Ferenczy Zsuzsa és Lugosi György baráti beszélgetésre invitálták Cser Ferencet, a Magyarországon nemrégen megjelent és hamarosan Ausztráliába érkezô Gyökerek: Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpátmedencei származásáról címû könyv szerzôjét, és elsôsorban a könyv keletkezésének körülményeirôl és a történetérôl kérdezték.

Ferenczy Zsuzsa: Miután én téged, mint anyagtudományokkal foglalkozó vegyészt, de nem mint nyelvészt, régészt vagy antropológust ismerlek, tulajdonképpen hogyan álltál ezekhez a kérdésekhez? Milyen alapon kezdtél ehhez az anyaghoz? Mi vezetett arra, hogy ezen a számodra idegen területen egy könyv írásához fogj? A magyar mivoltod, vagy a puszta érdeklôdés?

Cser Ferenc: A kérdés jogos, különösen mert középiskolám is technikum volt, ahol ugyan tanultunk történelmet is, de azt akkor nagyon nem szerettem. Mégis az érdeklôdésem még ezekre a korai idôkre nyúlik vissza. Azután, úgy három évtizeddel ezelôtt belebotlottam László Gyula: A magyarság ôstörténete címû munkájába. Megvettem, elolvastam és föllelkesített az a tudat, hogy embertanilag akár 67 évezred távolságba próbált meg minket visszavezetni. Késôbb István és kora címû tudományos könyv került a kezembe, amibôl azt értettem meg, hogy a korabeli magyarság se nem rablóbanda, sem csavargó nem volt, hanem a korának megfelelô, sôt, azt meghaladó mûveltségû nép volt. Államunk ‹ I. István királyságával ‹ Európa akkori legkorszerôbb állama volt. Ez az eredmény azután olyan kérdéseket vetett föl bennem, melyekre akkor nem tudtam választ adni, hiszen a korábbi iskolai tanulmányaim ennek ellentmondtak. Ezzel egy idôben találkoztam Szörényi‹Bródy István, a király címû rockoperájával. Ebbôl megint csak egy érdekes probléma bontakozott ki.

Lugosi György: A táltos imája, hogy nem kell olyan Isten, aki nem tud magyarul?

Cs. F.: Igen, többek között ez is. A Koppány és István viszonya, a Réka kérdése, és az egész kereszténnyé válás gondolatköre ragadott meg. Azután, amikor Ausztráliába jöttem, akkor találtam egy nagyon érdekes könyvet, Danah Zohar: The Quantum Self címû könyvét. Ebbôl megtudtam, hogy a telepátia, a jövôbelátás és a vallási látomások alapja agyrezonanciával magya rázható. Ez nagyon föllelkesített és kerestem a korábbi érdeklôdésemnek megfelelô, a hitvilágra rávilágító könyveket. Ekkor jelent meg Barbara Thiering könyve, a Jesus the Man, ahonnan a kereszténység korai szakaszára kaptam utalást. A korai kereszténység kérdésköre mellé ez után belépett a judeaizmus, és így haladtam visszafelé a korban, gyûjtve az anyagot. Ennek során körvonalazódni kezdett egy munka, ami a nomád és a letelepedett életforma ellentmondásait vetette föl. Fölmerült a Kárpátmedence történelmének a kérdése is, de az akkori tudásom szerint az itteni mûveltségek messze elmaradtak a Földközitenger medencéjének mûveltségeitôl, ezért nem nagyon láttam esélyt arra, hogy erre is kitérjek. Elkezdtem akkoriban (1994) egy dolgozatot írni, Mózes volt a címe. Azután, ahogy olvastam hozzá, elôbb Benjaminra, majd Gyökerekre váltott a címe. Ennek egyik fejezete lett volna a Kárpátmedencei mûveltségek elemzése, de nagyon sovány, alárendelt és nem kellôen körvonalazódott fejezete. Ekkor azonban két találkozó jött létre. Elôször egy ismerôsömnél valaki elôvett egy alapjában véve feminista ihletettségû könyvet, ami Európa ôskorát elemezte a férfi és a nô viszonya alapján, és idézte Maria Gimbutas munkáit. A másik találkozás Tolcsvay Bélával volt, akit meghívtunk egy kis beszélgetésre és ott ô, a Kárpátmedence ôstörténetével kapcsolatban egy érdekes gondolatot vezetett elô: a magyarság innen ered! Ez nagyon megfogott, de nem éreztem hitelesnek. Mindenesetre a Gimbutas könyveket megpróbáltam beszerezni és elindultam azon az úton, ami végül a Gyökerek mai megjelenésébe torkollott.
Nem sokkal a találkozások után mutatták be Melbourneben is az István, a király rockoperát és ezzel kapcsolatban gyülemlett fel bennem egy csomó gondolat, amit Ámon Antallal az SBS rádióban megbeszéltünk. A beszélgetés többek figyelmét fölkeltette, és ekkor Ámon megszervezte, hogy néhányan rendszeresen összejöjjünk és megvitas suk nézeteinket a magyarság ôstörténetét illetôen. A magyar nyelvet megpróbáltam a rokonnyelvekkel, a saját elgondolásaim szerint összehasonlítani. Írtam a budapesti finnugor tanszék vezetôjének, Domonkos Péternek és szótári anyag gyôjtésében kértem a segítségét. Határozottan elutasított. Végül is a Monash Egyetem könyvtárában sikerült talán egy évvel késôbb rábukkannom Collinder könyveire, így ez a kérdés megoldódott. Egyben a finnugor eredeztetés kérdése is, ugyanis a tényszerû anyag birtokában elkezdtek kiabálni az ellentmondások. Közben, ahogy egyre haladtam elôre és rajzolódott ki a kép: a magyar kultúra valóban nem jöhetett a sztyeppérôl, az Kárpátmedencei. Ekkor, 1998ban, egyszerre két helyrôl is kaptam egyegy ütést: a Népszabadságban megjelent egy riport a bécsi finnugorisztikai tanszék tanárával, Rédei Károllyal, és ezzel egy idôben megkaptam Glatz Ferenc: A magyarok krónikája címû könyvét. A kettô együtt adta meg azt a lökést, hogy félretegyem az akkor már félig kész Benjamint és megfogalmazzam a Gyökereket. Eredeti címe az volt, amit most alcímként alkalmaztam, azaz: Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpátmedencei származásáról. Ambrózy Annával való beszélgetések után, az ô javaslatára váltottam címet.

L. Gy.: Te ebben a könyvben elfogadott tudományos hitet sértesz. Nem félsz attól, hogy emiatt majd kikészít a tudományos világ?

Cs. F.: Nem, ettôl nem tartok. A Gyökerek ugyanis nem tudományos érteke zés. Elsôsorban a mûvelt, magyar nyelvû olvasóközönségnek szántam. Igaz, tudományos igényességgel készült, de nem tudományos munka. Ezért a hivatalos magyar történettudomány képviselôinek egyszerûen nincs arra lehetôségük, hogy beleakaszkodjanak. Különösen azért nem, mert ebben elsôsorban nem egy alá nem támasztható, vagy kérdôjeleket halmozó modellt állítok fel, hanem a hivatalos, illetve az alternatív modelleket önmagukban vizsgálom és a saját ellentmondásaik alapján ítélem meg azokat.

L. Gy.: Na most, pontosan azon az alapon, amit Zsuzsa kérdezett, többféle területen dolgozol ahhoz, hogy össze lehessen hozni egy egybeálló képet. Na mármost, te ugye az anyagtudományok terén ismert vagy. De mondjuk, a nyelvészet, régészet, embertan és a többi területeken egészen biztosan vissza, és elutasítanak. Tulajdonképpen hogyan fogsz válaszolni, pontosabban ellenállni azoknak a gyakorlati technikáknak, ahogy azt szokás csinálni, hogy amikor te elôvezetsz egy nyelvészeti kérdést és bebizonyítod, hogy ez így nem megy, ahogy ezt az úgynevezett. szakemberek írják. Akkor abban a pillanatban elô fognak kapni egy másikat, amikor például nyelvészeti ügyeket prezentálsz, akkor elô fognak kapni egy régészt, ha régészeti dolgokat, akkor egy embertanászt, vagy egy nyelvészt. Nyugodtan mondhatom, hogy számíthatsz egy kollektív támadásra, azért, mert te, ha, és amennyiben a könyvedben leírt dolgok helytállóak, tulajdonképpen megingatod az alapjait azoknak a dolgoknak, amelyeket nagyon sokan tudományként kezelnek.

Cs. F.: Valószínû, hogy ebben teljesen igazad van, illetve lesz.

L. Gy.: Én komolyan beleolvastam (még Magyarországon) a finnugor öszszehasonlító szótárba. Hát az jobb, mint egy vicclap. Na most te többeknek a tyúkszemére lépsz ebben a könyvben, mivel a nyelvészeknek is megmutatod tévhiteiket ‹ amiben, úgy érzem, kristálytisztán igazad van, legalábbis a józan ész alapján. (Hogy úgy mondjam, szék nem marad szárazon, olyan nevetségessé teszed ôket.) A nyelvészek nagyon fel (avagy meg) fognak háborodni!

Cs. F.: Természetesen, az általad megjelölt szakmáknak nem vagyok vizsgázott szakembere. Emlékszem azonban arra, hogy a saját szakmámban például mintegy 10 könyvet olvastunk el ahhoz, hogy a végén jól képzett vegyészmérnökök lehessünk. Most ebbôl a témából én több mint 170 könyvet olvastam el, tanulmányoztam át. Mennyivel vagyok akkor én kevésbbé tájékozott ezen a szakterületen, mint például egy most vizsgázott régész? Beszélek hat nyelvet, tanultam még tizet, a munka során végigtanulmányoztam még újabb tizet. Végigbogarásztam több nyelvrokonítási kérdéssel foglalkozó könyvet, tanulmányt. Mennyivel van kevesebb betekintésem a nyelvekbe, mint annak a nyelvésznek, aki három nyelvbôl levizsgázott? Egyébként három nyelvbôl nekem is van állami vizsgám. Jó, mondjuk a részletekhez nem jutottam el, nem tudom alaposan a hangváltozások idôrendi alakulását és ehhez hasonlókat. Mégis úgy vélem, hogy talán van annyi ismeretem, hogy kiabáló ellentmondásokat fölismerjek.

L. Gy.: De nincs papírod róla.

Cs. F.: Csak ennyi.

L.Gy.: Gondolod, hogy ez nem elég ahhoz, hogy sarlatánnak nevezzenek?

Cs. F.: A dilettánsság kérdése itt ugyanígy szóba kerülhet. Mint kezdô vegyész én már publikáltam, elfogadott voltam, tizenöt könyv birtokában. Itt most százhetven könyvrôl van szó. Nagyon széles körû, amit most feldolgoz tam ebben a munkában, a kérdés az, hogy ez jelent már valami kompetenciát? Meggyôzôdésem, hogy igen.

L. Gy.: A józan ész alapján igen.

Cs. F.: Különösen azért, mert az egyetemi tananyag egy nagy része kutatási metodika. A régészeti kutatási metodikában megtanulják azt is, hogy hogyan kell ásni. Én nem ástam. Csupán csak felhasználtam azokat az ásatási anyagokat, amit mások, vizsgázott régészek ástak, kategorizáltak, idôrendbe tettek. Én csak az adatokat használtam fel. Ebbôl az ember azért kap egy bizonyos szintû rálátást. A részletekbe nem tudok belemenni. Abban bármelyik egyetemet végzett magasabb rendû. Viszont nem hiszem, hogy bármelyik egyetemet végzettnek meglenne az az általános, átfogó szemlélete, amit az utóbbi tíz év alatt elolvasott több száz könyvbôl szereztem meg, és amibôl csak százhetvenet használtam fel ebben a munkában. Ez nem mentegetôzés?

F. Zs.: Inkább dicsekvésnek hallatszik.

L. Gy.: Igen, ez egyáltalán nem mentegetôzés. Abból, amit válaszoltál a kérdésemre, ôszintén szólva az derül ki, hogy igen nagy problémák vannak az úgynevezett szakmai tekintélyre épülô elméletekkel.

Cs. F.: Pontosan így van.

L. Gy.: Az elméletek zöme nem tárgyi alapokra, hanem tekintélyre épül. Ha ezt X. Y. professzor úr mondta, akkor az igaz. Ez egy nagyon komoly probléma, és sajnálatos módon ennek a hatásai nagyon szerteágazóak. Én tapasztaltam, hogy amikor valaki odaáll a tévében mondjuk a molekuláris biológia professzora, és elmondja, hogy semmiféle problémát nem jelent az, hogy genetikusan modifikált zöldségeket etetnek velünk, ennek messzemenô hatása van. Ha ezek után egy társaságban te valamikor kijelented, hogy bizony ebbôl nagyon nagy problémák származhatnak, akkor azt mondják, hogy ne haragudj, de X. Y. professzor?! ô csak tudja!

Cs. .F: Pontosan így van. Hadd mondjam ezzel a könyvvel kapcsolatban is azonnal, hogy az egyik barátoméknál voltam látogatóban. Felhoztak egy olyan dolgot, hogy ott volt ötvennyolcban, a rádióban Németh Gyula professzor és még nem tudom ki, akiknek nem tudom, hány professzori címük volt, és ki hány nyelvet tudott, és két órán vitatkoztak azon, hogy a magyar finnugor, vagy török eredetûe. Ôôk nem tudták eldönteni, akkor mit akarsz te? ‹ mondták. Nem mondták ki, hogy te kis senki, de a gondolatban benne volt. Én tisztelem Komoróczit, Németh Gyulát, meg Harmatát is. Csak egy gond van: egy hibásan föltett kérdésre nem lehet korrekt választ adni. Magam kívülrôl adhattam egy olyan választ, amit ôk belülrôl nem tudtak megadni, mert mindegyik a maga igazát védte, és egyik sem vette figyelembe azokat, amik ütköznek, amik kizárják a származást.

F. Zs.: Tulajdonképpen hogy tudtad megoldani, hogy a Gyökereket egyáltalán kiadják?

Cs. F.: Ez megint csak a melbournei közösséghez kapcsolódik, ehhez a beszélgetô körhöz, amit Ámon Tóni hozott össze. Világos István megkapta ennek a könyvnek egy korábbi változatát. Elolvasta, föllelkesedett, hogy ezt az anyagot pedig ki kell adni. Ugyanígy Csapó Endre, a Magyar Élet fôszerkesztôje is azt írta, hogy ezt ki kell adni, egyben kezdeményezte is, hogy összejöjjön a kiadásra egy védnöki társaság; Világos István pedig úgy vélekedett, hogy ennek a könyvnek olyan emberek kezébe kell kerülni, ahol a magyar kultúra veszélyeztetett. Ô, mint üzletember ezt fontosnak tartotta és megajánlotta a kiadás költségeit. Fodor Sanyi már korábban megtervezte, kifaragta a címlap képét, azt már lefényképeztem, így nem maradt hátra más, mint az egészet nyomdakész állapotra hozni.

L. Gy.: Említettük Alvareznek a nevét. Noha neki volt két Nobel díja, mégis fantasztikusan megmarták, mert teljesen világos, logikus dolgokat le mert tenni az asztalra.

Cs. F.: Ez nem föltétlenül állítható rólam, de remélem, hogy így van, hogy én is logikusan tettem le a dolgokat az asztalra, de ezt majd az utókor eldönti. Minthogy a könyvet a közvéleménynek írtam, az, hogy az akadémikus urak mit mondanak, gyakorlatilag hidegen hagy. Visszatérve a könyvkiadás záró részére, az egésznek a technikai munkáit magam próbáltam összefogni. A fedéltervet Fodor Sanyi, melbournei barátom készítette el. Technikailag valójában én készítettem el, mert az alakzatról, azaz a két fából kifaragott kettôs kereszt és szülô nô formáról magam készítettem több mint 30 fényképet, és ebbôl együtt választottuk ki azt, ennek a képfeldolgozását és számítógépre vitelét együtt végeztük. A megjelenési forma, azaz, hogy A4 alakú, kemény kötésû, fûzött könyv színes burkolattal, Világos István igénye volt, mondván, hogy ezt a munkát megfelelô köntösbe kell tenni. Ne egy ponyva jellegû megjelenése legyen, mert a formára adni kell, még ha az többe is kerül. Ez a rövid történet.

F. Zs:. Privát kérdés, de akkor is kapcsolódik hozzád: barlangászás. Annak idején, amikor barlangásztál, biztos elgondolkoztatott a mélységben, hogy ki volt elôtted? Mikor? Hogyan?

Cs. F.: Igen, a munkám bevezetôjében ezt említem is, hogy mi Jósvafôn barlangászkodtunk, ahol finom, fekete, vonaldíszítéses kerámiát, tálakat, töredékeket találtunk, ott fordultak ki a földbôl mindenütt, ahol ástunk. Hogy mik voltak ezek? Voltak vastag, robosztusak is. Az egyikrôl azt mondták, hogy hallstatti, azaz keltakori, a másikról meg, hogy kôkorszaki. A Baradla barlangban is ott voltak ‹ Aggtelken ‹, láttunk egy nôi csontvázat is, de akkor nem gondoltam, hogy ezzel valamikor még foglalkozni fogok, annak ellenére, hogy érdekelt.

F. Zs.: Igen, ez az, ami idáig történt. Hogyan tovább? Mert ezt továbbra is publikálni kell. Én hiszek ebben.

L. Gy.: Mi lesz az angol változattal?

Cs. F.: Ez két különbözô kérdés, úgyhogy külön kell választani. A könyv kereskedelembe bocsátott példányaiból nem jön be akkora bevétel, hogy abból egy második kiadást finanszírozni lehessen. Hogy lesze második kiadása ‹ én bízom benne, hogy lesz ‹, majd késôbb eldôl. A másik kérdés: az angol nyelvû változat. Minthogy ennek a könyvnek az elsô része egy polémia, ami az angolok számára nem jelent semmit, nekik viszont szükségük van arra, hogy az az elmélet, amit végül is kritizálok, mit is takar, a polémia helyett a hagyományos elméletet kell inkább bemutatnom. Ezért a könyvet nem szabad egyszerûen idegen nyelvre lefordítani, mert az a jelen formájában kizárólag a magyar kultúrterület olvasóihoz szól. Az átdolgozás viszont újabb szellemi erôfeszítést igényel, amit viszont mindenképpen majd meg kell tennem.

F. Zs.: Az angol nyelvû kiadás a mi, magyarok, vagy mások igénye alapján vetôdötte fel?

Cs. F.: A válaszom az, hogy mások igénylik. Nekünk is érdekünk, hogy ez a gondolat a nem magyar nyelvterületen is ismertté váljon, de ahogy emberekkel beszélgettem arról, hogy mi minden következtetésre jutottam az európai ôskultúrával, a mellérendelô szemlélettel kapcsolatban, akkor David Pereira gordonkamûvészt idézve annyit mondhatok: This is fascinating!

F. Zs.: Sokkal nagyobb az érdeklôdés, mint ahogy gondolnád. Átlagembereket, vagy nem átlag embereket, akiknek valamiféle kötôdése van a történelemhez, vagy a magyarsághoz, azokat igenis érdekli a magyar ôstörténelem. Tehát ahogy mondtam, az ausztrálújzélandi festômûvész ismerôsöm érdeklôdik és várja az angol kiadást. Én azt mondtam, hogy lesz.

Cs. F.: Lesz. Van egy rész, amit le lehet fordítani. Ha van valaki, aki ebben nekem segít, akkor a kiadás felgyorsítható.

F. Zs.: Ugyanakkor hiszek abban, hogy az ausztráliai, vagy az amerikai magyar közösségen nagyon sok fog múlani. A mi kapcsolataink a más nyelvû emberekkel, az angol nyelvûekkel, mondjuk. Nagyon sok fog ezen múlani.

Cs. F.: Igen, egyetértek. Most még annyit a forgalmáról, hogy akik az elsô húsz példányt megrendelték, azok közül az elsôk a könyvtárakat ellátók. Hogy mennyire vették komolyan, azt onnan tudom lemérni, hogy a könyv, például a Mûszaki Egyetem központi könyvtárában már megvan, kölcsönözhetô, olvasható.

L. Gy.: A Mûszaki Egyetem könyvtárában?

Cs. F.: Igen, ôk megvásárolták. A Természettudományi Múzeum könyvtárának magam ajándékoztam egy példányt. Ambrosy Anna ismerôse dolgozik ott, neki akartam adni, de ô azonnal a könyvtárat javasolta

F. Zs.: Hajlandó vagye a melbournei, vagy egyáltalán az ausztráliai magyarságnak elôadást tartani errôl az egészrôl, komoly szinten?

Cs. F.: Természetesen, igen. Ezt eddig is megtettem. Ennek a munkának több részét már mint kulturális anyagot elôadtam a Rákóczi Otthonban, mindig, amikor valami új eredményre jutottam. Ámon Antallal is többször beszélgettünk már az SBS Rádió adásában, a Rákóczi Otthonbeli elôadások is adásba kerültek, de elhangzott a munkáról a X. Ausztráliai és Újzélandi Magyar Találkozón is elôadás. Nagyon szívesen vállalok elôadást, ha van rá igény és érdeklôdés. Erre nyitott vagyok.



Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet fõszerkesztõje
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Csapó Endre korábbi cikkei:
• Honnan ered a felemás világ?
• Elnökválasztás - a döntetlen eldöntése
• Pozsonyban is szakad a cérna
• Veszélyes lakoma Bukarestben
• MVSZ rendkívüli küldöttgyûlés lesz dec. 1-én
• A választások elôszele
• Ünneplések nyomában
• Középeurópa-politika kellene
• Fogy a magyar! kit érdekel?