Back to Home

 

 

Aradi Éva:

 

       MEGJEGYZÉSEK  MARIO  ALINEI: ŐSI KAPOCS

        CÍMŰ  KÖNYVÉHEZ

 

          Örültem, amikor 2004 júniusában a Magyarok Világszövetsége által szervezett Őstörténeti Konferencia plenáris ülésén hallgattam Dr. Mario Alinei olasz professzor kitűnő előadását: „Etrusco uno forma arcaica di Ungherese”, azaz „Az etruszk nyelv, mint a magyar egy ősi változata” címen. Mint a Konferencia szervező bizottságának elnöke személyesen gratuláltam előadásához, amelynek vázlatát illusztrációkkal, a professzor szakmai életrajzával és bibliográfiával az MVSz kis füzetben többszáz példányban néhány nap alatt kinyomattatta és így – igaz, olasz nyelven, de a latin alapján érthetően – hozzáférhetővé vált az előadás írott anyaga.A kis könyvben alapvető szavak és a nyelvtani szerkezet egy részének hasonlóságával bizonyítja a szerző tézisét, amely korszakalkotó a magyar nyelvészeti kutatásokban. Alinei többévtizedes kutatásai alapján azt állítja, hogy az etruszkok ősei a Kr. előtti 2000 és 3000 évek közötti időben a Kárpát medencében éltek a magyarok őseivel együtt, s ide több hullámban érkeztek délről, az úgynevezett „Bádeni kultúra” utáni korban. Akkoriban a Kárpát-medencében volt Európa legtöbb ismert bányája és fémkohója, a délről jött törzsek bányászattal, kohászattal és fémmegmunkálással foglalkoztak. Mint jól felfegyverzett lovasnép mentek tovább nyugatra és elfoglalták Itália egyes részet az etruszkok. Itáliában sok régészeti leletet találtak, melyből kettő különösen fontos, mivel saját nyelvükön írt felirat van rajtuk. Az egyik a Kr.e. 399-ből, Közép-Olaszországból származó bronztükör, mely Herkulest ábrázolja feltehetően angyalok és egy szép nő társaságában, a másik a Kr.e. 336-ból, a nyugat-olaszországi Tombai hercegségben talált bronz ívóedény. Mindkettő felirata megfejthető etruszk-magyar értelmezésben. Mindkét nyelv agglitunáló /ragozó/, mindkettőben a szó első szótagja hangsúlyos és megtalálható az etruszk nyelvben is a magyarra jellemző magánhangzó illeszkedés /magas magánhangzójú szavakhoz magashangú rag, mélyhangú szóhoz mélyhangú rag járul/, s a birtokos rag néhány esetben megegyezik a magyar birtokossal: -a, vagy –é /pl. lányé, háza/. A névszók kicsinyítő képzője is hasonló: -ke, -kó. A kis füzetben több szó – elsősorban határozószók, névszók, képzők, ragok – hasonlóságára hívta föl a figyelmet a szerző.

          Alinei előadásának nagy sikere volt, az MVSz azonnal hozzálátott a teljes kötet lefordíttatásához és megjelentetéséhez.

          Éppen ezért nagy érdeklődéssel vártam a könyv magyar nyelvű fordításának 2005 októberi bemutatóját a budapesti Olasz Intézetben. A magyar cím „Ősi kapocs” lett. A bemutatón jelen volt Alinei professzor, az Utószót jegyző Kiss Dénes nyelvész és költő, valamint a könyvet megjelentető Allprint Kiadó vezetője. Alinei a bemutatón előadást tartott, s ezen elhangzott, hogy a szerző a két nyelv rokonítása alkalmával a magyar nyelv finnugor származásából indult ki, s a könyv is ezt az álláspontot tartalmazza.

          Meg kell mondanom, ez a tény csalódást keltett nemcsak bennem,  de sokunkban, akik az Olasz Intézetben nagy érdeklődéssel vártuk a bemutatót. Mivel Alinei feltevése azt igazolná, hogy a magyarok egy része az etruszkokkal együtt már közel négyezer éve itt volt a Kárpát medencében, ez a rokonság egy merőben új kutatás szükségességét veti fel, mind nyelvészeti, mind történelmi-antropológiai-régészeti területen. Nem értem, miért ragaszkodott – s a könyvben felsorolt irodalom is ezt bizonyítja – a finnugor elmélet képviselőinek mára már túlhaladott téziseihez.

          Hiszen még az etruszk népnevet is a türk szóból származtatja, a következőképpen:

          TURSCI – ETURSCI /magánhangzó olyan szó elejére helyezése, amelyben mássalhangzó torlódás van, gyakori/, majd ETRUSCI /mássalhangzó csere is gyakori nyelvészeti jelenség/.

          Adva volt tehát a legtermészetesebb következtetés, hogy mindkét nyelv: az etruszk és a magyar is ázsiai, mégpedig türk /ótörök/, turáni eredetű. Sajnálatos, hogy Alinei ezt a végkövetkeztetést elmulasztotta. Az helyes megállapítása, hogy a két nép ősei délről jöttek a Kárpát medencébe; éppen ezért kevés eshetősége van annak, hogy egy délről jött, szteppei nép /a magyar/ rokonságban, vagy nyelvrokonságban állt az északi, tundrai népekkel, mint a finn, vagy a lapp és a szibériai kisebb ugor népek. Egészen más kultúra, hitvilág, mitológia és népszokások jellemzőek azokra. A kitűnő ősi eposz: a Kalevala egy merőben különböző világot mutat be, mint a mi mondáink. És például a mi mitológiai állatunk a szarvas volt /hasonlóan más türk eredetű népekhez/, addig az övéké az erdei, északi törzsekre jellemző medve.

          És most az egyik kulcskérdéshez szeretnék hozzászólni, annak a két szónak az összehasonlításához, melyek elindították Alinei professzor etruszk-magyar rokonításának tézisét. Ez a Zila – Gyula szavak hasonlósága, mind alaktani, mind jelentéstani szempontból. A gyakorlati, azaz hadvezér uralkodót jelentette a két szó mindkét nép életében, szemben a szakrális királlyal /a magyaroknál: kündü, kende/. A Gyula szó a szanszkrítban is előfordul Dzsula néven, jelentése: tűz /ez pedig az ázsiai vallásokban nagy jelentőségű elem/. De a Zila szó is megvan a hindi nyelvben, de itt jövevényszó az urdu nyelvből; ez volt az Indiát hosszú évszázadokig elfoglaló muzulmánok udvari nyelve, s ez perzsa-arab és türk elemekből áll, tehát elképzelhető, hogy a Zila türk eredetű szó, mint ahogy a fentemlített etruszk népnév is. Jelentése: „főadminisztrátor, irányító”, tehát a mai nyelvhasználatban ugyanazt jelenti, mint annak idején a Gyula, azaz a gyakorlati uralkodót.

          Alinei professzor szerint a kettős uralkodói méltóság kazár eredetű. Kutatásaim, de Vámbéry Ármin és Stein Aurél kutatásai szerint is jóval régebbi: a hunoknál és az India északi, észak-nyugati részét a Kr.u. 5-ik század végén elfoglaló heftalitáknál /azaz fehér hunoknál/ már megvolt a kagán /szakrális király/ és a tegin /uralkodó, főhadvezér/ felosztás. Ilyen tegin volt Mihira-gula nagyfejedelem /Kr.u. 515-545/ is, akinek eredeti hun neve a gula volt /1/, rokonítható a mi Gyula szavunkkal, s amely szó a fejedelem méltóságát is kifejezte. Ez a szó azután a részben a heftalitákból alakult avar törzsekkel került a Kárpát medencébe.

          Sokkal több a hasonlóság – elsősorban szókincsük vonatkozásában – az ótörök, szanszkrít és más közép-ázsiai nyelvekkel, sőt a még régebben keletkezett kapcsolatunkban a sumérrel is, mint a finnugorral. Kár, hogy Alinei professzor értékes könyvében ezt a vonalat nem kutatta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

/1/ Indicopleustes görög utazó és hajós számolt be – kortársként – naplójában a fehér hunok uralkodójáról Kr.u. 520 körül, s Gulasz-nak nevezte. A szóvégi –sz- hangot a görögöknél el kell hagynunk ázsiai nevek olvasatánál. A későbbiekben Indiában járt arab Al-Béruní is a Gula nevet használta történeti munkájában.