Ugyanarról másként

A magyar történelem és a magyar nyelvtudomány akadémiai szintű művelői nem foglalkoznak hiteles módon a magyar nyelv eredetkutatásával, azaz elhagyták a gróf Széchenyi István által alapított és az Ő általa célul tűzött magyar nyelvkutatást. Erről Széchenyi István napló bejegyzésében így nyilatkozik: „A történelem kiesett a tulajdonunkból”.[1] Viszont fokozott kutató munkára sarkallt Illyés Gyula megnyilatkozása írja Bárczy Zoltán: „A magyar szellemélet nem adott tárgyilagos képet a magyarságról.”[2] Itt meg kell jegyeznünk, tisztáznunk kell, hogy nem nacionalizmus, vagy bárminemű izmus késztet bennünket e magyar történelemkönyv fiatalok részére való összeállítására. Nem új történelemkönyvet írunk, hanem csak magyar szemmel, magyar szellemben, magyar történelemszemléletben adunk egy új könyvet a már régen megírt magyar történészek kiváló munkáinak újbóli felhasználásával.

E történelemkönyv szövege, értelmezése nem könnyű feladat az olvasónak. Nem könnyű, mivel őstörténetünk, távoli időkbe, messze évezredekbe visz bennünket vissza. A sok idegennek tűnő népek bonyolult története sokaknak első hallásra nem a legkönnyebb feladat. Magyar Ifjúság! Ti tudni akarjátok felmenőtök, távoli ősszüleitek harcait, életküzdelmeit. Fontos ez, mert valós történelem nélkül nincs nemzeti jövő.

Mi ismerünk Benneteket, tudjuk, hogy megbirkóztok ezzel a nehézséggel, hisz’ saját valós múltatok történelmét olvashatjátok, tanulhatjátok. Sok népnek csak története van, de kevésnek van őstörténete, különösön olyan, amely az emberiség kezdetéig nyúlik vissza. Ezzel a többlettel, ősibb származástudattal – s ezzel együtt több nemzeti tapasztalattal és bölcsességgel -- többek vagytok, többek lehettek bárkinél, csak tanuljátok, tudjátok és hirdessétek ezt, s éljetek ennek megfelelően.

Meggyőződésünk, hogy most, 2009 tavaszán, erre van a legnagyobb szükség. Nem véletlen, hogy a szükség szót használtam, mert valóban most a legfontosabb kötelezettségünk megírni ezt Nektek, Magyar Ifjúság. Évszázadok múltak el, hogy nem tanulhattátok a valós ős- és modernkori magyar történelmünket. Tudjátok, a történelmet a győztesek írják. Szabadságharcainkat mind leverték. Az úgynevezett I. és II. Világháború is a vesztesek oldalán talált bennünket. A hivatalos történetírás honvisszatérésünket 895-896-ra dátumozza, viszont a Képes Krónika (Chronica Picta) (1358) az Árpád vezette bejövetelt Kr. u. 670-re teszi. Ezt az időpontot valószerűsíti a Turul-ház genealógiai táblázata is. Idegen-érzelmű és érdekű történészeknek volt érdeke ez a csúsztatás!

A környező népek ősei nem néztek minket jó szemmel, mert a mi megszokott és belénk rögződött szabadságszeretet eszmeiségétől a nyugati világ már akkor is nagyon félt. Féltek, mert uralkodóik akkor nem tarthatták volna feudális társadalmaikban örökké leigázott népeiket. Ezért minket kellett az Ő hűbéri rendszerükbe beletagolni. Szent Istvánt (997-1038) találták a legalkalmasabbnak a nyugati kereszténységbe való betagolódtatásunkra, a nyugati kapcsolatok kiépítésére és az országnak a nyugathoz való kötésére. Azonban már a 9.. században I. Ottó király, majd német császár szándéka meghódoltatásunk volt. A keresztény térítés csak álcázás volt a cél érdekében. Erről bővebben majd a továbbiakban. „A megismerésnek az a célja, hogy az igazság növekedjen, mert csak az igazság viszi előre a világot. . .”[3]

Az Árpád, Anjou és a Hunyadi kort követte a 150 éves török hódoltság és a háromrészre szakadt ország ideje alatt és után a pán-germán, és a pán-szláv terjeszkedés. A Habsburg ház hatalomra jutása a 16.. sz. közepén és az „Oszd meg és uralkodj” elvnek alkalmazása elnyomatásunkat szolgálta. A 18.sz. végétől pedig a magyar nép rosszhírének keltésére létrehozták a finn-ugor rokonság kitalált, soha sem bizonyított, de lealázó elméletét. Minderre a tengernyi vádra, ferdítésre sem a Magyar Tudományos Akadémiának (MTA), sem a magyar kormányoknak nem volt válasza. Pedig a Trianont megelőző időkben (1920) erre a legnagyobb szüksége lett volna Hazánknak és még most fokozottabban van.

Eljött az idő a történelem tudományt úgy művelni, hogy az visszaadná e tudományágnak az őt megillető helyét, mint ahogy ez minden más kultúrállamban szokásos. Itt felötlik az MTA felelősségének kérdése. Abból a tételből kiindulva, hogy egy népet nemzetté a történelmi tudat emeli, azaz történelmi tudat alkotja a nemzetet. Ezért meg kell vizsgálnunk e kérdést. Kérdőjelek sorakoznak egymás után. Hallay István: Anonymus 900 év távlatából c. tanulmányában ezt közli: „Azt ma már minden komoly történetíró tudja, hogy az európai történelem nem rendelkezik ókorral. . .” Hallay véleménye megegyezik az európai tudományos világ nézeteivel. Bartha Antal: A IX.-X. századi Magyar Társadalom c. könyve (1973), 122 oldalán, ezt írja: „A magyar etnikum megtelepedése ezen az akkor igen ritka . . . népességű területen. . .” Mit olvasunk ki a Kárpát-medencét illetően? A római hódítás korában az ismertetések szerint sztyeppei állapot uralkodott a Kárpát-medencében, Pannónia (Dunántúl) kivételével. Sem lakossága, sem korábbi telepesek nyomai nem voltak, legfeljebb nyári szállások. Ennek oka a nagykiterjedésű sík területen a szabályozatlan folyók miatti állandó áradások voltak, amik lehetetlenné tették az állandó letelepedést. Úgy ezer évvel később is csupán néhány bolgár település élt szétszórtan ezen a földön.

Szűcs Jenő 900 évvel később Pannónia népességi viszonyairól, a föld népéről, melyet a pápának írt, csupán szlávokat emleget.

Mivel saját földünkről van szó, ezért megvizsgáljuk a történteket. A közvélemény állítása szerint Európának, és ezen belül a Kárpát-medencének sem őskora, sem történelme nem volt.

Pedig a Kárpát-medence szolgáltatott nagyon is érdemleges antropológiai adatokon nyugvó ismereteket.

A kárpát-medencei őslakosság egyedei természeti, vagy túlnépesedési okokból vándoroltak ki a Kárpát-medencéből, majd később gyakran különböző nevek alatt, népcsoportok részeiként tértek vissza újra és újra az őshazába, gyakran segélynyújtási szándékkal, néha pedig hódítókként[4] is.

Az őslakos és visszatérő népekre vonatkozó, -- az amerikai Science Magazine, 2000. nov. 10. száma közlése szerint --, az európai ember örökítő jelzőinek százalékos kimutatásában, amely a kelet-európai népek örökítő jelzőit mutatja, -- az Eu19 a magyaroknál 60.0%-ban mutatható ki, amely Európában a legmagasabb. Az Eu18, amely a nyugat-európai népek örökítő jelzőit hordozza, a magyaroknál 10.3%-ban van jelen. Luca Cavalli-Sforza, Paolo Menozzi és Alberto Piazza, nyilatkozzák,[5] hogy az ural-altáji finn-ugor ágban a finnek és a magyarok európai örökítő jelzői 90%-ban vannak jelen (60% Eu19 jelző és 30% más Eu örökítő jelző) és 10% urali. E könyv tanulmánya szerint Árpád népe a lakosság 10 % +-ban volt jelen. Ha most a magyar lakosság örökítő európai jelzője 90%-ot tesz ki, akkor az őslakos nép 81%-ban volt ős-európai.

Buda és Vértesszőlős, az alsó kőkorban, acheuli, K. e. 348-248 évezred

Érd, moustieri, K. e. 68 évezred

Bükk, Szeleta kezdete (Subalyuk utóda) K. e. 48 évezred

Érd, moustieri, vége, K. e. 43 ezred

Bükk, Istállóskői, aurignáci kezdete, K. e. 38 évezred

Bodrogkeresztúr, gravetti, K. e. 27 évezred

Árka, Szegvár, gravetti, K. e. 20 évezred

Zalaegerszeg, gravetti, K. e. 14 évezred

Szekszárd, Palánk, gravetti, K. e. 11 évezred

I. kurgán hódítás, K. e. 4 évezred

II. kurgán hódítás, K. e. 3,5 évezred

Kora vaskor, kimmerek, K. e. 900 – 700

Az őskor, a paleolitikum itt hagyta emlékét, mint az újkőkor a neolitikumban. Toronyi Etelka vizsgálódásai után bizonyíthatjuk, hogy a Kárpát-medence a homo-premigenitus (korai jégkor) időtől kezdve folyamatosan lakott volt, és hogy ezen a meghatározott területen az ember gyorsan fejlődött.[6] A magyar régészek mindjárt a tudományág indulásakor jelentős sikereket értek el, mert az „ember” három fejlődési fokát megtalálták a Kárpát-medencében. Kormos Tivadar Tatán kőszerszámokat talált a musterien (Mousterian) kultúra idejéből, amely körülbelül 80 ezer éves. Breul, egy francia régész, összehasonlította a Kormos által talált eszközöket más országok musterieni kultúrájának korából származó hasonmásaival, és a Tatán lelt szerszámokat a neander-völgyi ember készítményének jelentette ki. Malasz Jószef a Hunyad megyei óhabaponori barlangban lábujj ízeket talált, amelyek a musterien (Würm) korból valók. Danca János a Heves megyei Subalyuk barlangban egy teljes neander-völgyi csontvázat talált. E csontváz felfedezése igen fontos, mert bizonyítja, hogy a Neander-völgyi ember itt a Kárpát-medencében is élt, ugyanúgy, mint Európa többi részein. Magyar régészek a Kárpát-medencében ugyancsak sikeresen kiástak crô-magnoni (vagy homo-sapiens) maradványokat a diluvial rétegből. Toronyi Etelka említi azt, hogy Hillebrand Jenő professzor például crô-magnoni maradványokat ásott ki különböző kulturális rétegekből, majd 1909-ben Répáshután egy gyermekkoponyára bukkant a magdalenian formációban, amely 15 ezer éves. 1912-ben a Pálfi-barlangban ugyancsak gyermekfogat talált a solutreni (Solutrian) rétegben, amely körülbelül 20 ezer éves. Kádik Ottokár 1925-ben az Esterházi-barlangban (Csákvár) egy alsókart talált a solutreni rétegben. Mégai Géza Miskolc határában egy nyakcsigolyát talált, szintén a solutreni rétegből. 1940-ben egy Borsod megyei barlangban állkapcsot találtak ugyancsak a solutreni rétegben, amelyet a crô-magnoni ember állkapcsának állapítottak meg. Még sok hasonló crô-magnoni példát tudnánk felsorolni, akik csiszolt kőszerszámokat használtak, a diluvian-kor végén nagy számban a Kárpát-medencében éltek, és akik a kaukázusi embertípus ősatyjai voltak.

A Földtani (Geológiai) Társaság 1871. május 10-i ülésén Hantken Miksa bemutatott egy koponyát, amelyet az Esztergom környéki Nagysápi-barlangban talált. E koponya hitelességét az egész világ tudósai elismerték. Ez a lelet azt bizonyítja, hogy a diluvium végén a Kárpát-medencében, a legfejlettebb emberi tetem a rövidfejű (kerekfejű) típus volt. Rutat, a híres belga professzor azt javasolta, hogy a brachycephalic diluvial-kori koponyát nevezzék el „Nagysápi típusnak” (Facies brachycephalis de Nagysáp). Ez az embertípus a későbbi bronzkorban 36 százalékát tette ki a Kárpát-medence lakosságának, és kitűnt, hogy a hosszúfejűség ritkább lett.[7]

Ókori fémfeldolgozók nyomait tárták fel eddig Bodrogkeresztúr, Lengyel, Erősd, Dincsa, Tószeg, Tordos, Polgár, Velem-Szent-Vid, Nyitra és Szeszkló helységeknél. A megnevezett lelőhelyek és olvasztó telepek munkásai nagy létszámú személyzetet követeltek. A gazdaságos termelés megköveteli napjainkban is, hogy az alapanyag a feltárás közvetlen szomszédságban legyen. A Kárpát-medence korai kultúráját bizonyítja a Tatárlakán feltárt három rovás korong. Itt nem szabadna, hogy elhallgassuk Torma Zsófia érdemeit. E táblák eredetét többen tagadták, amely a szumir ősnéphez kapcsol bennünket, mindaddig, amíg Boris Perlov, szovjet tudós kimutatta helyszíni vizsgálatok alapján és radiokarbon kormeghatározó mérésekkel, hogy az agyagtáblák tatárlaki származású agyagból készültek. A babiloni hasonló jeleket tartalmazó táblák kormeghatározása hatezer év, míg a tatárlakiak hétezer évesek.

Az itt bemutatott anyag bizonyítja, hogy a Kárpát-medence nemcsak az emberiség fejlődésének egyik bölcsője, hanem egy gyors és sajátos tagozódás területe is lett, ahol különböző fajok jöttek létre. A következőkben megvizsgáljuk, hogy a Kárpát-medencében hogyan fejlődött az ember.

Prof. Evan Haddingham, a Harvard egyetem embertan tanára, s az európai jégkorszak szakértője szerint a Homo Sapiens minden külső befolyástól mentesen, önállóan a Kárpát-medencében fejlődött ki, Érd és Tata vidékén.[8]

35.000 évvel ezelőtt, mikor a crô-magnoni ember megjelent a Kárpát-medencében, a kulturális fejlődés ezen a területen már egy fejlettebb fokon állt, mint a világ többi részein. A Szeleta-barlangban, amely Észak-Magyarországon a Bükk-hegységben található, nagy mennyiségű levél alakú lándzsafejeket ástak ki. Sehol a világon nem találtak ilyen tökéletes alakú, formájú lándzsafejeket. E tárgyak teljes formája és kivitelezése félrevezette a tudósokat, és azt következtették, hogy ezek a hibátlanul formált tárgyak az aurignacien kultúrkor termékei és független helyi fejlődés eredménye, koruk 20.000–30.000 év. Azonban a radiokarbon-elemzése és a virágpor vegyvizsgálata azt mutatja, hogy ezek a tárgyak a Würm I. és II. jégkorszak közötti (interglaciális) korból (60.000 és 30.000 évekből) valók. A régészeti kutatás szerint a Kárpát-medencében a Würm I. és II. interglaciális korban a lakosság nemcsak barlangokban lakott, hanem nyílt településeken is. Ezek ovális alakú lakóhelyek voltak, amelyeket a folyók mentén találtak meg, az Ipoly, Vág, Hernád és a Duna-kanyar területén, ahol ma Esztergom áll, a Balaton partvidékén, a Duna– Tisza közén és az Olt, Maros, Körös-folyók mentén. Meg kell említeni, hogy Budán még ma is létezik egy meleg forrás, amit „Rudas”-nak hívunk. E szó értelmével tisztában vagyunk, de a meleg (forró) forrás nem függ össze a rúddal, azonban ha egykor létezett itt egy rudas település, akkor a név nagyon is helytálló.

Az 1955–56-os felszíni ásatások azt bizonyították, hogy az őslakosság nem egyes település-rendszerben szétszórtan, hanem faluk láncolatában élt. Ilyen falu jellegű települések: Pilisszentmárton, Pilisszántó, Szob, Zebegény, Szeged, Őthalom, Nógrádverőce, ahol a közösségi élet talán első volt a világon. A dunai aurignacien-kor emberei ilyen új típusú településen éltek 30 ezer évvel ezelőtt, s több ezer évvel azelőtt, mikor a többi európai ember el merte hagyni barlangját.

Ezt a nyílt területi települést az tette lehetővé, hogy a glaciális szelek vastag löszréteget raktak le Szibériától a Kárpát-medence nyugati széléig. E löszréteg nagyon laza, jól tárolja a vizet, és így alkalmas volt a kezdetleges földművelésre, és a folyók völgyeiben a vízlerakódás ugyanezt idézte elő. Ez megmagyarázza, hogy ez az ősi „nyílt” település miért mindig a folyók mentén épült. Az előbb említett felszíni ásatás bizonyította, hogy az ősember az I. és II. Würm-kortól kezdve nemcsak rénszarvasokra vadászott, hanem csontkaparókkal a föld megmunkálását kezdték el. Gordon Childe a Danubian Man című művében írja, hogy a földet megművelték a folyók mentén, a Dráva-folyótól a Balti-tengerig és a Visztula-folyótól a Meotisz-ingoványig (Azovi-tengerig). Már a kőkorszakban, fedeles házakban, falvakban éltek, amelyek cölöpökre épültek. Ez a cölöpös építkezési forma a Kárpát-medencéből indult ki. Háziasították a vaddisznót és a lovat. Nagyon kevés fegyverük, azaz vadászeszközük volt, amely azt mutatja, hogy földművelő és nem halász-vadász nép volt.[9]

A lakótelep környékén a tudományos kutatók félhold alakú csont- és kőkaparókat találtak, melyek nyelei szarvasagancsból készültek, s ugyanott különböző nagyságú munkatelepeket, ahol e munkaeszközöket előállították. Ez mutatja, hogy már a Würm két jégkorszaka közötti (interglaciális) korban a Kárpát-medencében a földművelés oly széles körben folyt, hogy az ehhez kellő szerszámok nagybani előállítására volt szükség. Az emberek itteni tevékenységeik olyan előrehaladottak voltak, hogy egy falurendszerben éltek, a különböző eszközök készítésével kapcsolatban egymásra voltak utalva, és így fejlődtek ki a mesterségek. A Hont megyei Csitári-hegységben nagy mennyiségű kőszerszámok kerültek elő, mind egymás mellé rakva, betakarva, mintha itt raktározták volna. Mindegyik új volt, kész a használatra. Szántás közben véletlenül fedezték fel a szerszámokat, amelyeknek kora a III. Würm jégkorba vezet vissza. E csiszolt kőszerszámok korábbiak a csiszolt kőkorszak (neolit kor) eszközeitől. Külön meg kell jegyeznünk, hogy ilyen jól kidolgozott kőeszközöket, melyeket a Würm-korban itt a Kárpát-medencében használtak, máshol a világon nem találtak, bár hasonló tárgyakat felfedeztek a Kárpát-medencén kívül, de ezek mind egyszerűbbek, nyersebb kivitelben, és sokkal későbbi korból származnak. Ezek után azt következtethetjük, hogy a Kárpát-medencében a paleolitikum-kor az aurignacien időszak, a Würm I. és II. jégkorszak közötti korban már találunk nyílt területű települést és kezdetleges földművelést. Ez volt az első földművelés a földön. A kárpát-medencei ősnép volt az, aki elsőnek hagyta el a barlang biztonságát, és megkezdte a nyíltszínű települést.

Természeti megfigyelések nyomán kezdték el, fejlesztették ki a földművelést, és rájöttek a földművelőeszközök nagybani előállításának szükségességére.[10] E fejlődés váltotta ki a dunai ember kereskedelemre való termelését, már K. e. 5500-ban. Marija Gimbutas szerint kőszerszámokat találtak egy boldogkőváraljai gödörben, „a falu lakói különösképpen kőszerszámok előállítására és azok kivitelére szakosították magukat.”[11]

Az őscirokból kinemesített gabona félék, a gabona termesztéshez szükséges szerszámok, kőipari telepek feltárása és ezek kormeghatározása, mindezek a fenti feltételek elfogadására, hogy az említettek a Kárpát-medencében fejlődött ki a Würm-kor 6-5000 években, Tarcal, Tokay és Csitár területein, ahol a földmunkáló szerszámokat feltárták. A civilizációt meggyorsította, felpergette a kerék feltalálása. A kocsi feltalálásának székhelye Budakalász, Szamosújvár, Novaj, Gyulavarsánd és Herpa. Ezek megjelenési ideje K. e. 2000 és 1600 között volt.

Előbb említettük, hogy tankönyveink szerint a római korban Pannónia területén sztyeppei állapotok voltak. Ezzel szemben kitudódott, hogy Rómának éppen Pannónia gabonája, bora és ásványai kellettek. Ammianus Marcellinus és Edward Gibbon történészek szerint a világ akkori legnagyobb hadserege 44 évi harc árán tudta Pannóniát leigázni. A kérdés nyilvánvaló, hogy egy lakatlan terület “sztyeppei állapota”, hogyan tudott 44 évig ellenállni a római légiónak?

Az is nagyon elgondolkodtató, hogy halban, vadban gazdag, kitűnő éghajlatú, a Kárpátoktól jó védelmet nyújtó területet, miért nem foglalták el az indo-európai népek és miért húzódtak, sokkal szerényebb és kevesebb védelmet nyújtó jóval hidegebb területekre? A paleolitikumtól kezdve, írja Bárczy Zoltán, “világviszonylatban a legősibb Kőrös kultúra, majd a fejlettebb és fiatalabb Vinca kultúra, és még délebbre a Karanovoi kultúra, mely ember milliókat reprezentál, ez a sorrend egyúttal a kezdeti kultúrák terjedésének irányát is mutatta.”[12]

Majd így folytatja: „Már az eddig írottak is megvilágítják, hogy a Kárpát-medencéből származnak az alábbi, az ember életét meg- könnyítő találmányok és alkalmazások:

Ennek ismeretében elfogadhatjuk, hogy a Kárpát-medencében már az őskorban nagyszámú népesség élt, akik leszármazottaiknak adták át tudásukat. Ezért írhatta Gordon Childe és Fritz Schachermeyr az európai népek tanítói a kárpát-medencei műveltségek voltak.

Akadémiánktól várjuk a kérdés felülvizsgálatát, annak eldöntését, hogy az itt élt nép, milyen társadalmi rendben élt, már a glaciális kortól, a helytelenül nevezett árpádi honfoglalásig – helyesen visszatérő, hazatérő magyar korig. E kérdés megválaszolása szükséges lenne nem csak a magyar ismeretek tisztázására, hanem e terület történelem ismeretére is.

Még mindig az az ismeret virul, hogy a Kárpát-medence történelme a római korban kezdődött. Pedig a továbbiakban majd látni fogjuk, hogy előbb voltunk egyistenhívők, mint Róma, és épp ez az a tény, amit Nyugat büszkeségből nem akar beismerni, vagy nem tud elismerni. Ez az őshonos kárpát-medencei nép nem lehetett egy műveletlen néptömeg, mert hisz épp ők voltak az ősi műveltség megteremtői. Rövid koponya alakú, azonos nyelvet beszélő ősnép. Az itt megbúvó tényeket nem lehet a végtelenségig tagadni. Miközben az ellentétek idézte feszültségek folynak, mindaddig történelem nélküli, jelentéktelen népek, a bizonytalanságot kihasználva lopkodják össze soha senki által nem jegyzett életüket, fontos nagy múltú népeknek állítva be magukat.

Keressük meg az ősnép kilétét. Kik voltak, akik Európa őskultúráját megteremtették? Herodotosz (K.e. 484-406): „A szkíták legnagyobb folyója az Iszter (Duna), az Iszterbe folyik a Tiphisas (Tisza) és az Agathyrosoktól (Erdélyből) a Maris (Maros) folyó.” A 49. bekezdésben írja, hogy az Isztert „öregbítik” az Alpis (Alpok) és a Karpis (Kárpátok) vizei is, ezért bővebb a vize a Nil folyónál.

Herodotos tudósít, hogy a kárpát-medencei ókor népei a gepidák, roxolánok, szarmaták.

Hippokrátesz (K.e. 456-366): „Európában van egy szittya nép, mely a Meotis tava körül lakik és szarmatáknak neveztetnek, hölgyeik szoktak lovagolni, nyilazni és dárdát dobni az ellenekre, míg nem szünnek meg szüzeknek lenni. Főtt húst esznek, és kanca tejet isznak és ippákít falatoznak, ez pedig túró lótejből.

A közeli kapcsolat, vagy rokonság tovább növekedik, ha figyelembe vesszük a magyar antropológiai index-szel azonos nyelven beszélő népeket, mint a szaka, pártus, méd, káld népek.

Herodotosz, Ptolemajosz és Hippokrátesz írásaiból megvilágosul, hogy számunkra ismeretlennek tartott népnevek mögött azonos hun-szkíta népet kell elfogadni. Ezek az adatok tovább szélesítették a skálát, mint ahogy (Gordon Childe és Fritz Schachermeyrt idézve): „Az európai népek tanítómestere a kárpát-medencei műveltség volt.” Azaz a magyarok ősei a szkíta nép!

Xenophon (K.e. 444) Sokratesz nemzetségeiből: „Európában a szkíták uralkodnak. A szkíták igen számosak, de uralmukat nem terjesztik ki más népekre, ha saját népeinek ura maradhat. . .”

Plátó (K.e. 429) A törvényekből. VII. „A szkíták szokása, hogy bal kézben tartva az íjjat, jobbal meghúzzák a nyilat és fordított kézzel is biztosak.”

Aristotelesz (K.e. 384-322): Állami intézetek. 8. „A szkíták népe volt az első, aki közös törvények alapján élt.”

Plutarchosz (K.e. 50-12) „A Tanaisz (Don folyót) korában a szkíták Amazonisznak nevezték, mivel az amazonok fürödtek benne.”

Maximusz Tyrine (K.u. 2 – 78) írja: „A szkíta nép vitéz, az egyiptomi gyáva. A szkíta nép szabad, az egyiptomi szolga.”

Meglátásunk szerint, a fenti ismertetések kiegészítik nemzeti önismeretünket, ezek nélkül nem beszélhetünk nemzeti önismeretről. Épp ezért akarják elhallgatni az avar, hun, szkíta kapcsolatokat, így akarják elvitatni őstörténetünk dicső ősi időszakát.

A szkítákról pontos adatokat találunk, az ősi kurgánok (temetkezések) kapcsán, Érdy Miklóstól, Grandpierre Attilától, Bárdi Lászlótól, Obrusánszky Borbálától, Aradi Évától, valamint a szovjet tudósoktól.

A szkíta, hun, avar, magyar és pártus származást Kr.u. 2. századtól a 10. századig írja Bárczy, már nem a görög, hanem a bizánci irodalomban találjuk meg.

Őslakosság a Római Hódítás Előtt

Az ősi népesség hovatartozását valószínűsíteni lehet a kultúrák alapján. A Dunántúl mostani neve helyett e tanulmányban az eredeti, történelmi Pannónia nevet alkalmazzuk, a Dunántúl név nem határoz meg egy történelmi, földrajzi tájegységet. Pannónia nevet tévesen a latin panis (kenyér) szóból eredeztetik, a valóságban az itt élő őshonos, nőelvű pannon nép nevéből származik. Fényvallásúak, népnevük fordítottja Nap szavunkat adja. Ősi területeik: Pannónia, Venetia, Bécsi-medence, amit Vindobonának neveztek, Ausztria déli része, Szlovénia egy része, Szlavónia, Macedóniában egy peon nép.

Pannónia keleti részébe iráni népek települtek be, idegen beállítottságú történészek szerint, akik az őslakos jászokat későn érkezett iráni népcsoportnak könyvelték el. A jászok ősi kárpát-medencei nyomai a Pannóniától Moldváig megtalálhatók. A pannóniai jász területeket Ioniának nevezték felirataikban, fővárosuk Mursa, a mai Eszék volt.

Ugyanakkor őslakos magyari népek voltak a székelyek (szikulok/siculus), sicamberek (szikánok/sican), sakák, csángók, pelazg-palócok, turoszkok, vagy etruszkok, agathyrszek, barkók, hunok, avarok, besenyők, szarmaták, budinok, kelta-gallok, daha-dákok, jászok, kunok, matyók, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Ezek voltak azok a népek, akik Anonymusz[13] híradása szerint, az árpádi Hazatérés előtti kárpát-medencei víz és földrajzi neveket adták. Itt csak vázlatosan közlök néhány nevet, de így is bőséges betekintést nyerhetünk az ősnépnyelv hovatartozásába.

Amas folyó, Balaton, Bodrog, Böge (Bega), Cseszteg folyó, Eger folyó, Fertő, Helyő folyó, Hernád folyó, Jászos folyó, Kapos folyó, Kórógy ér, Körös, Körtvélytó, Maros, Rákospatak, Salyó folyó, Sárviz, Szamos, Temes, Vág, Vajas (Duna-ág),

Vargyós, Homoród, Nyárád, Almás, Berény, Székás, Hideg, Hortobágy, Gyénes, Ludas, Kapus, Görgény, Bodza, Tisza, Visó, Iza, Tus, Kraszna, Ecsedi-láp, Aranka, Szamos, Sajó, Beszterce, Kőrös, Berettyó, Maros, Nyárád, Küküllő, Aranyos, Sebes, Jára, Gyógy, Ompoly, Olt, Barca, Zsill.

Egyéb földrajzi nevek

Biharvár, Bodajk-hegy, Bolhád-hegy, Bolondosvár, Borsodvár, Barsvár, Budavár, Diód falu, Emőd falu, Erdély (országrész), Gömörvár, Győr (Gyűrűvár), Gyümölcsény, Havaserdő, Keve vára, Komárom vár, Nyérerdő, Pákozd-hegy, Sárvár (Ecsedi lápon), Sátorhalom, Szeghalom, Szegcső,Szepeserdő, Szerencs-hegy, Szerepmocsár, Tasasfalu, Tetőtlen halom, Torbágy erdő, Ungvár, Várad (Barsvár), Vértes erdő, Zaránd megye, Zilah város, Zobor hegy, és Zombor.

Professor Grover S. Krantz megállapítása szerint a magyar nyelv Európa legősibb nyelve, és ez a nyelv a Kárpát-medencében alakult ki. Grover Krantz nyilatkozta: „A magyarság ősisége egyenesen meglepő; én mezolitikumi nyelvnek találom, amely megelőzi a neolitikumi kort.”[14] Emellett még azt is kijelenti, hogy ha ez igaz, akkor a magyar nyelv tulajdonképpen a legidősebb helybeni nyelv Európában, vagyis az itt élők eredeti nyelve. (Krantz, 72. old.)

Krisztus után a 3. században , Erdélyt a kelták, a trákok és a dákok lakták be. Ez időben a dákok a Tiszáig terjesztették ki határaikat, Boirebistas uralkodása alatt. Belső viszály következtében Boirebistas királyt megölték és ennek következtében a Száva irányából támadó római hadaktól vereséget szenvedtek.

Pannóniát Augustusz császár uralkodása alatt foglalták el a római légiók (Kr.u. 7.), 44 évi véres és keserves harc után és Pannónia provincia néven a Római Birodalomhoz csatolták. A világ ekkori egyik legnagyobb hatalmának[15] 44 év kellett ahhoz, hogy a hős, búzát termelő pannon népet legyőzze. Fiatal erőteljes népét rabszolgának adták el és az új tartomány termékeit a Duna folyón és völgyein át szállították tartományaikba, felhasználva a Scarbantia (Sopron), Savaria (Szombathely), Aquincum (Owen/ Alt Offen/ ma Óbuda része) tartományi városok (oppida[16]), valamint a Száva menti borostyán út kapcsolatait. A légiókban nemcsak római polgárok szolgálhattak, de 25 év után mások is polgári jogot kaptak. Hazatérve, a helybeli közösségben, kiváltságos helyzetbe is kerültek, mint népképviselők (tribunus). A tartomány vezetője az itt állomásozó hadsereg parancsnoka lett, mint szenátor. A 2. században Pannóniát „Alsó” és „Felső” Pannóniára osztották.[17] A Duna vonala volt ekkor a Római Birodalom egyik határa (limes), melyet megerősítettek a keletről jövő barbár népek támadásaitól.

A római hódításokkal kapcsolatban meg kell említenünk, hogy bár közvetlen szomszédaink voltak, a Duna-Tisza köze jász lakosságát soha nem tudták meghódítani.

Az I. század derekán, Decebal király, aki újból egyesítette népét, hatalmas katonai támadást indított a rómaiak ellen, de 88-ban vereséget szenvedett, a király nem hódolt be és 103-ban kitört a második dák háború, de Kr.u. 105-106-ban Decebal teljes vereséget szenvedett. A rómaiak ekkor teljesen kiirtották a dák vezető réteget. Decebal levágott fejét bemutatták Traiánusz császárnak. A szkíta Dácia[18] központjába; Apulumba (Gyulafehérvár) megszálló idegen légiók kerültek, akikről tudott, hogy nem beszélték a latin nyelvet.

A római limest egyre több támadás éri. Pannónia mellett egyre erősebb a nyomás Dáciára is. Ezért e római provinciát (e tartomány alatt Erdély déli részét és a déli Kárpátok alatti területet értjük) 271-ben a rómaiak kiürítik. A Kárpát-medencébe egymás után törnek be a vandálok, gepidák, gótok. Idegen történetírók a szarmatákat is a betörő idegen népek közé sorolják, noha testvérnép. A szarmaták a Dunántúlon a jászokat segítették a rómaiak ellen, s a Marcusz Aureliusz császárral kötött kényszerbéke során, egyezményük jegyében, 5000 szarmata és jász harcos került a Brit Szigetekre -- VI. légió név alatt -- római szolgálatra. Ők alapították meg többek között a híres angol lótenyésztést. A jászok itt beírták nevüket a Brit Szigetek földrajzába: Iona szigete az ő nevüket hirdeti. A rómaiak az Al-Dunától délre, Dacia Ripensis néven új tartományt alakítanak és a római lakosság a légiókkal együtt ide települ át. Dáciát a kereszténység elterjedése előtt hagyták el a rómaiak. A Kárpát-medence keleti részébe települő germánok vallása ariánus keresztény volt, ezért a keresztény vallás e válfaja itt fennmaradt. Ez őseink mindenkori, a vallások és a „másság” iránti türelmét bizonyítja. A hazatérő magyarok ide települtek, de mindezek az új betelepülő népek már nem használták az egykori római városok neveit, hanem az itt emberöltők óta meghonosodott ősmagyar földrajzi neveket, melyek részleges jegyzékét Fischer Károly Antal közölte tanulmányában. Ezért nincs semmi alapja a dáko-román elméletnek, azaz, hogy a románok a dákok egyenes leszármazottjai lennének, s ennek alapján ”ősiségi jogon” követelik Erdélyt maguknak.

(A keresztény vallással kapcsolatban meg kell említeni, hogy az őskereszténység hona a Kárpát-medence. Őseink fény-jelképe a kereszt, így a Napot is kereszttel jelképezték, s önmagukat kereszténynek nevezték. Az ősmagyar kereszténység az egyedüli, ami önmagát a kereszt nevével azonosítja, ezzel máig hatóan őseink vallásának adunk tiszteletet. Minden egyéb, ma kereszténynek nevezett egyház magát Jézus Krisztustól eredezteti (Christian), róla nevezi el, tehát későbbi eredetű.

Be nem vallott tény, hogy a mai u.n. keresztény nagyegyházak az ősi szkíta kereszténység félreértett tanaiból épültek fel, vezető rétegeik átvették ezek külsőségeit, de sajnos ezek magas lelkiségét nem. Tomory Zsuzsa.)[19]

Az 5. században a hunok elől menekülő gótok, vandálok szorongatták Rómát, majd rövidesen a hunok támadták 441-ben a Kelet-római és Nyugat-római Birodalmat. Ugyanebben az évben a hunok visszafoglalták a Kelet-római Birodalomhoz tartozó Pannónia Secundát, melyet 296-ban alkották Diokleciánus császár ideje alatt. Fővárosa, Szirmium, s a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia és Hercegovina tartoztak hozzá.[20]

452-ben Atilla hun seregei Itálián is átvonultak. Első Leó pápa esdeklésére Atilla megkegyelmezett Rómának. 453-ban, miközben új Róma elleni hadjáratra készült Atilla, nászéjszakáján gyanús körülmények között meghalt. Egyes rosszindulatú híresztelések szerint a mindenben mértékletes Atillát, részegsége által bekövetkezett, orrvérzés ölte meg. Nincs olyan férfi, aki nászéjszakáján tökrészegre inná magát. Feltételezhető a politikai gyilkosság. (Atilla új neje Ildikó egy legyőzött fejedelem lány volt. Nászéjszakájukon az alvó Atilla orrába vérbosszúból egy hosszú hajtűt szúrt, mely Atilla halálát okozta).[21] Atilla harcát, az igaz Istentől elfordult népek lelki felszabadításáért vívta, innen a név „az Isten ostora”, ugyanakkor uralma alatt akarta már ekkor egyesíteni Európa népeit. Halála után a gót alattvalók, akiket meghagyott népük királyainak uralma alatt, fellázadtak visszaélve Atilla emberségével. Szétrobbantották a már majdnem megvalósult, tartós Hun Világbirodalmat, amit nevezhetnénk a kor föderációjának is, mivel minden állam egymástól független szövetségben élt saját királyaik alatt. Csak a külpolitikában és a közös hadviselés terén voltak alávetve a központi hun akaratnak.

Pannónia 536-ig a keleti vagy osztrogotok uralma alá került. A gepidák a Kárpát-medence keleti részét az 530-as években foglalták el. Bizánc urai, a Pannóniát elfoglaló longobárdokat győzték meg a gepidák megtámadására. A longobárdok 50 évnyi pannóniai ottlétük után 568-ban Észak-Itáliába telepedtek át, helyet adva a Baján kagán vezette avaroknak.

Az Árpád-i honvisszafoglalók a Kárpát-medencében őshonos népekkel, így az avarokkal is találkoztak. E várépítő, magas műveltségű nép várkun név alatt is ismert volt. Ősi települései a mai Baranya megyében is voltak. Főbb városaik: Parád, Perk, Perkáta, Párkány, Börzsön, Borsod, Bereg, és a vár kapcsolatú nevek. A Kárpát-medencén belüli és kívüli ősváraik hirdetik máig műveltségalapító jelenlétüket, mint a Kárpát-medencén kívüli Bar, a mai Antivari, az ősi Avarisz a hikszoszoknál, a Nabateus Avar város, stb. Az árja előtti perzsa, pártus, parszi, peres, farsi, partini (az Adria-vidék őslakói) név alatt említi meg őket Dio Cassius: (Historia Romana, Hamburg, 1750. fol. Lib..XLI., cap.49, 293. old.) és parthim név alatt Strabo, ugyancsak e vidéken.[22] A szlávok obri-nak hívják őket. Árpád idején a Duna-Tisza közét, Tiszántúlt és Erdélyt tartották birtokukban.

Az őslakos avarokat erősen meg kell különböztetni az Árpád idejében visszatérő, avarnak nevezett néptől. Az őshonos avar letelepedett , műveltségalapító nép, fejlett földműveléssel, építészettel, iparral, kereskedelemmel, védelmi eszközökkel (pl. várbevételhez szükséges gépekkel) rendelkezett. Soha nem voltak “lovasnomádok”. (Bővebben lásd.: Magyarságtudományi Tanulmányok, Tomory Zsuzsa Avar fejezete.)

A Kárpát-medencét 200 évi avar uralom után, a frank, és a bolgár hódítás szétszakította. Nagy Károly és Pipin elrabolta az avar kincseket, amelyeket a frank érsekségek között osztott szét. Ezek az alább következők: Szt. Florián, Mattsee, Mondsee, Tegernsee, Schliersee, Schaftarn, Benedict-Beuren, Korchelsee, Schlehdorf, Stafelsee, Polling, Diessen, Sandau, Tierhaupten, Friesing. A magyar honvisszatéréssel, mint az avarok rokonai és Atilla örökösei, ismét visszaállt az előbbi tartós, alkotmányos rend. Ugyancsak az avaroknak köszönhető, hogy a 6. században áttörték az erősen kiépített kelet római védőgátat, ennek következtében a szláv törzsek behatolhattak a Balkánba, megváltoztatva annak etnikai térképét.

Az avarok felett a kagán uralkodott és felesége is részt vett a kormányzásban. A 8. században a kagán mellett a kútfők egy Jugurus (magyarul jog úr = legfőbb bíró) méltóságnevű tisztviselőt említenek. Ezt úgy magyarázzák, hogy ő volt a birodalom ügyintézője, tényleges uralkodója. A kagán pedig a szakrális (szent) uralkodó. Más területeken is léteztek önálló székhellyel birodalmi intézők; a Tudun északon, és délen a Tarkán.

Az Avar Birodalom fejedelmét kagán-nak és az alkirályt tudun-nak hívták. A krónikák tanúsága szerint Tudun 796-ban megkeresztelkedett Aachenben.[23] Tódor kagán pedig folytatta honvédő harcát a szlávok és a csehek ellen, reménytelenül. Ezért Quierzy-ben megkérte Nagy Károlyt, hogy adjon egy új letelepedési helyet Szombathely és Deutsch-Altenburg között. Nagy Károly teljesítette a kérését. Röviddel ezután Todor kagán meghalt. Továbbá Nagy Károly biztosította örökösét, Ábrahámot, a cím viselésére. Ezzel a tettével, Nagy Károly leállíttatta a csehek ellenségeskedését az avarok ellen.[24]

Az itt nyilvánvaló bizonyítékok alapján, bizonyságot nyer az a meglátás – ellentétben – minden fennmaradt hivatalos vallási és történelmi dokumentációval, hogy nem magyar őseink kérték, óhajtották, vágyták, mint menedéket a római kereszténységet, és nem nekünk volt erre szükségünk, hanem a minket leigázni akaró német-római császári nagyhatalomnak és a Római Katolikus Egyháznak, hogy leigázásunkkal, mindketten megszerezzék felettünk a gazdasági hatalmat, bevezetve a vallási adóztatást, és megvalósítani azt, amit I. Ottó császár harcban nem tudott érvényesíteni.

Az Árpád-i honvisszatérők közötti avar hadat a könnyű lovasság, lovas íjászok alkották. Az avar hadak előtt magyar portyázó hadak érkeztek kifürkészni a helybeli erőviszonyokat a tervezett hazatéréshez. Az avar had főerejét a vaslemezes, páncélozott lovasok alkották. Katonai újításuk a vaskengyel alkalmazása, amelyet ők használtak Európában először. Ez lehetővé tette a biztos nyilazást előre és hátra. Ez a hatékony fegyver, a visszacsapó íj, rémületben tartotta a kor népeit. A Kr.u. 500-as években az avar nagyhatalom Bizáncot jóvátételre kötelezte. A Kelet-Római Birodalom császára, a Bazileosz, 57 éven keresztül fizette az évi 120.000 szoldiust, összesen 1200 kg. mennyiségben. Ez az összeg mentesítette Bizáncot az avar támadásoktól. Az ilyen jóvátétel, vagy béke adó követelése és fizetése teljesen elfogadott gyakorlat volt sok évszázadon át. Róma épp’ ezért háborúzott, hogy az elfoglalt provinciákat megadóztathassa. Az avarok Kr.u. 626-ban, perzsa szövetségben, megtámadták Bizáncot, de súlyos vereséget szenvedtek. Hatalmuk lehanyatlott. László Gyula régész professzor a Kr.u. 670-680 években a Kárpát-medencében élő, griffes-indás övdíszű nagyszámú népességben az általa már bizonyított „Kettős honfoglalás”, helyesebben honvisszatérés népében, a magyart ismeri fel. László Gyula „Kettős honfoglalása”, s az avar-magyar nép kárpát-medencei jelenléte régen ismert volt, többek között Ipolyi Arnold is részletesen tárgyalja e tényt. László Gyula részéről bátor kezdeményezés volt a „kettős honfoglalás” elméletének felvetése – szemben a Magyar Tudományos Akadémia irányvonalával - a Kárpát-medencei magyar őshonosság gondolatának beemelése a köztudatba.

Gondoljunk vissza az igricek, regösök, táltosok kiirtására, akit Bárczy Zoltán ismerete szerint Boldog Özséb menekített a Pilis világszép rengetegébe.

Mindaddig, amíg a külföldi krónikák írói áthatva őstörténeteik elbeszélései által, – mert minden legendát történelem előz meg – büszkén, talán kiszínezve írták le, adták tovább őseik hőstetteit, addig a mi, talán a leghivatottabb krónikásunk elhallgatta, nem vette figyelembe a „föld népének, regőseinek csacska énekeit”. Így elkallódott, nagyon nehéz visszaépíteni az elfeledett múltat.

Tömegével ismerkedhettünk meg a külföldi krónikások mitológiájával, amelyekből csak egy néhányat közlünk.

A hindu isten mondák, Indra és a Szoma mondák, a Védák kapott irodalmi elismerést, valamint a szanszkrit korban Mahábharáta, és a Ramajána és a görögöknél Prométheusz-Kadmosz-Iliász-Heraklesz-Zeusz mondák. A perzsa népköltészet, Irán és Turán hősmondája a világirodalom remeke. Az eposzok, vagy hősköltemények költői ihlet munkáinak termékei. Ugyanígy az indus Vjásza és Valmiki, a perzsa Firdauszi, a görög Homerosz, a német Kürenbergi, akik a legendák gyöngyszemeit összevonták. Ugyanazt tette a Kalevala írója Elias Lönrot. Itt megemlíthetjük Reguly Antal hihetetlen gazdag néprajzi adatait, de súlyos betegsége miatt már nem vonhatta össze a magyar ősi mitologia láncszemeit, mint azt a Kalevala írója tette. Ipolyi Arnold, római-katolikus püspök (1823-1886), Magyar Mythologia c. könyvéből és Kandra Kabos Magyar Mythologia c. könyvéből is sok érdekes adathoz juthatunk.

Dr. Toronyi Etelka utal a sumír és magyar hőskölteményekre – mondhatnánk, szinte szellemi biológiai asszimilálódására, áthasonulására.[25] Petőfi Sándor 1844-ben írta a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotását, a János vitézt, amely műfajilag költői népmese, vagy népies elbeszélő költemény. Ez a mű 30 évvel a Gilgames-eposz felfedezése előtt íródott. Az egész világirodalomban nincs még egy olyan mű, amely ilyen mértékben hasonlítana Gilgames hőskölteményéhez. János vitéz szörnyetegek, óriások ellen harcolt, mint Gilgames. Mindkettőjüknek az örök élet megszerzése volt a célja. János vitéz ugyanúgy, mint a sumír Tamuz (Gilgames), pásztorkirályként kezdi kalandját. Mindkettő elhagyta otthonát, János Iluskának, Gilgames pedig anyjának áldásával indult kalandos útjára. János, aki pásztorból huszár lett, hősiességének köszönheti a legkiválóbb vitézi címet, eljut több országba, Tatár-, Olasz-, Lengyel-, India és végül Franciaországba. A francia királynak segít a török elleni harcában. Jutalomként elnyeri a francia királykisasszony kezét, melyet visszautasít, hőn szeretett Iluskájáért. Gilgames visszautasította Istar szerelmét. Iluska halála János vitézt az örök élet titkának felkutatására buzdította. Gilgamest barátja, Enkidu halála ösztökélte ugyanerre a feladatra. Mindkét hőskölteményben a leszakított tüskés virág, a rózsa az, amely megadja az örök élet kulcsát. Az egyetlen különbség a két költemény között, hogy Gilgames a tenger mélyéről hozta fel a virágot, s azt elvesztette, mikor a parton elaludt. Ugyanakkor János vitéz az Iluska hamvából fakadt virágot az élet tavába dobta, és Iluska újjáéledt, de mikor a tündérországot elhagyták, akkor elvesztették az örök életet.

1847-ben, Petőfi eposza után három évvel, Arany János megírta Toldi-trilógiáját. Ez az elbeszélő költemény ugyancsak a magyar népmeséből, legendából vette magvát, és nem a János vitéz váltotta ki megírását. E mű akkor íródott, mikor az agyagtáblák még mélyen a sivatag finom homokja alatt feküdtek. Úgy érezzük, mintha Toldiról beszélne, mikor a Gilgames-eposz szerzője 5000 évvel előbb íródott művében ilyképpen festi le hősét: „egy nyughatatlan, páratlan és fegyelmezetlen hős, kinek a fegyvermesterei Erech-ből hatalmas méretű fegyvereket öntenek neki és Enkidunak.”[26]

Mindkettőt fűtötte a láz, Toldit önérzetéért, dicsőségért, Gilgamest pedig a Humbaba (Huwawa) elleni harcra, aki hazája ellensége volt. Gilgames úgy nyilatkozott, ha Humbaba kezétől meghalna, emléke, mint hős, örökké élni fog. Mindketten anyjuk csókjával és áldásával indultak útjukra.[27] Toldit Bence kísérte, míg Gilgames kísérője Enkidu volt. Buda utcáján Toldi szarvánál ragadva fékez meg egy bikát, amely a vágóhídról szabadult el. Gilgames leghíresebb hőstette pedig az, amikor az Égi-Bikát szarvánál fogva lefékezi. Toldi megvívott egy cseh vitézzel, aki mindig győző hírében állt. Gilgames Enkiduval birkózott, kinek rettenetes ereje volt.

Toldi és Gilgames is legyőzhetetlen volt, de mindketten legyőzettek, mert az alvás elengedhetetlenül szükségszerű mindenki számára. Toldi Piroskát szerette, de lemondott róla barátja javára. Gilgames visszautasította Istar szerelmét. Végül Toldi rádöbben az ember mulandóságára. Gilgames, barátja, Enkidu halálakor megrendült az emberi sors mulandóságán.

Ez a mítosz a legközelebbi párhuzam a sumér irodalomban a bibliai Káin és Ábel történetéhez - írja Kramer ( 1961: 49), jóllehet kiegyezéssel végződik és nem gyilkossággal. A szöveg eléggé sérült, úgy, hogy csak mindössze a feléből, százötven sorból értesülünk a történet részleteiről.

Enlil elhatározza, hogy fákat és szemesnövényeket hoz létre. Evégből két kultúrlényt, a testvérpárt, Emesht és Entent alkotja meg s mindegyiknek kijelöli sajátos feladatait. Enten az állatok szaporodását indítja meg, és a fákat segíti a gyümölcs megérleléséhez. Emesh létrehozza a fákat és a mezőket, bőségessé teszi a nyájakat és az istállókat. őneki köszönhető a bőséges aratás.

Nemsokára azonban viszály tör ki a két testvér között.
Emesh kétségbe vonja Enten igényét arra, hogy ő "az istenek gazdálkodója". "Ezért Nippurba mennek, ahol előadják panaszukat Enlilnek.

"Ó, Enlil atya, te adtad a tudást nekem, én hoztam elő a
vizeket bőségben, - mondja Enten - a gazdaságot én tettem gazdasággá, én raktam meg a magtárakat ...

Most Emesh, ... a tiszteletlen, aki nem ismeri a főldek szívét, beleavatkozik az én első erőmbe, első hatalmamba ..."
Emesh rövidebben, de hízelgő szavak kíséretében adja elő ügyét, amely után:

"Enlil válaszol Emeshnek és Entennek:
Az egész föld számára életet adó víznek Enten a "tudója", mint az istenek gazdálkodója ő hozott létre mindent, Emesh, ' fiam, hogyan hasonlítod össze magadat Entennel, a testvéreddel?
Enlil magasztos szava, melynek értelme mély, a meghozott döntés, megváltoztathatatlan, ki merné azt áthágni!
Emesh meghajtotta térdét Enten előtt, házába vitte ... a szőlőnek és a fügének a borát, Emesh megajándékozza Entent arannyal, ezüsttel és lapis lazulival.

Testvériségben és barátságban öntötték ki áldozati ajándékaikat.
Elhatározták, hogy bölcsen és jól együttműködnek, a küzdelemben Emesh és Enten között, Enten, az istenek derék gazdálkodója bizonyult nagyobbnak, mint Emesh,
... Ó, Enlil atya, dicsértessél!" ENKI és SUMER

A világegyetem megfelelője a sumérban an-ki, ami szóról szóra annyit tesz, mint "ég-föld" (Kramer 1961: 41) a földbe beleértve mindent, ami a földön van, a vizét is. Enki a "sumér bölcsesség Istene" (Kramer 1961: 59) szervezi meg a földet és meghozza a törvényeket. Ő határozza meg Sumér sorsát. is:

A te végzéseid magas végzések, elérhetetlenek,
szíved mély és megmérhetetlen
a te ... olyan, mint az ég, elérhetetlen.
A király, aki lett, földíszíti magát tartós ékszerrel,
Az úr, aki lett, koronát helyez a fejére,
A te urad megtisztelt úr, Art-nál ül a király az ég szentélyében,
A te királyod a nagy hegy, Enlil atya, mint ... minden ország atyja,
Az Anunnakik, a nagy angyalok,
Benned vették ki lakóhelyüket
A te nagy ligeteidben fogyasztják el élelmüket.
Ó, Sumér háza, legyenek számosak istállóid, szaporodjanak teheneid,
legyenek számosak nyájaid, bárányod legyen számtalan,
álljanak a te ...
kitartóan ... emelkedjék kezed az ég felé,
az Anunnakik tebenned hozzák meg végzéseiket.
Urhoz érkezett
Enki, a mélység királya, elhatározza a sorsot:
Ó, jól fölszerelt, sok vízzel mosott város,
szilárdan álló ökör,
az ország bőségének szentélye, szabadon térdel, zölden,
miként a "hegy"
Hashur-erdő, széles árnyék ... hősi
a te bevégzett sorsodat ő irányította,
a nagy hegy, Enlil, a világegyetemnek kinyilvánította a te magasztos nevedet,
Ó, te város, melynek sorsát Enki rendelte el,
Ó, te, Ur szentélye, emeld föl nyakadat az ég felé.

A költemény titokzatosságát jól érzékelteti Bobula Ida ( 1961: 123-34) lényeget visszaadó összefoglaló fordítása:

,.. Ó, Mada ...

Országok országa, törvénytudás népe,
Napkelet s Nyugat közt a világnak fénye,
Nagy a te nemzeted, nagy a te végzeted,
Oly messze magasztos, hogy föl sem érheted;
Mint a magas mennység, szíved mérhetetlen,
Életed gyökere szent és sérthetetlen.
Hegyek, árnyas erdők, hős föld büszke népe,
Ez a te végzeted ősi öröksége:
Erős, gazdag vár vagy, de az örök törvényt,
Amit Isten rád rótt, vállalnod kellőnként,
Hogy beteljesüljön győzelmes végzeted,
Ur oltára te vagy, emeld fel a fejed!

11. A próbatétel

Az első emberpár próbatételének is nyomára bukkanunk az ókori Kelet irodalmában. Előkerült egy olyan elbeszélés szöveg, mely szerint egy szegény házaspár beszélget erről és az asszony rosszallólag említi meg Éva meggondolatlanságát, mely miatt utódai és így ők is elveszítették a paradicsomi boldogságot. Meghallotta ezt a király. Elrendelte, hogy a házaspár pompás palotát kapjon, nem kell nekik dolgozni. Minden nap ebédre öt fogást kapnak, amiből ehetnek, amennyi jólesik. De felszolgálnak majd egy hatodik tálat is, letakarva, ebből azonban nem szabad enniök, sőt meg sem szabad nézni, mi van a tálban. Ha mégis megszegik ezt a feltételt, minden kedvezményt és kegyelmet elvesztenek. A házaspár boldogan beköltözött a pompás otthonba. Mindennap pompásabbnál pompásabb ételeket kaptak, de ott volt leterítve az asztalon az utoljára felszolgált fogás is. Napokon keresztül élvezték az új életet. Az asszonyt azonban bosszantani kezdte a leterített tál. Miért is hozzák be? Mi lehet benne? Legalább nézzük meg, mondta a férjének, hiszen a király azt nem tudhatja meg, ha egy kicsit a kendő alá nézünk. Így is tett. De mikor fölemelte a kendőt, mellyel a tál le volt terítve, egy madár repült ki alóla. A király észrevette a madár hiányát és kiutasította a házaspárt a palotájukból. Néhány nap után újra visszaestek régi szegénységükbe. Most már nem Évát kellett okolniok.

* * * * * *

Zrínyi: A szigeti veszedelem, Szilágyi és a Hagymási historia és Szabács viadaláról szóló költői versében és a népköltészetből merített az utolsó magyar „bárd“ Tinódi Lantos Sebestyén. Elhallgatjuk Liszti László: Mohácsi veszedelem, Gyöngyösi István: Murányi Vénusz, Pálóczi Horváth Ádám: Hunniász, Etédi Márton: Magyar gyász, Gvadányi: Peleskei notárius és Rontó Pál, Arany-Rákosi-Székely Sándor: Székelyek (Atilla, Csaba, Aladár, Ellák, Irnik) hősköltemények- etés Vörösmarty : Eposzait. Ha tudnánk ősi mitoszainknak szerzőit, akkor megnevezhetnénk velük a Tündér Ilonát, az Égigérő fát, a Fehérló fiát és Hüvelyik Matyit. Legősibb hitregénkben a magyarság a Nap-Isten és a Föld-Istennő nászából származik. A Föld-Istennő magyar neve Tündér Ilona. Cirill Gadd, (aki nem ismerte a magyar nyelvet), archaikus szótárában ez igy található Isteni ős Anya = Dingir Il Anna és ez magyarul = Tündér Ilona.

A kelta eposzokról elmondhatjuk, hogy rokonság és nyelvi ráhatás is észlelhető a szanszkrit irodalommal. Világirodalmi értéknek tekinthetjük a Nagy Károly mondakört, az Arthur mondát, a Grál és a Parsifal mondát. A Tristan és Lancelot szép költői elbeszélés történetét.

Herodotosz leírása szerint találunk egy újabb magyar vonatkozású eseményt, amikor értesít a Trója pusztulása utáni időkről (Kr.e. 1250), amikor a trójáiak a „mugajár” (magyar) medencébe, Pilis városállamba (Szikambriába) húzódtak . Kétszáz évi itt élés után tovább vándoroltak nyugatra, megalapítva Páris városát.

Tömegesek a germán ősmondák, a Nibelung énekek ennek szereplőit, Odint, Siegfriedet, Gudrunt, Hagent, Rüdigert, Brunhildát, Krimhildát és a törpe Alvachot regényes, színes történetben Richard Wagner világhírű operájában halhatatlanná tette. De a Nibelung megírásának Atilla az alanya.

791-ben Nagy Károly (768-814) frank hadserege a bécsi erdőnél győzelmet aratott az avarok fölött, de a visszavonuló és mindent felégető föld taktikáját választó avarokkal szemben győzelmét nem használhatta ki. Végül is a nyugati avar részek meghódoltak a frankoknak (803-ban). Ezt az új tartományt Nagy Károly Oriens néven a bajor prefektus hatalma alá helyezi. Egyidejűleg Krum bolgár kán a Tisza völgyén át támadt a pannon Aváriára és Kr.u. 804-ben súlyos vereséget mér az avarokra. Sok művészettörténész a nagyszentmiklósi aranykincset (amelyet még mindig Bécsben tartanak) a késői avar művészet remekeinek tartja. Pap Gábor Atilla király kincsének mondja, és a hun-avar-magyar jogfolytonosság bizonyítékának tekinti ezeket a mesterien domborított, cizellált aranyedényeket. - Pannónia a Keleti Frank Birodalomhoz kerül. Pannóniát előzőleg avarok bírták évszázadokon át Horvátországgal, és Szlavóniával együtt, a szláv törzsfők később vonultak be e földrajzi térségbe. A szlávok támadásai állandósultak a keleti frank területeken.

A szlávok többsége a 820-as években a bolgároktól menekülve telepedett be Pannónia déli részébe. A szláv származású, de a Karolingoknak behódolt és részükről megbízható Pribina Nyitrából kormányozta az ide menekült szlávokat.

A korai mezőgazdaság fontos ága a szőlőművelés volt. A nagy szőlőskertek ez időkben Szombathely, Pécs, Keszthely, Zalavár térségében voltak. Zala, Szala helységneveink szőlőtermelő múltjukkal kapcsolatosak.

Anonymus nem említi, hogy az Árpád-i honvisszaszerzés idejében két féle magyar nép élt itt a Kárpát-medencében, már az idők kezdetétől legalább is az utolsó jégkorszak óta az őshonos magyarok, még pedig minden lényegbeli megszakítás nélkül, és a fegyveres katona Árpád-i magyar nép. Minderre megtaláljuk a kellő bizonyítékot a 100 ezres sírleletek tanúsága szerint, amelyek többnyire mind rövidfejű (magyar fajú) koponya indexre utalnak.

Mindezen bizonyítékok után meg kell említenünk még Marjalaki Kiss Lajos munkáját is: Történelmi tanulmányok (Miskolc, 1987)

Úgy néz ki, I. István (Szent István) mostani kifejezéssel katonai államcsínyt hajtott végre külföldi, vagyis német segítséggel. Anonymus „föld népének” nevezi az őshonos népet, elhallgatva valós saját egymásközti népi nevüket, akiket I. István szolgasorsba kényszerített. Tette ezt azzal a néppel, aki korábban úgy száz évvel ezelőtt, befogadta Álmos, majd Árpád hazatérő népét, akik a vérszerződést kötötték. „Ezt a szerződés-szegést kendőzte el Anonymus a Gesta Hungarorummal.”, írja Bárczy Zoltán.

A magyar legenda szerint Ügyek, Atilla leszármazottja, feleségül vette Emesét. Álmában népük fénymadara, napjelképe, a Turul-sólyom tűnt fel, fénnyel övezve mutatta meg számára a jövőt. Látta, amint kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva, míg áthullámzott hólepte hegyeken, és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott megállt a folyó, és vizéből egy csodálatos fa nőtt ki. Emese tovább álmodott: Lefeküdt a csodálatos fa alá a szép ország kellős közepén. Amikor felébredt ura sátrában találta magát. Napsugaras szép reggel volt. Tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az emléke vele maradt egy életen át. Kilenc hónapra rá, fia született. Az álomra való emlékezés miatt Álmosnak nevezték el a gyermeket, aki később Árpád apja lett, azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emese álmát. És elvitte a magyarokat síkságokon, és hólepte hegyeken át a hunok hajdani hazájába, ahol még ma is élnek jogos örökségükben.[28]

A magyar Emese Álma legendában… az Isten egy sólyomfajta; a Kerecsen sólyom (Falco cherrug), alakjából eredezteti népét, vezérét, továbbá a szarvas ünő alakjából pedig az Ősanyát. Népünk ősregéi mindig valami természettudományos tényt hoznak emberközelbe. Ezt őrizte meg népművészetünk is, melyben az életfát őrző griffmadár is megjelenik. A vezér Álmos, kinek apja a Turul volt (Emese Álma legenda), és anyja a szarvas ünő (a Csodaszarvas legendában, aki Hunort és Magort vezette). Ezt tükrözik a magyar nép, s a pusztai népek művészetében gyakran ismétlődő díszítő elemek, a szarvas, a stilizált életfa, s az életfát őrző griffmadár.

Emese fiának égi eredetét a Turul madártól származtatják. Ipolyi Arnold Álmost, és annak fiát, Árpádot Pap Királynak nevezi.[29]

A pusztai népek népművészetében a griff madár egy alapgondolat, vezérlő eszme, amely a Pap Királyt a népével szembeni kötelességére emlékezteti. „…Álmos a Turul törzsből származott…” Csernyecov bemutatja, hogy a pusztai népek délről és keletről vándoroltak észak felé, és nem úgy, mint ahogy azt a finnugor nyelvészek hirdetik, északról délre.[30]

A legendák, és népmesék azt látszanak bizonyítani, hogy a keleti népek és a magyar nép között hasonlóság, vagyis kapcsolat van. [31] A leggyakrabban előforduló mese, az Égig Érő Fa: A sárkány elrabol egy leányt, felviszi magával az égig érő fa tetejére, és mind meghalnak, akik megmentésére indulnak. Végül egy kiskanász próbálkozott. Kis baltájával lépcsőket vágott a fa törzsébe, és így jutott egyre feljebb, és feljebb a különböző szintekre (a fa világán). Az egyik szint a szél, a másik a Holdanya birodalma, majd a Napatya birodalma következett. Ezek mind segítették a kiskanászt.

Kutatók (Berze-Nagy János, Mossy Sándor, Benedek Elek) azt hangsúlyozzák, hogy ez a népmese a táltos tettét mondja el, mert a táltos hasonlóképen mászott egyre magasabbra a fán, és aki élőfára mászva intézte szózatát, tanításait az egybegyűltekhez. Keresztény templomok szószékei máig is őrzik ezt a fa-alakot, a magyarság ősi világfáját, csak nem tudják, hogy a templomi szószékek az ősi Életfa jelképes megjelenítései. A mese megőrizte az ősi vallás alapjait. Ezek a népek hitték az életfa életadó, életoltalmazó erejét, minden élőlény számára, hiszen ez nem egyéb, mint Tejút-rendszerünk. A világegyetemmel való kapcsolatuk azt mutatta, hogy a hetedik, és a kilencedik ág szintjén élt a Nap és a Hold.

Magyar Adorján Csodaszarvas Legendája, amelyet gyermekek részére készített leírta, hogy a két ikertestvér, Hunor és Magor mint cseperedtek fel, bemutatja gyermekkori kalandjaikat, hogyan másztak feljebb, és feljebb a hegycsúcsra kutatva a Holdanyát, Napatyát[32] -és végül hogyan váltak vadászokká.

Az Életfa meséje szélesen elterjedt mindazon területen, ahol a magyar nyelvet használták. Ha feltételezzük, hogy ez a mese Árpád idejében ismert volt, akkor az Árpád-kori népművészetnek is tükröznie kellene ezt, mint ahogyan a keleti népek művészete megőrizte e képet. Viszont az Árpád-kor népművészete egyetlen ilyen leletet nem tudott felmutatni, amely az Életfát jelképezte volna. Az Árpád-kori népművészetben a pálmadíszítés volt a gyakoribb.

A korai avaroknál az Élet-fa motívum megtalálható csontba vésve, a későbbiekben az öveken, csatokon, s rajtuk keresztül kell felismernünk e rege ősi, kárpát-medencei eredetét.

László Gyula szerint ott, ahol a griff és indás díszítő elem volt elterjedve, a magyar nyelvet beszélték, és ezt bizonyítja, hogy az Életfa mesét az avaroktól örököltük.[33]

A két ikertestvért, Hunort és Magort a szarvasünő vezette át a Meotisz ingoványon. A késői avar öv-csatokon megtalálható a szarvas ünő ábrája, így bizonyító érvként mondhatjuk, hogy a csodaszarvas, és az életfa legenda a késői avaroktól származott.

A Csodaszarvas, az Életfa legendák, s a népzene is mind avar-hun összefüggésre utalnak.

Mi magyarok, akik visszajöttünk ősi földünkre, mint Atilla jogos örökösei, nem voltunk barbárok, és szoros kapcsolat fűzött össze a szittya, hun, avar és az őshonos kárpát-medencei népekkel, akik itt éltek évezredeken át.

A Kuma-magyarok a Kaukázus északi lejtőin éltek K. u. 460-tól a 13. századig, és kapcsolatuk egész Kijevig terjedt. Kijev város címerének jelképe egy kígyó, ami kun testvérnépünk jelképes állata, nevét kijónak ejtik, s az ő jelenlétüket idézi e helyen. Bendeffy László elegendő bizonyítékot gyűjtött össze a Kuma-magyarok létezéséről.[34] . Ezek a magyarok keresztények voltak és királyuk Jerettan (eredetileg Gyertyán) 1329-ben felkérte XXII. János pápát egy püspök odahelyezésére. A kérésük meghallgatásra talált, és a pápa Mankosola Tamás püspököt küldte hozzájuk.

Magna-Hungáriából, és Baktriából végül is minden magyar Kuma-Magyariában (Kunmagyariában) egyesült. Száz évvel korábban (1235-ben) Julianus dominikánus barát e magyarokat felkereste azokon a területeken, és tökéletesen meg is értették egymást. Abban az időben Magyarországon még tudtak Kunmagyariáról, ahol a nép magyar nyelven beszélt.

A 14. században Kunmagyaria Nagy Lajos magyar király segítségét kérte a tatár kán: Timur lenk (Sánta Timur) ellen. Nagy Lajos megtagadta a segítséget, mert nem akarta a mongolok haragját kihívni Magyarország ellen. 1395-ben Timur lenk Kunmagyaria lakosságát teljesen kiirtotta. Nagyon kevesen tudtak elmenekülni, akinek sikerült, azok a hegyekben húzódtak meg. Ezek ma az abkaz, osszét, kabar, és kurd népek, ők azok, akik a Kuma néppel kapcsolatosak, és még megtartották régi szokásaikat.

Gosztonyi Kálmán professzor magyar-sumirológus, kis-ázsiai nyelvszakos, a Sorbonne egyetemtől tudósít bennünket Kazária keletkezéséről.

A kazár és a türk (török) nyelv közelebbi kapcsolatot mutat a sumír nyelvvel, mint a perzsáéval. Kazária fő népességét a szittya, és a szarmata nép adta. A 7. század kezdetén Theophilactus már nem kazárnak, hanem turknak hívta őket. K.u 626-ban egyszerűen turkok akik Kazáriában éltek. [35]

Zakar András írja, hogy a korabeli történelmi kútfők megemlítik a kazár polgárháború tragédiáját, de egyik sem említi a lázadás okát.[36] Ezek a tudósítások állítják a besenyő nép ellenségességét a magyarral szemben, de nem fejtik ki, miért voltak ellenfelek és azt sem, hogy ekkor milyen szolgálatban álltak. ...Őseink miután elhagyták Levédiát a 9. században, Etelközben telepedtek le. Itt történt az első vérszerződés, amely kihangsúlyozta a jogközösségüket és kemény elhatározással megakadályozták a Kazáriában történt államcsíny megismétlődését. A kazáriai zsidó államcsíny ellenhatására, a soknemzetiségű kazár nép fellázadt. A lázadás leverésére, a zsidó talmudi vallást elfogadó kagán, a magyarokat, Levedit kérte fel a lázadás leverésére, amit Levedi jó előlátással visszautasított, és a fővezérséget Álmosra ruházta át, de a felkérést a besenyők elfogadták. Mivel mi megtagadtuk az új államforma szolgálatát, így a besenyők, bár testvérnépeink voltak, támadást intéztek ellenünk, ami elől őseink kitértek. Erről a besenyő támadásról ír Bíborban Született Konstantin.

A hét magyar vezér arra az elhatározásra jutott, hogy csak egy egyesült vezetés tudja végrehajtani azt a hatalmas tervet, amely rájuk vár: visszatelepedni ősi földjükre a Kárpát-medencébe. Ezért egy másik vérszerződéssel Álmost választották új vezérükké. Azt is kijelentették, hogy az új vezér mindig Álmos ivadékából választódjon. Anonymus erről a vérszerződésről írja, hogy ez lett az új vezér hivatása: Dux et Praeceptor. Álmos és fia, Árpád lelki, és politikai vezetőkké váltak egy személyben.

Álmos volt a magyar vezér, vagy Pap Király, aki előkészítette a magyarok visszatérését ősi földjükre. Ezért előkészülésképpen a hosszú útra, elrendelte mindennemű szerszámok, a hadviselés kellékeinek gyártását és az élelem nagybani termelését. Csak ilyen biztosítékkal volt lehetséges a hosszú út sikeres megtétele. Mindennek hiánya kudarcba fullasztotta volna a hazatérést.

Az előzmények: mikor Álmos ráeszmélt a zsidó államcsíny veszélyére azonnal elrendelte a készülődést az új haza keresésére. 400,000 ember vándorlása, és annak megszámlálhatatlan állatállománya nagyon nagyméretű irányított tervezést követelt meg. A vándorlásnak előkészületeit Dunlop, Marquart, és Macartney írta meg. Artmanov professzor új adatfeldolgozást ismertet meg az olvasóval a zsidók Kazáriai államcsínyéről.[37] Elképzelhetetlen, hogy a Vereckei hágon átvonuló tömeget egy erős lovas besenyő had ne tudta volna utolérni és mind egy szálig leölni, ha ennek a feltételezésnek alapja lenne, és csak a katona nép menekült volna meg, elérve a Kárpát-medence belsejét, feleségeik és gyermekeik nélkül, akik a szláv anyákkal házasodni voltak kénytelenek, mint mondják, akkor miért beszéljük most a magyar anyanyelvet, és nem a szláv nyelvek valamelyikét? Így az is bebizonyítást nyerhetne, hogy hazatérésünkkor magyar nyelvű népek éltek a Kárpát-medencében.

Makkai László „Az idők sodrában” című tanulmányában írja (Minerva 1968. 2. szám. 43 old): „Az első csapást a nagy törzsszövetség felbomlása mérte a Kazár hatalomra.”[38]

A korezmi (Chorezmi) nép az akkor elszakadó magyarsághoz csatlakozott. Ma ezeket a népeket hívjuk „kaliz”-nak. Az a tényként beállított feltételezés, hogy a besenyők üldözése végett toppantunk a Kárpát-medencébe, tudatos történelemhamisítás, amely kicsinyíteni akarja e hősi magyar cselekményt: a „Hon visszafoglalás” nagyszabású hadműveletét. Őseink nem fogadták el a talmudista kazár ajánlatot, a rendőri szerep betöltését a Kazár birodalmon belül. A besenyők és úzok elfogadták a megbízást, és el is tűntek, kihaltak a belső harcok következtében.

Az utolsó besenyő csoport I. István király uralkodása alatt telepedett le Magyarországon, Tonozuba herceg vezetésével. Tonozubát, és feleségét lovon ülve, élve temették el, mert nem tudtak megválni az öreg Istentől, nem akarták elfogadni az új római vallást.

Álmos herceg születése (aki a magyarok Pap Királya lett) okozta a legnagyobb örömet a szittya magyaroknak, mert benne látták népük megmentőjét. Anonymus nem takarékoskodik a dicsőítő jelzőkkel, amikor Álmosról értekezik. A halálát azonban nagy rejtély veszi körül. A legutóbbi időkig nem tudtuk pontosan hogyan, milyen körülmények között halt meg. A magyarellenes történelmi munkák azt állítják, hogy Árpád rendelte el apja halálát. De miért? Mi oknál fogva ölette volna meg legendás apját? Ha ez ismertté vált volna, vagy még a legkisebb gyanú is felmerült volna ellene, a magyarok, és a szittyák közös gyűlölete vette volna őt körül. Azért, hogy Árpád megszerezze a teljhatalmat nem volt erre szüksége, mert Álmos már előbb átadta azt néki, és örökösének ismertette el.

1958-ban, Zemplén megyében „most Szlovákiához tartozik” a régészek rábukkantak egy Árpádkori magyar herceg sírjára. A sírban a fej a csontváztól különváltan feküdt a váll jobb oldalán elhelyezve. A csontváz méretei egyeztek Álmos testi méreteivel. Álmos arany fegyverzetéről mintázott tökéletes ezüstmásolatot tettek a sírba. A hiedelem szerint „Álmos fegyverzete” csodaerejű volt és ezt kellet örökölnie Árpádnak, mint az új Pap Királynak. Abban az időben a magyarságnak csak egy hercege volt: Álmos. Árpád, és később I. István örökölte ezt az eredeti Álmos szablyát, amely jelenleg a prágai múzeumban látható. A kard díszítése, amelyet a sírban találtak, teljesen megegyezik I. István kardjának díszítésével. A tarsolylemez díszítése, az áldozóserleg, a lovak szerszámai, és más egyéb használati és dísztárgyak aranyból, és ezüstből készültek. A varkocs díszek, a tegezben a hét nyílvessző, bőrruhák, ezüstdíszítéssel, mind pontos másai a kor magyar ruházkodási szokásainak. Az ott talált tárgyak azt látszanak bizonyítani, hogy egy nagyon előkelő, magas rangú magyar vezetőszemély temetkezési helyére bukkantak. A kard I. István kardjának tökéletes mása, amely azt bizonyítja, hogy az határozottan Álmos sírhelye volt, mint már említettük.

Az valószínű, hogy Álmos egy kazár bosszúnak lett az áldozata. Más történész azt feltételezi, hogy feladata befejezése után, a magyarság feláldozta Álmost, a Pap Királyt. De mivel ez soha nem volt szokásban, akkor miért gondolnánk, hogy ezt tették vele? A kazár szokást pedig nem fogadhatták el, mert hisz ezért váltak ki az ottani szövetségből, mivel a kagánból egy minden jognélküli szakrális uralkodót csináltak, aki mellett a nemzet dolgát egy alkirály ügyintéző végezte. Ha elfogadnánk e nézetet, akkor azt kellene hinnünk, hogy Árpád, és népe barbárok voltak.

Szomotor szomszédságában, amely jelenleg Szlovákiához tartozik, őseink sírba helyezték Álmost nagy részvéttel, és a neki kijáró tisztelettel. Azt tudjuk, hogy “Szomorútor” mit jelent. A változás csak annyi, hogy a szomorútor kifejezés a mai nyelvhasználatban halotti torrá változott. Értelme ugyanaz. “Szomorú-tor” a helytelen szláv kiejtésben Szomotor-rá változott.

…Visszatérve Anonymus „Gestájára”, azt írja, hogy a magyarok Kijevnél átkeltek a Dnyeper folyón a szövetségeseikkel. „Kijevben a lakosság békés egyezséget kötött Álmos hadseregével. Mindenki megtarthatta otthonát, és a helybeli nép vezetői fiaikat küldték Álmos szolgálatába.” 892-ben az egyesült magyarság Árpádot vezérükké, és fejedelmükké választotta. Árpád rövidesen kapcsolatot teremtett Bölcs Leó bizánci császárral, és meggyőzte őt a bolgárok elleni egyesült hadjárat fontosságáról, akik ebben az időben a Kárpát Medencén uralkodtak. 894-ben Leó császár el is fogadta Árpád szövetségét. És így nyílt alkalom a régi, ősi föld visszafoglalására, amely Atilla, később az avar Baján Kagán birodalma volt. Árpád a Nyék, és Jenő “nemzet” vezetését idősebb fiára, Leventére bízta, aki Bizánccal szövetségben délről, az Al-Dunánál, támadta meg a bolgárokat, míg Árpád a fő haddal, és népével a Vereckei-hágón jött be a Kárpát-medencébe. Levente támadása sikeres volt, erre bizonyíték, hogy elfoglalták a bolgár fővárost. Azonban Leó császár szavát szegte, és békét kötött a bolgár cárral, Simeonnal. Ekkor a bolgárok teljes erejükkel a Levente által irányított két magyar nemzet ellen fordultak. Mind e körülmények dacára Levente egy ádáz, szenvedélyes visszavonuló harcot folytatott. A bolgár haderőt lekötötte, és Árpád könnyen visszafoglalhatta a Kárpát-medencét, ahol nem talált ellenállásra a néptől, hiszen hasonló nyelven beszéltek. A Kárpát-medencei nép a magyarság rokona volt. Árpádot elfogadták vezérüknek. Kézai Simon írja, hogy amikor Árpád magyarjai Erdély felé közeledtek, a székelyek eléjük mentek fogadni őket, és közösen léptek be Pannónia területére.[39] Árpád a kárpát-medencei ősnépet az új államszövetségbe fogadta, a pusztaszeri vérszerződéssel. Nem igázta le az ott élő népeket, mint ahogy azt a rumánok,[40] vagyis az oláhok, és szlávok hirdetik. A rumánok azt próbálják elhitetni a világgal, hogy az ő őseik már Erdélyben éltek Árpád megjelenésekor. …Semmi nyom nincs arról, hogy bárhol is mutatkoztak, és ellenállást fejtettek volna ki akkor. Ha ott éltek, és olyan tömegesen, mint ahogy állítják, miért nem tartóztatták fel sem a magyart, sem azokat a népeket, akik megelőzték őket. Hogyan lehetséges ez? A felelet az, hogy nincs nyoma e népcsoportnak, és annak sem, hogy valami ellenállást tanúsítottak volna, mert a hun, avar, és a magyar nép már régen birtokolta ezt a területet. A régi térképek sem utalnak oláh településre. A hazatérést követő 75 évig, őseink felderítő, tekintélyszerző hadjáratokat vezettek, elorzott avar kincsek visszaszerzéséért, és az egyensúly politikának a megteremtéséért harcoltak, hadaikkal segítve a segítséget kérő bajor hercegeket, több ezer kilométerre behatolva, idegen területekre, a Kárpát-medencében hátra hagyva minden védelem nélkül családjaikat. Ha ők ezt megtehették – már pedig megtették – akkor ezen a területen belül, nem voltak ellenséges gócok, szlávok, (szlovákok, szerbek), vagy rumánok. Ez időben e népek, ha számottevően éltek volna ott, akkor minden bizonnyal kihasználták volna hadaink távollétét, és megpróbálták volna felszabadítani magukat, a magyarok állítólagos elnyomása, megszállása alól. Tétlenségük azt bizonyítja, hogy államiságuk, csak a mi méltányosságunk folytán, a későbbi időkben valósult meg. A trianoni, és azóta is hangoztatott, állítólagos letiprásuk koholt vád volt földünk hazugságra alapozott megszerzésére, melyet az angol-orosz-francia katonai szövetség (Entente-cordiale) és a nyugati nagyhatalmak segítségével hajtottak végre.

Őseink északkeleten a Vereckei hágón, és délen, az Al-Duna mentén jöttek be a Kárpát-medencébe. Utánuk az úzok, besenyők, és kunok ugyanezen az úton próbálkoztak, de eredménytelenül, mert hágóink védettek voltak. A kunok így Moldvában és Havasalföldön telepedtek le, egészen 1241-ig, a tatárok megjelenéséig, akik e területről kiirtották őket.

Az oláhok 1300 előtt, mint szervezett nép nem léteztek, és nem is jelentek meg ezen a területen. Ahogy Anonymus „Gestá”-ját, olvassuk a 896-os helyzetről, a lakosság önként behódolt, és örömmel fogadta őseinket. Ahogy a kunok tették korábban, úgy ez a nép is felajánlotta fiait Árpád szolgálatába, bizonyítva ezzel hűségüket.

Az Avar Birodalom felbomlása után, és Árpád megérkezése előtt egyetlen jól megszervezett állam sem létezett a Kárpát-medencében. S ahogy Árpádék egyre beljebb, és beljebb hatoltak, meg-megálltak, napokig tartó ünneplésekkel fogadták őket. Pannónia volt az utolsó terület, amit visszafoglaltak, mert itt várták az esetleges legnagyobb ellenállást. De alig találtak szembenállást, kivétel csak egy-két külföldi helytartó volt. Ménmarót volt az egyik, a másik egy frank hűbérúr.

Ebben az időben a szlávoknak még nem volt királyuk, vagy történelmileg ismert vezetőjük, kis csoportban éltek, egymástól elszigetelve, vagy hűbéres közösségben valamelyik külföldi hatalom alárendeltjeiként, akik behívták az embereket munkára, a nagyobb haszonért. Lassanként, mint pásztorok, vagy egyéb munkások szivárogtak be.

Az oláhokkal hasonlóképpen történt, csak sokkal később, a 14. és a 15. században. A rumán nyelvnek semmi nyoma sincs a 15. században az Al-Dunától északra. A közelmúltban bizonyította ezt egy rumén nyelvész Petrovice professzor, a Román Tudományos Akadémián. Ezt a tudományos magyarázatot, kutatómunkát a dákó-román elmélet hívei elvetették.

Árpád és magyarjai elfoglalták Atilla városát, ahol 20 napon át ültek ünnepet. Atilla vára (Szikambria) különösképpen megnyerte tetszésüket, amely nem Budán épült, ahogy ezt sok történész hibásan állítja, hanem a Pilis hegységben Esztergom közelében. A Niebelung - ének néven ismert hősi eposz részletes leírást is ad Atilla e városáról, amely Esztergom alatt a Duna partján volt.

Anonymus írja, hogy a Kárpát-medence sűrűn lakott terület volt már K. u a 896-os évek előtt. Ez az ellenkezője annak, amit általában hangsúlyoznak. Jó termőföldön magyarul beszélő szittya, szarmata földműves pór, és békés parasztnép élt. Mikor Árpád megjelent magyarjaival nem aggódtak, és nem keltek fel ellene. Mert legendájukból ismerték Atillát, „az Isten ostorát”, akinek Árpád volt a leszármazottja. Árpád azért jött, hogy tulajdonába vegye jogos örökét, és kiűzze a bolgár, szláv, és német betelepülteket, akik újabban az Avar Birodalom megszűnése után települtek be az ősi hun-magyar földre. Árpád az ősi népeket az újonnan alapított magyar államhoz csatolta. Ez az ősi néptömeg egy új vezetőt talált Árpádban, és folytatta mindennapi életét, munkáját. Ez az ősi földműves nép semmi körülmények között sem lehetett szláv, Anonymus sem nevezi őket annak, egyszerűen csak földművesnek, vagy szolgának. Már tudjuk az előbbiekből, amit Anonymus-tól idéztünk, hogy milyen nyelven beszélt ez a pór néptömeg: legnagyobb többsége magyar... Az ideiglenesen itt letelepedett uralkodó népek a kelták, dákok, rómaiak, bolgárok, és németek voltak. Ez azt jelenti, hogy csak az uralkodó osztály cserélődött, de az őshonos nép maradt.

Az egész Kárpát-medence területén számos olyan jól rendezett temető van, amely a földrajzi elnevezések mellett arról tanúskodik, hogy az őshonos nép mindig helyben maradt. Temetőket tártak fel Keszthelyen, Mosonon, Székesfehérváron, Szentesen, Szegeden, és még sok más helyen. A sírok kormeghatározása azt bizonyítja, hogy a Kárpát-medence folytatólagosan lakott terület volt. Már az ősidők óta. Kr. utáni 3.. századtól az emberek szabályos temetőkben temették el halottaikat Árpád érkezése alatt, és után. Az őslakosok szegény, csupasz sírjai között ott fekszenek Árpád jómódú magyarjai is. Ezek a sírok gazdagok, színesek, arany-ezüst díszítésű övcsatokkal, leghasznosabb tárgyaikkal, s némelyik még felszerszámozott ló csontvázat is tartalmazott.

A 10. században két nagy európai egyéniség harcolt egymás ellen. Az egyik személy Nagy Ottó (936–973), a német állam királya, a másik Bulcsu Horka, az egyik magyar „nemzet” vezére. Bulcsu teljesítményének értékelését régóta figyelmen kívül hagyta a nyugati történelemtudomány, (bár, tudomásunk szerint a West Point-on tanítják hadjáratait) ami pedig mindenképpen figyelmet érdemel. Mikor Ottót királlyá koronázták K. u. 936-ban, mindjárt hozzálátott a közép-német államok egyesítéséhez. Sok feudális herceg ellenezte ezt az egyesítési igyekezetet.

Ebelhardt herceg Baváriából vezetett egy felkelést a király ellen. Szászországban Ottó öccsei Thankmar és Henrik szintén fellázadtak, és felkelést vezettek ellene. Lotharingiában Ottó sógora, Giselbert lázadt a király ellen. Hugo, Észak-Olaszország királya követelte magának a burgundi hercegséget. A csehek fellázadtak Boleszláv vezetése alatt (950).

Bulcsu és társa Lehel, a két „nemzet” vezére, nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti Magyarországot, ha Ottónak sikerül egyesíteni a német tartományokat. Csak Bulcsu és Lehel tudták felmérni a veszélyt, mert az ő „nemzetük” szomszédos volt Baváriával. A többi magyar „nemzet” és annak vezetői messze voltak, és nem hallottak a német államok egyesítési szándékáról. Ezért egyszerűen nem észlelték a veszélyt. Bulcsu és Lehel jól mérlegelték a helyzetet. Ők ismertek három esetet is a történelmükből, mikor a német hercegek egyesültek.

Az egyik ilyen alkalom volt, mikor Atillát meggyilkolták a nászéjszakáján Kr. u. 453-ban.[42] A másik eset, mikor Nagy Károly megverte az avarokat Kr. u. 796-ban.

A harmadik helyzet 907-ben volt, mikor Gyermek Lajos király megtámadta Magyarországot egy egyesült német hadsereggel. Pozsonynál 907. júniusában, a mieink Árpád és fiai vezetésével megverték a németeket. Pozsonyt a szlovákok ma Bratislavának, és fővárosuknak nevezik.

Bajorország népe erre a hírre az erdők mélyébe, a hegyekbe és mocsarakba menekült és ott próbált menedéket találni. Így nyílt meg az út Németország belsejébe. Elődeink ekkor elkerülték, megkímélték a kastélyokat és városokat, de feldúlták a templomokat és a kolostorokat, hogy visszaszerezzék kincseiket, beleértve a Szent Koronát is, amelyeket Nagy Károly elrabolt a magyar rokon avaroktól. A krónikák írják, hogy a németek fegyverraktáraknak is használták templomaikat, kolostoraikat. Ez a szokásuk megmaradt a második világháború alatt is, amikor például, az ősi bényi templomot lőszerraktárnak használták, ami fel is robbant, elpusztítva a templom új részeit, de az ősi falak ezt is túlélték.

A német krónikák és az ő történelmük szerint a magyarok kincseket raboltak, de mit tanítunk mi az iskoláinkban? Ha azt tanítjuk, amit ők írnak az ő népük saját érdekében, az a mi vesztünkre történik. Felsorolják, hogy mi szétromboltuk az ő vallási összejöveteleik helyeit.

Ősapáink nem törekedtek más népek leigázására, területeik megszerzésére, minden cselekedetük az önvédelemre és az ő rokon népüktől, az avaroktól, elrabolt kincsek visszaszerzésére irányult, valamint a német nép egyesülését igyekeztek meghiúsítani, mivel történelmi ismereteik voltak a német egység veszélyéről. Nem kívántak az Avar Birodalom sorsára jutni, tudták: a Német-római Császárság célja változatlan maradt.

A pozsonyi csata emléke még nagyon új keletű volt, és jól tudták, hogy a nemzet jövője függ a német egység megbontásának sikerétől. A német cél világos és félremagyarázhatatlan volt. A németek elfogadták a Gyermek Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) jelmondatát: „Rendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.” („decretum…Ugros eliminandos esse.”) . Ugyanezért imádkoztak a templomaikban is.

Bulcsu és Lehel éltek azzal a lehetőséggel, hogy megakadályozzák Ottó bel- és külpolitikájának sikerét. Padányi Viktor egy jól kitervelt munkatervnek nevezi magyarjaink állandó német zaklatását.

Bulcsu volt Ottó legnagyobb ellenfele a 10. században. A küzdelem a két nagy hadvezér között Kr. u. 937-ben kezdődött, ez volt Bulcsu első csatája, és 954–955-ben. második nagy hadjáratával fejeződött be. Bulcsu sikertelensége az volt, hogy nem tudta megakadályozni Németország egyesítését.

Padányi Viktor írja[43], hogy ha mi összehasonlítjuk Bulcsu hadjáratait – amelyek a felületes néző szemével esztelen hadakozások voltak – a német hercegek egymás elleni lázadásaival, akkor rá fogunk döbbenni, hogy ezek a hadjáratok nagyon jól megtervezett, megszervezett és nagyon tudatos politikai megmozdulások voltak. Ha a császár egy új szövetséget kötött valamelyik német állammal, vagy azon kívül, akkor ezek az új szövetségesek a következő évben biztos, hogy részesei lettek egy magyar támadásnak. Ha Bulcsu egyik szövetségese átpártolt Ottó táborába, amely eddig mentes volt a magyarok felbukkanásától, azonnal kaptak egy ostromot.

Ottó lassan előnybe került, és néhány év elmúltával, megszervezte a hatalmat minden német állam felett. Ez veszedelmet jelentett, mert az eddigi barátságos államok, pl. Bajorország – ahogy Ottó öccse, Henrik Szászországból megszerezte a hatalmat a bajorok felett – ellenséggé váltak.

Padányi Viktor folytatja Bulcsu 954-es hadjáratának leírását. A hadjárat hatalmas területet érintett, viszonylag rövid idő alatt. Miután őseink megverték Maastricht védőit, majd belovagoltak Brabant-ba (Belgium) és megtámadták Cambrai-t; Bulcsu öccse itt esett el egy vár megtámadása során. Ezután keresztülmentek Észak-Franciaország területén, le délnek, ahol Burgundiát, Ottó egy másik tartományát pusztították. Áthaladtak a Francia-Rivierán Itáliába, ahol legyőzték, elfoglalták Friault, Veronát és Aquileiát, s innen hazatértek. A hadjárat alatt több mint ötezer kilométert tettek meg. A hadjárat e része körülbelül hét hónapig tartott. Hadtörténészeink figyelmébe ajánljuk a teljes hadjárat szakszerű áttanulmányozását.

„Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Öt nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.”[44]

A hadjáratoknak megrázó hatásuk volt ránk nézve, mert ellenkező hatása volt, mint amit a lázadó német hercegek vártak. Remélték, hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de e helyett épp a fordítottja történt. Így a hercegek kénytelenek voltak Ottó kegyelmét kérni.

Győzelmüket véres megtorlással ünnepelték. Sok főnemest és főpapot végeztek ki. Akik nem voltak biztonságban, és tehették, Magyarországra menekültek, s ott kétségbeesve kértek újabb katonai segítséget. Így lehetőség kínálkozott egy következő magyar hadjárat megszervezésére.

Hírszerzőket küldtek ki a nép közé, kifürkészni hajlandóságukat egy újabb hadjáratra, de lehangoló hírekkel tértek vissza.

Így 955-ben a hadivállalkozásra csak két osztag indult el, a két határszéli nemzettörzsből, ahogy írják a krónikák. Az a lelkesedés, amely az előző magyar hadi felkészülést jellemezte, hiányzott.

Bulcsunak nem nyolc- vagy tízezer emberre lett volna szüksége, hanem negyven- vagy ötvenezerre. Végül is júliusban Bulcsu, Lehel és Botond elhatározták a hadjárat megkezdését. A bizonytalanságban eltöltött majdnem három hónap alatt a németeknek elég idejük volt a maguk helyzetét bebiztosítani, védelmüket jól kiépíteni.

Végül is hét- vagy nyolcezer ember ment előre Lech-mező felé, amely Fussen és Augsburg között fekszik. A könnyű magyar lovasságot, ahogy megérkezett, rögtön egy pajzsfal vette körül, és súlyos vereséget szenvedtek. A magyar vezérek látták a reménytelen helyzetet, megpróbáltak tárgyalást kieszközölni, de a németek nem voltak hajlandók tárgyalni, amíg a magyarok le nem tették a fegyvereket. A beígért tárgyalás helyett a felbátorodott német harcosok megrohanták a fegyvertelen magyarokat. Mészárlásuk kegyetlen volta szóval kifejezhetetlen. Bulcsut és Lehelt a régensburgi katedrális tornyára akasztották fel.[45]

Zakar András és Grandpierre K. Endre elmondják, mi okozta a gyors magyar elgyengülést a 10. század kezdetén, 955-től.[46] Nézzük, mit tanít a német történelem: A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, e csata után kényszerültek rá őseink a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Azt is írják, hogy megbocsátották őseink iszonyú bűneit, és keresztény hittérítőket küldtek térítésünkre, akik megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait. A németek ragaszkodnak ahhoz a kijelentésükhöz, hogy a Lech-mezei csata után elfogyott és megtört minden erőnk olyannyira, hogy még a sérelmek visszafizetésére sem maradt erőnk. Ez az, amit írtak, s ezt terjesztették szerte a világban, azonban mindez nem fedi a valót. A Lech-mezei csata után őseink bosszúja olyan büntetés volt, mint amit harcos társaik elszenvedtek.

A magyar hadjáratok mindig három – nem kettő – hadból álltak. Két had támadott, míg a harmadik védekező, kisegítő feladattal szolgált, ahol kellett. A történészek, akik a csata leírásával foglalkoztak, mindig csak a két magyar hadról szóltak, Bulcsut és Lehelt említik csak, a harmadikról semmit. Anonymus két teljes fejezetben világosan leírja, elmondja a harmadik hadunk szerepét Botond vezérletével, aki ezután feldúlta, elpusztította a német tartományokat.

Az igaz, hogy közbelépésével időben nem tudta megakadályozni bajtársai halálát, de utána megtorolta sorsukat. „Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy társaik az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek.” „Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzőiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szörnyű nagy öldökléssel terítették le.”[47]

Kézai Simon krónikásunk szerint Ulmnál átkeltek a Dunán, a Fulda-i kolostorból nagy értékkel megrakva távoztak, és elpusztították az egész sváb tartományt. Wormsnál átvágtak a Rajnán és itt két haderővel találták magukat szembe. Az egyik hadat a lotharingiai herceg, a másik hadat pedig a sváb herceg vezette. Mindkét hadat leverték. Majd francia területre tértek, ahol pusztítást végeztek a szerzetesek és keresztények között. Innen a Rhône folyótól mentek Raguzáig. Útközben feldúltak két várost, Susat és Turint. Így megnyílt az út Itáliába. Mikor elérték a lombardiai-síkságot, azt gyors vágtában átszelték, útközben zsákmányukat gyarapították, azután hazatértek. „A sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok, nyilaikkal sebesítve, sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket.”[48]

A Lech-mezei vereségbe ősapáink még mindig nem tudtak belenyugodni. Bulcsu és Lehel -- mint kiváló, neves hadvezérekhez méltatlan -- halálát találták megalázónak. Megalázták őket, és „akasztás” általi halálukkal megalázták a magyar nemzetet. (Ezt a becstelen, a szabadságáért harcoló katonai ellenállásnak a megtorlását többször is elkövették ellenünk --Frangepán összeesküvés (1671), Thököly (1678), majd II. Rákóczi Ferenc szabadságharca résztvevőinek (1705), és 1848-49-ben az aradi 13 kivégzetteivel, ami aláhúzza, sőt bizonyítja előérzetüket a német terjeszkedésre vonatkozóan). Zolta fia, Taksony fejedelem (955-972) és köre különösképpen felháborodott mind a vezérek, mind a harcosok méltatlan halála miatt. Ezért csak elmélyült az ellentét a németekkel szemben. Taksony fejedelem teljes vezérkarával elhatározta a megtorlást az okozott sérelmekért. Ezen tervüket nem is titkolták.[49] Taksony fejedelem egy második megtorló hadjáratot szervezett, a Lech-mezei vereség után. Indulattól fűtve és a német urak anyagi hozzájárulásával, – akik ismételten segítségért fordultak belső küzdelmeik pártfogására – egy hatalmas hadat küldött Ottó király ellen. Botond az egyik sereg vezére, a másodiké Szabolcs, és Orkony volt a harmadik raj hadvezére.[50] Őseink ismét három különálló haddal indultak el. Mindez mutatja, hogy számottevő katonai erő maradt otthon, de utána veszteség következett. Ha ezt nem a Lech-mezei vereség okozta, akkor kérdezzük, hogy mi? Sajnos erre nincs írásos bizonyíték. Ha létezett is egy titkos szervezkedés, összeesküvés kiirtásunkra, az semmi esetre sem maradhatott fenn írásban, ezért ez irányban kutatásaink hiábavalók is lennének. Ha a magyar történészek említettek is volna ezzel kapcsolatban valamit, az egyház minden bizonnyal megtalálta volna a módját annak törlésére, megsemmisítésére, úgyszintén az elfogult finnugoristák, vagy a Habsburg uralom hívei. Azért, mert e korból nincs „saját” jegyzetünk, és mert a nyugati történészek nem vették figyelembe Anonymus és Kézai krónikáit, a magyar történészek egyszerűen folytatták a német hagyatékok tartalmát, „hogy a magyar erő megtört a Lech-mezei vereség után”.

Mindennek ismeretében az a legborzasztóbb, hogy egyetemeinken, érettségi vizsgáinkon, latin nyelven kellett tudnunk Julius Caesar galliai hadjáratának történelmét, Hannibál itáliai hadjáratát, az Alpokon való hősies átkelés leírásait, Napóleon hadi tetteit, mind azután, hogy végül is mindhárman elbuktak.

Ugyanakkor, megvetéssel szól a magyar történelem a honalapítók világraszóló hadi vállalkozásairól, egy teljes évszázadnyi magyar dicsőség tetteiről hallgat, és néhány vereségét túlhangsúlyozza. Azt még megértjük, hogy a németek, vagy a Nyugat elhallgatja e magyar tetteket, de hogy a magyar történészek ugyanezt az utat választják még most is, erre nincs egyéb magyarázat, mint a szolgalelkűség, a mások felmagasztalása és saját népeink lelki nagyságának a megtörése. Történészeink, mind a múltban, mind a jelenben is – kevés kivétellel – eladták lelküket és tollukat, a titokban csoportosuló ellenségeinknek. Hogy kik ezek? Ez ki fog derülni, ahogy elemezzük cselekményeiket az évszázadok tükrében.

Kodály Zoltán ezer év távlatából így ír a magyar történelem tanítás mibenlétéről: „Aki nem lapozza át az utolsó évtizedek iskola könyveit. . . annak nem lehet képe róla, micsoda nemzetpusztító merénylet készül gyermekeink, s bennük az egész magyar jövő ellen. . . Ahová az eljutott, elpusztította a még megmaradt hagyományainkat.”[51]

Bulcsu a mai magyar szóhasználattal szólva bölcset jelent. Tas vezér unokája. 948-ban Bodonyban (Viddin) megkeresztelkedett. A bizánci császár „vendég-barátja” megtisztelő cím tulajdonosa.

A már előbb említett hadjárataink kiinduló okai mellé még figyelembe kell vennünk a kor politikai hatalmi tényezőit, amelyet három súlypont határoz meg.

Bizánc befolyása, Itália, és a kialakuló német-római-császárság. Bizánc erősödő félben van. Itáliában a longobárd királyság éli utolsó éveit. I. Ottó újra szervezi Németországot. A bajor hercegek lázadásai alkalmat adnak a magyar beavatkozásra, mert erre felkérik őket. A magyar hadakozások egy rendkívül bölcs külpolitika, három szomszédos birodalomban végzett tervszerű tettek voltak. Ugyanaz, amit az angolok „balance of power” néven ismert politikájukkal évszázadokon keresztül folytattak sikerrel. Abból a célból, hogy egy veszedelmes szomszédos nagyhatalom kialakulásának megakadályozását végbe vigyék, mindig a gyengébb felet támogatták.

Hogy ez a hadászati politika nagyszerűen bevált azt a német támadások 75 évi késése bizonyítja. A német megtorlás csak I. István korában indult be a „Nyugatba való bekapcsolódás, térítés” jelige alatt. E térítés alatt sok „pogány”-nak nyilvánított igaz magyar (Málnási Ödön[52] itt a Szkítiából kijött Árpád-i magyarok leszármazottait érti, többnyire a Tisza parti területek pusztultak el, több mint a II. Világháborúban. . .)

Magyarország Nyugathoz kötésnek következménye, az, hogy minden, ami magyar azt le kell szólni, meghamisítani, elpusztítani. Hogy miért? Mi bújik e rút, pusztító célzat mögött? A magyar nép kiirtása, azzal a híreszteléssel, hogy nem európai, hanem idegen betolakodó, nem kívánatos rész. A magyar nép különleges fajával, nyelvével, rovásírásával, sajátos hagyományaival, kihívás, élő ellensége a kimagasló indo-európai felsőbbrendűségi kultúrának. Ennek leplezett módszere a lealacsonyítás, a parasztozás, a jobbágysorba döntés és az idegenek felkarolása, betelepítése. Ez kezdődött meg Géza uralkodásakor. Rövidesen földterületünknek több mint a fele egyházi birtok lett, királyaink idegen feleséget vettek, királykisasszonyaink mind idegenekhez mentek feleségül, de a rokoni kapcsolat ellenére sem segítenek a tatár veszély idején (1241-42), sőt, ez időben hátba támadnak, és az egyházból kiközösítenek. A 160-évig tartó (1526-1686) török elleni honvédő harcok idején a „művelt nyugattól” nincs segítség, sőt, az un. Királyi Magyarországon, a felvidéken idegen zsoldos hadak pusztítják a vetést, erőszakoskodnak a lakossággal és a Habsburg Császári Kamara rabolja el a Szentkorona földjeit (felségárulási perek, összeesküvés vádjával, elkobzás révén) és osztrák nemeseknek juttatja. Gondoljuk meg, Magyarország lakossága ez idő alatt 4 millió főről 1 millióra csökken a hadi események, az éhínség és járványok következtében. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca (1703-1711) nem kap segítséget, sem az 1848-49-es szabadságharcunk. Trianont, Jaltát (1945) épp ők, a nyugat helyezték ránk, bűnös nemzeti ítélettel, s lökték országunkat a Szovjetúnió alá. E történelmi tényekből kell kialakítani jövő látásunkat, hogy az igazság ténye egyesítse népünket.

Tekintsünk a nyugati népek lelkivilágába, ami az embert emberré teszi. Atilla megkegyelmezett Rómának és az eléje siető, kegyelmet kérő Róma püspökét, a későbbi pápát, illő tisztelettel fogadta és hun testőrséggel kísérteti vissza Rómába. Atilla hadjáratának célja nem a rombolás, hanem az adóbehajtás volt, hogy vazallusait kifizethesse.

Ellenben tudjuk, hogy a gótok és a vandálok Rómát háromszor is pusztították úgy, mint Alarich, Genserich és Theodorich. Atilla meghallgatta Szent Geneviève-et és megkegyelmezett Párizsnak, Rómát sem pusztította el és a későbbi I. Leó Pápa könyörgése meghallgatásra talált nála.[53] Ugyanakkor érdekes, hogy Atillának ezt a nemes, nagyúri tettét, hogy megkegyelmezett Rómának nem értette meg, vagy nem akarta megérteni Nyugat, ezért:

„. . . .valami jámbor lélek aztán kitalálta, hogy csak a csoda segített: Szent Péter és Pál apostolok villogó kardokkal megjelentek Atilla feje fölött és ettől a látványtól ijedt meg a barbár rabló és lóhalálában futott haza. „ Persze ezt a látományt egyedül csak ő látta, még a környezete sem, a mese szerint.

De itt önkénytelenül is az a kérdés tolakszik előre, hogy az a két szent apostol fejedelem, miért nem rántott kardot a gótok, vandálok, burgundok, keleti gótok, alemannok és a frankok ellen. Így aztán már beleillett a nyugati gondolkodásba az érthetetlen magatartása Atillának, akinek lelki nagysága miatt nem kellett szégyenkeznie az előbbieknek. . . . .Aki nem hisz nekem, olvassa el Sophronius Eusebius Hieronymus, magyarul Szent Jeromos egyházatyának az XXVII. És XXVIII. leveleit, amelyekből szószerint idézek.”[54]

’Elfoglalták a várost, amely az egész világot magában foglalta, sőt mielőtt bevették volna, éhen pusztult, csak nagyon kevesen maradtak, akiket foglyul lehetett ejteni. Istentelen ételekre vetemedtek dühödt éhségükben és az emberek egymás húsát marcangoltak, még az anya sem irgalmazott csecsemő gyermekének és visszavette testébe azt, aki nem sokkal előbb szakadt ki testéből. . . Az ősi város, amely annyi időn át uralkodott, most romokban hever, az utcákon és házakban ott hever a rengeteg temetetlen holttest. . . . és mindenütt csak halál és halál . . . nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel. . . Hajdani szent egyházak elhamvadtak. . . Ki tudná megsiratni ezt a sok fájdalmat.’”[55]

Az is tudott, amikor Konrád német császár hazánkra tört, megvert seregeit a magyarok „barbár” módra, kenyérrel ellátva kisérték a határon túlra. Azt is elhallgatják, hogy a hunoknak saját írása volt, a rovásírás, ami egy nép műveltségének fokmérője. Ennek a hun-magyar székely rovásírásnak alkalmazásával fejtették meg az ó-görög, és az ó-török írásokat.

A Nyugat történetírása elhallgatja a 200 évig fennállt kárpát-medencei avar birodalmat, melynek még Bizánc is adófizetője volt évtizedeken át. Azóta már bebizonyosodott, hogy az avarok népe magyarul beszélő nép volt. Az avarok birtokában összegyűlt aranykincsek egész Európa irigységét váltották ki.

Nagy Károly anyja, avar-magyar hercegnő volt. Egy 1240-es legenda Bertát “debonnair”-nak, Szép Bertának nevezi. Későbbi legendái hozzák kapcsolatba a pogány Berchta lúdlábú istennővel Nagylábú Berta /Berthe le Grand pied de Hongrie/ néven. Ugyan ebből a korból hozzák kapcsolatba -- a magyar népmesékből jól ismert -- aranyat fonó királykisasszony alakjával.

Valószínűleg tőle szerzett tudomást Atilla király kincseiről, amelyet az avarok, a heftalita „fehér hunok” őriztek. Nagy Károly két hadjáratban ezeket elrabolta, és e tettéért „érdemelte” ki a „nagy” jelzőt. A történelemírás ezt a nyugati rablást nem becsmérli, sőt Istentől való juttatásnak, mint jogos tulajdonba vételt említi, „Isten dicsőségére” - írják. A magyar visszaszerzési háborukat pedig „rabló hadjáratok”-nak. Az utókorra a jajgató apátságok latin nyelvű írásai a mérvadók, említi Dr. Hajnos László a zürichi irodalmi kör előadásán. Ugyanakkor a magyar rovásírással írott kútfők írásait a hittérítők elpusztították.

„II. Szilveszter pápa tanácsolása folytán elhatároztatott, hogy a magyarok, székelyek, hunok és az egyházi személyek által írt régi magyar betűk és a jobbról – balra pogány rovásírás megszüntetődjék. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék. . .” Jós András (Nyíregyházai Múzeum 1969 és 1971-es kiadás) naplójában olvashatjuk, hogy Vitéz András a rozsnyói város kanonokja, Gömör és Kishont megye bírója találta ezt az okmányt, 1816-ban a Szilassy család könyvtárában. Az okmány jelzete “Vatican 1000, C. A. L. Oct. Diefesto L.A. C. AP” melyet magyarra fordított.

Így pusztították írásos ősi hagyományainkat és üldözték regőseinket, tudó-, gyógyító embereinket, hagyományaink továbbvivőit. Ilyen hagyományirtás folyt még a 1940-es években is, amikor katolikus papok elégettették a néppel ősi imáikat, Erdélyi Zsuzsanna beszámolója szerint.[56]

Hogyan lehet az, hogy a németek Vallhallája Beirutban van, és képei Wagner zenéje mellett, ünnepi csarnokban elevenednek fel ma is. Ez nem pogányság?

Pedig van magyar visszavágyódás. Kőrösi Csoma Sándor Kennedy századosnak írt, 1825 január 28-i életrajzában írja:

"Én a székely nemzetség szülöttje vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon részéhez tartozik, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dácziában telepedett le s jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja."[57]

Kőrösi Csoma Sándor utolsó üzenete a szegedi pántheon emlékművén (Oman B. műve)[58]

Reménységünk! Egyik legkiválóbb székely-magyar véred végakaratát olvastad. Szárnyaló lelke és rendületlen hite, amely vitte vonszolta Őt mindig csak előre, hasson át, segits, hogy az igaz magyar történelem tanítás meggyökerezzen a Kárpát-medencében.

A legnagyobb pusztítást szellemi téren követték el. A térítések idejétől kezdve rémhadjáratot folytatnak a nemzeti érzésű magyarok ellen. Kufstein pincéibe, vagy emigrációba kerültek, vagy hallgatásra kényszeríttettek.

Légből kapott, feltételezett és nem bizonyítható származás elméleteket eszeltek ki megrontásunkra és a világ népeinek félrevezetésére.

Ha egy nép őslakosa Európának, akkor az a magyar. Árpád fejedelmünk csak visszatért ide őseink földjére, akár tetszik ez az európai népeknek, akár nem. Ez a valóság.

Csőke Sándor, a grazi egyetem végzett nyelvésze, a szláv és valamennyi európai nyelv tudója, a nyelvészet alapján a következő kutatási eredményeket közli. [59]

1. Finn-ugor nyelvek nincsenek, ahogy az állítólagos finn-ugor ősnépek létezése is a történészek íróasztal mellett kitalált tudománytalan agyszüleménye. A finn-ugornak mondott szókincsben nincs egyetlen finn-ugor származású szó.

2. Épp úgy merő kitalálás az, hogy a magyarok a szláv nyelvből vették volna át szókincsük egy részét, mert az állítólagos „jövevényszavak a mi nyelvünkben” – megvannak az ural - altái nyelvekben, sőt az eddig ismert legrégibb nyelvben: a szumir-ban! A sokat emlegetett u.n. „ó-szláv nyelv” nem létezik, mert nyelvészetileg pontosan kimutatható, hogy éppen úgy a magyar „lekopott” alakja a magyarnak, mint pl. a francia a latinnak, vagy az angol a germánnak!

3. A „finn-ugorizmus” s az egész nyelvészeti bűvészkedés nem tudomány, hanem politikai okokból koholt irányzat azzal a célzattal, hogy „tudományosan” támassza alá a magyarság kipusztítását.

„Aki mindezt nem képes, vagy nem akarja elhinni, az gondolkodjon azon a halálos tényen, hogy miért nem jött Európa soha segíteni a jogos magyar szabadságharcokban, sem Rákóczi kurucainak, sem 1848-ban, sem 1956-ban, sőt Helsinki-ben – 1975-ben aláírták a 30.000 szavas egyezményt, mely a magyar nép halálos ítélete: aláírta még a Vatikán állam is!.”[60]

Miért hirdetik ma Magyarországon a kormány által támogatva, s a Magyar Tudományos Akadémia segédletével ma is a „finn-ugor” elméletet és származást, . . . . és ma is emigrációnkban sokan a pusztító régi úton haladnak. Belénk nevelt „szent tanok”, tabuk, idegen érdekek szolgálata, megszokás, tudatlanság, -- ahogy Gábor Áron írja a Nemzetőr 1975. júliusi-augusztusi számában: „A világnak nincsen egyetlen népe, mely a ma már a szaktudomány által megállapított történelmi értékeit, hagyományait, büszke valóságát megtagadná: csak a magyar! . . .Utolsó figyelmeztetésül nemzeti hagyományainkból fakadó írás nélkül, nincs mivel tanítanunk gyermekeinket, és nincs mit hirdetnünk egyre szűkülő, új környezetünkhöz alkalmazkodó ünnepségeinken.”[61]

A középkorban az Egyház politikai hatalom volt. Mivel a németek képtelenek voltak hadászatilag bekebelezni, így a római kereszténységre való térítésen keresztül fogtak hozzá, hogy megszerezzék a magyar lelkek feletti hatalmat, s azt politikai hatalommá alakítsák át. Ez a magyarázat arra, hogy miért volt oly sok német hittérítő. Nem vártak nagy ellenállást részünkről, mert tudták, hogy Bulcsu maga is keleti keresztény volt. Luitprand, Cremona püspöke írta 910-ben: „Magyarország népe nyilvánvaló, hogy keresztény volt.”[62]

1962-ig, a II. Vatikáni Zsinat döntéséig, a Római Katolikus Egyház minden vallást vagy felekezetet, amely nem volt római katolikus, „pogány”-nak és „eretnek”-nek nyilvánított. „A II. Vatikáni Zsinat által elrendelt új meghatározással mondják róluk azt, hogy nem római katolikus. Ez az igazság. Árpád apánk és népe nem volt pogány és nem volt római katolikus, hanem a keleti kereszténységhez tartoztak.”[63] Az új ismeretek szerint, egyistenhívő őskeresztények.

Ottó minden vitán felül jobb diplomata volt, mint hadvezér, épp ezért nem támadta meg hazánkat a Lech-mezei csata után. Nyilvánvaló volt előtte, milyen következménnyel járt volna egy ilyen próbálkozás. Támadás helyett több tekintélyt és erőt akart szerezni magának, ezért célul tűzte ki, Róma áldásával, a Szent Nyugat-római Császárság koronájának megszerzését. Istenes joggal, ugyanúgy, mint ahogy azt Nagy Károly is tette, hogy minden keresztény európai ország felett megszerezheti a politikai hatalmat. E koronázással mindketten, a pápa, és Ottó is tekintélyt szerezhetett. Különösképpen a pápa remélt nagyobb hatalmat, befolyása megerősítését, mert ez időben alig rendelkezett többel, mint bármelyik püspök. Ebben az időben csak a Cluny kolostor adott tekintélyt a pápaságnak. A császári koronázás nagyon sok időt vett igénybe és csak 962-ben következett be, miután nézeteiket rendezték egymás között. Ottó vállalta a Vatikán védelmét, de ennek fejében teljes politikai hatalmat kívánt Róma felett. Ottó és a pápa nem tudtak teljes döntésre jutni. Ezért felkérték Taksony fejedelmet, Salectus barát és Genzanini Zacheus által, közvetítő-közbenjárójuknak. Rudnay Egyed történész találta meg ezt az iratot Sackur egyháztörténész okiratai között.[64]

Ebből az iratból láthatjuk, hogy Ottó és a pápa országunkat egyenlő hatalomnak tekintette. Taksony fejedelem a pápa előnyét nézte, annak reményében, hogy az egyház viszont támogatni fogja őt és az országot. Később Taksony örököse, Géza is szoros összeköttetésben maradt a pápasággal. Ilyképpen egy szövetség jött létre őseink és a Vatikán között, és ennek következtében a magyarok leállították támadásaikat a németekkel szemben. Taksony hitte, hogy béke következik.

Ebben az időben, mikor a német barátság „olyan meleg” volt, Taksony 38 éves, túl fiatal még ahhoz, hogy a németek ki tudják várni természetes halálát. A magyar történelem csupán annyit mond, hogy Taksony jó egészségben volt, de hirtelen meghalt. Fia, Géza, 14 vagy 16 évesen vette át a hatalmat. Ottó ekkor találta az időt érettnek országunk bekebelezésére.

Minden háborúnak végső célja békét és barátságot teremteni az ellenfelek között. De valóban ez volt a németek célja? Akkor kezdték el a németek a „barátságos” közeledést, mikor egy gyermek fejedelem került hatalomra.

972 augusztusában I. Ottó az Einsiedel-i Benedek rendi kolostorban kiadott egy királyi szabadalmi levelet néhány szerzetes magyarországi küldetésére vonatkozólag. Választása egy Wolfgang nevű szerzetesre esett, aki misszionáriusként a legalkalmasabbnak mutatkozott. A történészek feljegyezték, hogy Wolfgang utazása sikertelen volt. Kolozsvári Grandpierre Endre megcáfolja azokat a történészeket, akik azt állítják, hogy Wolfgang küldetése sikertelen volt, mert épp a gyors visszatérése, és egy másik misszionárius (Brúnó) megbízottnak azonnali Magyarországra irányítása mutatja eredményes munkáját. Wolfgang volt az a személy, aki kiépítette a folytatólagos diplomáciai kapcsolatot országunk és Németország között. És ha a császár nem lett volna megelégedve a munkájával, akkor nem nevezi ki ezt az „egyszerű” szerzetest visszatérése után Regensburg püspökévé. Ez a város lett a magyarellenes központ, ahol Bulcsu és Lehel holttestét ismét felakasztották a templom tornyába. Ezzel a minősíthetetlen vandalizmussal próbálták szítani a magyarellenes érzületet, és megtépázott önbizalmukat erősíteni leveretésünkre. II. Ottó császár Kr. u. 976-ban nagybirtokkal ajándékozta meg Wolfgangot a császár érdekében kifejtett tevékenységéért.

Továbbá Wolfgangot bízták meg a német hercegkisasszony, Giesel des Trau (hűség záloga) nevelésére. Gizelláról van szó, I. István feleségéről. Nem vitás, Wolfgang sikerrel járt a magyar királyi udvarban, ő készítette elő Brúnó püspök, a küldött második misszionárius magyarországi szíves fogadtatását is.

A német célt jól álcázták a béke és a hittérítők tevékenysége által. Grandpierre K. Endre sejteti, hogy egy titkos nemzetközi összeesküvést szerveztek ellenünk. Ez a titkos nemzetközi szövetség olyan tehetséggel és olyan kidolgozott terv szerint dolgozott, hogy egy rövid időn belül leterítette a semmit sem gyanító magyar nagyhatalmat. Nem maradt fenn írásos bizonyíték az államcsínyről. Zsolt (Zolta) és Taksony fejedelem alatt a németek barátságtalanok voltak, akkor nem volt lehetőség államcsínyre. A tanácsadóknak nem volt nehéz meggyőzni a fiatal tapasztalatlan gyermek-fejedelmet, hogy fogadja el az új vallást és annak minden vélt velejáróját.

Taksony halála után, mikor a fiatal Géza lett az új fejedelem, hirtelen minden megváltozott. Brúnó püspök elhalmozta a magyar arisztokráciát Ottó ajándékaival. Az ajándékozás minden időben jól bevált módszer volt, egy dolgot szolgált csak: a lekötelezettséget. Lekötelezettség a lekötelezőnek.

Az aranynak varázsa volt, megnyitott az már sok zárt ajtót. A múltban megnyitotta Babilon, Théba, Karthágó, Róma, Buda és Tihuanaco kapuit.

Brúnó püspök szekerei kincsekkel megrakódva értek Esztergomba, katonai kísérettel. De útba kellett ejtenie Pilgrim püspököt Passauban, s átvenni Ottó írott utasításait. Ez az egyetlen okirat, ami fennmaradt.

Ottó császár történelmi nagyság és kiváló uralkodó volt, aki sokat tett Németország érdekében. Nagyon ügyesen álcázta a magyarok meghódítását a keresztény térítés palástja alatt. Ő volt, aki elsőnek vezette be a politikába a “Drang nach Osten”, magyarul “Keletre való terjeszkedés” kifejezést, és legnagyobb vágya volt népünk kiirtása. Nagy Ottó levelének szövege a passaui Pilgrim püspökhöz: “Segítsd Brúnót magyarországi útjában, lásd el bőven lovakkal és kísérettel a határig, mert ha küldetése sikeres lesz, neked és övéinek is előnyére fog szolgálni, hogy azután ezek királya hűbéresünk lesz.”[65]

E levél burkolatlanul elárul minden tervet és szándékot, azonban a történészek szerint, a magyarok saját akaratukból és óhajukból vették fel a római vallást, és kérték a német és cseh misszionáriusok országunkba küldését és hittérítő munkáját.

Az akkori kor magyarja, ha igazán óhajtotta volna a nyugati kereszténység felvételét, megvolt a lehetősége helyben, a Kárpát-medencében. Hisz testvérnépeink, az avarok, akik nagy részben túlélték Nagy Károly hadjáratát, a Római Egyház szertartásai szerint imádták az Istent.

A második indok, amiért elődeink egy teljes évszázadon át harcoltak, lázadtak és meghaltak, az erőszak volt. Itt megemlítendő egy eset, Tonozuba és feleségének élve való eltemettetése, azért, mert nem tudtak megválni ősi hitüktől.

Árpád az “egy Isten”-hez imádkozott és tisztelte a természetet, állította Cornides, Theophilactus és Thuróczi is.[66] Volt köztük Nestorián és Mazda hitű, de minden gyakorolt vallásunk a kárpát-medencei ősmagyar, egyistenhivő vallásból eredt és a fentiek ennek változatai. Több ága, válfaja létezett közöttük a szkíta-kereszténységnek, ebben volt az erejük, ez egyesítette őket. A vallási összhangot, amely erőssé és egységessé tette őket, kellett Ottóéknak megszüntetni. Ha I. Ottó szándéka egyenes és őszinte lett volna, akkor nyíltan fordul Géza fejedelemhez, és nem a “tizenkettőkkel” tárgyal. Ottó kétszer is figyelmeztette Pilgrim püspököt, hogy legyen nagyon óvatos. (S miért jött titokban az országunkba?)

Az „idegenek” által lejegyzett történelmi munkákból: az akkori magyar annyira vágyott a békére, hogy ezért minden nemzeti érdekét, sőt vallását, szabadságát, azaz sérthetetlenségét feladta. Ki tudja ezt elhinni? Ezt kérdezi Grandpierre. A Lech-mezei csata és a quedlinburgi összejövetel között húsz év telt el, ami háborúmentes volt: és még mindig Európa legnagyobb katonai hatalma hogyan könyöröghetett attól a néptől békét, akit a közelmúltban annyiszor megvert?

Egy nemzet nem tudja megváltoztatni társadalmi szokásait egyik napról a másikra.

Pilgrim püspök levele így szól VII. Benedek pápához, K.u. 974-ben: „ A szövetség nyomán létrejött békét kihasználva, megkezdtük a hittérítői tevékenység gyakorlását.”[67]

A levél szerint őseink és a németek között szövetség jött létre. Ez azt jelentette, hogy a németek csendben elfoglalják hazánkat. Az az érdekes, hogy minden egyes irat, ami fennmaradt, csak a kereszténység terjesztését hangsúlyozza. Ez volt a kezdete függetlenségünk elvesztésének. I. Ottó, aki kiépítette a német nagyhatalmat, a „Drang nach Osten” eszméjével, diktálta a quedlinburgi egyezményt. Előtte már sokszor kijelentette, hogy célja Magyarország hatalmának megtörése. I. Ottó nem volt pápa, sem pátriárka, ő német császár volt. Ezért írja Grandpierre, hogy nem vallási, hanem politikai célok hajtották. Akárhogyan álcázta, szándéka a magyarság meghódítása volt.

Thierry Amadée egy nemzetközi államcsínyt említ.[68] Közli, hogy amikor megkötötték az egyezményt, Ottó azonnal hozzálátott tervének végrehajtásához. És pedig közel a határhoz, Passauban egy központot létesített, ahol a magyarellenes ügyintézés szerveződött. A központnak Pilgrim püspök volt a vezetője.

Ottó elhatározta, hogy a fiatal Géza hercegnek egy német feleséget ad, Adelhaidot. E házasság egy jól bevált fegyver volt tervének végrehajtására. A németek már éltek ezzel a lehetőséggel, amikor Atilla hatalmát megsemmisítették.

A németek Hildegund Krimhildát adták Atillának, aki a nászéjszakán kötőtűjével megölte őt, amit az orrlyukán át felszúrt az agyába. [69]

Adelhaid célja nem Géza megölése volt, hanem a magyar határok megnyitása honfitársai előtt.

Ez volt Ottó terjeszkedési politikája, és még háborút sem kellett indítania céljai eléréséhez.

Vannak nemzetek, amelyek gyengébbek a háborúban, de agyafúrtak, találékonyak a békekötésben. Quedlinburgban nem volt kölcsönös szerződés, csak mi tettünk engedményeket, a németek semmit. Mibe került ez a behódolás?

· Szabad bejövetel a hittérítőknek és másoknak, akik Magyarországon akartak letelepedni.

· Minden korlátozás nélkül szabad kezet adni a keresztény tanok terjesztéséhez és gyakorlásához (élve eltemetés stb.).

· Rangos állások, földbirtok adományozását ígéri az Adelhaid-dal jött tízezer német testőrnek.[70]

Ezután megnyitottuk kapuinkat a nyugati beözönlés előtt, nem a hadi, hanem egy folyamatos békés megszállásnak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen megszállást gazdasági, ideológiai és politikai elnyomás követ. A magyar küldöttek Quedlinburgban külön biztosítékot adtak, hogy a határ nyitva lesz minden válogatás nélkül bárki részére, és segítséget fognak nyújtani földadománnyal és egyéb lehetőségekkel, hogy az idegenek társadalmi ranglétrán való felemelkedése biztosítva legyen, és hogy sokasodjanak. Ha a nemzet lázadásban mutatta ki elégedetlenségét az idegen megszállók miatt, akkor azt külföldi katonai segítséggel leverték.

Adelhaid testőrei elfoglalták Géza palotáját és ő „fogoly” volt saját otthonában. A németeknek ez a megoldás jobban megfelelt, mintha megölték volna, mint tették Atillával. De ki készíthetett egy ilyen szégyenteljesen egyoldalú békefeltétel-tervet a nemzet nevében? Pilgrim, Wolfgang és Brúnó képezték ezt a titkos belső erőt, amely idegen célok érdekében dolgozott. E csoport végrehajtotta azt, amit Ottó nem tudott hadászatilag megtenni. Ez a magyarázat arra, hogy a magyar nagyhatalom hogyan vesztette el erejét, befolyását, minden lényeges háborúvesztés nélkül.

1042-ben III. Henrik (1039-1056) a magyar határ felé húzódott. A német befolyás nagyon nagy volt ebben az időben, és Aba Sámuel királyunk (1041-1044) egy nagyon kedvező békeajánlatot tett a német császárnak.

1044-ben Európa legnagyobb hatalma ismét támadást intézett ellenünk. Kézai Simon írja, hogy Ménfő falunál, Győrhöz közel, július 5-én ütközött meg hadainkkal. A császár győzött, de nem volt könnyű győzelem.

Orseoló Pétert (1038-1041, és 1044-1046) újra hatalomra segítették, de mint a császár hűbéresét, a nép nem fogadta el királyának. Kénytelen volt menekülni, de elfogatása után megvakították. Ebben az időben ez a szállóige terjedt el Magyarországon: „Mi vassal fizetünk a németnek és nem arannyal.” A száműzött Árpád hercegek visszajöttek és Endre lett a király (1046-1060).

Az igazság megvallása, kimondása, érvényesítése a legszentebb emberi jog és kötelesség. Csakis ez lehet az emberiség legszentebb kötelessége és érdeke. Ez egyeseknek fájdalmat, riadalmat okozhat. De a hazugság megszűnte után a világosság tudata megéri az áldozat vállalást.

A 10. században őseink elképzelni sem tudták a hazugság világát. Ez időkben a magyar nép szava Isten szava volt. Ha elvész az igazság, elvész a világ. Egyedül talán az igazság megismerése, megismertetése az, ami megmentheti a magyar népet a pusztulástól.

A magyarországi római-katolikus papság „a régi művelődésnek termékeit, a régi világ minden művészeti és tudománybeli jelenségét előnyeit megtámadta, elutasította – vagy legalább erejéből kivetkőztetve fogadta el és adta tovább -- a művelődést más irányba terelte, más szellemben folytatta. Erkölcsi érdekből megrontotta, elfeledtette és eltörpíttette a régi szellemet. Az ókor isteneit ördögnek, erényeit bűnöknek, vallását gonosz szellemek művének vallotta, hirdette ilyképpen. … Félve tanultak csak némelyek; elsajátítani a nemesebb írók magasabb gondolatait nem merték.”[71]

„Vegyétek le őseinkről a pogányság hamis címkéjét. Hagyjatok fel az ezer éve folyó judeo-krisztián magyar gyalázással. Akik a pogány szóval dobálóznak, tisztában kellene lenniök e szó értelmével s azzal, hogy a rágalmazás, ős gyalázás bűnét követik el, egyben történelmi tudatlanságuk bizonyosságát is adják.” [72]

Kivonatok Grandpierre K. Endre: „A magyarok Istenének elrablása” c. könyvéből.

Boldogan tanulmányoznánk a parasztoknak és regősöknek a magyarság származásáról, hőstetteiről szóló ősi hagyományait, sajnos a keresztény inkvizíció mindezeket kiirtotta.

Vegyük hát a középkori papok által lejegyzett, már-már szentnek számító iratokat a régi kereszténység előtti magyarok életviteléről, erkölcsi magatartásáról, kultúrájáról, tudásszintjéről, viselt dolgairól Az Árpád legendák és intelmek vallomásait. (Budapest, 1983)

Meglehet, némelyek elképzelhetetlennek vélik majd, hogy a jelzett legendákban az alább ismertetett rágalmak, hazugságok és gyalázkodások leírattak. Ezért, hogy az esetleges erre vonatkozó kételyeket elhárítsuk, nyomatékosan közöljük: idézeteink hitelesek, betű hívek és a megjelölt helyeken bárki által ellenőrizhetők.

Mert valóban hihetetlen, de igaz úgy. . . becsmérlik a magyarságot . . . valósággal szörnyetegnek festik őket, emberállati vadállatoknak, bűnös, vak tévelygőknek.

Ámde ha minden alap nélkül hányják a sarat. . . a népre, amely befogadta őket, és amelynek kenyerét eszik; . . . az már elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Lehetetlennek tetszik, hogy saját papjai, egyházi igehirdetői gyalázzák és ássák alá, dühödött és aljas ellenségeivel, mint egy kórusban állva ezt a népet, az Isten és az igazság népét, az ókor legendás igazságos szkítáinak egyetlen maradékát. . .

A Nagylegenda kertelés nélkül kimondja, hogy a magyarokat titkos tervek alapján leigázták: „Kárhozat a tudatlanság fiaira, a faragatlan kóbor népre, mely nem ismerte fel, hogy Isten teremtése, vagyis hát a Pannónia földjén lakó magyarokra”

„Az Ószövetség Istene, a bosszúálló (Jehova) letekintett az égből, hogy e tévelygő népet a hamisság útjáról az igazság ösvényére, az eloszlatott homályból az örökkévaló jutalmazás reményére vezesse.” (Árpádkori legendák és intelmek. 23.)

Halljuk ebben a kérdésben is mindenek előtt klerikusainkat, hiszen Isten szolgáinak bizonyos vélekedések szerint igazat kell mondaniuk, isteni törvények tiltják a kétszínű hazudozást, rágalmazást. . .

Hiú és szentségtörő babonákat követett.” (Árpádkori legendák, 17.)

. . . Aki őseit szidja, önmagát gyalázza meg. De hát mi is az a pogány? Miért pogány a pogány? A Magyar Nyelvtörténeti Etimológia Szótár szerint: a „pogány” = durva, műveletlen, istentelen, bálványimádó, stb. Szerintük tehát ilyenek voltak a régi magyarok. . . De vajon ilyenek voltak-e? Igazat mondanak-e a kegyes szerzők? Mert még elképzelni is szörnyű, hogy a kegyes szerzők hazugságot, hazugságra, rágalmat rágalomra halmoznak. - Külön filozófiai rejtély miként követhettek szentségtörő szokásokat, hiszen a szentségtörés előfeltétele a szentség: lennie kellett előzőleg szentségnek ahhoz, hogy össze tudják törni. Grandpierre Endre a pogány szót a latin paganus szóból származtatja, mely falusi embert jelent. Fontos megemlékeznünk arról, hogy ősműveltségünk egésze valóban a falusi emberek hagyományőrzése segitségével maradt reánk. (Tomory Zsuzsa)

Főbenjáró bűncselekménnyé vált az évezredes hagyományok szentesítette magyar ősvallás gyakorlása.

Szent István király nagy legendája szerint; - „Géza. . . „akiket rajta kaptak azon, hogy más utat követnek (nem a zsidókereszténységet), fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába.” (Árpádkori legendák és intelmek. 27.old.) Rajtakapott, tetten ért bűnözővé vált tehát, aki Magyarországon, magyar felségterületen az ősidőkbe visszanyúló magyar ősvallást – az emberiség egyetemes, szent ősvallását – követte. A megtorló büntetés, fizikailag végbevitt megtorlás mind közönségesen: halál; akit rajta kaptak, hogy ősei hitét követi és őseinek áldoz, s rajtakapás és válogatás nélkül mindenkit, aki vonakodott kereszténnyé lenni – mert a puszta húzódozás is bőségesen elég volt a megtorlásra – könyörtelenül kardélre hányták, nem csupán egyénileg, de tömegesen is . . .

Nem lehet örökké hazugságban élni. . . Nem lehet úgy élni, hogy ne tudjuk, mi történik velünk, hogy ne tudjuk, mi történt a múltban velünk, milyen kataklizmákat éltünk át, s ne tudjuk, milyen bűnöket követtek el ellenünk . . . Ősi hagyományaink bizonysága szerint régi eleink a fény, a világosság, s szabadság fiai és szerelmesei voltak, a Nap Fiai, a Napisten Gyermekei. Árpád-kori legendáink szerzői és korai keresztény papságunk azt hirdeti: Őseink homályban tévelyegtek s a kárhozat fiai voltak. . . De vajon világosságban élünk-e azóta? . . . Élhet-e világosságban az , aki nem ismeri a maga múltját, s nem tudja, ki volt, mi volt, mit követett el, és mit követtek el ellene, . . . . és honnan származott, kik voltak az elei . . . mindezt nem tudja, mégpedig azért nem, mert minden őseire vonatkozó anyagot konok eltökéltséggel és szívóssággal kiirtottak azok, akik a világosság hozóiként állnak elébe? Miként hozhatják a világosságot azok, akik kioltották a fényeket? . . . Aki világosságot akar, miért támaszt sötétséget? . . . Akinek igaza van, miért némítja el ellenfelét? . . . Régi igazság: ha elvész az igazság, elvész a világ.

„Minden ország támasza, talp köve a tiszta erkölcs.” (Berzsenyi) Lássuk hát, miként érvényesült a „kereszténységre kényszerítésnél” az igazság törvénye?

. . . . A magyarok a legendák szerint „a kárhozat fiai” (i.m. 24), „szentségtörő szokások” megszállottai. (i.m. 25) „Az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög sugalmazottjai.” (i.m. 25) „A pogány nép”, „az ördög csalatás követője.” (i.m. 17.) stb. . . Vagyis a magyar: bűnös nép: Kegyes legendák, egyházi szövegek, prédikációk évszázadok óta sulykolják a hazai és nemzetközi közhiedelembe a magyar nép bűnös voltát. Egyenes szál vezet innen a területrablók propaganda kórusáig és a Rákosi-Aczél féle bolsevista rendszerek magyar ostorozásáig, bűnös néppé, fasiszta néppé bélyegzéséig. Félelmetes rágalomhadjárat ez, mert aki bűnös és bűnösségét ki is mondják, az olyan, mint az üldözött vad. . . . Még félelmetesebbek a következmények: a bűnösség vádja, mintegy eleve igazolja az ártatlanul bűnösséggel vádolt elleni atrocitásokat, rémtetteket, örökös fenyítéseket, csonkításokat, szülőföldjéről való elűzetését, megöletését . . . Hiszen mindaz, amit ellene rágalmazói elkövetnek, nem bűn, hanem igazságtevés, ráfogott bűn megtorlása az erkölcsi világrend helyreállítása.

. . . Árpád nevét kimondani, leírni Isten ellen való vétek volt . . . s ha valamiképpen elkerülhetetlenül szükségessé válik a megemlítése, nevén nevezni, akkor sem szabad. Nyakatekert utalásokkal bár, de ki kell kerülni Árpád, a nagy honvisszafoglaló vezér és dicsőséges utódainak háromnegyed évszázados országlása után. . . . Érdekesen tanúsítják ezt legendáink: „Volt akkor egy Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt.” (Árpádkori legendák és intelmek. 24.old.) A Hartwik féle legenda csaknem szóról szóra elismétli ugyanezt. Tanúsítván, hogy elfogadott séma ez. „Abban az időben ugyanis, melyben az említett nemzet Isten egyházait pusztította, volt egy bizonyos Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt.” (Árpád legendák és intelmek. 34.)

Szent Istvánról, aki a legendaszerző szerint ekkoriban még „gyermek”, „gyermekéveinek virágjában áll”, a továbbiakban a következőket mondja: „Isten hű sáfárának mutatkozván azon kezdett elmélkedni (egy tízen-egynéhány éves gyermek!), hogy ha a szent keresztségben már újjászületett népéről leveszi a fegyelem (a kényszerítés, az erőszak) gyeplőjét, utóbb könnyen visszatér a hiú tévelygésébe. Így, az egyház tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem (a kényszer) igáját és törvényeit, s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.” (Árpádkori legenda. 17)

…Vajon miként tudta népe nyakára kényszeríteni… „a fegyelem igáját”? Kegyetlen fegyveres erőszakkal, nemzetközi hadseregek bevetésével történt a Géza-István-kori rendszerváltás, a magyar történelem legnagyobb, leggyökeresebb rendszerváltása, . . . A fegyelem igája is ellentétes a vallás, az isteni hit tantételeivel, bensőséges mivoltával. Miként lehetne kényszeríteni bárkire is, hogy mit higgyen és mit ne higgyen? Az iga és fegyelem – alattvalói fogalmak, összeférhetetlen a hittel. …Ha lehet még félelmetesebb és vérlázítóbb idézetünk utolsó sora, amely azt állítja, hogy a régi magyarok „a gonoszság minden mocskában éltek.” Szörnyű vád ez, szörnyű rágalom, amelyet csak úgy odavetve legcsekélyebb bizonyítás nélkül rákenni egy hatalmas nemzetre, -- Isten elleni vétek. …Az ókor legendás népének az igazságos szkítáknak utóda, maradéka már az ősidőktől fogva kivívta a világ tiszteletét. Miként lehetett ezt a rágalmat rásütni az igazságos, lovagias, egyenes észjárású, nemes magyar nemzetre. …Az ember hajlamos rá, hogy hihetetlennek, lehetetlennek tartsa, hogy kegyesnek mondott irományokban mindez így leíratott, pedig így áll szóról-szóra, miként erről bárki a maga szemével meggyőződhet az Árpád-kori legendák és intelmek, Bp. 1983, 17, 39 oldalain. Kiderül a továbbiakból, hogy az igát, fegyelmet nagyarányú rombolás kísérte. A szöveg szavait csak úgy érthetjük,, hogy Géza és István az addigi magyar kultúra és hagyománykincs minden emlékét, termékét „a földig lerombolta” megsemmisítve az ősi magyar művelődéstörténeti emlékek, ereklyék, művészeti, építészeti remeklések, kódexek, népi faragványok, hímzések, zeneszerszámok, zeneművek, szabadsághagyományok, ősi hitelvek, minden emlékét. Így került az esztergomi királyi palota a föld alá, így rombolta le Adalbert prágai püspök az esztergomi nagy vallási bálványt, így kerültek ebek harmincadjára az ősi királyi várak, hős énekek, regős énekek a nemzeti költészettel egyetemben; így tették emléktelenné az ős múltú nemzetet. A korai keresztény inkvizíció vad mohósággal vetette rá magát a magyar múlt emlékeinek, kiváltképpen a nemzeti szabadság hagyományok, ősi hitelvek elpusztítására. Fővesztés terhe mellett elrendelték a régi írások, ereklyék rovásírásos faragványok beszolgáltatását. A kártétel mérhetetlen volt, a magyarság lelkéből mégsem sikerült maradéktalanul kitépni az ősi nemzeti hitet, a magyarok istenének, a nemzeti őseredetnek és nemzeti közszabadságnak tudatát.

Fékevesztett gyűlölet, magyargyűlölet árad a legendák minden magyar vonatkozású szavából. . . . A győző gyűlölete ez a legyőzöttel szemben, . ..az áldozatával szemben. „Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról dühöngésük nem csillapult, a király bizakodva az örök erényben (a hatalmas nemzetközi hadseregben) seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség (magyarok) veszett dühén.” (Árpád-kor legendák. 18)

„Veszett dühű ellenség” – ként állítják elénk azt a magyarságot, amely felkelt az országban titkon, a kereszténységre térítés ürügyével betódult, s az ország népét irtó, törvényeit semmibe vevő idegen hadseregek ellen, számunkra azonban van valami vigasztaló is ebben a szövegben. Az, hogy ez a veszett düh akaratlanul is képet ad eleink emberfeletti erőfeszítéseiről, halált megvető hősiességéről a hazánkba betolakodott túlerővel szemben. Szent István kis legendája szerint a régi magyarok a kényszerítés ellen azért ragadtak fegyvert, mert „kényszerből el kellett hagyniuk a megszokottat.” (I.m. 17) Mert a gyűlölt, számukra idegen hitre erőltették rá őket, vagyis ősi hitük védelmében . . . .Joguk volt-e a régi magyaroknak ősi hitelveikhez? Joguk volt-e rá, hogy saját belső hitelveiket kövessék, saját őshagyományaik, ősvallásuk hiedelme szerint éljenek? . . . Jogilag is . . . eldönthető kérdések ezek?

Ha nem volt joguk ősi hitelveikhez, kérdés, miért nem volt . . . Hol és miként vesztették el az erre vonatkozó elemi természeti emberi jogukat, azt a jogot, hogy saját történelmileg kialakult szokásos hagyományaik, hitelveik szerint éljenek? Ki vehette el tőlük ezt a jogot? . . . Léteznek vagy létezhetnek-e ilyen törvények? És egyáltalán elvehető-e a szabad vallásgyakorlat joga? Megtagadható –e ez bárkitől? . . . Halállal sújtani embereket, méghozzá tömegesen, pusztán azért, mert vonakodnak áttérni egy olyan vallásra, amelyet nem is ismernek? . . . Árpád-kori legendáink azt írják, hogy Gézával álombeli, isteni látomása közöltette a következőket: „Őseid, akiktől származtál homályban éltek, mert nem volt igaz ismeretük Istenről, messze jártak az igaz úttól” (I.m.)

. . . Géza elődei elleni súlyos vád; valamennyi régen volt király ellen Árpádtól visszafelé Álmosig, Atilláig, s Atillától a vízözön táján élő Nimródig, valamint valamennyi magyar, s az egész régi magyarság ellen: . . .Valóban ilyenek lettek volna a régi magyarok? Ha igaz az, mint ahogy kétségtelenül igaz, hogy tudományos szempontból minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít, úgy sajnálkozva kell megállapítanunk, hogy itt (és a klerikális szerzőknél általában) – a bizonyítás teljesen elmarad. Márpedig a bizonyítás nélküli vád: alaptalan vád – rágalom. Kegyetlen dolog a rágalom! De itt egy nemzetről, méghozzá egy hatalmas múltú nemzetről van szó, amely mind máig tisztázatlan, fölöttébb kétséges körülmények között „megtért” a kereszténység kebelébe, de miként ezt számtalan példa mutatja, felmentést mégsem nyert, tovább rugdalják, becsmérlik: nem volt elég az áttérés. . . . És Európa többi népei? Hisz ők is áttértek – ki előbb, ki utóbb – a kereszténységre.[73] Hát ők nem éltek homályban, csak éppen mi magyarok? . .. Vagy csak mi magyarok vagyunk kitéve efféle sulykolásnak? Saját igehirdetőink acsarkodnak ádázul leginkább ellenünk, az örök Napisten, a Fény Istene a Magyarok Istene ellen? . . . Hát olyan megbocsájthatatlan, hogy a Nap Isten hívei voltunk, hogy volt saját istenünk? Vagy más a baj? Az a baj, hogy nem önként, nem meggyőzés útján, és nem meggyőződésből, hanem kényszerből tértünk át, fegyverrel kényszeríttettek az új hit felvételére? . . . Elfogultság, részrehajlás nélkül tudományos igazságként felhozhatjuk: a Nap Isten-hit volt az ősi emberiség legtisztább, legtermészetesebb vallása, ősvallás, melynek elemeit a világ minden vallása átvette, a zsidó-kereszténység is. . . . Bűn a büntetlent bűnösnek bélyegezni . . . de ma már a pápai szék is kezdi belátni: a kizárólagosságra, a monolitikus uralomra törő sovinizmus a vallásban is mérhetetlen károkat okozott és okozhat, akár a politikában: ideje volna hát szemétdombra hányni a magyarság ellen uszító régi – és új iromány – ármányokat és mesterkedéseket! A magyar népnek olyan hitvallásra van szüksége, amely fenntartás nélkül, melléje áll a jövő iránti küzdelemben. Eleink távol jártak az igaz úttól – állítja a legenda, következésképpen, azóta járunk az igaz úton. Történelmünk viszont azt tanúsítja: a kereszténységre áttérés előtt hazánk és népünk szabad volt, hatalmas és boldog, azóta a mérhetetlen szenvedés és pusztulás útját járjuk: . . . A Kislegenda szerzője az alábbi képet festi a levert magyarsággal való könyörtelen leszámolásról, támpontokat nyújtva az ezerholdas egyházi birtokok, a latifundiumok keletkezésének eredőihez és a hazai szolgaság keletkezéséhez, a dézsma, az egyházi tized bevezetéséhez.

SZENT MÁRTONNAK SZENTELTE, AKINEK TISZTELETÉRE BAZILIKÁT IS ÉPÍTETT. ŐKET PEDIG (a szabadságukért felkelt magyarokat) ÉS UTÓDAIKAT MIND A MAI NAPIG AZ EGYHÁZ SZOLGAIVÁ TETTE. KÉSŐBB FŐEMBEREINEK KÖZBENJÁRÁSÁRA ELHATÁROZTA,

hogy csak TIZEDET ADJANAK ABBÓL, AMIJÜK VAN, NEHOGY SZORONGATTATÁSUKBAN SZÉTSZÓRÓDJANAK A FÖLDÖN.”

Íme, az akaratlan szörnyű beismerés a hazáját szerető magyarság közhangulatáról a „kereszténységre térítés” idejéből. Lehetetlen elviselniük, amit a magyarsággal szemben elkövetnek. Menekülni kell valahová, bárhova kivándorolni, mert édes hazánkban, Magyarországon, a nemrég még gazdag, virágzó, boldog és fenségesen s szabadságos hazában pokollá vált az élet, Lám, maga a magyart vesztett dühű ellenségnek, pogánynak bélyegző legenda szolgáltat adalékot a magyarok elviselhetetlen helyzetére, vérbe tiportatására: nincs más kiút. . . elfutni, menekülni, . . . a folyamként beözönlő kártevő jövevények elől. . .

István király koráról, illetve hazánknak akkori magyarjairól és állapotáról Albericus (1100 körül) a következő képet nyújtja:

„(István) EGÉSZ ORSZÁGA BARBÁR MŰVELETLENSÉGNEK HÓDOLT ÉS A TUDATLAN NÉP KÉNYSZERBŐL LETT KERESZTÉNY, A SZENT HIT FIGYELMEZTETŐ ÖSZTÖKÉJE ELLEN RUGÓDOZOTT,

A „visszavicsorítás” a kutyára utal, a kutyára, akit gazdái – pogány eb, pogány kutya (a pogány – a máshitű – nem is ember) – botoznak, véresre vernek: . . . aki a szent hit figyelmeztető ösztökéje ellen vicsorít, . . . ahelyett, hogy lehasalva nyalná fenyítő gazdái kezét – ily módon árulja el gonosz hajlamait. Megható kép a világ hajdani dicső nemzetéről. Jámbor keresztényekké kell válnunk mindnyájunknak, akik boldogan tűrünk minden csapást, szidalmat: s mit szólunk mi, tűréshez szokott magyarok, hogy eleinket láncra verten, véresre verten visszavicsorító kutyához hasonlítják? . . .S mikor érhetjük el, hogy eleinket ne gyalázzák? Ősrégi mondás: Aki ősei gyalázását eltűri, maga is gyalázatot szenved. Vajon, nem az volt-e a baj, hogy visszavágtak, szembeszálltak az országot vérbeborító kegyetlen túlerővel?

Árpádkori Legendáink sűrűn visszatérő szóképe: „Rárakta (a magyarok) nyakára a fegyelem igáját.” (I.m. 17) „A pogány nép (a magyarok) nyakát a keresztény hit igájába hajtani.” (I.m. 25, 37) stb. A kérdés az: - Milyen iga? Vallási iga? Krisztus igája? Vagy netán idegen iga? A leigázott igája, rabszolga iga?

A magyarok brentai csata előtt Liudprand, cremónai püspök szerint, ily módon biztatták egymást: „Igába hajtani nyakunkat annyi, mint meghalni; miért féljünk a fegyveresek közé rohanni és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet.”

Brentánál a magyar sereg nagy győzelmet aratott vitézségével, halálra szántságával. A cremonai püspök idézte szavak természetesen, minden igára vonatkoznak, s ha meggondoljuk: a szellemi iga a fegyveres igánál is iszonyúbb, mert a lélek rabsága, rabul ejtése elviselhetetlenebb a fegyveres leigázásnál. A fegyveres leigázás ugyanis nem feltétlenül vezet a nemzeti szellem, a lélek leigázásához, s aki lélekben szabad, az még lerázhatja magáról az igát, akinek azonban a lelkét teszik rabbá, annak már szinte a lehetetlennel határos a szabadulás, hiszen a lelki rabság kiöli belőle a szabadság igényének óhajtását is.

Maguk a klerikális szerzők, a legendák alkotói vallják, hogy a magyarokat irgalmatlan, tömeges öldökléssel – fegyveres terrorral kényszeríttették „a kereszténység igájába”.

. . . Nem csupán a kereszténység igájáról volt szó, (hanem) a nemzet nyakára orvul ráhúzott idegen igáról. Rejtélyes, megdöbbentő és érthetetlen: miért veszik ily módon az egyházi szerzők a kereszténységre, a keresztény papságra a korszak minden bűnét: . . . Magyarország és a magyar nemzet tönkretételére irányuló összeesküvést. . . . hogy a kereszténység hazánkban a titkos hódítók fegyvereinek árnyékában hatolt be az országba és az álarcos idegen fegyveres hadak által véres harcokban levert, hatalmi igába kényszerített népet hajtotta csupán a „kereszténység igájába”. . . . Keresztény papok öldökölték le a magyarság 10 meg 10 ezreit, úgy mondván, a legenda szavai szerint, hogy „elegendő, ha e nép maradéka üdvözül?” Keresztény papokhoz, s nem idegen uralkodókhoz küldött titkos leveleket Géza, melyben felszólítja őket: küldjenek fegyveres segítséget a magyar nép leverésére? Keresztény papok, igehirdetők verték le vajon a Géza-kori névtelen magyar felkelő hadait s Koppány, Ajtony, Gyula, Vata és számos más szabadsághős seregeit? (Ugyanígy bélyegezték „ellenforradalomnak” 1956-os szabadságharcunkat.) Keresztény papok zúzták szét a magyarság régi nemzeti alkotmányát, államszervezetét, s vetették a magyarságot jobbágyi elnyomásba s kényszeríttették szolgasorba. . . . Keresztény papok döntötték meg titkon, rejtekutakon felvonuló hadaikkal Magyarország európai vezetői hatalmát? Miért állítják tehát ezt, ha nem így volt? Hova jutunk, jutottunk így a minden bűnt, mások nemzetirtó bűneit is magára vállaló érthetetlen bűnpártolással? . . . . . Miért kell kereszténynek átfesteni, kizárólag kereszténnyé tenni a magyarság nyakára orvul, magyar mezben, álarcban rárakott idegen igát? Való igaz: . . . kényszeríteni embereket, egész népet . . . semmiképpen sem sorolható . . . nemes vallási feladatok közé – mert a cél nem szentesíti az eszközt.– Akárhogyan is vesszük: nem más ez, mint az isteni, főbenjáró törvények megszegése, bűn az Isten és Isten igazsága ellen: . . . Mi értelme magára vállalni Magyarország fegyveres hóhérainak a magyar nép álcás gyilkosainak a bűnét? A tárgyilagosság, a részrehajlás elkerülése. . . . késztet rá (minket), hogy elhárítsuk a zsidó-keresztény egyházról ezt a bűn többletet. . . . Miért vállalták magukra mások bűneit? . . . Mert ki kell mondanunk itt is az igazságot: Ez az iga elsősorban nem keresztény iga volt, hanem germán iga, nemzetközi fegyveres fizikai-lelki iga, amelyhez a magyar király – Géza és István – személye csupán ködösítésül kellett, mivel e ködösítés nélkül lehetetlen lett volna a magyarság leigázása.

Aki titkolja a bűnt, még ha vétlen is abban, bűnpártolóvá, bűnösök cinkosává válik: ettől mentesülni jobb, mint vállalni a bűnt, bűnrészességet.

Még egy kérdést kell tisztáznunk: Szelíd volt-e a magyarság nyakára kényszerített iga? . . . Elképzelhető-e, hogy a magyarok önként a maguk belátásából vessék fejüket annak az új vallásnak a hatalmába, amelyet még maguk a zsidó-keresztény szerzők is igának mondanak. . . . Lehet-e szelíd az iga? . . . Felemelő, üdvös iga? Valójában mi is az iga? . . . Az alávetettség, szolgaságra vettetés jelképe: Jelkép, amit az állattartásból kölcsönöztünk: az ember szolgálatára. . . . Nincs hát szelíd iga, könyörületes iga, vagy éppenséggel áldott iga . . . (ez) . . . ellentétben áll az Isten törvényeivel.

Irtózatos a tényleges iga, a hatalmi-politikai-katonai iga. Egy van csak, amely ennél is irtózatosabb: a szellemi iga, a lelkekre vetett iga. . . . s ha van valami, ami ennél is iszonyúbb, akkor az az, ha az iga idegen igával párosul, amely az igába döntött nép léte ellen, annak megsemmisítésére összpontosul.

Összefér-e ez a két fogalom: Krisztus és iga? Miért volna iga bármilyen isteni eredőkre, hitelvekre épülő vallás, mert ha iga, akkor járom, bilincs, rabságba döntés jele, és nem a lelki erkölcsi felemelkedésé.

Középkori klerikusok kedvelt szava járása „Krisztus igája”. Mi ez? A római kereszténység erőszakra épülésének a beismerése, vagy bűnátvállalás: a magyar nép ellen mások által elkövetett bűnök átvállalása. Miféle érdeke fűződik a klérusnak ahhoz, hogy mások bűnét magára vallja? Miért nem mondták és mondják ki: - Az az iga, amit a 10.- 11. században a magyarság nyakára ráerőszakoltak, az a középkori német hatalom igája volt.

Nem vallási iga, nem kizárólagosan az, amely Géza és István korában került a magyar nép nyakára, . . . hanem könyörtelen rabiga amely, – miként legélesebben István utóda „német” Péter uralkodása során kitűnt - a magyar nemzet hatalmát, életerejét katonai fölényét . . . akarta összezúzni. . . .meg akarta semmisíteni a magyar nemzetet. Miként ezt Péter királyi programjában világosan kifejezte: „Ha valameddig még élek, Magyarországon mind a bírákat, a méltóságos és tekintetes valamint az elsőbbrendű embereket, a századosokat, falu nagyokat és mind a főembereket, a hatalomviselőket németekből rendelem, idegenekkel tömöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom.” (Képes Krónika.) . . .

Úgy véljük, nem tagadható tovább, hogy a hatalmas Magyarországot titkos eszközökkel, megtévesztéssel, magyar mezben, a magyar és a keresztény hit álarcában igázták le. Ennek kendőzése bűnrészességre valló bűnpalástolás, s a bűnpártolás nem a megtévedt bűnös ember, hanem a bűn védelme. Az igazság kifordítására nincs és nem is lehet semmiféle „isteni” mentség.

Koppány nemzeti szabadságharcát Hartvik püspök legendája (Arpádkori legendája. 37) így magyarázza: „DE MINDEN JÓNAK ELLENSÉGE, AZ IRIGYSÉGGEL ÉS GONOSZSÁGGAL TELJES ÖRDÖG, hogy Krisztus apródjának (István királynak) szent szándékát szétzilálja, BELHÁBORÚT TÁMASZTOTT ELLENE; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól.”

Egy másik, ámde történelmileg hiteles forrás, a pannonhalmi oklevél szerint István és Koppány háborúja németek és magyarok között („inter Teutonicos Hungaros”) fegyveres összecsapás volt. Németek és magyarok háborújának döntő ütközete.

Kétség sem fér hozzá, tekintve, hogy ez a háború magyar területen, Magyarország szívében (az ősi) Veszprém[74] váránál zajlott le, hogy a magyar sereg honvédő, a német sereg viszont támadó háborút folytatott. Kérdés hát, nem csupán az, hogyan kerültek ide a germán hadak, de az is, hogy a valóságban, milyen oldalon állt az Isten és melyik oldalon „az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög”?

Nem vitás: a legenda egyértelműen az országot orvul elözönlő ellenség, a titkos hódítók pártját fogja a saját hazájukat védelmező magyarok ellenében, szerinte az „irigységgel és gonoszsággal telitett ördög” sugallatára hallgatva védik hazájukat és tanúsítanak ellenállást a rájuk tört idegen hadak ellen.

Kik pusztították el Magyarország ereklyéit, történelmi néphagyományait és várrendszerét? Ördögi sugallat melyik felet vezette?

Tagadhatatlan történelmi tények bizonyítják: Géza és István korában nemcsak idegen áradat indul el Magyarország felé, de megkezdődik az ország ősi felségterületeinek elragadozása, a nyugati gyepű rendszer lerombolása, Magyarország határainak keletre tolása, bajor telepesek tömeges letelepítése, az ország nyugati részének germanizálása s egyidejűleg az országba becsempészett nemzetközi katonai erőkkel Magyarország „pacifikálása”, védtelenítése, ősi védműrendszereink (avar gyűrűk) székely és pannon ősvárosainak lerombolása, vár-erődeinek lerombolása a beléjük telepített idegen katonaság segítségével. Ekkoriban indult el a rombolók sokasága Magyarország ősi szent védő övezetei ellen, az Erdély déli peremvidékeit őrző székely ősvárosok rendszere ellen, s azon túl Istár Istennő szent védő határ folyója, az akkor még Istárnak nevezett Al-Duna ellen, a szkíta-szarmaták ősföldjét jelölő Szerémség ellen. . . Ekkor zúzzák ízzé-porrá ősi városait, amelyekről számos más forrás mellett Heltai Gábor is szól, ekkor törlik el a föld színéről Attila király csodálatos ősvárosát, és hatalmas márványkő palotáját, oszlopcsarnokait, mikben még Árpád, a honvisszafoglaló vezér, nagy áldomásait tartotta, s ekkor folyt a magyar ős ereklyék elpusztítására indult barbár kultúramegsemmisítő roham, a magyar ősírás és őskódexek elpusztítása, a magyar hadiemlékek, szobrok elpusztítása.

Az Árpádkori legendák furfangos fogással még a rombolást is a gyilkos idegen fegyveres terror alá helyezett magyarok nyakába igyekszenek varrni:

MEGSZOKOTTAT, ÖRDÖGI SUGALLATRA elvetették a Király meggyőződését és a KORÁBBI ÉLVEZETEKRE. Adva ismét lelküket s már PUSZTÍTOTTÁK IS VÁROSAIT, MAJORSÁGAIT, IRTOTTÁK, FOSZTOGATTÁK BIRTOKAIT, SZOLGA NÉPÉT GYILKOLTÁK, hogy a többiről szót se Ejtsek, MÁR A KIRÁLYT IS BÁNTALMAZTÁK.”

Lehetséges-e, hogy a magyarság a kereszténység előtt „barbár, tudatlan, istentelen, szentségtörő szokásokat követő, emberi műveltség legalacsonyabb fokán tengődő, a gonoszság minden mocskában leledző, szedett-vedett kóbor nép-töredék volt?” „Múlttalan, dicsőségtelen nép, bűnös tevékenységekben elvesző nép?”

MIKÉNT AZT A MAGYARORSZÁGI RÓMAI KATOLIKUS KLÉRUS LEGENDASZERZŐI ÉS A MINDENBEN ŐKET KÖVETŐ HIVATALOS TÖRTÉNETTUDOMÁNY RANGJÁRA EMELT KINCSTÁRI DILETTÁNSOK, ELLENTÖRTÉNÉSZEK ÁLLÍTJÁK?

FELELJENEK TÖRTÉNELMI TÉNYEK ÉS KÚTFORRÁSOK! ACSÁDI IGNÁC MEGÁLLAPÍTÁSA SZERINT:

TÖRTÉNELMÜNKET ELLENSÉGEINK ÍRJÁK. KORONATANÚINK KÖZÜL ELSŐÜL NÉVTELEN JEGYZŐNKET, ANYONYMUST SZÓLÍTJUK.

4. Arany, ezüst, (igaz) gyöngy annyi volt nekik, mint a földjük folyamaiban található kavics.

7. Anonymus leírásából kibontakozik az igazságos szkíták ókori szerzők által megcsodált világa.

8. A szkíta népét – „Dentumogeroknak” nevezik a mai napig és soha semmiféle hatalomnak az igáját nem viselték.”

9. „A szkíta nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá.”

10. „A szkíták Cyrust, szintén a perzsák királyát háromszor 30.000 emberével együtt megölték.”

11. „Nagy Sándort Fülöp királynak és Olimpiadísz királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították.”

12. Az igazságos szkíták – magyarok – ókori édeni állapota és vele szelíd jámborsága is levedlett a rájuk törő ádáz ellenség háborúi során.

13. Ugyanis a szkíták keményen bírtak minden fáradalmat meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak.

14. Semmijük nem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk.

15. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak dicsőséget kerestek maguknak ezen az úton.

16. A fent nevezett szkíta nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon: a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei között bármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódaikról is megismerhetitek. . . .

Az igazságosság kitüntető minősítésével az ókoriak nem dobálóztak, s hogy az ókori világ egyetlen népe, amelyet ezzel a jelzővel megtiszteltek, egyedül a szkítaság, továbbá az, hogy ezek a tudósítások, híradások csaknem kivétel nélkül olyan kútforrásokból erednek, amelyek a szkítákkal szembeni ellentáborhoz tartoztak. Vegyük figyelembe azt is, hogy a szkíta-magyar azonosságot csupán a hiperkritikus történelemhamisítás tagadja. Foglaljuk össze ezután a régi magyarság (szkítaság) lényegi jellemzőit: - A magyarok sohasem támadnak meg egy idegen népet, azért, hogy leigázzák, és országát a maguk birodalmához csatolják. Az ő céljuk a hadviseléssel kizárólag zsákmányszerzés, védekezés vagy honalapítás. Magyar ember képtelen az állatkínzásra is, annál kevésbé volna kedve embertársait rabigában tartani, felettük zsarnokoskodni és őket gyötörni, amikor „zsákmányért” kalandozott valamerre, a fegyvertelen lakosságot sohasem bántotta; ezt elismeri Sámuel könyvének már idézett részén kívül Schőfl és Almagis is, mely utóbbi csodálkozik azon, hogy a magyarok nem ölik le a foglyaikat, hanem a sebesülteket meggyógyítják és ápolják is.

A magyarok fő elve mind támadó, mind védekező háborúban az élet lehető kímélése. (Pálffy Károly: A magyar nemzet ősvallása. 64)

2. Hivatás tudat és hivatásért élés: a legfőbb életcél és erény, a hazaszeretet, és a haza szolgálata.

A hajdani Isten elé is felemelt fővel álltunk, nem kívánta, hogy pondróként csúszkáljunk előtte a porban, nem rabjainak, alávetetteinek tekintett bennünket, kívánta: emberi mivoltunk tudatában álljunk elébe, kívánta: szembenézzünk vele, hisz még most is tartja a magyar mondás: „Ki szemembe nem néz, nem az én emberem!” Mert népünkben erős hite élt, hogy az alázkodó szemforgatás és a köntörfalazó beszéd, lesütött szem a hamisság, a fondorkodás jele: a nyílt tekintet a lelket tárja fel.

Atyánk nem verte belénk a szolgaságot, a megvetett birka hűséget, szolga alázatosságot, hogy kedvét találja a hajbókolásban, alázkodásban s a tőle való rettegésben, ki a maga képére teremtette az embert, mindenkor arra intett, legyünk tiszták, egyenesek, nézzünk a szemébe. (Ezért van az, ami még mindig elfogadott, a múltban pedig szélesen gyakorolt szokás volt, hogy egy kerek tükörbe nézve, saját képünket látva, a Nap Isten szemébe nézünk, ami megóv a bűn elkövetésétől, és közeli kapcsolatot létesít Istenünk és mi közöttünk. B.L.) Atyánk volt ő, nem büntető, rajtunk tipró urunk, mennybéli Atyaisten, igaz Isten, Jó Isten, szerető nemes Atyánk, nem szabadságunk, emberi méltóságunk kerékbetörője, gyöngeségeinket, botlásainkat is megértő Atyánk. Nem kell a förtelmes lapítás eb hízelgés: ember csak úgy lehetünk, ha szembenézzünk magunkkal s Istenünkkel.

. . . A nemzeti vallás kérdései világviszonylatban mindmáig tisztázatlanok. A hatalomra jutott és a lelkek fölött egyeduralomra törekvő egyházaknak ugyanis nem érdeke ezeknek a kérdéseknek a tisztázása. A kormányok pedig, akik alávetik magukat a klerikális szellemi nyomásnak, és legjobb esetben is közönyt tanúsítanak eziránt. . . . Nemzeti vallás, akárcsak a nemzeti Isten, nem minden népnek adatott meg, mivel az igazi ősi vallások nem mesterséges képződmények, hanem a történelem által természeti úton létrehozott hiedelem rendszerek, mik a legrégibb népeknél jöhettek csupán létre az évszázadok folyamán. . . . A magyarok ősvallása ezekhez tartozik. Valójában az emberiség ősvallásához, amely még a vízözön előtti időkben, a sötét és dermesztő jégkorszakok során jött létre s az emberiség egyetemes nap és fény utáni sóvárgásának kifejeződése volt. Akkor ezekben a kegyetlen zordságú időkben, az emberi lelkekben a fény, a világosság, a derű és enyheség iránti, a mezőt, füvet zöldítő arany nap utáni egyetemes szent sóvárgás, ennek nyomán alakult ki az emberiség mindmáig legtisztább, legmagasztosabb vallása, minden vallásos hit gyökere, ősforrása: a Napisten hit, a szent Égi Tűz vallásos tisztelete.

A régi magyar hit ősiségét az is jelzi, hogy már a vízözön körüli időkben kozmikus jelleget öltött az Orion csillagképbe[75] helyezett Nimruddal, a vadászat atyjával, a magyarokat vezérlő, az égitestektől fénylő kozmoszt és a természetfölötti erőket jelképező Csodaszarvassal, az Emese ősanyát megtermékenyítő Turullal. Ez ókori hitregei elemek különös sajátossága, hogy bennük nem a Föld a világmindenség központja, hanem a Nap.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy az őseredetű nemzeti vallás műveltségi, nemzeti, eszmei jelentősége óriási. Ez a nemzeti hagyományok alapja, talaja, összetartó anyaga, tartó pillére, s egyben a nemzet önmagáról való tudatának, összetartozásának, s önbecsülésének legbensőbb magva, és ha ez megdől, múlhatatlanul összeroskad a nemzet szellemi léte, és a nemzeti hagyományok rendszere.

Az Árpádkori legendák és Fehér M. Jenő: Képek a magyar-sámán inkvizíciók története hiteles leírása szerint, valamint Gyermek Lajos 907-től, II. Henrik Szent Német-római császár 949-től hirdetett magyarok kiirtási fogadalmak és a IV. Ince 1252 kiadott híres bullája Ad extirpenda (kiirtandó eretnekek) és Marcellus, magyar domonkos rendi tartomány főnököt – Szent Margit lelki vezetőjét – ezen az alapon megbízta „fél keresztények extirpálásával” egészen 1498-ig, amikor a kassai Ignác fia, Miklóst, a vatikáni Magister Sacri Palatii tudós személyét kinevezte a pápa Magyarország főinkvizítorává, rengeteg név szerepel, akikhez, bár a kimondott elv: „Ecclesia non stitit sanguinem mindig fennállt, a valóságban azonban magyari soron is vérontás, csonkítás, bélyegzés tapadt.” Az inkvizíció 300 éven át, a német császárok, majd a Habsburgok uralma voltak azok a megrendítő kifejezhetetlen magyarellenes cselekmények, amelyek letaglózták, elbizonytalanították népünket, rákényszerítettek ősi hitünk és szokásaink feladására. A legnagyobb kárt a lelkekbeni vallási kötelességek és az évszázadokon át folytatott magyarok elleni kiirtási rendeletek okozták. Amikor át kellett venni egy olyan új vallást, amely bűnösnek mondta népünket[76], papjaink rendeletei kiirtásunkon dolgoztak, de ezt kellett vallási alázattal elfogadnunk. Ez okozta a nemzet meghasonlását. Ez lett a végzetünk. Az örökös, a végső megbékélésért a Vatikánnak meg kell követni nemzetünk.

Ebben a részben idézni fogjuk Bárczy Zoltán munkáját, mert oly tömören és éles látással közli a múlt széthúzó erőinek munkáit.[77]

„Történelmünk torzítását szolgálta Anonymus a Gesta Hungarorummal, míg a külföldiek közül csak két példát említünk: Bamberg Ottó (1140) nevű történész könyvében olvasható: ’A természet nagyon szép külsővel áldotta meg Magyarországot, ám, vagy a sorsot kell hibáztatni, vagy az isteni türelmet csodálni, hogy e szörnyű embereknek ilyen gyönyörű országot adott.’ Aenias Silvius Picolomini[78]: Cosmographia c. írásában (1450-ben) a magyarságra vonatkozóan a következőket írta: ’A magyarok rokonai és leszármazottjai az Ázsiában pogány vadságban élő szkítáknak és joguroknak, s nyelvük is egyezik a Pannóniában élő magyarokéval.’ A hazaiak közül is csak két példa. Egyik, már nem élő, de ma is ünnepelt költőnk az 1930-as években a következő megdöbbentő mondatot vetette papírra: ’A magyar nép még mindig keresi a helyét Európában.’ A másik egy akadémikusunk, aki állítja, hogy a huszár öltözéket a pesti sváb szabók teremtették meg, s tették divattá a múlt században. A professzor úr nem tud a paziriki faliszőnyeg leletről, melynek kora kétezer éves és melyen egy katona látható lóháton ma is ismert huszár öltözékben. (Ermitázs Altaja Katalog, 56. Tétel Leningrad. 1958.) És nem tudná, hogy Anton Deimel arkaikus szótárában a huszár szavunkat így találjuk: GU-SAR = hős férfi.

„Ezekben a példákban találni torzításokat, míg az ősi mítoszunk helyére oda csempészték a ’turáni átok’ bénító fogalmát. Nincs és nem is volt turáni átok, de volt hitvány mesterkedés nemzetünk ellen, főként apostoli királyaink és kiszolgálóik részéről. És, hogy ezek milyen elvetemültek voltak, arról kérdezzék meg Tunuzabát,[79] Gyulát, Ajtonyt, Koppányt, Vazult, Vatát, Aba Sámuelt, Bánk bánt, vagy Dózsát, a Zrínyieket, Nádasdyt, Frangepánt, Wesselényit, Thökölyt, Bocskait, Rákóczit, Martinovics-Hanóczyékat, Széchenyit, az aradi Nagyokat és Kicsiket, vagy kérdezzék meg Melindát, Zách Klárát, vagy a bécsi apostoli magyar király parancsára gályához láncolt rabokat, kérdezzék meg a kötélen száradó és pallostól lehulló fejeket, a Bécsben és máshová szerte lopakodott nemzeti kincseinket, váraink széthányt köveit és kérdezzék meg a száz és száz ezer hajdan tulajdonos, de jobbágysorba nyomorított magyart, kit az ősi földdel együtt, úgy adtak-vettek, mint a barmot.” [80]

Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század, Gondolat kiadó Budapest, 1960.

Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók, Ősi Gyökér, 1986. május-június.

Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június.

Bertényi Iván, Gyapai Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992

Berze-Nagy János: A magyarság néprajza. III. 3. “A mese”. Mossy Sándor: Keleti elemek népmeseinkben. 1927,

Cavalli-Sforza, Luca; Menozzi, Paolo; és Piazza, Alberto: The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994.

Cser Ferenc – Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében. Budapest, 2005

Fehér M. Jenő: Képek a magyar sámán inkvizíciók története, Warren, Ohio, 1967

Hajnos László dr.: Igazságok a magyar történelemben, a Zürichi Irodalmi Körben elhangzott előadás.

Horváth Izabella: A griff-félék a magyar és a Belső-Ázsiai pusztai népek művészetében, Debrecen. 1990

Krantz, Grover: Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988.

Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás

Szilvay Gyula: A bars-verebélyi és nógrád-verebélyi VEREB (Hunyadi) család genealógiai adatai, 1977

Vágó Pál: Kelet Népe, 5. 1971 – Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. Buenos Aires

[1] Hallay István: Anonymus 900 év távlatából (Toronto) in Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június.

[2] Bartha Antal: A IX-X. századi Magyar Társadalom (Bp. 1973) in Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június.

[3] Teilhard de Chardin

[4] - A hódítás szó egészen mást jelent a Naptudatú szkíta népek gyakorlatában, mint az un. indo-európai népeknél. A szkíta népek hatalmi helyzetbe került népcsoportjának vezetőrétege nem a többi nép alávetésével, leigázásával, etnikai beolvasztásával, kultúrájának lesüllyesztésével, vallási gyakorlatának tilalmával gyakorolta hatalmát, hanem vallási türelemmel, hagyományaik, társadalmi szerveződésük, törvényeik figyelembe vételével, vezető rétegük megtartásával, az egyenlőség elvén, maguk mellé emelték őket.

[5] Cavalli-Sforza, Luca; Menozzi, Paolo; és Piazza, Alberto: The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994.

[6] Toronyi Etelka: A Kárpáti-medence, Buenos Aires, 1974, 10 old.

[7] U. o. 10 old.

[8] Hadingham, Evan: Secrets of the Ice Age, Walker and Co. New York, NY 1979

[9] Childe, Gordon: The Bronze Age, Cambridge, 1930

[10] Toronyi Etelka: I. m. 10 old.

[11] Gimbutas, Marija: The Civilization of the Goddess, New York, 1991

[12] Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június.

[13] Anonymus, névtelen történész a XII. századból. Anonymus: Gesta Hungarorum. Pais Dezső fortításából, Budapest, 1975.

[14] Krantz, Grover: Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988. 10-11.[14]

[15] – A másik nagy birodalom a Párthia volt, amelynek határai Indiától a Földközi tengerig húzódtak és pontosan Augustusz uralkodása alatt állta kétszer is útját Róma tervezett keleti hódításainak.

[16] – A rómaiak Róma városállamát, birodalmuk fővárosát, saját nyelvükön Urbs-nak, minden más itáliai és provinciális várost oppida-nak neveztek.

[17] – Pannonia Inferior, Pannonia Superior.

[18] - Dacia eredeti kiejtése a restituált latin nyelv szabályai szerint: Dákiá.

[19] Egy új tanulmány készül e kérdés részletes ismertetésére. T. Zs.

[20] (http://en.wikipedia.org/wiki/Pannonia_Secunda)

[21] Frederich H. Martens: Romance of Evolution

[22] Magyar Adorján az Ősműveltség, Avar fejezet

[23] Deér József: Pogány magyarság, Keresztény magyarság. Budapest, 1938. 100 old. (Balics Lajos: A kereszténység története hazánk mai területén a magyarok betelepedéséig. Budapest, 1901. 218 old.)

[24] U. o. 100 old. (Baronius, 1711, IX. 446.)

[25] Toronyi Etelka: A Kárpát-medence a kultúrák bölcsője és a magyarok őshazája. Buenos Aires. 39-43 old.

[26] Kramer, Samuel Noah: History begins at Sumer. Doubleday Books. 1959. 184-185 old.

[27] Goodrich, Norma Lorrie: Ancient Myths, Mentor. 1960. 16 old.

[28] Hungarian legends. Danubian Press, Astor Park, FL 1971

[29] Ipolyi Arnold: Magyar mithologia. 1854.

[30] Csernyecov: The Prehistory of Western Siberia. 1974. Horváth Izabella: “A griff-félék a magyar és a

Belső-Ázsiai pusztai népek művészetében”, Debrecen. 1990

[31] Berze-Nagy János: A magyarság néprajza. III. 3. “A mese”. Mossy Sándor: Keleti elemek

népmeseinkben. 1927, 38-43 old.

[32] – A magyar-szkíta népek ősvallásában a NAP-ot hímelvűnek s a HOLD-at nőelvűnek tartották. A Nap a fény, az ingyen kegyelem és a jóság megtestesítője, féme az arany (Au). A Hold féme az ezüst (Ag), a változást, a női minőséget jelöli.

[33] László Gyula: A”kettős honfoglalás” 119-120 old. K. Éry Kinga: Demográfia folyóirat. 1971. 1-2 old.

[34] Bendeffy László: Kunmagyaria. Budapest, 1941. Zakar András I.M.14 old

[35] Gosztonyi Kálmán: A kazár aranynemzet birodalma, és nyelve. Paris. 1962. Zakar András, Fordulópontok történelmünkből, 1987 44 old.

[36] Zakar András: I.m.

[37] Artamonov: Istorija Hazar. Leningrad, 1962, 223 old. Zakar András: Fordulópontok történelmünkből, 85

[38] Zakar András, 55 old

[39] Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. Argentína. 1956. 136. old

[40] Én a Rumánia nevet használom, mert ezt a nevet kapták a Berlini Konferencián, 1878-ban, Andrássy Gyula, az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere javaslatára, noha az oláhok szeretik magukat Romániának, a rómaiak leszármazottainak feltüntetni. (B.L.)

[41] Padányi Viktor: Történelmi Tanulmányok. München, 1959.

[42] Martens, Frederich H.: Romance of Evolution

[43] Padányi Viktor: Történelmi Tanulmányok. München, 1959. 169 old.

[44] Padányi Viktor : I. m. 176 old.

[45] Anonymus: Gesta Hungarorum, 55 fejezet

[46] Grandpierre K. Endre: Magyarok Istenének elrablása. Budapest. 1993.

[47] Anonymus: Gesta Hungarorum. Pais Dezső fortításából, Budapest, 1975.

Grandpierre: I. m. 174 old.

[48] Kézai Simon: Magyar Krónika, Szabó Király fordításából. Grandpierre, I. m. 138-139 és 174 o.

[49] Anonymus: I. m.

[50] U. o.

[51] Dr. Hajnos László: Igazságok a magyar történelemben, a Zürichi Irodalmi Körben elhangzott előadás.

[52] Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás

[53] Zászlós-Zsóka György: Toszkánai harangok. Astor Park. Florida, 1983

[54] Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története, Editorial Transylvania, 1956.

[55] Dr. Nagy Sándor: I. m. 119-120

[56] Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék lőtöt lépék, Archaikus népi imádságok. Magvető Könyvkiadó Budapest, II. kiadás, 1976

[57] Duka Tivadar: Kőrösi Csoma Sándor életrajza, Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, Bp. 1885.

[58] Zajti Ferenc: Magyar évezredek, Budapest. 1939

[59] Csőke Sándor: Három tanulmány. Eberstein, Austria, 1977

[60] Hajnos László, idézett előadás

[61] Dr. Hajnos László – a Zürichi Irodalmi Kör-ben elhangzott előadás.

[62] Vágó Pál: Kelet Népe, 5. 1971 – Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. 7. old. Buenos Aires

[63] Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók, Ősi Gyökér, 1986. május-június. 78. old.

[64] Rudnay Egyed: Attila Trilógia. I. Könyv. 38 old. Brussels. 1943.

59 Dümmler, E. L. : Pilgrim von Passau. 38 old. (Rudnay Egyed: “Nyugati Kultúráról”. Ősi Gyökér, 1990, szept.- okt. 143 old.)

[66] Kállay Ferenc: Pogány magyarok vallása. 1861 és 1971

[67] Endlicher, Monumenta Ápádaina. 131 old. (Grandpierre I. m. 222 old.)

[68] Thierry, Amadée: Attila Mondák. 99 old.

[69] Frederich H. Martens: Romance of Evolution quoted in Milhály Ferenc: Isten Ostora.

[70] Thierry Amadée: Attila mondák. 98 old.

[71] Imre Sándor: In: Grandpierre K. Endre: Magyarok Istenének elrablása. 1993, Budapest. 25 old.

[72] Sziklamezei Zsolt: In: Grandpierre: I. m. 26 old.

[73] A környező népeknek nem kellett áttérniük, nem lévén saját megalapozott vallásuk, csak fel kellett venni a kereszténységet. A magyarság évezredes, megalapozott vallásából való kitérést követelte a római egyház, a római kereszténység felvételével. Saját vallása abban az időben és helyen csak a magyarságnak volt, s ezért okoztak a téritések oly gondot a pápának. (Tomory Zsuzsa)

[74] – Vetráb József Kadocsa a Veszprém várával kapcsolatban: „Az „ősi” szó a Pilis és a Garam folyó torkolatához közeli VSZPRM (Vész perem) királynéi várára utal. A királyné szakácsai a közeli D(u)rug (Dorog) településről jártak be szolgálatra. Ez a vár – terepkutatásaim szerint –a mai Esztergom feletti régi várhegyen, amit még a XVIII. században is Szt. György hegyének hívtak (ma Vaskapu) volt. Felrobbantott falainak maradványa ma is látható.”

[75] – A görög elnevezéssel Orionnak keresztelt csillagkép angol neve „The Great Hunter” is a világ első királyára, Nimródra utal, aki az ószövetség soraiban a föld első királyának neveztetik, aki nagy vadász vala az Úr előtt.

[76] Még napjainkban is azt énekelték a római egyházi énekekben, hogy „Magyarországról, romlott hazánkról…”

[77] Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról II. (1995) Ősi Gyökér. 2008. július-dec. 2-9 old.

[78] Aeneas Silvius Picolomini, II. Pius Pápa (1448-1464)

[79] (és Feleségét, aki önként ment Férje ölében, az élve eltemetés talán legszörnyűbb halálba, mert egyikük sem tudta feladni ősi, az egy Öreg Isten iránti hódolatát. Az utolsó jog jogán, az egyetlen kérésük, követelésük volt, lovuk agyon nyilaztatása, hogy az ne szenvedjen oly hosszú, gyötrelmes haláltusát.) B.L.

[80] Vagy kérdezzék meg, a királygyilkosságok soha meg nem szűnt Árpád ház kivégzetteinek áldozatait. Vagy kérdezzék meg az újabb kor magyarellenességek áldozatát, gróf Esterházy Jánost. A Tiso-féle szlovák parlamentben 1941. dec. 18-án, amikor a parlamentben a nemzetgyűlés megszavazta a zsidó deportálást, a 62 képviselő közül egyedül szavazott nemmel. 1947. 9. 16-án a szlovák nemzeti bíróság halálra ítélte és in effigie végrehajtotta, majd kegyelemmel élete végéig fegyházra ítélte. Ezzel megakadályozva azt, hogy bizonyítani tudja a felvidéki magyarság ártatlanságát abban, hogy nem voltak Hitler csahosai, azaz, az ottani magyarok nem háborús bűnösök. B.L.