzeti értékek még mindig nem kapnak megbecsülést.

Hogy mit tehetünk? „Tanuljuk és tanítsuk a rovásírást” – ez a Forrai Sán­dor Rovásíró Kör jelmondata –, hogy megőrizzük ezt a nemzeti örökséget utódainknak. A terjesztés feladatait és lehetőségeit Szakács Gábor, a Kör ve­zetője foglalja össze az Önök számára.

(Lásd: A rovásírás üzenete című fejezetet a 181. oldalon.)