Ugyanarról másként

Kivonat Dr Tóth Judittól : A pálos rend megtöretése (tanulmány) www.magtudin.org

A két uralkodó, Szapolyai és Ferdinánd seregei 1527 nyarán csaptak össze. Ferdinándnak kedvezett a szerencse. A második koronaőr, Perényi Péter segítségével Ferdinánd is megkoronáztatta magát 1527. november 3-án. A koronázás kifejezetten alkotmányellenes volt. Ekkor a magyar királyság két részre, majd János király halála után három részre szakadt.

Ebben a válságos helyzetben ismét egy pálos (szerzetes), Martinuzzi Fráter György kísérli meg a lehetetlent: Magyarország egyesítését. Fráter György 1506-ban, 24 éves korában lépett a pálos rendbe. A sajóládi kolostorban töltötte novícius éveit. A szerzetes atyák hamar észrevették kitűnő szellemi képességét, "ki négy év alatt, a betűismeréstől kezdve oly haladást tőn a klastromokban divatos tudományokban, hogy előljárói őt, misés pappá avatták; majd a zárda gazdászatának felügyelőjévé nevezték ki" - írta Horváth Mihály Fráter György élete című könyvében 1872-ben.

A rendkívül éles eszű és kiváló tájékozódó képességű atyát tanulmányai befejezése után rendje a budaszentlőrinci anyamonostorba helyezte, de közben hosszabb időt töltött a czestochowai kolostorban is. 1526 és 1528 között a sajóládi kolostor perjele volt. Sokat tett a rendház és egyben a rend felvirágoztatásáért. A ládi kolostor magányos cellájában született meg az a gondolata, hogy Magyarország egységének és függetlenségének visszaállításáért fog küzdeni, előbb a török segítségével a némettől, majd német segítséggel a töröktől akarta az országot felszabadítani.

1528 után is - amikor Erdély kormányzói székét elfoglalta - rendjéhez mindig hű maradt, pálos voltára mindig büszke volt. Nincs egyetlen olyan képe sem, amely ne fehér pálos ruhában ábrázolná, még püspöki címerében is megtartotta a pálos jelvényeket, így a kenyeret hozó hollót. A szamosújvári erőd külső nyugati kapuján aláírásos, kőből vágott hasonló szimbólumú címere még a XVII. század végén is látható volt, írja Benger Miklós a neves pálos kutató, Pozsonyban 1773-ban megjelent rendtörténeti munkájában. Fráter György megjelentetett, de a vatikáni és bécsi titkos levéltárakban őrzött kiadatlan írásai is mély haza- és emberszeretetről, korának felszínes nagyravágyását megvető, az egyszerű nép megértéséről tanúskodó főpapot mutatnak be. György Barát szinte váteszi módon előre látta azt, ami csak évszázadok múlva valósult meg.

Fráter György 1527-ben Szapolyai János király oldalán kapcsolódott be a politikai életbe, s egész életében kitartott a Szapolyaiak mellett. 1534-ben János király kincstartója és egyúttal váradi püspök lett. Mint a király legbizalmasabb tanácsadója és diplomatája hozta létre 1538-ban a váradi békét. A váradi béke célkitűzése az volt, hogy a két király a kialakult helyzet elismerésével rendezze egymás közti viszonyát és a kétfrontos háború helyett a török elleni védelemre koncentráljon.

A "nagyváradi béké"-nek nevezett egyezmény szerint mindkét fél megtarthatta a királyi címet és országának azt a részét, amelyet birtokolt, azzal a feltétellel, hogy Szapolyai halála után a magyar királyság teljes egészében (Erdéllyel együtt) a Habsburg uralom alá kerül, még akkor is, ha közben Szapolyainak örököse születne.

A váradi egyezmény ellenére azonban, János király halála után, Fráter György 1540. szeptember 13-án a rákosi országgyűlésen az egész ország királyává kiáltatta ki a csecsemő János Zsigmondot. A felháborodott Ferdinánd ezt követően beárulta a szultánnak a béke tartalmát, egyúttal 1541-ben kísérletet tett az ország elfoglalására. Ferdinánd lépésére Szulejmán válasza, Buda 1541. augusztus 29-i csellel történő bevétele volt.

Augusztus 31-én Szulejmán, Erdély, a Tiszántúl és a Temesköz kormányzását Fráter György és Izabella kezébe adta, s fiává fogadta a gyermek János Zsigmondot. Izabella, Fráter György és a gyermek király Lippára távoztak. Temesköz, a Tiszántúl, a Felvidék északkeleti része és az erdélyi 3 nemzet nemesei 1541. október 18-án, Debrecenben esküdtek hűséget János Zsigmondnak.

A nyugati országrész – főleg Pozsony környéke és a Felvidék jelentős része – Ferdinánd kezén maradt. A középső területeket Szulejmán szállta meg, és megkezdte a budai vilajet kiépítését is.

Fráter György 1541. december 29-én még megpróbálkozott az elveszett országrész visszaszerzésével: Gyalun egyezményt írt alá a Habsburgokkal Erdély átadásáról. A Habsburg törökellenes támadás azonban súlyos kudarcot vallott, ezért Fráter György letett az ország egyesítésének tervéről. 1543-ban megküldte Erdély első portai adóját.

Az erdélyi országrészt névleg Izabella, és János Zsigmond, gyakorlatilag Fráter György irányította. Izabella nehezen viselte, hogy kirekesztik a kormányzásból, az erdélyi szász és székely nemesség pedig önkormányzati jogainak megnyirbálása miatt zúgolódott. A külpolitikai helyzet is kedvezőtlenné vált Erdély számára: a Habsburgok 1545-ben fegyverszünetet kötöttek Szulejmánnal (miután 1543-ban Szulejmán elfoglalta Fehérvárat és Esztergomot, és ezzel az ország szakrális háromszögét birtokolta Budával együtt), majd békekötésre is sor került.

Fráter György hiába várt segítségre. 1549. szeptember 8-án, Izabella távollétében megkötötte a nyírbátori titkos szerződést Erdély és a Részek átadásáról. Cserébe Izabella és János Zsigmond Oppeln és Ratiborn hercegségeket és 100.000 forintot kaptak volna. Az erdélyi országrészt ezek után is Fráter György igazgatta volna.

Izabella, amikor tudomást szerzett az egyezségről, kisemmizve érezte magát, s hogy György barátot lejárassa 1550 őszén, a Portán beárulta a nyírbátori egyezményt. A királynő híve, Petrovics Péter a budai pasa, és moldvai segédcsapatok szembefordultak György baráttal, az viszont székely népfelkelést hirdetett és visszaszorította a seregeket. Rákényszeríttette Izabellát a nyírbátori szerződés betartására, aminek végrehajtására 1551 nyarán német katonaság jelent meg Erdélyben, Castaldo vezetésével. Novemberben, Lippa elfoglalása után Fráter György szabad elvonulást eszközölt ki Uleman pasának és engesztelő ajándékokkal halmozta el. Ezzel a tettével viszont a végletekig fokozta a Habsburgok gyanakvását.

(Castaldo császári parancsnok meggyilkoltatta. Három olaszt küldött megbeszélésre várába. Munka közben rátámadtak, fejét karddal kettéhasították, különös fülét levágták és ezt küldték bizonyítékként Ferdinánd császárhoz, hogy a megbízatást elvégezték és a jutalmat felvehessék. Ezzel meghalt a kor legtehetségesebb magyar diplomatája, akinek célja az ország újbóli egyesítése volt. B.L.)

Az ellenség legfontosabb célja, igyekezete, hogy elfeledtesse ellenfele történelem ismeretét, ha ezt nem tudja elérni, akkor torzítja azt. Ez történt 1848-1849-es szabadságharcunk után, amikor a Habsburg ház a Magyar Tudományos Akadémia nyakára ültette Hunsdorfer (Hunfalvy) Pált, majd a fiatal, ekkor még magyarul sem beszélő Budenz Józsefet, aki minden ősi nemzeti iratot elégettetett (rovásírás) és hatalmi szóval megkezdte a finn-ugor elmélet taníttatását. E tant Trefort Ágoston, akkori kultuszminiszter, hatályosította. Ezzel megtörte a dicső Atilla-i származás tudatot, és nyílt teret teremtett megaláztatásunknak. A sorozatos balsorsú, sikertelen harcaink, a századokon át ránk kent rágalmak elbizonytalanítottak, megrendült a nemzettudatunk, és a sok bajkeresés közben egymást okolva egyenetlenség lett úrrá népünkön. Kialakult az a tévtan, hogy mind ez a turáni átoknak tudható be. Sok, nagyon sok okot találtunk arra, hogy mi okozza, vagy okozta elgyengülésünket.

Egyes nézetek a tatárjárás szörnyűségeit hozzák fel (1241-42). Sokan a mohácsi csatavesztésre esküsznek (1526), mivel három magyar had is a közelben rostokolt, magára hagyva a török túlerővel szembeszálló II. Lajos királyt. A hadak miért kaptak különböző parancsot a felvonulásra? Vannak, akik az uraiktól hajttattak el, vagy a tatár-török hódítása idején, a rabszolga kereskedelemtől menekültek el. Ismét mások a nálunk vendégként helyet kapott népeket, a mostani utódállamok népeit okolják, és a Habsburg intrikát, mely a hozzánk befogadott idegen népeket ellenünk uszította. Végül az „oszd meg és uralkodj” elve alapján folytatott politika Trianonban, 1920. június 4-én csúcsosodott ki. Sokan ezekben látják bajaink gyökereit. Aztán abban, hogy nem tudtunk vezetni, illetve kiengedtük a vezetést kezünkből, átadva azt a Habsburg cselszövő politikusoknak. Bizonyára azért is vesztettünk utat, mert soha nem tudtunk magunk között igazán egységre jutni. Ezt nevezik turáni átoknak, mellyel tovább hiteltelenítették a szkíta-hun-avar-magyar keleti testvériességet. Kihangsúlyozzuk, nincs turáni átok, hiszen ősi hitvallásunk türelemmel volt minden vallás felé. Sajnos ez a megosztottság kereszténységünk felvétele után ütötte fel fejét, ami alapjában véve már Anonymus munkásságával megkezdődött. Anonymus Gesta Hungarorum munkájából arra lehet következtetni, hogy az uralkodó ház a királyság alapítását és a magyarság keresztény hitre térítését történelmi szükségnek tüntette fel. Az úgynevezett „honfoglalást” (896-900) pedig úgy írta le, hogy annak tükrében a kortárs nagybirtokos főurak hatalmi igényét bizonyítsa, és hatalmuk eredetét a fegyveres hódítással igazolja. A Gesta Hungarorum alapvető torzítását a vérszerződés leírásában rejtették el, amint az a következő sorokból kitűnik.[1]

Talán egy évtizede, hogy hozzá jutottunk a Tárih-i Üngürüsz: Magyarok története c. munkájához mely felvilágosít arról, hogy a magyarok már évezredek óta Pannóniában laktak, és az innen kirajzó nép, nyelvével és műveltségével, újra, különböző időkben visszatért ősi földjére, pontosan a Kárpát-medencébe. 64 hon-visszatelepülést ismerünk. Ilyen volt a legismertebb, amikor Atilla (434-453) tért vissza népeivel. Majd az avar nép (550, 568), végül Árpád vezetésével a katona magyar nép. A Tárihi-Üngürüsz félreérthetetlenül kifejti, hogy „hazatérve, itt velük azonos nyelven beszélő népet találtak.”

„A vérszerződés az itt őshonos, magyarul beszélő nép vezérei és – helytelenül honszerzőnek feltüntetett – hazatérő magyar nép vezérei között jött létre”, írja Bárczy Zoltán.

Ezzel a honszerző, vagy honalapító megjelöléssel takarták el azt a tényt, hogy őseinknek itt a Kárpát-medencében királyaik voltak és alkotmányos rendben éltek. Anonymus a Gesta elején – mint tudjuk – bevallja, hogy „nem hallgattam a regösök és a hegedűsök csacska énekeire.” (Melyeket István király betiltott, s a keresztény papság tűzzel, vassal irtott, írja Bárczy Z.) Ide kívánkozik, hogy idézzük Fehér M. Jenő: Képek a magyar sámán inkvizíciók történetéből c. könyvből (Warren, Ohio, 1967) a bevezető részt. (E könyv megtekinthető www.magtudin.org honlapon)

„A hitvédelemre rendelt inkvizíció, amely később sokszor egészen más érdekek eszköze lett, magyari földön is aratott emberéleteket. Rakott máglyát a Felvidék bányavárosaiban és Budán, ácsolt bitófát a sámánoknak, a templom kulcsát tüzesre izzítva, bélyegzőként használta az elítéltek homlokát a legszentebb jellel, a kereszt jelével torzítva el. Ostorozott lemeztelenített asszonyokat és klastrombeli szüzeket, ismerte a pellengért, ahol ’lazsnak’-ba öltöztetett ’kacérokat’ bámulhatott a piac népe és gúnyolhatta őket a ’Judenhut’ miatt, amelyet, mint hosszú süveget a fejükre raktak. Vesszőzött, csonkított és még Zsigmond király idejében is kitépte azoknak nyelvét, akiket veszedelmesnek vélt a ’keresztény hit érdekében’.

„De látni fogjuk, hogy a magyar még az inkvizícióban sem volt vérengző és könyörtelen annyira, mint a nyugatiak ’auto da féi’ és ha voltak áldozatai, majdnem mindig a nemzettesttől idegen hóhérok, javarészben germán érdekek vitték őket a vesztőhelyre.

„(Ez a közlés) bemutató abból a nagy egészből, ami kerek 300 esztendőre vett világot, amely a magyar egyház történelemnek eddig elhallgatott véres, könnyes szakasza, ősi hiedelem világunk irtása, ami ugyan szerepel már István király törvényeiben, de tudatosan szervezett mozgalommá, csak 1222 után lett.

„Fő papságunk soraiban ebben az időben – csak úgy, mint később – német, olasz, sőt még angol is szerepelnek és Theuton Jánostól Kolonics Lipót-ig minden idegen faj nagyobb szerepet vitt a magyar életben, mint a nemzettestből sarjadt értékeik, akik ha mégis vitték valamire, legalább is fajuk érdekeinek elfelejtésével kellett megalkudniuk. Már Magyar Pál mester egyetemi tanár korában panaszolta, ’hogy a magyaroknál minden mást, aki idegen, előnyben részesítenek a vezető helyeken.’ És ezt az angol érsekre mondta, aki akkor Esztergom ura volt.”

„Róma a magyariakat Mátyásig barbároknak tekintette. Csak bástyának voltunk jók Nyugat védelmében Kelet ellen. „

„Nem akarom, hogy bárkiben is torz gondolat szülessen munkámmal kapcsolatban. Ennek egyetlen mondata sem vád, ellenben minden sora panasz, hogy eddig magyari berkekben hallgattak ezekről a tényekről. Amióta IV. Ince, 1252-ben kiadta híres bulláját, ’Ad extirpenda’, (kiirtandó eretnekek) és Marcellus, magyar domonkos-rendi tartomány fönököt – Szent Margit lelki vezetőjét – ezen az alapon megbízta a ’fél keresztények’ ’extirpálásával’, egészen 1498-ig, amikor a kassai, Ignác fia Miklóst, a vatikáni Magister Sacri Palatii tudós személyét kinevezte a pápa Magyarország főinkvizítorává, rengeteg név szerepel, akikhez, bár a kimondott elv: Ecclesia non stitit sanguinem” mindig fenn állt, a valóságban azonban magyari soron is vérontás, csonkitás, bélyegzés tapadt. „

„Azt sem akarnám, hogy bárkiben felébredhessen a sanda gyanú, hogy miután én magam is ’inkvizítorok rendjéhez’ tartoztam, talán táborváltást lássanak írásom rejtett szándékaként. Miután a rendnek a jelszava kezdettől fogva a ’veritas’ volt, soha nem is félt kimondani az igazságot, amely az Irás szerint ’felszabadít bennünket’, lélekben ma is büszke vagyok arra, hogy Domonkos-rendi voltam, s hálás vagyok Rendemnek, amely Julián barátok, Magyar Pál Mesterek, Bánffy Buzádok rendtársává avatott és hiszem, hogy volt Rendem is sajnálja ma a sok szenvedést, amelyet az amúgy is sokat szenvedett magyar népnek okozott az inkvizíció eszköze gyanánt.”

„E helyen nincs módunk minden állításunkat tudományos munkák elengedhetetlen tartozékaként ’lábjegyzetekkel’ ellátni, de ha az igazságot szomjazók érdeklődéssel fordulnak a teljes munka felé, minden mondatukat igazoljuk. . .

Werbőczy István (1465-1541) a Hármas Könyv-ét 1517-ben fejezte be, a király megerősítésével, de állítólag ezt soha nem hirdették ki, mégis a Habsburgok bukásáig, 1849-ig, a főnemesek jogi fegyvere volt a jobbágyság ellen.

Werbőczy 81 alkalommal részesült királyi jutalomban, birtokadományban, félmillió katasztrális hold birtokosa, 12 várat, 7 mezővárost, 121 falut, 17 pusztát, és ezekhez tartozó 137 birtokrészt bírt, őt csak Bakócz Tamás (1442-1521) bíboros múlta felül gazdagságban.

Így ír Werbőczy-ről a 1931 évi Katolikus Lexikon: „. . . A köznemesség azonban cserben hagyta őt.” Kiviláglik, hogy ki kit hagyott cserben. Megemlítendő, hogy a Vatikán Werbőczy-t már az életében a Pápai Lovagrend-del tüntette ki.

A nyelvészetről is kell szólnunk. Gróf Széchenyi István (1791-1860) a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) alapító levelében, és az alapszabály 2. paragrafusa szerint így rendelkezik: „A Tudós Társaság a magyar nyelv kiművelésén dolgozik egyedül.” Ez az alapítói szándék elsiklik az Akadémiánk egyéb kutató munkássága fölött.

A német, ha megnevez egy német települést, akkor a legtöbb esetben tudja, hogy mit jelent. De ha mi ellátogatunk például a Sajó völgyébe, és ott olvassuk a falvak neveit, tudjuk-e, hogy mit jelent pl. a Sajó folyónév, vagy e névvel képzett falvak neve? Sajóbábony, Sajóecseg, Sajógalgóc, Sajókaza, Sajólád, Sajómercse, Sajósenye, Sajóvelezd stb. (B.Z.) Minderre egyesek válasza: „Műveletlenek vagyunk.” A válasz helytelen! Az ismeretlen értelmek mibenléte, a messzi ősiségben keresendő. Ez a kutatás kellene, hogy a MTA egyik programja legyen.

Az a tévhit lett meghirdetve évszázadokkal ezelőtt, az egyházi tanításba ágyazott szemlélet révén, hogy „fölösleges időtöltés a nyelvkutatás, mert a Bibliában benne van, hogy évezredekkel ezelőtt csak egy nyelv uralkodott az egész föld kerekén”. Ez így igaz is, de ugyanakkor az is igaz, hogy a babiloni torony építésekor Isten megzavarta, egymás számára érthetetlenné tette ezt a hajdani alapnyelvet. Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842) 1810-ben elindult őshazánk felkutatására. A Tibetan-English Dictionary angol bevezető soraiban így ír: „A tibeti nyelv megismerése tulajdonképpen nem is szerepelt eredeti tervemben. . .Nekem azonban, mint magyarnak, különösen nagy jelentőségű volt, mert büszkén állapíthatom meg, hogy a szanszkrit nyelv semmiféle más nyelvvel nem mutat olyan rokon vonásokat, mint a magyarral.”

Csoma szógyűjteményében pontosan egyező nyelvtan mellett 240 szanszkrittel egyező magyar szót említ.

Szentkatolnai Bálint Gábor 1877-ben írt könyvében a mongol-magyar nyelvrokonságot mutatta ki.

Minderre Bárczi Géza nyelvész professzor válasza ez volt: „Mit akarnak ezek az alkalmi szófejtők? Hiszen a magyar nyelvet eddig már több mint hatvan nyelvvel rokonították. A maori-tól a baszkig, a szumir-tól az angolig stb.” Azt nem tudta, vagy nem engedték neki tudni – bizonnyal az állása függött volna e felfogástól – inkább maradt az ellenzék oldalán. Gróf Széchenyi István célkitűzését azok a tudósok szolgálták, akik egynéhányát említettük is, és akik életüket, vagyonuk javát áldozták a tudományos igazság felkutatásáért. Mindezért csak elutasító kritikák, lehurrogás és feledés lett sorsuk.

Az akadémiai tudósoknak van egy megbocsáthatatlan vétkük. Az, hogy Sajnovics Jánost a finn-ugor nyelvrokonság megalapítójának jelentették ki, holott a valóság az, hogy Sajnovics könyvében, a Demonstráció dolgozatában, magyar-lapp, finn-török-kínai nyelvrokonságról tárgyal. Ezért Sajnovics nem a finn-ugor elmélet hirdetője, hanem a turanizmus, a gúnyolt „délibábos” tudomány megteremtője volt. Ezt minden akadémikus, nyelvtudós és nyelvtanár elhallgatja. Innen származik minden zűrzavar a nyelvtudományunkban.

A felsorolt tények ismeretében minden kétség nélkül, valós lehet az a meggyőződés az olvasó előtt, hogy meglátásaink igazak.

Azt tudjuk, hogy nem könnyű egy hitelesnek feltüntetett tanítás elméletét félredobni az újért. Azonban a magyarság helyzete, jövője oly bizonytalan, és az egyik ok, ami ebbe a bizonytalanságba és kritikus helyzetbe hozta az, hogy ellenségeink a valóságos magyar múltat befeketítették. Ők minden szétszórtan itt, és a környékben élő népet általunk elnyomott és meghódított népnek mutatják be, a magyar „honfoglalásra” alapozva ezt. Ami azt jelenti, hogy más népek békés otthonát dúltuk fel, s hogy minden itt élő más népek (tótok, ukránok, rumánok[2], szerbek stb.) megelőztek bennünket a Kárpát-medence betelepítésével. Az eltakart, vagy befeketített őstörténetünk miatt lettünk és vagyunk az ő szemeikben „betolakodott idegen test Európában”.

Pedig sok külföldi nyelvtudós, mint: Edward Hincks, Henry C. Rawlinson, Jules Oppert, a szumir nyelvet nevezte meg az őslakos szkíta nép nyelvének.

Hogyan lehet az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia nem tesz eleget az Alapító akaratának? Van e még egy ilyen nemzeti akadémia, amely nem teljesíti alapítója akaratát, akit mi magyarok a „legnagyobb magyarnak” vallunk?

Hol van itt az Őt megillető tisztelet? Kik ők, akik ezt bűntelenül megtehetik?

László király uralkodása alatt a Magyar egyház megkapta saját nemzeti szentjeit. Olyan személyek vallási tiszteletét mélyítette el, akik segítették a feudális értelemben vett, nemzeti alapokon is nyugvó keresztény hitélet fejlődését. István, Imre, Gellért. ...Helyenként még ingatag hitélet megerősítését szolgálták olyan intézkedések is, amelyek ma már egy barbár kor emlékei: a vásár- és ünnepnapi templomlátogatástól távolmaradót például botozással, a vásár miatt távolmaradót lovának elvételével büntették. De lova és kutyája elkobzása várt arra, aki vásár-, és ünnepnapon vadászott. ... A XVII. Gergely és utódai által szorgalmazott papi nőtlenséget (coelibatus) Magyarországon csak fokozatosan vezették be. ... A káptalanok csakhamar átvették az iskolai oktatást a Bencés kolostoroktól. ... László ránk maradt törvényei a leggyakoribb bűncselekményekről intézkednek, orrlevágás, akasztás várt a tolvaj szolgára, szabadra egyaránt. Még a megvakítást is kilátásba helyezték, de mindez az enyhébb büntetésnek számított, hiszen az egy tyúkon felüli érték, azaz 10 dénárus-nál nagyobb értékű lopás halállal járt. E törvényeket Könyves Kálmán király (1095-1116) enyhítette. ... A Dráva-Száva közének keleti része, Szlavónia a hun visszatérés idejétől magyar terület volt. László Szlavóniát is az országhoz csatolta, és Zágrábban püspökséget alapított. ... 1087 után az utód nélkül meghalt király özvegye, László nővérének kérésére, beavatkozott a horvátországi helyzet tisztázásába, ezért a horvátok felajánlották László királynak Horvátországot, és ez időtől fogva 1918-ig a Szent korona-eszme kifejlődése után, a Szent korona egyik országa.

Kálmán szerette, és olvasta a kor tudományos könyveit, kódexeit, ezért a könyves melléknevet kapta. Könyves Kálmán és fia, Álmos között egy életre szóló ellenségesség alakult ki. Kálmán sokszor megkegyelmezett a követelődző hercegnek, de végül megvakíttatta fiával, Bélával együtt. ... Elrendelte a másodnős papok, s rosszhírű asszonyokkal élő egyházi személyek elválasztását. ...Uralma vége felé rendeli el egy zsinati határozat alapján a papi nőtlenséget. ...Dolgozott a böszörmények (izmaeliták) beolvasztásán, és engedélyezte a zsidók birtokszerzési jogát. ...Európa szerte megmutatkozó zsidóellenes korban, türelmes törvényeket hozott. ...Kultúrtörténeti jelentősége van annak a rendeletének, amely 3 pensa érték felett pecsétes írás készítését írja elő, a keresztények és a zsidók közötti adásvétel esetén. Ezen rendelkezés széleskörű írásbeliség létét bizonyítja. ... Kálmán ebben a korban hirdette meg a példátlan felvilágosult rendeletét, hogy „Boszorkányok nincsenek -- ne tétessék említés.”

Az Aranybullát olyan palotaforradalom hatására adta ki a király, amelynek élén a sérelmet szenvedett előkelők, és szélesebb néptömegei is álltak. ... Kimondatták András királlyal (1047-1060), hogy egész vármegyét, vagy bármiféle méltóságot örök tulajdonul nem fog eladományozni, s a jövőben becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit sem foszt meg. Az Aranybulla korlátozta az idegenek országos tisztségekbe juttatását, birtoknyerését, tilalmazta az izmaeliták és zsidók pénzverő ispánként, só és vámtisztként való alkalmazását, valamint az évenkénti többszöri pénzbeváltást.

Az Aranybulla több cikkelye is fellép a hatalmon lévők önkényével, a méltóságok halmozóival szemben. Elrendeli, hogy a várnépeket sanyargató ispánt el kell mozdítani. ... Előírja, hogy a király, vagy nádor, Szent István király ünnepén évenként jelenjék meg Fehérváron, hogy a panaszosokat meghallgassa.... Adómentességet, katonáskodási, és jogszolgáltatási előjogokat ír elő. Megtiltja a királyi néptelepek vendég-látogatását a nemesek falvaiban, s a király is megígérte, hogy hívatlanul nem száll meg náluk. Az ország határán túl vezetett hadjáratban a nemesek csak pénzért tartoztak részt- venni, de ha ellenség támadt az országra, egyetemlegesen harcolniuk kellett.

Az Aranybulla kiadása után visszafogottabbá váltak a királyi birtokadományok, de nem apadtak el teljesen. Legjelentősebbje közülük a dél-erdélyi német (szász) vendégeknek adott 1224. évi kiváltságlevél, az Andreanum, amely kijelölte a szász föld határait, valamennyi ott lakót a szebeni Ispán fennhatósága alá rendelve, aki pedig ezt vonakodott elfogadni, kénytelen volt elhagyni a területet.

Az 1211-ben beköltözött német lovagok, a Barcaságban széleskörű kiváltságokra tettek szert, és ezek birtokában hódító politikába kezdtek a Kárpátok túloldalán lakó kunokkal szemben. ...A lovagok arra törekedtek, hogy kivonják magukat a magyar király fennhatósága alól, amit András már nem tűrhetett, ...1225-ben fegyveresen űzte ki őket Magyarországról.

A magyar történelem tragédiája IV. Béla királyunk idejében (1235-1270) kezdődött. A tatárok az egymással is viszálykodó orosz fejedelmek széthúzását kihasználva, 1223-ban a Kalka folyónál győzelmet arattak az oroszok és kun szövetségeseik felett. Az ősmagyarok felkutatására, keletre utazott Julianus barát – aki Béla parancsára néhány évvel korábban megtalálta a keleten maradt, Ethyl (Volga) környékén élő, még „pogány” magyarokat. Julianus sok hasznos értesülést hozott az Európa megtámadására készülő veszedelmes ellenségről, amely 1240-ben már Kijevet is bevette, és ez év végétől közvetlenül fenyegette a keleti magyar végeket. A magyar főurak nagy része nem vette komolyan a tatár veszélyt. Béla király és tanácsa reálisabban ítélte meg a helyzetet, és befogadta az országba Kötöny király vezetésével a pogány kunok egy kis részét, de ez az intézkedés is balul ütött ki. A magyar urak, s az egész ország hangulata a kunok és az őket pártolni igyekvő király ellen fordult. Ráadásul a király politikai ellenzői azt az álhírt terjesztették, hogy Kötöny király és kunjai a tatárok kémjei. Béla nem kapott nyugati segítséget a hatalmas túlerővel szemben. Mivel az elfogott tatárok közt kunok is voltak, a felizgatott pesti tömeg megölte Kötöny királyt és kíséretét.

IV. Béla király IV. Ince pápához 1250. november 14. (Kelt Sárospatakon.) [3]

„Minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és mint a juhaklot a kerités, úgy veszik körül a hitetlen népek, mármint a rutének, brodnikok keletről, a bolgár és bosnyák eretnekek délről, akik ellen jelenleg is harcolunk seregünkkel, egyedül nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallóktól kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem a villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rablótámadásokkal ragadozzák el.

Főleg két dolog miatt írunk, hogy ne vádoltassunk se lustasággal, se hanyagsággal.... De hanyagsággal nem vádolhatnak, mert mikor a tatárok országunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a Tieteket, mint amelyet a keresztények minden udvar urának és mesterének hisznek és vallanak, a császárét, amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt; megkerestük a franciák udvarát is, de mindezektől semmiféle vigaszt, vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat.” (156. old.)

II. András királyunkat (1205-1235), fiait és az ország főnemeseit és az egész országot is IX. Gergely interdictum alá helyezte 1234. tavaszán (330. old.)

„Béla a Sajó melletti Muhi mezején ütközött meg a tatárokkal. A magyarok a sátraikat szűk szekértáborban állították fel, ami mozgásukat megnehezítette. 1241. április 10 -én[4] éjjel a tatárok be akarták keríteni a magyar tábort, átkeltek a Sajó hídján, de Kálmán herceg és Ugrin érsek csapatai visszaszorították őket. Csakhogy a tatárok több ponton is átkeltek a folyón s meglepték a magyar tábort. Kálmán herceg és Ugrin érsek hiába próbálta visszaszorítani a tatárokat. A kitörő királyt és kíséretét üldözőbe vették. A király és Kálmán herceg megmenekült, a herceg azonban később belehalt súlyos sérüléseibe. Elesett Muhinál a királyi sereg színe-java. A tatárok mindent elkövettek, hogy Bélát elfogják. Frigyes osztrák herceg (Friedrich Babenberg) Hainburg várába hívta meg a királyt, ott lefoglalta Béla kincseit s elfoglalta az ország három nyugati vármegyéjét. Győr várát is bevette, de ezt a magyarok hamarosan visszafoglalták. Béla osztrák földről a Dráván túlra ment, majd Zágrábból levelekben kérte a pápa és a Német Római Birodalom segítségét.

A vidéki lakosság az erdőkbe, nádasokba húzódott. A tatárok, hogy előcsalogassák a rejtőzködőket, néhány fogságukba került és életben hagyott pappal a király nevében leveleket hamisíttattak, s a Muhi-nál elesett királyi alkancellár poggyászában talált királyi pecséttel megerősítve arra szólították fel a lakosságot, jöjjön elő, s folytassa a mezei munkát. Miután a parasztok learatták az elvetett gabonát, a tatárok nagy részüket leöldösték. Bélának egy ideig sikerült tartani a Duna vonalát. Minthogy azonban 1241-42 hideg telén a folyó beállott, a tatárok a folyó jegén átkeltek a Dunántúlra (Pannonia). Béla a tengerpartra, Spalatóba (Split) majd Trauba (Trogir) menekült. Üldözői még mindig a nyomában voltak. A történészek többsége szerint Ögödej nagy kán halála miatt Batu is részt kívánt venni a hatalmi osztozkodásban. Így kivonult az országból.” [5]

„Babenberg az elorzott területen tíz várat talált. Megerősítette azokat, ezért a történelemben úgy hívták, mint Nyugat védelmezőjét a tatárokkal szemben. A várak megerősítésének célja igazán nem a tatárok visszatartása volt, hanem megakadályozása a kizsarolt területek visszafoglalásának. Friedrich felajánlotta segítségét, azzal a feltétellel, hogy az egész ország az ő kormányzata alá kerül abban az esetben, ha a tatárokat legyőzi, megfutamítja; s ha Béla nem vállalja el feltételét, akkor kiadja a tatároknak. A király ilyen kényszer hatása alatt volt kénytelen elfogadni az ajánlatot, de kis csapatával sikerült megszöknie. Visszatértekor megtámadta Friedrichet, aki a harcban életét vesztette.”[6]

Obrusánszky Borbála 2007 évi kínai és mongol tanulmányútjáról hazatérve elmondja Friedrich Klára – Szakács Gábor: „Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig” című 2007-ben kiadott könyvében, hogy helyben tanulmányozta a XIII. századi mongol-magyar ellentétek hátterét, és így tudta meg, hogy Batu kán 30 levélben kérte a magyarok velük való közös, Német-római császárság elleni együttműködését, és nehezményezi azt, hogy Babenberg Frigyes kivégeztette a mongol követeket.

Valószínű, ezért volt a borzasztó bosszú a magyarok ellen. Azt is tudjuk, hogy a pápa ez időben kitagadta, eretneknek kiáltotta ki IV Béla magyar királyt és tudjuk azt is, hogy nem kapott tőle semmi segítséget. Babenberg pedig a hozzá menekült királyt megsarcolta, kikényszerítette az Őrség (jelenlegi Burgenland) elcsatolását, és az ország kincseit elragadta tőle. Ezt azzal érte el, hogy megfenyegette azzal, hogyha nem enged követelésének, kiszolgáltatja őt a mongol (tatár)-nak. Ez megvilágítja a német európaiságot és a magyarság helytállását a keresztény Európáért. Erre a zsarolás révén kicsikart „jogalapra” hivatkozva csatolták az Őrséget Trianonban Ausztriához 1920. június 4.-én. Ezt nevezték „történelmi igazság tétel”-nek.

IV. László királyt a németországi egyeduralomért küzdő Habsburg Rudolf császár és Ottokár, cseh király szerette volna szövetségesként megnyerni. László felserdülve a kun harcosokra próbált támaszkodni. Emiatt azonban, nemcsak a nagy birtokosokkal, hanem az egyházzal is szembekerült. Fülöp fermói püspök személyében pápai legátus érkezett az országba, aki a kunok megkeresztelését sürgette. A főurakra és főpapokra támaszkodva a legátus végül rákényszerítette a királyt a kunok megtérítését célzó un. kun törvények kibocsátására. Mivel Ottokár veszélyesebb ellenfél volt, László és tanácsadói Rudolf mellé álltak. A magyar király és kun íjászai döntötték el 1278 nyarán a morvamezei csatát. Maga Ottokár is holtan maradt a csatamezőn.

„Rudolf pár ezernyi rosszul felfegyverzett zsoldos hadával pár órára sem vehette volna föl a küzdelmet. Kun László, magyar király ott állt 20.000 válogatott magyar vitézzel, szemben Ottokár összes szövetséges seregeivel. A magyarok támadtak. Először megfutamították a morvákat, majd a cseheket, végül a lengyeleket. Ottokár látta, az ütközet vesztve, ezért végső elkeseredésében egy kétségbe esett hősies tettre szánta magát. Ha a csata elveszett, vesszen ő is! Maroknyi csapatával beugratott a magyarok közé és addig vagdalkozott, míg egy magyar vitéz leszúrta. Serege megfutamodott. Ekkor előlovagolt a csendes háttérből Rudolf, fölkereste a győztes magyar királyt és hálásan kezet szorított vele. Kun László király magyar vitézeivel megmentette a Habsburg házat. Egy kézszorítás volt a köszönet. . . . Ezután jön egy nagyon rút epizód. . . amely jellemző az első Habsburgi királyra és mintha uralkodói erényül hagyta volna hátra összes utódaira. A „győztes” Rudolf . . . még nagyobb kielégítésére nagyon csúf dolgot művelt, a harctéren halva maradt hős ellenféllel.

. . . Rudolf király magának követelte az elesett Ottokár holttestét. A magyarok nem tudták miért. . . . Átadták a csatateret Rudolfnak, és Habsburg Rudolf ládába tetette az elesett cseh király megcsonkított holttestét, nagy diadallal Bécsbe vitette, teljesen meztelenül felravataloztatta a franciskánusok kolostorában és e meztelen holttestet napokig dicsekedve mutogatta: . . . így jár az aki egy Habsburg ellen fegyvert emel. . .

Eleink ugyanezt a szolgálatot tették később Mária Teréziának és Ferenc császárnak is.”[7]

Az utolsó Árpád-házi király

A széthúzás és belháborúk állapotában az ország irányítói szinte hihetetlenül gyorsan megegyeztek az új király, III. András (1290-1301) személyében. Mivel Velencében nevelkedett, illetve itthon gyökértelen András trónigényét a külföld nem ismerte el, a bárók őbenne vélték megtalálni az „ideálisan gyenge” uralkodót. Velük szemben az új király kezdettől fogva a köznemesekre próbált támaszkodni. Az 1290-91-es törvényben – főként az Aranybullák alapján – írásba foglalta a nemesek fontosabb jogait és kötelességeit. Felkarolva a nemesi vármegyét, előírta, hogy a megyei ispán s később a megyei vagy környékbeli nagybirtokos ne merészkedjen ítélkezni „a négy választott nemes nélkül”. A hosszú évszázadokig fennálló szolgabírói intézmény betöltői, a főispán és az alispán, 1848-ig szerepelnek a vármegyei tisztikarban, csak a nemzeti hagyományokat elvető 1949-es alkotmánnyal hozott tanácsrendszer szűntette meg működésüket.

A király sok kérdésben kedvezett az egyháznak, pl. megígérte, hogy birtokjogait tiszteletben tartja. Andrásnak nemcsak báróival kellett szembenéznie, hanem a külföldi trónkövetelőkkel is. Nem ismerve el „törvényesnek” származását, az osztrák herceg és a nápolyi Anjou-k egyaránt bejelentették trónigényüket. Bár az Anjoukat támogató IV. Miklós pápa visszautasította a Habsburg trónigényt, Albert herceg már Kun László uralma végén elfoglalta a Kőszegi család nyugati határszéli várait. És fegyveres harcba bocsátkozott III. Andrással is, az új magyar uralkodóval. Az 1291-es Hainburgi béke végül a magyar fegyverek részsikereinek eredményeként néhány várat visszaadott, másoknak a lerombolását írta elő. A zavaros belső állapotokra utal, hogy egyidejűleg többen is viselték a nádori címet. 1298-ban esztergomi érsekké választott Bicskei Gergely, a pápai politikához igazodva, Károly Róbert mellé szegődött, a többi magyar főpap azonban kitartott András mellett. Az 1290-es dekrétumhoz hasonlóan most is több törvénycikk igyekszik erősíteni az uralkodó fontos politikai szövetségesét, a köznemességet, négy megyebeli nemes kezébe adva a hatalmaskodások felderítését. A hamis jelentést készítők számára súlyos egyházi és királyi büntetést helyezett kilátásba. A törvény rögzíti a nemességnek azt a jogát, hogy önkéntesen annak szolgálhasson, akinek akar, de szót emel az ellen, hogy a hatalmas bárók a nemeseket erőszakkal szolgálatba kényszerítsék, s emiatt személyükben, vagy vagyonukban megsértse őket. Élete legvégén András Szlavóniában vívott heves harcokat az Anjou párt által támogatott, ellenséges érzelmű Kőszegiekkel. Kr.u. 1300 késő őszén meghalt Tomasina anyakirályné, akit talán megmérgeztek. 1301. január 14-én Budai várában III. András király is elhunyt. Az ő esetében is méregről suttogtak. András személyében férfiágon kihalt az Árpád ház. III. András előtti királyok leányági leszármazottai, több más fejedelmi családban tovább éltek. A XIX. században a francia Crouy-Chanel család megpróbálta bizonyítani Árpád-házi leszármazását a Habsburgokkal szemben. Hazánk XIII. századi nemzetiségi viszonyait nemcsak a tatár pusztítás érintette, az országba beköltözött, a Duna-Tisza közén tömbben letelepített kunokon kívül balkáni vlachok (ma rumánok) is bevándoroltak az Erdélyi hágókon át. Emellett a királyi kiváltságok hatására más külföldi vendégek (hospesek) is érkeztek az ország határ menti területeire.

A régészeti építkezési leletek alapján látjuk, hogy az előkelők már kőházakban laknak, palotákat[8] építenek. A ciszterciták által meghonosított korai gótika a XIII. században terjed el, megtalálhatók az ócsai templomban és a gyulafehérvári bazilikában. Ez építkezési formát a vidék is hamar elfogadja. A XIII. században épül a budavári Nagyboldogasszony temploma[9]. Ugyanekkor épülnek a többi neves egyházi építmények, Léka (Lockenhaus) és Visegrád. A jómódúak ékszereket, selyem bársony ruhákat hordanak. Kedveltek az aranyból és ezüstből készült tárgyak. (Kézmosó edények, aranyozott kelyhek, díszes lószerszámok, drága páncélok.)

A szellemi műveltség színvonalát a „csacska” regös énekek, paraszti mesék, a régiek hőstettét pedig a mondák őrizték meg, s nem utolsó sorban ők őrizték meg ősi írásunkat. E tény bizonyítja azt is, hogy hazánkban, az erőszakos „térítések” ideje előtt, írástudatlanság nem volt. Az iskolázás elég vontatott. Számos magyar diák tanul ez időkben külföldön (Párizs, Bologna). Oxford első diákja magyar – Nicola de Hungaria -- volt, Oroszlánszívű Richard idejében. Magyarország első nyilvános könyvtárát Bártfán alapították a XV. században, minden ott élő honpolgár használatára. 1916 óta a Magyar Nemzeti Múzeum része Budapesten. Ez nyilvánvalóan elárulja, hogy írástudatlanság a polgárok körében ekkor nem volt, különben kölcsönkönyvtár iránti igény nem jelentkezett volna. Anonymus a Gesta Hungarorumát a XIII. században írta, de ennek pontos keletkezési ideje azért bizonytalan, mert „P. mester” a „néhai Béla király” jegyzőjének mondja magát, a négy Béla nevű királyunk közül mindegyikére hivatkozhat a kutató.

Itt emlékeznünk kell a fenti ismertetésre, amikor megneveztük a X. század keresztény pusztítás felsorolását, melyek mindennemű ősműveltségre (barbár) emlékeztettek. A XIII. századi keresztény építkezések már az újabb keresztény éledezés eredményei.

Az idegen származású magyar királyok nem vették jó szemmel a tényt, hogy a magyarok náluknál sokkal kulturáltabbak, fejlettebb a műveltségük, ezért mikor csak tehették, mindent pusztítottak, hogy a magyar fölényt eltüntessék. Erre példa a Szent Római Császár, aki mint Ferdinánd magyar király (1637-1657), kirabolta Buda várát és a királyi temetkezési kriptát Székesfehérváron.[10]

Rudnay Egyed írja, hogy a Habsburgoknak és a Katolikus Egyháznak egyaránt az volt az érdeke, hogy befeketítsék nevünket, hogy így elgyengítve leigázhassanak bennünket, mert katonailag nem bírtak velünk.[11] A pódiumról és a szószékről egyaránt hirdették a hamis közleményt, hogy mi magyarok a Nyugattól vettük át civilizációnkat, kereszténységünket és államiságunkat. De ha közelebbről vizsgáljuk Nyugat-Európát K.u. 896-ban, akkor rádöbbenünk, hogy ez mennyire nem lehetett igaz és való. Történészek az V. és VII. század közötti időt nevezik “sötét kornak”. A IX. században, mikor elődeink visszatértek a Kárpát-medencébe, Nyugat-Európát civilizálatlan és rendezetlen állapotban találták.

Habsburg Leopold (1657-1705), I. Leopold magyar király leromboltatta a Visegrádi várat, amely a XIII. században épült, csupán szépsége miatt. Romjain vízöblítéses rendszer maradványai látszanak. A Blois kastély Franciaországban, amely a XVI. században épült, gyönyörű volt, de nem voltak W.C.-i. A folyosókat használták e célra. Csák Máté (1260-1321) vára, amely a XIII. században épült, s amelyet Károly Róbert király (1288-1342) vett birtokába, vízöblítéses W.C.-vel volt építve.

A magyar harcosok nagyon kevés személyi tárgyat vittek magukkal az élelmen kívül, mert a hosszú út és a gyorsaság is akadályozta ezt, csak egy zsákocska húspor, köles, tejpor volt náluk. Ezen kívül még vittek magukkal egy összehajtott, előzőleg kiszárított állatbendőt (kecsketömlő), amit mosdótálként használtak. Ez megjegyzendő, mert mutatja, hogy a tisztálkodás jellemző volt a turáni népekre.[12] Még a XVIII. században is az európai arisztokrácia úrhölgyei aranyrudacskákat használtak a tetvek ellen, mikor a csípés már kibírhatatlan volt. A turáni, vagy ural-altái népek használták a fürdőket – a török fürdő, finn szauna, és kínai fürdő példák erre. Egyik sem indoeurópai eredetű. A franciák az egészségügyi tisztálkodással és alsó-nemű használattal csak a keresztes háborúk során ismerkedtek meg. Így láthatjuk, hogy elődeinknél, Árpád magyarjainál, az egészségi higiénia már 896-ban ismert volt.

II. Szilveszter pápa (999-1003) és Róma püspöke az időben nem gyakorolt nagyobb hatalmat, mint bármelyik egyéb püspök. A franciaországi Cluny Bencés kolostorban nőtt fel. Ezt a kolostort 910-ben alapították, és gyorsan nagy befolyásra tett szert a kereszténység terjesztésében. A kolostor hivatása volt erősíteni a pápai hatalmat. A Cluny barátok, mint hittérítők földművelésre tanítva nagy számmal térítettek meg híveket a Római Egyház számára.[13] E technikai terjesztést használták az emberek megtérítésére, és épp ez a bizonyíték, hogy ebben a korban a nyugatiak nem ismerték a földművelést, és hittérítésre is rászorultak. Az a tény, hogy a Cluny barátok nem kísérelték elődeinket e módszerrel téríteni, bizonyítja, hogy mi ismertük a földművelés tudományát. Még pontosabban, a barátok csakis tőlünk vehették a mezőgazdasági ismereteiket, mert csak nálunk volt földművelés abban az időben. Őseink már Levédiában (Turkisztán) alkalmazták az agrártudományt, ahol ideiglenesen megtelepedtek, mielőtt Etelközbe és a Kárpát-medencébe költöztek.[14] Stein Aurél, magyar utazó, Turkisztánban (öntözéses) földművelés-maradványokat talált azon a területen, melyet Levédiának nevezünk. Időmeghatározása a IX. századra datálja ez öntözéses mezőgazdaság korát.[15] Az nyilvánvaló, hogy Árpád magyarjai már a Kárpát-medencébe történt hazajövetelük előtt használták a fejlett földművelés módszerét a termény mennyiségének növelésére. A szlávok viszont a “civilizált nyugati” népek közé sorolják magukat, holott ebben az időben legeltető vándorszokás szerint éltek. Idővel megtanulták a szántást és vetést az avaroktól, de mivel lovaik nem voltak, ezért asszonyaikat szerszámozták fel a szántáshoz.[16] A helyzet fordított volt, mint ahogy hirdették. Mi nem a Nyugattól tanultunk, hanem a Nyugat tanult tőlünk.

Gömöri János régész Zamárdon olvasztókemencét tárt fel fúvócsövekkel, salakkal egyetemben, amelyet avar-korinak tartott.

Stammler Imre 1989-ben Faisz területén sok olvasztókemencét fedezett fel, melyet ismét Gömöri János régész tárt fel, és az itt talált olvasztókemence szintén fúvócsövekkel ellátva majdnem tökéletes, hibátlan állapotban volt. E telephely még Árpád-kori magyar nevét viseli. Ugyanott sok vasgolyó, súlyuk kb. 3 kg, s még salak, faszén, és kerámia volt található. Ezeket a feltárásokat az MTA 1997. Május 31-én 3 napos ünneplés keretében elfogadta, hitelesítette, és az olvasztókemencék korát 1100 évesnek datálta. A bejelentést dr. Szász Zoltán, az MTA elnöke ismertette, nagy örömrivalgás közepette. Én is szemtanúja lehettem e nagy jelentőségű bejelentésnek. Ez egy bizonyíték az Akadémiánk által eddig hirdetett állítólagos barbarizmusunk ellen. A további kutatás minden bizonnyal megtalálná az egykori vasmunkások telepét.

Abban az időben a munkások, akik ismeretében voltak e kézműves mesterségnek, különleges előnyöket élveztek. Közel helyezték őket munkahelyükhöz, a vezér oltalma alatt. Itt felsorolom egynéhány település helyét, melyek a „nemzetcsoportok” vezérneveit viselik, s ahol fúvókemencéket is találtunk: Árpád, Tétény, Kál, Horka, Bogát, Fajsz, Bulcsu, Magyar, Nyék, Keszi, Örs, Kürt, Jenő, Tarján, Tarhány, Usubu, Jutas. Ezzel a különleges vasfeldolgozó tudománnyal és fegyverkészítéssel mi magyarok nem lehettünk „műveletlen barbárok”, mint ahogy szeretik hirdetni, terjeszteni rólunk, hanem éppen ez az ismeret, fegyverkészítés emelt a nyugati országok fölé néhány évszázadon át, mivel ezzel ők még nem rendelkeztek.

A IX. század végére, a kereskedők olyan gazdagok lettek, hogy Könyves Kálmán (1095-1116) száz százalékos adóemelést rendelt el. Ugyancsak Könyves Kálmán teljes állampolgárságot adományozott a zsidóknak. Az 1114-es Országgyűlés szabályozta a fiatalok felvételének számát az ipari iskolákba, mert az ipar iránti érdeklődés hiányt okozott volna a földművelés terén.

III. Béla (1172-1196) alatt több mint száz bányaváros volt Magyarországon. Ebben az időben az állam jövedelmének legnagyobb részét ezek a bányavárosok, az ország ipara és kereskedelme adta. A nemzet gazdagsága megmutatkozott az ezüst- és aranyötvösök munkáiban. Mikor Szt. Erzsébet (1207-1231) (II. András leánya) Thüringiába került, magával vitte a kincsek sokaságát, többek között ezüst kádját, arányláncokat, egyéb ezüst ékszereket, ezüst bölcsőt, amit ott még sosem láttak.

Hóman Bálint, történettudós, kultuszminiszter leírja, hogy a középkorban az akkori ismert világ ezüst termelésének 50 és aranyának 60%-a Magyarországról került ki. Hamid al Garnati, arab utazó, aki három évet töltött Magyarországon 1150-1153 között, a jegyzetében írja, hogy a magyaroknak 78 városa, sok faluja van, házaik kerttel és fallal vannak körülvéve. [17]

Sackur Ernst, egy jezsuita pap Die Cluniacenser Halle c. könyvében (1894) leírja a X. századi Európa helyzetét. Az arisztokrácia rabolta és gyilkolta egymást, de ezek közt a hercegek voltak a legrosszabbak. Ha egy kóbor lovag összehozott egy pár követ egy hegycsúcson, azt egyből kastélynak nevezték. Az európai lakosság ez időben vadállatok prédája volt, de ettől nagyobb veszélyt jelentett számára a rablók sokasága. Mindenki menekült volt és kóbor nomád, nem volt állandó lakásuk: Nem építettek falakat, hanem barlangokban és vékony-gyenge menedékekben húzták meg magukat. A Nagy Károly-i krónikák tudósítása szerint: e kor épületei mind sárból és fából épültek.[18]

A francia püspökök parancsba adták a barátoknak, hogy építsenek kolostoraik körül kőfalakat, védekezésül a normandiai támadók ellen. A barátok válaszukban azt írták, hogy nekik nincs ismeretük ilyen mesterségben, s az sincs, aki tanítaná őket, hivatkoznak arra, hogy “amit felépítünk nappal, az éjjel ledől.”[19]

Madarász Henrik (926-936) krónikása, Widukind írása szerint, a tornyokat, amit a magyarok ellen építettek, “városnak” nevezték, azért, mert kőből épültek, befogadó képességük kilenc katona volt. Widukind külön említi, hogy az úgynevezett “városokon” kívül nem volt több kőfal a német államokban.[20]

Belgiumban a régi házak mind fából épültek, mindannak dacára, hogy a fa ezen a területen ritka volt, kő viszont mindenhol bőségben. A XIV. század után épültek a kővárak és kastélyok. A régi belgiumi házak W.C-it csak újabban építették be.

Benvenuto Cellini (1500-1571), a neves arany-ezüst műves és ötvös, aki két évet töltött I. Ferenc francia király (1515-1547) szolgálatában, panaszkodott, hogy amikor Franciaországban utazott, mindig sátorban szállásolták el, mert egyszerűen nem voltak kőépületeik.

1301-ben kihalt a karizmatikus Árpád-ház. III. András (1290-1301) halála nagy összevisszaságot, hatalmi versengést hagyott maga után. Az ország területét az oligarchiák birtoklásai hálózták be. Pannónia észak-nyugati részét Csák Máté, észak-keleti térségét pedig az Aba nemzetség béli Amadé, és fia bírták. Zemplén a Petenyi Család birtoka. Az Ákosok bírták Borsod és Heves megye területét. Borsa Kopasz az Alföld dél-keleti részét, a Tisza és a Körösök részét lakta. Pannónia túlnyomó részén, és a Dráva-Száva közén Kőszegi Henrik az úr. Erdélyben Kán László és fia, Szörénységben (Kárpátok, és az Al-Duna között) a Csanád nembeli Vejtehi Teodor, Bosznia, Horvátországon a Subicsok voltak az urak. A Szávától délre eső területeket a Babonicsok, az Adria partszakaszát a Frangepánok bírták. E területek urai az ősi magyar, horvát, szlovén nemzetségekhez kötik eredetüket. Dédapjaik az Árpádok alatt fontos katonai méltóságok voltak, és óriási birtokadományok tulajdonosai. A megnevezett oligarchiák a hatalmas tájegységeket magukba foglaló területeinek megtartásán és növelésén kívül ekkor még nem törekedtek a királyi hatalom megszerzésére, csak országos hivatali címek betöltésére, mint nádor, országbíró, vajda, bán, vagy legalább megyei ispánság megszerzésére, aminek tulajdonában 1-1 országrész ítélkező bíróivá is váltak.

Károly Róbert, már Bonifác pápa (1294-1303) támogatásával, és itáliai bankház segítségével, valamint a Subicsok, és egyéb horvát-dalmát főurak, valamint Bicskei Gergely esztergomi érsek segítségével támogatást nyert, de a magyarországi főpapság Károly Róbertet nem ismerte el. Mindennek ellenére Bicskei Gergely (1301-ben) megkoronázta Károly Róbertet, amit, amint már leírtunk, a főpapság többsége nem ismert el törvényesnek, mert a koronázás nem a Szent Koronával, és nem a jogérvényes koronázás feltételei között történt.[21] Azért sem ismerték el, mert nem pápai javaslatra, hanem maguk (a főpapok) akartak királyt választani. Vencelt, a cseh király fiát, aki a magyarok számára a nemesebben csengő László nevet vette fel, aki IV. Béla király unokájának, Kunigundának volt a leszármazottja, és ugyanakkor az Árpád házi Erzsébet hercegnőnek volt a jegyese. De minden ez irányú erőlködés hiábavaló volt. A kalocsai érsek János hiába koronázta őt meg a Szent Koronával, mondván Bicskei Gergely esztergomi érsek, és néhány Anjou párti főúr kivételével mindenki elismerte királyságát „mint a krónikás írja“, de a magyar urak semmiféle hatalmat, várat, tartományt nem adtak neki. Bonifác pápa ekkor is kitartott Károly Róbert mellett. Az Anjou párt által ostromolt Budát az ekkor már Vencel (László) párti Kőszegi csapatai felmentették, ezért a pápai legátus egyházi tilalom alá helyezte, vagyis eretneknek jelentette ki a várost. A Vencel párti rektor javaslatára a papság szembeszállt a legátusi rendelettel, és egy Lajos nevezetű pap vezetésével feloldottnak nyilvánították magukat a kiközösítés alól, sőt kiközösítették magát az Anjou párti főpapokat, és Bonifác pápát is. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza az egyre erősödő Károly Róbert oldalára álló belső erő elhatalmasodását.

II. Vencel cseh király 1304-es magyarországi látogatása alkalmával belátta, nincs remény fia számára. Az ország kormányzását Kőszegi Ivánra bízta, és fiával visszatért Csehországba. Fia III. Vencel örökölte a cseh trónt (1305-1306), ünnepélyesen lemondott magyarországi trónigényéről. A lemondott herceg a trónnal kapcsolatos volt igényeit nem Károly Róbertre ruházta, hanem III. Ottó bajor hercegre. Átadta III. Ottónak a Szent Koronát a hatalmi jelvényekkel együtt. A herceg ugyanúgy, mint Vencel, és Károly Róbert az Árpád-ház leányági leszármazottja volt. Támogatást talált az Anjou-ellenes pártiak oldaláról (Borsák, Kőszegiek) III. Ottó, az új király, hogy kikerülje az osztrák területek ellenességét, magával hozta a Szent Koronát egy csobolyóba rejtve (a Képes Krónikában egy nagyméretű kulacsnak látszik), amely a nyeregkápáról leoldódott, és az úton elveszett. Visszalovagolva kíséretével megtalálta a beavató Szent Koronát tartalmazó csobolyót a forgalmas országút közepén. III. Ottó a Kőszegiek támogatásával Fehérvárra érkezett, ahol a csanádi és veszprémi püspök koronázták királlyá, mivel az esztergomi, és a kalocsai érsek ekkor már Károly Róbertet támogatta a magyar trón megszerzésében (1305-1307).

1305-ben V. Kelemen pápa Rómába rendelte Antal csanádi püspököt, az egyházpolitikával ellenkező koronázás vádjával. Tamás esztergomi érsek kiközösítette Károly Róbert ellenfeleit. László budai rektor, és Csák fia János éjnek idején a várba visszahelyezte Károly Róbert fegyveres erejét. Az Anjou ellenes esküdtet lófarokra kötözve meghurcolták, végül megölték. A pápát kiátkozó papokat Tamás esztergomi érseknek adták, aki börtönbe vetette őket. III. Ottót, csak Kán László erdélyi vajda segíthette, aki ez ideig ingadozott a két király jelölt között. Váratlan lépésként leánya kezét III. Ottónak ajánlotta. Ottó bizakodással utazott Erdélybe, a vajda meggondolta magát, és a menyasszony helyett Ottót a tömlöc várta. A Szent Korona így a vajda kezébe került. III. Ottó csak az év végén nyerte vissza szabadságát, és visszatért Bajorországba. Magyar királyi címét 1312-ig, haláláig megtartotta, de nem avatkozott az ország ügyeibe.

1307 volt az az év, amikor Károly Róbert megszabadult a királyi hatalomért küzdő ellenfeleitől. A Szentszék 1308-ban Gentilo bíboros által egyengette a király ügyeit. A vatikáni legátusnak bonyolult és hosszú tárgyalások után sikerült meggyőzni a kiskirályokat, hogy fogadják el Károly Róbert királyjelöltségét. Talán a leghatalmasabb ellenzék Kán László volt, aki ellenállt és a tulajdonában lévő Szent Koronát nem adta ki kezéből. Ezért a legátus új díszes koronát készíttetett és 1309. júniusában, népes jelenlétben megtörtént a királlyá avatás. A kőszegiek és Csák Máté nem jelentek meg a koronázáson. Hosszantartó, fenyegető egyházi büntetések hatására Kán László átadta a Szent Koronát és ezzel, 1310 augusztusában, Róbertet ismét megkoronázták. Ezután az egész ország előtt valóban király lehetett, és ennek hatalmával megfosztotta Aba Amadét és Csák Mátét nádori méltóságaitól. A főurak hatalmát csak fegyveres erővel törhette meg, így fontos szerepet kaptak a király oldalán álló könnyű lovassági kunok, valamint az egyház nyújtotta anyagi és erkölcsi támogatás. Ugyanakkor alkalmat kapott az egymással is vetélkedő főurak megosztására.

Elkeseredett harcokat folytat magyar és magyar ellen. Merénylet is történt a király élete ellen, sikertelenül. Ezért a biztonságosabb időkig a király támogatói között Temesváron székelt és csak 1320-ban foglalta el Visegrádot, mint székhelyet.

A harcok az Aba nembeli Amadé fiuk elleni fellépéssel kezdődtek el. A család és Kassa vitájában a király a várost támogatta. Az Amadé fiuk pedig Csák Máté segélynyújtásával megtámadták Kassát. Az ütközet 1312. június 15-én Rozgonynál történt. A győzelmet már-már a támadók szerezték meg, amikor a szepesiek és kassaiak oldaltámadása a király javára döntötte el a viadalt. Aba nádor fiai és a vezér is életüket vesztették. A Rozgonyi csata fordulópont volt a tartományurak elleni harcokban.

Károly Róbert uralkodásával kapcsolatban Pap Gábor hangsúlyozza, hogy a magyar hagyományok erőszakos pusztítása ekkor érte el tetőfokát, s történelmünk judealizálása is e korhoz köthető. Itt idézem megállapításait: „A Károly-Róbert-i kilencven fokos fordulattól tehát – ne felejtsük el, kinek sugalmazására következett be – egyenes út vezet Trianonhoz...” Elmondja azt is, hogy ezek a romboló erők hogyan hamisították meg gesztáink szöveg- és képanyagát céljaik elérése érdekében.

Csák Máté hatalma meggyengült, de jelentős maradt. A királyi hatalommal hosszú ideig szembenálló nagyúr romantikus fényt kapott a múlt századi írók egyes elbeszéléseiben. Csák Máté szerepe olyan értékelést kapott, amely az oligarchia „szlovák hazafiságát” „szlovák királyságát” hangsúlyozza. Elfeledve azt, hogy szlovák nép[22], mint ilyen, nem létezett, mert ez időben és még évszázadokig csak tót nép[23] neve szerepelt. A szlovák nevet Bernolák Antal (1762-1813) adta nekik először, és talán az 1920-as trianoni kiárusításkor kapták meg hivatalosan. A határkijelölő bizottság nem tudta sokáig a szlovák határt kijelölni, mert ilyen ekkor még nem volt. Csak területek voltak, ahol tótok is éltek. Mégis azt próbálták bizonyítani, vagyis elhitetni magukkal és a tudatlan Nyugattal, hogy már az V.- VI. századtól a XX. századig a szlovák folytonosság létezett a magyar Felvidéken. Azt tudjuk, hogy Csák Máté harcosai között voltak szláv nyelvűek, de ő maga a Fejér megyei magyar nemzetség leszármazottja. Katonáinak többsége Jan (a vak) cseh király elleni harcokban magyarul beszélt. A horvát és szlavón területet birtokló Subicsok és Babonicsok, Károly Róbert trónigényének első támogatói, maradtak fenn a legtovább.

I. Lajos királyunk (Ludovicus Magnus) rövid és hosszabb ideig tartó honvédő háborúkat vívott Magyarország szentistváni határainak helyreállítása érdekében, amelyek megszorították a királyi kincstárt. A kivetett hadisarcokat, a költségeket a békekötések alkalmával megtérítette. A seregek vezetői birtok-, és váradományokban részesültek, de ekkor még nem robbantotta ki a király a városok közötti ellenségességet, mert Lajos a bárókat is kielégítő politikát folytatott. Másrészt a nagybirtokosok érdekei egyenetlenek voltak, így megvalósíthatta az egyensúly politikáját.

Nagy Lajos legmaradandóbb intézkedése az 1351. évi törvénye volt, amikor megújította az Aranybulla nemesség számára szóló birtokaikkal való szabad rendelkezést, amely fennmaradt az 1848-as polgári átalakulásig. Egységesíti a nemesek szabadságát, a jobbágyterheket előírva, hogy minden szántó-vető és szőlőbirtokos jobbágy minden termény és bor egy kilencedét a földesúr részére szolgáltassa be. Ez azt a célt szolgálta, hogy a földesurak kedvezmények felkínálásával el ne csábítsák egymás jobbágyait.

Zsigmond király uralkodása végén Erdélyben, Szatmárban és a Nyírségben parasztlázadás tört ki. A felkelők, Bábolna hegyén alakították ki ellenállásuk központját, a Csáki László és Lépes Lóránt nemesi sereg ellenében. A nemesség határozott fellépése ellenére sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy gyors győzelmet arasson felettük, annak ellenére, hogy a hozzájuk küldött követeket kivégezték. Ezért a nemesi hadak vezetői 1437. június 6-án Kolozsmonostoron, a kolostor helységében egyezségre léptek a parasztság kapitányaival. A kapitányok közül Budai Nagy Antal és négy társa magyar volt, egy román. A felkelők sérelme az volt, hogy Lépes György erdélyi püspök három évig nem hajtotta végre a tized behajtását, az akkori pénz értéktelen volta miatt. Amikor értéke feljavult, a három év alatt felgyülemlett adóösszeget egyszerre kívánta behajtani, amit a jobbágyok megtagadtak. A püspök egyházi tilalom alá vetette őket. Egyezkedéskor nem tagadták meg a tized megfizetését, csupán a kedvezőtlen ártöbblet megfizetését sérelmezték.

A zendülés másik oka a szabad paraszti költözködés korlátozása volt. Az egyezségben szabályozták a paraszti terheket, de a végleges döntés elmaradt, azért, hogy megvizsgálhassák, mit mond erre vonatkozóan Szt. István oklevele, amelyet sürgősen látni akartak. Ilyen oklevél nem létezett, de a kor embere vallási indíttatásból feltételezte, hogy az ország jogintézményei Szt. Istvántól származnak. Az egyezmény nem hozott megoldást a bajokra. Lépes György lemondott a nemesség tizedeiről. A nemesség tizedmentességét két év múlva törvényesítették. Ezzel megosztották a parasztok táborát, mert a csatlakozók megnyugodva hazatértek. Ugyanakkor szeptember 16-án belső Szolnok megyében, Kápolnán a három „nemzet”: nemesek, székelyek, és szászok, szövetkezett, „Uniót kötöttek”, hogy megsegítik egymást. Az uniót 1438. februárjában Tordán megerősítették. Ez a három nemzet Uniója évszázadokra elrendezte az erdélyi rendiség az országrész irányításában történő politikai részvételét. A Kápolnai Unió után 1432. október 6-án Apátiban kötött „és ismét a kolozsmonostori írásba foglaltatott” újabb egyezség a jobbágyok számára, a három hónappal korábbinál, már jóval kedvezőtlenebb feltételeket tartalmazott. A parasztok belátták, hogy nincs Szent István privilégium, így a júliusiaknál is súlyosabb szolgáltatásokat vállaltak. Ezt az idézhette elő, hogy felmérték a részükre kedvezőtlen erőviszonyokat. Az engedmények nem segítettek. Az ellenségesség tovább éleződött. Először a felkelők még bevették Kolozsvárt, de 1438. január végén a nemesség visszafoglalta a várost, és a felkelők kilenc vezetőjét Tordán kivégezték. Kolozsvár ekkor elvesztette kiváltságait, amelyet csak 1444-ben első Ulászló szolgáltatott vissza.

A királyi tanácsban Szt. István idejétől fogva fontos szerepet kaptak a főpapok, és főurak. A XIII. században kialakultak a köznemesség érdekérvényesítése nyomán a megyei közigazgatás szervezetei. A királyi politika érdekeltjei megpróbálták a köznemesség választottjait az ország-politikába vonni, de ez a kísérlet, amely alkalmazta a Friauli-aquileiai mintát, nem vált be a magyar viszonyok miatt. Ez a törekvés csak Zsigmond uralkodása alatt valósult meg. 1397-ben történt meg a megyék megerősítése, a nemesség törekvése által. Az 1435. évi országgyűlésen a főpapok, bárók, nemesek, a királyság egész testületének képviselői jelezték az igényt az ország nemeseinek bevonására.

Habsburg Albert, magyar király (1437-1439), védelmi intézkedései során, Budán országgyűlést hívott össze. Az 1439. évi országgyűlés törvénycikkelyei kihangsúlyozták a nemesek hozzájárulását olyan kérdésekben, amelyek az előzőkben csak a főpapok és bárók tanácsától függtek. Például a nádori kinevezés, a királylányok kiházasításai, a pénz értékének meghatározása. Ezzel az újonnan szerzett politikai befolyással a köznemesség leginkább saját érdekeinek érdekében fáradozott. Katonai kötelezettségeiknek csökkentése érdekében „a török háború időszakában” törvénybe foglaltatták, hogy az ország védelme a király kötelessége. Mindaddig, amíg pénzbeli fedezetei elégségesek a haderő létrehozására, az uralkodó nem rendelheti el az általános hadba vonulást.

Ez időben a török elfoglalta Galambóc várát, és Szendrő várát támadta, amely az al-dunai védelmi rendszer kulcspontja volt. Brankovics György, szerb bán és várkapitány, Magyarországra menekült segítséget kérve fia számára, aki Szendrő várát védte. Albert táborába a királyi sereg nagyon lassan gyülekezett, végül a vár a magyarok szeme láttára esett el. A táborban vérhas járvány tizedelte a hadnépet. Maga Albert király is megbetegedett, és útban hazafelé meghalt.

A királyi tanács elrendelte, hogy külföldi támogatással is, egy erős zsoldossereget toboroz, az Orsovát, és Nádorfehérvárat fenyegető török haderő ellen.

Hunyadi Jánost és két fivérét, Szörényi bánná nevezte ki a király, mivel korábban ők voltak az egyetlen kis sereg vezetői, amely sikeres katonai támadásokat intézett a Szendrőt elfoglaló török ellen. Így került Hunyadi az ország zászlósurai közé.

Hunyadi János származását homály takarja, és különböző származtatási legenda övezi, őt is, mint sok rendkívüli nagyságot. Egyes kútfők a szerb fejedelmet, Lazarevics Istvánt, tartják apjaként. Az oláhok románnak hirdetik. A magyar krónikáshagyomány nagyjai (A. Bonfini, Heltai Gáspár, Gr. Zrínyi Miklós) a kortársak ismereteire alapozva írják le a HUN.AD-i család származástörténetét, s e történelmi források erecskéi egy mederbe ömölvén gazdagítják ismereteinket e tárgyban.

„…Ki az édesapja Hunyadi Jánosnak? És itt ne arra gondoljunk, amit velünk megtanítottak, hanem az a lényeg, hogy Hunyadi Mátyás (király) erre mit mondott. Amikor feltették neki a kérdést, hogy „kegyelmednek ki volt a nagyapja?” azt válaszolta, hogy Zsigmond király.

Mert Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) szerelembe esik az Erzsébet nevezetű lánnyal, s a nász után Zsigmond lehúz az ujjáról egy gyűrűt. Ez a gyűrű kerül bele a Hunyadiak címerébe, ez a gyűrű pedig arra szolgál, mondja Zsigmond Erzsébetnek, ha eljön az idő, és fiút szülsz, hozd fel Buda várába, és ez a gyűrű legyen a bizonyság arra vonatkozólag, hogy a gyermek, akit megszülsz, az én fiam. Történészeink nem tudnak elszámolni Hunyadi János gyors felemelkedésével. Hunyadi János még egyetlen cselekedetet nem hajt végre, nincsenek hőstettei, amikor már Zsigmond király mellett van, már a főnemesi udvarokban járja ki a minden magyar főnemes palánta számára kötelezően előírt oskolát. A híres Vajkot, akit Luxemburgi Zsigmond, mint Hunyadi János apját felemeli, megajándékozza a Hunyadi birtokokkal, és innen kapják a nevüket, de van egy hatalmas nagy bökkenő: Vajknak van még egy fia, János, és hogy hívják ezt a Hunyadit? Őt is Jánosnak. Vajon hogyan fordulhat elő, hogy egy családban két gyermek, akik élnek, ugyanazt a keresztnevet kapják? Egészen más dolog, ha meghal az első gyermek, születik egy másik, és aki meghalt, annak a nevét kapja a második. De itt él mindkettő, és mindkettőt Jánosnak nevezik. Vajk nem törődik Hunyadival, a másik Jánossal viszont igen. Hunyadi János nem azt a nevelést kapja, amit Vajk eredeti gyermeke, János. Miért ez a megkülönböztetés? Hogyan lehetséges az, hogyha körbenézek Magyarországon, számtalan nemesi család van, meg sem lehetne Hunyadi Jánost találni, és rögtön ott van Zsigmond király udvarában. János pedig rögtön, miután az apródi iskolát kijárja, fényesen bizonyítja, hogy nem akárki. S már neki megjelenik a nevében, a címerében a holló és ezzel elindul egy program. És abban a pillanatban kiderül, hogy neki nemcsak Luxemburgi Zsigmond a legfőbb segítője és támogatója, hanem a Pálos rend is. Hunyadi János és a pálosok, mintha csak egymásra találnának, szinte végig együtt vannak. Hunyadi János, Zsigmonddal együtt eljut a Bázeli Zsinatba, Rómába, Prágába, mert a király mindenhová magával viszi. Mert ez Zsigmond egyetlen erénye, hogy nem metszette vissza ezt az ágat önmagában, – mert megtehette volna - ezért állít majd neki szobrot Budán és Visegrádon az unokája, Mátyás király.

A Hunyadiak származása tényleg rejtély, és Gróf Zrínyi Miklós is azt írja: „minden magyar forrás azt mondja, hogy Zsigmond volt az atyja Jánosnak". A magyar forrásokról pedig azt kell tudni, hogy nem ismerik a hazudozást, mert mindig nagyon pontosan ügyelnek arra, ki honnan jött, és kik a felmenői. De Hunyadi János olyan nagy talentumokkal érkezik, hogy lenyűgöz mindenkit, és abban a pillanatban felragyog. Azt mondja Zrínyi, ha a régi időkben élt volna János, bizony az ő apjának Jupitert tették volna, mert ember ennyi jótettet végrehajtani nem tud. Ez az a hatalmas megújító erő, amit a holló a szent királyok véréből átment. Mert bármily különös, ez a holló IV. Béla vérét hozza magával. És kikerült Mátyás címeréből az Árpád-sáv? Nem, a családi címerben jelenik meg. Az ország címerében mindig benne van, de hogy a Hunyadi család címerében benne van, ez csak egyféleképpen lehetséges, ha egyetlenegy csepp árpádi vér elérkezik, s az kiterebélyesedve fává nő. Hogy Hunyadi János milyen tetteket hajt végre, ez mindenki előtt tudott. De mivel hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ő egy egyszerű katona és vitéz, ehhez képest vallásossága példaértékű, s ez azt jelenti, hogy ebből a vallásosságból még Kapisztrán Szent János is meríteni tud. Ugyanis leírják, hogy Kapisztrán Szent János Nyugat-Európából jön, s elkezdi okítani Hunyadi Jánost. János pedig gyönyörűen felhívja a figyelmét arra, hogy a Mindenható Isten az egekben lakik, s ő azt a Mindenhatót ismeri és nem a teológusok véleményét. És ekkor vagyunk 1456 után, amikor megjelenik, és egész Európa egén látható egy hatalmas üstökös. Menetrend szerint érkezik. Mikor érkezett menetrend szerint ennek az üstökösnek az elődje? Nagy Lajos halálán van, és felbukkan egy üstökös, s mindenki tudja, hogy ez a király halálát jelenti. Ezt követően pedig Hunyadi János halála előtt jön az üstökös. Hunyadi a következőket mondja: „ez az üstökös sok mindent jelent" – figyeljünk az észjárásra és a nagyságrendre, mert egy ilyen égi tünemény felbukkanásakor nagyon sok mindent el szoktak mondani, hogy mi mindent hoz magával, ezeket János is tudja, s a következőket mondja - „de legfőképpen az én halálomat jelenti"- ennyire van ő az égi pályához odakötve. Azért jön ez az üstökös, mert ez hozta Nagy Lajos halálát is. Ez a holló útja, és égi pályája. Ahogyan János a temetéséről végrendelkezik, az nem a római katolikus szertartás szerint történik. Bemegy egy templomba, természetesen körülötte a pálosokkal, lefekszik az oltár elé és 6 hatalmas gyertyát gyújtat meg. Kettőt lábhoz, kettőt fejhez, kettőt derékhoz helyeztet, s a következőket mondja: „mire a gyertyák leégnek, én már halott leszek!". Ilyen volt Hunyadi János, s az ő halála indítja el végképp a pályán a kisebb fiát, Mátyást.”

Katona Sándor írja Dr. Szilvay Gyula: A bars-verebélyi és nógrád-verebélyi VEREB (Hunyadi) család genealógiai adatai előszavában:

„Hazánkban okleveles adatok csak a XIII. század első felében említenek jövevény pásztor, ide-oda vándorló hegyi oláhokat. Még ennek a századnak a végén is mindössze 9 állandó oláh letelepedésről van tudomásunk. Jelentősebb számban csak a XVIII. század elején (200.000 fő) állapíthatók meg, s az 1784-i összeírásnál 800.000 oláh élt Erdélyben.

Ebből kifolyólag az oláhoknak nem lehetett őstörténetük a mi területünkön! Ezt a hiányt igyekeztek egyes román „történészek” az ismert, mondvacsinált „Dákó-Román” elmélettel bepótolni. Ennek a mesterkélt és tudományosan alá nem támasztható elképzelésnek a cáfolatait szükségtelen itt részleteznünk. Elégséges ha rámutatunk, hogyan vélekedik erről a kolozsvári egyetemi tanár, a román hazafi, dr. M o 1 d o v á n G e r g e l y ebben a Nyílt Levelében, amelyet a bukaresti „dákó-romános” Kultur Liga elnökéhez intézett: „Ön a történelemből tudhatja, hogy ezelőtt mintegy ezer esztendővel egy Ázsiából bevándorló nép itt_; ezt az országot saját karjával és vérével meghódította és elnevezte a maga nevéről M a g y a r o r s z á g n a k. És ezer esztendő óta ez az állam egy percig sem szűnt meg magyarnak lenni, valamint a nemzet is mindig magyar volt. És tudni fogja a történelemből azt is, hogy mi románok abban az időben a Balkánon éltünk az albán, a bolgár, a görög nép között szétszóródva, akiktől és ahonnan nyelvünket, szokásainkat, egész hitvilágunkat kölcsönvettük. Önnek mint nyelvésznek tudnia kell, hogy ennek a népnek a nyelvében, szokásaiban, viseletében, hitében is a görög, a bolgár, az albán — egyszóval a balkáni befolyás — töméntelen, ami a román népnek ezekkel a népekkel való együttélését a napnál fényesebben bizonyítja. És hogy semmi sincs a gótból, az avar, hun, stb. népek befolyásából, amelyek a magyarok bejövetele előtt Dáciában éltek és uralkodtak. Ami amellett bizonyít, hogy a románság azokkal a népekkel nem is érintkezhetett. Ön mint historikus, a mai románság egyetlen fegyvertényét sem tudja felmutatni Dáciában Kr. u. 274 után, amikor a Római Birodalom megszűnt Dáciában, egészen a magyarok bejöveteléig, vagy azutánig. Egyetlen küzdelmet a beözönlő barbárok ellen, a bizánci görög írók műveiben egyetlen sort sem! A régiség kutatásban egyetlen követ, amely arra vallana, hogy e föld a magyarok bejövetele előtt a románságé lett volna! Hazai okmányainkban a románság neve a honfoglalás után csak több századdal később, 1222-ben jön elő először. Ez az intézmény, amellyel éltek, arra vall, hogy a bevándorlás a Balkánról történt. Egészen világos tehát, hogy mi ebben az államban a magyarok bejövetele e l ő t t nem voltunk urak, a magyarok a l a t t pedig abban mint á 11 a m a 1 k o t ó tényezők nem is szerepeltünk. Szerepeltünk mint fajta, nemzetiség, de nemzet gyanánt soha! Ez az igazság !" (Szöllősy Sándor: „.Ez az igazság” c. könyvéből, 46.147. o., Hídfő, London, 1968).

Sem ez a — saját elitjüktől — felemelt higgadt szó, sem a nyugati tudományos világ általános elutasítása nem gátolják ma sem a román hivatalos köröket, hogy folytassák történelmük átfésülését. Ismeretes, mekkora anyagi áldozattal, drága színes filmekkel igyekeznek a hiszékeny és tájékozatlan amerikai társadalomban „dicsőséges múltjukat, kulturális érdemeiket bemutatni és elhitetni.” De ma már ennél is továbbmennek: nem elégszenek meg a római rokonsággal, hanem immár a suméroktól akarnák levezetni a származásukat. Evégből nem átallják kiváló honfitársnőnk, Torma Zsófiának önfeláldozó egész életmunkájával összehordott s a magyar-sumér kapcsolatokat igazoló bizonyítékainak a „kikölcsönzését” sem.

Jelen művével Professzor Dr. Dr. S z i 1 v a y Gyula úr éppen a mi különlegesen nagy fajsúlyú Hunyadi Jánosunk magyar származásának igazolásával akarja elejét venni minden további ezirányú oláh kísérletnek, hogy Nándorfehérvár hősét „elrománosítsák”.

Ennek ismeretében a román származás elképzelhetetlen. (Bővebb ismeretek Dr. Szilvay Gyula könyvéből: www.magtudin.org)

Hunyadi neve először 1409-ben Zsigmond oklevelében található. Hunyadi János Lazarevics és Csáki György székely ispán mellett apródkodik. Itt tanulja el a hadviselés elemeit és ismerkedik meg a nemesi szokásokkal és a Szilágyiakkal. Feleségül veszi a gazdag köznemes Szilágyi Erzsébetet. 1431-ben Zsigmond király szolgálatában Itáliába megy és a milánói herceg zsoldjában szolgál.

A Várnai Csata (1444) után az a veszély állt elő, hogy az ország minden tartományát a bárók és főurak szétdarabolják. Az 1445-évi országgyűlésen megpróbálták fenntartani a rendet, ezért elismerték királyuknak V. Lászlót (1440-1457). Azzal a feltétellel, hogy III. Frigyes, német-római császár mondjon le a gyermek király feletti gyámi jogáról, s adják őt ki a Szent Koronával együtt. A király visszatértéig a hatalmat a főkapitányok között osztották fel: Hunyadi János, Újlaki Miklós, Jan Jiskra között. A baj az volt, hogy gyakrabban épp a főkapitányok voltak a legmohóbb rablók. Saját magukat kellett volna megfékezni. Hunyadi kiemelkedett e csoportból és rendet teremtett a saját területén, valamint rokonai, barátai révén, Magyarországon a legkiemelkedőbb politikai hatalom birtokosává vált. 1445-ben Hunyadi János követei, akik az al-dunamenti, kisnikápolyi hadjáratához nyugati támogatást kértek, üres kézzel jöttek vissza.

Ugyanakkor III. Frigyes hat éven keresztül nem engedte Magyarországra V. Lászlót (1446-tól-1452-ig). Hunyadi Jánost a rendek Magyarország kormányzójává választották (1446). Kormányzóként először hadat vezetett III. Frigyes ellen, és fegyverrel késztette Győr visszaadására, továbbá arra, hogy az előző években a földesurak hatalma alá került városok visszakerüljenek a Korona birtokához.

Hunyadi János 1448. évi hadi vállalkozásában Brankovics Györggyel és 30.000 albán szövetségessel megtámadta a Murád Szultán vezette török sereget. Brankovics nem bízott a sikerben, ezért személyesen nem vett részt, csak azt engedte meg, hogy a magyar had átvonulhasson területén. Murád a csatát Rigómezőnél (Koszovo polje) kényszeríttette ki, még mielőtt csapataink egyesülhettek volna az albánokkal. Vereséget szenvedtünk nagy veszteséggel. A menekülő Hunyadit a despoták elfogták, Szendrő várába vitték, és Brankovics majdnem kiadta a töröknek. Hunyadit arra kényszeríttette a despota, hogy adjon át egynéhány magyarországi várat, fiának, Lászlónak, pedig el kellett jegyeznie a despota szövetséges Cillei Ulrik leányát. A sok belső viszály ellenére Hunyadi János lassan visszaszerezte befolyását. 1453-ban Bécsben átadta V. Lászlónak a királyhoz illő hatalmat. Érdemeiért a király főkapitánnyá nevezte ki. Fiát, Lászlót, Dalmát-Szlavón Bánná emelte. 1453-ban Mohamed Szultán (1451-1481) hatalmas serege elfoglalta Konstantinápolyt, és megtámadta Szerbiát. 1455-től újra nagyarányú törökellenes szervezkedés indult el. Ekkor érkezett hazánkba Kapisztrán János (Giovanni Capistrano) ferences szerzetes. A magyar országgyűlés 1456-ban rendkívüli hadi adót fogadott el, s vetett ki a készülő hadjárat anyagi támogatására. Ez év tavaszán II. Mohamed ugyanezt tette, azzal a céllal, hogy Nándorfehérvárt, s általa Magyarországot elfoglalja.

V. László elrendelte az általános nemesi készülődést. Hunyadi megerősítette Nándorfehérvár falait, véderőműveit és sógorát, Szilágyi Mihályt, nevezte ki a vár kapitányává. Sem a király, sem a nemesség nem mozdult. Így csak saját katonáira és a délvidéki keresztet felvevő parasztokra számíthatott. 18.000 keresztes gyűlt össze. A török 1456. július 4-én kezdte meg Nándorfehérvár ostromát. A vár felmentésére érkező Hunyadi először a törökök dunai hajózárát törte át, így összeköttetést létesített a vár és a magyar csapatok között. Hetek multával a vár falai omladozni kezdtek az állandó ágyútűz hatására. A szultán július 21-én általános támadást indított. A törökök háromszor vezettek rohamot a falak ellen, de a védőőrség mindig visszaverte őket. Egy ilyen alkalommal Dugovics Titusz horvát származású magyar vitéz hőstette mentette meg a várat, amikor magával rántotta a mélybe a vár elestét jelző török zászlót már-már kitűzni akaró óriást. Július 22-én védőink kitörtek a várból. A szultán minden erejét ellenük irányította, ezáltal meggyengült ágyúinak védelme, ezt Hunyadi észrevette, elfoglalta a török ágyukat, és azokat a szultáni csapatok ellen vetette be. A török vereségben sok pasa vesztette életét, de a legyőzött török had üldözésére már nem volt erő, mert közben kitört a pestis járvány. A huszita eszmék is gyorsan terjedtek a had kötelékeiben vallási különbözősség és nézetek okán. A járvány nem kímélte korának legnagyobb törökverő hősét, Hunyadit sem, Kapisztrán Jánost sem. III. Callixtus pápa 1456. június 29-én még az ostrom előtt elrendelte a déli harangszót, hogy felhívja a figyelmet a veszélyre, de mire a pápa felhívása elterjedt Európa szerte, a nándorfehérvári diadal híre és a déli harangszót elrendelő pápai rendelet összemosódott. Nemzeti emlékezetünkben ez úgy tudatosult, hogy a római egyház feje a győzelem hírére rendelte el a harangszót. - Ezek szerint, a pápától még elismerést sem kaptunk a kereszténység megmentéséért?

Hunyadi János leányágon az Árpád-vérből származó Zsigmond magyar király házasságon kívül született fia, akit vérszerinti apja elismert, maga mellett tartott, a legjobb nevelést biztosította neki, gyermekkorában már birtokadományokkal biztosította létfeltételeit és egyengette katonai és diplomáciai pályafutását. – Egyébként Mátyás király is tudta ezt a nyílt titkot; nagyapja szobrára gyakran vethetett pillantást budavári szobája ablakából. – Említsük meg tisztelettel Hunyadi János nevelő apját is, aki a társadalmi elvárásoknak eleget téve feleségül vette Morzsinai Erzsébetet és gyermekét, Jánost, a magáénak ismerte el.

Mátyás 1443 február 24-én Mátyás napján született Kolozsvárott – ezért kapta a keresztségben védőszentje: Mátyás apostol nevét. Már gyermekkorában írt és olvasott magyarul és latinul. Nevelője Vitéz János neves humanista főpap, a későbbi esztergomi érsek volt. Bizalmas tárgyalásokon, latin nyelven tolmácsolt apjának. Lovagi nevelést kapott és Nagy Lajos vitéze, Lackfi András, tatárverő hős, kardjával ütötték lovaggá. Tizenkét éves korában politikai megfontolásból eljegyezték, és összeházasították a Hunyadiak legelszántabb ellenfelének Cillei Ulrik leányával: Cillei Erzsébettel. Hunyadi János örökére nem Mátyás, hanem a nálánál 12 évvel idősebb László volt a jelölt. László 1452-ben pozsonyi ispán, 1455-ben horvát bán, majd temesi ispán, és kiváló katonai erényekkel rendelkező, hadvezetésben jártas katona. Apja halála után a Hunyadi család feje. Amikor V. László és Cillei Ulrik nagy katonai kísérettel (4000 német katona) 1456-ban Nándorfehérvárra érkeztek, Ulrik gróf Hunyadi János halála után elérkezettnek látta az időt, s a király révén a Hunyadi fiak életére tört. Szándékát, apósának, a szerb despotának, levélben megjelentené, de a levelet László hívei elfogták. Amikor Hunyadi László Cillei levelét lobogtatva felelősségre vonta őt, Ulrik, Lászlót szidalmazva, kiragadva a kardot egy fegyverhordozó kezéből Hunyadi László felé sújtott. Az idősebb Hunyadi fiú megsebesült a fején, s védekező kezének ujjain. A támadást észlelvén a Hunyadi párt hívei kardot rántottak és a mentéje alatt sodronyinget viselő Cilleit hosszú kézitusában megölték. A király a történtek után Temesváron Lászlót főkapitánnyá nevezte ki, és esküt tett, bántatlanságot ígért Cillei gróf megölése miatt. V. László, az ellopott magyar Szent Koronával csecsemőkorában megkoronáztatott király, 1457. március 14.-én a budai várba hívatta, s esküjét megszegve, elfogatta a két Hunyadit, Vitéz Jánost, továbbá Rozgonyi Sebestyént. A hívei táborából „válogatott” bíróság a halálra ítéltek közül titokban, a nép várból történt kizárásával, csak Lászlót fejeztette le Buda piacterén. A király gyalázatos tettén felháborodott, lázongó magyarság elől V. László király elmenekült Budáról. Hunyadi Mátyást fogolyként Bécsbe, majd Prágába vitette, és itt ugyanebben az évben V. László „váratlanul” meghalt. Hunyadi Mátyás a koronázása után (1458) polgári, sőt jobbágyi sorból is emelt híveket maga mellé, és helyezett magas tisztségre. Úgymint: Szapolyai Imrét, Bakócz Tamást, akik híven támogatták király urukat. Mátyáshoz közelállók kis csoportja összeesküvést szőtt az országot kemény kézzel irányító ifjú király ellen. Az ifjú király csírájában fojtotta el a lázadó kezdeményezést, ám kegyet gyakorolva, nem fő- és jószágvesztésre, hanem csak börtönre és száműzetésre ítélte Vitéz Jánost, Janus Pannoniust, Rangoni Gábort és másokat. Mindez erősítette Mátyás uralmát.

1460-as években történt az első Mátyás elleni lázadás, amit a magas adóztatás indított el. E lázadás Erdélyben ütötte fel fejét, s ehhez csatlakoztak a székelyek, a szászok és a köznemesség. Mátyás történetírója, Bonfini, a lázongás okát abban látja, hogy már a főurak is rettegtek a királytól, mert más irányítását, javaslatát nem tűri, csak saját akaratára hallgat. Mátyás a lázadást ügyesen leszereli. Szentgyörgyi János és Zsigmond behódolt, a pártütő Szapolyai Imrének pedig megkegyelmezett. Ugyanakkor a köznemesi lázadók iránt nagy szigort alkalmazott. Mátyás bíráskodási gyakorlatát is sérelmezték, mert nem egyszer a király maga ült be a bírói székbe, nem törődve ülnök társaival, önállóan hozott ítéletet. Az elégületlenséget tetőzte a királyi Fekete Sereg önkényes beszállásolása, és végül sokan megtagadták az adófizetést. Bonfini szerint csak a kalocsai érsek és a nádorispán Guti Ország Mihály tartott ki Mátyás oldalán.

Az összeesküvés vezetői atyai barátja Vitéz János, és Janus Pannonius voltak, akik azzal vádolták a királyt, hogy elhanyagolta a török elleni védekezést.

Az összeesküvés uralkodó jelöltje a lengyel királyfi volt, de Vitéz János a német birodalmi gyűléstől is kért segítséget. Mátyás megosztotta az összeesküvőket. Az országgyűlésen megígérte a köznemességnek, hogy az igazságtalanul elvett birtokaikat visszaadja, és mérsékli a túlzott adóztatást. Ez időben, a lengyel herceg Kázimir (Kazimierz) betört az országba. Voltak, akik az elégedetlenkedő főurak közül mellé álltak. Janus Pannonius is Mátyás ellen fordult s megnyitotta Nyitra várának kapuját a lengyelek előtt, akik végül fegyverszünetet kértek Mátyás hadereje láttán, és kivonultak az országból. Vitéz János esztergomi érseket Mátyás elfogatta és a visegrádi, majd az esztergomi várba záratta. A lázadókkal most is irgalmas volt.

„Mátyás király egyetlen pillanatra sem adja fel a török ellen folytatott küzdelmet. Nyugati nagyhatalmi törekvéseiben minden jel szerint az a törekvés vezeti, hogy a keresztény Nyugat védelmében az egész keresztény Nyugat minden erejét egyesíthesse és felhasználhassa. Ebben a törekvésében a legtöbb akadályt III Frigyes császár gördíti útjába. Ezért 1483-ban öt évre békét köt Bajazid szultánnal és két év múlva (1485 január 29-tól június 1-ig) Bécset veszi ostrom alá. El is foglalja. Teljesen magyar egyházi és polgári közigazgatás alá helyezi.”[24]

Mátyás király Bécsben halt meg, valószínűleg megmérgezték. Halála után az országgyűlés elhatározza, hogy olyan királyt választanak, akit a kezükben tarthatnak. Ezért a gyengeakaratú cseh királyt, Jagello II. Ulászlót választják magyar királlyá. A választási feltételekben lemond szinte minden királyi jogáról, ami az országot rendben tartaná. Lemond a hadiadóról, és arról, hogy a főpapság hozzájárulása nélkül nem kezdeményez semmit. A Hunyadi által elfoglalt Ausztriát önként Habsburg Miksának ajándékozza. Az országnagyok a katonaság zsoldjának fizetését megtagadják. Ezért Mátyás legendás Fekete Serege a déli végeket dúlva-rabolva szétszéled. A jól képzett rablóvá vált sereg felszámolását Kinizsi Pál végzi el. Egyedül Corvin János, Mátyás természetes, de nem törvényes házasságából született fia, követi apja példáját, a Jajcáig szorítja vissza a betolakodó törököt, de fiával együtt, valószínűleg mérgezés következtében, meghal. Özvegye, Hohenzollern Györgyhöz megy feleségül. Így jut a hatalmas Hunyadi birtok e család tulajdonába. Az országgyűlésen hűtlennek jelentik ki azt a megyét, amely a királynak megfizeti a rendkívüli katonai segélyt. Így ássák alá a királyi hatalmat. A főurak Zápolya (Szapolyai) Jánost akarják a gyengélkedő Ulászló helyett. De fia születik, akit már két éves korában királlyá koronáztat. Az állandósuló zűrzavarban a főpapság köreibe 7, 9, 14 éves gyermekeket neveznek ki püspökökké és esztergomi érsekké. Ez időben Bakócz Tamás érsek 26 egyházi javadalom birtokosa lesz. Mindenre kész. A budai zsidókat a nép támadásaitól jó pénzért megvédi két alkalommal is. „Lovasaival keresztény gyermekeket tiportak halálra és a királyi testőrökkel anti-szemita vezéreket végeztet ki.”[25] A főpapok kötelességeiket elhanyagolják. A királyi hadsereg megszűnik. A királynak nincs jövedelme, elszegényedik a kincstár. A közbiztonság, az ipar és kereskedelem egyszerre leáll. Temesvári Pelbárt: „A mostani nemes a maga vesztére az igazsággal semmit sem gondol; amit ígér, azt nem teljesíti.” (M.Ö. 51. old.) „Báthori István nádor a hadiadót elsikkasztja és, mint erdélyi vajda, a fahordó székelyeket ökör helyett a járomba fogja, az ősmagyar csángókhoz, Moldvába üldözi.” (M.Ö. 51. old.)

A jobbágyi sors elviselhetetlen, a feszültséget háborúval próbálják levezetni. Ezért Bakócz Tamás - mint pápai megbízott - keresztes háborút hirdet (1514). Dózsa György székely törökverő tisztet arany nyaklánccal és vöröskeresztes fehér fővezéri zászlóval ajándékozzák meg. Az ország belterületén 100.000 jobbágy verődött össze. Mivel élelmezést nem kaptak, ezért a földesurak ellen fordultak. Málnási mondja: „Lázadásuk nem forradalom, mert nem tulajdonjogi viszonyokat akarják megváltoztatni, hanem a jövedelem eloszlást.” (M.Ö. 51.old) A földesurak szamárfarokra kötött kereszttel gúnyolják a kereszteseket. Ha elfognak egy jobbágyot, „megférfiatlanítják”, karóba húzzák, családjaikat kínozzák. Tömeges vérengzés lesz úrrá az ország keleti felén: az összegyűlt, meggyötört jobbágyokból álló sereg uraik ellen fordul. Ebben Mészáros Lőrinc, ceglédi plébános, 14 alföldi pap, kisbirtokosok, diákok, a néppel nyomorgó szerzetesek, munkanélküli iparosok a vezetők. Hozzájuk csatlakoznak a jászok és kunok.

Az oligarchák és köznemesek a közveszedelemben összefognak; lengyel, cseh, morva és moldvai segítséget kérnek a jobbágyok leverésére. A király zsidó pénzen parasztok ellen sereget toboroz, de erre nem is lett volna szükség, mert az ország leggazdagabb főura, Zápolya (Szapolyai) János, Dózsa Györgyöt úri szóval tárgyalásra hívja. Elfogatja, és izzó vaskoronával a fején máglyára vetve kivégezteti, Mészáros Lőrincet rostélyon élve megsütteti. Dózsa György megégetett testének húsát követőivel etette meg. Mivel a társadalmi feszültséget nem tudták másként levezetni, kegyetlen megtorlás következett. Főképpen az „ugor-magyarok ellen indult a hajtóvadászat.” Mintegy 70.000 magyar jobbágyot végeztek ki. Ez a vérveszteség volt a mohácsi csatavesztés (1526) előfutára. „A Via Dolorosa-n a nemzet eljutott a harmadik állomására. Dózsa nemzeti prófétizmusa a néplélek mélyébe szállott és Rákóczi-ig minden népi messianizálódás Dózsa cruxos kurucainak nevét viseli.” (M. Ö.) Zápolya véres munkájával a köznemesség előtt betetőzi a királyi trón elnyeréséhez gyűjtött érdemeket, alvezérei pedig a júdáspénzen nyugodtan megosztoznak. „Werbőczy a jobbágy lázadásban részt vett 12 Tisza-vidéki köznemes összes birtokait, 15 köznemes birtokának felét kapja . . .” (M.Ö. 52. old.)

„Az országgyűlés a vérgőzös hangulatban alkotott 71 törvény cikk közül 62-vel a magyar jobbágy ekkor veszíti el a hazával való kapcsolatát és a francia király sem kívánja annyira a törököknek Magyarországba vonulását, mint az életből kitagadott magyar keresztény jobbágy.” (M.Ö. 52.old)

„Ugyanezen országgyűlés jóváhagyja Werbőczy István Hármas-könyv-ét, mely a megtorlás szellemében átdolgozva, a jobbágyokra és összes ivadékaikra kiterjeszti a hűtlenségben való vétkességet és ennek alapján ivadékaikat is szabadságuk elvesztésére, földesuraik föltétlen és örökös szolgálására valamint birtokképtelenségre marasztalja.” (M.Ö. 55. old.)

Természetesen, ezt a megfogalmazást ki kell egészítenünk azzal, hogy Werbőczy István jogtudós „Tripartitum”-a, a legösszefogottabb latin nyelvű jogtudományi mű, amely leírja a régi szkíta jogszokásokat, a magyar királyi törvénykezést, a nemesek jogállását, és ismerteti a Szentkorona eszme lényegét. Mondhatjuk azt, hogy ez az első írott alkotmányunk, amely 1848-ig volt teljes hatályban, amikor Kossuth Lajos a jobbágyokat felszabadította. A II. Világháború időkig ilyen formában volt népünk alkotmánya.

(Ha ezt túléltük, márpedig élünk, akkor a mostani tragédiánkat is túléljük, csak fogjunk össze, és helyezzük vissza az 1848-utáni Szent Korona Tan Alkotmányunkat. Szerző)

1514-es polgárháború után az egyház még inkább -- ha ilyen lehetséges – meggyengült erkölcseiben.

„1526. december 16-án Ferdinándot, osztrák főherceget és cseh királyt választotta magyar királlyá a Pozsonyban megjelent 13 főúr. Sopron követe egyszerűen megszökött a hazaáruló, országgyűlésnek semmiképpen nem nevezhető összejövetelről. Ekkor a magyar királyság két részre, majd János király halála után három részre szakadt.” (Tóth Judit)

A török uralom alá került nemzetrészeink közül, kimondottan csak a jobbágyság maradt meg nemzettudattal rendelkező népközösségnek.

„A történelem súlyos helyzeteiben” – írja Málnási Ödön – „A nép ösztönösen legtisztábban lát. A verejtékével és vérével öntözött földtől nem vált el, és még az egyházi és világi földbirtokosok szétszéledtek, addig a parasztok tömegei a szülőföldön maradva, megőrizték az anyaföld nemzeti jellegét. A Duna völgy népeinek sorsáért ez alkalommal is verejtékes és véres tehertöbbletet vállaltak.” (M.Ö. 59. old)

Werbőczy Budavár első megszállása után (1526) is helyén marad, elvállalja a renegát szerepet. A Padisah (szultán) kinevezi őt a meghódolt keresztények bírájává – tíz forint napidíjjal – békétlenségével, veszekedéseivel a padisah haragját vonja a fejére, ezért a „tiszteletére” rendezett lakomán, 83 éves korában, méreggel veszejtik el. Hamvai a budai zsidó temetőben porladnak. A szultáni területek közigazgatása, a pénzügy igazgatása és a gazdasági élet is a legmérsékeltebb, és ennek ismeretében, a lakosság olyan mezővárosokba költözik be, mint Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Jászberény, Mezőtúr, Hódmezővásárhely, Szeged. E települések lakosai a szigorú központi ellenőrzés hatására mentesek az elnyomástól; a lakosság olyan életkörülmények közé kerül, amely meghaladja a rendi uralom életszínvonalát.

„A rossz sor csak ott fordul elő, ahol a török spahik, és papok hűbér birtokai vannak, amelyek nem örökölhetők, ezért rablógazdálkodással még az életükben jólétet akarnak teremteni maguknak a jövőre nézve. A török háremek megtelnek magyar fiúkkal és lányokkal. Kis Ázsia és Egyiptom rabszolgapiacaikon a magyar a legkedveltebb áru. A Nílus egyik szigetén ivadékaik” - - írja Málnási Ödön – „még ma is (magyar) származástudattal élnek”. (M.Ő. 60. old)

Török időkben (1526-1686) az Ugoros magyarság a legnagyobb mértékben megfogyatkozott. Helyét a szerbek (rácok) és oláhok töltik fel, északon a tótok és a rutének. Szlavóniában a horvátok telepednek meg és e területnek új ország nevet adnak. De a túlélők megtartották fajiságukat és nyelvüket. Róma ellatinosította a gallokat, de az embertani jellegük megmaradt. Az angolok a normán hódítás után sokáig a francia nyelvet beszélték, de lélekben angolok maradtak. „A nemzeti Via Dolorosának IV. állomásán a magyar nép lelki kiegyensúlyozást keres és az összeomlott társadalmi tekintélyek helyébe az anyát állítja. A nyelvtörténet új lapján az anya szó helyébe édesanyát ír.” (M.Ö. 60. old.) „Lelkük templomában mélyen elszállásolják a Baranyából szétsugárzó új magyar vallást, a régi hit hívei pedig őskeresztényi öntudattal vasárnaponként az evangéliumot pap nélkül ingyen hirdetik, keresztelnek, esketnek, temetnek és csak háromszáz faluba missziózó gyöngyösi ferenceseket, meg a szegedieket tekintik régi barátjaiknak. A nép erkölcsi ereje ez alkalommal is kiheverhetővé tette a nemzetet ért katasztrófát.” (M. Ö. 60 old.)

A lakosság legnehezebb élete a királyság területén és Erdély peremvidékén volt, melynek oka a portyázó, harácsoló török csapatok állandó zaklatása. Erdély, Utiszenovics tábornok meggyilkoltatása után, másfél évszázadra központi hatalommá válik, a magyar rendiséget újjá szervezik. A három nemzet uniójából a szászok nagy befolyásra szert téve önállóságra törekednek. Az ország nyugati részén, magyar területen a magyar jobbágyokat törik rabigába. A szamosszegiek ellenállását vérbe fojtják (47 embert végeznek ki) és az egyre fogyó magyarok helyét, a rumán bojárok elöl menekülő, oláhokkal – vlachokkal töltik fel. Amikor a rendi önkény eléri a korlátlan hatalmát, akkor nyíltan a székely nemzet egyes részei ellen fordul. A székely lófők az erdélyi magyarokhoz csatlakoznak, és a gyalogszékelyeket adóztatják. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem vérbe fojtja a lázadásukat és megfosztja őket nemességüktől. Majd változás áll be, Zsigmond helyét Erdély trónján Báthory István (1571-1576) veszi át, és 49 nemes kivégzésével visszaszorítja a főrendek hatalmát. A lengyel királyi trón megszerzésével megteremti a magyar állam egyesítésének feltételeit. Hódító törekvéseit a lengyel rendek közömbössége akadályozza meg. Csak 5 évig tartó uralkodása alatt megteremti a békés erdélyi jólétet. Az ipar, kereskedelem fellendül, az oláhok kulturális színvonalát anyanyelvi Biblia kiadásával emeli.

Báthory Zsigmond székely ellenes tettei tízezrével kényszerítik ki a székelyek Havasalföldre menekülését. Vitéz Mihály oláh vajda belőlük szervezi meg az első oláh állandó hadsereget. Megakadályozza a török hódító törekvések megvalósítását, birodalmának Lengyelország felé való kiterjeszkedését. E székely hadsereggel - Rudolf megbízásából - Erdélybe vonul, és a székely lovasok a magyar jobbágyokkal együtt irgalmatlanul irtják az erdélyi nemeseket. Ez a hadjárat Mihály vajdát Erdély, Moldva és Havasalföld egyesítéséhez segíti. Mihály vajda (Mihail Viteazul) Erdélyben fejedelemként uralkodik (1593-1600) addig, amíg az életben maradt székely nemesség hatalmától megfosztja. A székelyek újból kegyetlen nehéz jobbágyi sorba jutnak. Rudolf tábornagya, Básta György, Mihályt meggyilkoltatja. Egynéhány évre Rudolf király hatalma Erdélyre is kiterjed.

Ez időkben a királyi területen az ország nyugati és északi részén a Habsburgok befolyása terjed el. Az országgyűlés a királyválasztás jogát a Habsburg-házra ruházza. Miután a Habsburgok a hadügyet és külügyet önkényesem kisajátították, 1540-től fogva 378 évig megszűnt a magyar államérdek képviselete. A diplomaták nem a magyar nemzetérdeket képviselik, hanem a Habsburg császárt.

A magyar csapatokkal, továbbá a királyi várakkal szabadon rendelkeznek az ide rendelt idegen őrségek. A török előretörés megállítására létrehozott, 700 kilométer hosszan kiépült és megerősített, hadiszerekkel ellátott végvárak: Szendrő, Korpona, Léva, Tata, Veszprém, Kanizsa, Zengg Közép-Európát védték a pogány ellen. A várkapitányok törvény szerint a nádor alá tartoztak, de harcok alatt velük a haditanács rendelkezett. Élelmiszerükről a nagybirtokosoknak, fegyverzetükről, zsoldjukról a német birodalmi rendeknek kellett volna gondoskodnia.

Meg kell jegyeznünk, hogy a főnemes várkapitányok teljes megmaradt vagyonukat a honvédelemre fordították, hópénzt fizettek, amíg volt miből. A várak ellátására, a zsold fizetésére sürgető leveleket, feliratokat küldtek a bécsi kamarillához. Ezek elmaradtával - a császári biztosok gyakran eladják a végvári magyar katonaság öltözetére küldött posztót, a zsoldpénzt elsikkasztják - portyázással, magas rangú török rabok szedésével, akikért váltságdíjat kaptak, vagy magyar rabokra cserélték őket, vásárütéssel és a várhoz tartozó falvak terményeiből, adóztatás révén tartják fenn magukat. Kettős adóztatás sújtja a föld nyomorult népét.

A rendi érdekek a vármegyékben érvényesülnek, ahol a megyei önkormányzat a választott alispánnal, a kibővített törvénykezéssel és jogszabályalkotással működik. A Hármas-könyv (Tripartitum) alapelvei szerint a megyei statumok minden tilalommal és paranccsal elviselhetetlenné teszik a jobbágy helyzetét. Amikor igazságot keres, akkor őt büntetik meg, mivel a földesurak egy személyben az ügyészek és a bírák is. A robot eléri a heti 5-6 napot is. A végvárak karbantartására a közmunkák, és az állandósuló pénzválság megteremti az új egyenes adót. I. Ferdinánd (1526-1564) 13 év után eléri a népi szabadköltözködés jogának engedélyezését, de a földesurak nem tartják be, és a törvénykönyvből ki is hagyják. Az úri széki ítéletek a büntetések pénzen megváltását engedélyezik. A tetszés szerinti büntetéspénzek az ítélkező és a pénzen osztozkodó földesurak számára új jövedelemforrást jelentenek.

A török szultáni területen 23 féle adót fizető jobbágynak kedvezőbb a helyzete a királyi terület jobbágyainál. Ezért csendesen átszivárognak oda és helyüket a tótok lepik el nyugatról keletre Zemplénig.

Szlavóniában a legelviselhetetlenebb a jobbágyi sors. 1572-ben Gubecz Máté gazdatiszt vezetésével Tahi Ferenc önkénye miatt fellázadnak, de Draskovics György horvát bán és kalocsai érsek a lázadást kíméletlenül leveri és a vezetőket, mint Szapolyai János annak idején Dózsát és vezértársait, kegyetlenül kivégezteti.

A sorvadó rendiség átalakulása és a királyi hatalom ellenállása (1830-1849)

Az újkori kapitalizmus szele feszegeti a feudális Magyarországot. Gróf Széchenyi István Hitel című könyve alapján pénz kell, hogy a nyugattól való gazdasági lemaradást behozhassuk. E könyv biztonsággal mutatja meg a válság okait, és gyógyírt ajánl a bajok orvoslására. A korszerűtlenség mindennek az akadályozója. Nincsenek utak, vasutak, a nemzet minden vonalon lemaradt Nyugattól. A mágnások külföldön költik el vagyonuk nagy részét. Minden külföldi nyelvet beszélnek, csak a magyar a kivétel, szégyellik nemzetiségüket. Csak az erdélyiek beszélik magyar nyelvüket. A köznemesek lenézik a művelt hivatalnokokat, a polgárt, a jobbágyot megvetik. Málnási Ödön írja, hogy kilenc millió jobbágy viseli az ország terheit, ők a nemzet fenntartói. Békében verejtékeznek, a háborúban véreznek, de az alkotmány nem védi őket. Az országgyűlés nem tud javítani helyzetén, mert ott a Bach ellenzék egy áthághatatlan gátat emelt. Be kell vonni a jobbágyi jogokat a magyar jogrendbe a nemzet fennmaradásáért folytatott küzdelem érdekében. Ezt követeli a nemzet érdeke. Ezért követelik, hogy a jobbágy legyen a föld tulajdonosa, mert akkor a munkájának eredménye hatványozódik. A szabadságot előmozdító vagyonosodást lehetővé kell tenni. Széchenyi a naplójában írja: „Werbőczy könyve a tűzre való.” (M. Ö. 98 old.) A robot és a tizedek mind a fejlődés akadályozói: az elavult törvénykönyvet reformálni kell, és a jogokat ki kell terjeszteni a népre is. Az új utak építése feltétel lett az előrelépéshez. Úgy szintén a folyó- és a csatornarendszer megszervezésére, kiépítésére van szükség. A Hitel leírása szerint Széchenyi minden újítás megvalósítását a kiváltságos osztályoktól várja.

Széchenyi mindezt az újítást Rousseau és Voltaire művei alapján látja megvalósítani. Észreveszi, hogy a feudális magyar rendiség mindenképpen megbukik, ezért szeretné azt átalakítani feudálkapitalizmussá, minden forradalmi villongás nélkül. Széchenyi őszinte és előrelátó meglátásait a vármegye hatalmasai a tűzbe dobják, elvetik. Dessewffy József pedig azt hirdeti, hogy „Széchenyi egy felforgató és munkájával a külföld számára felnagyítja sebeinket.” (M.Ö. 98. old) Mindennek ellenére, Széchenyi szelleme, meglátása hatott a köztudatra. Fellobban a magyar nemzeti öntudat. Kolowrat vezetésével az udvar ellenáll a reformoknak, és az ártatlan reformpolitikát ellenzéknek fogadja el. Így éleződik az ellentét. A közigazgatás korrupciója kiterjed az egész országra. A szepesi, abaúji, sárosi, zempléni tót és magyar jobbágyok a kolera járvány miatt fellázadnak a közigazgatás hivatalnokai ellen. Sáros megye főispánja, mint királyi biztos, akasztások tömegével vet véget a lázadásnak. „A király pedig Coburg-Guthai herceg 140.000 holdas Palavicini őrgróf 58.000 holdas hitbizományával a királyi hatalom számára újabb feudális bástyákat emel.” (M.Ö. 99 old.)

Mindenképpen a jövő történészeinek kell, hogy a feladata legyen elbírálni Werbőczy kiválóságát, amikor a sok évtizedre visszamenő, a magyar életből és talán isteni sugallatra kifejlődött Szent Korona eszme iránti őszinte, népi hódolatát, annak minden földi hatalom feletti egyedülálló törvényeit, törvénybe foglalta.

Vagy annak a népre való káros, szinte megbocsáthatatlan bűnét, amikor belefoglalta a Szent Korona eszme követendő törvényeibe azt a törvénycikket, amely a szabad népet, ez időtől fogva gyermekeire is kihatóan, örök időkre, kegyetlen jobbágysorsra ítélteti. Ez a törvény meghatározás mennyiben szolgálhatta a nemzet fennmaradását, népe boldogulását? Kétségtelen, hogy Werbőczy korának egyik legtanultabb, kiváló ügyésze volt.

Kik voltak azok, akiket a krónikák pórnépként illetnek? Semmiképpen sem Árpád honvisszatérő népe. Minden bizonnyal a Kárpát-medencében talált őshonos nép, akik a Tárihi Üngürüsz[26] írásos bizonysága szerint magyarul beszélő nép volt. Ismereteink szerint, a megyer nemzethez hasonlatos nyelvet beszéltek. Az őshonos nép nyelvéből és a Nagy Károlyi rabló hadjáratokat túlélő avar nyelvből alakult ki a most használt nyelvünk, amit Árpád magyarnak határozott meg s ebből lett a nemzetnevünk – magyar. De ők nem voltak ellenségesek Atilla, s Árpád vezérletével visszatérő nép iránt, hisz semmi ellenállást nem tanúsítottak, sőt a székelyek még fogadásukra elébük is mentek. Mi magyarok ennek az őshonos népnek vagyunk a származékai a nemzetközi DNA vizsgálatok alapján.[27]

Akkor miért és kik rendelték őket örök időkre való jobbágysorsra? Ez nem a honvisszatérő őseink cselekménye volt, mert ők szabadságot szerető népek voltak, és a római kereszténységet ránk erőltető megelőző időkben nálunk nem volt jobbágyi rend. Ezért ezt a társadalmi rendet mi nem szorgalmazhattuk. A kárpát-medencei megérkezésünkkor ez a feudális jobbágyi rendiség már régen elterjedt és megszokott államforma volt. Ezt kizárólag az Adelhaid-del bejött 10 ezer német vendég („hospes”) tehette, akik akkor már szépen el is szaporodhattak a felső nemesi osztályban.

Werbőczy ezek parancsára, vagy megajándékozásuk következtében, -- mert ez időkben gazdagodott meg (Málnási Ödön) -- foglalhatta törvénybe e gyalázatos, nemzetellenes törvényt. Az is lehetséges, hogy ez egy későbbi betoldás, így nem Werbőczy beiktatása. Lényeg az, hogy Kossuth törölte e szégyenfoltot Szent Korona tanunkból a Habsburg ház trónfosztásával egyetemben. Amikor majd visszahelyezzük Szent Korona tanunk, mint magyar alkotmányt a megillető helyére, akkor az 1848-as Kossuth által megtisztított Szent Korona tant, eszmét kell visszahelyeznünk. Ki kell kutatnunk a 70.000 színmagyar karóba és kerékbe törésének, ily nagymérvű büntetésének előidézőit is, Zápolyai János háttéri szerepét.

Fontosabb kérdések ezek, mint nem létező ősnép nyelvéből fabrikálni egy feltételezett mondatot és ugyanakkor elhallgatni, vagy elhallgattatni a szumérologia, etruszk, egyiptom nyelvészeti és embertani kutatások sokatmondó eredményeit.

Az 1832-1836-i országgyűlésen egy erős ellenzék kezdte el a reformok beindítását. Kölcsey, Klauzál, Wesselényi, Deák azért harcolnak, hogy az alkotmányt átalakítsák, mert a rendi országgyűlés alkalmatlanná vált. Az Urbárium törvénybetiltásával elérik az 1765-i korigényt, de ugyanakkor megvédik az úri széket. Széchenyi javasolta, hogy az épülő Lánchídon a nemesek is fizessenek. Bevezetnek magyarul szóló törvényeket is. A bécsi miniszterek cenzúrát, rendőri felügyeletet és felségárulási pereket indítanak. Wesselényi Miklóst és az országgyűlés ifjúsági vezetőit bebörtönözik. A magyarul nem beszélő Pállfy Fidelt magyar kancellárrá emelik, aki minden Wesselényi és Kossuth szervezkedést elfojt, azzal a szándékkal, hogy Magyarország Ausztria tartományává váljon. A feszült helyzetet a pesti nagy árvíz még jobban kiélezi (1838). Széchenyi reformelvei az osztrák, cseh ipart védő bécsi miniszterek miatt nem valósulhatnak meg. Kossuth pénzt követel a Széchenyi kezdeményezte ország fejlesztéshez, de ez csak úgy valósítható meg, ha a nemesek is kiveszik részüket a közös teherviselésben. „Aki nem fizet adót az hazaáruló” – írja Málnási Ödön. (100 old.)

1839-1840-i országgyűlésen a közvélemény hatására a reformok egy részét sikerül hatályba léptetni. A hadiszolgálatot tíz évre rövidítik. A nemesek fölött ítélkező váltótörvényt vezetnek be. Megalakul az első Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Ullman és Társai név alatt. A zsidók gyáralapítási joga sok galíciai zsidót vonz. Bevezetik a részvénytársaságok intézményét. Elhangzik a „Tengerre magyar” jelige, Széchenyi István kezdeményezése, melynek értelmében a Dunát hajózhatóvá tették, (Vaskapú szabályozása), így megvalósult a világkereskedelembe való bekapcsolódás. Majd felépítettük Fiume tengeri kikötőjét. E tervezet beindítója Magyar László a Kongó forrásvidékének felfedezője. A magyar katolicizmus és protestantizmus között az ellentét kimélyül.

Széchenyi az egész közép-európai ipar és kereskedelem érdekeit kielégítő szabad kereskedelmet óhajt. Kossuth az egyszerre kiépülő magyar kapitalizmus híve és ugyanakkor a városi polgári osztály feljövését óhajtja. Létrehozza az Országos Védőegyesületet, amelynek a célja kizárólagos magyar áruk szorgalmazása.

A magyar technikai tudás beindul. Bolyaiak az új geometria megalkotói, Irinyi találmánya a foszforos gyufa, Vásárhelyi Pál hidraulikus törvényét a Rajna és Mississippi szabályozásánál használják. Ármentesítik az Alföld keleti részét. A Dunát hajózhatóvá teszik. A Föld első hengermalmát valósítják meg. A tiszavidéki búzát nyugat-európai keresett árúvá teszik.

A magyar főrendek és a köznemesség köreiben ellentét alakul ki a tekintetben, hogy a haza elmaradott viszonyait a fejlődés vagy a forradalmi változások útján járva érjék-e el, szemben a bécsi udvar törekvéseivel. Metternich tervszerűen mélyíti e szakadékot. Gr. Apponyi Gyula és Gr. Széchenyi István arról tárgyal, hogy a veszélyes Kossuthot el kell távolítani. Választási meggyőzéssel sikerül is harminc megyét elvonni Kossuth Lajos oldaláról. Széchenyit gazdaságpolitikai reformok ígéretével meggyőzik, hogy nyíltan álljon ellen Kossuthnak.

Metternich kancellár látja, hogy Magyarországon forradalmi helyzet van kialakulóban. A külföldi egyetemekről hazatérők Hegel szabadságeszméjét nyíltan hirdetik, és nem tekintik követendőnek Werbőczy Hármas könyvében rögzített ősi jogszokásainkat. Különös hevülettel támadják az ősiség elvét, gyakorlatát. Eötvös József: A falu jegyzője c. művében a nemesi vármegyék elavultságát mutatja be, és az 1514-ben című korrajzában a jobbágylázadás gondolatának lángját ébresztgeti. Arany János szintén a korteskedésre berendezkedett rendi vármegyerendszer hibáit hozza fel. Petőfi Sándor, az ő hevével, a franciák szabadságeszméjét ülteti be a kispolgárok és a parasztság lelkébe. Báró Dercsényi János a kommunizmus ideológiájának ellenszereként a birtokos paraszti osztály létrehozását, a nemesi hitbizományok helyett a tőke hitbizományok létesítését javasolja, igazságos adózás bevezetésével. A városok és a felvilágosult nemesek hatására újból elterjed a magyar nemzeti viselet. A pesti Nemzeti Színház megszabadul a német behatás alól. A polgárok az elnémetesítési törekvéssel szemben a hivatali nyelvként használt középkori latin mellett egyre szélesebb körben megkezdik a magyar nyelv használatát. A zsidók is visszatérnek a már hatvan éve szünetelő névmagyarosításra. Nyugtalanító hírek kelnek lábra. A Gróf Wesselényi és Báró Kemény által Erdélyben elültetett jobbágy- felszabadítás szükségességének hatására Galíciában a lengyel nemesek fegyvert fognak, de a bécsi kormány irányításával a szervezett ellenerők, tömeges kivégzésekkel leverik a lázadást. Kossuth ebből arra következtet, hogy ha az udvar szabadítja fel a jobbágyokat, akkor az ország elveszti önállóságát. „A nép szabadsága a nemzet életfeltétele.” (M.Ö. 103 old.) Ezért minden erejét a jobbágyok felszabadítására fordítja. „A feudalizmus romjainak bukni kell, és ha a nemesség fel nem fogja helyzetét veszve van menthetetlenül.” - mondja Kossuth. (M. Ö. 103 old:)

Az 1847-48-as országgyűlés készülődésekor meghal az ország népszerű nádora. Az országgyűlést az uralkodó V. Ferdinánd császár magyarul nyitja meg. A felirati vita közben kitör februárban a Párizsi Forradalom, ugyanakkor Kossuth rábírja az alsó tábla többségét az alkotmány megváltoztatására. A bécsi ifjúság, Kossuth beszédén fellelkesülve, 1848. március 13-án - véres harcok árán - eltörli az abszolutizmus rendszerét, és Metternichet menekülésre kényszeríti. A magyar főrendi tábla elfogadja az alsó tábla határozatait, és Kossuth eléri célját, a jobbágyfelszabadítást. A március 14-én Bécsben átadott Pozsonyi feliratot az udvar vonakodik elfogadni, és attól való félelmében, hogy a magyar rendek István nádort választják királlyá, gróf Batthyányi Lajost 1848. április 7-én felelős magyar miniszterelnöknek nevezi ki.

A bécsi ifjúság példáját követve Pesten március 15-én Petőfi a cenzúra elkerülésével kinyomtattatja „A nemzeti dal”-t és a Jókai Mór által szerkesztett, a magyar nemzet követeléseit tartalmazó 12 pontot. A forradalmi ifjúság kiszabadítja Táncsics Mihályt budavári börtönéből, és diadalmenetben viszi át Pestre. A pesti színház esti előadásán Katona József Bánk bánja kerül bemutatásra. Az országgyűlés három hét alatt megszövegezi az új alkotmányt, amelyet április 11-én a király szentesít. „Az alkotmányban kidolgozott törvények az ország népét jogban egyesítik. A végrehajtó hatalmat gyakorló kormány miniszterei a királynak és az országgyűlésnek felelősek; ellenjegyzésük nélkül a király rendelkezései érvénytelenek. A kétharmados országgyűlést legalább húsz éves, legalább száz forint évi jövedelmű magyar állampolgárok választják háromévenként. A király a házfelosztás esetében három hónapon belül új országgyűlést köteles összehívni. Az országgyűlésnek nemcsak költségvetési, hanem zárszámadási joga is van. A király szent és sérthetetlen.” (M.Ö. 104)

A közteherviselés alapján mindenki adóköteles. A tized, mindennemű úrbéri robot, valamint az úri szék és az ősiség megszűnik: (M.Ö. 104) A bevett vallásokat egyenjogúsítják, és ezzel megszűnik a katolikus vallás államvallás jellege. Erdélyt újraegyesítik a Magyar Királysággal. A külügy, hadügy és pénzügy közös vonatkozásait végül nem rendezik, és ezzel elültetik a további viták magvát. Az úrbéri terhek megváltásának módját és mértékét, a körülmények miatt, egyelőre nem tárgyalják. Ez vált az új rendszer bukásának belső okává.

Kossuth nevéhez fűződik a nép nemzetté, Szent Korona tagjává emelése. Addig évszázadokon keresztül csak a király és a nemesek alkották a politikai magyar nemzetet, a kiváltságoknak szabadsággal való felcserélése, és a társadalmi osztályoknak az igazság, testvériség és hazaszeretet kapcsával történő egyesítése történt meg.

Metternich már 1825-ben arról szónokolt, hogy a magyar nyelv államnyelvé tétele ellentéteket fog előidézni a magyar és nem magyar anyanyelvűek között. Ekkor már megkezdték a magyarellenes izgatást a Magyarországba betelepített és bevándorolt, letelepedett nemzetiségek között, és ez folytatódott 1833-ban a pán-germán eszmék sugallta tervek hirdetésével, mely szerint Németország területét kitolják a Duna-mentén a Fekete tengerig. Az udvari körök a soknépű birodalom nemzetiségei közül a legerősebbnek, a magyar erőknek a szétforgácsolását tűzték ki célul. Támogatják, sőt létrehozzák, kinevelik a magyarellenességet a kisebbségek körében, és elősegítik a rumánok nagybani betelepítését. Kollár János a pesti tót lelkész, Stúr Hurban, és mások, tót irodalmi nyelvet létesítenek, kidolgozzák nyelvtanát és terjesztik a magyargyűlöletet. A budai királyi nyomda e korban 1500 szerb könyvet ad ki. Gaj János az udvar támogatásával a horvátokat a magyarok ellen uszítja, és sürgeti a dél-szlávok egyesítését.

A magyar reformtörekvések időszakában elhanyagolják a védekezést a pán-szláv és a dákó-román elméletek terjedése ellen. A nemzetiségi vezetők arra használják az ölükbe hullott, magyarok által kivívott szabadságjogaikat, hogy elszakadjanak Magyarországtól, és önálló államokat alakítsanak annak területén. Magyarország nagyjai az erőviszonyok tudatában nyugodtan nézik a dél-szláv és a dáko-román törekvéseket, abban is bízva, hogy az ekkor még erős török hatalom sem járulna hozzá ezen államalakulásokhoz. Különben is a Habsburg birodalom nemzetiségei közül, csak a csehek azok, akik politikailag érettek az államalakításra.

A rendi Magyarországon, Hunyadi Mátyás halála óta állandósult az ugoros magyarellenes néptömegek elleni faji harc, ami megnyilvánult az 1514-1831-ig többször megismételt jobbágyirtással, és helyükbe idegen fajtájú néprészek betelepítésével. E három és fél évszázad alatt a magyarság a történelem süllyesztőjébe került, írja Málnási Ödön. (105 old.)

A tömeges magyarosodás nem történhetett meg, a nemesség gőgős elkülönülése miatt, írja Gorove István. (M. Ö. 106)

Wesselényi mondta: „Nincs nemzetiségünknek ártalmasabb ellensége a betyáros magyarosságnál.” (M.Ö. 106). Táncsics Mihály a minden eszközzel való magyarosításért harcol. Eötvös József elemi oktatási törvényjavaslatot készített, bár javaslatát, amely az oktatás nyelvét a lakosok többsége szerint határozza meg, a főrendi tábla elveti. Amikor ez végül is megvalósulhatott, akkor már túl késő volt, mert szabadságharcunk elvesztével a magyar kormány is elvesztette a függetlenségéből adódó erejét. Teleki László volt az, aki meglátta Párizsból a végzetes tévedést.

Nyolc nappal a márciusi ifjak tettei után, Kolowrat és báró Jósika Sámuel tanácsára, a király a magyar gyűlölő Jellasics Józsefet bízza meg azzal, amikor horvát bánná nevezi ki, hogy osztrák-horvát csapatokkal verje szét Kossuth hadait. Rajasics, szerb pátriárka, a karlócai szerb nemzetgyűlésen a horvát bánt támogatja, és a szerb és osztrák tisztek támogatásával Délvidék magyarságát pusztítják. A balázsfalvi rumán nemzetgyűlés ellenzi Erdély egyesítését, és Avram Jancu vezetésével, osztrák segítséggel, kegyetlen irtó hadjáratot indítanak a védtelen erdélyi polgári lakosság ellen.

Prágában a cseh felkelők harcát leverik. Az első magyar népképviseleti országgyűlés három hónappal később Petőfit hazaárulónak és orosz kémnek nevezi. Az új országgyűlés Kossuth Lajos indítványára 200.000 újoncot és 42 millió forintot szavaz meg.

Kossuth megkezdi a magyar honvédség toborzását, és harcra tüzeli a szabadsággal évszázadok után újra megismerkedett magyar népet. A Pestre érkező Lemberg tábornokot a feltüzelt nép megöli. A király ez okból az országot statárium alá helyezi. Kossuth Honvédelmi Bizottmány néven a végrehajtó hatalmat kapja meg. A magyar csapatok Jellasics csapatait a határig üldözik. Windischgrätz tábornagy a prágai forradalom elfojtása után, miután egyesült a horvát bán menekülő seregével, leveri a bécsi forradalmat. A trónjáról lemondott V. Ferdinánd helyett a kamarilla a 18 éves Ferenc-Józsefet teszi a trónra (1848-1916) azzal a gondolattal, hogy a koronázási eskü megkötöttség nélkül egyesíti a birodalmat. Windischgrätz 1846. január 6-án Budát támadja. Scitowsky János pécsi és Zichy Domonkos veszprémi püspökök pedig január 10-én, a katolikus püspöki kar nevében levelet adnak ki, amelyben a „pártütőket” megbélyegzik és az ország békéjét és vagyonbiztonságát helyreállító Windischgrätz iránti engedelmességre hívják fel a figyelmet és I. Ferenc-Józsefért való imádkozásra.

Görgey Artúr neve ismertté lett az országban. Gróf Zichy Ödön felakasztásával, tehetsége mellé páratlan népszerűségre tesz szert. A kápolnai csatavesztés után őt nevezik ki a magyar hadak élére.

Az új császár az 1849. március 4-i birodalmi alkotmánnyal a részekre bomlott Magyarországot meghódított tartománnyá nyilvánítja. Görgey fényes tavaszi hadművelettel a határig üldözi az ellenséget. Bem emigrált lengyel tábornok visszafoglalja Erdélyt. Áprilisban az ország újból szabad lett.

„A szabadságharcban a magyar nép kiapadhatatlan függetlenségi vágyát kitűnően értékesíti Kiss Ernő hadsereg szervező képessége, Damjanics (János) megfontolt hősiessége, Klapka (György) várvédő ismerete, Török Ignác erődítő művészete és Gábor Áron tüzértechnikai tehetsége. Kossuth (Lajos) 1849 április 4-én az uralkodó családot trónfosztottnak nyilvánítja.” (M.Ö. 107.) Magyarország kormányzójaként veszi kezébe az ország irányítását.

A császár Európa egyik legerősebb hatalmához fordul segítségért. E törekvést támogatta Wellington herceg külpolitikája is, mivel a magyar győzelem esetén az ír nemzeti mozgalom erőre kapásától félt, ezért ajánlotta Ausztriának Oroszország segítségének igénybe vételét. Az orosz cár 200 ezer orosz katonát küld Paskievics herceg parancsnoksága alatt Ferenc József megsegítésére. A betegesen kegyetlen, vérszomjas Haynau 170 ezer katonája nyugatról tör hazánkra az olasz hadszíntérről. A 150 ezer főnyi magyar honvédség hősi küzdelmekkel vonul Arad felé.

Haynau, a „Brescia-i hiéna”, október 6-án kivégezteti gróf Batthyányi Lajost az első magyar miniszterelnököt az első tíz zászlóalj felállítása miatt. Aradon a 13 vértanú honvéd tábornokot akasztatja fel. (Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Poeltenberg Ernő, Lahner György, Török Ignác, Damjanich János, Nagy-Sándor József, Schweidel József, Knezich Károly, Leiningen-Westerburg Károly, Vécsey Károly, Aulich Lajos és Lázár Vilmos) A megtorlások idején 114 kivégzést hajtottak végre.

„A nemzet az aradi vesztőhelynél eljutott a via dolorosa hetedik állomásához.” (M.Ö. 108.) Lord Palmerston angol külügyminiszter bécsi követét arra utasítja, hogy a „pápuák politikai erkölcsénél kisebb szinten járó bécsi kannibálok ostoba és gyáva embertelensége fölött utálatát fejezze ki.” (M.Ö. 108) Az 1848-as francia februári forradalmat követően a német, olasz, és magyar nemzeti önállósulási kísérletek elbuktak. Windischgrätz az osztrákot, Radetzky az olaszt, az orosz cár a magyart kényszeríti a fegyverletételre. Kossuth Törökországba, társai Olaszországba, Franciaországba és Angliába menekülnek. A szabadság iránti lángot követve a harcot emigrációba kényszerített huszáraink az Észak-Amerikai polgárháborúban folytatják. Legendás vezérük Kovács Mihály ezredes. Kiváló tisztjeink kivették részüket az olasz egység előkészítésében is. (Garibaldi). Kossuth a londoni és a washingtoni ünneplések után Torinó-ban telepedett le, és csak 13 év után lépett előtérbe a közép-európai és a dunai föderáció tervének ismertetésével.

Buda elveszte után, a kormány Szegedre települ, ráadásul Szemere Bertalan elkésve nyújtja be a nemzetiségi törvényt.

1849-ben, miután a rácok letették a fegyvert, remény volt arra, hogy az egyezség létrejön a kisebbségi kérdésben. A magyar parlament elfogadta Szemere Bertalan kisebbségi törvényjavaslatát. 1849. július 21-én a nemzetgyűlés megvitatta, és elfogadta a javaslatot, amely szerint: „Magyarország határai közt létező minden nemzetiség szabad fejlődése a következő intézkedések által biztosíttatik:

1. A kormányzati, igazgatási, törvényhozási és katonai hivatalos nyelv a magyar marad: az országban divatos többi nyelvekre nézve a következő szabályok érvényesek.

2. A községi gyűléseken mindenki a maga anyai nyelvén szólhat, a jegyzőkönyv nyelvét a többség szabadon határozza meg.

3. A megyei gyűléseken minden joggal bírók tetszésük szerint magyarul vagy saját nyelvükön szólhatnak. Azon megyékben, melyekben valamelyik nemzetiség a lakosság felét meghaladja, a jegyzőkönyv, ha a többség kívánja, ennek nyelvén vitetik. A levelezések azonban a kormánnyal és más hatóságokkal magyarul folynak.

4. Az esküdt székeknél s első folyamodási bíróságoknál, midőn az eljárás szóbeli, a 3. pontban kimondott elv alkalmazandó.

5. A nemzetőrség vezényleti nyelve ugyanaz lesz, melyen a községi ügyek tárgyaltatnak.

6. Az elemi iskolákban az oktatás mindig a község vagy az egyház nyelvén történik.

7. Az anyakönyvek s általában az egyházi ügyek nyelve mindig az egyházközség nyelve leend.

8. Folyamodásaikat a magánosok bármely hatósághoz tetszésük szerint bármi nyelven intézhetik.

9. Az óhitű egyház zsinata minden évben egybe hivatik, és olyan szabadon határozhat minden vallási és iskolai ügyek felett, mint a többi vallások. A zsinat jogához tartozik megválasztani a püspököket, és határozni azon kérdés felett: vajon a szerb és román nemzet egyházilag egyesülve maradjon-e vagy külön váljon egymástól?

10. Az óhitűek egyházai és iskolái mind azon előnyökben részesülnek, melyeket az állam a többi vallásbeliek egyházainak és iskoláinak engedményez.

11. Az óhitűek önmaguk igazgatják s kezelik egyházi és iskolai alapítványaikat.

12. Az óhitű egyházbeliek számára a budapesti egyetemnél teológiai tanítókör alapíttatik.

13. A kinevezések mindennemű hivatalokra és méltóságokra érdem és képesség szerint történnek minden tekintet nélkül a nemzetiségre és vallásra.

14. A kormány felhatalmaztatik s illetőleg köteleztetik az e törvényben kifejezett elveket foganatosítani.

15. A kormány felhatalmaztatik, és megbízatik különösen a tekintetben, hogy a szerbek és románok méltányos kívánságait meghallgatván, minden alapos sérelmüket megszüntesse, akár saját hatalma, akár a nemzeti gyűlés elébe terjesztendő törvényjavaslat által.

16. Végre a kormány teljes hatalommal ruháztatik fel a nemzet nevében amnesztiát adni mind azoknak, akik a meghatározandó idő alatt a fegyvert leteszik s a nemzeti függetlenségre hitet tesznek.”[29]

Decemberben a kormány hivatalosan be akarta iktatni az elfogadott törvényjavaslatot. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1849. augusztus 12-én a szabadságharcosok az orosz túlerő előtt, amely az osztrákok segítségére jött, letették a fegyvert. Ennek következtében az első független demokrata magyar kormány feloszlott. A Habsburgok Bach-ügyvitellel Magyarországot újból önkényuralmuk alá vetették. [30]

1868-ban egy másik kísérlet történt a kisebbségi törvény bevezetésére. Wlad Alajos, Missic János és mások még annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy megfelelő politikai határozatok segítségével még feloldható a feszültség a magyarok és kisebbségeik között. A fent megnevezett két politikus felvilágosította a népet az 1848 előtti helyzetről, a Habsburg zsarnok politikáról és annak következményeiről. A magyar kisebbségi törvényjavaslatot Medán Endre, a rumán kisebbségi képviselő terjesztette elő 1868. október 28-án. Arra kérte a törvényhozó testületet, hogy az 1868. február 11-én előterjesztett szerb javaslatot fogadják el tárgyalási alapul. Összehasonlítva ezt a magyar nemzeti bizottság javaslatával, láthatjuk, hogy a magyar javaslat minden állampolgárának egyenlően biztosította a politikai jogot és a nyelvhasználat jogát. A szerb javaslat ezen túlmenően azt követelte, hogy egyes kisebbségek az országon belül nemzetként ismertessenek el. (Kostya, 41) De valóban elismerhettünk volna-e egy kisebbséget az országhatáron belül, nemzetként? Melyik állam tenné ezt most, vagy tette ezt a múltban?

A tárgyalásokon e tárgykörben több javaslat hangzott el mindkét oldalról. E javaslatok egyetértést és békés együttélést emlegettek, de soha sem emelkedtek törvényerejű rendeletté. Úgy tűnt, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong a két javaslat között, azonban ha folytatták volna a tárgyalásokat, egész biztos, hogy egyezségre jutottak volna. Erre enged következtetni az a tény is, hogy röviddel a kisebbségi csoport javaslata előtt, 1868. június 23-án a magyar kultuszminiszter, Eötvös már benyújtotta népoktatási javaslatát, melyet még ebben az évben érvényre emeltek. (XXXVIII. tc.)

„Az 57 paragrafus megállapítja, hogy a községi népiskolák vallásoktatását az illető hitfelekezetek az államhatalomtól függetlenül intézik; az 58. paragrafus pedig a következő indokolással világosan kimondja az anyanyelvi oktatás feltétlen szükségességét.”

„Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben, ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben használatos nyelveken beszél.” (Kostya, 42)

1868. november 24-én a Magyar Nemzeti Gyűlés megvitatta a kisebbségi törvényjavaslatokat. Ezen alkalommal, az első felszólaló Deák Ferenc volt, aki politikai nemzeteszméjével meghatározta a törvény sorsát. Beszédét a magyar alkotmányra építette fel.

„Az idő rövid – mondta Deák – hosszas szónoklattal nem fogom az időt pazarolni, egyszerűen azt mondom, hogy az én meggyőződésem a fennforgó kérdésben az, hogy Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes magyar nemzet, amely oszthatatlan, amelynek a hon minden polgára bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. A másik, amit tartok, és hiszek, hogy ezen egyenjogúságot csak az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, s erre nézve is csak annyiban lehet külön szabályok alá vonni, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége s az igazság pontos kiszolgálása szükségessé teszi. Ezen két alapelvből kiindulva nem új dolgot mondok, mert eddig is az alkotmány alapelve szerint úgy állott, mint említem. Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek, ez a magyar nemzet, s ezen politikai nemzetnek minden honpolgára egyenjogú tagja. Kimondom továbbá, hogy a nemzet említett polgárai politikai egységénél fogva, ami az állam nevében történik, nem történhetik más nyelven, főleg nem többféle nyelven: ennek az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie. Ennélfogva valamint eddig, úgy ezen túl is, Magyarországon a törvényhozás nyelvének, a törvényhozási tanácskozásokban és minden működésekben a magyar nyelvnek kell lennie: magyar nyelven kell alkotni a törvényeket, melyek hiteles fordításban más nyelveken kiadandók. A kormány nyelve pedig a kormányzás minden ágában szintén magyar.” (Kostya, 53-54)

Bejelentése után Deák minden idejét és igyekezetét a kisebbségek megnyugtatására, és politikájának megmagyarázására fordította. Előadása során, nem gondolt arra, hogy ez a kifejezés „politikai nemzet” lesz az okozója a nagy mérvű magyarellenesség fellobbanásának a monarchia kisebbségei részéről. Beszédéből elfelejtették észrevenni azt a kijelentést, hogy „Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek”. A magyar nép nem szándékozott uralkodni kisebbségei felett. Ezt soha sem tette. Pedig megtehette volna, hiszen volt rá ideje bőven, hogy elmagyarosítsa vagy kiirtsa őket, majdnem egy teljes évezred. Deák meg akarta velük értetni politikáját, és egyezségre törekedett. A kisebbségi törvény vitája öt napig tartott. Nagyon forró hangulat alakult ki, és sok rosszhiszemű beszéd hangzott el. Talán jobb lett volna, ha ekkor elfogadják a délvidéki Missic képviselő javaslatát, aki fel akarta függeszteni a tárgyalást, mert a hangulat már nem volt alkalmas építő tárgyalásra. Ezzel elkerülhették volna a terméketlen, nemzetiségi passzivitás korát, amely előidézte a nemzetiségi képviselők vélt, vagy valós sérelmei feletti civakodást. A politikai nemzet fogalma teljesen egyezik a francia „államnemzet” fogalmával. Akkor miért váltott ki nálunk ilyen nagy felháborodást? Én úgy vélem, hogy a pánszlávizmus hívei előtt már ott volt a jövő képe egy egységes szláv birodalom megalakulásáról. (Kostya, 54-70)

Végül is a Deák-Eötvös törvényt 1868. december 5-én megszavazták. (1868. XLIV. tc.)

„A törvény hármas alaptételre épült. A politikai nemzet tanából, mint „előfeltétel”-ből folyik a második alapelv: az ennek keretén belül biztosítandó közigazgatási, törvényelőtti, egyházi, iskolai, egyesülési és általános kultúrpolitikai egyenjogúság, amely az állam minden polgárára vonatkozóan kifejezésre jut. A harmadik elv ismét az elsőből következik, és meghatározza a törvény eszmevilágát. Miután ugyanis az 1868: XLIV. tc. csak egy politikai nemzetet ismer el, a törvény alapja a nemzetiségi vezetők által sürgetett kollektív megoldás helyett a szabadelvű koreszmét kifejező egyéni elbírálás, az egyéni szabadságjogok erkölcsi és természetjogi védelme lett.” (Kostya, 43)

„A törvénycikk szerkezetében ez a három alapelv világosan kapcsolódik össze. A politikai nemzet elvi fogalmazását adó bevezetés és a törvény első szakasza a politikai nemzetegységből következő megállapításokat teszi, tehát a magyar államnyelvet, mint az országgyűlés hivatalos tanácskozási és ügykezelési nyelvét, ’a törvényhozás hivatalos nyelvének’ nyilvánítja. A törvény előtti közigazgatási, egyházi, iskolai és általános kulturális ’egyenjogúságot’, mint második alapelvet, a további szakaszok magyarázzák, míg az egyéni szabadságok védelme és az egyéni elbírálás indítéka a törvény szellemében következik.” (Kostya, 43) [31]

Mindebből látható, mennyire eltérő volt a magyar és a nemzetiségi szellemi megnyilatkozás. A templomi anyanyelv használatából fejlődött ki a nemzeti politika gondolata. Az a törekvés, hogy a nemzetiségek megtarthassák anyanyelvüket, hozta létre a liberális nemzeti eszmét, amely elterjedt a világ minden pontjára, akkor, amikor a nemzetiségek mindenhol meg akarták szerezni az önrendelkezés jogát. Lehetséges-e egy nemzetiségi csoportnak alakítani egy államot a már sok évszázadra visszanyúló, jól szervezett országban? Az Egyesült Államokban, sok etnikai csoport létezik, de mind ez ideig egyiknek sem engedélyeztek politikai autonómiát. Az angol a hivatalosan elismert nyelv.

Amikor a Deák-Eötvös jegyzék törvényerőre lépett, egy új kor, a passzivitás kora vette kezdetét. Ez fokozatos fejlemény volt. A nemzetiségek ellenezték a központi hatalmi rendszert. A kisebbségi törvény tárgyalásain részt vett Tóth Paulini Wilmos, a túrócszentmártoni Szlovák Kulturális Szervezet, a Slovenska Matica elnöke és Miletics, a szerb politikus. 1863-ban, amikor a magyarok engedélyezték a Matica létesítését, ez a szervezet még nem volt soviniszta, vagy magyarellenes. A Kiegyezés ideje alatt, 1867-ben, remény volt arra, hogy azon megyék és a magyar és szlovák intellektuális vezetők, ahol a lakosság kevert volt, közelebb kerüljenek egymáshoz. Voltak azonban olyan szlovák opportunisták is, akik beolvadtak a magyarságba, magyarnak vallották magukat, és túlzott nacionalista hozzáállásukkal akadályozták az egység létrejöttét. Ezek a „magyarok” sokkal több kárt okoztak az ügynek, mint azok, akik nyíltan szlováknak vallották magukat, és azon fáradoztak, hogy megteremtsék a békét a két nép között. Zsilinsky Mihály 1868-ban, a „Szózat” folyóiratban, egy tudományos szempontból megalapozatlan, sőt ferdítésekkel teli cikksorozatot jelentetett meg a szlovák történelemről. Madocsányi Pál, Zmeskal Mór és Rudnyánsky Flórián a parlamentben felszólalt a Liptó, Árva megyei szlovákok ellen. A propaganda-kampány megmérgezte a nyolcvanas évek kisebbségi hangulatát, s újraélesztette a felszín alatt parázsló pánszláv mozgalmat. A pánszláv propaganda korlátozása érdekében kormányunk bezáratott három szlovák gimnáziumot és a túrócszentmártoni Maticát. Ezzel az intézkedéssel ugyanakkor kizárták a lehetőségét annak, hogy az érdekelt felek ismét egymáshoz közeledjenek. (Kostya, 49)

A liberális szellemiséget és demokráciát hangoztató szerb nacionalista program rendkívül népszerű lett a nemzetiségiek körében. Ezt a programot Nagybecskereken hirdették meg, és a magyarországi szerb nemzetiségek nemzeti programjává vált az osztrák-magyar Kiegyezéstől az első világháború kitöréséig. (Kostya, 47)

A túlméretezett német, osztrák, orosz, francia és angol imperializmus csak az alkalmat várta, hogy politikai célkitűzéseit megvalósíthassa. Ahogy Gavrilo Princip megölte az osztrák-magyar trónörökös párt, egyszerre nemzet-nemzet ellen támadt. Konrad vezérkari főnök a Balkánon tervezett egy gyors hadműveletet, hogy a monarchia számára lehetséges gyors győzelmet arasson. Ez a tervezet elmaradt a dualizmus bonyolult ügyintézése végett. Tisza István és Konrad évek óta nem tudták egyeztetni nézeteiket. Ezért Konrad, Tisza István tiltakozására, a felelősséget azzal hárítja el, „hogy a Monarchiát az annexió kérdésében érdektelenség nyilvánítására kötelezi.”[32] E mulasztást az oroszok kihasználták azzal, hogy az ultimátum után (1914. júl. 23.) a kezdeményezést a kezükbe vették. A háború kitörésekor, a monarchia közjogi súlypontja Tisza Istvánra hárul. Elszántan kitart Erdély különválasztása ellen a bécsi és berlini ellenzékkel szemben. Berchtold külügyminisztert Burián váltja fel. Olaszország hadba lép azért, hogy az olasz és az orosz hadsereg Budapest és Bécs között találkozzon. Konrad zseniális terve, a gorlicei áttörés, sikerrel jár és visszaszorítja az orosz haderőt. Az olasz hadsereget Doberdónál a magyarok állítják meg. A német, magyar, osztrák, bulgár seregek elfoglalják Szerbiát, de Szaloniki elfoglalása nem sikerül. A magyar, bolgár, török hadsereg közös együttműködése Rumániát tétlenségre készteti. Ezzel a veszély 1915 őszén Magyarország részéről megszűnt. Ha ekkor megkötjük a különbékét, akkor a további veszélyeket elkerülhettük volna. Tisza tisztában volt a kínálkozó helyzettel, de a koalíciós kormányra segítség nélkül nem tudott kellő hatással lenni. A kedvező alkalom elmulasztása, a központi hatalmak ostromló helyett, ostromlott állapotba jutnak, körülvéve a szövetséges hatalmak anyagi, gazdasági, technikai és létszámfölényben levő haderejével. 1916-ban Balkánról, Galíciából, majd Rumániából támadnak bennünket. Rumánia néhány hétre elfoglalja Erdély dél-keleti részét. Innentől kezdve a hadműveleteik a védekezés érdekében történnek, mert a szövetséges hatalmak hadseregei a kimerítési haditervet alkalmazzák.

A történtek hiteles bírái nem lehetünk, „de azt már megállapíthatjuk, hogy mit tettünk helyesen és augustinusi[33] őszinteséggel azt is vázolhatjuk, hogy a vezetésért felelősség vállalók, mit mulasztottak.” írja Málnási (138 oldal)

„A világháború nehéz lelki atmoszférájában, a testi fáradságok, veszélyek, bizonytalanságok, súrlódások véletlenek világában a magyar harci géniusz csodákat művelt. A magyar katona tájékozódó képessége, önbizalma, kötelességtudata, bátorsága a világháború mérlegének legértékesebb tétele. Felvirágzott magyar katonák dalolva meneteltek a harcterekre. A Kárpátok vérrel festett hótakarói a galíciai agyagrengetegek, a volhinai lápok, a Doberdó, Hétközség, Isonzó, Piav epokla, Szerbia halálleselkedő völgyei, Albánia maláriát lehelő levegője, az Adria mélyén alvó szirénás hajók, az erdélyi bércek véráztatta erdői: a magyar katona halált megvető hősiességének örök tanúi. Miről tanúskodhatik a megmaradt bajtárs? Piszkos, vizes lövészárkokban, gránátvájta köves gránáttölcsérekben, tikkasztó hőségben, dermesztő fagyban, pokoli pergőtűzben, szakadatlan támadásokban rongyosan, éhezve, szomjazva is csodálatosan védekező székely, magyar hősök oroszláni küzdelméről. Komor tekintettel rohamra szaladó apákról és fiukról. Golyótól, srapneltől, gránáttól, aknától halálra sebzett hősöknek eltorzult arcáról, fájdalmas vonaglásáról, elüvegesedő szemeiről és feleségük, gyermekük, szüleik nevét suttogó utolsó sóhajtásukról. A nyöszörgő sebesültek kötözése és az elnémult holtak temetése közben: elmélkedés az európai álkeresztények, álkultúra, álcivilizáció csődjéről, az osztályelnyomásnak egymás ellen hajtó vadászó nemzetek tragédiájává fajulásáról, és az idők vérgőzös méhében egy új társadalom megszületésének felfedezéséről. Hétszázezer magyar hősi halottnak nekrológiát az összes könyvtárak sem tudnák befogadni.” (M. Ö. 138-139)

A nemzet harctereken vívta emberfeletti küzdelmét, és „csak egy éjszakára”[34] maga mellé kívánta a pártoskodókat — (írja Málnási Ödön 139), az országban tovább folyt a haza földjéért folyó vitatkozás. Ferenc József halálával, aki nem volt hajlandó semminemű újításra, IV Károly trónra lépésével a helyzet megváltozott, mivel jóindulattal viseltetett irányunkban. Tisza István nem egyezett bele a választási jog megváltoztatásába, ezért Apponyi közbenjárására, Károly király hozzájárulásával, az Esterházy, majd a Wekkerle kormányban, Vázsonyi kidolgozta az 50 évvel elkésett választójogi törvényt. Gróf Apponyi Albert mondja:

„Erre láttam az első lépést egy oly választójogban, amely a szocialistákat kielégítette és lehetővé tette a régi társadalomvezető elemeinek együttműködését a proletáriátussal. Az 1917 évi kormánykrízisnek ez volt a nagy alapgondolata, melynek elejtése után a kisebbségi kormánynak nem volt többé létjogosultsága, és a régi társadalomvezető elemének is megszűnt a befolyása, a háború után okvetlen bekövetkezendő nagy átalakulás irányítására.” (M.Ö. 139-140)

A választójogi küzdelem alatt, a különbéke kísérlet kudarca következtében Czernint leváltják külügyminiszteri posztjáról, és helyét Burian veszi át. A monarchia hadseregének szervezése nagyon hibás. A hadvezéri művészetben kiváló Konradtól belső érdekek, politikai helyezkedések következtében megvonják a bizalmat, és helyette másodrendű alvezérek kezébe kerül a vezetés. A beosztott vezérkari tisztek megfontolása, elgondolása torzult. A dualizmus erőaránya nincs egyensúlyban a vezérkar összetételében. A magyar vezetők kisebbségbe kerülnek, és a magyar katonákat mértéktelenül túlterhelik. A hamis jelentések és az őszinteség hiánya elbizakodottá teszi a katonai vezetést. Az elbizakodottság nagy bajok elindítójává válik. Az ütőképes fiatal katonai állománnyal rendelkező hadtesteket feltöltik, az idősebb hadkötelesekkel, így meggyengült a katonai szervezetek ütőképessége. Legtöbbször a tüzérség elégtelen tűzbiztosítást nyújtott a rohamzászlóaljnak a támadásvezetésben. Ezért mindig nagy vesztességek árán sikerül a kitűzött katonai cél elérése, a támpont elfoglalása.

Elégtelen a háborús tervgazdálkodás. Többnyire gazdasági alkalmat leső polgári bürokraták csatározásává silányul az ellátás döntő fontosságú kérdése. A harcvonalban hiányos az élelmezés, a lőszerellátás. Hiányzik az együttműködés a katonai közigazgatás és a polgári közigazgatás között. Az elégtelen hadisegélynek a közigazgatási basáskodással való kiutalása a forradalom előfeltétele.

A katona politikusok hihetetlen tömeglélektani ismerethiánya kitermeli a lelkesedés enyészetét. A haditudósítások nem veszik figyelembe a néplélektani és tömeglélektani ismereteket. A katonai sajtópolitika, komoly harcászati propaganda ismereteket közlő cikkek helyett, a sajtó csak a cenzura által jóváhagyott „fehér foltokat” teregeti az olvasó elé, ami az olvasó gyanúját váltja ki. Egy angol sajtófejedelem által irányított sajtópropagandával nem rendelkezünk. Nálunk még a passzív védekezés is hiányos.

A központi hatalmak katonapolitikai nyomáshányadosa 1914. augusztusától 1917. decemberéig 5.2 %-ról, 3.9%-re csökkent. (M.Ö. 139 old). Ez az idő elég lehetett volna egy józan megalkuvásra, egy külön békekötésre. Oroszország mélyébe hatolás, Napóleon tanulságán való okulás elmulasztása nagymértékben a bukás előszelét jelentette.

A német nagy vezérkar 1918. márciusában átveszi az irányítást, de már nem képes az események felgyorsult folyamatát megállítani. Rumánia és Szerbia felfokozott igényeit, ez időben már nemzetközi szerződések biztosítják. A clevelandi szerződés[35] az autonómia ígéretével további lelkesedést vált ki. Bulgária kapitulál, és ekkor Tisza is elismeri, hogy a háborút elveszítjük. Gr. Andrássy Gyula veszi át a külügyi tárcát, aki lerombolja apja 39-éves politikai művét, amikor megszakítja a német szövetséget. Amit a szövetséges hatalmak értékeltek is volna, ha a békejavaslatával idejében állott volna elő. A hadviselő felek között nagy átcsoportosulások történnek. Galícia Lengyelországhoz, horvátok, szlovének, boszniai szerbek Szerbiához csatlakoznak; Csehország önálló állammá válik, a rumánok szintén készülődnek az önállóságra és Erdély megszerzésére. A magyar miniszterelnöki szék tehetetlenül alkudozik, ez alatt gróf Károlyi Mihály a kimerült, elégedetlen tömegekre számítva ellenkormányként létrehozza a Nemzeti Tanácsot, s ezzel megkaparintja a kezdeményezést s 1918. október 28. és 30-a között a hatalmat. Minden polgári és egyházi szervezet csatlakozik a Nemzeti Tanácshoz. Az uralkodó Károlyit miniszterelnökké nevezi ki. „Ez a nemzet 9-ik Via Dolorosa állomása.” (M. Ö.)

Nincs népszerű igaz magyar vezető, (Gr. Tisza Istvánt okt.31-én megölik) aki a visszatérő magyar katonákat megszervezhetné az egységes nemzetvédelemre, és ugyanakkor a reformok megtörténtét is biztosítaná. Sajnos, akkor egy háborúellenes hadügyminiszter tűnik fel Linder Béla személyében, aki döbbenetes kijelentésével „Nem akarok katonák látni” (csak a laktanyákban) még jobban bomlasztja a sereg maradványokat. Az olasz frontról rendben hazatérő katonákat már a határon leszerelik, lefegyverezik. Ennek következtében Erdélyt hősiesen védő székely hadosztály magára marad. A dualista közjogi rendszer, nemzetietlen katonapolitikája, a nemzeti hadsereg hiánya megbosszulja magát. „Az időszerűtlen pacifizmus koraszülött gyermekének nyávogásától a nemzet zöme nem hallja meg az idő parancsszavát. Aki nemzettudatosan, saját elhatározásából még kilenc hónapig marad az egyetlen lendületes harci kötelékben, az naponként ismételgette Zrínyi Miklós siralmát: ’Csúfsággal lettünk nemzetnek és magunknak, ellenségeinknek pedig, valahonnan is jön prédájává.’” (M.Ö. 143 ) A nemzetiségi kérdés megoldása Jászi Oszkár részéről elkésett. Ugyanúgy, mint hetven évvel ezelőtt Szemere Bertalané is. Ezt betetőzi az erdélyi rumánok és szászok elszakadása, a magyarság kisebbségi sorsra jutása. A kormány elmulasztja a háborús tervgazdaság feladását, átállni a gazdasági politika beindítására. A katolikus egyház vezet0őivel felajánlják a nagybirtokosok birtokait a földreformra, de a tehetetlen polgári köztársaság, amely készületlen a vezetésre, csak bukásuk előtt négy héttel indítja meg ennek végrehajtását.

„A hatalom súlypontját alkotó szociáldemokrata-párt ellenzékiséghez szokott vezetői, már alig tudnak védekezni a minden elképzelhető politikai rendszer készséges kiszolgálására és túllicitálására nevelt magyar értelmiségnek a pártba való beözönlésével szemben. Ez a mamelukságra hajló társadalmi réteg egyetlen esztendő alatt a munkapárttól EME-ig öt féle pártban keresi az érvényesülést. Szélsőségek felé tereli az egymást váltogató rendszereket. Ugyanakkor, akik 1918 novemberében hangosan korholják nemzeti szín és szocialista szín együtt viselőit, fél év múlva a tenyérnyi széles vörös szalagot viselik, a már életkockáztatást jelentő nemzeti szín megtartóját halállal fenyegetik, a 12-ik hónapban pedig ötödször elvi átvedléssel, bizonyos különítményeknek ajánlják fel mindenhez gyakorlott szolgálataikat.” (M.Ö. 143-144)

A katonai összeomlás létrehozza államunk önállóságát, de nincs előrelátó és szervezett külügyi diplomácia és hadsereg. A bajt a diplomácia és a hadseregünk hiánya okozzák. Károlyi Mihály a francia és az orosz orientációnak az elkötelezett híve, de nincs velük egyezménye. 1915 nyarán Svájcba megy, hogy ott megkezdje Masaryk-hoz hasonló tevékenységét. Azzal a reménnyel, hogy egyezményes biztosítékot szerezzen, amelyet a mostani nehéz időkben értékesíthetne. A szövetséges hatalmak győzelmük után, elvetik, figyelembe se veszik a rokonszenvre épülő közeledést. Győzelmük gyümölcsét azoknak juttatják, akikkel egyezményes kapcsolatban vannak. Egyedül Olaszország az, amelyik felismeri a Duna medence közép-Európai értékét. Ennek eredménye, hogy a páduai fegyverszüneti egyezményben Országunk érdekeit oltalmazza, és egy kissé gyengíti a franciák oltalmazottjainak érdekeit. Ennek következménye a Franchet d’Esperey tábornok által kijelölt Szabadka-Maros határvonal. E döntéssel francia érdekkörbe kerültünk. Ugyanez időben Spaa-ban fegyverszünetet kötnek. Ennek hatására a francia diplomácia teljesen elejti a magyar érdek támogatását. Pellé tábornok a cseheket, Franchet d’Esperey a szerbeket és Berchtold irányításával a rumánokat vonultatják Hazánk felosztására, pontosabban a cseh-szerb-rumán igények érvényesítésére. Majd Párizsban megtörtént Magyarország feldarabolásának jóváhagyása. Károlyit három héttel később értesítik a történtekről. Ha elismerte volna Magyarország felosztását, akkor megkezdhette volna az újjászervezést, a reformok bevezetését és az ellenakciót. Minderre képtelen volt, éppen a francia orientációja miatt. A szociális reformok elmulasztása folytán nem várt erők jutnak érvényre.

Az „ellenforradalmat” (puccsot) kirobbantó erők már 1918. novemberében észlelhetők voltak Budapesten. Szovjet-oroszországot három irányból ellenforradalmi összesített támadások veszélyeztetik. Lenin katonai-politikai érdekekből megbízza Szovjet-oroszország tehermentesítésével Kun Bélát, azzal a reménnyel, hogy a Magyar Tanácsköztársaság Közép-Európában forradalmat létesít, ezzel vonja el Szovjet-oroszországra nehezedő külföldi erők segítségnyújtását. A kommunista párt elsőnek a szociáldemokraták ellen lép fel. A népköztársaság igazságügy minisztere Kun Bélát börtönbe veti. Amikor Károlyi értesült a szövetséges hatalmak általi országunk felosztásáról, a szovjet-orosz hadak Ukrajnában éppen előnyomulóban vannak, és egynéhány magyar katona politikus az oroszokhoz való közeledésben látják az ország felosztásának megakadályozását. A dél-szláv kommunisták mozgalma is azt a látszatot vetíti elő, hogy az orosszal való együttműködés délen is segíthet. Károlyi a felelősség kikerülése végett átadja a hatalmat a szocialista pártnak, amelynek megbízottja a fogházban lévő Kun Bélával szervezkedik és 1919. március 21-én Garbai Sándor elnökletével megszületik a Magyar Tanácsköztársaság.

A Magyar Tanácsköztársaság gazdaságpolitikai vezetői, a feleszmélés és a nemzet jobb élet színvonalának megteremtése helyett, a további, még mélyebb összeomlást idézik elő. Az ország termelő eszközeit államosítják. Létrehozva az államkapitalizmust, ahol az állam teljes szervezetlenségben vergődik és ahol nincs meg az önellátás legelemibb előfeltétele se. Az ortodox marxizmus minden hirdetőjét dicsőítik, akik alkalmatlanságát csak későn észlelik. A Népköztársaság utolsó évében megkezdett, és a falu népében nagy reményeket keltő földreformot, a magyar nép érdekeit nem ismerő, kommunista dogmatikusok miatt elvetik. Ezzel a döntéssel a falu népét ellenforradalmárokká teszik. A népi tömegből toborozzák az ellenünk felvonuló utódállamok hadseregével szembeszálló vörös hadsereget. A cseh hadsereget könnyűszerrel kiverik az országból.

A szovjet-orosz had visszavonul, így a remények, a közös együttműködésben eloszlik. Clemenceau fegyverszünetet ajánl. Kun Béla elfogadja azt, és így a franciák hadvezetősége időt nyer. A Felvidékről oktalanul visszavont vörös hadsereg elveszti harci kedvét és a további tervüket megismert rumán hadsereggel szemben, a Tisza vonalánál összeomlik. A népbiztosok Bécsen, Prágán és Párizson át moszkvai emigrációba menekülnek. A hatalmat a szocial-demokrata párt vette át augusztus 1-én, ahogy a rumán hadsereg elfoglalta Budapestet. Friedrich István puccsot hajt végre, és a szocialisták helyett, megalakítja a Budapesti Ellenforradalmi Kormányt. A rumán hadsereg Hazánk kirablása után, a vesztesség kb. négy milliárd pengő. „Ez lett a nemzet tizedik Via Dolorosa állomása.” (M. Ö.)

Az előző nemzedék elvesztette a hazát, és most ebben az időben ébredező új, nemzetben gondolkodó magyarnak heroikus feladatokat kell megoldania, a vétkes mulasztásokat, nemzet éltető elvek beépítésével pótolni. Az volt akkor a terv, hogy a csonka országban élő magyarok a Hazát maguknak érezzék és vallhassák.

A Trianon szindróma minket, magyarokat nem akar elhagyni, mert nem tudjuk elfelejteni, sem nem tudunk tőle szabadulni. Pedig az azóta eltelt majd’ 90 év alatt mindent megpróbáltunk, hogy feledjük, s mindent megkíséreltek velünk mások, hogy hagyjuk már a hátunk mögött — de csak nem sikerült. Ma is velünk él, s velünk is fog élni mindig nemzedékről nemzedékre, amíg megnyugtató megoldást nem fog nyerni. Egyszerűen azért, mert olyan kollektív igazságtalanságokat mért ez ránk magyarokra, aminek szenvedése nem csak egyszer zúdult ránk mint egy természeti csapás, hanem azóta is folyamatos, naponta érezzük, állandóan és vég nélkül.

Van, amit egy nemzet, ha akarna, sem tudna elfogadni, mert olyan mérhetetlen igazságtalanságokat kellene magára vennie, amit nem tud elviselni, csak ellene küzdeni, addig, míg igazsága nem érvényesül. Nincs értelme mindennek — mondják a kozmopolitizmus prófétái. Apropó: Lengyelországot négyszer osztották föl: 1772-ben, 1793-ban, 1795-ben és 1939-ben, s mind a négyszer talpra állt. Minket is négyszer akartak megsemmisíteni: 907-ben a német gyermek Lajos, 1241-ben a tatár, 1526-ban a török, s 1920-ban a trianoni diktátummal, megismételve ezt Párizsban 1947-ben. Az első három csapásból fel tudtunk állni. A nemzeti lét és nemlét sorsdöntő kérdése az, hogy fel tudunk-e tápászkodni a mostani negyedikből is?

Álljon itt Trianon néhány alapvető igazságtalan csapása, amit nemcsak mi magyarok, de egyetlen nép sem fogadhatna el soha.

1. A Trianoni Szerződés, melyet 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon palotában iratattak alá, a preambulumában ezt mondja:

A „háború Ausztria-Magyarország volt császári és királyi Kormányának 1914. évi július hó 28-án Szerbiához intézett hadüzenetével és az Ausztria-Magyarországgal szövetséges Németországnak ellenségeskedéseivel kezdődött”. Ez azt állítja, hogy az I. világháború az Ausztria-Magyarország Szerbiához intézett hadüzenetével kezdődött. Ezért kellett Magyarországot kegyetlenül megbüntetni. Holott az akkor érvényes nemzetközi jog kimondja, hogy a háborút az a nép kezdi el, mely előbb mozgósít a háborúra.. „Az igazi agresszor nem az aki először alkalmaz erőt, hanem az, aki az erő alkalmazását szükségessé teszi”. A francia kormány elismerte azt az elvet, hogy: „agresszor az, aki elsőként mozgósít a háborúra”. Az 1893-a francia-orosz katonai egyezmény hangsúlyozottan állítja, hogy: „Azt kell agresszornak tartani, aki először mozgósít háborúra, és az általános mozgósítás (már) háború”. A nemzetközi jog kinyilvánítja, hogy agresszor az, aki az önvédelmet szükségessé teszi.

Történelmi tény az, hogy Szerbia, Oroszország és Franciaország mozgósított először, s Anglia csatlakozott ehhez. A fentiek szerint tehát ők voltak az agresszorok. Mindezt csalárdul mellőzve, a trianoni diktátum egyenesen az Osztrák-Magyar Monarchiát vádolja agresszióval! Ennek alapján hozták meg azt a szörnyűséget, amit „Békeszerződésnek” neveznek.

Az Osztrák-Magyar Monarchia a trónörökös Ferenc Ferdinánd és neje szarajevói meggyilkolása miatt nem akart háborút indítani, sem nem kérte a gyilkos kiadását, csupán azt, hogy Szerbia a saját törvényei szerint ítélje el a gyilkost. Szerbia erre sem volt hajlandó! Ez a hallatlan eljárás volt a törési pont. Ezáltal Szerbia olyan helyzetet teremtett, amire a megalázott Monarchia és a szövetséges Németország csak háborúval válaszolhatott. Franciaországnak, Oroszországnak és Angliának sikerült Szerbia közreműködésével a háború kirobbantásának kelepcéjébe csalni a Központi Hatalmakat. A tragikus az, hogy a háború befejezésének káoszában egyetlen politikusunknak vagy nemzetközi jogászunknak sem jutott eszébe megvizsgálni az agresszió vádját, hogy valóban igaz-e az, ami a békediktátum alapját képezte?

2. További igazságtalanság volt az, hogy az úgynevezett Trianoni Szerződés igazában véve Diktátum. Ugyanis a magyar békedelegációt Párizsba érkezve azonnal „karanténba zárták”. Ez nem csak azt jelentette, hogy nem volt szabad mozgásuk vagy érintkezési lehetőségük a békekonferencia résztvevői felé, hanem azt, hogy meg sem hívták, s így részt sem vehettek a béketárgyalás folyamatában. A magyar fél háromszor jelenhetett meg a tárgyaláson: először, amikor átadták a békefeltételeket, másodszor, amikor erre a delegáció vezetője Gróf Apponyi Albert válaszolhatott, s harmadszor, amikor alá kellett írni a szerződést, amit Apponyi nem vállalt, és sebtében két másik személyt kellet felhatalmazni erre.

A szerződést mióta világ a világ, tárgyalások után a felek kötik. A trianoni szerződésnél a magyar féllel egyáltalán nem tárgyaltak, amit aláírattak vele, az egy klasszikus értelemben vett diktátum!

3. A Trianoni Békediktátumnak három kiváltó oka volt. Az egyik Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontos Békejavaslata, melynek egyik pontja népszavazást ígért a vitatott területeket illetően. Ebben is bízva kértek a Központi Hatalmak fegyverszünetet 1918. november 11-én. A háttérben azonban két ezzel ellentétes terv húzódott meg, mely végül is felülírta Wilson béketervét. Az egyik Eduard Benes és Tomas Masaryk cseh diplomaták terve egy önálló Cseh-Szlovák állam megteremtésére. A román cél egy Nagyromán állam megalakítása volt Erdély bekebelezésével; valamint a szerb terv Délmagyarország megszerezésére. Mindez csak a történelmi Magyarországtól elszakított területekkel volt megvalósítható. Georges Clemenceau francia miniszterelnök terve meg a központi hatalmak végleges meggyengítése volt, nemcsak elviselhetetlen hadisarc kivetésével, hanem területeik radikális megcsonkításával. Ebben találkoztak Clemenceau és közép-kelet-európai nacionalista vezetők tervei. Clemenceaunak mindez kapóra jött: új államok kreálása, és a régiek kibővítése a központi hatalmak területének és népességének rovására. Így hozták létre Csehszlovákiát osztrák, német és magyar területek elszakításával: Bohémia, Morvaország, Szilézia, Felvidék és Kárpátalja összetákolásával. Romániát megnövelték Erdéllyel, a Partiummal, Temes-Bánát egy részével. Szerbiához került Vajdaság, Horvátország és Temes-Bánát másik része. Ausztria meg megkapta a nyugati Őrvidéket, amit Burgenland néven csatolt magához.

A trianoni diktátum az ezeréves történelmi Magyarország megszűnését jelentette. Az ország területe 283 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakosainak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Ezzel együtt 3.6 millió magyar nemzetiségű testvérünket dobták idegen nyelvű és nagyrészt eltérő vallású, de mindenképpen ellenséges magatartású népek uralma alá. Az uralmuk alá került magyarság elnyomása, kifosztása, elüldözése mind-e mai napig tart, hol erőteljes, hol finomabb eszközökkel, bizonytalan vagy éppen kitalált nacionalista hipotézisek alapján.

Clemenceau célja Németország keletről való bekerítése volt olyan államokkal, melyek létüket, gazdagodásukat Franciaországnak köszönhették, s ennek befolyása alatt álltak. Húsz év múlva Clemenceau műve hetek alatt recsegve-ropogva omlott össze a II. világháború tüzében.

4. A trianoni békedikátum, melyet végül is a párizsi békediktátum (1947) szovjet nyomásra súlyosabb feltételekkel visszaállított, s a Szovjet birodalom bukása után a nyertes államok s a nyugati világ változatlanul mindmáig életben tart. Évtizedekig a Szovjet katonai fenyegetése volt a diktátum fenntartó ereje, majd az Európai Unió ígérete tartotta fenn ezt üres ígéretekkel, hogy „majd az EU-ban ez is megoldódik!” Miközben a Trianonban nyertes államok újra űzik — egyre nyíltabban és eredményesebben — a hatalmuk alá került magyarság felszámolását, elérték, hogy mára az eredeti 1:1 közeli népességarány 4:1-re változott javukra, s ez a tendencia tovább fog folytatódni! Mindeközben az EU kénytelen volt bevallani, hogy semmi eszköze nincs orvosolni az elszakított magyarok problémáját, mert az az egyes országok magánügye. Ez ugyanaz az érv és magatartás, mint ami a rövidéletű és tehetetlen Népszövetségé volt! Az EU egyben volt eredményes csupán: leszerelni 1990 óta a mindenkori magyar kormányokat, hogy ezzel a kérdéssel nehogy érdemben foglalkozzanak, vagy felvessék!

5. A trianoni és a párizsi békediktátumok magyarságot sújtó következményei mélyen igazságtalanok, alapjában véve tarthatatlanok, s megértek a kikerülhetetlen változtatásra: (i.) A diktátum, amikor a magyarság egyharmadát önkényesen idegen és ellenséges országok uralma alá dobta, az összmagyarságot kollektív büntetéssel sújtotta — ami a nemzetközi jog szerint bűnös, elfogadhatatlan és tarthatatlan. (ii.) A diktátum nemcsak az idegen nemzetiségek által lakott országrészeket szakította el a történelmi Magyarországtól, hanem velük együtt a magyarság egyharmadát és az általuk lakott területeket is. Ez akkor is, ma is indokolatlan, igazságtalan, és elfogadhatatlan döntés volt. (iii) A diktátum Németország bekerítésére jött létre, majd a Szovjetunió európai terjeszkedő politikájának alátámasztására szolgált. Mára a diktátum fenntartása már anakronisztikussá lett, úgy politikailag, mint nemzetközi jogilag. (iv.) Az ENSZ 1976-ban deklarálta a népek önrendelkezési jogát, mely kimondja, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre”, s „e jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket, és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket”. Éltek is vele kis rab nemzetek a Baltikumtól a Balkánig, csak a 3 milliós elszakított magyarság nem élhetett ezzel! Pedig ez a jog kötelező erejű — jus cogens —, s minden szerződés, amely megszegi ezt a jogot, semmis. A Kárpát-medencében élő de idegen uralom alatti magyar tömbök nem élhetnek a kollektív önrendelkezés jogával még ma sem, sőt ezt fel sem vethetik! Ezt eddig még az anyaország kormányai sem tehették meg! Ezek szerint reánk valami titkos, külön törvényt szabtak örökérvénnyel? (v.) Nemzetközi jog szerint a népszavazás nélkül meghúzott új határok megsértik az önrendelkezés jogát. A trianoni és a párizsi diktátumok pontosan ezt tették. (vi.) Mindkét diktátumot megtetézték azzal, hogy a trianonit fenyegetés hatására, a párizsit meg ellenséges hatalom által elfoglalt országunk képviselőivel íratták alá. Ezen körülmények miatt is a nemzetközi jog szerint mindkettő semmis. (vii.) A magyar Nemzetgyűlés a trianoni diktátumot az 1921 évi XXIII törvénycikkel ugyan ratifikálta, de bizonyos kikötéssel, azzal nevezetesen, hogy a „feltételek elfogadása kényszer hatása alatt történik”. Ez a korabeli magyar Nemzetgyűlés bölcsességét mutatja, mert ezáltal megalapozta a trianoni diktátum s az erre épülő párizsi diktátum soha el nem évülő felülvizsgálati jogosultságát. Ezekben az időkben a honi magyarság egy negyvenöt plusz húsz éve tartó elnyomó, leépítő korszak lezárásához érkezik el, amely a rengeteg tragikus esemény közül a legsúlyosabbhoz érkezik, elveszt lakosságából 3 milliót, akiket idegen uralom alá csatolnak. Egy új, remélhetően nemzeti kormány egyik magyarságmentő feladata lesz segíteni az elszakított magyar tömbök kollektív autonómiájának megvalósítását, illetve kezdeményezni a trianoni és párizsi diktátumok, valamint a kétoldalú szerződések nemzetközi bíróságon való felülvizsgálatát.

(További bő ismertetés Trianonról, Botos László: Út a Trianoni Békeparancshoz című munkában – Magna Lingua Kiadó – 2000 www.magtudin.org )

Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század, Gondolat kiadó Budapest, 1960.

Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók, Ősi Gyökér, 1986. május-június.

Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június.

Bertényi Iván, Gyapai Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992

Berze-Nagy János: A magyarság néprajza. III. 3. “A mese”. Mossy Sándor: Keleti elemek népmeseinkben. 1927,

Cavalli-Sforza, Luca; Menozzi, Paolo; és Piazza, Alberto: The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994.

Cser Ferenc – Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében. Budapest, 2005

Fehér M. Jenő: Képek a magyar sámán inkvizíciók története, Warren, Ohio, 1967

Hajnos László dr.: Igazságok a magyar történelemben, a Zürichi Irodalmi Körben elhangzott előadás.

Horváth Izabella: A griff-félék a magyar és a Belső-Ázsiai pusztai népek művészetében, Debrecen. 1990

Krantz, Grover: Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988.

Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás

Szilvay Gyula: A bars-verebélyi és nógrád-verebélyi VEREB (Hunyadi) család genealógiai adatai, 1977

Vágó Pál: Kelet Népe, 5. 1971 – Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. Buenos Aires

[1] Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június. 37-46

[2] Én a Rumánia nevet használom, mert ezt a nevet kapták a Berlini Konferencián, 1878-ban, Andrássy"Andrássy Gyula" , az Osztrák-Magyar Monarchia külügyminisztere javaslatára, noha az oláhok szeretik magukat Romániának, a rómaiak leszármazottainak feltüntetni. (B.L.)

[3] Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század, Gondolat kiadó Budapest, 1960. 161 old.

[4] – A muhi (Mohi) csata döntő ütközete valójában 1241. április 11-én volt. (Csendben jegyzzük meg, hogy a magyarországi 2002-es elcsalt választások első fordulóját –Mádl Ferenc köztársasági elnök erre a napra írta ki – a magyarság fekete mágiát űző ellenségeivel egyetértésben.)

[5] Bertényi Iván, Gyapai Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992

[6] Botos László: Hazatérés, Budapest, 1996

[7] Gelsei Bíró Zoltán: A Habsburg Ház bűnei,

[8] – Magyarországon a helyi nyelvhasználatban palotának a városokban (Buda, Fehérvár) emelt főúri kőházakat hívták.

[9] – Valójában az 1255-re elkészült, és betelepített Pesthegyi vár Mária-Magdolna temploma, amely ma romokban áll, és az óta sem építették újjá szemben a németek u.n. Mátyás templomával, amely jelenlegi formáját a XIX. század végén nyerte.

[10] Rudnay Egyed: Atilla Trilógia. (Martinus Zeiler: Neue Beschreibung des Königreiches Ungarn. Leipzig. 1664)

[11] Rudnay Egyed: I. m.

[12] Vágó Pál: A vérszerződés ereje. Buenos Aires, 1976, 45 old. Padányi Viktor: I.m. 173 old.

[13] Rudnay Egyed: I. m. (Champly: Histoire de l’Abbaye de Cluny. Paris. 1879)

[14] Hóman Bálint: Őstörténelmünk keleti forrásai. Budapest, 1938. Bendeffy László: A magyarság

kaukázusi őshazája. Budapest. 1942. Macartney: The Magyars in the Ninth Century, Cambridge 1930, 207 old

[15] Stein Aurel: Közép Ázsiai Utam.

[16] Thierry, Amadée: Histoire d’Attila et de ses Successeurs, 1866

[17] Grandpierre K. Endre: Magyarok Istenének elrablása. Budapest. 1993. 73 old.

[18] Ann. Lauriss. A. 789: “ex ligno et terra”.

[19] Rudnay Egyed: “A Nyugati kultúráról.” Ősi Gyökér. 1990. Szept-okt. 135 old. (Sackur és Krieg von Hochfelden)

[20] Rudnay Egyed: I. m. (Pertz Georgicus Henricus: Monumenta Germaniae Historica Scriptores, Hanover. 1826, 35 fej. “Vilia aut nulla extra urbis fuere moenia”)

[21] – A koronázásnak ünnepnapon, az előző király halálát követő 6 napon belül, a szakrális (pilisi Fehérvárt, az I. István építtette, Nagyboldogasszonynak szentelt templomban, a magyar nemesség jelenlétében, az esztergomi érsek (Indokolt, rendkívüli esetben a kalocsai érsek helyettesíthette az esztergomi érseket.) előírt öltözetben a Szentkoronával koronázta meg a beavatott király jelöltet, akit Alba Regale kapuja előtt várakozó budai polgárok fogadtak a koronázási menettel együtt.

[22] – Az un. szlovák nép őseit Lengyelországból és Sziléziából telepítette be Magyarország felvidékére, a felvidéki aranybányák környékére a Fugger-kereskedőház, aki bányászati jogot vásárolt itt Mátyás király uralkodásának utolsó éveiben. A betelepített, más-más nyelvet beszélő etnikumok bányamunkásként dolgoztak, hiszen a szabad magyarok, földmíves és hadakozó nép lévén ilyen munkát nem végeztek. –A betelepítésükre vonatkozó forrásokat talált Dr. Rekettyés Mária történész.

[23] Megjegyzendő: a ma szlováknak nevezendő nép nem azonos a szkíta gyökerű thot, tót néppel.

[24] Somogyi Ferenc dr, : Küldetés – a magyarság története. Cleveland, OH, 1973. 276 old.

[25] Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás. 50. old.

[26] 1543-ban Székesfehérvár elfoglalásakor, miközben a királyi kastély égett, a „A magyarok történelme” c. latinul íródott könyv az I. Szulejmán török császár tolmácsa kezébe került, akinek neve Terdzsuman Mahmud; ő fordította le törökre: Tárihi Ungürüsz címmel. Terdzsuman egyes nézetek szerint magyar volt, török rabszolga lett még gyermekkorában, s így válhatott a császár tolmácsává.

(Magyarra Blaskovics József fordította 1982-ben),

[27] Luca Cavalli-Sforza, Paolo Menozzi és Alberto Piazza, The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994. 273 old. (Az ural-altáji finn-ugor ágban a finnek és a magyarok európai örökítő jelzői 90%-ban vannak jelen /60% Eu19 jelző és 30% más Eu örökítő jelző/ és 10% urali. E könyv tanulmánya szerint Árpád népe a lakosság 10 % +-ban volt jelen. Ha most a magyar lakosság örökítő európai jelzője 90%-ot tesz ki, akkor az őslakos nép 81%-ban volt ős-európai. B.L.)

[28] Botos László: Út a Trianoni Békeparancshoz, Budapest, 2001. 12. Fejezet. 120-123

[29] Kostya Sándor: A Felvidék, Budapest, 1990. 31-32

[30] Kostya Sándor: I. m. 30-32.: Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története, 1848-49, Geneva, 1865.

[31] Kostya Sándor: U.o.: Varticova Marta: Historicky Casopias II, 1976, 195.

[32] Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás. 137 o.

[33] Saint Augustine

[34] Gyóni Géza: Csak egy éjszakára

[35] Amerika tót és cseh emigráns szövetségeinek kiküldöttjei kötöttek meg Clevelandban, 1915. május 17-én. Ez a szerződés egy kis szláv csoport igényeinek a kielégítésére szolgált.