BERZSENYI DÁNIEL (1776-1836):

A MAGYAROKHOZ

    Romlásnak indult hajdan erős magyar!

      Nem látod, Árpád vére miként fajul?

         Nem látod a bosszús egeknek

            Ostorait nyomorult hazádon?

    Sok századoknak vérzivatarja közt

      Rongált Budának tornyai állanak.

         Ámbár ezerszer vak tüzedben

             Véreidet, magadat tiportad.

     Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

      Erkölcsöd, undok vipera fajzatok

         Dúlják fel a várt, mely sok ádáz

            Ostromokat mosolyogva  nézett.

     Nem ronthatott el tégedet, oh magyar!

      A vad tatár kán xerxesi tábora

         S világot ostromló töröknek

            Napkeletet leverő hatalma.

     Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

       Századja s titkos gyilkosaid keze,

           A szent rokonvérbe ferösztő

               Visszavonás tüze közt megálltál.

      Mert régi erkölcs, spártai férfikar

       Küzdött, vezérelt förgetegid között

          Birkózva győztél, s Herkulesként

              Ércbuzogány rezegett kezedben.

      Most lassú méreg, lassú halál emészt.

        S mint a kevély tölgy, melyet az északi

          Szélvész le nem dönt, benne termő

             Férgek erős gyökerit megőrlik,

     S egy gyenge széltől földre teríttetik.

      Így minden ország támasza, talpköve

          A tiszta erkölcs, mely ha megvész,

              Róma ledűl s rabigába görbed.

     Mi a magyar most? Rút sybarita váz.    

      Letépte fényes nemzeti bélyegét,

         S hazája földúlt védfalából

            Rak palotát heverő helyének.

     Vallástalanság rút szüleményei,

        Erkölcstelenség, minden utálatos

            Förtelmek áradnak hazánkra,

                Régi nemes magyarok porára.

     Fegyverre termett szép deli ifjúság

        Kardforgatásban nem gyakoroltatik,

           Nem tud nyeregben, nem tud ugró

              Gyors paripán leragadva szökni.

     Elődeinknek bajnoki köntösét

       S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,

          A nemzet őrlelkét tapodja,

              Gyermeki báb puha szíve tárgya!

      Oh, más magyar kar mennyköve villogott

        Attila véres harcai közt, midőn

            A fél világgal szembeszállott

               Nemzeteket tapodó haragja.

      Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

        Szerzője, Árpád a Duna partjain,

             Ó, más magyarral verte vissza

                 Nagy Hunyadink Mohamed hatalmát!

     Akkor vitéz hírt, férfias érdemet

       Szerzett az ifjú Hercules útjain,

           Most íme – oh, szégyen, mivé lett –

                Módi majom, gúnyolásra méltó.

     De jaj, csak így jár minden az ég alatt!

        Forgó viszontság járma alatt nyögünk,

            Tündér szerencsénk kénye hány-vet,

                Játszva emel s mosolyogva ver le.

     Felforgat a nagy századok érckeze

        Mindent ledűlt már a nemes Ilion,

            A büszke Karthágó hatalma,

               Róma s erős Babilon leomlott.

      Átok reátok, Hárpia fajzati,

        Erkölcseinket vesztegető fenék!

* * * * *