A görög Theophylaktosz Simocatta (7. század első fele) ötlete volt az álavarság
fogalma. Világtörténetében írta: „Midőn Iustinianos császár (527-565) gyakorolta
a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott
és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat s vezérüket a kagán
címmel tüntetik ki. A barsélt, az onogur, a sabir s ezeken kívül néhány más hun
nép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és
chunní szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok.
Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat s úgy vélték, ezek
fejében bántatlanságot nyernek részükről. …” (Olajos Teréz ford.)
E 7. századi szövegben előfordul a var/vár,
vari/avar, chuni/chun/hun, barsélt, szabar, sabir/szabir szavunk, melyek közül
az első három köznév lett, a többiek helynévként maradtak fönn hazánkban.
Barsélt – Bercel Cegléd, Nógrád és Tisza előtagokkal. Szabir-Szabar
változatokból vagy negyven létezik, Várvidéktől Erdélyig: Zalaszabar, Zobor,
Zombor, Székelyszabar stb. Nem csoda, hisz ez volt régi nevünk őshazánkban, és
Bíborbanszületett Konstantin is ezen, nyilván a Bulcsútól és Tormástól tanult
néven nevezte eleinket.
A régóta készülő A magyar nyelv nagyszótára
(2006-2017) avar szócikkéből: „az V–VIII. században hazánk területén élt,
közép-ázsiai eredetű, kihalt lovas-nomád (?) nép (egy csoportja) (…) 2. e nép
többsége által beszélt, feltehetően a török nyelvek köztörök csoportjába
sorolható, kihalt nyelv (?), ill. ilyen nyelvű szó”. Mennyi önbizalom! A szerző
vajon tud-e avarul? Vagy anélkül osztályozza e népet és nyelvét, s tessékeli ki
az élők sorából.
Tény, hogy a 7. században magyarul róttak
harci biztatást a környei íjlemezre. A szarvasi tűtartó (8. század) fölirata
szintén magyarul olvasható – Vékony Gábor jóvoltából. A jelenleg legkorábbi
magyar írásemléket a Környe melletti 6-7. században használt avar kori temető
egyik sírjában lelték. Ez egy íjmarkolatlemez, amelynek rótt fölirata Hosszú
Gábor Rovásatlaszában (Bp. 2013. 29. old.) is látható. A szerző szerint a
tizenhárom betű közül az utolsó négy jelentése egyelőre bizonytalan. Hosszú
olvasata: „te íjat lövesd nyíllal ellen!” E sorok írója a harmadik szót inkább
löveldnek véli: „te íjat löveld nyíllal ellen.” A fölirat eszerint íjászok,
mégpedig írástudó íjászok nyílpárbajáról szól.
A Czuczor–Fogarasi írja a lövellésről, „Mondjuk
némely sebesen kilőtt, azaz szenvedőleg repülő vagy terjedő testekről, melyek
kilőtt nyil vagy golyó gyanánt szállnak.”
A betűkettőzéseket a régi rovók általában
figyelmen kívül hagyták. A lövesd felszólító módban álló műveltető igealak.
Valaki mással akarja végrehajtatni a lövést. Az íj ilyesmire képtelen, ellenben
maga lő, önmagából veti ki nyilát. A megfeszített íj ráadásul oldalról puffadt
hólyagra hasonlít, amely menten ki fogja lövellni tartalmát.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
lő szavunk első előfordulását 1220/1550-re teszi, a lövel(l)ét 1604-re. Most
öregedett 6-700 évet! Miként avar szavunk, s a Simocatta által említett további
népnevek.
A kaukázusi avarok nyelve ma török, ám „vannak
olyan avar zenei rétegek, melyeknek egyes dallamai magyar dallamokra
hasonlítanak”. (Hungaroton, szerk. Sipos János, 2003. MMH_0390.) Ezt állítja a
helyszínen kutató Agócs Gergely és a gépi összehasonlítással dolgozó Juhász
Zoltán is. A Lezsák Gabriella régész vezetette kutatócsoport 2016 októberében
10. századi, magyarra hajazó tárgyakat látott észak-kaukázusi múzeumokban. Akad-e
nyelvi hasonlóság köztünk és például a kabardok közt? Az elmúlt száz évben ki
tanulmányozta Szentkatolnai Bálint Gábor adige-kabard–magyar szótárát és
nyelvtanát a Széchenyiben?
Környén kívül más, honfoglalás előtti
rovásemlékeket is találtak hazánkban a szarvasi tűtartótól a nagyszentmiklósi
kincsen át a nagymácsédi keresztig. Másutt részletesen tárgyaltam őket, ezért a
lényegre térek: a leletsor igazolja László Gyula eredményeit: már évszázadokkal
a honfoglalás előtt magyarok éltek a Kárpátok alatt. László, „az elvetett kő,
szegletkővé lett”. (Luk 20,17.)
Kiváló régészünk, Türk Attila végig követte a
honfoglalók útját az uráli átjárótól idáig, hazáig. A leletek szerint eleink
vándorlása csak pár évig tartott, tehát Levédia és Etelköz inkább pihenőhely
lehetett, közbülső haza vagy politikai állam egyik sem volt.
Anonymus írja: „…választásuk arra esett, hogy
majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt
hallották, hogy az Attila király földje, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád
apja származott”. Tehát saját föld volt, bizonyára rokon lakókkal. Nyilván
földerítőket küldtek előre, akik tisztázhatták, hogy jövendő hazájukban valóban
élnek velük egy nyelvet beszélők. A honfoglalás nem lehetett gyerekjáték. Ezért
sem vesztegeltek több emberöltőnyi ideig Levédiában még nyelvideológusok
kedvéért sem. Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról
című művében írja erről: „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának
szálláshelyet, azon a helyen, melyet első vajdájukról Levediának neveznek (…)
Abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem szabartoi aszphaloinak [vagyis
rendíthetetlen szabiroknak] (…) A türkök hét törzsből álltak, de sem saját, sem
idegen fejedelem felettük soha nem volt. Együtt laktak a kazárokkal három
esztendeig…” Háromig, nem tovább! Mivel a császár Bulcsu horkától és Tormás
hercegtől szerezte adatait, hihetünk neki. Ha neki nem, akkor helyneveinknek!
Álmosék nem nyílegyenesen rohantak a
Vereckei-hágóhoz. Egy nép eleve nem tud rohanni. Gátolja a terep, az időjárás,
az anyák és gyermekek, az ellő-fialó, legelő állatok gondja, a politikai
események. Tudjuk, hogy sok mérföldes menetoszlopuk Kijev mellett haladt el,
ahol akkoriban a vikingek rusz törzse szervezte bérmunkában az orosz államot.
Nem akarták átengedni népünket: kemény csatában kellett kicsikarni az átvonulást,
amelyben bizonyára ezerszám lövelltek nyilakat az íjak.
http://magyarhirlap.hu/cikk/87145/Legregibb_nyelvemlekunk