Ugyanarról másként - a magyarságról szabadon

BOTOS LÁSZLÓ

Történelmünkkel az ifjúságunk felé

III. rész

A II. Világháború előzményei

Károlyi Gyula 1932. szeptemberében lemond, és a kormányzó Gömbös Gyulát, egy mérsékelt jobboldalú politikust hatalmaz meg kormányalakításra. Gömbös messzelátó, mély nemzeti előrelátással megáldott személyiség volt, nagy szociális igazságszolgáltatás létrehozását tervezete meg. Belátta, hogy Magyarország ezen időkben nem remélhetett területi visszacsatolást, amit a trianoni diktátummal csatoltak el. Ezért új politikai célok tervezetét vezette be. Németország, Olaszország és hozzájuk csatlakozó úgynevezett tengelyhez — más szóval központi hatalmakhoz — csatlakozást szorgalmazta, ehhez a tengelyhez csatlakozna a történelmi Magyarország. Erre fel kapta meg Mussolini magyar határkiigazításának támogatását. Ezt követte 1934-ben a gazdasági szövetség Ausztria és Németország részéről. Ezzel megtört a Magyarország elszigetelése. Gömbös Németország és Olaszország között közvetített, a fennállt Olaszország és Ausztria közötti feszültség enyhítésében. Ebbéli tevékenysége megerősítette Magyarország viszonyát ezen nemzetek felé. Ez időben Hitler és a nemzeti szocialista párt, valamint Mussolini fasiszta pártja csak valamilyen radikális pártokként voltak elismerve. Gömbös nagy eredményeket ért el az ország gazdasági és szociális fejlesztésében. A zsidóságot nem háborgatta, ugyanakkor elősegítette a magyar fiatalok bekapcsolódását az iparba és kereskedelembe. Gömbösnek az első három évben a Bethlen által hátrahagyott parlamenttel kellett együttműködnie, amely nagyon sok reform törvényjavaslatát gátolta meg. A kormányzó 1935. márciusban új választást engedélyezett, ahol Gömbös elnyerte a parlamenti többséget, de meghagyta a régi pártrendszert, mivel az mérsékelt jobboldalú konzervatív politikusok gyülekezete volt. Alapjában véve, ez a pártpolitikai felállás marad fenn 1944-ig. Gömbös Gyula miniszterelnök teljes parlamentáris támogatást élvezett. Fontos szociális törvényjavaslatokat tervezett. Tervét a hirtelen beállt betegsége 1936. júniusában állította le és, ezt követte az 1936. októberében bekövetkező halála.

Gömbös mentette ki Magyarországot az 1930-as évek nagy gazdasági válságból. Halálakor hazánk jó úton volt a gazdasági és szociális megújhodás felé. Magyarországnak kellett az újjáéledő Németország támogatása, hogy kitörjön a trianoni elszigetelés bilincséből, de sokan ez időben, beleértve Horthy kormányzót is, nem hittek Hitler őszinte szándékában.

A Gömböst váltó új miniszterelnök Darányi Kálmán volt, az az óvatos politikus, aki megpróbált egyensúlyt tartani a magyar külpolitikában, de még mindig megmaradni Németország és Olaszország oldalán, megtartani az ország függetlenségét. Nehézségek ütötték fel fejüket a számottevő magyarországi német kisebbség között, amely felkarolta a pán-német ideológiát, amelyet Hitler hirdetett, és erre alapozva alakította meg a magyarellenes Volksbund nacionalista szervezetet. Ugyanakkor a magyar nemzeti oldal jobbszárnya bontogatta szárnyait. Szálasi Ferenc vezetésével ez a két különböző érdekű szervezkedés figyelemre méltó súrlódásokat okozott Németország és Magyarország között. Ez különösképpen kidomborodott Darányi első évi minisztersége idején, mindaddig, amíg nem történt meg a berlini találkozó 1937. novemberében, ahol Darányi és Kánya Kálmán külügyminisztert értesítették Hitler Ausztriával és Csehszlovákiával kapcsolatos tervéről. Meggyőződve arról, hogy az idő elérkezett a fegyverkezésre és valamit kell tenni a zsidó kérdésben is, részben a nemzetközi nyomás és részben a Hitler lecsillapítására, aki felettébb kifogásolta magyarországi zsidó befolyást.  Darányi ekkor már egy befutott, elfogadott politikus volt. Törvényesítette a választójogot, s Magyarország a megerősödés felé haladt. Darányi ekkor két lépésre szánta el magát. 1938-ban elrendelte a fegyverkezést és a zsidótörvényeket a Győri Programban, amelyekben egyes gazdasági körökben, iparban, kereskedelemben és különböző szakágakban korlátozta a zsidók részvételét 20%-ra. Mindkét határozatot megértéssel fogadták, még a zsidók is.

            Időközben Németország magához csatolta a német-nyelvű Ausztriát, és követeléssel volt Csehszlovákia felé is. Az előállt helyzet azt a következtetést érlelte meg a magyar vezetőkben, hogy elérkezett az idő visszakövetelni a magyarlakta Felvidék déli területeit Csehszlovákiától. Ugyanakkor tudatták Kiel-ben Hitlerrel 1938. augusztusában, hogy Magyarország nem fog fegyvert Csehszlovákia ellen. 1938. szeptember 29-én a München-i konferencián, ahol Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország tárgyalta a Csehszlovák kérdést, a magyar döntést választott bírói tárgyalásra utalták. Mivel Anglia és Franciaország nem mutattak további érdeklődést e kérdésben, így Németország és Olaszország meghozták az I. Bécsi döntést, melynek következtében 1938. november 2-án Magyarországnak visszajuttattak 12 012 km²-t és 1.048.537 nagy többségében magyar-ajkú lakossal. E döntéssel majdnem egy millió magyar ember került vissza az anyaországhoz, amit az érintettek és az anyaország végtelen örömmel fogadott.

            A magyar kormány az események hatására, a Hitlerrel való 1939. januári találkozón elkötelezte magát az Anti-Komintern szerződéshez való csatlakozásra, amit a német-olasz-japán szövetség hozott létre a Szovjetunió ellen. Magyar részről Imrédy Béla miniszterelnök határozott kényszer alatt, bizonyos német nyomásnak engedve, törvényesítette a második zsidótörvényt, amely 6%-ra csökkentette a zsidók jelenlétének arányát a kereskedelemben, a gazdaságban és különböző foglalkozási körökben. Ez arányban volt Magyarország népességi mutatóival, és leszűkítették a zsidó fogalom meghatározását, beleszámítva a vegyes házasságból született gyermekek identitását. Ez kemény mérce volt. Megváltoztatni egyik napról a másikra egy évszázados gyakorlatot, sok egyéni nehézség okozója lett, amit a keresztény egyházak elleneztek is. Ugyanez történt a parlamentben. Sokan kihátráltak a kormány mögül, Imrédy kisebbségbe került, és 1939. februárjában politikai ellenfelei lemondásra kényszeríttették — zsidó felmenője miatt. A kormányzó Gr. Teleki Pált bízta meg új kormányalakításra. Teleki megfontolt politikus volt, az ország szekerét valahol Németország és a nyugati hatalmak középútján akarta átvezetni. Hatalomra jutása után egy hónappal Németország megszállta Prágát, és a Csehszlovák állam összeomlott. Egy ideig a szlovákok mérlegelték a Magyarországhoz való visszatérést, autonóm államrészként, de végül is Németország bábállamává váltak. Ennek történtekkor Magyarország katonailag visszafoglalta az 1920-ban elorozott Kárpátalját, 12 061 km², 664 226 lakossal, e terület nagy részének lakói ruszinok voltak. Ezzel ismét elértük a régi baráti lengyel-magyar határt. Kárpátalját nem csatolták Magyarországhoz, hanem külön államrészként, külön ügyintézés alá helyezték.

            1939. májusában Teleki új választást írt ki teljes népszavazással, amely a jobboldali párt fölényes győzelmét eredményezte. Teleki rákényszerült a zsidótörvény hatályba léptetésére, amit a parlament el is fogadott, de soha sem lett teljes egészében végrehajtva. Hitlert biztosította Magyarország hűségéről, de kikötötte, nem vesz részt Lengyelország megtámadásában. Így elszalasztottuk a Felvidéket német támogatással visszavenni.

A II. világháború kitörésekor, 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot. Teleki megtagadta a német katonai felvonulást Magyarország területéről Lengyelország felé. A magyar lakosság kétségtelen bizonyságot tett a lengyelek iránti barátságról. Amikor Lengyelország elesett, 200.000 lengyel katona és polgár nyert menedéket nálunk. Támogatásunkkal átcsoportosíthatták erőiket a franciákhoz, létrehozva egy új lengyel felszabadító hadsereget. Ugyanakkor sem Anglia, sem a franciák nem nyújtottak segítséget a lengyeleknek, ami a nyugati államokról alkotott súlyos gondolatokat hozott felszínre. Az nyilvánvaló volt, hogy Magyarország kormánya igyekezett a békét egyengetni Dél-Kelet Európában, ezért is tartózkodott további területi követeléstől. 1940. júniusában a Szovjetunió elfoglalta Rumánia keleti részét, ami Besszarábia néven ismert. Teleki ekkor felvetette Erdély visszacsatolását. Újabb választott bírói eljárást hatályosítottak, német és olasz részvétellel, amit a történelem második bécsi döntés névvel jegyzett 1940. augusztus 30.-án, amely Erdély további két-ötödét visszaszolgáltatatta, 43 104 km²., 2 577.260 lakossal, ebből kb. 1.5 millió magyar, a többi rumán és szász. A boldogság megint az egekig csapott, de még mindig 600.000 magyar ember, magyar történelmi városok és falvak maradtak rumán kézen. A döntés mégsem elégítette ki egyik oldal elvárását sem. Mivel mi nem adtuk fel Erdély teljes visszaszerzésére irányuló további követelésünket, ezért a rumánok hirtelen döntéssel átálltak a német oldalra, és német védelmet (protektorátust) nyertek a német katonai egységek állomásoztatásával, és létrehozták a rumán fasiszta kormányt.

            Így Magyarország beékelődött, nyugatról, északról, keletről, és a németek által elfoglalt, uralt területek közé. Délen a Jugoszláv Királyság feküdt, mely terület még háborúmentes, szabad övezet volt, de ellenséges érzülettel viseltetett Magyarország iránt. Annak okáért, hogy mentesítsük e területet a háború szellemének betelepülésétől, Magyarország 1940. decemberében örökös békét kötött Jugoszláviával, és békés tárgyalásokat közvetített Németország és Jugoszlávia között. Ezt az ügyes és szellemes magyar diplomáciát a nyugati hatalmak nem tudták értékelni. Jugoszláviában puccsot hajtottak végre, 1941. március 26-án a kormányt elűzték, és az új kormányzat érvénytelenítette a magyar-jugoszláv szerződést, továbbá elrendelte a katonai mozgósítást. Hitler harcra készült, és magyarországi átvonulást követelt Jugoszlávia felé.

            Teleki egy másik Lengyelországgal kapcsolatos helyzetbe nem akart belemenni, de végül engedett a német követelésnek. Magyarország miniszterelnöke, Gróf Teleki Pál, hogy bizonyítsa erkölcsi tiltakozását a jugoszláv szerződésszegés ellen, öngyilkosságot követett el 1941. április 3-én éjjel. Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke ígéretet tett, hogy a majdani békeszerződésen egy üres helyet tartanak fenn Teleki Pál magyar miniszterelnöknek, amiről persze megfeledkeztek. Teleki halálával egy időben a német haderő egy része hazánkon áthaladva innen is megtámadta Jugoszláviát, mely néhány hét alatt elbukott. Amikor Horvátország német bábállammá vált Ante Pavelich vezetésével, az új miniszterelnök Bárdossy László parancsára a magyar hadak visszafoglalták Bácskát és néhány kisebb területet, amelyek előzőleg a Magyar Királyság szerves része voltak. A megcsúfolt trianoni Magyarország további 10 619 km²-nyi területtel, és 1 030 027 lakossal gyarapodott. E visszacsatolt terület lakosságának többsége magyar és német nemzetiségű volt. Anglia ellenezte ezt a katonai lépésünket, és megszakította a diplomáciai kapcsolatot. Teljes német gyűrűbe kerültünk, és ugyanakkor nyugati elszigeteltségbe. Ez időben Európában csak három ország volt német megszállástól mentes a Szovjetunió kivételével: Svédország, Portugália és Svájc. Helyzetünk nagyon körülményes volt. Mégis megtartottuk háborúellenes magatartásunkat. Amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót, még ekkor is bizonytalanak voltunk, hogy mit tegyünk. De a kassai bombatámadás után, amit az oroszok bombázásának tulajdonítottak, Bárdossy háborús állapotot jelentett be a Szovjetunió és Magyarország között, és szerény hadműveletet rendelt el, az ukrán területen. A magyar parlamentet értesítették a történtekről, de elfogadták, mert a Szovjetunió leveretése volt a legnagyobb magyar érdek, és különben sem voltunk olyan helyzetben, hogy bármi mást is tehettünk volna. Eleinte a magyar csapatoknak az elfoglalt területen való rendőri szolgálatot szánták. Kormányunk minden erejével azon volt, hogy ne tegyen semmit a nyugati hatalmak ellen és végül is Anglia volt az, aki háborút jelentett be Magyarország ellen 1941. december 6-án, hat nappal a Pearl Harbor kikötő bombázása után. Végül is nagy német nyomásra Magyarország üzent hadat az USA-nak. Továbbra is kitartva a korábbi elhatározás mellett, hogy magyar katonai művelet soha se torkoljon nyugati harci beavatkozásba.  Ez ideig Magyarország egy békés oázis volt a világ színterén. Az életszínvonal állandó emelkedése folytán jó reménnyel telten nézett a jövőbe, bízott abban, hogy eléri a trianoni békeparancsban elvett ezeréves területeinek és lakosságának végleges visszacsatolását. Hitler azonban már 1942-ben feltétel nélküli magyar elkötelezettséget követelt a Szovjet elleni háborúban. Megszervezték, és hadrendbe állították a második hadsereget (200.000 fő), melynek modern fegyverekkel való felszerelését Hitler megígérte, de nem teljesítette, s mégis bevették a frontvonalon, a Don-kanyarban. Horthyt megrémítették a fejlemények, és Bárdossyt leváltotta, átadva helyét az angolbarát Kállay Miklósnak, azzal a megbízással, hogy vitelezze ki hazánk háborúból való kilépését.

Hernádi Tibor, hazai történész-író idézi Kovách G. István kutatási eredményét, melyet egy londoni könyvtárban talált: Fasiszta Nemzet? Antiszemita Magyarság? című írásban (Hunnia, 1991). Ez a bizonyíték 1943. október 14-i dátummal C12035 szám-jelzéssel, és 1943. október 15, F.O. 371/34498 számmal van nyilvántartva.

Ebben a dokumentumban:

 „Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezi ki Magyarországnak a német szövetségből való idő előtti kiugrása miatt. Megállapítja, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot, és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerülne.”[1]

Az itt említett okmányból megtudhatjuk, a brit kormány elutasító válasznak magyarázatát A. W. S. Randall leírása szerint:

„Namier professzor a zsidó képviselettől (agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserben hagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800.000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak. A zsidók itt — mondta ő — úgy vélik, hogy Németország nem engedi a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt megtudja akadályozni, sőt nyomban megszállná Magyarországot, amely a legnagyobb számú Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.

„Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a Tablet legutóbbi cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.

„Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.”

(Kézírás) „E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kisérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, amely a német megszállást eredményezné. Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi.”

(A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula: Magyar Brit Titkos Tárgyalások, 1943 című könyvében, Kossuth Könyvkiadó, 1978)

Nemzetünket a nyugati hatalmak a „zsidó védőbástya” szerepre szánták. Ez volt az egyik ok, amiért Kállay nyugatbarát politikája kudarcot vallott. A másik ok, amiért a II. világháborúba kényszerültünk, a kommunizmus megismétlődő veszélyének, borzalmainak kivédése volt. E jegyzék azt is megvilágítja, hogy Nyugat és a zsidóság elhatározásából lettünk úgynevezett utolsó „náci bérencek”, amiért a háború végén Jaltában külön büntetést róttak ki ránk. Mi itt a valóság?

A II. világháború kezdetekor, 1939-ben, hazánk a hadviselő tengelyhatalmak szövetségese volt. Kormányaink kezdettől fogva igyekeztek a szövetséges elkötelezettségnek megfelelően a hadviselőknek politikai és gazdasági vonatkozásban értékes segítséget nyújtani. Ez a hivatalos magyar magatartás azonban sohasem jelentett behódolást. Magyarország a hadviselés szempontjából eredetileg semleges kívánt maradni. A jó szándék ellenére mégis belesodródtunk a fegyveres hadviselésbe, főként — de nem egyedül — külső provokáció miatt.

Világháborús szereplésünknek odahaza és külföldön egyaránt széleskörű irodalma van. A fentebb említett okmányok mellett, még megemlítem, amelyekből olvasóink megismerhetik a kérdés tárgyilagos és történelmileg igazolt részleteit. Elsőként az Egyesült Államok volt budapesti nagykövetének könyvét (1947) John F. Montgomery: Hungary, the Unwilling Satellite, a magyar történészek közül pedig Padányi Viktor: A Nagy Tragédia című kétkötetes művét (1952, 1977). Az ezekben írottakért kell követelnünk az igazság meghirdetését és a kártérítés elrendelését.

Ha kormányaink gyávaságból megalkuvásból vagy bármi oknál fogva is elmulasszák az összegezett kártérítési követelések benyújtását, akkor a magyar nép érdekének engedve kell ezt követelni, a sok tízezer gulágban névtelenül elhunyt nevében, az ottani embertelen szenvedésekért, megalázásokért és 400 000 magyar nő és leány szovjet katonák általi erőszakáért, s az így kapott gyötrelmes szifiliszért. Az elrendeződést, a megbékélést a kárpótlás hozhatja meg.

Horthy Miklós kormányzónak igen sok barátja, kártya-partnere volt a hihetetlenül gazdag zsidó-mágnások között, akik nagyban befolyásolták a kormányzót döntéseiben, többek között az idő-előtti kiugrás — rájuk nézve veszedelmes — elrendelése elleni döntésre biztatták.

A mártír miniszterelnök Bárdossy László, a halálos ítélet kihirdetésekor erre a méltányosságra hivatkozva mondta: „Ha nem folytattuk volna a harcot, akkor most nem lennének itt, akik tapsolnának e napon.” Ez a nyilatkozat, amely az utolsó szó jogán hangzott el, megvilágítja azon döntések hátterét, amelyekért Magyarország lélekszámban és anyagi javakban iszonyatos árat fizetett! Ellenségeink sem cáfolhatják, ez a számla még mindig nincs kiegyenlítve!

A német megszállás veszélye idején Kállay Miklós miniszterelnök és kormánya felajánlotta a magyarországi zsidók felfegyverzését a németek elleni harcra, amit a zsidóság vezetői határozottan elutasítottak. Ezek a zsidó vezetők bennünket, magyarokat is eltanácsoltak a reménytelen harctól, és figyelmeztettek a veszélyes következményekre.[2] Ha ők meghátráltak a reménytelen harc felvételére saját életük érdekében, akkor mi magyarok milyen okból vagyunk bűnösök?

            John Montgomery írja a már említett könyvében, hogy a zsidó-törvények megszerkesztésében résztvettek zsidó képviselők és egy felsőházi tag is. Szerinte ezek a törvények sokkal emberségesebbek voltak, mint pl. a franciáknak a zsidókról alkotott véleménye! Montgomery könyve itt-ott „reference-book”-ként még fellelhető Amerikában! Magyarországon az 1990-es években adták ki először magyarul (sok kihagyással!) Magyarország a vonakodó csatlós címmel.

            A magyar Hírek 1988. 16-17-ik számában (jubileumi melléklet) „Hányan és merre vagyunk?” címmel cikk és térkép jelent meg, miszerint az 1980-as években, Izraelben még 220.000 Magyarországon született izraeli állampolgár élt! Az ezeréves magyar tradíció, türelmessége és emberségessége nyilvánvaló. Azok a nemzetek, amelyek most mindenben támogatják a zsidó követeléseket, a valóban nehéz helyzetben hogyan viselkedtek? Lássuk.

A német zsidóság elutasította a német Nemzeti Szocialista programot, így veszélyesek lettek a német érdekre. Ezért határozták el a németek zsidó táborok felállítását, hogy ezzel megszüntessék az országra kiható káros ellenséget. Ez időben az a meggyőződés terjedt el, hogy a legjobb megoldás a zsidó kérdésben a Palesztinába való kitelepítés. Eichmann Adolf tábort szervezett, ahol a zsidókat földművelésre képezték át. E tábort a Cionista Mozgalom is támogatta. A cionisták létrehozták a Hagana Szervezetet a Gestapóval karöltve, melynek célja a zsidók Palesztinába való titkos telepítése volt. E mozgalmat az angolok ellenezték.

1940. november 25-én 3800 zsidó hajózott a Patria fedélzetén Haifa kikötőjébe. Az angol gyarmati parancsnok azonban megtagadta a bebocsátásukat, hivatkozva az 1939-es Fehér Könyv törvényre, amely meghatározza, hogy egy évben csak 15 000 zsidó települhet Palesztina területére. A hajót Mauritius szigetére irányították. A hajó zsidóságán dühroham lett úrrá, ordítozták, hogy „Palesztina vagy halál!” Nem akarták elhagyni Haifa-t. Végül is az angol hajóhad tüzet nyitott a hajóra, és 2875 zsidót megöltek. Ez nem került említésre Nürnberg-ben mint háborús bűnösség. 1944. május havában Adolf Eichmann a Cionista Világszövetségnek javasolta a magyar cionista vezetőn, Brand Joel-en keresztül, hogy egy másik németországi zsidó csoportot hajózzanak Palesztinába. Ennek fejében 10 000 teherautót kért Nyugattól. A Cionista Világszövetség" elfogadta a javaslatot, de Churchill visszautasította azt. Az angolok Palesztina gyarmattartói voltak, és folytatólagosan akadályozták a zsidók palesztinai betelepedését.[3]

Rumánia a második világháború végeztével a győztesek oldalára állt, belefogott egy programba, amely a rumániai zsidók kiürítését határozta el, mert sokan közülük magyarnak vallották magukat. Kazár Lajos idéz Arendt Hannah könyvéből: Eichmann in Jerusalem: A report on the Banality of Evil: „1941. augusztus közepén, amikor már az oláhok megöltek közel 300.000 rumániai zsidót, legtöbbet minden német „segítség” nélkül, a Német Külügyi Hivatal megegyezett Antonescu (diktátorral) a rumániai zsidók kiürítéséről, német végrehajtással.” [4]

Mischke Roland írt egy cikket a Frankfurter Allgemeine-nek, 1985. szeptember 21-én: „In the Shadow of Conspiracy” cím alatt. Ebben a cikkben kijelenti, hogy Horthy rendszere fasiszta volt, ami hazugság, mivel 1944-ben Magyarországon 14 párt létezett, a Parlamentben 260 képviselő volt, és ebből csak 43 szélső jobboldali. 1944. március 19-ig öt liberális és öt szociáldemokrata is volt közöttük. Ez időben az újságírók 44%-a zsidó volt. A mérnökök 39%-a zsidó, az orvosoké 46 %, ügyvédeké 51%; a kereskedelmi intézmények zsidó részvétele pedig 48%. Az ország kereskedelme 54%-ban volt zsidó kézben. Nálunk nem volt zsidóüldözés, mint Oroszországban, Lengyelországban, Rumániában. Magyarországon nem található zsidó gettó 1938 előtt. Az első zsidó gettót 1944. november 29-én létesítették, hat hónappal a német megszállás után.

Hitler nyomása alatt, az 1938-39-es „zsidótörvények” szabályozták a zsidóság számának bizonyos foglalkozásokban való elhelyezkedését, képzését. Amikor e rendeletet törvényerőre emelték, egy mozgalom fejlődött ki az egész társadalomban e törvények ellen. E mozgalomban 56 leghíresebb művész, író vett részt, a háború alatt pedig 101 magyar tábornok vett részt a tüntetésben. A Hitler-befolyás idején hazánk volt az egyetlen ország Közép-Európában, ahol a zsidók szabadon, nyugalomban élhettek 1944. márciusig. Ezért 16.000 külföldi zsidó Horthy Magyarországában lelt menedéket. Goebbels „európai zsidó sziget”-nek nevezte hazánkat. A zsidó deportálások 1944. március 19-én kezdődtek, ahogy Eichmann kézbe vette ez ügyet, de amint már említettem, Horthynak sikerült lelassítania és leállítania Eichmann intézkedését, amelyet a német követ, 1944. október 10-én jelentett is Hitlernek, kifejezve elégedetlenségét.[5]

Dr. John Lukács, Lakatos Géza életrajza előszavában írja, hogy amikor Eichmann-t Argentinában letartoztatták, és Jeruzsálemben bíróság elé állították, tanúvallomást tett: „Horthy intézkedése egyedülálló volt a Hitler által elfoglalt Európában. Egy ország — amely szövetségben volt Németországgal — alkalmazta az általános hadseregét a zsidóság megmentésére! Én soha nem hallottam ilyet. Amikor értesültem a történtekről, azt hittem álmodom, de később Lakatos kitiltott az országból.”[6] Fercsei János 1994-ben írja, hogy a „Schindler’s List” c. film egy német üzletember tevékenységét mutatja be, aki 1100 zsidó életét mentette meg. Mikor fognak filmet készíteni Koszorús Ferenc vezérezredesről, ki 250 000 magyar zsidó életét és még sok ezer idemenekült zsidó életét mentette meg?[7]

1938 és 1945 között magyar történészek nem foglalkozhattak ezen eseményekkel, félve attól, hogy kihívjuk a Harmadik Birodalom nemtetszését. 1945 után, a Szovjet tiltott be minden ilyen irányú kutatást és közlést. Ezért nincs teljes és tiszta képünk erről az időszakról. A Bécsi döntés is a tiltott időszak keretébe esett.

A második világháború utáni békekötés ratifikálásakor hazánkat megint megbüntették, mint „háborús bűnöst”. Ugyanakkor, amikor Teleki Pál volt az egyetlen, aki ellenezte e háborút, és amikor Német nyomásra ránk kényszerítették a hadba lépést, öngyilkosságot követett el. Winston Churchill nyilatkozta: „A béketárgyaláson egy üres széket hagyunk Teleki Pál részére. Ez az üres szék, emlékeztetni fogja a világot, hogy a magyar miniszterelnök feláldozta magát az igazságért.”[8] Sajnos ahogy már említettük, erről az ígéretről „megfeledkeztek”.

A fentebb említett tények ellenére az olvasóban talán felötlik a kérdés, hogy ez a sok igazságtalan döntés hogyan és miért történt? Valóban megérdemli a magyar nép a halálos ítéletet, amit Trianonban hoztak? Sokan talán azt a nézetet alakították ki, hogy a magyar nép bűnös. A lexikonok, városi és egyetemi könyvtárak tömve vannak a jelent és múltat hamisító, magyar gyűlölő, jellemünket gyalázó irománnyal. Az utód-államok politikusai és történészeinek írásai szerint a Bécsi döntés Hitler ajándéka volt Magyarországnak. A magyar szabadságot szerető nép, amely kész halni szabadságáért. Amikor 896-ban végleg visszatértünk régi hazánkba, a Kárpát-medencébe, mint szittya-hun-avar-szabir örökösök, rövid időn belül létrehoztunk egy erős, gazdag kultúrkirályságot. A hányattatás következtében, amit el kellett szenvednünk kelet és nyugat útkereszteződésében, a nyugat, tatár és török elleni „védőbástya” szerepében elgyengültünk, és Habsburg uralom alatt másodrendű néppé, kizsákmányolt alattvalókká lettünk. Ekkor kezdődött a magyarellenes propaganda a szószékről és meghamisított tankönyvekből. A Habsburgok elleni küzdelmünk 400 évig tartott. Az osztrákok magyarázatokat, jogot kerestek, hogy álcázzák leigázó szándékukat. Ezért fogadták el a finnugor elméletet, amelyet korábban már Aeneas Silvius Picolinimi, II. Pius Pápa (1448-1464) is javasolt a megtörésünkre. E feltevés szerint a kezdetleges osztják, vogul szibériai törzs leszármazottai volnánk, rokoni kapcsolatban a finnekkel. A Habsburgok elterjesztették e hiedelmet, és azóta lettünk finnugor származékok. Ennek közoktatásba vitelére Budenz Józsefet, egy németet neveztek ki a finnugor tanszék élére, annak ellenére, hogy kezdetben még nem is beszélte a magyar nyelvet, de rövidesen segítségére jöttek a többiek: Hunsdorfer (Hunfalvi álnév alatt), Schedel (Toldi álnév alatt), Munk (álneve Munkácsi), Ferber (álneve Szinnyei).

A XVI. században Kollár Ádám volt az első, aki írásaival szolgálta a Habsburg érdekeket, magyarellenes írások megjelentetésével. Ő elárasztotta az egyetemeket magyarellenes tanulmányokkal. A magyar nemzet erős ellenzése következtében a Habsburgok kénytelenek voltak leváltani megbízatásáról, de mint magánszemély továbbra is folytatta aknamunkáját. Azt állította, hogy Árpád idejében a magyarság, mint nemzet nem létezett, mert nem élt a mai Magyarországon magyar, csak szláv. Ez a propaganda még mindig közkézen forog! A Habsburgok betiltották a magyar kiadványokat, amelyek önérzetről, hazafiságról, nemzeti hősiességről vagy magyar külpolitikáról szóltak. Ugyanakkor támogatták és hirdették azokat, amelyek a nemzet leértékelését, a legalacsonyabb emberi származás hiedelmét népszerűsítették, ezek szerint pogány, barbár lovas csordák voltunk, akik a táplálkozásukra szánt nyers húst a nyereg alatt puhították…

Amikor a Habsburgok meggyőződtek, hogy minden igyekezetük és teljes erőfeszítésük ellenére sem tudják véglegesen elhallgattatni a magyar szabadság vágyát, akkor áttértek az „oszd meg és uralkodj” politikájára, elkezdték támogatni az oláh és rác pásztornépeket, akik lassan különböző okok miatt beszivárogtak hazánk területére. Az osztrákok biztatták e népeket lázongásra, így gyengítve a mi erőnket. Bennünket, a többségi magyarokat okoltak a nehéz életkörülményekért, jobb sorsot ígérve nekik; de mivel ez ténylegesen sohasem valósult meg, bennünket tettek meg bűnbaknak. Így gyújtogatták, gerjesztették a magyarellenes gyűlöletet évszázadokon át.

Az 1789-es francia forradalom után a „szabadság, egyenlőség és testvériség” jelszava alatt a nemzeti függetlenségi törekvés erőre kapott a kisebbségek berkeiben. A XVIII. századi romantikus korban, az oláhok meghirdették a dáko-román folytonossági elméletüket. A csehek és a tótok kidolgozták a Nagy-Morva Birodalom elméletét. A magyar nép abban bízott, hogy a hozzánk menekült népek idővel magyarokká válnak, és megbecsülik a magyarok oltalmát, de ez sohasem valósult meg, vagy legalább is kis százalékban.

Volt még egy másik tényező, ami szította a magyarellenességet. Az utód-államok politikusai tudták, hogy egy műveltebb népnek földjét sajátították el, és igazságtalanul tették az itt lakó népet kisebbségi sorsba. Most uralkodnak e nép felett, akivel békében, harmóniában éltek évszázadokon át, akik megosztották velük a jó és balsorsot, vállvetve, együtt harcolva az imperialista támadók és a Habsburg agresszió ellen. Ezért van a szlovák, szerb, rumán lemérhetetlen magyargyűlölet. Pedig ha belenéznének a múlt történetébe, láthatnák, hogy míly sok hőst adtak ők maguk is Magyarországnak. Ez csak azért történhetett, mert őseik szabadnak érezték magukat, ezért egyesültek velünk magyar függetlenségi küzdelmeinkben, amely az ő szabadságukat is jelentette. Ha erre gondolnának, akkor tudnák, hogy őseik a török elleni harcokban és Thököly, Rákóczi szabadságharcaiban és tudatosan álltak a magyar szabadság zászlaja alá. A magyar nép várja azt a történelmi fordulatot, amikor a megfelelő időben jön egy vezető, aki megvalósít egy igazságos határkiigazítást.

A háború végeztével Sztálin meghozta a döntést, amelyben Rumániát feldicsőítette, és földünk, Erdély odaadásával jutalmazta. Ha az emberi gyarlóságot figyelembe vesszük, akkor még valahogy megérthetjük határozatát, mert valóban harcban voltunk a szovjettel, próbáltuk védeni magunkat, a rumánok pedig árulásukkal — az átállással — megkönnyítették a szovjet csapatok győzelmét. De hogy a Nyugat mindezt engedélyezte, és további csonkítással sújtott bennünket annak tudatában, hogy az Ő akaratuk következtében kellett Hitler oldalán harcolnunk — mivel nem fogadták el a magyar kormány Kállay Miklós által nyújtott jobb kezünk —, erre nincs erkölcsi magyarázat. Hazánkban talált menedéket 800,000 európai zsidó, és utána, mint utolsó csatlóst, zsidó deportálással vádolnak minket, elhallgatva amit tettünk értük az egész Európát megszállt hitleri időkben. Hogy ezt, az „Egek Urához” kiáltó gyalázatot Nyugat megtehette, nincs szavunk az elitélésre. Mindenki ítéljen saját lelkiismeretének erkölcsi mércéje szerint. A zsidóság pedig a béke, s az örök megbékélés érdekében nem állt elő, és nem mentesített bennünket, magyarokat az igaztalan vádak alól. Talán a túlélés örömében megfeledkeztek rólunk?

De ez az áldatlan állapot nem lehet egy egészséges nemzet politikájának az alapja. A háborút lezáró „zárlati, titkosítási” idő már elmúlt. Itt az ideje, hogy minden nemzet rendezze történelmét, és az emberiség megtalálja a békés együttélés útját.

            Kállay egy rendkívüli tehetséggel megáldott politikus volt, aki elkövetett mindent, hogy visszaállítsa Magyarország hitelét, s jó hírnevét a nyugati világban. Az Európában üldözött zsidó népnek nagyfokú támogatást adott, valóságos mennyországot teremtett Magyarországon. Menedéket nyújtott a szövetséges hatalmak német területről szökött hadifoglyainak és üldözött ellenállóknak, akik Magyarországra juthattak. Engedélyezte a baloldali politikai pártok működését. A háború tovább zajlott, és menetében hirtelen tragikus fordulat következett be. A Sztálingrádért folyó óriási küzdelemben végül is a szovjet hadseregnek sikerült két fronton is áttörni a német és szövetségesei arcvonalát, s bekerítette a 6-ik német hadsereget, s azt felmorzsolta. 1943. januárban áttörte a 2-ik magyar hadseregnek a Don folyó mentén levő állásait. Nagy emberáldozattal járó elkeseredett küzdelem volt ez, de végül is kénytelenek voltunk megmaradt csapatainkat kivonni a harcérintkezésből és visszavonulni, hátrahagyva hadifelszerelésünk legjavát. A pusztulás emberéletben szinte teljesnek mondható, totális volt.

            Kállay Miklós miniszterelnök titkos tárgyalásokba kezdett a nyugati hatalmak titkos török és svéd küldöttei által. Ennek eredménye lett az 1943-ban készült titkos egyezmény, amely feltétel nélküli megadást jelentett akkor, amikor a szövetséges hatalmak hadseregei elérik Magyarországot. Röviddel ezután — a teheráni értekezleten — Magyarországot Roosevelt, Sztálin és Churchill 1943. decemberében a szovjet hatalom érdekkörébe utalta, és a magyar béketárgyalásokat a szovjetekhez irányították. Nem lehetett olyan magyar kormány, amely ezt elfogadhatta volna. 1944. március 17-én Hitler magához rendelte Horthyt Berchtesgardenbe egy ultimátummal: Magyarországnak teljes erővel kell támogatnia a háborút, szoros német felügyelet alatt, máskülönben megszállják az országot. Horthy nem tudta ezt az ultimátumot elfogadni, és azonnal útra kelt hazafelé. De a határon feltartóztatták, és ez idő alatt a Wehrmacht elfoglalta az országot (1944. március 19.). A német megszállás következménye a német Gestapó (Geheime Staatpolizei = titkos államrendőrség) alakulatának felfokozott tevékenysége hazánkban. Ezek elfogtak minden nyugattal barátságot ápoló magyar vezetőt — Kállay a török követség által menekült meg. Zavaros napok következtek. Végül is Horthy a két rossz közül a kevésbé rosszat engedélyezte. Megalakult a németekkel együtt működő Sztójay Döme (1883-1946) kormánya (1944). Ez azt jelentette, hogy teljes Gestapó felügyelet alá került minden magyar ügy. 1944. júniusában elrendelték a vidéki zsidók összeterelését és elszállítását, de Horthy még mindig elég erős volt ahhoz, hogy azonnal parancsot adjon a Németországba indítandó magyarországi zsidó különítmények leállítására. A kormányzó az esztergomi páncélos alakulat felvonultatásával védte meg a budapesti gettó lakóit, ezáltal lényeges zsidó közösségek menekültek meg Budapesten és a többi városban egyaránt: kb. 70,000 (a legtöbb a németek által megszállt Európában).

            A világháború a mi részünkről további vészhelyzetet idézett elő. 1944. augusztus 23-án Rumánia megint elkövette időről-időre megszokott árulását, s átállt a szovjet oldalra, hogy a szovjetek szabadon betörhessenek Magyarországra. A magyar hadakat átcsoportosították Dél-Erdélybe, a védelem felállítására. Horthy Miklós kormányzó egy utolsó kétségbeesett kinevezéssel Lakatos Géza hadtestparancsnokot bízza meg kormányalakítással, és mint miniszterelnököt, teljes kabinetjével felhatalmazza arra, hogy katonai segítséget kérjen a Nyugattól Magyarország felszabadításához. Mindez nem segített. A nyugati szövetséges hatalmak ragaszkodtak ahhoz, hogy Magyarország a szovjet hadsereg előtt minden feltétel nélkül tegye le a fegyvert. Végül is, amikor a szovjet hadak a Tiszát elérték, Horthy küldöttséget menesztett Moszkvába, de kihangsúlyozta, hogy a német felső parancsnokságot értesíteni kell a megadásról, mert ezt kívánja a becsület. (Nem úgy a rumánok, akik már harmadszor árulták el szövetségesüket.) A fegyverletételt azonban nem lehetett végrehajtani. Végül, október 15-én Horthy elrendelte az egyoldalú fegyverletételt, minden alakulat tüzet szüntessen. A németek az ország minden őrállomását elfoglalták, Horthyt és családját elfogták.

1957-ben jelent meg C. A. MACARTNEY az Edinburgh-i Egyetem professzorának angol nyelvű könyve  October Fifteenth, A History of Modern Hungary az Edinburghi Egyetemi Nyomda Kiadásában. Macartney a könyvét, Hindy Iván tábornoknak, Budapest védője emlékének ajánlotta. Az író a háború alatt Magyarországon közismert lett a London-i rádió híradásain keresztül, mint a Brit Kormány hivatalos tudósítója.  

A könyv fedőlapján a munka ismertetésében ez áll:

„A  kezdőpont megválasztása nehéz volt. Az 1914-1918 és 1939-1941 nem két háború volt, hanem egy, két nyílt harci fejezet elválasztva egy korszakkal mely inkább fokában, mint természetében különbözött. De mivel a Trianon-i Békediktátum egy olyan fix pontot alkotott, amellyel minden  rákövetkező magyar nemzetközi politikai cselekedet egyenes összefüggésben volt, ez lett választva a tanulmány kezdetének.”  

„Így mindenesetre szükséges visszaemlékezni, kritika vagy megokolás nélkül, de egyszerű tény formában, hogy mit tett a Trianoni Békediktátum Magyarországgal. Véget vetett egy történelmi Nemzetnek, mely azóta létezett, mióta Árpád átvezette harcosait  a Kárpátokon a kilencedik század végén.”

McCartney rávilágít arra, hogy miközben az I. világháború kirobbantásának végcélját, Európa nagyhatalmi átrendezését szentesítő trianoni békediktátum – amelyet békeszerződésnek tartanak – előkészítőiben megvolt a szándék olyan alapelvek figyelembevételére, mint a történelmi viszonyok megismerése, etnikai határok feltérképezése, népek önrendelkezési jogának elismerése, természetes határok kialakítása a gazdasági megfontolások alapján, ezek Magyarország javára a gyakorlatban nem érvényesültek. Magyarország történelmi határain belül egy páratlan, tökéletes földrajzi egységet alkotott Európa közepén, amely teljesen önellátó volt a honi ipar, és a mezőgazdaság szempontjából. Ez közismert tény volt a 19. század gazdasági folyamatait kísérők előtt. A trianoni diktátum ezt a kárpát-medencei egységet bontotta meg elvágván az ipari létesítményeket a nyersanyagellátástól, az ércbányákat a kohóktól. Budapest központú vasútvonalakat vágtak ketté az új határok és tették lehetetlenné - egy időre - az ország gazdasági fejlődését. A maradék Magyarország - ellenséges környezetben - minden irányban hasznavehetetlen, amputált csonkokkal maradt Európa térképén.

Amint a fenti idézetekből világosan látható, Macartney  a Trianon előzményei fejezetben jól jellemezte, mi történt Magyarországgal. Mi voltunk az áldozatok. Akik Trianonban feldarabolták Magyarországot, elvetették a második világháború magvát is, és  Ők a felelősek azért, ami utána bekövetkezett. Nem Magyarország volt háborús bűnös, hanem azok, akik feldarabolták. Macartney így folytatja a két kötetes, több mint ezer oldalas munkáját: ”A Magyar revizionizmus dominálni fogja az egész történetünket és itt jó lesz kiemelni, hogy az óhaj és az elhatározás a Trianoni Békediktátum revíziójára Magyarországon ország szerte megvolt az egész korszakban.”

1920-tól 1944. október 15-ig egy hosszú utat tettünk meg. Nagy irodalma van ennek a kornak. Egy jelentős része a kommunista rendszer bértollnokai magyarellenes gyalázkodásaiból áll, ritka a tárgyilagos hozzáállás. A másik a Nemzeti Emigráció jobboldali  írógárdája és a hazai nemzeti érzésű történészek  művei. Macartney egyikhez sem tartozik.  Nézzük meg hogyan látta Ő 1944. október tizenötödikét, a Hungarizmust, Szálasi Ferencet és az eseményeket.

Szálasi Ferenc, hungarizmus és a nyilaskeresztes párt

(összeállította Molnár Lajos, C.A. Macartney: October Fifteenth, A History of Modern Hungary c. munkája felhasználásával)

„Szálasi az egyik legkülönösebb és legérdekesebb  jellem a jelenkori magyar történelemben. Amikor 1946-ban elítélték, és elvezették egy becstelen halálra, a magyar sajtó nem talált megfelelő rossz szavakat számára,  és a népbíró sem, aki elítélte.”  (Macartney: Vol.I.  p. 160 )

„Azokat, akik hűek maradtak hozzá, a rajongásig lelkesítette, amire más magyar képtelen volt az Ő korában, és halála után követői egy kultuszt tartottak életben tiszteletére, kézről kézre adva szavait, és úgy beszéltek róla, mint az első keresztények a messiásról.” (Macartney: Vol. I.  p. 160 )

„Szálasi maga egy mereven elvhez ragaszkodó ember volt, zavaró monotonizmussal és merevséggel, aki elutasította a legcsekélyebb kompromisszumot. Kétségtelen, hogy lángoló magyar hazafi volt,  ahogy Ő ezt értelmezte, és  feltétlenül őszintén óhajtotta az egyszerű  ember jólétét Magyarországon.  Nem volt kegyetlen, nem volt megvesztegethető és a személyi élete ellen még a népbíróság sem tudott semmit felhozni. Neki valóban határtalan ambíciója volt, amely misztikus hitén alapult, hogy neki küldetése van Magyarország megmentésére és azáltal a Világra. Az én meggyőződésem, mondta egyszer, hogy az egész európai rendre csak azok a kis emberek lehetnek hatással, akik megvetik a németeket, mint a magyar nép, az alapvető Hungarista elvekkel, amelyek rajtam keresztül fejlődtek ki. Az, aki nem azonosítja magát az én tanításommal, aki nem ismer el engem fenntartás nélkül, mint vezért, és nem ért egyet, hogy engem egy magasabb isteni hatalom választott, hogy megváltsam a magyar népet, aki nem ért meg engem, vagy hitét veszti, engedjétek elmenni! Legtöbbször egyedül maradok, de egyedül is létre fogom hozni a Hungarista Államot a titkos erővel, ami bennem van.” (Macartney: Vol.I.  p. 160 -161)

       „Az teljesen világos, hogy Szálasi igazán elmélyült abban, hol van Magyarország helye a világban. Őt csak egy érdekelte, visszahelyezni Magyarországot ahová az, hite szerint, tartozott. Ebben gondolatmenete hasonló volt Hitleréhez, azzal a különbséggel, hogy míg Hitler olyan népből származott, amelynek etnikai határai szélesebbek voltak, mint a történelmi politikai határai, és a  ’faj’ jegyében gondolkodott, addig Szálasi egy olyan nemzet szülöttje volt, melynek ősi országát  szétdarabolták a nemzetiségek jegyében – szemét mindig a történelmi országhatárra szegezte.

Az Ő gondja az volt: Milyen úton lehet Magyarországot visszaállítani, és milyen formában – milyen engedményekkel a kor szellemének megfelelően?  Úgy látszik erre a kérdésre megtalálta a feleletet már 1931-ben, amikor kinyilatkoztatta a nagy eszmét, a Hungarizmust.” (Macartney: Vol.I.  p. 161 )

   Macartney  véleménye, hogy „ Szálasi  Hungarizmusa nem különleges, mert már számtalan hasonló elveket képviseltek Eötvös, Kossuth, Jászi, Károlyi Mihály, Teleki Pál és sokan mások, kevésbé kitüntetett személyek, akik kigondolták a Duna medence megszervezését, amely kielégítette az elveiket, hogy mi az, ami kijár a magyarok múlt tetteiért és jelen erényeikért.”   (Macartney: Vol.I.  p. 161 )

Itt meg kell említeni, hogy Szálasi Hungarizmusa egy olyan értékrendre volt felépítve, amely becsületen és igazságon alapult. Ő a törvény és a rend megszállottja volt, visszamenőleg a Koronatanra, az Aranybullára, a Vérszerződésre, a több ezer éves ősi jogrendre. Hatalmi törekvéseiben ez volt a legnagyobb gátlása, mert 1938-ban Hubay Kálmán már készen volt az erőszakos hatalom átvételre, amiről Szálasi hallani sem akart. Maga Hitler is ezért nem vette komolyan Szálasit, mert neki nem voltak ilyen gátlásai.

„Továbbá két másik fontos dolgot kell megemlíteni Szálasi politikai filozófiájáról. Az egyik az állásfoglalása a Zsidó kérdésben. Ez sokkal moderáltabb volt, mint azt általában hiszik. Természetesen  nem tartotta a zsidókat az egyik építő és őslakos testvérnépnek, amelyre a Hungarista államot lehet alapítani. Nem szerette a nemzetközi jellemüket és szerepüket, mint a Marxizmus alapítói és vezetői és írásai tartalmaznak vonatkozásokat a romboló Judeo-Bolsevizmusra.” (Macartney: Vol.I.  p. 165 )

„Szálasi végső megoldása a magyarországi zsidó problémára a tömeges kivándorlás volt. De nincs semmilyen jele a beteges Hitleri zsidógyűlöletnek. El van készülve, hogy a zsidók vigyék el a tőkéjüket magukkal.  Nem akarja őket kínozni, csak szabadulni akar tőlük. A háborús programja egyenesen lefektette, hogy zsidó kérdést  Magyarországon nem az idegen példák alapján kell megoldani. Magyarország nem volt egy olyan állam, akinek módjában állt az ilyen luxus. Ellentétben az összes megállapítással, ellene volt az 1944-es zsidó deportálásoknak, amelynek a java része  akkor történt,  mielőtt hivatalba lépett, és a zsidók végső szenvedése, amely az Ő rendszere alatt  történt, nem az Ő parancsára történt. Ebben és sok más pontban Szálasi  erkölcsileg magasan felette volt a követőinek és hírnevének.” (Macartney: Vol.I.  p. 165 )

„Szálasi másik szóra érdemes jellemvonása volt a fanatikus ragaszkodása  az alkotmányossághoz, különösen állásfoglalása a Kormányzó iránt. Ő csak akkor venné át a hatalmat, ha fel van hatalmazva a nemzet közös akaratából és az államfő által, akinek a közreműködése szükséges volt ehhez. Horthy pozícióját alkotmányosnak tartotta és  számára Horthy volt az államfő. Semmi sem állt távolabb  gondolatvilágától, mint az, hogy bármilyen kísérletet tegyen Horthy ellen. Hasonlóan, amikor hatalomra jutott, azt úgy gyakorolta, mint Nemzetvezető, hasonló kapcsolatban, mint az érvényben volt Olaszországban Mussolini és a király között.” (Macartney: Vol.I.  p. 165 )

„1935. március 3-án Szálasi  megalapította a Nemzeti Akarat Pártot. A program, amit a gyűlésen elfogadtak, magába foglalta  a  Cél és Követelmények kiadványt.” „Ez mindenek előtt tartalmazott  egy magyarázatot a Hungarista  eszméről, és a hármas tantételt a Földről, a Vérről és a Munkáról, és együtt a doktrínák többé-kevésbé praktikus alkalmazásait.” (Macartney: Vol.I.  p. 165 )

„1936-ban Szálasi elindította a Hungarista Mozgalmat. Ennek az igényét azonban annyira nehéz volt megokolni, mint megcáfolni, mivel a Mozgalom Szálasi saját meghatározása szerint olyan kiterjedésű volt, amit nehéz volt felbecsülni. Ez lelke volt annak a jogi testnek, amit a párt alkotott.  Nem volt szervezete, sem tagsági listája. Egyszerűen  az értelem állásfoglalása volt, egy tantétel elfogadásában.”  (Macartney: Vol.I.  p. 167 )

„Darányi Kálmán a kabinet újraszervezésekor 1937 februárjában be akarta szervezni Szálasit a csapatába. Szálasi ezt megtagadta, de egy ígéret ellenében, hogy csak törvényes eljárást alkalmazzanak, személye és pártja ellen, kiadott egy nyilvános nyilatkozatot, hogy a hatalomért való küzdelmében csak törvényes eszközöket vesz igénybe. Továbbá  Pártjának Parlamenti képviseletet biztosított, és ebből a célból egy képviselőt nevezett ki, akinek a politikai múltja garantálta a Párt és a Mozgalomhoz való hűséget, és ugyanakkor elfogadható volt nemcsak a Pártnak, de más magyarországi politikai tényezőknek is. A régi támogatók borzalmára nem közülük választott egyet, hanem Hubay Kálmán újságírót nevezte ki. A március 27-i Lovasberény-i időközi választásokon a radikális jobboldali szavazatokkal  Hubay könnyedén bekerült. Hubay lett a párt elnöke, Szálasi pedig a Nemzeti Párt Vezér címet viselte.  Darányi egyezkedése a Nyilaskeresztes Párttal kielégítően haladt, az egyezkedő felek szempontjából, azzal végződve,(Szálasinak nem volt semmilyen szándéka a Kormányzóval szemben, sem áruló kapcsolata Németországgal) egyetértésben, hogy a következő választásokon a Kormány néhány helyet - hét vagy tíz – biztosít a Nyilaskeresztes Párt számára. A titkos megállapodás kiszivárgott. Az bizonyos volt, hogy Horthy sohasem tűrné el annak a személynek a jelenlétét a Kormányban, akit halálos ellenfelének hitt. Április 4-én a Nemzetet megdöbbentő, erős, rejtett kifejezéseket tartalmazó, hosszú beszédében figyelmeztetett minden személyt,  aki akár idealizmusból is, be akarja vonni a hadsereget a politikába. Szálasi Naplója szerint Horthy ez alkalommal az összes Nyilaskeresztes vezetőt internálni akarta. Darányi ezt megtagadta, és felajánlotta lemondását. A Kormányzó, Darányi és politikai ellenfelei közötti megállapodás után, Imrédyt bízták meg utódként. Imrédy kinevezését május 13-án közzétették..”

Imrédy a feladatának teljesítéséhez  látott, amire kinevezték, s két nagyon fontos lépést tett. Az első minisztertanácsi rendelet (3400 sz.) volt, amely megtiltotta az állami alkalmazottaknak párttagság viselését. Ez a rendelet köztudottan a Jobboldal ellen irányult, amely erős volt az állami alkalmazottak között. (Macartney, Vol.I.  p.218-220)

"A második lépés Szálasi személye ellen irányult, mivel Ő  egy ideé fixe lett Magyarországon, és Az Ő pártja volt a legveszélyesebb az országban - amit valójában ellenségei gyorsan azzá tettek.. Intézkedett Hubayival, hogy visszalép a névszerinti pártvezetésből, abban a reményben, hogy követőit (akik közül sokan állásukat veszítették) kevésbé vadul  fogják üldözni, de ez az intézkedés nem volt hatásos. Mialatt ez történt, úgy látszott, Szálasi megtagadott egy kísérletet, hogy lefizessék. (Szálasi  feljegyezte Naplójában, hogy egy személy, akit nem tudott megnevezni, felajánlotta, hogy törvényesíti mozgalmát, és 9 millió pengővel támogatja. Ezt elutasította azzal indokolva, hogy az elmúlt októberben ennél sokkal nagyobb összegű ajánlatot kapott és nem fogadja el a kisebb összeget azután, hogy elutasította a nagyobbat. Naplója nem  magyarázza meg hivatkozását a korábbi ajánlatra, de egy privát forrás (E.Gömbös) azt állítja, az egy zsidó nőtől jött,  ha Szálasi abbahagyná a politikát.)” (Macartney, Vol.I p.226)

„Az ürügy a következő lépésre az volt, hogy a pesti utcák fehérek voltak a szórólapoktól, amelyeken az egyik oldalon a közismert, „Éljen Szálasi” állt, a másikon „ki a Rebekával a Palotából” – utalás  a Kormányzó feleségére, akiről olyan hírek terjedtek, hogy ereiben egy kis zsidó vér kering. Az utóbbit, amit valójában maga Szálasi ’piszkos koholmánynak’ nevezett Naplójában, egy olyan illetékes felelős helyen követték el, amelynek angliai megfelelője remélhetőleg nem használt volna hasonló eszközt, azzal a szándékkal, hogy Szálasit rossz hírbe keverje. (A szerzője Sombor-Schweinitzer volt a politikai rendőrségtől, és lehetséges, hogy Imrédy érdekelt volt ebben a műveletben..) Ez a tett nagyon sikeres volt hatását illetően, mely a Kormányzót, aki rajongott feleségéért, dühös végletbe sodorta Szálasi ellen. Egy új vádirat készült Szálasi ellen. Júliusban újra bíróság elé állították  felforgató röpirat terjesztésének vádjával és 7-én  három évi  nehéz munkára és öt évi polgári jogfosztásra ítélték el. Augusztus 27-én letartoztatták, és a szegedi  börtönbe vitték. Ezzel Horthy megelégedett, és Imrédy jó pontokat szerzett a náciellenes  körökben Magyarországon és külföldön.  Máskülönben hatása nagyon kétségbe vonható. Ideiglenesen eltávolította azt a vezetőt a Magyar Jobboldali Radikális Mozgalomból, aki a legnagyobb népszerűséget élvezte, és a legközismertebb volt. Talán néhány magyar megtagadta a Nyilaskeresztes Pártba való belépést, és töredékcsoportok nem csatlakoztak, amikor Szálasi nem volt vezető. Ám a legismertebb vezetőjük bebörtönzése nem ölte meg a mozgalmat, inkább elősegítette a német befolyást felette. Németország ez irányú törekvései már megkezdődtek egy erős és bizonyos tekintetben bomlasztó befolyással a Nyilaskeresztes Mozgalomra.” (Macartney: Vol.I p.227)

„Szálasi Naplójában fel van jegyezve, hogy április elején  megbízottja Bécsben találkozott bizonyos SS  személyekkel, akik azt mondták, hogy ők nem annyira szeretik Szálasi mozgalmát, mint Festeticsét vagy Pálffyét, de tudomásul vették, hogy az a legerősebb Magyarországon. Ezért átadtak egy magyar kérdőívet Szálasi számára, mely amellett, hogy néhány pontban a mozgalom szervezetével volt kapcsolatban, magába foglalt olyan kutató kérdéseket, mint: Volt Ő kommunista? Hajlandó lenne bizonyos átmeneti időre Német alárendeltségek alá vetni magát? Megígérné-e, hogy átadja Sopront és Pozsonyt Németországnak? Szálasi a legtántoríthatatlanabb nem választ adta mindezekre a kérdésekre. A Szálasival szerzett tapasztalatok alapján a németek látták, hogy nem tudnak vele dolgozni.” (Macartney: Vol.I p.227)

A rohamosan pergő politikai események láttán, a Horthy kormány számtalanszor tapogatódzott Anglia Magyarország felé irányuló politikai magatartásáról.  Marosy, a londoni magyar külügyi képviselet vezetője, pesszimista jelentéseket küldött.

„Röviddel ezután állítólag Imrédy kapott egy levelet egy bizalmas barátjától, aki azt írta, hogy Anglia ’leírta Magyarországot’, és a külügyi hivatal véleménye szerint Magyarországot Németország karjaiba fogják kényszeríteni földrajzi elhelyezkedése alapján. (Az állítólagos levélíró Mr. Bruce volt, de ha igen, az csak személyi benyomásokra alapulhatott, mivel Mr. Bruce nem érintkezett a Külügyi  Hivatallal ebben az időpontban.)”(Macartney: Vol I. p.251) 

Ezt követően Magyarország nemzetérdekű politikáját az I. Bécsi Döntés és a tengelyhatalmak  irányítása jellemezte.  Szálasi távollétében a Nyilaskeresztes Párt Hubay vezetése alatt egy „hangyabolyhoz hasonlított, ahol nyüzsögtek mindenféle orgyilkosok, őszinte fanatikusok, kalandorok, közönséges  bűnözök, szélsőséges politikusok, beleértve kommunistákat. Teleki ismét feloszlatta a pártot, szétoszlatta a szervezetet, lezárta a helységet, birtokába vette az iratokat, elvette a pénzkészletet és letartóztatott nagyon sok párttagot. 1939 május 4-én Teleki visszatért Berlinből, feloszlatta a Parlamentet és új választásokat rendelt el. A  feloszlatásától nem zavartatva magát a Nyilaskeresztes Párt gyorsan helyreállt Hubay és K. Rátz vezetése alatt. Szálasi bebörtönzése áldás volt. Őt egy mártír fénye vette körül, amely óriási népszerűséget hozott a mozgalom számára a szegényebb osztályok körében.  A Nyilaskeresztes Pártot tovább segítette némely területen a hatalom magatartása és a kommunisták taktikája, akik megparancsolták követőiknek, hogy szavazzanak erre a pártra. Sok vidéki helyen a jelöltek egy teljes azonnali földreformot ígértek a szavazóknak – gyakran megnevezve pontosan, melyik helyi telket fogják megkapni a Nyilaskeresztes győzelem után.” „A választáson a Nyilaskeresztes Párt 31 képviselőt kapott. míg más testvércsoportokkal együtt 49-t. A Kormánypárt 179 mandátumot biztosított. Horthy egyszerűen újra kinevezte Telekit, és Ő újra kinevezte kabinetjét változtatás nélkül.” Macartney így jellemzi ezt a pillanatot: „1939 szeptemberében a Magyar Jobboldal nagy része éppen úgy el volt készülve Teleki támogatására, mint a Baloldal.” (Macartney: Vol.I p347-350)

Macartney szerint, a”magyar ellenállás a németek ellen az egész háború alatt felülről jött, és annak kulcsszemélye volt a Kormányzó, Teleki, Kállay és Keresztes Fischer. Soha nem volt belső ellenállás a Magyar „Fasizmus” ellen, kivéve  kis részben egy maroknyi kommunista által miután Moszkvából erre parancsot kaptak. Ez a történelmi tény állítása, nem egy vád, és bizonyos fokig a leírt hozzáállás bölcs volt és reális.” (Macartney: Vol.I p.379)

A II. Bécsi Döntés és az Erdélyi Bevonulás után „1940 szeptember 18-án a Kormány szabadlábra helyezte Szálasit. Öt képviselő, akik korábban elhagyták a pártot, visszatértek és mindegyik írásban bocsánatot kért Szálasitól a hűtlenségéért. A Nemzeti Szocialisták megegyeztek, hogy Szálasi vezetése alá helyezik magukat és a két párt egyesült szeptember 29-én a Nyilaskeresztes Párt név alatt. Ruszkay, Csia, Hubay és Széchenyi bejöttek a tanácsba, mialatt Szálasi volt a vezető testvér és a közös akaratnak és felelősségnek a képviselője. Az új pártnak 46 képviselője lett, megközelítve  az 1939-es Nyilaskeresztes listán megválasztott képviselők számát, de ez túl kevés volt ahhoz, hogy a Kormány pozícióját veszélyeztesse. Ruszkay könyörgött Szálasinak, hogy találkozzon Imrédyvel, de  Szálasi azt válaszolta, hogy a találkozás nem valószínű, hogy kölcsönös jóindulattal végződne. Ő most jött ki a börtönből, ahová Imrédy küldte, és az Őt vádló ügyész  látványa számára  vörös posztó lenne. Ha Imrédy komolyan gondolja, az Ő kötelessége, hogy belépjen a Nyilaskeresztes Pártba és elfogadja a Pártvezér vezetését.  De ha máskülönben Imrédy igazán azt hiszi, hogy 120 és 160 között van azon képviselők száma, akik támogatják, mint ahogy azt mondta, akkor tegye az ügyet próbára és lépjen ki a Magyar Élet Pártból.” (Macartney: Vol.I p. 433-434)

„Michaelis, magyarországi német ügynök, október 2-án  jött vissza Berlinből egy memorandummal, amely azt az állítást tartalmazta, hogy Hitler és Mussolini megegyeztek, hogy Görögország, Albánia és Horvátország az Olasz érdekszférába tartozik, de Magyarország Németországéba. A kényes dél- kelet- európai helyzetre való tekintettel jobb lenne, ha Szálasi tartózkodna a Szent Istváni Királyság említésétől, mivel Magyarország revíziós követelései komplikálják Németország kapcsolatait Magyarország szomszédaival. Szálasi saját nyers valós számadása az epizódról így hangzik: Rothen, Michaelisal üzenetet küld a Pártvezérnek, hogy a Hungarizmus meghalt és be van fejezve. Az jó volt 1938 előtt, de az események túlléptek rajta, és már nem időszerű. Michaelis látta a hivatalos dél- kelet-európai tervezetet, amelyet már el- fogadtak. Ennek az volt a lényege, hogy a Magyarország területén élő nyolc Volksgruppent (népcsoportot) külön fogják csoportosítani völkisch (népi) államokként, és mindegyik külön  kapcsolódik Berlinhez. Ha Szálasi elfogadná ezt a józan szemléletet, Rothen teljes készséggel állna rendelkezésére. Ebben az időben a németek valójában több különleges  Dél-Kelet-Európa háború utáni újjárendezési terven töprengtek. Úgy látszik ezeket a terveket könyörületből elrejtették Szálasi elől, de elég volt számára, hogy  nem fogadták el a Hungarizmust. Szálasi válasza az volt, ha ez egy hivatalos közlemény volt, akkor ezt egy hivatalos képviselőnek kellet volna  elhoznia számára. Másodszor azt sem látja, hogy a Német Nemzeti Szocializmusnak a küldetése a Wilsoni tizennégy pont megvalósítása lenne Dél-Kelet-Európában. Szálasi az október 6-i külpolitikai beszédében így fogalmazott ’Magyarország az Olasz és Német érdekszféra határán fekszik’, és habár elkerülte a Szent Istváni birodalom kifejezést, a csodálatos Kárpát-Duna Nagy Haza elnevezést használta, ami ugyanazt jelentette. A német újságírók dühösek voltak, és természetesen Szálasi rossz német sajtóhíradást kapott. Hubay megpróbált javítani a dolgokon, és helyet biztosított a német és olasz újságíróknak, hogy Szálasival találkozzanak. Szálasi nem volt hajlandó a németekkel semmilyen fontos dologról tárgyalni, és felkérte őket, hogy kérdéseiket foglalják írásba, és válaszolni fog rájuk.”  (Macartney: Vol. I.  p.434-435)

1941 június 22-én  kitört a háború Németország  és Oroszország között . A kocka el volt vetve,  Kassa bombázást követően  27-én Magyarország is hadat üzent Oroszországnak. Az erősödő Német befolyás nem kedvezett Szálasinak, ismételten zaklatták, hogy hagyjon fel a Hungarizmussal.

„1942-re Szálasi csillaga  mélypontra került. Áprilisban  parlamenti képviselete tovább csökkent, mikor Sütő mandátumáról hirtelen lemondott, és Horvátországba menekült, ahol  volt bajtársainak még többet ártott azzal, hogy Zágrábban a magyarellenes propagandarészleg vezetője lett. Júliusban Szálasit elhagyta pártjának egyik legfontosabb tagja, Málnási-Metzler, aki a Párt ideológiai vezetője volt. Málnási átment a németekhez.  Mindez alatt Magyarország a hónapok folyamán 1944 márciusáig bezárólag az egyedüli ország maradt Európában kartávolságra Hitlertől, ahol a zsidók civilizált állapotokat élveztek. Magyarország egy vészkikötő volt, de nem csak magyar születésű zsidók számára, hanem nagyszámú külföldi születésű zsidó is keresett itt menedéket, különösen Galíciából, de Szlovákiából és Romániából is.” (Macartney: Vol.II p 101-103)

NÉMET MEGSZÁLLÁS

„1944 március 12-én Hitler aláírta  az Operation Margarethe I. parancsot, Magyarország katonai megszállásának tervezetét, árulással vádolva a Kállay kormányt. Hitler elhatározta, hogy azonnal eltávolítja az árulók csoportját. A terv szerint a német csapatok bevonulnának Magyarországra és az országot ideiglenesen elfoglalnák, utat nyitva így egy Nemzeti Magyar Kormány számára,  mely őszintén Magyarország érdekét viseli a szívén, és minden erőfeszítését bevetné a közös ügy végső győzelmének érdekében, a német és a magyar nép közötti ősi testvériség és fegyveres bajtársiasság szellemében.” (Macartney: Vol.II p.226)

„A parancs aláírása után Hitler nem tett mást, mint várakozott, amíg a csapatok elhelyezkednek, mivel Horthy addig nem lesz kicsábítva Magyarországról, amíg minden készen nem áll, hogy kihasználják távollétét.”

„Március 15-én von Jagow levelet hozott Hitlertől, amiben felkérte Horthyt, hogy március 20-án jelenjen meg a klessheimi főhadiszállásán. Március 17-én este egy csoport: Horthy, Szombathelyi, Csatay, Ghyczy és Sztójay elindultak Schloss Klessheimbe.” (Macartney: Vol II. p. 229)

„A két államfő személyes megbeszélése így kezdődött.Hitler kerteléssel (Horthy elbeszélése szerint) kezdte. Ezután elkezdett beszélni a katasztrofális helyzetről , amit Olaszország árulása okozott Németországnak. Ő látta ezt, tudott róla és most  bántja  a lelkiismerete, hogy nem tett időben ellenlépéseket. Ezért Ő tartozik a Német Népnek azzal, hogy megakadályozza Magyarország elszakadását. Igen, Magyarország készül elhagyni Németországot. Nem tudná ismét megengedni, hogy árulást kövessenek el a háta mögött. Meg kell védenie magát, és ezért arra az elhatározásra jutott, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket. Horthy dühbe gurult az árulás szó miatt, és azt válaszolta, hogy Magyarország az ezer éves történelmében egyszer sem árult el egy szövetségest sem. Ha a körülmények valaha is rákényszerítik, hogy a nemzeti érdekből fegyverszünetet kérelmezzen, ezt a jogot fenntartja, de szándékát először tisztelettel  a Németek tudomására hozná. Magyarország sohasem lenne az első, aki Német bajtársai ellen fordítaná a fegyvert. Nem készül semmilyen árulásra. Hitler azt válaszolta,  neki bizonyítékai vannak. Horthy kérdezte, milyen bizonyítékok? Hitler azt mondta neki, írott bizonyítékai vannak, hogy Kállay cselszövésben van az ellenséggel, és utalt a külföldi magyar hivatalok tevékenységére.” (Macartney: Vol.II p.234)

Másfél órás vita után Hitler bejelentette, hogy "Elhatároztam, hogy katonailag elfoglalom Magyarországot.” Ezután Horthy fel volt háborodva. Felkelt és kijött a teremből.” ( Macartney: Vol.II p.235)

Vacsora után Horthy tovább tiltakozott, hogy „Magyarország  az egyetlen  állam, amely még mindig barátként kezeli Németországot. A megszállás megmérgezné a kapcsolatokat. Magyarországon még mindig nem voltak sem sztrájkok, sem szabotálások. Ha a németek megszállják, az angolszászok lebombáznák a hadiipart, a híradásrendszert, amely káros lenne magukra a németekre. Partizán ellenállás is lenne. Hitler válasza az volt, hogy csak a hátát akarja biztosítani, de a megszállás elkerülhetetlen.” (Macartney: Vol.II p.235)

Mindez alatt Sztójay Ribbentroppal tárgyalt. „ Sztójay azt kérte, hogy halasszák el a megszállást, amíg a magyarok megtárgyalják a dolgokat és a németek foglalják  írásba garanciájukat Hitler jótállásával, hogy nem áll szándékában megszegni Magyarország szuverenitását. Ribbentrop azt mondta, hogy már túl késő a csapatok visszahívása. Sztójay mindenesetre támogatta Magyarország  együttműködését Németországgal az elérhető legjobb feltételekkel, egyetértésben Ghyczy, Csatay és Szombathelyivel, akik mind tanúskodtak a Koronatanács előtt, hogy a németek azt mondták nekik, ha Horthy lemond, Hitler szabad kezet ad a szlovákoknak, horvátoknak és a románoknak.” (Macartney: Vol.II p.237)

„A lényeges engedmény, amit Horthy tett az az volt, hogy nem mond le, és elbocsájtja Kállayit,s egy olyan kormányt nevez ki, ami a németek bizalmát élvezi. Horthy önéletrajzában azt írja: A legfontosabb tényező az én határozatomban Hitler ígérete volt, hogy mihelyt én egy olyan kormányt nevezek ki, amely neki elfogadható, akkor kivonja csapatait.  Ritter szerint Horthy hűséget nyilvánított, és későbbi tevékenységei is ezt bizonyítják, amikor visszavonta  parancsát, hogy hozzák vissza a magyar csapatokat a frontról, és ezzel ellentétben megígérte, hogy az egész Magyar Hadsereget beveti az orosz frontra, ha azokat új fegyverekkel látják el.” (Macartney: Vol. II p.238)

„A Németek nem engedhették a magyarokat haza, amíg biztosak nem voltak abban, hogy a megszállás simán megy. Ezért felkérték Szombathelyit, hogy küldjön egy távirati parancsot Bajnóczynak, hogy a német csapatokat úgy kezeljék, mint barátokat és semmilyen meggondolatlan cselekedetet ne tegyenek, mielőtt a csoport visszatér.” (Macartney: Vol.II p.240) 

„A Német bevonulás simán ment. Március 19-én reggel 11 órakor a Kormányzó vonata megérkezett Kelenföldre. Délután 1 órára Horthy összehívta a Koronatanácsot. Ezen a gyűlésen Kállay lemondott, de fontosabb határozatot nem hoztak. Végül  március 22-én a magyar politikusok megállapodtak és Sztójay elnöksége alatt új kormányt alakítottak.” (Macartney: Vol.II p.246 )

„Alig, hogy a kormány megalakult a radikális jobboldali pártok az Imrédisták, a Nemzeti Szocialisták és a Konzervatívok egymással birkóztak, hogy megváltoztassák a hatalmi egyensúlyt a kormányban, mindegyik a saját előnyét  szem előtt tartva. Ez egy ötoldalú küzdelem volt, miben Veesenmayer és Winkelman is aktívan  résztvettek. Ezen a körön kívül voltak az Erdélyiek, a Keresztény Néppárt és a Nyilaskeresztes Párt. De a Nyilaskeresztes Párt most már egy nagyon fontos szerepet töltött be. A rezsim alkotó elemei bármennyire is nem szerették őket, akkor sem tudták megtagadni jogosultságukat, rangjukat elvben, mint a Jobboldal Pártja, és így  amnesztiára való jogosultságukat és más előnyöket sem, amiket ilyen pártok élveztek. Így a Nyilaskeresztes Pártot szükségszerűen  törvényesen legalizálták, azzal a nyugtalanító hatással, hogy egy nagyon tekintélyes erőként emelkedett ki. Most már fenyegető volt, hogy tömegmozgalommá válik, és Szálasi teljes joggal állította, hogy ez volt az egyetlen jobboldali párt, amelyik valaha is törődött a munkásokkal.” (Macartney: Vol.II p.289)

„Szálasi  azonban a problémákat egyéni szemszögből közelítette meg. Azzal kezdte, hogy megparancsolta követőinek, hogy tüntessenek a megszállás ellen (egy gesztus, amit egy másik párt sem követett, sem  jobb sem baloldali), és  röpcédulákat terjesztettek, amelyek felhívták a figyelmet, hogy amíg Ő hajlandó átvenni a hatalmat és mozgósítani a Nemzet összes erejét a Bolsevizmus ellen, azt csak a nép és az Államfő közös akaratából tenné.” (Macartney: Vol. II.p.290)

„Április 3-án első alkalommal találkozott Szálasi Dr. Edmund Veesenmayerrel, német diplomatával, aki a kihallgatás után beismerte a németek tárgyalási jogát a magyar pártokkal és a Magyar Kormány összetételének jóváhagyását. Szálasi továbbra is ragaszkodott ahhoz, ha  hivatalt vállal, azt csak az Ő feltételei alapján teszi. A németek el kell, hogy fogadják a Hungarista eszmét, a programja többi részét és gyakorlatban teljes hatalmat adjanak neki. Mikor megkérdezték: milyen feltételekkel lépne  koalícióba?  Szálasi követelte pártja számára a Miniszterelnök, a Külügyminiszteri, a Belügyi - és Hadügyminiszteri tárcákat, és ezzel együtt teljes kárpótlást a múlt összes sérelmeiért, garanciát a zavartalan jövőbeli fejleményekhez, valamint előrehozott választásokat módosított választójogokkal. Szintén kihallgatást kell, hogy kapjon a Kormányzónál, mielőtt bármilyen kinevezést elfogadna.” (Macartney: Vol.II.  p.290)

       „Ez a kihallgatás egyszerűen megerősítette Veesenmayert korábbi nézetében, hogy nincs mit tenni Szálasival. Egy szívességet tett, amiért Szálasi hálás volt neki, hogy egy kihallgatást biztosított számára a Kormányzóval. Ez a találkozó  május 3-án megtörtént. Horthy hagyta Szálasit beszélni. Szálasi leírta naplójában, hogy máskülönben eredménytelen volt. Szegény Szálasi, a legnagyobb reményekkel indult neki, felkészülve a legalaposabb tervekkel a jövőbeli magyar kül- és belpolitikai vezetés tekintetében. De Horthy egyszerűen azt tanácsolta a Pártvezérnek,  hogy várjon, majd elválik. A kihallgatás igazi eredménye ugyanaz volt, mint Veesenmayerral” (Macartney: Vol.II.  p.291)

A Kormányban és a kabinetben változások sora következett. „ A Nyilasok ez alatt nagyon elégedetlenek voltak. A németek az egyik kifogás után  egy másikat találtak, hogy félretegyék őket. Veesenmayer megpróbálta lecsendesíteni a felizgatott Vezért azzal, hogy egy második kihallgatást készített elő a Kormányzóval, amely augusztus 29-én történt meg. Szálasi nem tudott többet elérni a Kormányzónál, mint az áprilisi találkozáson.” (Macartney: Vol.II p.330)

„Szeptember 11-én Kemény Hallerhez fordult, hogy hivatalosan informálja, hogy a Titkos Államtanács minden bizonnyal elhatározta, hogy bármilyen fegyverszünetet kérjen az Angolszászoktól, az Amerikaiaktól és a Szovjetektől.  Szálasi most kijelentette, hogy nem ismeri el ezt, mint  a Nemzetre kötelező határozatot, és ettől a ponttól kezdve a Kormány és a Kormányzó munkáját illegálisnak és alkotmányellenesnek tekinti. Ő a saját kezdeményezésére azonnal létrehozza a saját kormányát és átveszi a hatalmat egy feltétellel, hogy a németek kezdeményezik a szükséges politikai és rendőrségi lépéseket, mivel mi nem tartoztathatjuk le a Miniszterelnököt.  

Ezen a napon Haller még mindig tétovázott. Megkérdezte Keményt, miféle kormányt akar Szálasi létrehozni – egy központosítottat vagy egy tiszta Hungaristát -- és kérdezte, hogy milyen fokú támogatást követelnek a nyilasok?  Kemény azt válaszolta, hogy Szálasi ok nélkül nem akarta átvenni a hatalmat, de előre jelentette, hogy fegyverszünet esetén cselekedni fog.

A Minisztertanács aznap délután  gyűlést tartott, és várható volt, hogy megtagadják Horthy elhatározásának a kivitelét, de a Kormányzó valószínű amellett maradna és kinevezne egy új, teljesen katonai kormányt. Ekkor Haller egyetértett, hogy egy új helyzet állna elő, és kérte, hogy Szálasi vezetőségével azonnal jöjjön Budapestre, és álljon készenlétben, ha az éjszaka folyamán szükség lenne rá.” (Macartney:_Vol.II.  p.356 )

„Aznap délután, az elbeszélés szerint, Horthy a kabinet véleményére elhalasztotta az ügyet, amely továbbra is hivatalában maradt és Lakatos és Henney azt mondta Veesenmayernek, hogy a fegyverszünet-keresési elgondolást ejtették. Szálasit végül is nem akarták. A Nyilasok  eléggé keményen tiltakoztak. Kemény érvelt Hallerral, hogy  Lakatos fegyverszüneti elutasítása nem volt őszinte, csak egy ellenző a németek félrevezetésére. Ugyanez a helyzet állna elő, egy vagy két hét múlva, csak sokkal élesebb formában. A Titkos Minisztertanács és a Kormány határozata illegális.

Szükséges volt levonni a következményeket, és Szálasi nem látta az okát a további várakozásnak. Kemény azt javasolta, hogy Veesenmayer, Winkelmann és Griffenberg sürgősen jöjjenek össze megtárgyalni a végső előkészületeket.” (Macartney: Vol.II p.357)

„Szeptember 16-án Horthy parancsot adott ki a Nyilas vezetők letartoztatására, de annak ellenére, hogy Veesenmayer tagadta Henneynek, hogy az ő védelme alatt vannak, valójában biztonságba helyezte őket. Ennek ellenére a németek még mindig a magyar kormánnyal való együttműködésbe kapaszkodtak a lehetséges utolsó pillanatig.”(Macartney: Vol.II p.358) 

       „Szeptember közepén Hitler maga elhatározta, hogy ezen változtat. Szeptember 16 vagy 17-én magához hívatta specialistáját, Otto Skorzenyt, és előadta neki, hogy a kapott információk szerint Horthy  próbálkozik külön békéről tárgyalni nem csak a Nyugattal, de az Oroszokkal is. Skorzeny feladata lenne elfoglalni a Budai Várdombot, ha ez előfordulna, de máskülönben nem, és  indulnia  kell, mihelyt  értesítés érkezik, hogy a Kormányzó elárulja kötelességét, amit a szövetséges Németországgal kötött.” „Skorzeny, a Generális N , a német budapesti haderők új parancsnoksága alatt működne. Valószínű, hogy az egész tervezetet  Hitler maga adta át Skorzenynek, amit a „specialista” azután használt volna a Budai domb földalatti labirintusában.” (Macartney: Vol.II.  p.359)

„Az egyik verzió szerint, a Kormányzó választási lehetőséget kapott a méltóságteljes lemondásra a németek által kiválasztott jelölt javára, vagy világgá kürtölik a saját  és fia hűtlenségét. Négy nap múlva Skorzeny Magyarországra ment, ahol egy pilisi faluban ’Doktor Wolf’ néven helyet keresett. Ezután Budára ment, ahol a végső terveket kidolgozta.” (Macartney: Vol.II.  p.360 )

A kérdés felvetődött „meggyőzni a lemondásról vagy egyszerűen kihirdetni a lemondását. Szálasi ezt kidolgozta. A magyar Szent Korona misztikus elmélete lehetségessé teszi a változást addig, amíg a  Korona az országban marad. De Szálasi ragaszkodott ahhoz, hogy a Kormányzónak egy utolsó lehetőséget kell adni egy megbeszélésen, vagy Hitlerrel Lengyelországban, vagy vele Budapesten, egy semleges helyen. E nélkül a feltétel nélkül nem vállalja. Ha ez a kérelem nem sikerül, akkor hajlandó Ő maga átvenni  a hatalmat, bizonyos további feltételek mellett. Az első feltétel az volt, hogy  megnyugtató biztosítékot kapjon, hogy Németország őszintén és hatásosan védelmezi Magyarországot. Másodszor, biztosítékot kell, hogy kapjon, hogy Ő és Mozgalma rendes támogatást kap.” (Macartney: Vol.II.  p.361)

 „Arra a kérdésre, hogy a kormány elmozdítására mikor kerüljön sor, Szálasi azt mondta, ez a pillanat akkor lesz, amikor a Magyarországon állomásozó német csapatok felzárkóznak a fronton lévő két magyar hadsereg mögött, hogy megakadályozzák azok visszafordulását és közbelépését. Ő már intézkedett Beregffyvel, hogy fokozzák le a magyar parancsnokokat egészen le az ezredesi rangig. Végül pedig Szálasi egységei meg kell, hogy kapják az ígért fegyvereket. Veesenmayer feljegyezte a pontokat, és bíztató válaszokat adott mindenre, kivéve a Horthyhoz való utolsó felkérésre, amit nem tartott praktikusnak. Mielőtt elment az utolsó perceket az új kabinet megtárgyalására szentelték, amit Szálasi fog megalakítani. Szálasi javasolta és Veesenmayer egyetértett a nevekkel: Rajniss, Jaross, Pálffy (de nem felelős pozíciókban mondta Veesenmayer), Ruszkay (Miniszterként Berlinbe), Jurcsek, Reményi-Schneller, Szász. Végül el- rendezték, hogy Szálasi egy biztonságos budai házba megy, amely az SS védelmében volt.”(Macartney: Vol.II.  p.362) 

Napról napra, óráról órára változott a politikai helyzet Budapesten. „Elérkezett Október 14. A hírek keringtek, hogy a Nyilasok átveszik a hatalmat és több német csapat érkezik. Skorzeny három zászlóaljjal készen állt és 42 Tigris tank és egy csoport Góliát harckocsi érkezett Budapestre. A Moszkvából érkező üzenetekből Horthy látta, hogy az oroszok az előzetes fegyverszüneti  tárgyalásokat úgy magyarázzák, hogy azok kötelezik az azonnali cselekedetre. Horthy úgy határozott, hogy vasárnap október 15-én lépnie kell. Veesenmayert értesítették, hogy déli 12 órakor jelenjen meg kihallgatásra és  12:30-kor Horthy proklamációját kihirdeti. A szólásforma, amivel Horthy szándékát ki akarta hirdetni így hangzott:

„Én a Német Birodalom jelen képviselőjének a tudomására hozom, hogy mi egy fegyverszüneti szerződést kötünk ellenségeinkkel, és velük szemben minden hadiállapotot megszüntetünk. A csapatok tudomására hoztuk, hogy parancsnokaik megkapták a megfelelő utasításokat, melyet kötelességük végrehajtani a napi paranccsal  egyetemben, mely a Kiáltvánnyal egy időben lett kiküldve.” (Macartney: Vol.II. p.391)

A Kiáltványt Horthy maga akarta beolvasni, de ezt elejtette, attól tartva, hogy a németek elvágnák a Palota drótjait. A Kiáltvány a Pesti stúdióból fog beolvasásra kerülni. Mint más alkalmakkor, a Kormánynak kell jóváhagynia Horthy tervét, vagy lemondani. Horthy eredeti terve az volt, hogy október 14-én este 7:30-ra hívja össze a Koronatanácsot. Akkor bemutatná a bizonyítékokat, hogy a hadi állapot tarthatatlan és kihirdetné szándékát, hogy fegyverszünetet akar és megkérdezi a minisztereket, hogy elfogadják-e ezt a felelősséget. Várható volt, hogy egyes miniszterek (Jurcsek és Reményi-Schneller) „megtagadnák és lemondanának.   Mikor Ambrózy ezzel az üzenettel átment Lakatos irodájába, azt határozták, hogy ez a folyamat is veszélyes, mivel Jurcsek és Reményi-Schneller bizonyos, hogy elmondanák a németeknek, hogy mi történt. Ezért azt határozták, hogy a Koronatanács gyűlését Október 15-én reggel 10:30-ra hívják össze.” (Macartney: Vol.II p.392 )

„Farkas naplójában írja, hogy a Kormányzó megjegyzése az volt, hogy ’a fegyverszüneti feltételekben az áll, hogy vissza kell vonulnunk a Trianon-i határokra, és csatlakozni kell az oroszokhoz a németek megtámadásában, de ezt majd valahogyan kijátszom.’” (Macartney: Vol.II p.393)

„A Koronatanács reggeli gyűlésén előadta a katonai helyzetet és a fegyverszüneti terveket. A tervek megtárgyalása után a  Kormányzó feltette a kérdést, ki van ellene, ki van mellette és a határozatra szavazást kért. A kabinet egyhangúan mellette volt. Lakatos akkor ajánlotta a Kormány lemondását, Horthy elfogadta, és felkérte Lakatost egy új kormány alakítására. Lakatos akkor kérte, hogy álljon fel, aki nem akar az új kormányban részt venni. Senki sem állt fel.” (Macartney: Vol.II p.402)

„Horthy ezután Veesenmayerral találkozott, vádolta, hogy fiát elraboltatta. Ő azt válaszolta, hogy ezt Winkellman tette, nem Ő, de ez teljesen jogos volt, mivel a fiatal Horthy az ellenséggel érintkezett. Ezután Horthy felsorolta a németek bűntetteit  Magyarország ellen, és hogy a Nyilasokat támogatták. Horthy ezután így folytatta: ’Mindezek után elhatároztam, hogy nem folytatom tovább a küzdelmet és fegyverszünetet kérek.’ Veesenmayer szemmel láthatóan  hátraesett és elfehérült, de legalább haladékot kért, míg Hitlerrel tud beszélni. Ha a helyzet annyira reménytelen, talán több segítséget tudnak küldeni. Horthy anélkül, hogy elárulta volna a tárgyalások részleteit egyszerűen azt válaszolta, az már túl késő.” (Macartney: Vol.II p.402)

1:10-kor a rádió bemondta Horthy felhívását kétszer, de utána légiriadó miatt megszakadt az adás. Az írott Felhívás sohasem ment ki. (Macartney: Vol.II p.405)

Rahn kérte, hogy személyesen akar beszélni Horthyval. Az interjú végén Rahn azt mondta: „’Ha a Kormányzó lát bármilyen praktikus kiutat, Ő együttműködne vele.’ A Kormányzó azt mondta, Ő csak egy lehetőséget lát, az azonnali fegyverszünetet.  Rahn így válaszolt, ha a Kormányzó megállapodott egy angolszász  légi leszállásban, akkor Ő nem tehet mást, mint felkel, meghajol, és azt mondja: ‘Főméltóságod, Ön győzött’ és elvonul: de hogy Horthy Magyarországa megadja magát az oroszoknak, ’szerintem ez szociális és nemzeti öngyilkosságnak tűnik.’” (Macartney: Vol.II p.406)

Veesenmayer és Rahn meg voltak győződve róla, hogy „Horthy Kiáltványával felégette a saját hídjait maga mögött. Szálasi kell, hogy a helyére kerüljön.” (Macartney: Vol.II. p.414)

Délután 4:10-kor a stúdiók a Nyilasok kezében voltak és röviddel utána a Lakihegyi adó is. 9:21-kor Szálasi a nap eseményeiről beszélt. 9:40 kor a következő adás így hangzott „A kormányzó szégyenletes árulása következtében a Magyar hadsereg főparancsnoka kiadta a napi parancsot a magyar hadseregnek, mely így szól: Minden magyar különítmény és egység tovább kell, hogy folytassa a harcot, mint azelőtt és minden erejével és még jobban, mert a Nemzet egységes a küzdelem támogatásában.”

Mind ezalatt, Skorzeny és Von dem Bach kidolgozták a tervet a vár bevételére, amely reggel 6:00 órai kezdetre volt beütemezve.

„Vattay kora hajnali órákban meggyőzte a Kormányzót, hogy adja fel az ellenállási tervét. Horthy egyszerűen úgy vette, hogy behívták, hogy fogolynak adja magát, és  úgy határozott, hogy inkább ezt teszi, mint húzza az ellenállást, amely csak a néhány megmaradt hűséges támogatója életébe kerülne. Horthy kijött, megragadta Veesenmayer két karját, és azt mondta: ‘Ó, ez Ön Miniszter úr?’ Veesenmayer így szólt: ’Kellemetlen feladatom van, hogy Önt biztonságos helyre vigyem, mivel 10 perc múlva megkezdődik a támadás.’ Horthy kérdezte, mi fog történni a feleségével, Veesenmayer azt mondta, ’magával jöhet.’ Aztán Horthy kérdezte, ’Hová szándékozik  vinni engem?’ – ’a Hatvany Palotát javaslom.’, mondta Veesenmayer. A kocsihoz menet Horthy odaszólt Lázárnak, hogy állítsa meg az ellenállást. Az idő 5:58 volt. Rahn felhívta Ribbentropot, tudatta vele, hogy a konfliktus vér nélkül megoldódott.” (Macartney: Vol.II p.434)

 „Veesenmayer egész reggel a német főhadiszállással beszélt.  Hitler ajánlata, ahhoz, hogy Horthynak olyan bánásmódot adjon, ami egy legfelsőbb rangú személynek kijár, csak akkor lehetséges, ha a Kormányzó három feltételt teljesít. Ezek a következők: hivatalos lemondás, Szálasi kinevezése, mint miniszterelnök, és a tegnapi kiáltvány  megtagadása.”  (Macartney: Vol.II p.438)

Horthy mindhárom feltételt elfogadta.

A Magyar Parlament mindkét ház Elnökének

Kormányzói  üdvözletem a Magyar Parlamentnek!

„A magyar történelem egy súlyos és nehéz órájában közzé teszem, ez az én elhatározásom: a háború sikeres kivitelezése és a Nemzet belső egysége és összetartása érdekében, kormányzói hivatalomról lemondok, és feladom az összes kormányzói hatalomból származó törvényes jogaimat. Ugyanakkor megbízom Szálasi Ferencet egy nemzeti összetételű kormánytanács megalakításával.”

Adva  Budapesten 1944. október 16-án. Horthy, m.p”  (Macartney: Vol.II. p.440 )

„A magyar polgári és katonai közvélemény egyaránt békésen elfogadta a Kormányzó és a legfelsőbb Hadúr erőszakos elmozdítását, és helyére Szálasi beiktatását.”

„A  Nemzet vezetője nyilván Szálasi Ferenc lett. Időközben az Államelnöknek a feladatait átmenetileg a Nemzetvezető intézi, aki fel kell, hogy esküdjön a Parlament előtt, hasonlóan, mint az elő volt írva a Kormányzónak, és élvezze mindazokat a jogokat és védettségeket, amivel a Kormányzó volt felruházva az 1920-as törvény szerint, beleértve a Legfelsőbb Hadúr funkciót.” (Macartney: Vol.II p.447)

„Október 27-én a Kormányzótanács, amit az 1937-es XIX törvény hozott létre, összejött. A jelenlévők voltak: Báró Perényi és A. Tasnádi-Nagy, mint a Felső és Alsóház elnökei, Serédi hercegprímás, Beregffy, a Hadsereg főparancsnoka, B. Kornél, a Főbíróság elnöke és M Jakab titkár. Szálasi felesküdött nekik, mint kiválasztott miniszterelnök és utána az államfői kérdéshez fordultak. Szőllősi már átadta a két elnöknek Horthy eredeti rendeletét, melyben lemondott és Szálasit nevezte ki Miniszterelnök jelöltnek. Ekkor a résztvevők megvizsgálták az okiratokat , és  az aláírást hitelesnek mondták. Ugyancsak egyetértettek abban, hogy a lemondás érvényes volt, és a Kormányzóság következésképpen  megüresedett. A Tanács ezek után jóváhagyta a Szőllősi által beterjesztett törvényjavaslatot, amely elismerte Horthy lemondását, és kijelentették, hogy az 1942-es Kormányzói képviselet, törvény érvényét vesztette és elfogadták Szálasi javaslatát a Nemzetvezető Intézményre. A Parlamentet most összehívták. November 3-án mindkét ház egyöntetűen elfogadta Szőllősi törvényjavaslatát. A következő nap a Királyi Palota Márványtermében összejöttek mindkét ház tagjai és a politikai és szociális élet különböző képviselői. Horthy 9/11.  ezrede szolgáltatta Szálasi díszőrségét.” (Macartney: Vol.II p.447)

„Beregffy, Rajniss és Csia felsorakoztak a bársonnyal letakart emelvény mögött, ahova Báró Perényi a Korona katolikus Őre helyezte a Szent Szimbólumot. Trombitaszó mellett Szálasi belépett a terembe és elfoglalta helyét. Ekkor a Korona előtt felesküdött, mint Horthy, Ferenc József és Mária Terézia esküdtek, hűséget Magyarországnak, hogy tiszteljék, és másokkal tiszteltessék annak törvényeit és az ősi hagyományokat, és hogy hatalmával mindent elkövet, ami hozzájárul jólétéhez és dicsőségéhez. Isten őt úgy segítse!” (Macartney: Vol.II p.447)

„És csak ezek után volt megkövetelve, hogy a Hadsereg és az állami alkalmazottak felesküdjenek Szálasi Ferencre, mint Nemzetvezetőre.” (Macartney: Vol.II p.448)

Macartney tanulmánya alapján világos, ha Szálasi Ferenc és kormánya a nürnbergi bíróságon került volna elbírálás alá, nem a kommunisták által összetákolt Népbíróság előtt, akkor egy tagját sem ítélték volna halálra. A zsidók - biztonsági okokból - magyarok által történt megkülönböztetése és elkülönítése nem különbözött az Egyesült Államok Japán etnikuma ellen elkövetett cselekedeteitől. Erre talán még az is bizonyíték, hogy az izraeli Eichmann per főügyésze Szálasit felmentette a háború utolsó hónapjaiban az Eichmann parancsára németek által elkövetett bűnök felelőssége alól. A háború zűrzavaros ideje alatt a Nyilaskeresztes Pártba beépült kétes elemek, kommunisták és még zsidók is, mindent elkövettek, hogy lerombolják annak hírnevét és ártsanak nekik. A népbírók azonban  ítéltek bizonyítékok nélkül.

A fenti tanulmányból vett idézetek egy neves angol történész szemüvegén keresztül mutatják be Szálasit, a Hungarizmust,  a rögös utat megtett Nyilaskeresztes Pártot és a Trianonra felépült huszadik századi magyar bel- és külpolitikát. Eljött az ideje, hogy a népbírósági ítéleteket, és az abból származó magyar háborúsbűnösségi ítéleteket jogi úton hatálytalanítsák.  -  Igazságot Magyarországnak!

                   *                      *                      *                      *                      *                      *                      *                      *                      *

Botos László

Történelmi szemelvények

            Vass Gereben 1842-ben kiadott könyvében írja, hogy Vérbulcsu seregének megmaradt maradékait, visszatértük után, még a törzsükön belül is szégyenletes rabszolgasorsra, azaz jobbágysorsra kárhoztatták. Szintén ő írja, hogy e szerencsétlen honalapító elkeseredett harcosai, vagy leszármazottai szolgáltatták Koppány vezér seregét, aki visszaemelte az őket megillető eredeti tiszteletbe és rangba.  Egyes írások a hajdúkat Szent István anyai nagyapja seregeinek utódainak tartják.  Jól tudjuk, hogy Gyula fejedelem neheztelt, nem bízott – Sarolt és vejének – Géza fejedelemnek nyugati államforma berendezési tervezetében.  Ez az a szerződés, amit Szent István valósított meg, engedélyezve az idegenek kereszténység leple alatti betelepedését, a keresztény hit erőszakos, kegyetlen terjesztését. 

            Makkai Sándor, egy erdélyi író, írja, hogy Bethlen Gábor, a Fejedelem arra volt legbüszkébb, hogy Ő, az erdélyi gyula egyenes leszármazottja volt. 

            Alkotmányunk a világ második ilyen intézménye.  Ez a nemzet születési okirata.  Ez jelenti azt, hogy egy népből nemzet lett, érett, komoly, emberi társadalom, nem egy felelőtlen, portyázó néptömeg.  A történelem ismerete után úgy tudatosult, hogy a második, mert a Magna Carta 1215-ben, az Aranybullánk 1222-ben jelent meg.  Ez azt is jelenti, hogy az angol nemzet után, a modern korban, a magyar nemzet második a világon, mint alkotmányos nemzet.  Egyes történetkutatók szerint II.  Endre Király (1205-1235) csak „ismételten” kinyilatkoztatta, de Szent István volt az, aki az Aranybullát szerkesztette.  Az ebben írottak III. Béla (1172-1196) feleségén keresztül (Béla felesége, az angol Henry herceg özvegye volt) jutottak el Angliába, és így hét évvel előbb hirdették ki a törvény ott, mint itt II. Endre ismételten kiadott Aranybulláját. 

            II. Endre kiadott alkotmánya arra hatalmasít fel a hatalmat gyakorló királlyal szemben, hogy ha a király a nemzettel szemben jogellenesen rendelkezik, akkor fegyveresen felkelhetnek ellene.  Ez a pont évezredeken át odafajult, hogy nem a nemesség, hanem az országgyűlés határoz – ha ez kívántatik – az uralkodó önkényei miatt. 

            1687-ben, a Buda felszabadulása utáni időszakban, a nemzet nagy örömében, a labancok „jóvoltából”, a Habsburg házra, vagyis az uralkodó javára lemondott e sarkalatos, a magyar nép szabadságát védő, oltalmazó jogról.  Az egész ország a hajdúkkal az élen felhördült, de hiába, mert egy évre rá, Habsburgi ügyintézéssel megjelent Kolonics bíboros, Caraffa, és a vérpadok vértől bűzlöttek, s az akasztófák egyre szaporodtak, a nápolyi rabszolgavásár pedig megtelt magyarokkal.  Olyan „súlyos” vádak ítélete folytán, hogy „protestáns eretnek”, vagy „rebellis katolikus magyar”.  Az uralkodót felelősségre vonni nem volt lehetőség. 

            Tudott tény, hogy a budai török várfal áttörését Petneházy és a hajdúk hajtották végre.  Az érdemet pedig Savolyai Eugen kapta.  A pusztaszeri Alkotmány értelmében, idegen, Magyarországon közhivatalt nem tölthetett be, és ingatlant sem birtokolhatott.

            Az I. világháború előtt a közhivatalok 85%-ban idegen kezekben voltak.  Az ország földbirtoka, a magyarellenes, megállás nélküli tevékenységek következtében, Bach-huszárok, azok elődei és utódai birtokába kerültek.

            „II. világháború után Hazánkból eredeti népi társadalmunkba visszatelepített, vagy saját elhatározásából visszatért egyének kártalanítják magukat, sajnos nem a fennálló rendszer, hanem az örök Magyarország terhére, olyan ingatlanért, amely soha birtokukba nem kerülhetett volna, ha a Nemzet saját akaratának birtokában lett volna, ill. az alkotmányunk alapján.” (M. Katonka Mária: Hűség, Phoenix 2009. 13 old.)

            Ez az 1687. 4. tc. csak 1921-ben, a Habsburgok trónfosztásával szállt vissza a Nemzetre, a magyar országgyűlésre.  Ezért, hogy Nemzetünk csak 1921-ben nyerte vissza védhetőségét a külföldi ármány bukásával, voltak szabadság-küzdelmeink Thököly, Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos vezetésével, és ezért volt az, hogy segítséget soha nem kaptunk, mert szabadságharcaink „csak fegyveres lázadás az uralkodó ellen” címen szerepeltek nyugat köztudatában.  Itt ki kell hangsúlyoznunk, hogy ha bármiként is a Habsburgok a magyar trónra visszakerülnének, megtalálnák a nemzetgyilkos törvény visszahelyezését.

            Az 1867-es kiegyezés után, mikor a császár és felesége meglátogatta Hazánkat, a „kedves hajdúit”, Arany Jánost kérte fel, hogy kalauzolja végig az országon.  Arany Aradra és az 1848-as szabadságharcra gondolt ekkor, és visszautasította a „megtisztelést”, s megírta a Wales-i bárdok c. költeményét. 

            Nincs az a hatalom, amely egy nép szellemét megtörhetné, amely szabadon akar élni.  Éljen bár járommal nyakában – mi tudjuk – megtörni azt nem lehet.

„Megdőlt 1849 zsarnoka. Ledőlt a véres trón, amelyet a szabadságért élni és halni kész, mint HONVÉDEK csonthalmaira épült. Előtte is dőlt meg zsarnok, és megdől minden idők zsarnoka.  Paskiewics orosz tábornok neve, saját népe előtt is elveszett már, de az 1849-es, az őket elűző, de az őket követő hősök és vértanuk emléke örökéletű.” (M. K. 21 old.)

Ki nevelte Zrínyi Miklóst?

            A hadvezér és költő, Zrínyi Miklós halálának 2009-ben háromszáz esztendős évfordulóját egybekötve emlékeztek meg a dédnagyapa, a mohácsi hős, és Szigetvár hadvezér Zrínyi Miklós négyszáz esztendős évfordulójáról is. 

            A külföldi sajtó, csak nem egyöntetűen azt hajtogatja, hogy horvát származásúak, és Zrínyi Miklós Pázmány Péter neveltje.  Eredetüket nem vitatjuk, ellenben ismertetjük Horváth Mihály, római katolikus csanádi püspök, Kossuth Lajos kultuszminiszterének írását, akit a Habsburgok távollétében halálra ítéltek. Magyar történet  c. munkájában írja, hogy az Árpád-ház kihalása után 1301-ben, amikor nagy harc indult különböző törekvések részéről a Szent Korona birtoklásáért, amit végül is az Anjou házi Róbert Károly szerzett meg, amiben a legfőbb érdem Zrínyié volt.  Ezek szerint a horvát eredetű Zrínyi család, már e korai években kapcsolatba került a magyarsággal, mint a német eredetű Pázmány család is.  Így került tényezővé a Szent Korona körüli bonyodalmakban. 

            1526-ban, 15 éves korában Munkácsnál érdemeket szerez, és grófi címmel jutalmazzák.  A Zrínyiek soha nem tagadták horvát eredetüket, ugyanakkor a történelemben van példa arra, hogy a horvátok szövetkeztek ellenük, az ellenséggel.

            Olvashatjuk, hogy Munkács várát, a horvát származású Zrínyi Ilonát, egy horvát árulta el.  Azt a Zrínyi Ilonát, aki már három éven át tartotta a várat, Zrínyi, a költő útmutatása alapján.  A következőkben dr. Takáts Sándor, római katolikus pap-tudós, magyar történész ismertetése szerint tekintjük át az eseményeket, aki összegyűjtötte a 16-17. század fellelhető történeteit, a család kapcsolatait és levelezéseit, amelyben a Zrínyiek éltek.  Régi magyar asszonyok c. könyve 1914-ben jelent meg, illetve Zrínyi Miklós nevelő anyja címen 1917-ben 5000 példányban jelent meg könyve, és 1959-ben teljesen felvágatlan példányt tudtunk szerezni ebből a könyvből. –írja M. Katonka Mária, hozzáadva, hogy „abban örültünk volna, ha agyon forgatott állapotban volna…” (54-55 old.) 

            A 16-17-ik század elei családi életet megismerhetjük a régi magyar szokások és hagyományok alapján.  A fenti század bevett szokása, hogy a nemesek és főnemesek gyerekeiket 9-10 éves korban más családokhoz adják tanulni, művelődni, nevelődni.  Minden nemes udvarban számos nemes gyermek nevelkedett.  Az így családokhoz került gyerekek, a ház urát „édesapának”,  a ház úrnőjét „édesanyának” szólították.  Ők pedig „atyafi szolgák néven szerepeltek”.  E neveltetési forma külföldön is hódított.  Sok külföldi küldte gyermekeit hozzánk.  Zrínyi Miklós nevelőanyja Lobkovitz Poppel Éva – a Batthyány Boldizsar udvarában felnőve az atyafi szolga, pedig menyük lett, Batthyány Ferencné.  Batthyány Boldizsárnét, Zrínyi Doricát – dédnagyapja egyik leányát – viszont Battyány Ferencék nevelték fel, hogy ezután a menyük legyen.  Az udvarház ifjúságának egész életükre szóló nevelés, legjobb példáját, a ház ura és úrnője adta. (M. K. M. 54-55 old.)

            Dr. Takács Sándor ismertetése szerint a régi magyar asszonyok asztalánál naponta 80-100-an is „pusztítják a cipót”.  További ismertetése szerint Zrínyi 16 éves korában került Pázmány Péter nevelése alá.  A dédnagyapa 15 évesen Mohácsnál harcol. 

            Könyvének (Takács Sándor: Régi magyar asszonyok, 1914. és Zrínyi Miklós nevelőanya címen 1917.) 35-ik oldalán írja Takács Sándor: „Olyan asszonyok kormányozzák a legnagyobb magyar háztartásokat, mint Poppel Éva (Battyány Ferencné), Csobor Erzsébet, Wesselényi Kata, Nyári Krisztina, Thurzó Borbála.” Ilyen „iskolából” csak jó, lelkes magyarok, hazafiak kerülhettek ki.  Zrínyi Miklós, Poppel Éva lelki világától kapta jellemének, gondolkodásának, eszmevilágának alapjait. 

            Zrínyi Miklós a szigetvári hős 1508-ban született.  Mint írtuk előbbre, a Mohácsi csata hőstettéért Habsburg Ferdinánd király 1546-ban nemessé emeli és Muraközt adományozza neki, de ekkor már Szigetvár kapitánya is volt.  Rövidesen megundorodik a Habsburg cselszövéstől, és lemond minden kapott tisztségéről, visszaadja a Szigetvár kapitányságot is, de amidőn tudomást szerez Szuleimán szultán Szigetvár elleni készülődéséről, visszaveszi azt. 

            Szuleimán szultán csak átvonulni akart Hazánkon, hogy Bécset foglalhassa el.  Zrínyinek 2500 harcosa volt.  Miksa császár segítséget ígért, ami csak mint mindig ígéret maradt. 

            1566-ban a szultán 100.000 harcossal és 300 ágyúval érkezett Szigetvár alá.  Ez ostrom volt a kor legkiemelkedőbb harci eseménye.  Maga a szultán vezette nagy vesztességet számláló harcosait, hogy biztonságra buzdítsa őket.  Többször küldött követeket Zrínyihez, kérve a vár feladását, cserébe Horvátország trónját ígérve.  Szeptember 5-én már a 11-ik rohamot verték vissza katonáink.  A szultán a harc hevében szívroham következtében meghal.  A fővezér eltitkoltatta a szultán halálát, ugyanakkor aláásatta a várat, felrobbantotta és 100.000 harcos és 300 ágyú tüzével egyöntetű támadást indított.  Ekkor már védőink létszáma 600-ra zsugorodott.  Zrínyi hiába várta a beígért segítséget.  Látva a lehetetlen helyzetet, felöltötte díszes öltözetét, drága köves kardját és zsebeibe 100-100 aranyat tett, kicsiny, de elszánt hadának élén kirohant a várból az ellenség tengerébe.  Röviddel utána elvéreztek és a levágott Zrínyi fejét a fővezér megküldte Habsburg Miksának, testét pedig illő tisztelettel eltemettette.  Miksa a Családnak átadta Zrínyi levágott fejét, hogy azt azután Édesanyja és két testvére mellé temessék. 

            Két évvel később a dédunoka szólt a Zrínyi család származásáról.  „Mi tiszteljük a horvát népet, és hőseiket, de saját hőseinket nem ajándékozzuk el.”

            Nem régen, 2000 körüli időben, a kérdést intéztek a történészek felé, de a kérdés válasz nélkül maradt.  A kérdés az alábbi: 

„Miért felejtik el, amikor Zrínyivel foglalkoznak, hogy az Árpád házból származó Koppánynak – aki ezt a nevet csak azért kapta az ősi magyar szótárból, mert lázadó volt, és a tettét a ’koppány’ szóval jelölték meg, édesapja a Tar Zirind volt. . .?”  A szigetvári hős magyarságát megismerhetjük a családi és a mindennapi életből.  Az akkori szokás szerint a fejlődő gyermekeket, mint írtuk, nevelésre más családokhoz helyezték el.  Voltak, akik külföldre és még királyi udvarokba is kerültek.  Zrínyi Miklós nyolc leányát és két fiát magyar családokhoz adta nevelésre.  Lányai a magyar nyelven kívül más nyelvet nem is beszéltek.  A habsburgi történetírás nagyon mostohán kezelte a szigetvári hős emlékét.  Ezt a hiányt megtaláltuk az „ellenség” által írt Zrínyi emlékezetben.  Konstantinápolyi török levéltár arról tudósít, és az itt írottakat nem lehet elfogultsággal vádolni. 

            Harold Lamb, Suleiman the Magnificent c. könyvében írja, hogy az ebben írottak folytán megismerhetjük saját hőseink szerepét.  Zrínyi Miklós baráti levelezést folytatott Luther Márton fiával.  Magyar népi társadalomban Zrínyi neve olyan népszerű volt, mint Hunyadi Mátyás vagy Szent László. 

Dózsa György

            Születésének helye és éve ismeretlen.  Írják, egyszerű szegény nemes volt.  Bakócz Tamás bíboros, keresztes hadának kapitánya.  Zászlója alá tömegesen szöktek gazdáiktól a jobbágyok.  Ez adta a sereg javát.  A sereg nem a török ellen, hanem a nemesek ellen szállt hadba, rombolva, gyilkolva a nemeseket.  Cegléden egy állítólagos kiáltványt találtak, amely kiadását Dózsa Györgynek tulajdonítják.  E kiáltványban Dózsa felszólítja a sereget, hogy mészárolják le a nemeseket.  Ezen kívül semmi egyéb. 

            Dózsa György Hunyadi János kortársa volt, és hadi érdemeiért Hunyadi János egy darab földet adott saját birtokából Dózsának, amely ekkor még Debrecen határán kívüli terület volt. 

            Dózsa túlélte mindkét Hunyadit.  Horváth Mihály, Kossuth Lajos kultuszminisztere írja, hogy Ulászló, Dózsát, haditetteiért, és egy törökelleni párviadalom győzelméért díszruhával és aranylánccal jutalmazta meg.  Debrecen városának van egy utcája, amelyet az egykori tulajdonosról Dózsa Györgyről neveztek el.  M. Katonka Mária írja, hogy birtokában van egy megsárgult régi hajdúsági újság, amely a hajdúkról, eredetükre vonatkozóan azt írja, hogy nem olyan a magyarság testébe külön beolvadt törzs, mint a jászok és kunok, hanem a sokat harcolt, sokat szenvedett magyarság megedződött népe a hajdúság.  Mint a lap írja: „Egyik ilyen zord idő emlékét őrzi pl. az 1514-es országgyűlés, 60-61-es törvény cikke.  Eltiltja őket a fegyverviseléstől, megengedi, hogy a fegyveresen talált hajdút bárki elfoghassa, megölhesse, vagy szabadon üldözhesse. . .” (M. K. M. 65 old)

            A fentebb említett országgyűlés törvénycikke alapján bizonyossá válik, hogy Dózsa központi hada csakis a hajdúságban lehetett.  Maradandó emlékek nem igen maradtak róluk, mert azóta minden elporladt, de a kutatók biztos, hogy találnak valamit a levéltárakban, vagy a szájhagyományban, amit szintén figyelembe kell venni, mert a történteket az apák továbbadják, és itt még a Hunyadi családról is kiderülhet a nem rumán származás. 

            Az ősi magyar alkotmány szerint (Pusztaszer) az uralkodónak az Árpád-házból kell származnia, míg ki nem hal, kihalása után a királyválasztás a nemzet jogköre.

            Horváth Mihály tudósít, hogy 1301-ben, az Árpád-ház kihalását valamelyik pártnak cselekménye idézte elő.  Ezt a tudott tényt, hivatalosaink nem közölték velünk, pedig tudott volt, mivel a királyt a Szent Szék – a bíborosok -  által a király mellé rendelt cseh testőre Cillei Ulrik ölte meg a hagyományos három élű cseh kardjával. Az Árpád-ház a napjainkban sem halt ki, írja Horváth Mihály.  Sőt, az Atilla-ház sem, mert mint írja, maga a Rudnay-ház is Atilla-ház származéka volt, és az 1849 utáni években halt ki.  A Pápa Róbert Károlyt küldte elfoglalni a magyar trónt.  A nemzeti pártot képviselő Csák Máté és Apor László erdélyi vajda a végsőkig ellenezték e szent-széki beavatkozást, és őket támogatta a nemesség és a nép.  „Soha nem megyünk bele, hogy a Pápa küldjön királyt Magyarországra. . . „  --  „A Pápa csak annyi joggal rendelkezik legfeljebb, hogy a nép által választottat megerősítse.” --- írta Csák Máté és Apor vajda a Pápának.  Visszautasították Róbert Károlyt, de a Pápa nem nyugodott bele, és a Pápát támogató magyar urak sem. 

            A vita, a harc évekig elhúzódott.  Csák Máté és Apor László a koronát is magukhoz vették, hogy elkerülhessék a csel folytán való koronázást.

            Végül is elbuktak, a Szent Szék és püspökök támogatói győztek.  Róbert Károly a koronázás pillanatában pápai hűbérré tette Magyarországot, és itt kell megemlíteni, és soha el nem feledni, hogy Hazánk kétszeres hűbéri sorsban sínylődött. Ez volt az első, amelyet Róbert Károly adományozott hálából a Szent Széknek 1310-ben.  A második rabszolgasorsra adás az 1686-es Buda felszabadulásakor, a labancok jóvoltából, amikor a nemzet lemondott fegyveres ellenállásáról, amikor a király nemzetellenesen lép fel intézkedéseiben. Az a szándék győzött, ami már Szent István korától a Hazánk feletti hatalmat igyekezett megszerezni, de II. Endre haláláig, az Árpád-ház kihalásáig, az Árpád-házi királyok alatt teljes mértékben nem sikerült. 

            Itt kezdődött magyarságunk megtörése, a nyugati életformába való betörése.  E kormányzat az ország határait kiszélesítette, de megtört, elpusztított minden magyar kultúra-megnyilatkozást.  Beindult a jobbágyi rendszer kiépítése, ősi szabad népeink igába törése.  E kortól majdnem teljesen az uralmi helyeket az idegen nemesség és főpapság foglalta el.  Róbert Károly fia, Lajos, követi apja politikáját a trónon.  Intézkedéseiben teljes támogatást nyert a Szent Széktől.  Uralkodása alatt nemzetközi tekintélyt, elismerést kap nemzetünk. Ő maga megkapja a „Nagy” előnevet.  A történészek a magyaroknak is dobnak egy kis sallangot.  Azt írják rólunk, hogy „ nagy volt hajdan a magyar. Nagy volt hatalma, s birtoka.  Magyar tenger vizében hunyt el Észak-Kelet-Dél hulló csillaga. . . !    Ebben annyi az igazság, hogy a magyaroknak kellett három tenger között védeni az egyház érdekeit. . .!” írja Horváth Mihály. 

            Tekintélye nagy volt a magyarnak, de ugyanakkor az országot és nyelvét fenntartó paraszti népet az urak önkénye alá vetette.  Behozta az olasz, német iparosokat, kiszorítva a magyart, pedig ezen időben nagy tekintélye volt kézműiparunknak.  Az idegenek állami támogatást kaptak, ugyanúgy, mint most, céheket alapíthattak, ugyanakkor ezt megtiltották a magyarnak.  Ez idegen céhekbe a magyarnak belépni nem lehetett.  A magyar nyelv nagyon megfogyatkozott és az idegenek lenézték nyelvünket.

*          *          *

            Dózsa Györgyöt megelőző időkben (1437) Buday Nagy Antalt és társait, a papi főhatalom kerékbe töreti, mert hirdetni merték a független, szabad, nemzeti gondolatot.  Pedig hívő keresztények voltak, hitték, hogy minden áldás a földre a jó Istentől jön.  De a mindennapi élet, az élet kegyetlenségeit nem tudták az Isten szellemével kapcsolatba hozni, ezt az ördögnek, vagy az ármánynak tudták be. 

            A magyarság eltemette Csák Mátét és Apor vajdát, a nemzeti párt lelkét, a független magyar nemzeti gondolatot. . . Nemzet történetünk a későbbi időben úgy emlékezik meg az igazság szégyenére, Csák Mátéról és Apor László vajdáról, mint „rabló lovagokról”.   A törökkel a magyarságnak nem volt semmi baja, Kelet és Nyugat hitbéli, de mind inkább politikai és gazdasági erőviszonyainak küzdelme volt (H. M.). Hazánk földrajzi elhelyezkedése, vagy még inkább, mint az Egyház hűbérese, annak érdekeit kellett saját létérdeke elé helyezni, és harcban állni a kor Európa legnagyobb hatalma ellen.  Mint egyházi hűbéresek semlegesek nem maradhattunk. 

            A 150-évi török megszállás Hazánk területén dőlt meg, mint világhatalmi tényező, de a magyar levéltárak alig tartalmaznak erre vonatkozó hivatkozásokat.  Épp ez ébreszti a gyanút, hogy ez sem igaz, azaz hamisított, vagy elferdített.  Első számú kötelességünk lenne a török levéltárak átvizsgálása, írja M. Katonka Mária.  A külföldi írók, kutatva a török történelmet, teljesen más tényfeltárást találnak rólunk, mint amit velünk taníttatnak.

            Hunyadi János tisztán látta és átérezte az akkori helyzetet, egy vér és egy gondolat volt velünk, megmenteni és erőssé tenni Hazánkat.  Ha idegen lett volna, nem érezte volna a magyar lélek akaratát, parancsát.  Az érzéshez több kell, mint a nyelv.  Kormányzóvá választása első idejében visszaállítja a Nemzeti függetlenséget.  Aztán szintén az elsők között van a törvénycikk, hogy a Szent Székhez fordulni, a magyar országgyűlés tudta és beleegyezése nélkül, akár a bíborosnak is – minden tisztségtől és minden vagyontól való megfosztást vonja maga után . . .! (H. M.) 

            A Szent Szék és a bíborosok Csillei Ulrikot uszították a Hunyadiak nyakára.  Hunyadi Mátyás édesapja nyomdokain halad.  Horváth Mihály írja, hogy a magyar nép olyan csodálatos erkölcsi és szellemi erő birtokában van, hogy a legerősebb nemzeti csapást is képes kiheverni, egyetlen egy generáció alatt, ha saját véréből való, vele érző vezető rétege van.  A Hunyadiak kora mutatja ezt. 

            Hunyadiak az ország országlását a régi alkotmányra, Etelközre alapozták. „Feltételezhetjük, hogy a Hunyadiak uralkodása alatti nemzeti emelkedés példája volt az a szikra, amely eljutva Európa nyugati országaiba, ott is mozgalmak indultak arra, hogy az egyházi érdek elé helyezzék a nemzeti érdeket, mert így kívánta a fejlődő élet is.   Feltételezhetjük, hogy a nyugati felvilágosodás korának bölcsője valahol ott ringott Pusztaszer körül, és még mélyebben a magyar őstörténelemben.” (H. M. 69. old.)

            Dózsa György és társai tanúi voltak e kor történetének.

            Hunyadi Mátyás halálával, amelyet ugyancsak nemzet és magyarellenes Habsburg politika vitt végbe – amit külföldi irodalomban olvashatunk – majdnem a végpusztulás borította el a független nemzeti Magyarország földjét.

            Ulászló uralkodása alatt a Magyarország „megkeresztelkedett” Szerencsés Imre, bankár és a Fuggerek szorításában vergődik, nyög a nép, mint Horváth Mihály írja.  Ez időben meghal a Pápa és vele a Bakócz Tamásnak ígért pápai trón lehetősége.  

Miként a tüzes trónig?

            A pápaválasztásra induló Bakócz Tamás úgy szórta az aranyat amerre ment, mint a cséplőgép a pelyvát ígérgetve nagy megvalósítandó terveket.  Ebben az a figyelemreméltó, hogy az aranyat külföldön szórta, az ígéreteket meg Magyarországon. 

            Medici Jánost választották pápának, akit X. Leo néven iktattak be. Bakócz Tamást meg pápai követnek választották, amely egyedülálló rangot jelentett.  Ez időben a mórok Spanyolországban háborúztak az iszlám, Allah hatalmának terjesztéséért.  A törökök belekapcsolódtak a mórok védelmében, az osztrák Habsburg-római császárság támadásával.  A szultán átvonulás kért Hazánk területén Ulászló királytól, Ausztria felé.  Az európai államok segítséget ígértek a királynak, abban az esetben, ha nem egyezkedik.  Ulászló nem bízott az európai nemzetek segítségnyújtásában, ezért már Bakócz Romából való visszatérése előtt egyezségre jött a törökkel.  Ez a török békekötés zavart idézett elő a Pápa és Követének terveiben.  Horváth Mihály írja, hogy Bakócz tudta, hogy tisztségével, mint „Pápa követ” nagy hatással lesz Ulászlóra.  Ezért parancsba adta, hogy Ulászló az országgyűlést hívja össze. 

            A király vonakodott, hiszen most kötött egyezséget a szultánnal, és ez ellenségessé tenné a helyzetet, de a kényszer hatására mégis megtette.

            Bakócz az országtanácsban elmondta a Pápa kívánságát, és azt, hogy ezt a török elleni háborút Ő maga szervezi.  „Azért Isten szentnevében hirdettetnek minden rendelkezések és büntetések azokkal szemben, akik ezt a tervet ellenzik, megtagadják és minden ilyent ’pártütőnek’ bélyegeznek.”  (H. M.)

            Ez volt az ok, hogy azokat a jobbágyokat, földbirtokosokat, nemeseket, akik a tavaszi munka kezdetén ellenszegülni mertek a hadba vonulásnak, mint „pártütőket” oly borzasztó kegyetlenséggel ütni, verni lehetett. 

            Bakócz, mint pápai titkár Dózsa Györgyöt kérte föl, akinek neve, mint hadvezér egy fogalom volt akkor.  Dózsa elfogadta a megtiszteltetést.  Volt-e lehetősége egyáltalán el nem fogadni, mikor erre a „Pápa titkára” kérte és bízta meg?  Pártütő lett volna maga is. 

            A borzasztó életkörülmények hatására, amelyek a Szerencsés Imrék és a Fuggerek pióca munkája által következett be, Dózsa nevére, a gyenge uralkodó Ulászló alatt, a jobbágyok tömegesen csatlakoztak az alakuló hadhoz. 

            „A nemesség észlelte a bajokat és kérték Bakóczot, hasson oda, hogy a Pápa a keresztes hadba vonulás esetére a bűnbocsánat ígérete helyett, ígérjen valami egyebet, elviselhetőbb, kevesebb robotmunkát és adóztatást.” (H. M.) 

            A hadbavonultak elhagyták a családjaikat, és az éhség egyre jobban úrrá lett közöttük. 

            Egyszer csak elindult minden.  Hogy honnan, senki sem tudhatta.  Dózsa és serege megindult azok ellen, akiket a Pápa nevében Bakócz előre „pártütőnek” nevezett.

            Mikorra Bakócz, a főrendek és a Pápa észbe kapott, már égett az ország . . . A főnemesség és a megmenekült nemesség, polgárság a Dózsa féle lázadókra vetette magát, és hihetetlen kegyetlenséggel pusztította és gyilkolta, akit elfogtak, ebből is a legkegyetlenebb a Szapolyai tábor volt.  Dózsát és Testvérét nemesi adott szóval Szapolyai tárgyalásra magához hívta táborába.  Őket ott lefogva, tüzes trónon, izzó koronával a fején, tüzes jogarral kezében megkínozták, félig sült testét embereivel etették meg, majd karóba húzták őket.  Nem kímélve a nagy számban hozzájuk került hadcsalád tagjait sem, nőket és gyermekeket, akiket felkoncoltak, vagy éhhalálra ítéltek.  Horváth Mihály írja, hogy a győzőknek a szívében nem volt egy szikrányi kegyelem sem. Úgy tűnt, hogy a karóba húzásoknak, kerékbetöréseknek soha sem fog vége szakadni.   Végül, ennek szűntével, a „vérítéletek” következtek.  Akik eddig megmenekültek, vagy csoda folytán túlélték azt, azok hozzátartozóira – a „bűnrészesein kívül”- több íziglen visszamenő halál, vagy megcsonkításos büntetés várt.  

            E szörnyű vérengzés alatt Dózsáék által 400 nemes áldozat történt.  Majd a Dózsáék leveretése után 70.000 magyart öltek meg az említett kegyetlenségek által. 

            „A magyarság lélekszáma abban az időben 3.5 – 4 millió volt.  Ilyen vérveszteség érte a magyarságot ebben az időben.  A 20. századi magyarság számarányához viszonyítva az I. és II. világháború, valamint a II. világháborút követő, ’háborús bűnös’ címen kivégzett vértanuk sok ezres számával, valamint az 1956-os szabadságharc együttes véráldozatával mérhető.”(M.K.M.)

            A Cegléden talált és Dózsának tulajdonított kétértelmű kiáltvány szerzőjeként X. Leo pápát és Bakócz Tamás „Pápa titkárt” bírálhatjuk.  (M. K. M. 72 old.)

            Dózsa és a dolgozó magyar nép a kor áldozata volt.  Mohácsnál megint a magyar nép vérzett el, mint ahogy ezt Harold Lamb írja.

            „A független szabad nemzeti Magyarország eszméjét 1944. október 10. tc. Szálasi Ferenc nemzetvezetővé választása állította vissza.  A háború utolsó stádiumába került helyzete nem adott módot arra, hogy a magyarság megmutathatta volna – mint a Hunyadiak korában – képességét arra, hogy ha véréből-húsából való vezető rétege van egyetlen generáció alatt képes újra éledni a magyar.”  (M. K. M)

            Áldozzunk Dózsa és társainak emlékére, mint példára, hogy mi történhet, ha nem ismert célok szolgálatába szerződünk egy meghatározott nemzetérdekű, független Magyarország visszaállításának célja helyett.  

Buda felszabadulása idejében (1686), a kiegyezéskor (1867), az Osztrák-Magyar Monarchia megalakítása ideje után, valamint a Trianoni 1920-as évek után, a Horthy rendszerben is – a körülményeket figyelembe véve -- nagy nemzeti eredményeket értünk el, de itt is óriási kiterjedésű egyházi és más birtokok maradtak azok kezében, ahová a Habsburgok „hálájából” kerültek.  Ami nem szolgálhatta a nemzetérdekű független Magyarország jóléti megelégülésének céljait, mert mindig elmaradt a magyar népet érdemesítő földosztás.  A népszaporodás biztosítása, egy mélyebb színtű népikultúra fenntartása – a napjainkban is – veszélybe került. Ez volt az egyik baj, amiért népünk nem tudott egységes támogatójává válni a kormánynak.  A másik nagyon elmulasztott alkalom az volt, hogy nem álltunk az általunk megtűrt kis népek követeléseinek az élére az 1848-as szabadságharcunk idején. Miután évszázadokon át megadtuk nekik azt a szabadságot, hogy új, egységes, erős néppé fejlődhessenek, ám nem törődve a név szerint tót, rác és rumán népekkel, mint tényezővel, az elárult népeket, és minket magyarokat is, az elnyomó, megsemmisíteni akaró osztrák császárság szolgai támogatóivá lettünk.  Ha a magyar kisebbségi törvényeket időben tudatosítjuk, nem pepecseljük el az időt, akkor, mint a kis népek bajnoka, közösen velük, szétrobbanthattuk volna az osztrák Habsburg birodalmat, amit a nyugati birodalmak is akartak.  Akkor a kiegyezés nem született volna meg, mint az Osztrák-Magyar Monarchia, de megvalósulhatott volna egy Kossuth által is javasolt Dunai Konföderáció.  Így nem vontuk volna magunkra a környező népek gyűlöletét, hanem a magyar szabadságeszme példaképén, a Szent Korona Tan, a vármegye törvények, a népek felszabadítója tiszteletét élvezhetnénk. 

            A kiegyezéskor kaptunk egy Deák Ferencet, mint a „Haza bölcsét”, akit a döntések, és a fejlemények eredményeként más jelzővel illethetnénk, mint „bölcse”.    

Az Osztrák-Magyar Monarchia kormánya tudatosan elhallgatta és nem emlitette Magyarországot és népének létezését. A Monarchia kül- és belpolitikáját, gazdasági ügyeinek intézését, kizárólag az osztrák kamarilla intézte, ezért létünkről a világnak semmi ismerete nem volt és mi csak, mint a Monarchia egyik bekebelezett tartománya szerepeltünk.  A Trianoni-döntéskor Ausztria „örökös tartományait” választották le róla, darabolták, osztották, és ajándékozták szét.  Pontosan így jártak el Magyarországgal is; hamis vádak alapján az „elnyomott, szegény, leigázott szomszéd népeknek adták ősi földjét” – 3.3 millióny magyarral!   Így a Monarchia bűneiért minket, magyarokat büntettek a legsúlyosabban! 

                                    *                      *                      *                      *                      *                      *                      *                        *                      *

A következő tanulmányban tárgyaljuk: Ki a magyar?  A kérdés megválaszolása a legnehezebb feladat, mert ez az egyén elbírálásának a függvénye.  Én hiszem és elfogadom az ebben írottak meglátásait.  Mi nem kapcsolódhatunk a rossz emlékű német szocialista, lelketzavaró, megosztó, megalázó, lealázó fajelmélet követéséhez.  Bár vannak, akik ragaszkodnak ehhez.

Ugyanilyen nehéz, kényes kérdés a Jézus származásának megvitatása, meghatározása.  De ennek elbírálásához Jézus tanításai, cselekedetei a Biblia tanusága szerint, az itteni idézetek alapján irányadó, és eligazító lehet.  

Lajdi Péter

Ki a magyar?

    Írásom címadása szándékosan kelti a kellőképpen művelt magyar olvasóban a Babits Mihályra emlékeztető reminiszcenciát. Ő „Mi a magyar?” címmel írt nagy felkészültségről tanúbizonyságot tevő, remek stílusú tanulmányt népünk jellem- és jellegbeli karakterisztikumáról, ismérveiről, mellyel jelen szerény cikkem semmi körülmények között sem óhajt versenyre kelni. Címadásomban csupán „zöngésíteni”, megszemélyesíteni szeretném a benne szereplő kérdőszót („mi” helyett „ki”), mely egyben megszabja vizsgálódásom irányát is e témában.

    Ki a magyar? Ki számít nemzetünkhöz tartozónak? Melyek ennek feltételei? Erre kísérlem meg megadni a választ.

    A legkézenfekvőbb választ e kérdésekre mindenki ismeri. Attól függően, hogy igennel avagy nemmel feleltél a kérdésre: „Fáj-e neked Trianon?”, azonosultál  a magyarsággal vagy elhatárolódtál tőle. Cikkem témája azonban sokkal összetettebb annál, mintsem hogy a válaszadás a közhelyszerűségnek ily banális szintjén kimeríthető lenne.

    Minden népi szerveződés, mielőtt a nemzeti lét magasságára emelkedett, a Föld különböző pontjain összeverődött nemzetségek, nagycsaládok, később kisebb-nagyobb létszámú törzsi formációk képében élte ős- és hőskorát. A jelenlegi, ötödik emberiség mitológiái kialakulásának a csak évtízmilliókban mérhető régmúlt idők homályába vesző időszaka ez, a különböző genetikailag és bőrszínben is egymástól elütő emberfajták kikristályosodásának korszaka, melyről csak a legritkább esetben rendelkezünk írásos dokumentumokkal, ezek is a hosszú időn át csak a szájhagyomány útján nemzedékről-nemzedékre átadott tradíciók lejegyzésein alapszanak.

    Ebben az összefüggésben fölvetődik, miért is állítja sok hiteles ókori forrás, hogy szkíta eleink a földkerekség legrégibb nemzete? Ennek nézetem szerint az a magyarázata, hogy a nemzeti öntudatraébredés náluk történt meg legelőször oly ősi időkben, amikor a ma ismert népek zöme a maguk jellegében még a törzsi hordák igencsak alacsony nívóját sem érte el, vagy egyáltalán még csírájában sem létezett. A nemzetté válás a régmúlt idők emberiségének hajnalán különösen a magaskultúra és a kifinomult és belterjes civilizáció elérésével járt kényszerű módon együtt, így népünk archaikus, a nagy vízözön előtti ún. negyedik emberiség vezető fajára visszavezethető eredete az általunk ismert legelső magaskultúra létrehozásának világraszóló és meghatározó érdemével is egyenlő.

    Ha az egy nemzethez tartozás kérdéskörét boncolgatja valaki, nem kerülheti meg a faji, azaz testi-biológiai leszármazás tematikáját. Sokan ezt tartják a legfontosabb kiindulási alapnak. Ez a felfogás vezetett végülis pervertálódott formájában a különböző fajelméletek kialakulásához, gondoljunk csak a közelmúlt faji alapon létrehozott fajelméleteire (pl. Nietzsche és a német nácizmus), de előfordult már, hogy a vallás álcáját is magára öltötte a faji téboly (jahvizmus-mozaizmus-júdaizmus-talmudizmus-cionizmus). Az valóban tagadhatatlan, hogy az egyes korábban vagy később megjelenő kultúrkörök egy-egy meghatározott és markáns faji jellegzetességgel rendelkező népcsoporthoz kötődnek, mely saját, másokkal össze nem téveszthető jellegzetességekkel, vonásokkal bír.

    Az etnográfiai, antropológiai és genetikai kutatások, főleg ez utóbbiak valóban a kézzelfogható, fizikai síkon is bizonyítékokat szolgáltatnak a népek széles spektrumának tipizálásához a meglévő különbözőségek alapján. Ezen belül különös jelentőséggel bírnak a markergén-kutatások, melyeknek népünket érintő tanulságai igen fontosak, ugyanis a sok ránktelepített idegen népességgel történt elkeveredésünk sem lazította föl lényegesen eredeti alapjellegünket a testi leszármazás terén. Az ún. EU 19-es markergén, mely már legkevesebb 35.000-40.000 éve folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében, a világon a legnagyobb gyakorisággal, 60 %-os arányban kimutatható a mai magyar népesség körében, tehát legmarkánsabban nálunk van jelen!! (Science tud. folyóirat, USA, 2000. novemberi szám; Az európai népek származása és betelepedése) Ez megingathatatlan bizonyítéka európai ősnép mivoltunknak, és bizonyítja egyben azt is, hogy nemzetünk őseredeti bölcsője a Kárpát-medence, ahol népünk elei a proto-szkíta ősök képében már a legkorábbi időkben jelen volt.

    A Rockefeller-alapítvány fölkérésére a montreali McGill Egyetem professzora, Prof. Wilder Penfield idegsebész föltérképezte és tipizálta a mai emberiség népeinek génállományát. E vizsgálódás rejtett célja az volt, hogy kézzelfogható módon megtalálják a zsidóság fölsőbbrendűségének genetikai bizonyítékát. A kutató rá is bukkant két olyan markánsan domináns népjelleg-meghatározó génre, melyek képesek faji keveredés esetén az idegen génállományt elnyomni és magukba olvasztani. A kutatás azonban nem a filoszemita alapítvány által várt eredményt hozta, ugyanis az egyik domináns gén az amerikai indián népekre, míg „a másik, tisztább vérvonal a Kárpát-medencében élő magyarok”-ra jellemző, de kisebb gyakorisággal „ez a vérvonal Japántól Kínán át Afrika felső részéig, majd Közép-Európában és az Urálon inneni területen egészen Skóciáig megtalálható” mindazokon a területeken, ahol érdekes módon az őslakos népek népzenéjének alapja a pentatónián, azaz az ötfokú hangrendszeren nyugszik. Ez a földrajzi lokalizáció megközelítőleg éppen azt a területet fedi le, ahol az íjfeszítő turáni népek, összefoglaló nevükön a szkíták alkották az archaikus, egynyelvű emberiség idején (, melyről a Biblia is beszámol) az autochton őslakosságot. Amikor mindez kiderült, hogy az isteni „kiválasztottságnak” igenis megvannak a genetikai nyomai, de nem az ő javukra szólnak, igen nagy volt a döbbenet és a riadalom a megbízók köreiben. Ezt tudva sok minden azonnal érthetővé válik számunkra. Így már felfogható, hogyan volt a magyarság számára lehetséges a folyamatos idegen betelepülés-betelepítés ellenére megtartani 60 %-os arányban mindmáig ősi népi jellegünket (Kiszely István antropológus szerint a mai magyarság még markánsabban képviseli a harmadik honvisszaszerzés kárpát-medencei lakosságának embertani képét az akkorinál!), és az is világossá válik számunkra, hogy a rockefelleri ellentábor mindenre elszánt erői miért akarják minden eszközzel elsorvasztani nemzetünk élniakarását.

    A következő tisztázandó kérdés az, hogy egy nép nyelvi hovatartozásának ténye meghatározza-e a vérségi leszármazást. A helyes válasz nem lehet se egyértelmű igen, se  egyértelmű nem. Előfordult már, hogy egy nép nyelvet és kultúrát cserélt, lásd a hun-török  származású, elszlávosodott onogur-bolgárok esetét. A ránkerőltetett végzetes finnugor elmélet már csak azért is elvetendő és hamis, mert szemellenzősen és érthetetlen makacssággal csak a nyelv vonalán kutatja eredetünket, és ezt is oly módon, hogy az alapszókincsünkben  hemzsegő sumér-hun-őstörök szavakról és nyelvtani elemekről (, melyeket inkább protomagyar alapszókincsnek neveznék, mert az átadók az említett rokon népágazatok felé  minden bizonnyal mi voltunk)   tudomást sem véve teljesen téves irányban, az észak-szibéria-i tajga- és tundralakó, párezres lélekszámú ún. obi-ugor (vogulok és osztyákok, máshogyan chantik és manysik) törzsecskék és a szamojédek irányában hajlandó csak elismerni az igen gyér nyelvi hasonlóságot, s így olyan népecskékkel akar rokonítani bennünket, amelyek lovat legalább kétezer éve nem vagy soha sem tartottak, és  életmódjukban is gyökeresen eltérnek tőlünk, nem beszélve a teljes genetikai megnemfelelésről.

    Ha megfelelő választ akarunk adni a kérdésre: Ki a magyar?, el kell gondolkozzunk afölött is, hogy a puszta testi-genetikai-vérségi és a nyelvi megfelelés ténye magyarrá avat-e valakit akkor, ha e két feltételnek megfelel, azaz az illető zömmel magyar származású és anyanyelvként beszéli nyelvünket. Válaszom egyértelmű NEM. Mint ahogy az sem tesz senkit magyarrá, ha az illető tartósan vagy akár születése óta Magyarországon él. Annak puszta ténye, hol tartózkodik valaki életmódszerűen, senkit nem minősít se a nemzeti hovatartozása tekintetében, se egyéb téren. Ugyanis megdöbbentő ma azoknak a Magyarországon élő, magyar vérségű és magyar anyanyelvű embereknek a száma, akik egy kis csurranó-cseppenő pénzbeli juttatásért, ócska kis pozícióért vagy a gyors előmenetelt nyújtó, biztos munkahely felkínálásának fejében bárkinek szolgálatába állnak. Feltűnően sokan vannak honfitársaink között, akiknek annak mérlegelése nem alapvető szempont, hogy kenyéradó gazdájuk a magyar érdekeket képviseli-e, avagy szándékosan azok ellen tevékenykedik. Őróluk a legnagyobb jóindulat birtokában sem mondható el, hogy a magyar nemzettest részei lennének, mert a magyarsághoz való tartozásnak a nyelvi-kulturális hovatartozáson túl szigorú feltételei vannak, melyek se a vérségi leszármazással, se a pillanatnyi tartózkodási hellyel, de még a magyar nyelvűséggel sem állnak összefüggésben, hanem csak és kizárólag  erkölcsi kritériumokban keresendőek. Ugyan ki tagadná meg a lengyel származású Bem apótól, Damjanich János honvédtiszttől, aki pedig szerbnek született, vagy azoktól a további, Aradon kivégzett mártíroktól a Magyar Nemzethez való tartozás kitüntetett és legmagasabb szinten történő elismerését, akik nem hazánkban születtek és egyáltalán nem vagy csak csekély mértékben bírták nyelvünket, de mégis becsületbeli ügyként kezelték a független Magyar Alkotmányra tett esküjüket, és igazi férfiakként, a magyar szabadság valóságos szentjeiként egyenes gerinccel áldozták életüket a magyar ügyért? Ugyan kinek jutna eszébe a törökkel folytatott élet-halál küzdelmünk egyik legbátrabb hazafiától, a horvát származású szigetvári hőstől, Zrínyi Miklóstól, vagy dédunokájától, az azonos nevet viselő jeles magyar költőtől és államférfitól elvitatni a nemzetünkhöz való tartozás előjogát? Ez utóbbitól származik az az elgondolkodtató kijelentés, mely így hangzik: „Horvát vagyok, tehát magyar.”

    Saját, nem tisztán magyar vérségű családomból is szolgálni tudok egy példával a magyarság melletti kiállásra. Egyik anyai dédnagymamám, akinek még német volt az anyanyelve, és Groß-nak hívták, egyszer így nyilatkozott családi körben: „Magyar kenyeret eszem, tehát magyar vagyok.” Annak a véleményének is hangot adott, hogy „meg kell becsülnünk ezt a rendes népet, hogy minket idegenként befogadott és teljes jogokkal ruházott fel, és egy pillanatig sem éreztette velünk senki, hogy idegenek vagyunk, és ti is tanulhattatok” – mondta gyermekeinek, akik ízig-vérig magyar öntudattal élték le életüket. Egyikük, Müller-Gyékényesi György, anyai nagymamám bátyja, a clevelandi Árpád Akadémia és a Szent László Lovagrend amerikai ágának, valamint a Clevelandben évente megtartott, az egész világból összesereglett magyar kutatók világkonferenciájának ötletgazdája és alapítója, egy magyar költő, Gyékényesi György és  NASA-mérnökök és amerikai egyetemi oktatók édesapja.

    „Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás!” – írta Márai Sándor. A magyarság tehát vállalás kérdése. A Magyar Nemzethez való tartozás kritériumai közé teljes kizárólagossággal nem tartozhat se a faji, se a nyelvi - bár ez nagy fontosságú -,  se az egyén országon belüli avagy azon kívüli tartózkodási helyének ténye. A faji feltétel már azért sem állja meg a helyét, mert tiszta, keveretlen fajok nem léteznek, talán csak az arktikus népek esetében van így. Minden nép kisebb-nagyobb mértékben különböző emberfajták keveredésének képét mutatja, melyen belül csupán kidomborodik egy-egy többségben lévő, domináns fajtajelleg. A népek kevertvérűsége a garanciája annak, hogy a tömeges vérfertőzés és a belterjes szaporodás következtében nem lépnek föl népi dimenziókban a faji degenerálódás tünetei. A zsidóság egyébként a legjobb úton halad efelé, bár a többi néptől való tudatos, faji alapon történő elkülönülési igyekezetük idestova csupán 3200 éve érvényesül, ami a sokmillió évre visszatekintő emberi történelem folyamán csupán egy szempillantásnyi időnek felel meg. Róluk tudni kell azonban azt is, hogy palesztínai vérszomjas honfoglalásukat követően a szkíta-hettita-kánaánita őslakosokkal, főleg az északi, izraeli (, tehát nem a júdeai) régióban alaposan elkeveredtek, a kazár zsidókra (askenáziak) már nem is pazarolva a szót.

    Nemzetünket a Teremtő Isten gyökeresen másra szemelte ki, mint főleg az indoeurópai-szemita kultúrkörhöz tartozó népek java részét, amelyek a pillanatnyi előnytől és a rövidtávú érdektől hajtva hódító mohóságukon úrrá nem tudván lenni az egymás ellen folytatott állandó határvillongások és hódítások vérzivatarává változtatták az emberiség történelmét, mely – még ha eltúlzott jóindulattal is szemlélnénk – sem mutatja az erkölcsi és minőségi fejlődés felfelé kirajzolódó ívét, hanem inkább a dzsungel kérlelhetetlen és bestiális  törvényei egyre erősebb érvényesülésének elborzasztó képét tárja elénk. Mégha elfogulatlanul vennénk is saját történelmünket górcső alá, akkor is kénytelenek lennénk egy a múltunkból kirajzolódó szembetűnő sajátosságot megállapítani: A magyarság soha nem támadt más népekre területszerző szándékkal.  A szlovákok, akiknek ősei még a harmadik honvisszaszerzés idején sem voltak jelen jelenlegi szállásterületeiken (Felvidék), hanem csupán csekély számú morva nagycsaládok képviselték a Kárpát-medence észak-keleti peremvidékén a szlávságot az avar telepítési politikának köszönhetően, mégsem átallanak minket azzal a váddal illetni, mintha Árpád magyarjai területeket foglaltak volna el erőszakkal tőlük. Árpád szabír-onogur-hun magyarjai az avarok hívására csupán visszatelepültek őseik földjére, az előttük is már azonos nyelvet beszélő hun-avar-őspannon testvérnépek által lakott Kárpát-Hazába.

    Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Bennünket támadtak meg minden időben a kárpát-medencei Szentföld megszerzésének érdekében gonosz idegenek a szélrózsa minden irányából. Sokan agresszióként vetik szemünkre ellenségeink táborából az idióta és együgyű  módon „kalandozások”-nak csúfolt mesteri hadjáratsorozatunkat, mely a harmadik, az Álmos és Árpád nagykirályok megszervezte honvisszaszerzés idején történt, és mely az amerikai katonai akadémiákon tananyagként szerepel mind a hadtáp zseniális  megszervezésének témakörében mint követendő példakép, mind pedig pl. a lángészi képességekkel megáldott Bulcsú hadvezér által vezényelt, sokszoros, seregét ért nagyobb veszteségek nélkül végrehajtott Alpok-átkeléseinek (nesze neked, Hannibál) és győztes hadjáratainak világraszóló pozitív példáját elemezve.

    Tisztában kell azonban lennünk azzal is, hogy az összesen 54 sikeres hadjáratot magában foglaló, a történelemben párját ritkító magyar katonai bravúrnak hármas célja volt, melynek során csupán három csatát vesztettünk (az augsburgi, Lech-mezei az egyik, melyért a magyar fő hadtest ott, helyben szörnyű bosszút állt), de ezeket soha sem a magyar fő haderő szenvedte el. Mi is volt ez a hármas célkitűzés, melynek során Cordovától Szászországig, a franciaországi atlanti partoktól egészen le Bizáncig, az Apuliai-félszigettől Belgiumig katonai ellenőrzés alatt tartottuk szinte egész Európát? Egyrészt: első sorban a fő cél a nyugati hatalmak katonai erővel történő elrettentése volt hazánk megtámadásától (Nem tanultak belőle, ezért 907-ben újra véres orral kellett elkullogniuk a Pozsonyi Csatából menekülő százezres egyesített germán haderő kevésszámú túlélőinek.) Másrészt: az egymással torzsalkodó, főleg germán fejedelmecskék és kiskirályok nagy előszeretettel vették igénybe egymás ellen a vitéz és szívós, valamint hősiesen harcoló katonák hírében álló magyar katonai egységek segítségét fizetség ellenében. Harmadszor: a Nagy Károly-féle, az Avar Birodalom ellen véghezvitt  frank rablóhadjárat során az avar-magyaroktól elrabolt temérdek kincs visszaszezésére irányult a magyar hadjáratok zöme, melyek világosan kimutathatóan olyan városok, kolostorok-monostorok és apátságok (pl. a Sankt Gallen-i kaland) útbaejtésével folytak, melyekbe a manapság már igen megalapozott érvekkel kétségbe vont (ld. Heribert Illig: A kitalált középkor; Karl, der Fiktive, magyarul: Fiktív Károly) létezésű frank uralkodó - vagy egy tényleg létezett, de a valóságnak megfelelően korántsem dicsőséges uralkodói attribútumokkal felruházható frank fejedelem – a zsákmányolt avar ötvösremekeket eladományozta. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Nagy Károlynak még a neve is a hun-avar-magyar kultúrkörből lopott elnevezés, ugyanis Kar-ulu ómagyarul fekete ölyvet vagy egyesek szerint fekete sólymot jelent  a magyar Tur-ulu (újmagyarul: az új fény, a dicsőség fia, sumér: Tur-ullu, a gurusuny-kerecseny-karácsony sólyom, az Isten Fiát megjelenítő madár) ellenpárjaként.

    Babits Mihály a magyarságnak ezt a más népekről nehezen kijelenthető jellembeli jellegzetességét, hogy nem törekszik más népek területeinek háború útján való  bekebelezésére, így jellemzi „Mi a magyar?” című tanulmányában: „A magyar nem cselekvő, hanem szemlélődő, aki nyugodtan néz körül, és mindig jól tudja, mikor nem szabad és mikor nem érdemes cselekedni. A magyar éppenséggel nem cselekvő hajlamú nép. Ami annyit is jelent, hogy nem támadó. Megelégszik a magáéval, de ezt aztán szereti bekeríteni, ehhez ragaszkodik.” Frappáns megfogalmazása ez a magyar gyepü-szellemnek.

    Magyarnak, ami azt is jelenti = igaz magyarnak lenni RANG! Ezt a rangot mindenkinek ki kell érdemelnie nemzete melletti elkötelezettségével, ezt bizonyító tetteivel és az ezekhez méltó magatartásával! A magyarságba, mely erkölcsi kategória, ingyen és érdemek nélkül beleszületni nem lehet. Erre a magaslatra az emberi élet során föl kell emelkednie mindenkinek, aki ebben az országban látta meg Isten rendeléséből a napvilágot, legyen akár magyar, akár oláh vagy tót, ruszin, horvát vagy szerb, cigány avagy zsidó. Akármikor is kapcsolódott be egy-egy később Magyarhonba betelepült nemzetiség, azzal, hogy a Szent Korona kisugárzási övezetébe ékelte saját sorsát, ezzel a magyar történelem szerves részévé vált a maga módján. A betelepüléstől kezdve akár tetszik nekik, akár nem, a magyar történelem fogaskerékrendszerének részeivé váltak. Érte vagy ellene éltek és élnek, önmagukat minősítve a magyar anyanemzettel szembeni magatartásukkal. Sokan vendégszeretetünkkel durván visszaélve ellenünkre fejtettek ki erőfeszítéseket ország- és kultúratolvajlási szándékkal (oláhok, rácok, tótok, néhányszor még  az erdélyi evangélikus szászok is), míg mások (a zömmel katolikus svábok és horvátok, de tagadhatatlanul számos az ilyen zsidóknak is a száma!) örömmel asszimilálódtak az idegen vérségűeket mindig nagy vonzerővel és könnyen magába olvasztó magyar művelődésbe.  Nem véletlen, hogy zsidókat és németeket nagy számban magába olvasztani csak nekünk, magyaroknak sikerült a világon! Ez a magyar kultúra és nyelv egyedülálló gazdagságával és varázsával magyarázható. „Ha a világot nem Ady nyelvének birtokában ismerem meg, nem lehetett volna belőlem több egy közönséges fizikatanárnál.” – nyilatkozta a magyar zsidó, Teller Ede, a „hidrogénbomba Atyja”, aki a Magyarok Világszövetségének tagjaként halt meg.

    A Magyar Szent Korona kisugárzási övezete a trianoni országcsonkítás dacára is a Kárpát-medence egészére, sőt még messze azon túl is kiterjed. Az Angyali Korona oltalmazó, védő, megszentelő és beavató energiáit minden Kárpáthazában élő emberre kiárasztja. A döntés az egyes emberen múlik, hogy lelkében hajlandó-e együttrezegni ezen energiákal a közös haza üdvén fáradozva, vagy hagyja magát tudatlan és idegen érdekeket kiszolgáló csirkefogó politikusai által agymosni és felheccelni a térség őseredeti tulajdonosa és anyanemzete, a magyarság ellen. Milyen jó lenne, ha a Földnek ebben az Isten által kitüntetett adottságokkal felruházott, szent területén élő összes nép felismerné, hogy a jelenlegi szétszakítottságban és a kölcsönös ellenségeskedésnek e mostani vadállati,  acsarkodó szellemében külön-külön egyikük sem lesz képes megvalósítani álmait és fölvirágoztatni külön létét egy olyan területen, amelyet nemcsak a Teremtő Isten, hanem a földrajz könyörtelen törvényei is egynek, megbonthatatlannak és szétszakíthatatlannak alkottak meg!!  Akárcsak az igazság napja, mely válogatás nélkül ontja sugarait igazakra és bűnösökre, úgy borul a Kárpáthaza egészére oltalmazó óriáskupolaként a Magyar Szent Korona szentgráli ereje, mely akár egy széttörhetetlen abroncs, megfellebezhetetlenül összetartja ezt az egyedülálló és sokoldalú, egyszeri földrajzi, embertani és kulturális-gazdasági egységet, és melynek hivatása országunk határain messze túlnyúlik, és az egész emberiség üdvtörténetében kimagasló kulcsszereppel felruházott Magyar Nemzet és a vele eszmei-tudati közösséget vállalni kész társnemzetek közös szent feladatában ölt testet: a nagybeteg emberiség testi-lelki nyavalyáinak gyógyításában (ld. a Szent Koronán  két orvoszszent, Kozma és Damján).

    Hogy miért éppen az erkölcsiség tartományában vélem megtalálni a vérségi-nyelvi-kulturális hovatartozáson túl a magyarsághoz való tartozás legfőbb feltételeit, abban az a felismerés is szerepet játszott, hogy tudatában vagyok annak, hogy nemzetünk utolsó maradéka annak a szkítaságnak, melyről az őket közelről ismerő ókori történetírók (Hérodotosz, id. Plinius, Justinus, Ptolomaeus, Josephus Flavius, Arrianus, Pompeius Trogus stb.) följegyezték, mintegy követendő példaként mutatva föl saját népeik számára a szkíták erkölcsi magatartását, mellyel kapcsolatban egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy a szkíták az igazságot nem törvénykönyvből ismerik, hanem a természet oltotta beléjük, azaz a szívükben hordják az alapvető erkölcsi törvényeket, melyeket szigorúan be is tartanak.

    Hogy Jézus, a Fölséges Isten Fia mint ember származását tekintve nem volt zsidó, annak egyik bizonyítékát a sok között abban látom, hogy míg tanításának alapszellemisége,  lényegi tartalma és Isten-képe forradalmian eltér az „ószövetségi” zsidó alapmentalitástól és „isten”-képzetektől, mégha föl is használ a júdai hagyományból egyes motívumokat, hogy a zsidók is  megértsék, mit üzen nekik, addig az általa hirdetett Ige alapvető eszmeisége viszont kísértetiesen megegyezik szkíta eleink régről ismert életpéldájával, gondolatiságával és erkölcsi felfogásával, melyeknek alappillérei az egyenesség, az adott szó becsülete, a szeretet és hűség, valamint a testvérbarátság intézménye, mely a vérszerződés szakrális szertartásának aktusában ölt testet, melynek főbb elemeit az Oltáriszentség megalapításában a Nagycsütörtökön ünnepelt ún. Utolsó Vacsora során világosan fölismerhetjük.

    Az ókori szkíták tehát szívükben hordták az erkölcsi törvényeket, melyek az isteni őskinyilatkoztatás tiszta forrásából táplálkoztak, és nem egy emberi közmegegyezésen alapuló, írásban rögzített törvénykönyv paragrafusait, rigolyás előírásait kellett betartaniuk a megtorlástól való félelemben, meggyőződés nélkül és szolgamód, mint a zsidóknak.

    A galileai Szent János evangélista gnosztikus Örömhírében ugyanígy ellenpontoz: „A törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztussal valósult meg.” (Jn. 1./17) A zsidó származású Szent Pál alias Saul rabbi is úgy vélekedik a zsidóknak írt levelében, hogy a mózesi törvény nem vezetett az azt betartó emberek megigazulásához, csupán elviselhetetlen terheket rakott az emberek hátára, melyek elsorvasztották mind az igazi Isten-ismeretet, mind a helyes morális értékítéletet és a vallási formalizmusból kényszerűen következő képmutatáshoz és bizonyos külső előírások betartásának lesunytszemű  szervilizmusához vezetett. Jézus ezzel kapcsolatban ezeket a feddő szavakat intézte a farizeusokhoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes tanítószékében ülnek. Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, mert mondják ugyan, de nem teszik.” („Méltó” utódai e szellemiségnek a zsidó gyökerek miatt zsidókeresztény főpapjaink közül sokan.) „Elviselhetetlen terheket raknak és rónak az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem hajlandóak mozdítani rajta.” (Mt. 23./2-4.) Másutt így korholja a zsidó farizeusokat: „Isten parancsát nem tartjátok meg, de emberi hagyományokhoz, mint például korsók s poharak mosogatásához meg sok más hasonló dologhoz ragaszkodtok. Aztán így folytatta: Isten parancsát ügyesen kijátsszátok, hogy megtartsátok hagyományaitokat.” (Mk. 7./8-10.)

    Később ugyanebben a vitában a vallásos zsidóság alapfelfogásával viaskodva ezeket mondja Jézus Urunk: „Nem értitek, hogy ami kívülről jut a szájba, nem szennyezheti be az embert, mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába és a félreeső helyre kerül? Ezzel tisztának jelentett ki minden ételt.” (Radikálisan mást tanít itt is, mint a zsidók!) „Ami azonban az emberből ered, folytatta, az teszi tisztátalanná az embert. A szívből származik ugyanis minden rossz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, hamisság, kicsapongás, irígység, káromkodás, kevélység, léhaság. Mindez a gonoszság belülről ered és tisztátalanná teszi az embert.” (Mk. 7./18-23.) Ha tehát létezik egy olyan nemzet, melyet nemcsak a világ legősibb népeként tartottak számon az ókori klasszikus források, hanem olyanként is, mint amelynek tagjai a külső erőszak kényszerítő parancsa nélkül a szívükben hordozták az alapvető erkölcsi törvényeket, akkor ez a nép igazi jézusi szellemben kellett hogy éljen, és kultúrájának eszmei és morális alapjai Jézus tanításának  - mai keresztény terminussal élve – „Ószövetségét” jelentették, a szkíta-sumér-káldeus-nimródi hagyományokból szervesen kinőtt hagyományrendszert, melyet a zsidók által Rabbi ben Panther-nek (= Párduc Mester, mely a párduckacagányos Nimródtól és Gilgamestől egészen Árpádig ívelő tradíciót támasztja alá) és Nimród fiának nevezett galileai Jézus vitt tökélyre és teljesített be.

    Mintha a babiloni fogságot megjövendölő „ószövetségi” Jeremiás próféta is találkozott volna a szkíta szellemiséggel, amikor a jövő borzalmairól prófétálva, amelyek a zsidóságra várnak, e bíztató szavakat adja Isten szájába: „Törvényemet a szívükbe helyezem, a szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek.” (Jer. 31./33.) Ebből is kiviláglik, hogy a  mózesi törvény formális betartásának vagy benemtartásának és az ebből fakadó etikai következményeknek, a törvény szerinti élet belső megigazuláshoz nem vezető voltának problematikája már a Kr. e. VI. században is foglalkoztatott néhány igaz zsidót, többek között Jeremiás prófétát is. Az ő szeme előtt is a szkíta népek alaptermészetéből és ősbölcseletéből származó felfogás lebeghetett, amikor a fenti szavakat megfogalmazta követendő példát és a jövendő remény ígéretét csöpögtetve a Babilonba való elhurcoltatás előtt álló, szörnyen lezüllött népe lelkébe, mely ígéret beteljesülése a zsidóság esetében még mindig várat magára az egész világ tragédiájára.

    „Eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten: akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn. 4./23-25.) – tanította Jézus.

    Hérodotosz, a történetírás atyja, ahogy nevezni szokták, elmeséli két szkíta harcos történetét, melyet csupán szemléltetésként mutat fel görög kortársainak a szkíták között széles körben elterjedt testvérbarátság példájaként. A két barát a harmadik honvisszaszerzés eseményeiből is ismert, a szkíták között széles körben elterjedt vérszerződés szertartása által válik testvérré. Miután egyikük fogságba esik, a másik addig nem nyugszik, amíg társát ki nem szabadítja az ellenség karmai közül. Ennek azonban ára van. Feltételként róják ki rá, hogy barátja szabadonengedéséért vájja ki saját szemeit, amit ő gondolkodás nélkül azonnal  meg is tesz. Szép példája ez a már az ókorban szállóigeként emlegetett szkíta testvérbarátság  önfeláldozó, bátor és hű szellemiségének. Egybecseng ezzel a jézusi tanítás, mely így szól: „Senkinek sincs annál nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn. 15./13-14.)

    Ne felejtsük el semmiképpen sem azt, hogy még a Győri Csatába induló, Napóleon ellen hadba vonuló nemesembereket és katonáikat is a szkíta vitézség hősi erényeivel buzdították és lelkesítették a XIX. sz. első felében is. Ennek a csatának a lefolyását Jókai Mór részletesen ecseteli a Névtelen vár című regényében, melyet meg is filmesítettek. Egészen más kép tárul elénk a regényből, mint amit eddig Petőfi alapján sulykoltak a nebulók fejébe az irodalomórán,  melyben a roppant túlerő ellen ugyan számunkra érthető módon nem győzelemmel végződött csatát valósághűen írja le az író, melyet maga Napóleon is csak úgy emlegetett, mint a legkeményebb ütközetet, amelyet valaha meg kellett vívnia. Ne tulajdonítsunk hát túl nagy jelentőséget a szabadkőműves Petőfi propagandisztikus verssorainak, melyben arisztokrataellenes, plebejus lelkiségének adott csupán gunyoros hangot az „A nép nevében” c. versében: „Majd elfeledtem győri vitézségtek,/  Mikor emeltek már emlékszobort/ A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”. Petőfi ugyan egyike legnagyobb magyar költőinknek, de az a szellemiség, melyet veleszületett szláv vérmérsékletével, melynek jellemző velejárója a lobbanékony izgágaság és a rebellióra, valamint a szélsőséges anarchizmusra való hajlam és a túlzásoktól hemzsegő, forradalmias megnyilvánulások, nem reprezentálja az eredendően magyar fajta sajátosságait. Arany János a maga paraszti, megfontolt józanságával, letisztult bölcseségével s a mélyhegedű megrendítő, lágy búgására emlékeztető szomorkás költészetével sokkal hívebben fejezi ki nemzetünk lelki alapjellegét, sajátos karakterisztikumát.

    Hogy miért volt szükség e terjedelmes valláserkölcsi fejtegetésre, annak magyarázata abban rejlik, hogy egyrészt megvilágítsam a jézusi tanítás és az íjfeszítő népek, így saját nemzetünk valamikori felfogásának folytonosságát és szoros lélekalkati rokonságát, másrészt pedig, hogy bemutassam, mekkora szakadék tátong az „Ószövetség” népe által képviselt „etikai” rendszer és a szkíta tanok beteljesülésével és betetőzésével felérő jézusi tanítás között. Ezért írta a Dózsa-féle parasztlázadást leverető Werbőczy István, a Hármas Könyv (Tripartitum) szerzője, hogy a magyarság nem Róma jóvoltából lett keresztény, hanem közvetlenül Istentől, tehát már Árpádék előtt is az volt, mégpedig szkíta-keresztény, senki sem erőltette rá erre.

    Ki a magyar? Hogy sikerült-e e pár oldalas tanulmánnyal közelebb hoznom az olvasót e kérdés nyitjához, azt döntse el mindenki, aki vette a fáradságot, és végigböngészte írásomat. Azt azonban még könnyebb feladatnak érzem, hogy választ adjak arra a kérdésre, hogy ki nem tartozik a magyar nemzettesthez, melynek, mint kifejtettük már, elsődleges alapfeltétele a hazafias elkötelezettség, mely magas erkölcsiséggel párosul, mert igaz „magyarnak lenni büszke gyönyörűség” (Sajó Sándor: Magyarnak lenni; vers).

    Kiről is jelenthetjük ki teljes biztonsággal, hogy az illető nem magyar?

    Kezdjük ugyanannál a gondolatnál ismét, mint e dolgozat elején! Akinek szíve legmélyén nem fáj a trianoni országcsonkolás, az, hogy 1920. június 4-én a versailles-i Trianon kastélyban ún. békediktátum formájában a keblünkön mérgeskígyóként melengetett nemzetiségeknek odaítélték ősi országunk több, mint kétharmadát, és magyar lakosságunk több, mint egyharmadát, az az ember hiába él közöttünk s beszéli folyékonyan nyelvünket, nem számít magyarnak, mert szíve, érdekei és ennélfogva nemzeti identitása is idegen tőlünk.

    Mindazok, akik a négyévenként ismétlődő demokratikus (démonokratikus?) választások során a nemzet ellenségeit, az idegen érdekeket júdáspénzért kiszolgáló, magyarul beszélő hazaárulókat (lásd a már idestova 8 éve hatalmat bitorló ballib politikai söpredéket) segítik hatalomra szavazatukkal, nem tarthatnak igényt arra, hogy magyarnak tartsuk őket. Mint ahogy azok sem, akik önálló és felelősségteljes gondolkodásra és józan értékítéletre képtelenül a „minden mindegy” lumpenproletár álbölcseségét hirdetve arctalan, szürke masszaként sodródnak a felülről az idegen szellemiségű médiumokból zuhogó agymosás tisztátalan és zavaros csatornavizében a „percemberkék dáridóján”, vagy támolyognak saját paráznaságuk ökörcsapásain.

    Nem számít magyarnak mindaz, aki saját rövidtávú, önös érdekeinek alárendeli az összmagyarság érdekeit és javát szolgáló feladatokat. Hányan sütögetik még a nemzetinek hazudott oldalon is báránybőrbe bújt farkasokként a saját pecsenyéjüket a Haza oltárán égő lángon! A beteges hiúsággal párosult, sokáig elfojtott szereplési vágy roppant erős hajtómotorként működik sokakban, akik a nemzeti oldalon is úgy forognak, akár a szélkakas.

    Nem számít magyarnak mindaz, aki megoszt, aki frakcióharcokat szít, aki önös érdekből  klikkesedik, aki a vallási szétszabdaltság mentén mocskolódik, aki a saját maga alá kapart szemétdomb mögül átkozódva szidalmazza más tanok szerint élő nemzettársait, aki idegen szellemtől megmételyezett hitelvek után lohol (zsidókereszténység), melyeknek alárendeli népe boldogulásának szempontjait.

    Nem nevezhetjük magyarnak azokat, akik áspiskígyó gyanánt kétélű nyelvvel behízelegve magukat tisztességes embertársaik bizalmába, az így belőlük kicsalt információkat karrierhajhászásból, pozícióféltésből, személyes becsvágyból avagy pénzért a mindenkori nemzetgyűlölő hatalomnak (ÁVH, kommunista Nemzetbiztonsági Szolgálat, MAZSIHISZ stb.) besúgják az előttük bizalommal kitárulkozó, mit sem sejtő személyt.

    Végül pedig mindazon magyar vagy emellett közel-keleti állampolgársággal is bíró egyedek és hazai szekértolóik, akik a magyar közélet állandó és aktív szereplőiként élvezve a státuszukkal együttjáró előjogokat, melyekkel rendre vissza is élnek, és akik minden erejük és képességük latbavetésével országunk és nemzetünk legyengítésén, népünk létszámának a lappangó népirtás alattomos módszereivel történő rohamos csökkentésén mesterkednek, előkészítve egy idegen faj tömeges térnyerését és betelepedését hazánkba, nemhogy magyaroknak nem számítanak, de esküdt ellenségeink, akik ellen minden -, ha kell erőszakos – eszköz is bevetendő, mert a jogos önvédelem nemcsak az egyes egyén, hanem minden nemzet alapjoga és kötelessége!!!

    Vajon hányan maradunk, akiknek titokban nem kell szégyenkezniük e sorokat olvasva?

KI A MAGYAR?

       *                      *                      *                      *                      *                      *                      *                      *                        *                      *

Botos László

EGY ISTEN - EGY HAZA

Trianon kérdés mai megítélése

    Az utóbbi idők, magyarul beszélő kormányainak minden vágyálma, minden baj orvoslása az Unióba való belépést tartja az egyetlen megoldásnak.  Sajnos, a félrevezetett, az így tudatlan magyar nép, ennek hitelében, nagyobb számarányban önmaga ellen, a magyar nemzet kipusztítását, állami szuverenitásának, függetlenségének elvesztését jelentő, ördögi kozmopolita világuralomra törő igyekezet támogatójává vált.  Miért e rohanás az önmegsemmisítés mielőbbi beteljesüléséért?

    Hisz, nem nekünk van szükségünk az európai elfogadtatásra.  Nyugatnak van szüksége ránk központi elhelyezkedésünknél fogva, és termékeik felvásárlása végett.  Ezért is követelésekkel, feltételekkel tárgyalhatnánk, ha lenne aki képviselné Népünket.  Az Unión kívül is van, és lesz létezés, ahol a parancs nem Brüsszelből fog jönni, hanem az Unión kívüli szabad nemzetek gazdasági egyesülésének érdekét szolgáló független nemzeti kormány hatóságaitól. 

    Az USA, amely példaképpé lett az egyesülés létrehozásához, az többnyire földvásárlás, California, Mexikótól való kisajátítás, a Manifest Destiny szellemében, önkéntes csoportosulás, egységesítéseképpen alakult ki.  Az egyesülés idejében, mondhatnám teljesen műveletlen népi települések összességéből.  Európában a nemzetek kultúrája, népszokásai, nyelve két évezredre nyúlik vissza.  Ez idő alatt a beidegződött népi szokásokat, nem lehet hatalmi szóval megváltoztatni, hogy súrlódás, mondhatom drasztikus emberjogi nemzetiségi sérelmek ne következzenek be.  Erre világos példát adott, a levitézlett Szovjet-unió.  Egy ilyen sok nemzetiségű állam fenntartása csak diktatúrával, népek, nemzetek elnyomásával, kiirtásával tartható fenn.

    Már az Unió megalakulása előtt privilégiumok, kedvezmények, elsőbbségek kikövetelésének harca adja a vitát, az egyenlő elbírálás, egyenlő jogok, egyenlő érvényesülés kitárgyalásakor.

    Miért érdemel Franciaország több jogot?  Csak azért mert népesebb?  Mit tett Európa és a keresztény világ érdekében, védelmében? 

    Száz évvel honvisszafoglalásunk után II. Szilveszter Pápa Krisztus Impériumába sorol bennünket.  „Miénk – írja – miénk a Romai Birodalom, erőt ad gyümölcshozó Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíták hatalmas királysága sem.  A miénk vagy Cézár, a rómaiak császára is és Augusztus, aki a görögök fejedelmi véréből származol, császárságoddal a görögöket felülmúlod, örökség jogán a rómaiaknak parancsolsz, elméddel és szavaddal pedig mindkét nép felett állsz.” 

    Ez bizonyíték, hogy már egy száz év ittlétünk után európai császári nemzetek, vagyis nagyhatalmak közé emeltettünk. 

    Thietmár merseburgi püspök, aki kortársa volt Géza fejedelmünknek, Krónikájában így írja le eleink megtérését.  „Gyécse, bár keresztvíz alá hajtotta fejét, sőt népét erőszakosan – kardja vértől párologva – kényszerítette a nyugati papok keresztelő medencéihez, mégis Ő maga tovább csak áldozott keleti ősei pogány isteneinek. S amikor ezért egyik papja megfedette, azt válaszolta: ’Elég gazdag és hatalmas vagyok ahhoz, hogy két istennek áldozzam’. . .”

    Ezer esztendőnk távlatából nézve, Géza cselekedete tragikus valósággá vált nemzetünk sorsában.  Mert nagyon sokszor kellett nekünk egyszerre áldozatot hozni Kelet és Nyugat részére.  Bizáncnak, Romának, császárnak és baziléusznak, germánnak, mongolnak, szultánnak, királynak, kereszténynek, mohamedánnak, Európának és Ázsiának.  Ahhoz, hogy ezt egy évezreden át tehettük Európa és a kereszténység védelmében, valóban nagyon erős, gazdag, hatalmas népnek kellett lennünk.  Amíg mi vérünket ontottuk a két idegen szellemiségű kultúrájú császárságok ellen, addig Nyugat-Európa nemzetei békében művelődhettek, népesedhettek.  A magyarnak pedig két ellenséggel kellett küzdenie „a Nyugat vallás rokon, de idegen fajaival, a kelet mohamedán, de fajtestvéri nemzete ellen”.  Országunk választhatta volna bármelyik oldalt, mindenképpen a győztes oldalon lett volna. De hite nem engedte a világhatalmú testvérnéppel való egyesülést.  Nemzetünk, ha rákényszerült a törökbarátságra, azt mindig a szükség parancsára tette.  Nem úgy, mint a francia legkeresztényebb király, XIV. Lajos.  Sokszor megpróbáltuk az igát lerázni, bízva a keresztény világ szolidaritásában, de igazából a német császárság segítségében. IV. Béla királyunk írja: „Akikkel Krisztusban testvérek vagyunk nem törődnek velünk.”

    A fiatal huszonegy éves II. Mohamed Szultán ült a török világbirodalom zenitjét elérő trónján, amikor 1453, május 29-én, a szultán beveszi a bevehetetlennek hitt várost.  XI. Konstantin közkatonaként harcolva elesik a város védelmében.  II. Szuleimán három nap és három éjjeles szabad rablást engedélyez, a mámorban úszó janicsároknak.  „Az evangéliumok mondhatatlan értékű arany iniciálés codexeit szétszaggatják.  Mindent felégetnek.  A törökök ürü húst sütnek a kéziratok tüzein.”  „A nép a mészárlás elől Sóphia szent Azilumába menekül, de a diadalittas török katonák rájuk törik a templom kapuit, s a tömjén illatos falak között, felkoncolják az aggokat, rabszíjra fűzik a gyermekeket, a fiatal nőket az oltáron gyalázzák meg, vérrel és szörnyűséggel mocskolva be a megszentelt köveket. Az utálat iszonyatává lett Sóphia temploma.” – panaszolja Pharanza.

    Majd Mohamed a főoltáron elmondja a „namaz-t” a hálaadó imát, s ezzel mecsetté avatja a keresztény építészet egyik legremekebbjét. 

Mohamedben még jobban felgerjed, az Allah-tól származó rendelet, a világuralom megteremtésének heve.  E rendelet önmagára tulajdonított küldetés hitele ambíciója tizenkét ország és kétszáz város elfoglalásában teljesedett ki. 

    Ez ellen a félelmetes, keresztényellenes erő megfékezésére Nyugatról nincs segítség.  III. Calixtus Pápa igyekezete, csak legfeljebb 2-3,000 idegen harcost mozgósít.  600 bécsi diák és 200 cseh, félezernyi lengyel és a pápa által küldött 150 fegyveres.  Ez volt Nyugat, önvédelmükre küldött segély osztaga.  Hunyadi János a szultánt 150,000 és 300 ágyú ellenében, a tudományos kutatás megállapításai szerint 50,000-55,000 fős haddal tönkreverte.   Elfoglalva teljes ágyú állományát.  A török veszélytől megszabadított nándorfehérvári győzelem (Belgrád) emlékére, Calixtus Pápa elrendelte a déli harangszó, e magyar győzelem örök idejű emlékezetét. Ez a tett önmagában nem elég ahhoz, hogy egyenrangú félként léptünk volna be az Unióba?  (Ha már nem volt lehetőség arra, hogy az Unióba való belépést elkerüljük.)

    IV. Béla Sixtus Pápához intézett levelében kifejti, hogy a Duna stratégiai fontosságú.  Kárpátok és a Duna Európa kulcsa.  „Minden keletről jövő támadás Európa ellen: itt, a mi országunk földjén dől el, mint ahogy itt dőlt el a múltban s itt fog eldőlni a jövőben is.”  „… Azoknak a váraknak védelmezésére helyeztük a lovagrendet, amelyeket  a Duna környékén építtettünk.” . . . „Mert azon alapszik a mi sokszor kipróbált elgondolásunk, hogy nekünk és egész Európának hasznosabb, ha a Dunát, várakkal megerősítjük: ez ugyan is a szembeszállás vize. . .”   „Hogy ha ezt (a Duna vonalát), ne adja az Isten, de elfoglalnák a tatárok, akkor számukra nyitva volna a kapu más keresztény hitű országokba;  egy részt, mert onnan a kereszténység irányában nincsen tengeri akadály, másrészt, mert itt a Duna-Tisza táján sokkal jobban tudják családjaikat és nyájaikat elhelyezni, mint másutt.” 

    Mire a megújuló harcok kicsit csendesedtek Hazánkban, nem maradt egyéb, mint romok halmaza.  

    De a romhalmak okozatához egyaránt hozzájárult az ellenségeinken kívül még a „németbarát” is.  Évszázados hősi harcaink színhelyét, várainkat, amelyeket a Kelet felöli védelem „ellenállás” erősségéért építettünk, és amelyeket a tatár és török meghagyott, császári parancsra sorba robbantatott fel „a német téboly gyűlölet”.

    „Hogy még szétzúzva se maradjon emlék az ősöktől megszentelt kövekből, várpalotáink maradványaiból, a betelepített ’hospesek’ égetnek szerte az országban épülő falvaik részére meszet.”

    E sorsra jutott Visegrád királyi vára is.  Visegrád vára a Duna mellett az „aqua contradictionis”, az ellenállás vize mentén, annak a védővonalnak volt egyik erőssége, amelynek alapjait IV. Béla 1259-ben rakatott le.  Majd Róbert Károly és Nagy Lajos királyaink fejlesztették és költöztek ide.

    Különösképpen ez a terület fenyegetőbb lett a tatár, török, német népek által, és ez a veszély éleződött a Habsburg-ház uralomra jutásával Ausztriában. 

    Magyarország tragédiája IV. Béla királyunk idejében (1235-1270) kezdődött.  Babenberg Friedrich, Ausztria hercege, és egynéhány lefizetett magyar főnemes úgy intézték a fejleményeket, hogy a velük rokon kun nép, akik segítségünkre lehettek volna a tatárok elleni küzdelemben, nem kaptak bebocsájtási engedélyt hazánkba, az oknál fogva, hogy nem keresztények.  Így IV. Béla magára maradt a tatárok elleni küzdelemben.  A Mohi csata elvesztése után (1241) Béla királyunk Ausztriába, Babenberg Friedrichhez menekült, aki a magyar királynak minden kincsét elkobozta és három vármegyénket övéhez csatolta. 

    Az elorzott területen tíz várat talált.  Megerősítette azokat, ezért a történelemben úgy hívják Őt, mint a Nyugat védelmezőjét a tatárokkal szemben.  A várak megerősítésének célja igazán nem a tatárok visszatartása volt, hanem megakadályozása a kizsarolt területek visszafoglalásának.  Friedrich felajánlotta segítségét Bélának, azzal a feltétellel, hogy az egész ország az ő kormányzata alá kerül, abban az esetben, ha a tatárokat legyőzi, megfutamítja, s ha Béla nem vállalja el a feltételt, akkor kiadja a tatároknak.  A király kénytelen volt elfogadni az ajánlatot, de kis csapatával sikerült megszöknie.  Visszatértekor megtámadta Friedrichet, aki a harcban életét vesztette. 

    E rövid történetre azért volt szükség, hogy bemutassam, kik azok, akik igazából európaiak és kik azok, akik valóban is tettek, harcoltak, védték Európát, és kik voltak azok, amikor a mindenkori világ legnagyobb pogány katonai hatalmával szembeszálltak és ennek következtében majdnem teljesen megsemmisültek, akkor a keresztény Nyugat egyik erőssége megzsarolja a menekülésre kényszerült Európát védelmező magyar királyt.

    E Babenberg Friedrich által kierőszakolt engedmény lett az alapja, amire hivatkozva 1920-ban Nyugat Magyarországot, valódi nevén Őrséget, Burgenland néven Ausztriához csatolták.  Ahhoz az Ausztriához, akinek császára, mint magyar király kényszerített minket az I. Világháború belépésre. 

    Az itt elmondott valós történetek alapján, ki az, melyik az az ország, amelyik több jogot, elsőbbrendűséget érdemel az Unió tagállamaként? 

    XIV. Lajos, a legkatolikusabb francia király, aki szabad akaratából, öncélúan ösztökélte a „pogány törököt” a Habsburg elleni támadásra, amely így rákényszerült a magyar oltalmazás mellett szembeszállni a törökkel, de ugyanakkor  e harcokat, nem Európa védelmére tette, hanem a magyarság folytatólagos elvéreztetése érdekében, hogy végül is leigázhasson bennünket, vagy az a Magyarország, amely az önvédelem hatására vált időnként török támogatóvá, hogy ezzel ellensúlyozza Országunk, a Habsburgok általi teljes gyarmatosítását, és amely élet-halál harcot vívott saját, és Európa érdekében, két ellenféllel szemben, és akit az oltalmazott hátba támadott segítségnyújtás helyett.   

    Németország, mire helyezi több jogosultságát?  Mivel érdemelte ezt ki?  Mi alapon tagadja meg, a demokrácia alapgondolatát, „minden népnek, embernek kijáró emberi alapjogait”?  Az 1920-ban elszakított magyar nép millióitól?  Milyen demokrácia, egyenjogúság az, ahol a népesebb nemzetek több jogot élvezhetnek, mint a számban kisebb, de kultúrában, emberiességben egyenlő, vagy magasabb szinten lévők?  A magyar géniusz szolgálta az emberiség ügyét, ugyanúgy, vagy jobban, mint bármelyik nyugati nemzet. 

    A demokrácia népuralmat jelent, de nem a Szovjet-unió népuralmi értelmezése szerint, ahol a kisszámú hatalomra jutottak uralkodtak, a népuralom maszlaga alatt, a nyomorba döntött, jogtalan többség fölött.  A demokratikus választásokon minden polgár szavazata egyértékű, még a miniszter szavazatával is.  E demokratikus elvből kiindulva minden ország, legyen az népes vagy kevésbé népes, egyenlő szavazási jog illet. Ha népes országok több képviseleti szavazatot élvezhetnek, mint a kevésbé népesek, ez az Unióban a mindennemű, örökös elnyomatást, kizsákmányolást valósítja meg, ennek bizonyítéka a Lissaboni Szerződés ismerete. 

    Nekünk, magyaroknak örök bizalmul kell, hogy előttünk legyen az a bizonyosság, dacára annak, hogy a mi földünknek véres végzete van, mert itt roppant össze a hun, avar, tatár, török világbirodalom, de hol van a Nyugat, Kelet császára, hol van a mongol és mi lett a kétfejű sas birodalmával?  Ne feledkezzünk meg a szovjet hatalomról sem.  Mind azok, akik kezet emeltek ránk, mind elenyészett, minket pedig a mi Istenünk, a magyarok Istene megóvott. Megfogyva, de létezünk és ez Értekezlettől áthatva megtaláljuk egymás kezét és, úgy látom, ismét merünk magyarnak lenni.

    Ebben az amerikaiaktól példázott egyesült uniós demokráciában, az a szomorú valóság fog végbe menni, mint amikor egy lelkileg eldurvult, vagy zavart egyén, egy ártatlan, védtelen, de hasznos békára lép, és eltapossa azt. 

    A kis európai nemzetekre, az Unióban ez a sors vár, a megsemmisülés.  Nekünk pedig, harcolnunk kell a „jus resistendi” jogán.

    Egy Isten – egy Haza gondolatához érkeztem.  Hosszas tépelődés után egy vallás általi nép fogyatkozásról kell nagyon röviden szólnom, abban a reményben, hogy még így is az előadás érthető és felvilágosító lesz. 

    Az 1863-as kiadású Magyarország Helység Névtárát elemezve, Homonnay Ottó írja, hogy a XVI. századtól az Egyház leírta azon magyarokat, akik a Görög Keleti Egyház hívei voltak.  Ha figyelembe vesszük az 1200 oldalnyi sűrű nyomott helység névtár anyagát, akkor szemünkbe tűnik, hogy a keleti vallású magyarság hány százezret tett ki Trianonban 1920-ban elszakított színtiszta magyar területeken, akik eloláhosodtak, elszlávosodtak, szerbesedtek az egyházak „jóvoltából”.

    Dr. Reiner Zsigmond volt az aki észrevette a népfogyatkozás okait, ezért intézkedést kezdett, hogy az egyházak ismerjék el a Keleti Görög Egyházat, hogy ezzel megtarthassuk e vallás követőit a hazának.  Igyekezetében csak addig jutott el, hogy Nagy Dezső, országgyűlési képviselő javaslatára napirendre tűzték a kérdés megvitatását, azaz a Görög Keleti Egyház elismertetését, hogy Gróf Apponyi Albert az akkori vallás és közoktatási miniszter, aki csak azt tudta mondani: „Iparkodni fogok”.  „Iparkodásának”  láthatjuk, Trianon lett a vége. 

    Trianonnal oda kell jutnunk, hogy egyházaink mindenkor álljanak ki a magyar népért, még ha az a gyengébb oldalt jelentené is.  Így tudjuk az egy Isten – egy Haza fogalmát megerősíteni, és akkor a Sátán birodalmának kapui sem fog erőt venni rajtunk.    Ne legyen kuruc és labanc.  Mind kettő magyar.  II. Rákóczi Ferenc idejében ha a labancok egyesültek volna, az evangélikus kuruccokkal, akkor most nem lenne Trianon.  Neveljünk fel egy olyan választó fiatal közösséget, akik merik majd vállalni a mindenkori tragédiánk igazságos Trianon elleni követeléseit. 

    A francia külügyminiszter, Delcassé, mondta: „Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt – késsel a torkán – egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás.”[9]

Botos László

Előadás Miskolci Bölcsész Egyesületen

2008-8-22

Felhasznált irodalom:

Anonymus: Gesta Hungarorum. Pais Dezső fordításából, Budapest, 1975.

Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század, Gondolat kiadó Budapest, 1960.

Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók, Ősi Gyökér, 1986. május-június.

Bárczy Zoltán: Töprengések a hazáról I. (1995) Ősi Gyökér. 2008. április-június.

Bendeffy László: A magyarság kaukázusi őshazája. Budapest. 1942.

Bendeffy László: Kunmagyaria. Budapest, 1941.

Bertényi Iván, Gyapai Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992

Berze-Nagy János: A magyarság néprajza. III. 3. “A mese”. Mossy Sándor: Keleti elemek népmeseinkben. 1927,

Botos László: Hazatérés, Budapest, 1996

Cavalli-Sforza, Luca; Menozzi, Paolo; és Piazza, Alberto: The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994.

Childe, Gordon: The Bronze Age, Cambridge, 1930

Cser Ferenc – Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében. Budapest, 2005

Csernyecov: The Prehistory of Western Siberia. 1974.

Csőke Sándor: Három tanulmány. Eberstein, Austria, 1977

Dümmler, E. L. : Pilgrim von Passau.

Fehér M. Jenő: Képek a magyar sámán inkvizíciók története, Warren, Ohio, 1967

Gelsei Bíró Zoltán: A Habsburg Ház bűnei

Gimbutas, Marija: The Civilization of the Goddess, New York, 1991

Goodrich, Norma Lorrie: Ancient Myths, Mentor. 1960.

Gosztonyi Kálmán: A kazár aranynemzet birodalma, és nyelve. Paris. 1962.

Grandpierre K. Endre: Magyarok Istenének elrablása. Budapest. 1993.

Hajnos László dr.: Igazságok a magyar történelemben, a Zürichi Irodalmi

Körben elhangzott előadás.

Hóman Bálint: Őstörténelmünk keleti forrásai. Budapest, 1938.

Homonnay Ottó János: A rideg valóság, Hungarian Turul Society, Toronto, 1979

Homonnay Ottó János: Ezer éves haláltusa, Hungarian Turul Society, Toronto, 1975

Horváth Izabella: A griff-félék a magyar és a Belső-Ázsiai pusztai népek művészetében, Debrecen. 1990

Hungarian legends. Danubian Press, Astor Park, FL 1971

Ipolyi Arnold: Magyar mithologia. 1854.

Kállay Ferenc: Pogány magyarok vallása. 1861 és 1971

Kézai Simon: Magyar Krónika, Szabó Király fordításából.

Kramer, Samuel Noah: History begins at Sumer. Doubleday Books. 1959.

Krantz, Grover: Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988.

László Gyula: A”kettős honfoglalás” . 1978

Macartney: The Magyars in the Ninth Century, Cambridge 1930[1]

Magyar Adorján: Az Ősműveltség, Budapest, 1995

Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás

Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. Argentína. 1956

Padányi Viktor: Történelmi Tanulmányok. München, 1959.

Rudnay Egyed: Attila Trilógia. I. Könyv. Brussels. 1943.

Rudnay Egyed: A nyugati kultúráról, 1978

Szilvay Gyula: A bars-verebélyi és nógrád-verebélyi VEREB (Hunyadi) család genealógiai adatai, 1977

Toronyi Etelka: A Kárpáti-medence, Buenos Aires, 1974,

Újházy György:  Európai magyarság, Budapest, 1946

Vágó Pál: A vérszerződés ereje. Buenos Aires, 1976

Vágó Pál: Kelet Népe, 5. 1971 – Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. Buenos Aires

Zakar András, Fordulópontok történelmünkből, 1987

Zászlós-Zsóka György: Toszkánai harangok. Astor Park. Florida, 1983

*    *              *              *              *              *              *              *              *              *              *