Darai Lajos Mihály

MAGYAR TÖRTÉNELEM. Tízezer év — ezer oldalról

KÖNYVSZINOPSZIS

E negyvenkét elkülönült s összefüggő részből álló tanulmánykötet kiadását a Kodolányi János Főiskola (KJF) és a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület (ZMTE) közös, az oktatási miniszter engedélyével (T 300730-1676/1999 számon) bíró történelemtanár–továbbképzési programja tette aktuálissá és szükségessé: Főként e továbbképzés előadásaiból állt össze az írott anyag, mert kiderült, hogy mivel nincsen ilyen új, használható összefoglaló jellegű mű, nincs mit a továbbképzésben résztvevők kezébe adni, különösen, ha külföldi magyarok. De megvan az igény a történettudományon belül is a legújabb kutatási fejleményeket – több évtized kitartó, alapos kutatási eredményeit – most már ideológiai sallangoktól mentes, a tudomány szabadságával összefoglaló kötetre.

A továbbképzés célja a legújabb magyar történeti kutatásoknak a történelemoktatásban hasznosítható megismertetése, a 21. században megfelelő oktatási, kutatási módszertan elsajátításának elősegítése, a nemzettudat és a nemzeti történelemtudat történelemtanárok számára szükséges színvonalú közvetítése, állásfoglalás és mintaadás a történelemtanítás tartalmi kérdései, valamint nemzetközi vonatkozásai tisztázására. E miniszteri egyetértést bíró történelemalakítás a tudományos szemlélet bővítésén s nem szembeállításán dolgozik. Annak az új identitásnak a megformálódásához járul hozzá, amely az Európai integrációs folyamatban nélkülözhetetlen feladata minden nemzetnek. Ez elősegítheti ugyanis mindenféle diszkriminálás kiküszöbölését, mindenfajta előítélet megszűntetését mind önmagunk és szomszédaink felé, mind a többi tagország nemzetei irányába.

A magyar történelem kutatásának – a történelemtanár–továbbképzésben szereplő – specifikus megjelenése a világ szakirodalmában annak különböző részösszetevői vonatkozásában és különböző történelmi korszakokban értelmezhető. Módszertanilag pedig mind az e korszakokban létrehozott kutatandó forrásként, mind szakmai eredményként. Ha csak a kiemelkedő összetevőket, korszakokat és forrásaikat említjük – bármiféle teljesség igénye nélkül –, akkor a történeti emlékezet következő megjeleníthető formáira kell utalnunk: Írástörténet, régészet, őstörténelem, családtörténet, embertan, régészeti növénytan, régészeti örökléstan, történeti ábratan, rétegzett térképek, zenetörténet; az eddig megkülönböztetett, kutatással elért összes korszakban az őstörténettől napjainkig, az európai forrásoktól az ázsiaiakon át az esetleges afrikaiakig vagy más egyebekig; s a 18. századi göttingai egyetemi német történészektől és a francia A. Thierrytől az angol V. Gordon Childe és tanítványain keresztül N. S. Trubeckoy, L. Wooley, B. S. Barchrach, G. Georg, V. Werner, K. Schmuki, H. Hannum, Du Yaxiongig stb. Mivel ide tartoznak, módszertanilag elengedhetetlen és így elkerülhetetlen a külföldön kutató magyar származású tudósok eredményeinek a feldolgozása, akiknek felsorolására nagy számuk miatt itt nincs hely.

Ezek az eredmények egy részükben közvetlenül, más részükben közvetetten felhasználhatóan alátámasztják a téma alapkutatási jellegét. Például a 19. századi, főként pozitivista történelmi módszertani elveknek (adatkezelés, forrásértékelés stb) köszönhetően és viszonylag kisszámú, kezdetlegesen feldolgozott adat tükrében megírt, és felfogásában még nálunk is máig ható történelemszemléletet akár csak az elmúlt 50–60 év régészeti, antropológiai, különböző történeti és kultúrtörténeti adatai, eredményei tükrében igen aktuális lenne módosítani. Ugyancsak sokáig érvényesült, majd idejét múlván rombolt a szcientizmusnak a történettudományokban érvényesített redukcionista szelleme, ami itt valamely forrással rendelkezőnek vélt terület elsőrendűségét, mintaadó, sőt meghatározó voltát jelentette a többi, kevesebb adattal bíró, kevéssé feltárt vagy elérhetetlen területre. Végül, de nem utolsó sorban, a magyar történelem kutatása sosem volt olyan divatos téma eddig a külföldi tudósok szemében, mint az egyiptológia, az ún. primitív kultúrák, a keleti vallások stb. Ebben talán nemcsak a divat hiányát láthatjuk, hanem, hogy a legtöbb történész inkább a saját népe múltjával, illetve annak az úgynevezett nagy népekével való összefüggéseivel foglalkozik szívesen. Ezért mindebből önként adódik, hogy az alább vázolt témában és területeken a külföldi kutatások, bár nagymértékben képesek voltak hozzájárulni, nem hoztak eddig számunkra megfelelően kielégítő eredményt, azaz az alapkutatást saját magunknak időszerű legalábbis megkezdenünk.

A tanulmányokat tehát egy igen sajátos és nem kevésbé sikeres kutatócsoport, saját eredeti kutatásait felhasználva készítette. A tizenhét évvel ezelőtt, 1985-ben, Benidormban alakult Zürichi Magyar Történelmi Egyesület négy világrész 24 országából több száz szerzőt és közel ezer tudományos előadást vonultatott fel az évek során megvalósított tudományos tanácskozásain és iskoláin. Ezek szerzői mind szakmájuk kiválóságai, akár hivatalosan elismert tudományos címekkel rendelkeznek, akár az érdeklődés foglyaiként tevékenykednek. S mivel eleinte kizárólag külföldön találkoztak és tanácskoztak, a kutatás és a vita szabadsága mindig biztosított volt. Így e kutatási eredményeket kevéssé befolyásolta a hazai tudományirányítási monopólium, és erőteljesen figyelembe vették a külföldön, más nemzetek tudósai által elért eredményeket.

A ZMTE prominens tagjai, a továbbképzés tanárai által írott kötet érdemei közül kiemelkedik az őstörténeti vonatkozások gazdagsága, amely a több ágból összefonódó magyar őstörténet egyes mozzanatainak, jellegzetességeinek feltárásával az e téren régóta aktuális szintetizálást is célozza. Mivel tény, hogy akár a tudományos közvélemény, akár a történelemtanárok az elmúlt időben a magyar középkorról aránylag sok és alapos munkához kozzájuthattak, e korszak kevésbé hangsúlyosan és teljesen jelenik meg a kötetben. Annál is inkább, hiszen itt is minőségi áttörésre van kilátás, különösen a történelemhamisítások feltárása terén, amely még új időrend megformálódásában is kicsúcsosodhat. Újkori történelmünk megírása sem szerepel a kötet céljaként. Ugyanakkor viszont szinte valamennyi szerző érinti a többi történelmi kort is, ez az adott téma feldolgozási módjából adódik. Így tehát nem egy új történelemkönyvről van szó e kötet esetében, hanem olyan segítségadásról a mű tanulmányai által, amelyek hozzájárulhatnak a történelemoktatás és a történelemszemlélet helyes irányú megújításához.

Nem foglalkozunk tehát olyan területtel, ami sokfelé, jól meg van írva, de hivatkozunk a jó leírásokra, de csak addig, amíg szolgálják kötetünk célját. Ki lettek hagyva például a javasolt szakirodalomból az ide nem illő kitételekkel rendelkezők, például a honfoglalást menekülésként taglalók, az azt követő harcokat kalandozásokként tárgyalók, vagy az 1945-ös „felszabadulás” hirdetői, stb. Interdiszciplinaritás is jellemzi e tanulmánykötet jellegét, azaz mindenki hozzászól a másik munkájához, mégha más téma ismerője is. Ebben elődnek tekinthető a nyelvészet, amely közel két évszázada meghatározza a magyar történeti kutatást, történetírást és történelemoktatást. Az itt szereplő tanulmányok legfontosabb, kiegészítő szakirodalmi hivatkozását a miniszteri engedélyben a továbbképzés fő kötelező és ajánlott irodalmaként megjelölt, a ZMTE által korábban kiadott közel három tucat tanulmánykötet adja, amely minden esetben korábbi tudományos tanácskozásokon megvitatott nézeteket és ismereteket tesz közkinccsé.

I. TÍZEZER ÉV…

1. Költő László (Kaposvár) kandidátus (régészet), vezető régész, Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága, A Kárpát–medence régészeti vázlata, archaeometria cím alatt röviden összefoglalja a Kárpát–medence főbb történelem előtti régészeti kultúráit és a régészet tudományának módszereit, s ismerteti az általa is művelt egyik természettudományos módszert, az archaeometriát. A régészeti kultúra elnevezése többnyire a közös sajátosságú leletek első vagy legjelentősebb földrajzi előfordulását tartalmazza, mivel az azokat alkotó és hátrahagyó nép vagy etnikum neve nem ismeretes. A kultúrák időrendjét a leletek és rétegeik egymáshoz való viszonyából határozzák meg. Az eszközök anyaga és megmunkálása alapján az őskornak három szakasza van: a pattintott őskőkor (paleolitikum), a középső kőkor (mezolitikum) és a csiszolt újkőkor (neolitikum). Vázlatosan a Kárpát–medencei, őskori, azaz régészeti módszerekkel kutatandó időrend:

1. A 12 millió éves Ramapithecus és kultúrája.

2. Az alsó paleolitikumi, 800–220 ezer éves, Paleohungaricus és kultúrája.

3. Középső paleolitikumi 70–30 ezer éves, mousteri Érd, Tata, Subalyuk, Szeleta kultúra.

4. Felső paleolitikum, 30–12 ezer év, aurignaci Istállóskő, gravetti Szeleta, Ságvár kultúra.

5. A mezolitikum 12–7 ezer éve, mely időszakról alig van hiteles lelőhely.

6. Neolitikumi 7–5 ezer éves Körös, alföld–dunántúli vonaldíszes, tiszai, lengyeli kultúra.  

7. 5–4 ezer éves kora, közép és késő rézkor: Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Pécel kultúra.

8. 4 ezer évtől kora bronzkori Zók, Nagyrév, Makó kultúra.

9. Középső bronzkori Füzesabony–Gyulavarsánd, mészbetétes edények, Vatya kultúra.

10. Késő bronzkori halomsíros, urnamezős, Gáva kultúra.

11. Ókor—kora vaskor, 2900–2700 éves kimmer, sigynna, preszkíta, (Hallstadt) kultúra.

12. Vaskori 2700–2500 éves szkíta kultúra.

13. Késő vaskori 2400 éves kelta (La Tene) kultúra.  

14. Római kori kb. 2000 éves dák, jazyg, szarmata kultúra.

15. Kora népvándorlás kori markomann, quad kultúra.

16. Kora középkor—népvándorlás kori hun, gót, gepida, longobárd, avar, magyar kultúra.

17. A népvándorlás kort záró magyar államalapító kultúra.

18. 1000–1303, Árpád–kori, Árpád-házi királyok kori bevándorló kun, román kultúra.

19. Középkor—későközépkori–koraújkori török kultúra.

 A kevéssé felhasznált jelentős mennyiségű történelmi forrás ellenére az őskori régészeti időrend tehát nálunk a Kárpát–medencében a tudományos álláspont szerint egészen a törökkor végéig felérőnek tekintett és tartott, mivel a középkori, koraújkori történeti emlékek nagyrészt elpusztultak. Ezt a régészeti relatív időrendet teszi abszolút kronológiai időbeosztássá az archaeometria, amely nagyban segíthet e jelenlegi siralmas Kárpát–medencei helyzeten. Azzal segíthet, hogy mint új tudomány, nemcsak szűk értelemben a régészeti tárgyak anyaga elemi összetételének és összefüggéseinek meghatározását jelenti. Mert bár közvetlenül nem műveli az olyan hagyományos humán tudományokat, mint a nyelvészet, történettudomány, néprajz, ám tágabb értelemben kapcsolódik minden más tudományághoz. A fizika, kémia, biológia, orvostudomány régészeti vonatkozásainak felhasználásával, a paleoszerológiával, a pollenanalízissel stb műveli a történeti antropológiát és archeozoológiát, valamint a kísérleti, rekonstrukciós régészetet. Ilyenformán az archaeometria vizsgálati tárgyát, területét, a szerves és szervetlen anyagból készült eszközök vizsgálatán túl kiterjeszti magának az embernek és környezetének a megismerésére, a történelmi, társadalmi, gazdasági és technológiai fejlődés mozzanatainak meghatározására.

2. Darai Lajos Mihály (Budapest) kandidátus (filozófiatudomány), főiskolai tanár Egy tudomány — egy történelem című tanulmányában megfogalmazódik a történelemtanár–továbbkézés és e kötet lényege, hogy az új történelemszemléletnek, mint új elméletnek artikulálódnia kell, hogy a régebbivel szemben előbb érvelni tudjon igaza mellett, majd lehetővé tegye a paradigmaváltást a történettudományban. Ehhez már nem kell a korábban megfogalmazott tételeket cáfolnia, hanem újakat kell létrehoznia és ismertetnie. Ezzel téve lehetővé, hogy ugyanarról a történetről csupán egyetlen tudományos értelmezés forogjon közkézen. Ami után talán mérséklődik a társadalomban meglévő széthúzás is, hiszen a tudomány tekintélye, akár a nemzeti elkötelezettségű oldalon, akár az individuum szerepét hangsúlyozók között, egyaránt feloldhatja a feszültségeket, a félelmet még egymástól is, de főként az írott történelemtől, amely éppen az ő irányzatuk híveit veszélyezteti folyton. Mert ha komolyan vesszük tudós társaink tevékenységét, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a mi bármily tudományos teljesítményeink viszonos értékelését elvárhassuk, akkor figyelembe kell vennünk az ő eredményüket a sajátunk mellett, mégha a legtávolabbinak látszó tudományterületről származik is. A csorbítatlan tudomány ugyanis egységes, a valóban tudományos színvonalhoz hozzátartozik a kiegyenlítődés, hogy minden tudományterület és tudományág megismerje, megértse és beépítse a többin elért módszertani megújulást és tartalmi haladást. Az ilyen módon egyesített tudományosság valóban világszínvonalú lehet a történettudományban, szintetizálva a részeredményeket és megerősítve az újonnan kidolgozott tételeket, érveket. Az e tanulmányban példaként felsorolt egyesített elméleteket aztán, remélhetően, az elkövetkező, még teljesebb kutatások kiegészítik, kiteljesítik.

3. Frisnyák Sándor (Nyíregyháza) az MTA doktora (földrajztudomány), egyetemi tanár A kultúrtáj kialakulása a Kárpát–medencében c. tanulmányában bemutatja a természeti őskörnyezet első használóit és átalakítóit a neolitikumtól a 895-ös honfoglalásig. Tájleírása és tájértékelése összefoglalja a honfoglalók természeti örökségét. Majd pedig ismerteti a Kárpát–medence kultúrtájainak kialakulását és 895-től 1920-ig tartó gazdagodását. Szól a nagy természet– és tájformáló átalakító tevékenységekről a földvárak és védművek építésétől az erdőirtásokon, bányaművelésen keresztül a csatornaásásokig, folyószabályozásokig. Leírja a Kárpát–medence munkamegosztásának földrajzi modelljét, a gazdasági javak cseréjének természetes vásárvonal–rendszerét, azaz a hazai kultúra–övezetek és régiók eredetét és mikéntjét. Megállapítja, hogy a Kárpát–medence a 15. század végétől európai kultúrtájként értékelhető, a Bánság a 18. század második felétől már egész Európa egyik legfejlettebb gazdasági körzete volt, s a magyar kultúrtáj terjeszkedése a 19. században elérte optimális határait. Munkájával indokolja és hangsúlyozza, hogy milyen értékes föld a magyar táj, amely harmincnál több emberöltő egymásraépülő monumentális alkotása, a Kárpát–medence népeinek közös kincse és kulturális öröksége.

4. Fodor István (Budapest) kandidátus (régészettudomány) az Európai létünk kezdete c. tanulmányában javasolja az 1100. honfoglalási évfordulót felhasználni a rólunk kialakított korabeli kép javítására, a valóságoshoz közelítésére. Szükséges ez szerinte, mert az európai köztudatban, még a szakemberek körében is egymásnak ellentmondó elképzelések élnek. Annakidején, a 9. századi európaiak szemében például a honfoglaló magyarok egyek voltak azokkal a korábbi népekkel, akik a keleti pusztaságokról félelmet és szenvedést hoztak. Akik gyorsan vágtató lovaikon bármikor és bárhol feldúlhatták a földművesek és a városlakók otthonát. S még a mai szomszédos országok történelem könyveiből is visszaköszön ennek a korabeli képnek a továbbélése, mivel a magyarok rabló, nomád hadi szervezetű és békés munkára, földművelésre alkalmatlan népként szerepelnek, míg a szlávok és ősrománok fejlett, békés földművelőkként vannak ábrázolva. E magyarellenes rágalmak napjaink béli továbbélésének az okai között a fejletlen tudományos felfogás is ludas, amivel a múlt századi millenniumi kutatás közeledett a honfoglaláshoz. Ezt a kártevést legalább most ki kell javítani, különösen a fejedelmi sírok mellett feltárt nagyszámú köztemető feldolgozott sírjainak ismeretében. Fontos tisztázni, hogy e temetőkben nem szlávokat temettek. Az is fontos tény, hogy a magyarok fejlett földművelő kultúrával rendelkeztek, ötvöstárgyaik pedig vetekedtek a világban talált bármilyen egyéb lelettel. A rovásírásuk pedig éppenséggel egyedülálló volt. Mindez arra utal, hogy műveltségünk másságát kell hangsúlyozni, annak magas színvonala mellett.

5. Csihák György (Zürich) történész, közgazdász egyetemi doktor A magyar nemzet múltja c. tanulmányában a mai magyar mi–tudatú nép Kárpát–medencei kialakulását állítja. Felhívja a figyelmet a nem ragozó nyelvi környezeti ragozó nyelvünkre, amelynek rokonai között van a finnugor, a török–tatár, a japán, némely amerikai indián, az avar, a hun, a szkíta, az etruszk, a pelazg, az ibér, az óegyiptomi és a szumér nyelv. A mai magyar nép genetikailag túlnyomóan közép–ázsiainak és kaukázusinak nevezett típusú (54,1 %), a finnugornak nevezett típus aránya pedig igen kicsi (3,8 %). Vércsoport szerint is elütünk a többi európai néptől, ugyanakkor a velünk közvetlenül szomszédos népek genetikája azonos a miénkkel. Különbözik mindettől, hogy szellemi és tárgyi műveltségünknek rokonsága az ókori Keleten és a mai Belső–Ázsiában található. Nagy és gazdag rokonságú nép vagyunk tehát, amely a honfoglalással és az azt biztosító, szerződéses hadjáratokkal megalapozta európai állami létét. A Kárpát–medencei székhelyű világnagy hun birodalmi Atilla király családjából származó Álmos és Árpád vezette honfoglalók hazatértek, nagyobb háborúskodás nélkül, a lovasműveltség közképviseleti országgyűlést és írott alkotmányt működtető magasrendű államszervezetével, magasabb szintű földműveléssel, gazdag táplálkozással és öltözködéssel. Ezek a műveltségi elemek lettek később jellegzetesen európaivá. Ez a magyar állam mindig legyőzte és túlélte az őt támadó egykori nyugati és keleti világbirodalmi szomszédját. S bár ellene a nyugati támadások végig folytatódtak a történelem során, megvédte magát és Európában egyedülállóan a saját fennhatósága alatti minden népet és nemzetiséget nemzetté nevelt. A magyarság kereszténységhez való viszonya azonban igen sok veszteség forrása lett, amelyek végül végzetessé váltak. Az ambivalencia már az Árpád–házi királyok idején fennállt az idegen urak és érdekek megjelenésével, ami később még fokozódott, s különösen a Habsburg királyok idején tetőzött. Már a tatár ellen is a megroppant magyar (had)vezetés vesztett, a török ellen pedig a Mátyás királynak csak Árpád nagyfejedelemhez hasonlítható sikerességű országlását megsemmisítő főnemesi akció szükségszerűen elbukott, Nyugat-Európa részvétlen szemei előtt. A török uralom igen nagy, azóta se pótolható veszteségeket okozott. A török kiűzése újabb magyarellenes akciósorozattá vált. A Habsburgok nem állították helyre a magyar állam korábbi egységét, hanem azt tovább darabolták, gyengítették, részeit az osztrák állam számára kisajátították. Szabadságharcainkban eleinte nemzetiségeink még részt vettek, ám végül sikerült a mi kárunkra saját javukra kihasználni az ellenünk fellépő nyugati hatalmak szándékait, s Trianonban az ország kétharmada és a lakosság fele elveszett a magyar államiság számára. Ezt a diktátumot teljes magyar parlament sem akkor, sem azóta nem ismerte el sosem, s a csonka ország és a kifosztott magyar nép csak a legnagyobb erőfeszítések árán élte túl. A második világháború végén, a német majd szovjet megszállással a maradék egyharmad országban is megszűnt az állami szuverenitás, amit az 1956-os forradalom még nem tudott helyreállítani, de az 1990-es már igen. Azóta a fennmaradt politikai monopolhelyzetben a nyugat pénzügyi segítsége nem volt elegendő az ország felemelkedéséhez és boldogulásához. Ezért a romlásunkat előidéző, keresztényietlen nyugat felelőtlen kiszolgálását, majmolását, fel kell váltania, különösen az európai szövetséghez való szorosabb kötődés idején, az igazi keresztény magyar nemzeti intézményeknek és gondolkodásnak. Az új világhelyzetben kapcsolatokat kell végre építeni újra a tőlünk műveltségben nem oly távoli, s a világ új súlypontját képező sikeres és a sikerek előtt álló ázsiai népekkel.

6. Csihák György a Magyarok őstörténete c. tanulmányában átfogó képet nyújt a magyar őstörténet főbb összefüggéseiről és előzményeiről. Így az olvasót segíti eligazodni, hogy jobban kiismerje magát a terjedelmes irodalomban, ahol még a szakember is eltévedhet a rengeteg dátum, hadi esemény, népnév, földrajzi fogalom és sokféle elmélet forgatagában. Írása élére, a magyar őstörténet kutatásával összefüggésben, általános tartalmú bevezetést illesztett, amelyben előbb magának a tudománynak a jellegzetességeire világít rá, aztán a történettudománnyal szemben támasztott követelményekről szól. Meghatározza a magyar őstörténet kutatásának főbb irányait s mából visszafelé haladó módszerét, felsorakoztatja a néprokonság különböző antropológiai és nyelvészeti alkotórészeit. S végül bemutatja a különböző népek csoportosítását a DTV Atlasz alapján, ahogy azt ma Németországban és nagyjából az egész nyugati kultúrkörben tanítják. Felhívja a figyelmet, hogy még a tetszetős külsejű vagy fogalmazású irodalom is lehet tartalmát illetően szánalmas, félrevezető, amint másrészről gyakran találkozhatunk szerény kivitelezésű művekben vagy lapokban kitűnő szakmai munkával. Azt sem árt megjegyezni, hogy a köztiszteletben álló szakaemberek munkája is lehet gyér, viszont majd minden őstörténettel foglalkozó írásban található egy–egy igazi gyöngyszem. Írása tehát segít ebben eligazodni.

7. Csámpai Ottó (Pozsony) etnoszociológus kandidátus A magyar nép fejlődése a nemzetségektől a modern nemzetig (etnoszociológiai összefoglalás) c. tanulmányában új vizsgálati utat választva, igen nehéz kérdéskört boncolgat. Néhány módszertani kiindulópont ismertetése után a nemzeti forma előtti etnikai közösségekre vet pár pillantást, majd a nemzet szociológiai jellemzésére vesz irányt. Utána a nemzet kulturális és nyelvi közösségének egyetemes sajátosságait taglalja, s foglalkozik a nemzeti jellem és arculat, valamint a nemzeti azonosságtudat meghatározásával, a nemzet és a politika viszonyának általános jellemzésével. Az emberfajtákat zárt földrajzi területen, természetes úton kialakult olyan embercsoportokként határozza meg, amelyek külső tulajdonságai különböznek más csoportokétól. Aztán – szerinte – az elsődlegesen vérségi etnikai csoportok nemzetségekké alakultak, s ekkor már szellemi–kulturális jellegzetességeik tartották össze őket. Ilyen a nyelv, a legjelentősebb emberi megnyilvánulási forma. Ez azonban közlési lehetőségként nemcsak összekötötte az embereket, hanem a nyelvi különbözőség el is választotta őket egymástól és önálló kulturális fejlődést tett lehetővé a most már társadalmiasult csoportoknak. Ugyanakkor tény, teszi hozzá, hogy az ember évtízezrek, esetleg évmilliók alatt sem változott alapvetően, különösen a szociokulturális öröklődés miatt, egyéni sorsát inkább az égitestek hatása határozta meg. Az első zárt szociokulturális közösség, nemzetség jelvényei a fejletlenebb eszközökön mindenütt megtalálhatók, a magyarságnál azonban, ahol a nemzetség a nagycsaládokból tevődött össze, a bonyolult díszítéseknek csak bizonyos árnyalati különbségei utalnak a nemzetségekre. A nemzetségek növekedve szaporodtak, s olyan etnikai csoportokká, frátriákká fejlődtek, amelyekből később a törzs felépült. A későbbi társadalmi tagozódás hadszervezetit is jelentett. Ekkor a vérségi kötelékek felbomlottak, helyükre a lovasműveltségi gondolkodás szimbolizmusa lépett. Ilyen a hunok íjfeszítése, amely "egyetlen családdá" egyesítette a hasonló harcmodorú meghódított népeket. Ezen azonos ősnyelvű nemzetségek családjából álló birodalmon belül a tartózkodási terület és az ellátott feladat szerinti megkülönböztetést a tudatlan utókor különböző népneveknek gondolta. A magyarság a nemzetséget tette a nemzet alapjává is, s a nemzetségnevet megtartva önállóságát is erősítette a központi hatalommal szemben. A földművelőkkel együttműködő, őket uraló nagyállattartó és katona réteg túllépett a törzsi kereten, és vonzó politikumot, biztonságosan irányított társadalmi feltételeket teremtett még a nem magyarok számára is. A középkori magyar államban a Szent Korona–eszme alapján mindenki a hungarus politikai nemzet tagja, etnikai vagy vallási hovatartozásától függetlenül, illetve azzal együtt. A miénktől eltérő többi, későbbi európai nemzetfogalom és nemzetpolitikai felfogás sok atavizmust és szélsőséget tartalmazva, mind a történelem szemétdombjára került, előtte azonban sok–sok tragédiát, borzalmat és halált okozott. A magyar nemzettudat a modern korban is tovább él, a nemzetet a legfőbb emberi és európai értéknek tartva. A nemzet az etnikum és hagyományai kulturális sajátosságainak hordozója és fenntartója, meghatározó társadalmi, gazdasági és politikai szervezeti forma, a közösségi identitás és értékek hatékony megőrzője. A nemzetek versenye ugyanakkor szükségessé teszi a nemzeti azonosságtudat megerősítését, ha kell, megújítását. Ez a történelmi tudat ápolását és a nemzet mitikus gyökereiből eredő származás– és küldetéstudatból fakadó értékrend vállalását, megvalósítását jelenti. Így az utóbbi másfél évszázad történelmi viharai, villámcsapásai közepette a történelem tudománya közvetítheti a mai magyarság felé – a magyarság vallási megújulásával, vallási egysége megteremtésével, erkölcsi megtisztulásával együtt – a legfontosabbról szóló, a régmúltban fogant és jövőbe mutató üzenetet, a magyar kultúra továbbélésének, továbbfejlődésének lehetőségét. Az azonosulást a magyar nemzeti teljesség lényegével.

8. Csapó I. József (Nagyvárad) kandidátus (mezőgazdaságtudomány), ny. szenátor Autonóm nemzeti közösség, vagy önfeladó nemzeti kisebbség c. tanulmányában megmutatja a mai európai nemzeti közösségek és a nemzeti kisebbségek egészséges törekvéseit és jogi lehetőségeit. A kisebbség vagy önkormányzó közösség kollektív jogait és az egyéni jogokat a létezéshez, az elismeréshez, az önazonossághoz, anyanyelvhez és használatához, az oktatási intézmények létesítéséhez, közszolgálati tömegtájékoztatásbeli részvételhez, saját tömegtájékoztatáshoz, az állami és helyi politikai képviselethez. Ismerteti az egyes államok viszonyulását a közösségi jogokhoz, a pozitív folyamatok példaértékét hangsúlyozva. Foglalkozik a nemzeti önazonosságot védő etnikai és területi alapú autonómia kérdéskörével és a regionális önkormányzással is. Javaslatot tesz a szülőföldön megmaradásra a kettős állampolgárság intézményének bevezetésével, amelyet tehát nem utópiának, hanem megvalósíthatónak tekint.

9. Rókusfalvy Pál (Budapest) az MTA doktora (pszichológiatudomány), egyetemi tanár Magyar küldetés: a nemzet múltja, jelene és jövője c. tanulmányában előbb István király Intelmeit és a személyiségfejlődés kutatásának tudományos eredményeit felhasználva tisztázza a küldetés fogalmát, majd megfogalmazza a sajátos magyar küldetéstudat lényegét és annak hasznát a személyes célok és feladatok megvalósításában. Végső megállapítása szerint az ember csak egy nemzettel azonosulva válhat igazán személyiséggé és a nemzet megújulása, emelkedése kizárólag azon egyes emberek megújulásából indulhat ki, akikből a nemzet áll. Az idő és a nemzet teljességében gondolkodva és cselekedve erős keresztény magyar nemzettel kell erős keretény/keresztyén Magyarországot építeni, ahol minél több önállóan gondolkodó, s folytonos megújulásra képes egészséges személyiség nő fel, él és alkot. A magyar nép annyi jövőt teremt, amennyire visszamegy saját múltjába, megismeri, megbecsüli és megőrzi annak értékeit, s a cselekvésben a jövőt célozva az ifjúságra épít. Az össztörténelemhez hasonlóan az összmagyarságot kell számba venni, annak anyaországi és attól elcsatolt részeivel, szórványaival együtt. A magyar holokauszt emberveszteségeit a nagycsalád újra meghonosításával pótolni kell, s mindent meg kell tenni az értéképítően egészséges, tiszta emberi mentalitás, lendület és közvélemény kialakításáért és elterjesztéséért szűkebb és tágabb hazánkban. Ugyancsak elő kell segíteni emberi minőségünk emelkedését a megelőzésre alapuló egészségügyi ellátással, a hagyományosan korszerű nemzeti kultúra éltetésével, az erkölcsi értékrendet helyreállító közneveléssel, megelégedett vagyoni rendű talpra állt gazdasággal és a haza hatékony védelmével.

II. EZER OLDALRÓL…

10. Szekeres István (Budakalász) írástörténet kutató az Írástörténet és magyar őstörténet. A történeti összehasonlító (ideográfikus) jeltörténet módszertani alapjai c. tanulmányában utal a történelemtudomány bizonytalanságaira népünk régmúltjával kapcsolatosan. Különösen arról az időszakról van szó, amelyről írásos források nem maradtak fenn, így hipotézisek láncolatából, tényként elfogadott feltevésekből állt össze a hivatalosan elfogadott őstörténetünk. Ez mondáinkat szelektíven átmagyarázza, vagy teljes mértékben kizárja magából. Az egyetlen fix pont a népünk beszélt nyelve. Ezért jutott eszébe, hogy a székely rovásírás nikolsburgi jelrendszere jeleinek eredeti jelentése nyelvi feltárásával, s az írástörténeti rokonságok segítségével – a kapcsolatok összevetésével – igazolja nyelvünket adott történeti korszakban és földrajzi térségben. Vizsgálja a személynevekben tükröződő nyelvet, miként a ragokban és szervezeti elnevezésekben megjelenő nyelvet. Valamint a más nyelvű szomszédság és a más kultúrkörbe tagozódás kérdését is. Az egyetemes írástörténeti eszközök alkalmazásával az eredeti magyar rovásírásra, nagy biztonsággal tárja fel az írásjelekbe zárt nyelvet. Így az írásjel nála különleges etnorégészeti és történeti adat, amely hűen tükrözi létrejöttének szellemi és anyagi körülményeit, s alkotó anyaga az egykor beszélt és az írásképben látható nyelv, amint azt a hun és az ótörök szélrózsa mutatja. A nikolsburgi abc feltárt jelei bizonyítják, hogy az uráli, Irbit–parti sziklarajzoknak, valamint az Altáj hegységben fellelhető sziklarajzoknak meghatározó szerepük volt – a szumér íráskultúrával egyetemben – ősi kultúránk és a kínai írás létrejöttének szempontjából. Nyelvünkben a d—gy változás jól ismert, s a kínai ’ma’(ló) jelcikk, és az itt szereplő „madao = Sabre de cavalerie” (lovasság szablyája, ahol az o félhangzó) ősi kicsinyítő képzőinkkel helyneveket alkot hazánkban: Mád, Macs, Mada, Mocs, Madácsi, Dad, stb. A telefonkönyvből gyűjtött ilyen tövű nevek és elhasonult változataik a Anonymus–térképen kirajzolják avar kori településhálózatunkat. Népnevünk a mada–r és ma–d–ar gyésült változata: lovas szablyás nép, lovas nép. Mad–eri, mod–eri, mogyeri: ló–ember, lóférfia, lófia. A Griffes–indások nyomai így Közép–Ázsián át Kínába, Északi Wei államba vezetnek, mely állam az avarokkal vívott háborúkat. A nikolsburgi hun (székely) abc jelei tehát a teknős jelcsaláddal egyetemben az egykori nomád életmód világát tükrözik vissza a régmúltból, szinte felsorolva tárgyi és műveltségi, szemléleti kellékeit. E jelek jelentős részben egyeznek, vagy rokonságban vannak a kínai írástörténet jeltörténetileg legősibb rétegével. Ám vannak jelek, amelyek csak ideiglenesen tűnnek fel a kínai írástörténetben, szinte sugallva, hogy alkalmi jelkölcsönzésről van szó. Az ősi Ku–wen óképíráshoz az uráli sziklarajzokon, a közép–ázsiai és mongóliai sziklarajzok íráskultúráján át vezetett egykor a kultúra útja. A nikolsburgi jelrendszer írástörténete a bizonyság rá, hogy népünk egykoron sokkal közelebbi kétoldalú kapcsolatban volt a kínai kultúrával, mint később a török népek. E kapcsolat feltárulása közben kultúránk és nyelvünk köznapjainkban fel nem ismert mélységei is a felszínre kerülnek.

11. Dudás Rudolf (Vancouver) őstörténet kutató Szumer–szkíta örökségünk c. tanulmányában felhívja a figyelmet arra a három nagyjelentőségű tudományos fejleményre, ami döntően befolyásolta a magyarság történelmi szerepének újraértékelését. Az első a mezopotámiai ékírásos agyagtáblákról megfejtett szumér nyelv felfedezése, a második a dél–oroszországi szkíta kurgánok feltárása és a bennük talált régészeti leletek átértékelése orosz régészek által, a harmadik Sir John Bowring angol nyelvész megállapítása az európai nyelvek összehasonlítása révén, miszerint Európa legrégibb nyelve a magyar, amely tézist már Berzsenyi Dániel is vallotta. A szumér névre keresztelt nyelvet, illetve népet aztán besorolták a szkíták hatalmas népcsaládjába. Hogy az ő népük is szkíta, az Árpád–házi fejedelmek és kitályok jól tudták a gesztákból és a hagyományokból. Maga a görög szkíta név szumérul SAG–U4–E–TU6–A = „a varázsos Napisten szolgája”, vagyis a Napisten igazságában hívő számos nép gyűjtőneve volt, s a magyar ősnyelv esetleg a liturgia nyelve is volt. A kb. 2000 szóelem egyeztetéséből megállapítható szumér—magyar nyelvrokonság ténye egyáltalán nem jelenti azt, hogy mi a szuméroktól származunk. A magyar nyelv, felépítésére nézve sokkal archaikusabb, mint a szumér, vagyis a mezopotámiai szkíta. Egyébként nem egész szavakat, hanem morphémákat (jelentéssel bíró szóelemeket), szógyököket és egyéb szóelemeket lehet hasonlítgatni, mert a szumér nyelv lényegében szótagoló (syllabikus). A magyar nyelv vagy 25000 évig önmagában, idegen beavatkozás nélkül fejlődött a vadászkor óta. Íjjal vadászott és tisztelte a nőiséget, a termékenységet, az azt jelképező egyforma zsákai, ságvári, zengővárkonyi vagy Don–melléki kis női szobrocskákban. A Körös–kultúra népe számára a nő az élet forrása, az általános, mindenek feletti nő, minden kezdete és vége, minden létező forrása, az életet és halált magába foglaló Nagyasszony vagy Nagy Anya, Magna Mater, a mezopotámiai Boldogasszony. Évezredekkel később a szkíta aranyszarvas, a Világmindenség Istenasszonyának jelképe nyilak társaságában gyakori lelet lett a Dnyeper–melléki kurgánokból, szkíta dombsírokból. Ezeket a leleteket a magyar nép jogos örökségének kell tekinteni, mert a szkíták Trogus Pompeius római történetíró szerint katonai vereséget sohasem szenvedtek. Az emberiség egy része 10000 éve kezdett áttérni a földművelő–állattenyésztő életformára, s Kr. e. 7000 körülre teszik ennek Zagrosz–hegységi jelenlétét, amely aztán négy hullámban is visszakanyarodott a Kárpát–medencébe, és a gabonatermesztés Kr. e. 2000-ben már Európa összes alkalmas területén folyt. A földműves telepesekkel mezopotámiai dialektus jelent meg a magyar helységnevek legtöbbjében, például a Tisza–kultúrához tartozó Vezseny és V/Besenyszög (Ú–E–ZE–SE–E–NI = „part melletti mező gabonája”), valamint Nagykörű (KE–UR4–Ú–E = „pari mező gyűjtő helye”) esetében. Anna Morelli szerint a Kr. e. 5000 körül a mai Belgium területére vándorolt magyar földművelő csoportok gazdasági szerszámai az észak–mezopotámiai Hasszuna-beli földművesekéihez hasonlítottak. A nagyszámú, az egész Kárpát–medencében előforduló Istenanya szoborhoz hasonlók az összes turáni területen előfordultak. A dunai–kultúrák vázaformái, talpas–edényei azonosak a mezopotámiai Úr, Kis és Assur város legrégibb rétegeiben találtakkal. Ugyancsak az ottani csákánybalták a középső–rézkorban Tolnában gyártottakkal. Az ókori népek az Istenatyát tekintették az Úrnak, az Istenanyát Földanyának, s a Napot a Fiúistennel azonosították. Az igazságszerető Nap misztériumában hittek a szabarok, a szumérok, a filisztinek, a géták, a hurrik, a pártusok, a dákok, a masszagéták, a fehér–hunok, és az árpádi magyarok. Utóbbiak aztán az eskübe és a szerződésekbe a legyőzhetetlen Nap, a Világosság és Igazság bajnoka Fiúisten nevét bizonyságul mindig belefoglalták és az ő nevére övükön hordott pohárból vagy kehelyből, az ősi hagyományt követve áldomást (Á–AL–DU6–MA–Á–ÁS = „munka jól végezve a szertartás követelménye szerint) ittak, amint arról többek között Anonymus is tudósít.

12. Cey–Bert Róbert Gyula (Bangkok) PhD, szociálpszichológus A magyar ősvallás c. tanulmányában, a filozófiában szokásostól eltérően magyarázza az istenfogalom keletkezését. Az embernek az anyagi szükségletek mellett ugyanis lelki szükségletei is vannak, amelyek legfontosabb célja a lelki biztonságérzés, a lelki harmónia megteremtése. Ez sejteti meg velünk a bennünk lévő erkölcsi értékek transzcendens világát, a lelkiismeretet, amelyben egyesül a felettünk lévő csillagos ég végtelensége a transzcendens erőkkel és az istenfogalom misztikumával. Őseinknél a Nap szimbolikája volt a legfontosabb, de a Hold szerepe is központi volt. Emellett érvényesült a hegyek, magaslatok, magasba törő fák kultusza is, amelyek a Nappal, a Holddal és az Égi Világgal való kapcsolatteremtést jelképezték. Az állatok és növények kultusza ugyanakkor a földi élet és a sejtelmes transzcendens erők közötti különleges kapcsolatot, közlekedést képviselte. Az égitestek és a vihar, a villám a mennydörgés, a forgószél, az eső, a szivárvány stb természeti jelenségek kultusza pedig az Égbolt misztériumához kötődött, annak transzcendens jelentéséből az istenfogalmat kialakítva. A szerző bemutatja még Tengrit, a hunok és a magyarok Istenét, a táltoshitet, a hun—kínai hiedelmvilági kapcsolatot, a hun—magyar rokonságot, valamint az ősi hun–magyar hit Istenét Kök Tengri, Kara Tengri és Bor Tengri alakjában. Végül megállapítja ezekről, hogy a nappali fény és ég, az éjszakai ég és a sötétség, valamint az átalakuló, újjászülető ég hármas megjelenéseként Istent jelképezik, mint az abszolút transzcendens égi harmónia megtestesítőjét. Így, érdekes módon, a hunok és magyarok istenfogalma világosabban és szimbolikailag érthetőbben kifejezi a kereszténység Szentháromságfogalmát, hogy egy Istenben három személy van, mint a keresztény tanítások elvont és bonyolult dogmái. Azaz ősvallásunk istenfogalma a fény, a sötétség és az újjászületés, az élet, a halál és a feltámadás transzcendens misztériumának az örökkévalóságot kifejező tökéletes harmónia fogalma.

13. +Nagy Ákos (Adelaide) szerológus orvos A vércsoport jelentősége a magyar őstörténet genetikai kutatásában c. tanulmányában előbb a vércsoportok tulajdonságait mutatja be, majd azok meghatározásának módját a történelmi leletekben. Előtárja Kárpát–medence vércsoport viszonyait a magyarok, szászok, horvátok, tótok, szlovének, románok, rutének, zsidók, cigányok, szerbek vonatkozásában, majd az európai népek vércsoporti viszonyait is előadja. Utóbbiak vércsoport jellegét összehasonlítja a magyarokéval. A vizsgálatokból kiderült, hogy például a székelyek és a csángók vércsoportviszonyai semmiben sem különböznek az anyaországbeli magyarokétól, ugyanakkor lényegesen eltérnek ezektől az erdélyi románoké. A magyaroknál a legmagasabb az AB vércsoport aránya, magas a B-é és legalacsonyabb a 0-ásé. Az AB és a B együtt 30 %-ot tesz ki. Ezalatt a nyugat–európaiaknál inkább az A és a 0 aránya magas. Ezen felül a magyarok másoknál sokkal magasabb arányban örökítik át az AB vércsoportot. Átlagosan pedig, azaz nem kiválogatva az azonos származásúakat, hanem az összes véradó vonatkozásában, az európaiaknál 12 % a B, 4 %-nyi az AB, s ugyanez nálunk 20 és 10 %.  Érdekes, hogy a magyarok, a finnek és a lappok vannak egymáshoz a legközelebb 21 európai nép vércsoport megoszlás szerinti összehasonlításban. Ez, mivel a vércsoportállomány egy–egy népnél hosszú évezredek alatt sem változik, azt jelenti, hogy igaz az elképzelés, hogy ezek az északi népek a tundra és a rénszarvasok északra húzódásakor, azokat követve hagyták el a Kárpát–medencét. Mindez azonban nem arra mutat, hogy a jellegzetes magyar AB, vagy legfeljebb B vércsoportú, hanem az egész népre vonatkoztatva szolgáltat adatokat. Ugyanakkor egymilliónyi vércsoportadat birtokában szerző arra új eredményre jutott, hogy az általánosan adható 0 vércsoporti jellegű ősvérből először nem az A, majd a B vált ki, s lett a kettő hibridje az AB, hanem először az AB vált ki, amely általános kapó, mert nem termel antianyagot egyik ellen sem

14. Henkey Gyula (Kecskemét) kandidátus (embertan) Az embertan és a magyar nép származása c. tanulmányában több magyarországi sírból előkerült koponya, valamint 31452 élő magyar személy 40 éve végzett vizsgálata alapján arra az eredményre következtet, hogy még a több évszázados keveredés után is viszonylag állandó a magyarságra jellemző összetétel, amely a falusi és mezővárosi lakosságnál a következő: turanid réteg 30,7 %, pamíri  11,8 %, dinári és keleti dinaroid 5,7 %, előázsiai 5,5 %, keletbalti 4,6 %, keleti mediterrán 4,1 %. A törökös típusok (turanid, pamíri, előázsiai, mongoloid) együtt 48,9 %, a finnugor alakok (uráli, lapponoid és a keletbalti finnugor formái) 4,6 %-ban, a régi szláv jelleg együttesek (északi és cromagnoid fele része, valamint a keletbalti szlávos alakjai) 2,2 %, a régi szláv jelleg együtteseké 1 %. A vogulokra és osztjákokra jellemző uráli típus a mai magyaroknál 0,1 %-ban mutatható ki, ami arra utal, hogy az ugorokra visszavezethető elemeknek alig van szerepük a mai magyarság összetételében. A mai magyar őslakos eredetű népesség embertani szempontból a bulgáriai tatárokhoz, az északi és déli kazakokhoz, az üzbégekhez, a kaukázusi alán–szarmata eredetű oszétekhez, a török nyelvű balkárokhoz, a karacsájokhoz, valamint a kaukázusi nyelvű csécsényekhez és ingusokhoz áll közel. Ennek oka, hogy a törökös réteg erősödött a honfoglalást megelőző késő avarokkal, majd az Árpád–korban a Kárpát–medencébe betelepült besenyőkkel, úzokkal, kunokkal, jászokkal, volgai bolgár–törökökkel (böszörményekkel) és kazáriai alánokkal utánpótlást kapott, újabb finnugor eredetű nép viszont nem érkezett. A honfoglaláskori szláv nyelvű népekkel való keveredés nem befolyásolhatta jelentős mértékben a magyarság embertani képét, mert e népek nem voltak tiszta szlávok, kialakulásukban jelentős szerepük volt a közép–ázsiai eredetű népeknek, elsősorban a későavaroknak.

15. Kálnási Árpád (Debrecen) kandidátus (nyelvtudomány) A finnugor elmélet érvrendszere. A nyelvtudomány és a magyar őstörténet c. tanulmányában két dologról van szó, nyelvünk finnugorságáról és az uráli őshaza elméletéről, felfogásáról. Előbbi összefoglaló címszó alatt a finnugor nyelvtudomány vélekedését ismerteti e témakörről, a nyelv grammatikai eszköztára gerincének összehasonlító elemzésével. Ezt az eszköztárat a névszó és igeragozás, a mód–, idő– és számjelek, a névmások, számnevek és mondattani jelenségek alkotják. És a siker reményében tudományos hitelességgel csak az alapszókincs szavai vethetők össze perdöntő módon. Az alapszókincsbe tartoznak azok a szavak, melyek a világ összes nyelvében ősidők óta megtalálhatók, mert közismert, nélkülözhetetlen dolgokat, cselekvéseket jelölnek. Ilyenek a testrésznevek, a rokonságnevek, névmások, belőlük származó szavak, a számnevek, a természeti jelenségek elnevezései, földrajzi kifejezések, néhány általános növény– és állatnév, alapvető cselekvéseket kifejező igék. Ha az alapszókincs szavai alapján két vagy több nyelvről feltehető, hogy rokonai egymásnak, akkor tovább búvárkodhat a kutató e nyelvekben. Gyarapíthatja az etimológiailag azonos szavak számát, s azokból megrajzolhatja két vagy több nép egykor együttélésének történeti, kulturális hátterét. A szókincs segítségével megállapíthatja a nyelvekben bekövetkezett hang– és alaktani változásokat, azok viszonyát a másik nyelv megváltozott rendszeréhez, s a megfelelések alapján kikövetkeztethető a rokonnak nyilvánított nyelvek közös őse, az úgynevezett alapnyelv. A szavak összevetésének módja az ún. szabályos hangmegfelelések elvének alkalmazása. Ennek az elvnek a kiindulópontja az, hogy minden nyelv változik, s szinte ki van zárva, hogy két nyelv minden tekintetben egyformán módosuljon az idők folyamán. Itt nyilván a változás törvényszerűségét kell megragadni. A hangmegfeleléseket elsősorban a mássalhangzók körében tudta tisztázni a tudomány. _ezek állandóbb, kevésbé változékony hangok, mint a magánhangzók. Ennek ellenére a magánhangzók körében is törekszik a nyelvészet szabályos hangmegfelelések kimutatására. Itt azonban az eredmény nem olyan egyértelmű, mint a mássalhangzók esetében. Sok esetben be kell érni a magánhangzók hangszínének magas vagy mély megállapításával. A hangtan és az alaktan közötti határterületen helyezkedik el a morfológia, mely többek között a hangok egymáshoz kapcsolódásának lehetőségeit, illetőleg szabályait vizsgálja. Tehát a másik terület, ahol érdemes vizsgálódni az összehasonlító nyelvészet területén, ez a morfológia, közhasználatú szóval alaktannak szokás ezt nevezni. A szókészletnek a szabályos hangmegfelelés által korlátozott óvatos elemzése azonban nem elegendő a nyelvrokonság eldöntéséhez. Nem elég ugyanis, ha a nyelvnek csupán egyik, ám nagyon lényeges összetevőjét fogjuk vallatóra. A szavak bizonyító erejét jelentősen növeli a nyelvtani rendszerben fellelhető hasonlóság. Nagyon fontos tehát, hogy a szavak mellett a nyelvtani rendszer hasonlósága is lényeges. A tipológiai jegyek alapján a magyar a világnak sok más nyelvéhez is hasonló. A tipológiai jegyeket tartalommal megtöltő, konkrét hangokból felépülő morfémák szerint viszont elég kicsire zsugorodik a magyarral rokonítható nyelvek száma, tehát amikor a forma után a tartalom is előtérbe lép. A szerkezetbeli egyezésen túl az úgynevezett anyagi egyezés szükséges a nyelvrokonság kimondásához. A hang– és alaktanon kívül a mondattannak van szerepe. A nyelvtan alkotórészei, elemei szerint megy ez, először a szókincs, mint általános, és utána jön a grammatikának a három nagy pillére, a hangtan, alaktan és a mondattan. A mondatannak is van szavazati joga a nyelvrokonság eldöntésében. A szintaxis, a mondattan, azon szabályok összessége, amelyek alapján a morfémák egymással meghatározott viszonyba kerülnek, s a nyelvi közlés ellátására alkalmassá válnak. A szintaktikai jegyek között nem anyagi, hanem szemléleti egyezésekről vagy különbségekről beszélhetünk. Ilyenformán hasonló jelenségek a rokoninál szélesebb körben is észlelhetők. Ezek tipológiai, tehát típusbeli egyezések, azonban a nyelvtan többi szintjével együttesen, és nem különválasztva sokat nyomhatnak a mérlegen. Az uráli őshazával kapcsolatos őstörténet, mint komplex tudomány, írásos emlékekre alig támaszkodhat, és így különböző más tudományok eredményeit hívja segítségül. Az uráli őshazával kapcsolatosan a 19. század közepétől vannak hipotézisek. A hagyományos vagy klasszikus őshazaelmélet a növény– és állatföldrajz nyelvészeti alkalmazásán alapszik. Ez nyelvészeti paleontológia, melynek lényege, hogy ha a rokon nyelvek szókészletének egybevetésével összeállítjuk az alapnyelvben feltehetőleg ismert állatok és növények neveit, akkor képet kaphatunk arról, milyen fauna és flóra vette körül őseinket a régi lakóhelyükön. És ennek alapján az állatok és növények ahol együttesen előfordulnak, ott kell valahol keresni az őshazát, természetesen figyelembe véve a közben lezajlott éghajlati változásokat.

16. + Götz László (St. Pölten) néhai történész, orvos Az uráli–finnugor nyelvek genetikus nyelvcsaládi elméletének ellentmondásairól c. tanulmányában hangoztatja, hogy a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságát nem vonja kétségbe, hanem a magyar nép finnugor eredetét kívánja megcáfolni. Szerinte helytelen ebben az állítólagos rokonságban hangtörvényekből, például mássalhangzó–eltolódásokból kiindulni, mert a finnugor nyelveknek nincsenek olyan nyelvemlékeik, amelyekben ilyenek lennének. A finnugrisztika nem veszi figyelembe a magyarság és a legtöbb finnugor népecske közötti nagy kultúrkülönbséget se, amiért rengeteg magyar szót, mivel nem találja megfelelőit e finnugor nyelvekben, idegen kölcsönzésnek minősít, még akkor is, ha a szó a magyarban nagy szóbokrot alkot, az átadónak mondott nyelvben viszont egyedüli, sőt idegen jellegű. S nem lehet az "uráli" nyelvi és ősnépi őshaza Kr. e. 6000 táján a Káma–Urál vidékén, ha a térségben Kr. e 4000-ig, mint a régészet feltárta, nem éltek emberek. S a 4000–2000-ig tartó időszakban a feltételezett ottani "finnugor" ősnép létét is kizárja az igen alacsony népsűrűség (0,01–0,09 fő/km²). A szerző végkövetkeztetése az, hogy a finnugrisztika "uráli" és "finnugor" ősnépe és alapnyelvi fokozata egyaránt meseszerű föltevés, s mivel soha, sehol nem létezett, nem lehet rá nyelvcsalád elméletet alapozni. Megbukik az "ugor" ősnép és alapnyelvi fokozat is, azon, hogy a hozzá sorolt magyarok és obi–ugorok között a közös származást kizáró antropológiai, illetve biológiai különbségek vannak.

17. Csajághy György (Pécs) zenetanár A magyar népzene keleti párhuzama; eredete őstörténeti vonatkozások tükrében c. tanulmányában rámutat, hogy a népzenekutatás is igen kevés érvet képes felsorakoztatni a magyar—finnugor népzenei összefüggések mellett. Hasonlóan sok más tudományhoz, amilyen az antropológia, valamint a népmesék és mondák, a magyar ősvallás, a temetkezési szokások, a díszítőmotívumok, s a harcmodor és a fegyverzet kutatási eredményei, és hasonlóan a gasztronómiai párhuzamokhoz a magyar és a belső–ázsiai konyhák között. Annál érdekesebbek viszont a magyar és a türk népek népzenéjének összefüggései. A magyar népdalok ősi rétegeihez tartozó többségi dallamvilág a pentaton hangrendszerhez kötődik, a finnugor dallamvilág pedig valószínűleg soha nem volt pentaton. A magyar népzenében török hatásokkal sem számolhatunk, mert a magyar népzenében igen ősi jellegzetességek maradtak fenn, sőt nemcsak a zenében, hanem a dallamok szövegeiben is. Például a beli szó, amelynek pontos jelentését már nem tudjuk, de nyugtatószóként altatódalainkban előfordul. Ilyen az ugor dalok szövegeiben nincs, ugyanakkor előfordul az újguroknál, a jugaroknál és a közép–ázsiai türköknél is. A bonyolult zenei szálak tehát Közép– és Belső–Ázsia felé vezetnek, és nem az ugor irányba. A csángóknál, akik sosem éltek a Kárpát–medencén belül, és a székelyeknél megtalálhatók a magyar népzene ősi rétegéhez tartozó bő szekundos (vezetőhangos) fríg jellegű dallamok. E hangrendszer perzsa–iráni gyökerekkel is bír, azaz nem fogadható el, hogy azt kizárólag az iszlám kultúrájú oszmán–törökök közvetítették felénk. A magyar és a türk típusú népzene közti párhuzamokat bizonyos hangszeres összefüggések is megerősítik. Ugyanakkor cáfolják azt a tévképzetet is, hogy hangszereinket nyugatról és a szlávoktól vettük volna. A tények fordítva igazak, miszerint a legtöbb európai hangszer ázsiai gyökerekkel rendelkezik. Nekünk viszont az ősi vallásos kultúránkhoz kötődő (pogány) kultikus zenénk hangszereit igen sokáig nem volt szabad használnunk. Ilyen ősi hangszerek a dudák, síp–félék, fúvósok, koboz és tambura–féle pengetősök, hegedűfélék, furulya–fuvolafélék, cserépsípok és különféle ritmushangszerek.

18. Du Yaxiong (Peking) a Kínai Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet helyettes igazgatója A pentatonikus skálák csoportosítása c. tanulmányában azt elemzi és bizonyítja be, hogy sokféle pentaton van ugyan, de a sajátos magyar zenei anyanyelv pentatonjának ma a tudomány párhuzamát csak Belső–Ázsiában tudja kimutatni. Felidézi Bartók és Kodály megállapításait a magyar népdalok pentatonikus szerkezetéről. Bemutatja a pentaton–skála kiterjedését a Kárpát–medencéből Belső–Ázsiáig, és a yugur nép népdalainak pentatonikus sajátosságait, a mai megtelepedésük történelmi gyökereit, a yugur népzene kvintváltós szerkezetét, megfelelését a legősibb magyar népdalok szerkezetével, az uygur és orenqi népdalok hasonló jellegzetességeit, majd rámutat kiegészítő rokon vonásokra, tematikai párhuzamosságokra, ősi szavak ismétlődésére stb. Végül kiemeli az összehasonlító népzenetudomány szerepét a történelmi kapcsolatok fejlődésének megítélésében: A történelmi léptékkel lassan változó tényezők – mint a néprajz, népzene, hitvilág stb – jelentősége igen nagy a népek közötti rokonsági fokok megállapításában, azaz a magyarságnak így feltételezhető keleti gyökerei vannak. Igen különlegesnek tartja tehát a kvintszerkezetet. Ez a pentatóniákra épül és a dallamszerkezetet az ereszkedő kvintváltás jellemzi. Más szóval a dallam második fele az elsőnek pontos megfelelője, de öt hanggal lejjebb. Azok a dallamok, amelyek ezt a szerkezetet mutatják, a magyar népzene legősibb réteghez tartoznak. A szerző megvilágítja ezt a szerkezetet és arra az eredményre jut, hogy ez nem finnugor, hanem altáji örökség. A szerző két csoportra osztja ezt a zenei szerkezetet: a rövid, és a hosszú formára. A kínai krónikákban leírt népzenék és a kínai történelmi feljegyzések alapján azt bizonyítja, hogy a rövid forma volt az ősibb. A rövid dallam a Bajkál–tó, a külső Bajkál, az Engura és Amur völgyében lakó népesség zenéjében található. A szerző tehát azon a véleményen van, hogy a magyarok ősei a fent említett területeken élhettek, valószínűleg kb. Kr. e. 100 körül. Mindez azt mutatja, hogy az apriori feltevésekre nem lehet kutatást alapozni, csakis a tények vizsgálata célravezető.

19. + Farkas József (Mátészalka) néhai múzeumigazgató A néprajz és a magyar őstörténet c. tanulmányában a népi műveltség ősi elemeinek és gyökereinek kutatatására leginkább a néprajz tudományát tartja alkalmasnak, amely így szerinte az őstörténeti kutatás segédtudománya, de – a régészettel szemben – a mából, a ma perifériájáról közelíti a prehistorikumot. Hasznosan felhasználhatónak tartja ebből a szempontból, a kulturális régmúltunkról alkotott képünk teljessé tételéhez, a magyar szellemi néprajz, a folklór eredményeit, a magyar népmesék, népballadák, a magyar néphit és a magyar népszokások összegző leírását, valamint azok őstörténeti eredetű maradványainak és keleti kapcsolatainak elemzését. Hiszen, mint hangsúlyozza, mindez ugyanúgy magában foglalja Eurázsiát, akárcsak embertani képletünk. S bár a változhatatlanhoz kötődő szellemi néprajz szívósabban őrzi ősi formáit, szigorú feltételekkel a tárgyi néprajz is alkalmas lehet bizonyos kérdések tisztázására, amilyen az, hogy a honfoglaló magyarság nomád állattenyésztő, félnomád vagy letelepedett volt-e. Utóbbira utal a sertéstartás, a kosaras juhtartás vagy a szarvtalpas eke használata. Ugyancsak jelentős eredményt hozhat a halászat, a nyeregkészítés vagy az élőfás méhészkedés vizsgálata, különösen a méhvadász billogoké. Ugyanakkor csínján kell bánni a későbbi leírásokkal az ősmagyarságról, mert a rengeteg adat igen gazdag életű népet mutat, s nem lehet minden csupán az ő alkotásuk, s fejlett munkamegosztás érvényesült közöttük. Kiterjedt kereskedelmük volt tehát, a téli szállás mellett tavaszi szántással–vetéssel, a nyári szállásról hazatérte utáni aratással is foglalkoztak, külön katonanéppel rendelkeztek, mely kora tavasztól késő őszig csak a hadat járta. Azaz a néprajzi–etnológiai módszerekkel végzett őstörténet kutatás újabb szálakat ragadhat meg a történetiek mellett, s így a többszálból összeszövődött, több irányba tekintő őstörténet maga is mind jobban megközelíthetővé válik.

20. Cser Ferenc (Melbourne) az MTA doktora (vegyészettudomány) Gondolatok a magyar nép és nyelv Kárpát–medencei eredetéről c. tanulmányában igen jó forrásokat ad arra, hogy a világban a Kárpát–medencét hogyan értékelik. Vizsgálati eredményeit összefoglalva megállapítja, hogy a magyar nyelvű műveltség nem vezethető le a sztyeppe pusztai nagyállattartó műveltségekből. A magyar nyelv szerkezete, stabilitása, rendszere, fejlettsége nem magyarázható meg sem a hagyományos, finnugor elmélettel, sem a közép–ázsiai sztyeppei eredet alapján. Mert ennyire fejlett, kialakult nyelv létrejötte hosszú idejű, zárt, nagy sűrűségű, letelepedett életmódot igényel. Ezt egyik ismert elmélet sem kínálja. Mindezek a követelmények azonban teljesíthetők és ellentmondásosságtól mentesen megmagyarázhatók, ha föltesszük, hogy a magyar nyelv és műveltség eredete a Kárpát–medence. A Kárpát–medence régészeti elemzése egy hosszú ideig letelepedett, nagy sűrűségű műveltséget tanúsít, ami nem igényel egy ehhez tartozó utódnyelvet, amit a Kárpát–medence mai nyelvei közül kizárólag a magyar elégít ki. Ezért joggal állíthatjuk, a két jelenség, a hosszú ideig letelepedett műveltség és a fejlett, mellérendelő értelmű ragozó nyelv összetartoznak. Az ősműveltség jellemzői ma is megtalálhatók a magyar műveltségben, ezért megállapíthatjuk, hogy annak a műveltségnek az utódnyelve a magyar, azaz a magyar nyelv eredete a Kárpát–medence. Az írott történelem idején az eredeti műveltség mellérendelő szemlélete továbbra is áttör és a magyar életformát elsősorban még ma is ez jellemzi A mellérendelő szemlélet a kereszténységgel harmonizál, ámde ellentétes az egyházi hierarchiával. A vallási szavaink eredete is zömmel magyar, az idegen eredetű szavak pedig szinte kizárólag az egyházi szervezetet írják le. Az egyházi hierarchia alóli kitörés igazolásaként fogjuk fel azt, hogy a magyarság a reformáció kialakulásakor éppen azokon a területeken váltott vallást, amelyikről föltehető, hogy az ősi műveltség forrása. A Kárpát–medence területe ősidők óta nem kerül elnyomó hatalom igája alá, még akkor sem, amikor a kimmerek vezértörzse hatalma elvesztésekor ide érkezik és beolvad. Ugyanez látszik a szkítáknál néhány évszázad múltán. A kelták a terület nyugati részén vereséget szenvednek a rómaiak ellen, s ugyancsak a terület északkeleti részére menekülnek, és ott beolvadnak. Amikor Erdély a dákok érdekeltségi területévé vált, nem alakult ki igazi dák uralom, s Josephus szerint ezen a területen egyistenhit uralkodott. A rómaiak sem kívánták átlépni a Dunát, s kiterjeszteni hatalmukat a keleti területekre. Kr. születése körül a szarmatákkal ide, bizonnyal a Kárpátok külső pereméről letelepült földművelő lakosság települt be, ugyanakkor a szarmata jelenlét a régészeti leleteken elhanyagolható mértékű. A germán törzsek 3. századi déli irányú mozgása érinti a Kárpát–medencét is, ahová előbb az osztrogótok, majd a vizigótok telepszenek be a sztyeppei jellegű legelőkre, ill. vonulnak át a medence déli területein. Számuk elenyésző az ott élőkhöz képest. Hamarosan követi őket a hunok megjelenése, akik elől ezek a törzsek nyugatra mennek. A hun jelenlét ugyancsak kis létszámú katonai elit képében nyilvánul meg, ugyancsak zömmel a legeltetésre alkalmas sztyeppei jellegű területeken, s a dombvidéki, hegyvidéki terület továbbra is fémmel, élelmiszerrel szolgálhatott az elitnek hatalmi harcaihoz. A hunok bukása után (460–480) újabb germán törzsek telepedtek átmenetileg a Kárpát–medencébe, 500 körül a longobárdok, majd a gepidák. Őket meg az avarok szorították ki 568-ban. Az avarok idején a katonai elit és a letelepültek, nem kerültek konfliktusba, hanem a gondok akkor kezdődtek, amikor a római kereszténység bekerült az avar elithez és ezzel lehetőség nyílott a frankok részére, hogy a bolgár katonai elittel felosszák a Kárpát–medencét és rátelepedjenek az itt élőkre. A frankok kirabolták a területet, hatalmas mennyiségű, helyi forrású arany, ezüst kincset hordtak el innen és nagy Károly azokat – az általa alapított – kolostoroknak adományozta. A frank és az északról megjelenő szláv hatalmat azután Árpád katonai elitje fékezte meg és váltotta fel. A Kárpát–medencét feltöltő népességgel kapcsolatosan ismert, hogy a szlávok az 5–6. Században még nagyjából egységes tömbben a Kárpátoktól északra éltek, például hun fennhatóság alatt, azaz nem számítottak hatalmi tényezőnek. A másfél évezreddel azelőtt még egységes nyelvük, műveltségük alig változott ekkor még, alapszavaik 75 %-ban azonos tövűek voltak. Az avarok hatalommegosztó politikája és Bizánc védekező taktikája során és következtében kerültek azután a szláv törzsek az Alduna mellé (mai Szerbia, Bulgária). Ennek köszönhetően, például két Morávia jelent meg a történelmi leírásokban, amelyek nem szólnak Kárpát–medencei betelepítésről. Később a Dráva déli oldala mellett nyomulnak nyugatabbra. Ezért Anonymus sclavijai a szó eredeti értelmében értett fogoly, hatalom alá rendelt embereket jelentenek Árpádék fennhatósága alatt. Az őslakók műveltségére vall, hogy Gézától kezdve nem királyi, hanem ország koronáról van szó, valamint a Szent Korona Tana már Könyve Kálmán idején megjelent, mely e szakrális tárgyat tekinti a legfőbb hűbérúrnak, akinek mindenki, a király is alattvalója. Ez a mellérendelő szemléletű felfogás máshol az egész történelem során ismeretlen, mert ott a földet és a rajta élő embereket is ember birtokolta. Csakis a Werbőczi–féle törvényekkel jelenik meg a jogrendünkben az ember birtoklása, majd a Habsburg uralkodónak, Mária Teréziának és II. Józsefnek sikerült a magyarságot megfosztania faluközösségeitől és belekényszeríteni a hűbéri rendbe. A magyar társadalom ettől kezdve rendszeresen robbant, rebellis lett, és alig 70 évvel a hűbéri rend véglegesítése után, 1848-ban azonnal el is törli ezt a rendszert.

21. Juba Ferencz (Bécs) történész, hajóorvos az A magyarság kötődése a tengerhez c. tanulmánya elején megemlíti, már régóta feltűnt, hogy a magyar jó tengerész (pl. Gyujtó, Semsey, Kalmár, László, Konek, Wulff, Peterdi, Rákos, Radán, Horthy, Kompolthy stb). Véleménye szerint a tengerészkészség oka a hosszú tengerparti tartózkodásunk a több ezer éves, nemzetté ötvöződésünk során, és a nemzetnek kb. az egyharmadát kitevő mediterrán népesség örökölt adottsága. A magyar őstörténelmet tárgyaló orientalista történelemszemlélet a Kárpát–medence magyarságát a Folyamköz—Földközi–tenger—Kréta—Balkán vonalhoz, illetőleg az Egyiptom–Kréta–Balkán vonalhoz kapcsolja, azaz tengeri úton is közlekedteti. Az ókori Kelet tengerhajózási fejlettsége ezt lehetővé tette. Amit alátámasztanak a görög nyelvi, mitológiai és egyéb egymásra hatások. A magyarság tengerre termettségének másik, kevésbé valószínű magyarázata, hogy mint sztyeppei lovasnomád nép, benne ugyanazok az ösztönök fejlődtek ki a tengeri viszonyokhoz hasonló pusztaságban, mintha tengerparton élt volna. Igen érdekes és eredeti megállapításokat tesz az 1100 éve történt honfoglalásunk és annak tengeri vonatkozásai tárgyában. Az Árpádok a tengerhez törekvését mutatja velencei és horvát házasságaik, valamint Horvát–, Dalmát– és Szlavónország hazánkhoz csatolása. Nagy Lajos király flottája a velenceivel vetekedett és a magyar flotta csak akkor szűnt meg, amikor a török elfoglalta tengerpartunkat. A kiegyezés után Európa hatodik és a világ nyolcadik tengeri nagyhatalma lettünk Trianonig. És utána kereskedelmi tengerészetünk továbbra is volt.

22. Tímár Sándor (Ingelheim) történész, orvos Kelták és magyarok c. tanulmányában összegezően azt állapítja meg, hogy a kelta nép a Kárpát–medencében, az évezredek óta itt élt elő–ázsiai eredetű lakosság, a fejlett társadalmú trójai műveltségű bevándorlók és a kaukázusi vasműveltségű szkíta telepesek összeolvadásából született meg. A kelta etnikum mindhárom gyökere eredetében rokon egymással, hiszen mindegyik néprész a kultúra bölcsőjéből, a Folyamközből származó másodműveltségek sarja. Sőt egyenesen szumir elemeket is észlelhetünk a nemzetté válásnál, mely legnagyobb valószínűséggel már a bronzkor elején vette kezdetét. A kelták és a lovasnomádok kultúra analógiája megnyilvánul a ló, a harckocsi, a kard, a csatabárd, s vasfegyver, az arany, a nyakperec, a harciasság stb esetében egyaránt. Ugyancsak nagyfokúan egyezik a kelta és a szkíta rovásírás, a kelta pentaton és a magyaros zenestílus, és szembeötlő a kelta—magyar nyelvi rokonság. Nemcsak a műveltségi azonosság tűnik föl azonban, hanem komoly embertani és nemzeti rokonságról is beszélhetünk, hiszen a kelta embertípus közeli rokonai a kaukázusi és a türk típusok. Elütve állítólagos indogermán rokonaitól. A kelták eredetéről szóló magyarázat tehát nem meglepő, ha látjuk, hogy a Kárpát–medencében létrejött nép ugyanúgy kelta, mint magyar. A különbséget az teszi, hogy az innen nyugatra vándoroltakat nevezzük az ókori történészek nyomán keltáknak, az itt maradt népesség pedig a későbbiekben magyarnak nevezett nemzet alapját alkotta. Erre a szkíta–kelta alaprétegre a különböző korszakokban ismételten rátelepedtek és vele békésen összeolvadtak hunnak, avarnak, onugornak, árpádi–magyarnak nevezett népek. Hiszen mindannyian a közös elő–ázsiai (szumir–szabír) típusú anyanyelv változatait beszélték. A mai magyar nemzet a Kárpátok ölében született az elő–ázsiaiak, szabírok, szumirok, trójaiak, kimmerek, szkíták, Trákok és egyéb szkíta/szittya népek, mint jászok, hunok, avarok, és végül a magyarok egybeolvadásából.

23. Költő László a Megjegyzések az avar–magyar folyamatosság kérdéséhez a vörsi 8–10. századi temető kapcsán c. tanulmányában a Kárpát–medence régészetéről szólva bemutatja az ősidőket, a kelta, a szkíta és a hun régészeti örökséget, valamint a római vendégeket. Végül a vörsi ásatás eredményeinek bemutatásával felvázolja az avar—magyar folytonosság régészeti bizonyítékait is. A Kis–Balaton program keretében a Nyugat–Dunántúli Vízügyi Igazgatóság segítségével 1983-ban kezdődtek az ásatások Somogy megye területén. Vörstől nyugatra, a Papkert nevű határrészen két, egymástól 800 méterre levő dombon találták meg azt a települést és a hozzátartozó temetőt, amelynek feltárása és az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) által támogatott komplex feldolgozása segítséget adhat a dunántúli későavar népesség IX–X. századi továbbélésének vizsgálatához. A VIII/IX. század fordulóján induló temetőnek 1992-ig 683 sírját tárták fel. A régészeti leletanyag 4 csoportra bontható: 1. késő avar kori, 2. IX. századi, 3. honfoglaláskori (X. század), 4. kora Árpád–kori (XI. század eleje). A régészeti értékelés mellett a belső időrend és a lehetséges genetikai kapcsolatok meghatározására igénybe vették a szerológiai vizsgálatokat, melyek segítségével 400 megvizsgált csontvázmaradvány alapján több mint 40 genetikai egységet, leegyszerűsítve „családot” sikerült meghatározniuk. A szerológiai időrendi megállapítások összhangban vannak a régészeti kormeghatározásokkal, az egyes genetikai csoportok pedig egységbe foglalják a régészetileg különböző etnikumokhoz sorolható sírokat.

24. Szegfű László (Szeged) az MTA doktora (történettudomány), egyetemi tanár A Kárpát–medencei „szlávok”, különös tekintettel Megalé Moráviára c. tanulmányában felvázolja a korabeli, 8. század végi és 9. század eleji politikai állapotokat, a bolgár és a frank hatalom megtelepülését a Kárpát–medencében. Elhelyezi Megalé Moráviát a déli szlávok között, és bemutatja a Szvatopluk nevű fejedelem viselt dolgaival együtt, amivel az északi Morávia jelentőségét és szerepét csökkenti. Mindezt a magyar krónikák ábrázolásában is előadja. Majd Cirill és Metód helyi működésére is vet egy pillantást, s ismerteti Szvatopluk végrendeletét. Végül elbeszéli, miként vették birtokba a magyar földet Árpádék a fegyveres harc után szellemileg is, a Szvatopluk fiával való szövetségkötéssel.

25. Tomka Péter (Győr) kandidátus, vezető régész, Győr–Moson–Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága, A 9. század régészete és a magyar etnogenezis c. tanulmányában igazat ad László Gyulának, aki szerint a 10. századi magyarság fájának két nagy gyökér––kötege létezett: az egyik a Kelet felé vezet Árpád honfoglalóinak útján, a másik a Kárpát–medencét hálózza be azoknak a csoportoknak a révén, amelyeket a honfoglalók itt találtak. Az avarok továbbélésének több hipotézise is felmerült, amelyek bizonyítására például az avarok által készített késői tárgyak utalhatnak, ugyanakkor a későavar régészeti anyag eltűnése–átalakulása nem az avarnak nevezett népesség eltűnésével, hanem a fenntartó szövet: az avar állam felbomlása miatt következett be. Árpád honfoglalói atomizált, rendkívül tarka népességet találtak itt, a nagy központoktól messze a perifériákon, különböző átmeneti kulturális fokokon.

26. Herényi István (Budapest–Velem) kandidátus (történettudomány) A honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott törzsek, törzstöredékek (etnikumok) című tanulmányában megállapítja, hogy a kevés 8. századi magyar történeti anyag miatt a történeti hipotézisek lépnek előtérbe, többnyire helynevekből következtetve. Eszerint már a Hetumoger törzsszövetség is csatlakozás eredménye, s abból a Kürt, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér öt besgur (öt ogur, baskír) csatlakozott a Nyékhez és a Megyerhez, a Keszi pedig később csatlakozott hozzájuk. És a 9. század során egy vezér alatt csatlakozott még három kabar törzs is, feltételezett nevük székely, berény és varsány vagy oszlár. Jöhetett azonban a honfoglaló magyarokkal együtt a Kárpát–medencébe egy kazár–besenyő törzstöredék is, amely a besenyő néven kívül valamely saját törzsnév alatt is szerepelhetett, amilyen az Erdim, Csur, Jula, Külbej, Karabaj, Tolmács, Kapan, Csaban, és Súr vezér elődei vezették. A törzseket 5–6 nemzetség alkotta, valószínűleg négy–négy ággal. Vezéri nemzetségnév volt a Turul, a Kurszán, a Zovárd, és a Tétény. Kisebb nemzetségnév a Herény–Csécsény, a Kádár–Kaluz, az Őrs, a Ság és a Szalók. Honfoglalás előtti a székelyek Jenő nemzetségneve és Kürt ágneve. A szintén a honfoglaláskor bejött kíséreti népek kizárólag a 40 településnévből következtethetők. A nagy létszámúak adták a törzsfők (urak) kíséretét, a kis létszámúak pedig a nemzetségfőkét (bőkét). Úri kiséretnek feltett a török Berény, Herény–Csécsény, Besenyő, az alán Káliz, Kék–Kend, Őrs, a kabar Ság, az avar Székely, bő kíséretnek pedig a török Bachlar, Batthyány, Gencs, Kajd, Maklár, Szabar, Tapaz, Tárkány, Tázlár, Uz, Zsadány, alán Ladány, Méren, Oszlar, Szaka, Varsány, normann Kölpény (esetleg besenyő), Ruzs, Varang, s még esetleg bolgár Bular, Nándor, kaukázusi Cserkesz, örmény Ermény, iráni Kurd, kazár Zsidó, avar Várkony. Egy nagycsaládi falu volt 240 fő, egy ág 1200, egy nemzetség 4800, egy törzs 28.800, a törzsszövetség (11 törzs) 316.800, a kíséret 10 %, a szolgáló népek 20 %, a nemzet 411.840 fő. Ugyanennyi a létszám, ha a 20.000 magyar és 10.000 kabar lovast megszorozzuk 15-tel, ami a háttér népesség maximuma.

27. Herényi István A Kárpát–medence népei Álmos–Árpád honfoglalásáig című tanulmányában ismerteti a Kárpát–medence írott történelem előtti kultúráit és népeit, majd a történelmi időkét. Külön kiemeli aztán az avarok, szlávok, bajorok és frankok szerepét a Kárpát–medencében, akiknek hatása a magyar honfoglalás után is érzékelhető Magyarországon. Ez tehát az Avar Birodalom idejének viszonyait és az annak megdöntésétől a honfoglalásig eltelt idő népmozgásait jelenti. Végül a szerző amellett érvel, hogy az avarok nem haltak ki hazánkban, mert 1000 avar lelőhely maradt ránk, s ennyi ember nem halhatott ki olyan gyorsan, valamint két, 875-ben és 890-ben kelt oklevél is beszél az avar vazallus államról, illetve a Morvamezőn élő avarokról. Az avar—magyar kontinuitást pedig a vörsi közös avar–magyar temető is bizonyítja. Így aztán a Kárpát–medencében kb. 100.000 fős kétnyelvű onogur (tíz ogur) és 20.000 fős kétnyelvű scláv lakosság élhetett. Árpád kétnyelvű török (besgur, baskir) népe 200.000 fő, és Árpád kétnyelvű magyar népe 145.950 fő volt. A túlnyomó magyar nyelv a 10. században győzedelmeskedett s a kétnyelvű ország egynyelvűvé vált. 465.950 fő összlétszámmal, 5500 honfoglaló és 1910 őslakos településsel, faluval.

28. Nagy Kálmán (Budakeszi) hadtörténész a 895. évi honfoglalás c. tanulmányában ismertei a Kárpát–medence ősiségét, a honfoglalásunk előzményeit, a többszöri honfoglalást, az általános európai politikai–hatalmi helyzetet, a Vérszerződéssel megpecsételt egységes fejedelmi vezetést, a könnyűlovasság felszerelését és katonai rendjét, a harcosok felkészültségét, a bevezető harcokat és a hadászati távfelderítéseket, a főtámadás előtti helyzetet és honfoglalásunk legfontosabb hadműveleteit. Kitér a honfoglalással kapcsolatos történelemírás hadtörténészi bírálatára is, a honfoglalás idejére, cáfolja a "besenyő–vészt", ismerteti a honfoglaló népességet és haderőt, a fegyverzetet és a harcmódot, leírja a honfoglalók hadiménjeit. Majd ismerteti a honfoglalást utólag biztosító itáliai hadjáratot, és megvonja a honfoglalás mérlegét, ecsetelve annak jelentőségét, végül ismerteti a honfoglalást követő eseményeket. Megállapítja, hogy a magyar honfoglalás önfeláldozó harcai határozottan előremutató, értékes eredményekkel jártak: előmozdították Európa 10. századi megszilárdulását, a magyar állam kialakulását és évezredes védelmét. S figyelmeztet arra, hogy honfoglalásunk valódi értékeinek tagadása, a vele ellenséges érzületű megnyilatkozások a történelmi igazság megcsúfolását jelentik, s a tárgyilagosság hiánya ebben a kérdésben idegen érdekeket szolgál.

29. Nagy Kálmán a Honbiztosító hadjáratok a honfoglalás után c. tanulmányában a sikeres honfoglalás utáni magyar nagyfejedelmi vezetésnek az ország békés építését biztosító tevékenységét, a megelőző, külső támadásokat elhárító hadműveleteit tárgyalja. Kitér az európai helyzetre és a honbiztosító feladatokra, valamint meghatározza a hadjáratok felosztását. Végül elemzi a hadjáratok adatait s megvonja azok mérlegét: a békét fenntartották és lehetővé tették az ország belső megszervezését, átalakítását, mialatt a barbár viszonyok közt sínylődő Európában legyengítették a viszálykodó, fejlődést gátló erőket és helyzetbe hozták a teendőket felismerő, az ellenállásokat leküzdő, az erőket egyesíteni tudó személyiségeket. Közép–Európában pedig hatalmi–politikai egyensúlyt alakítottak ki. Ezzel a honbiztosító hadjáratok történelmünk legkiemelkedőbb eseményei közé sorolandók.

30. Nagy Kálmán A honfoglaló magyarok hadművészete c. tanulmányában a honfoglalással a Kárpát–medencébe hozott magyar értékeket ismerteti és elemzi. Ilyen a ragozó ősi magyar nyelv, a pentatonikus magyar zenei anyanyelv, az ősi rovásírás, a népköltészet, népzene, néptánc, színes népviselet, gazdag néphagyomány, fejlett ötvösség, tisztaság– és egészségkultúra stb. Ezek mellé kell sorolni a honfoglaláskor magas fokú magyar hadművészetét, a mely akkoriban kizárólag csak őket jellemezte és őket igen sok eredményre vezette. A hadművészet elemét képezte, hogy vezetők irányítása alatt jól szervezett katonai egységeket és alegységeket állítottak föl. A honfoglaláskor Árpád a vezéreiből haditanácsot állított fel. Előzetesen már felderítette a Kárpát–medence viszonyait. A honfoglalás céljából kettős arcvonalas háborút kezdett, délről a bolgárokat lekötötte és északról vonul be a medence keleti felébe. Utána Árpád a császár ajánlatát elfogadva jól előkészített és megszervezett itáliai hadjáratba fogott, melynek végén a Dunántúlt is elfoglalta. Aztán szembe mert szállni Bizánccal és a nyugattal is, majd az ország védelmét Morvaország elfoglalásával erősítette meg. A 907. évi nagy német túlerejű támadásnál a magyar könnyűlovas hadművészet elveit alkalmazta: részenként történő meglepő rajtaütésekkel és nyílt támadással felbontotta és megsemmisítette a német erőket előbb a Duna déli partján, majd azon éjjel átúsztatva, Pozsonynál teljes haderejükkel legyőzték a hatalmas német haderőt, sőt annak egész hajóhadát felperzselték. A menekülőket állandóan üldözték, leverték. Ennsnél a német tartalékerőket ősi harcmóddal, a színlelt visszavonulással maguk után vonták, majd lesállásban szétverték, s a gyepűhatárt Ennsig tolták ki. A magyarok Árpád-vezette hadművészete fejlettebb volt az Nyugat–Európainál, mert jó tervezéssel és feszes vezetéssel meg tudta valósítani a gyorsaságból és a meglepő megjelenésből adódó előnyök alkalmazását és győzelemig való felhasználását, amely nagyban épített a lovasság előnyeire, a vágtázó lóhátról való minden irányú nyilazásra, a kimerítő felderítésre, a rejtett megközelítésre, a kedvező terep és harchelyzet elfoglalására. Ugyanakkor a magyarok őrséggel mindig messzemenően biztosították is a csapatot, s jól éltek a tartalékok képzésével és változatos bevetésével is. Fejlett volt a parancsközvetítő jelek használata, tudatos a lélektani elrettentés, ráhatás az ellenségre. Legfőbb fegyverük azonban a váratlanság volt, s legfőbb törekvésük még csata közben is saját erőik megkímélése. Sikereikhez azonban hozzájárult a kialakuló hűbéri Európa általános fejetlensége is, és a magyarok hadművészete fejlesztette azután az európai védműveket és a támadó harceszközöket, hadműveleteket is.

31. Horváth Lajos (Veresegyház) levéltáros A két Erdély c. tanulmányában azt az elméletet vezeti elő, hogy az erdő elü, erdő elve elnevezést a honfoglaló magyarok először nem a mai Erdélyre, hanem Etelköz és Kijev felől nézve a Kárpátok ölelte területre: Havas-erdőn túl, Havaselve, Erdőelve, Erdély, amit több krónikánk is emleget. Ez pontosabban az a terület volt, amelyet most Magyarország felől Kárpátaljának hívunk. Megerősíti ezt a kárpáti gyepű kapu, a Vereckei–hágó léte. A népnyelvben a verécke kertajtó és a mögötte lévő udvar. Itt pihent meg először a honfoglalók népe, s épített a védelmére hét várat, és itt van eltemetve Álmos is. A második Erdőntúl, azaz Erdély már esztergomi vagy budai nézőpontból tekintett, és nevét latinul, Transsilvania alakban már Szent István életében papírra vetették. Érdekes, hogy e második Erdély szász neve Hétvár, azaz Siebenbürgen, amelyek ott tündökölnek Erdély címerében is. 

32. Kováts Zoltán (Szeged) kandidátus (történész) A népességfejlődés vázlata a honfoglalástól 1920-ig c. tanulmánya bevezetésében László Gyula és mások kutatásai nyomán feltárt bizonyítékokat mutat be arról, hogy az avar korszak második felében, a 7. századtól kezdve magyarul beszélő tömegek nyomultak be a Kárpát–medencébe. Továbbá – a bizánci forrásokra támaszkodva – megállapítja, a 895-ös évben induló honfoglaláskor a török nyelvet beszélő kabarokkal együtt a betelepülők száma fél millió körül lehetett. Ha a Kárpát–medencében élő, 250 évig az Enns folyóig hatalmat gyakorló avarok még ekkor is török nyelvet beszéltek volna nagy tömegeikben, akkor ma nem finnugor nyelvet beszélnénk. Hiszen az itt talált szláv töredékek is igen rövid idő múlva a magyar nyelvet beszélőkbe olvadtak be. Az újabb nyugat–európai és gyér hazai kutatási eredmények azt mutatják, hogy a 11–15. században, de még a 16–17. században is, amikor több és jobb forrásértékű anyaggal rendelkezünk, ezekben a századokban tehát rendkívül alacsony a természetes szaporodás mértéke: 2–4 ezrelék évente. Újabban feltárult, hogy az eddig ismert nagy epidémiák (pestis, himlő, lepra) mellett a népességet az állandóan jelenlévő fertőző–betegségek, az endémiák pusztították. Egy másik hazai kutatási eredmény feltárta, hogy a XV. század végéről fennmaradt portális és más összeírásokat értelmezve a Kárpát–medence népessége Mátyás király korában5 millió körül lehetett. Ha a különböző besenyő, kun, német majd román betelepülőket leszámítjuk, akkor legalább 1 milliós tömegnek kellett a Kárpát–medencében élni a IX. század végén. Az okleveles anyag egyértelműen mutatja, hogy a későbbi századokban a magyarság tömegei töltötték be a Kárpát–medencét, így a hegyvidékek folyóvölgyeit is. Ez a magyarul beszélő meghatározó népesség egy része már a VIII. század elején is itt volt. 895-ben kapott újabb megerősítést.

33. Horváth Lajos A magyarországi nemzetségek a középkorban c. tanulmányában megállapítja, hogy a magyar nemzet újrateremtése, Magyarország újraalkotása során akkor járunk el helyesen, ha mindig és mindenben visszacsatolunk az utolsó szervesen fejlődött, a hódító által még meg nem rontott korhoz és állapothoz. Meg kell védenünk nemzetünk valódi múltját, szellemi javait a fosztogatástól, ha már anyagi javait nem mindet tudtuk megvédeni. Az őskrónikán alapuló krónikáink szerint a második honfoglaláskor a magyarság 108 nemzetsége mindegyikéből kétezer, összesen kétszáztizenhatezer fegyveres jött be a Kárpát–medencébe, amely mennyiségen felül kell még számba venni a hozzátartozókat, feleséget, gyermekeket, idősebb szülőket, nagyszülőket és egyéb rokonokat, akik nem voltak a fegyveres had tagjai. Későbbi oklevelekből viszont, melyek nemzetségszáma az Árpád–korban már 180–200, nem lehet visszakövetkeztetni e korai nemzetségszámra. Ugyanakkor krónikáinkban az ősműveltség jelenik meg a 108-as számban, amely az állatövi tavaszpontot elmozdító csillagászati kisév (2160 év) törtrésze. Ez a műveltség a Kr. e. II. évezredben már jelen volt az indoiráni területen, de a magyar történettudomány ebbe az irányba nem vizsgálódhatott az eluralkodó finn–ugor tudománypolitika miatt. Pedig nagyon valószínű, hogy Anonymus másik Magyarországának is voltak történeti feljegyzései. A történelemhamisítást most már nem szabad tovább folytatni, mert olyan torzulásokat szül, mint a kárpátaljai rutének létének tagadása, pedig 700 évig egy állami keretben éltünk velük.

34. Darai Lajos Mihály A kanti gondolatok a magyar felvilágosodásban című tanulmányában hangsúlyozza, hogy a magyar felvilágosodás mozzanatai és kihatásai megkésettségük és gyakorlati kivitelezhetetlenségük korlátozottságai miatt túlnőttek saját korszakukon, s erőteljes hatást fejtettek ki a romantika idején, így a nyelvújítás, a magyar reformkor és 1848 eszméi ezen előzetes filozófiai fejleményekben is gyökereznek. És mivel később még a pozitivizmus ellen harcolók is merítettek a kanti eszmékből, s a múlt század végi európai Kant-reneszánszból a magyar filozófusok is kivették részüket, indokolt felidézni a kanti filozófia korai magyarországi megjelenésének mozzanatait, különösen azok sajátos közép–európai jellegzetességei, a magyar törekvések elméleti megközelítése, a hatalmasok általi szellemi és fizikai üldöztetés kiváltó okai miatt. Nagy szerepet játszott a kantianizmus itthoni terjesztésében a fejlett német egyetemeken tanult protestáns papság, Toperczer Sámueltől Hißmann Mihályig és Kálmán József Vilmostól Mándi Márton Istvánig. A főbb oktatási helyszíneken, Pápán, Debrecenben, Patakon, Pesten és Marosvásárhelyen még olyan főszereplők voltak, mint Sípos Pál, Sárvári Pál, Lengyel József, Bárány Péter, Koppi Károly, Kreil Antal, Köteles Sámuel. A későbbi korosztály tagja pedig Endrődy János, Fejér György, Szontagh Gusztáv, Hetényi János. E védekező jellegű kantianizmus többnyire eklekticizmusba fojtotta a saját hadállásait ért támadások miatti megrendültségét. Ám e következetlenség sokszor a túlélését biztosította: azoknak a felvilágosodás által kitűzött céloknak a képviseletét az új helyzetben, amelyek megvalósulását a közelgő forradalomtól várni lehetett, majd amelyeket a szabadságharc leverése után is valamiképp megőrizni és képviselni kötelesség maradt.

35. Sancz Klára (Budapest) történész Széchenyi István küzdelme anyanyelvünk védelméért, a magyar nemzeti szellem és nyelv felvirágoztatásáért c. tanulmányában lényegében szó esik mindama törekvésről és küzdelemről, amit a magyar nyelv állami, kormányzási és oktatási nyelvvé emeléséért a 17. századtól kezdve, egészen a 19. századig folytattak. Tették ezt a felvilágosult és hazájukat, népüket szerető és anyanyelvüket megmenteni akaró hazafiak, jelesül 1825. október 12-étől, első, magyarul tartott felszólalásától, gróf Széchenyi István vezetésével. Egy hónapon belül Széchenyi már felajánlotta összes birtoka egyévi jövedelmét a magyar nemzeti szellem és nyelv felvirágoztatására, a magyar nyelvet ápoló tudós társaság megalapítására. A nemzeti tudományos intézet alapítása nem ütközött ellenállásba, azt már előtte is szorgalmazták, csak nem volt rá pénz. Bessenyei György a jámbor szándékot Bécsben már 1781-ben írásba foglalta, 1791-ben Aranka György elmélkedett a magyar nyelvmívelő céhről, amely kis ideig működött is Erdélyben. Teleki László is javasolta a nyelv tervszerű pallérozását. A nemesség és a születő polgárság nyelvművelő, nyelvújító mozgalmának terjesztője előbb Bél Mátyás és köre, később a Bessenyei és az Aranka társasága. Voltak a nyelvújítást ellenző ortológusok is, azonban végül a nyelvújítók, a neológusok tábora győzött, akiket olyan írók és költők segítettek, mint Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Révai Miklós, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Haller János, Török János, Czuczor Gergely és Vörösmarty Mihály. Tehát Széchenyi ilyen előzmények után pendítette meg, mint maga írta, honi nyelvünk magasbra állítását, és sikerrel az elégséges pénzvagyon osztályrésze miatt. Az egybeforrott haza, nemzet és nyelv csinosítása, a magyar nemzet feldicsőítése, Magyarország kifejtése Széchenyi életcélja lett. Az eredmények csak hosszú harc árán születtek meg, de a Magyar Tudományos Akadémia 1827 óta fennáll, s az 1844-es 2. törvénycikk értelmében a magyar nyelv az ország hivatalos nyelve lett.

36. Csihák György a Sacra Regni Hungarici Corona — Magyarország szent koronája és a magyar közjog c. tanulmányában először minden javak és jogok gyökerével, Magyarország Szent Koronájával mint tárggyal és közjogi eszközzel foglalkozik, majd tisztázza a jelen közjogi helyzetünket és fölvázol egy lehetséges kivezető utat a mai közjogi zsákutcából. Nem valamilyen egyházi tárgyról van itt szó, hanem hagyományaink által megszentelt koronánkról, amely nem királyi korona, hanem az ország koronája. Ezt adta Szent István király közjogi értelemben a Nagyboldogasszony kezébe. Szakrális koronafogalmunk eredete, párhuzamai a régibb időkbe nyúlnak vissza. Kr. u. 1000 táján tehát a Kárpát–medencében eleink műveltségének részét képezte egy olyan korona–fogalom, amely az ország birtokát jelentette. Lehetett a hagyomány által megszentelt koronájuk, amely a világmindenséget szimbolizálta és így minden javak és jogok gyökereként kapott szerepet. A magyar közjog tárgyában a szerző olyan fogalmakat elemez, mint szuverenitás, történelmi alkotmány, Szent Korona–eszme, a Szent korona jogfolytonossága. Rámutat az egyedülálló magyar nemzet fogalomra, amely sokkal korábbi a többi európai nemzetfogalomhoz képest. A Szent Korona a Kárpát–medence tulajdonosa, az állam folyamatos fennállásának jelképe. A magyar nemzet a Szent Korona népe. A Szent Korona három közjogi felajánlása (1038, 1693 és 1896) után pedig az Ország az Istenanya tulajdona: Regnum Marianum. Így a mi fogalmaink szerint a magyar a Kárpát–medencében kisebbségben nem lehet, legfeljebb nemzetiségi sorban. E nemzetiség ugyanakkor nehezebb helyzetben lévén, neki több jog jár, mint az uralkodó nemzetnek. Nemzetünk a koronázással a királyra ruházza a Szent Korona jogainak gyakorlását. Magyarország alkotmányos államberendezése a legrégibb az európai kontitensen. S mivel az idegen katonák által megszállt ország alkotmányjogi és közjogi hiátus állapotába kerül, ilyen körülmények között az ország ügyeit ál–parlamentáris intézmények viszik. Az ilyen helyzetben választott országgyűlésnek nincs alkotmányteremtő vagy módosító ereje, amiért a nemzet tettei közjogilag érvénytelenek. A nemzetközi jog mai álláspontja szerint Magyarország mindmáig az alkotmányjogi és közjogi hiátus állapotában van. A kivezető út a Szent Korona közjogi és gyakorlati helyzetének helyreállítása a magyar történeti alkotmány (Corpus Juris Hungarici = Magyar Törvénytár) korszerűsítése révén, mely utóbbi folyamatba be kell kapcsolódnia az egész magyar nemzetnek (Membre Sacrae Coronae), azaz az ország lakosainak és a határain túl élőknek is. A Corpus Juris Hungarici korszerűsítése, továbbfejlesztése pedig az egyetemes magyar nemzet hosszú– és rövidtávú céljai és érdekei szerint történhet. Mivel a Szent Korona–eszmében együtt van az uralkodói elv, a demokratikus vagy népfelségi elv és a keresztény elv, ezért az, és a Corpus Juris Hungarici is, alkalmazható akár a köztársasági államformára is. A közjogi rendezés azért is elkerülhetetlen, mert nélküle reményünk sem lehet arra, hogy a szabad népek családjába egyenjogú tagként ismét bekerüljünk. Egyedülállóan szép nemzeti történelmünk pedig nemzettudatunk szilárd alapja lehet, ha megvalósul a nemzeti történetírásunk, és az erre épülő nemzeti jogrendünk helyreáll.

37. Csihák György a Magyar – nép – kisebbség c. tanulmányában meghatároz a nyelvében és tudatában magyarokból álló, az egyetemes magyarságot alkotó két mai csoportot, a magyarországi magyart és a nemzetiségi magyart. Utóbbiak kényszerből vagy önszántukból kerültek ebbe a helyzetbe, s élhetnek tömbben vagy szórványban. Kivételnek tekintendők, akik magyarul beszélnek, de más etnikumhoz és/vagy más nemzetiséghez tartoznak, azok is, akik magukat magyarnak tartják, de nem tudnak magyarul, valamint akik magukat magyarnak vallják, tudnak is magyarul, de idegen érdekeket szolgálnak. Ezzel elkerülhető a kirekesztés, ellenségesség, és amennyiben nem akarunk az egyetemes magyarságról beszélni, kizárható az a rétege a magyarságnak, amelyről éppen nem kívánunk szólni. Senkit senki nem kényszerít arra, hogy nemzeti értelemben magyarnak vallja magát, mindenki a maga értelmével és szabad akaratával dönti el, vállalja-e magyarságát, annak minden történelmi eredetiségével, elsőbbségével, minden jellegzetességével és nagyszerűségével. E magyar nemzet fogalma Európában egyedülálló, mert e nemzetet lehet vallás és nemzetiség alapján csoportosítani, sőt még némely nemzetiséget is lehet alcsoportokra osztani. Azaz a magyar nemzet nem etnikai, nem nyelvi, hanem szellemi közösség. A nemzettől eltér a nép fogalma. A nép nemzetségként nyelvi és vérrokonság, több nemzetség együtt a nemzet, mint szellemi közösség, társaság. Kisebbség az, akinek nem volt, vagy máig sincs hazája. Ezért a magyar a Kárpát–medencében kisebbség sosem lehet, legfeljebb nemzetiségi. Ne is használjuk a kisebbség szót magunkra, nekünk nem kisebbségi jogokra van szükségünk. Az őshonos népességnek, a nemzetiségnek, nemzeti közösségeknek természetes joga a személyi, a közösségi és a területi önigazgatás és a sajátos státus.

38. Horváth Lajos a Trianon utáni földreformok a Kárpát–medencében c. tanulmánya az erdélyi és kelet–magyarországi, a felvidéki és a délvidéki föld sorsáról szól. Bemutatja a Csehszlovákiának adott magyar területet és annak mezőgazdaságát, a csehszlovák földreform magyarellenes jellegét, a csehszlovák földosztás hátrányait a magyarokra, a magyar nemzetiség elleni telepes falvakat. Majd sorra veszi a délvidéki veszteségeket, a vajdasági földreform magyarellenes jellegét, a magyarellenes szerb telepítési politikát, végül az optánsok kártérítési ügyét.

39. Csapó I. József Az önkormányzás múltja és jelene a történelmi Erdélyben c. tanulmányában a Székelyföld, a Székely székek autonómiájáról szólva ismerteti a székelyek erdélyi megtelepedését, a székek önkormányzati kialakulását és hatáskörét, a székelyek három nemzetségét és a rendeket, a területi önkormányzás kialakulását, az erdélyi szászok  betelepülését és berendezkedését, a székely közbirtokosság intézményét és a Csíkmegyei Magánjavak szomorú sorsát. 

40. Csapó I. József Az 1921. évi földreform Romániában. Jogtiprás, birtokfosztás, diszkrimináció c. tanulmányában a Trianon utáni erdélyi magyarságot legsúlyosabban érintő román törvényt és következményeit mutatja be. Megállapítja, hogy a Regátban az agrárreform más törvény alapján lett megvalósítva, mint Erdélyben. Ennek célja a magyar és a német közösségek vagyoni helyzetének megrendítése volt. Az erdélyi törvény például nem maximálta a kisajátítandó területek sem alsó, sem felső határát, míg az a Regátban 2 millió hektár és 100 hektár volt. Míg a Regátban csak a megművelhető területeket sajátították ki, Erdélyben a teljes birtokot, ami rendkívüli veszteséget jelentett az egyházak, az iskolák, a községek számára, mert teljes egészében kisajátították a közérdeket szolgáló testületek, alakulások, alapítványok, intézetek, templomok, kolostorok, káptalanok, egyetemek, iskolák, kórházak, vármegyék, községek birtokait. A szerző ezenkívül még több jogsértő intézkedés típusra és esetre is kitér. Az így elvesztett javak egy része ugyan Észak–Erdélyben 1940-ben visszatért, de 1945-től ezeket a román állam visszavette. Nemrég ugyan az Európa Tanács több határozatban kötelezte Romániát a jogsértő állapot megszűntetésére, az orvoslat azonban még késik.

41. Parádi József (Budapest) kandidátus (történettudomány)  A polgári magyar állam rendvédelmi rendszerének kiépülése 1867–1914 c. tanulmányában bemutatja a Magyar Királyság rendvédelmi szervei kiépülésének történetét és szerepkörét, hatókörét, intézkedési típusait és pénzügyi finanszírozását, elemzi szolgálati szabályzatukat, értékeli működésüket, hatékonyságukat. Ezek a rendvédelmi szervek voltak a magyarországi állami és önkormányzati városi és állami rendőrségek, a vidéki (falusi) Magyar Királyi Csendőrség, a Magyar Királyi Pénzügyőrség, a vámhivatalok, a testőrségek, a Magyar Királyi Koronaőrség, a Képviselőházi Őrség és a büntetés–végrehajtás szervezete. A testőrség bemutatásánál kitér az Osztrák–Magyar Monarchia testőrszervezeteire is.

42. Zachar József (Budapest) az MTA doktora (történettudomány), egyetemi tanár Magyar történelem a végleges honfoglalástól napjainkig a békekötések tükrében (896—1996) c. tanulmányában összeköti azokat a fő vonalakat, amelyeket a kötet többi szerzője megfogalmazásában érvényesít, megadva ezzel azt a történelemszemléleti jelleget, amelyben az egész kötet szerveződik. Ez nem más, mint „A magyar történelem tanításának tartalmi és módszertani megújítása” irányában történő célkitűzés. A magyar háborúk és békék tárgyalását az indokolja, hogy számos történeti munka mellőzi a forrásokban szereplő adatokat, s így pontatlan, tendenciózus és hazug ismereteket közöl ezekről. Az Apostoli Magyar Királyság Európa keresztútjain fekszik, ezért a külső hatalmi viszonyok váltásai által kirobbantott háborúk állandó életveszélyt jelentettek rá. A magyar népnek folyton ébren kellett őrködnie, harcban és háborúban védekeznie a külső támadásoktól, így történelme elsőlegesen hadtörténelem. Az állandó fenyegetettség és élet–halál harc még a magyar nyelvnél és a Jézus–hitű egységes kultúránál is maradandóbban segítette elő az összetartozás tudat kialakulását és fenntartását, a nemzetté válást és a nemzet fennmaradását a mai, megcsonkult állapotokig.  Azért kell az új mai helyzetben az új történelemszemléletnek és az igaz történelem ismeretének megszületnie, mert főleg múltunk hamis beállítása miatt a magyarság körében a kiúttalanság soha nem tapasztalt mértékű érzése lett úrrá. Pedig megszabadultunk a nagyhatalmi fegyveres megszállástól és az idegen uralmi rendtől. Végre a reális történelemszemléletből fakadható pozitív gondolkodásmódnak kell felülkerekedni, amelynek fényében minden jelen gondunk megoldható. 

Az itt ismertetett kötet, kézikönyv jellegénél fogva, sokfelé fölhasználható, főként oktatási segédanyagként a történelemtanárok továbbképzéséhez, önképzéséhez. Ugyancsak további felhasználást fog megérni az oktatásban a KJF kínálatában és a ZMTE Magyar Történelmi Iskoláiban. A kötet tanulmányai, amelyek a szerzők közreműködésével a ZMTE 2002. júliusi, székesfehérvári nemzetközi konferenciáján lettek megvitatva és összedolgozva, felhasználják a folyó továbbképzés oktatási tapasztalatait is. Hiszen e sajátos pedagógiai folyamatban kölcsönösség érvényesül, s a továbbképzett tanároktól az előadók is tanulnak. Az eredeti kéziratok szövege ennek megfelelően módosult, javult, korszerűsödött, hogy a jelen szövegváltozat, mostani formájában, tökéletesebben legyen képes tájékoztatni olvasóit a magyar történelem területén az általunk kikutatott és összegzett eredményekről. A kész könyvet a ZMTE, jó szokásához híven, mint kiemelt közhasznú egyesület, ingyen eljuttatja 300 magyarországi és további 70 ország 156 könyvtára számára, amint azt az eddig megjelent 33 kiadványával is megtette. Így a kötet támogatása mind tudományos oldalról, mind a hasznosítás szempontjából igen üdvös, s létrejöttének elősegítőit és kiadásának lehetővé tevőit elismerés illeti meg.

http://www.heraldikakiado.hu/konyvek/magyar_tortenelem_(zmte).htm