BOTOS LÁSZLÓ
1918. november 3-án a tűzszünetet aláírta Weber tábornok a Monarchia, és Diaz tábornok a Szövetségesek oldaláról, s ez Magyarország részéről a háború befejezését jelentette. Mialatt Károlyi és küldöttsége Belgrádba utazott további megbeszélésre Franchet d’Esperey tábornokkal, a szerb hadsereg megszállta a magyar Szerémséget; november 8-án pedig a cseh katonaság számos felvidéki magyar várost foglalt el. Ez annak ellenére történt, hogy mindkét fél, a cseh és a szerb is aláírta a tűzszünetet. A feltétel, melyet a Belgrádi Egyezmény Magyarországnak előírt, olyan méltánytalan volt, hogy Károlyi az egyezményt csak kényszer alatt írta alá november 13-án.[1] A rumánokkal való tárgyaláson Jászy Oszkár megpróbált mindent, hogy igazságos egyezmény jöjjön létre a határ megvonásában, de minden eredmény nélkül, mert a rumánok csak az időt húzták, hogy meggyőzhessék az Erdélyben élő oláhokat a rumán királysággal való egyesülésről. Ebben az időben az erdélyi oláhság nem nagyon lelkesedett a vlachiai oláhokkal való egyesüléséért. A másik ok, amiért az oláhok nem voltak hajlandók megegyezni Jászyval, az volt, hogy ílymódon elnyerjék az Antant beleegyezését Rumániának Erdélybe való bevonulásához, békefenntartás címén. A rumánok egy egyezményben megállapodtak a kolozsvári rumán katonai parancsnokkal, hogy a rumán nemzeti őrséggel közösen, rendszeres villongásokat idézzenek elő Erdély területén az oláh nép és a magyar lakosság között. Így teremtve lehetőséget annak, hogy az oláhok „békefenntartóként” bejöhessenek olyan területre, amelyet még nem sikerült elfoglalniuk. December 17-én megkapták az Antant-tól az engedélyt, hogy a demarkációs vonaltól észak felé átléphessék a határt. A Károlyi kormány tiltakozott, és magyarázatot kért a rumán szerződéstörésre. Felelet helyett december 23-án Philippe Berthelot tábornok, a francia had parancsnoka kijelentette, hogy ő adott parancsot a rumán hadseregnek a demarkációs vonal átlépésére. (Raffay, 64)
A rumán-magyar vitában az oláhok azzal érveltek, hogy nem törték meg a tűzszünetet, mivel, mi azt nem velük, hanem az Antant hatalmakkal kötöttük. Ugyanakkor, Erdély elfoglalásakor az Antant egyik hadseregének kiáltották ki magukat. Amikor Károlyi 1918. november 8-án tűzszünetet kötött az Antant-al, ezt ők nem ismerték el, pedig ekkor ők is a Kisantantba tartoztak. Az oláhoknak Erdély elfoglalásával az volt a céljuk, hogy az esetet kész tényként állíthassák be az Antantnak. Ez időben nagy véleménykülönbség volt az erdélyi rumánok és a királyságban élő rumánok között. Mi ezt a helyzetet akartuk kihasználni. A rumánok, hogy ezt megakadályozzák, igyekeztek, amilyen gyorsan csak lehet, elfoglalni Erdélyt.
1918. december 1-én Gyulafehérvárott, a Rumán Nemzetgyűlésen, az erdélyi rumánok vezérei kinyilvánították óhajukat, hogy egyesülni kívánnak a rumán királysággal. December 13-án e határozatot megismételte a kormányzótanács (Consiliul Dirigent). Nemzetközi jog szerint törvénytelen határozat volt, írja Raffay: „ . . . hiszen a nemzetközi békekonferencia még össze sem ült, nemhogy döntött volna.” (Raffay, 71) E Gyulafehérvári Gyűlésen hozzávetőlegesen 100 000 erdélyi oláh vett részt, a terület többi lakosai, ugyanakkor a szerbek, szászok és magyarok nem vehettek részt e gyűlésen. Ezért a határozat törvénytelen. Később közismertté vált, hogy a nemzetgyűlést a királyi rumán kormány szervezte, közösen az erdélyi oláh vezetőkkel. Nyilvánvaló, hogy az oláhok így akartak hatni a Békeparancs javukra való döntésében. (Raffay, 71)
A rumán kormány figyelmen kívül hagyta az 1918. november 13-i katonai egyezményt, és az Apáthy-Berthelot demarkációs vonalat, amely Kolozsvártól észak-dél irányba haladt. 1919 év kezdetén a diplomaták nem jutottak egyezségre, mert egyik csoportjuk az elcsatolást, a másik pedig Magyarország sértetlensége mellett állt ki.
Berinkey Dénes miniszterelnök az egyetlen megoldást az önrendelkezés alkalmazásában látta, amelyet megtagadtak tőlünk, és annak a propagandának adtak hitelt, hogy a területnek nagy részét, melyet 896-ban visszafoglaltunk, vissza kell adni a „jogos tulajdonosoknak”. Az utód-államok: Csehszlovákia, Szerbia és Rumánia magyarellenes politikája célt ért, mert az Antant előtt Közép-Európa földrajza és történelme ismeretlen volt.
Julin Maniu, az erdélyi rumán Nemzeti Tanács elnöke megpróbálta bizonyítani, hogy a magyar kormány elfogadta Erdély Rumániához csatolását. Hét pontban jegyezte le bizonyítékait, mellyel itt részletesen nem foglalkozom, mert túl hosszadalmas, de az érdeklődő megtalálhatja Raffay tanulmányának, 72-ik oldalán. Kizárólag Berinkey válaszát idézem a hét pontra vonatkozóan: Maniu jegyzékére február 18-án Berinkey így válaszolt: „Mind ezek a tények nézetem szerint éppen az ellenkezőjét bizonyítják annak, amit Maniu úr velünk bizonyítani remélt, mert a felhozott tények egyszerű magyarázata abban az állapotban található, amelyet a magyar kormány az országban élő nemzetekkel szemben mindig elfoglalt.” (Raffay, 73) Magyarország minden nemzetiségének önrendelkezési jogot, vagy önkormányzatot kíván biztosítani. Berinkey így folytatja: „Az egyik miniszter leutazása Aradra, szintén abból a célból történt, hogy a Magyarországon élő román nemzetet a magyar államon belül megillető önkormányzat szabályozására nézve megállapodást hozzon létre.” Ez meg is valósult egyébként a német és ukrán nemzetiséggel az 1918: X. és 1919: VI. néptörvényekkel. (Raffay, 73)
Továbbá: „Amidőn azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a román nemzeti tanács végső célja Magyarország egyes részeinek elszakítása és a román királysághoz való csatolása, a magyar kormány természetesen minden további érintkezést megszakított e szervezettel, és ugyanebből okból a Nagyszebenben alakult román kormányzótanács működését sem ismerte el, sőt az ellen mindig a leghatározottabban tiltakozott.” Raffay szerint ezek a tények azt bizonyítják, hogy Magyarország nem egyezett bele az elszakításba, hanem önkormányzatot akart adni. (Raffay, 73)
Berinkey 1918. október 12-i, november 9-i és december 1-i keltezésű jegyzékei kihangsúlyozzák, hogy Magyarország nem saját akaratából adta fel Erdélyt Rumániának. Kormányunk nem ismerte el a gyulafehérvári nemzetgyűlést, mivel ott csak a rumánok szavazhattak. A leglényegesebb ok, amiért nem fogadhatjuk el a rumán határozatot, mivel 26 vármegyében az oláhok csak 43%-ban voltak jelen. Mindez bőségesen elég ahhoz, hogy visszautasítsuk, és követeljük a revíziót, az egyezmény felülvizsgálását. Van még egy nyomós ok, amiért a revízió esedékes. Ez pedig az utód-államok nemtörődömsége, a Kárpátokból lefolyó vizek állandó szennyezettsége, amely mint lassú méreg öli népünket. Az erdők nagyméretű kiirtása, és a visszaerdősítés elhanyagolása szintén környezetvédelmi krízishez vezetett, ugyanis így nincs, ami a hóolvadás és az esőzés csapadékát feltartaná, minden az alantabb elterülő medencére zúdulva a talajvíz megemelkedését okozza, ezzel Magyarország életterét leszűkíti, és veszélyezteti. Amíg a fenti területek magyar tulajdonban álltak, ilyen, vagy ehhez hasonló méretű belvízemelkedés vagy áradás soha sem fordult elő. Mivel az utód-államok felelőtlenül csak a profit szerzést veszik figyelembe, nem törődve a szomszéd állam, Magyarország életlehetőségével, követeljük a revízió alkalmazását.
Továbbá Raffay említi, hogy a rumánok mindenképpen a magyarok hozzájárulását akarták megszerezni Erdély feladására azért, hogy a békekonferencián hivatkozhassanak arra, hogy a magyarok önként feladták e területet. (Raffay, 74)
A rumánok még katonai beavatkozással is próbálkoztak Erdély megszerzésére. A páduai 1918. november 3-i fegyverszünet után a francia hadsereg küldöttje november 6-án Rumániába utazott. A rumán király azonnal lemondatta Alexandru Morghilon-t, mert német szimpatizáns volt, és utódjául Ezemia Rigorescu tábornokot nevezte ki, aki azonnal mozgósította a haderőt, és 18-tól 38 évesig minden épkézláb férfit besorozott. Ne feledjük, mindez a háború befejezése után történt. Miért volt ez lehetséges? Mert Franciaország mindenáron azt akarta elérni, hogy a rumánok mint aktív katonai haderő vehessenek részt az értekezlet tárgyalásain, az Antant oldalán. Egy jelentős akadálya volt annak, hogy Rumánia katonai szövetségese lehessen Franciaországnak, ugyanis hat hónappal a háború befejezése előtt Rumánia egy békeegyezményt írt alá a Központi Hatalmakkal Bukarestben, eszerint német szövetséges lett. Így Rumánia érvénytelenítette az 1916-ban Bukarestben titkos egyezmény formájában aláírt, s az Antant által jóváhagyott követeléseit. Nem követelhette a beígért területeket. Hogy igazolhassa katonai elkötelezettségét Franciaország mellett, hátbatámadta a már visszavonuló német Mackensen tábornok hadait. A német hadsereg egy nappal Alexandru Morghilon lemondása után megadta magát, a magyar hadsereg már egy héttel előtte letette a fegyvert. A francia Quai d’Orsay-nak csak az utolsó pillanatban sikerült Rumániát hadpartnerként elfogadtatni az Antanttal. Raffay kiemeli, hogy Rumánia fegyverrel is kész volt végbe vinni azt, amit 1916-ban nem tudott: Erdély elcsatolását, és a titkos egyezményben beígért területek megszerzését. Ha ez teljes mértékben sikerült volna nekik, akkor a Tiszától keletre eső magyar terület most mind Rumánia birtoka lenne. (Raffay, 75)
Az utód-államok kapzsisága ellenségességet idézett elő egymás között, amikor a rumánok megszállták Magyarországot, a csehek attól tartottak, hogy olyan nagy területet hasítanak ki, hogy nekik nem marad elegendő. A szerb-rumán vita majdnem háborúban domborodott ki Bánát megszerzéséért.
A cseh-jugoszláv területi folyosó javaslatát 1919. januárjában terjesztették elő. Ezt az átjárósávot Dunántúl nyugati oldalán kétszáz km-es hosszúságban és 80 km-es szélességben tervezték. E terület közös csehszlovák, szerb, horvát és szlavón birtok lett volna.
Négy magyar vármegyét vágott volna át a tervezett átjárósáv: Moson, Sopron, Vas és Zala megyéket. E terület lakossága 1 171 000 lélek, 662 000 magyar, 220 000 szláv és 289 000 egyéb. A cseh magyarázat szerint erre azért lenne szükség, hogy elválasszuk a németeket Kelettől és Közép-Európától, külön kiemelve Franciaország biztonságát. Ezenkívül lehetőséget biztosítana a terv az északi és a déli szláv nép kapcsolatfelvételéhez. A valódi célja az volt Csehszlovákiának, hogy a Dunán át a tengerhez jusson, Pozsonyt pedig kikötő várossá tegye. Ezzel még jobban elszigetelték volna hazánkat. Pozsonyt Szlovákia ősi fővárosaként emlegették, elhallgatva, hogy négy évszázadon át koronázási magyar város volt.
Trianonban a vita nagyon kiéleződött a szerbek és rumánok között, mert a szerbek, éppen titkos volta miatt, nem ismerték el a rumánok szerződését. A szerbek maguknak követelték a Bánságot és Temesvárt nemzetiségi alapon és azon oknál fogva is, hogy szülőföldje volt egynéhány szerb vezető egyéniségnek. Ezeket a „kiváló” szerb vezetőket mi magyarok befogadtuk, mint török elől menekülőket. Ez sem Belgrádban, sem Párizsban nem jelentett semmit. Nem vették figyelembe több ezer éves történelmi jogunkat és azt sem, hogy nagyobb számban születtek, haltak, és temettek el magyar nagyságokat ezeken az elszakított területeken, olyanokat, akik világviszonylatban is számottevők voltak. E terület német többségét a szerbek elismerték, de kijelentették, hogy figyelmen kívül kell hagyni, mert a legyőzötteknek nincs joguk. Ez volt az indok „igazságos” követelésükre. (Raffay, 87)
A szerbek kijelentették, ha a rumánok kapják meg a Bánságot, akkor Belgrád nem lehet Jugoszlávia fővárosa, mert túl közel esik Rumániához, és védelme nem biztosítható. (Raffay, 101)
Azt a tényt, hogy Budapest túl közel helyezkedik az ellenséges érzületű Szlovákiához, figyelembe se vették. A második világháború után, Sztálin „jóvoltából”, a Csallóközt Csehszlovákiának rendelték oda, hogy a csehek a Duna mind két oldalát birtokolhassák. Ez Esztergomot lőtávolba hozta a csehszlovákok részére. A Bécsi Döntést érvénytelenítették, mondván, hogy azt a tömeggyilkos Hitler hozta létre. Ennek alapján a még nagyobb tömeggyilkos, Sztálin rendeletét is érvényteleníteni kell!
A rumánok embertelen bánásmódját Zilahban Kemecsei Gyula, Mészáros János, Kiss György és Kiss Lajos dokumentálták. 1919. február 16-án a rumán katonaság a legkegyetlenebb bánásmódban részesítette a magyar lakosságot. E nap délutánján a katonaság a csőcselékkel összedolgozva szabad rablást engedélyezett a városban. Mindazokat a magyarokat, akik nem tudták az előírt élelmet, pénzt, szállást megadni a katonaságnak, bottal és puskatussal verték, kizavarva őket házaikból. A katonák mindent elraboltak. A magyar hivatalos személyeket Zsibó-ra vitték, és ott bebörtönözték őket. A helybeli magyarok nem adhattak nekik ételt és ruházatot. Az oláhok, mint Antant szövetségesek így tevékenykedtek. (Raffay, 106)
Miképpen válaszolt ez eseményekre Károlyi Mihály? Egyik levelében így ír:
„Én bízom Wilson pacifista tanainak győzelmében, és nem hiszem azt, hogy megengedje valaha is Amerika nagy elnöke, hogy béke helyett büntető expedíciókat indítsanak az ártatlan néptömegek ellen; vagy hogy megengedje azt, hogy az imperializmus helyébe, amelynek immár vége van, új imperializmusok létesüljenek, és fenyegessék megint a világ békéjét. Én biztos vagyok a megegyezéses, demokratikus, valóban tartós, és nem fegyverszünetet jelentő béke győzelmében, azért is, mert Amerikának és Wilson elnöknek erős támaszai ebben a nyugati demokráciák: az olasz, francia és angol igazán demokrata politikusok és államférfiak. De nem is lehet fél Európát elkeseríteni egy lealázó és hódító békével. Bízom abban, hogy nemsokára elkövetkezik már az az idő, amikor a körülöttünk lévő kis nemzetek is belátják, hogy saját érdekeik sem kívánják a mérték nélküli hódítás és zsákmányolás politikáját. Bár most még mindenféle ellenségekkel vagyunk körülvéve, én mégsem csüggedek, és hiszem, hogy az ellentéteket sorra le fogjuk küzdeni s a bizalmatlanság megszűnvén, helyét a belátás és megértés foglalja el. Nem fogunk többé gránátot adni az emberek kezébe, de ásót, ekét és kalapácsot. Ezekkel fogjuk összekovácsolni, összeforrasztani Magyarországot.” (Raffay, 115-116)
Károly Mihály végül felismerte, hogy a wilsoni elv nem volt más, mint csalétek a Központi Hatalmak részére, hogy ennek segítségével letetessék velük a fegyvert. Semmi lehetőségünk nem volt arra, hogy a minden oldalról betörő ellenséget demokratikus szólamokkal állítsuk meg. Végül is meggyőződött arról, hogy Magyarországnak honvédelemre van szüksége. Károlyi parancsba adta Stromfeld vezérkari ezredesnek, hogy a legrövidebb időn belül szervezzen egy százezres létszámú hadsereget.
A Stromfeld-okmányokból tudjuk, hogy felhatalmazta Tombor Jenő ezredest a hadsereg toborzására. Nyilvánvaló lett, hogy végül is elhatározták magukat egy egész nemzetre kiterjedő katonai védelem felállítására, amelyet 18 hadosztályból, 3 székely hadból terveztek, s amely sikeresen kiverhette volna a cseh és oláh betörőket.
A Károlyi kormány nemzetvédelemmel foglalkozó okmányait Kratochwill ezredes megbízott írta alá. Ez okmányokból láthatjuk, hogy ez időszakban komolyan gondolták az ország védelmét. Károlyi beszéde a katonákhoz:
„. . . Remélem, és hiszem, hogy a rajtunk elkövetett, világraszóló igazságtalanságokat orvosolni fogják a versailles-i konferencián. Nem hihetem, hogy Wilson megengedné az imperiális áramlatok felülkerekedését, amelyeknek áldozatául esnék Magyarország is. Meg vagyok győződve, hogy Amerika és az antant egész demokratikus és szociális érzésű közvéleménye tiltakozni fog minden olyan amputáció ellen, amely lehetetlenné teszi, hogy ez az ország életképes legyen.”
„Mert mi abba soha belenyugodni nem fogunk. Hallja meg innen az egész világ, hogy nem lehet egy nemzetet legázolni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely azt mondatja vele, hogy élni akar. Nem lehet elpusztítani egy olyan országot, melynek más célja nincs, mint hogy minden polgárnak egyforma jogot biztosítson. De hallja meg, és értse meg a világ azt is, hogy ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végső szükségünkben fegyverrel is fel fogjuk szabadítani ezt az országot.”(Raffay, 119-120)
Még mielőtt a magyar kormány ráeszmélt volna a valós helyzetre, a csehek és rumánok hatalmas területköveteléssel álltak elő. A csehek a Dunántúl nagy részét, a Győrtől, Komáromtól és a Bükk hegységtől délre eső vasút hálózatunkat, egyesek még Budapestet is követelték. A csehek ez időben egy okmányt nyújtottak be a Nagy Hatalmak részére, mely kinyilvánította, hogy a XVIII. században csak egy millió magyar élt Magyarországon, a többi népességet a szlovákok alkották. Hogy ilyen badarságot egyáltalán említeni is lehetett, mutatja az értekezlet részvevőinek „felkészültségét”. Az értekezlet visszautasította a cseh folyosó létrehozását, és amerikai javaslatra a cseh határt északabbra tolták fel.
Gondrecourt tábornok tábornok" megnyilvánulása az igazságtalan határral kapcsolatban: „ . . . a békekongresszuson rossz irányba tévedtünk. Vaknak kellett lennünk, hogy semmiféle adattal nem rendelkeztünk erről az országról, s ha azt hittük, hogy ilyen csonkításokat kényszeríthetünk Magyarországra anélkül, hogy kétségbeesésbe ne taszítanánk. Ráadásul, miközben ezt írom önnek, még nem is mondtam el legmélyebb gondolatomat, mert túlságosan új jövevénynek éreztem magam, de meggyőződésem azóta túlságosan is beigazolódott. Románia és – mondjuk ki nyíltan – Szerbia sem érdemelte meg, hogy kielégítsék túlzott ambícióit; és megkockáztattuk, hogy újfent gyászos kalandoknak tegyük ki magunkat, ismét kirobbantva a háborút a bolsevizmus alakjában.” (Raffay, 131)
Gondrecourt véleménye, hogy a magyar nép félelemből vagy nacionalizmusból lett kommunista, de ha a bolsevista magyar csőcselék szerzi meg a hatalmat, akkor Nyugatnak semmi esélye nem lesz ennek megállításában.
„Jelenleg a gazdaság esztelen pazarlása folyik. Ezek a banditák most éppen azzal vannak elfoglalva, hogy tönkretegyenek egy országot, amely olyan bőkezűen megfizethette volna a háborús költségek egy részét. Ha a jelenlegi forrongásnak nincs más következménye, csak ez, már akkor is elég komoly ahhoz, hogy mélységesen sajnáljuk a Kongresszus döntését.” A franciák szerepéről mondja: „ . . . mi franciák játsszuk Magyarországon a hálátlan szerepet. Nemrég még olyan jól fogadtak bennünket. Franciaországnak itt néhány hónapig olyan tekintélye volt, hogy ennek sok gyümölcsét élvezhette volna. Ennek most vége!” (Raffay, 132)
Gondrecourt tábornok jól mérte fel a helyzetet, és képes volt elfogulatlan lenni, ő volt az egyedüli, aki helyesen ismerte fel Franciaország érdekét. A magyarországi Tanácsköztársaság nem jelentette ki azt, hogy az ország területét nem lehet fel osztani, de ellenezte az utód-államok imperialista megszállását. A kormány nem ismerte el Smuts tábornok határjavaslatát.
1919. április 20-án a rumán hadsereg megszállta Nagyváradot, azzal az indoklással, hogy harcol a magyar kommunista térhódítás ellen. Kezdetben még akadtak magyarok, akik örültek is e rumán kommunista ellenes beavatkozásnak, remélve, hogy így megszabadulnak a kommunista rémuralomtól. 1919. augusztus 4-én az oláhok elfoglalták Budapestet. Ugyanekkor a székely hadsereg feloszlott.
Prezan rumán tábornok ajánlatot tett a székely had vezetőjének mondván: „Túlerőnk tudatában ajánlatot teszünk nektek, hogy életetek biztonságban lesz, pénzetek, magánvagyonotok épségben marad, és békésen visszatérhettek lakóhelyetekre. Mérlegelve a reménytelen általános helyzetet, nem vállalhatok felelőséget, azért, hogy tovább vért ontassak ilyen körülmények között. Válasszatok ti, melyik utat akarjátok. . .” (Raffay, 134)
Feltételként a fegyverletételt szabták meg. Amikor ez megtörtént, minden egyes székely katonának a következő nyilatkozatot kellet aláírni. „Alulírott, székely hadosztálybeli hadifogoly szabadlábra helyezésem alkalmával becsületszavamra kötelezem magamat, hogy:
1. Állandóan . . . községben fogok lakni, és onnan csakis a legközelebbi román katonai parancsnok engedélyével távozhatok.
2. A községbe érkezésem után első naptól a legközelebbi román parancsnokságnál fogok ellenőrzés céljából jelentkezni, ahányszor megkívántatik.
3. Nem fogom az osztrák-magyar egyenruhát viselni, csak egészen átalakítva, sapkát semmiképp.
4. Nem fogok viselni, sem pedig elrejteni semmiféle fegyvert.
5. Nem fogok a román állam, hadsereg vagy nemzet ellen sem tettben, sem szóval véteni.
6. Ha nem fogom az első vagy a második pontot betartani, ötévi börtönre legyek ítélve, ha a 3. pont ellen fogok véteni, egyévi börtönre, ha ezen kijelentésem negyedik pontjától fogok eltérni, tízévi börtönre és 10 ezer lej pénzbüntetésre legyek ítélve. Ha pedig az 5. pont ellen fogok véteni, golyó általi halálbüntetésre legyek ítélve.” (Raffay, 134)
A békeértekezlet 1919. augusztus 2-i döntése szerint, Rumánia nem szállhatta volna meg Budapestet, de mivel augusztus 4-én mégis megszállták a fővárost, az értekezlet engedélyezte ottmaradásukat. Láthatjuk, egy kis jelentéktelen, de erőszakos nacionalista állam miként állította az Antant hatalmakat kész helyzet elé. Az értekezlet másfél hét alatt négy jegyzéket küldött Bukarestbe, felszólítva őket, emberségesebb magatartásra, a fosztogatás beszüntetésére. Hiába volt minden. Nem engedelmeskedtek. Bratianu augusztus 14-én jegyzékben válaszolt az Antantnak: „A hadsereg sikerei nyomán Románia nem módosította területi követeléseit, de úgy véli, hogy a katonai erőfeszítések, amelyekre rákényszerült a magyar offenzíva visszaverése érdekében, és azok a szolgálatok, amelyeket áldozataival a civilizációnak tett, új jogcímet biztosítanak neki arra, hogy jogait követelje.” (Raffay 135)
A rumán fosztogatás folytatódott, az Antant tehetetlen volt. Clemenceau jegyzéket szándékozott küldeni Rumániának. Lord Balfour pedig egy Rumánia-ellenes Fekete tengeri flottatüntetést javasolt. Végül is szeptember 5-én elkészült a jegyzék, mely három követelést terjesztett a rumán kormány elé.
„Hajlandó-e Románia kivonni a csapatait, hajlandó-e visszaszolgáltatni az elvett javakat, és hajlandó-e a magyar belpolitikai helyzetnek az Antanttal együtt történő normalizálására?” (Raffay, 135)
Az Antant Hatalmak Sir George Clerk-et küldték felülvizsgálati megbízatással Rumániába minden eredmény nélkül, mert közben Bratianu lemondott, mivel nem volt hajlandó a kisebbségi kérdésről tárgyalni, mint ahogy ezt tőle megkövetelték. A néhány millió rumániai kisebbség sorsát Bratianu rumán belügynek tekintette. Clerk azután Budapestre utazott, ígéretet véve az oláh hadsereg budapesti vezetőitől, hogy elhagyják az országot, mihelyt az új magyar kormány megalakul a többpártrendszer eredményeként. Az oláhok húzták az időt, hogy legyen elég idejük a lopott dolgok elszállítására. Bratianu szeptember 2-án levélben tudatta lemondását Károly királlyal, mivel az Antant nem járult hozzá az 1916-os titkos szerződésben írottakhoz. Clemenceau-t annyira felidegesítette Bratianu és az oláhok viselkedése, hogy valamiféle kifogást keresett, hogy ne kelljen Erdélyt a rumánoknak adni. Végül is 1919. november 25-én az Antant ultimátumot küldött a rumánoknak meghagyva:
1. A magyar területek kiürítését a végleges határig.
2. Az osztrák békeszerződés aláírását, a kisebbségvédelmi egyezménnyel együtt.
3. A Magyarországon „összeszedett” anyagok ellenőrzésének engedélyezését. (Raffay 137)
December 9-én Coanda, rumán tábornok írta alá a kisebbségi jogi egyezményt, de nem írták alá az osztrák békeszerződést. Az aláírás napján az Antant felszólította Rumániát Magyarország elhagyására, amit ők megtagadtak. Az Antant végre rádöbbent a valóságra, hogy alig tudják saját szövetségesük imperialista követelését fékezni.
1919. decemberében a jugoszlávok a Pécs környéki szénbányákat követelték, melyeket már előbb megszálltak, és nem akartak elhagyni. A rumánok minden gyári berendezést, amit elértek, leszereltek, és elhurcoltak. Fegyver-, lőszer-, csavar-, mezőgazdasági-gyárakat, nyomdát, malmot, villamosság-fejlesztő telepeket, szivattyú gyárakat, vasúti vagonokat, mindent. A Weiss Manfréd gépgyárat, az újonnan alakult diósgyőri vasgyárat, a Wolfner bőrgyárat, és a Bárdy autógyárat, amely a legmodernebb német, Opel technikai berendezéssel rendelkezett. A mezőgazdaságból elhajtották az állatokat, és elvitték még a tyúkokat is. Ez csak egy kis ízelítő a sok elrabolt tárgyból, mindent itt nem sorolhatok fel. (Raffay, 138)
Minden kivitt dolgot listára vettünk, azzal a szándékkal, hogy majd a Rumániának fizetendő háborús kármegtérítésből levonjuk az érték összegét, de ezt nem engedték megtörténni.
Prónay Pál szervezte meg a kommunista uralom utáni magyar hadsereget. Először a Huszár Károly kormány létesült, ezt váltotta fel a Horthy adminisztráció. Idézünk Huszár Károly magyar miniszterelnök Clemenceau francia elnökhöz írt leveléből: „. . . A legfelsőbb tanács hathatósan hozzájárulhatna a kedélyek lecsillapításához (. . . ) ha szíves lenne bizottságokat kiküldeni Erdélybe, nevezetesen Kolozsvárra, Nagyváradra és Marosvásárhelyre; Észak-Magyarországra, nevezetten Pozsonyba, Rózsahegyre és Kassára; és végül Dél-Magyarországba, Szabadka és Zombor városok környékére, hogy azok a helyszínen meggyőződhessenek azon erőszakoskodásokról, melyeknek a magyar lakosság áldozatul esett, és a bajok orvoslásáról gondoskodjanak.” (Raffay, 142) E kérésre Clemenceau nem is válaszolt, azt teljesen figyelmen kívül hagyta.
1920. július 1-én Bratianu a rumán képviselőházban a következőképp szónokolt: „Nem nyughatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.” (Raffay, 142)
Heinrich Ferenc, kereskedelmi miniszter ugyanekkor így nyilatkozott: „A magyarság szeme ma Páris felé fordul. . . Mi magyarok soha sem mondunk le a Felvidékről, Kárpátokról vagy Erdély bérceiről. A bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani, és azt a fegyvert kell velük szemben használni, amit először vettek el tőlünk: a valláserkölcsi jogokat.” (Raffay, 142)
Huszár Károly miniszterelnök búcsúztatója Apponyi Alberthez, amikor a magyar nemzeti delegáció elindult Párizs felé:
„Soha még magyar állam férfiú nehezebb útra nem indult, mint Te, aki egy életen át ennek a nemzetnek legnagyobb fia, az ő nemzeti érzésének, gondolkozásának, nemzeti lelkületének és nemzeti fejlődésének lánglelkű apostola voltál. Nem adta meg Neked a sors azt, hogy megérjed ideáljaidnak és vágyaidnak teljesülését: egy ezeréves nemzetnek kivirágzását. Az, ami miránk vár, nemcsak a magyarság sorsát fogja eldönteni, hanem az európai békének tartósságát is fogja jelenteni. Egy igazságos béke az európai civilizációnak nyugalmát, békéjét, biztonságát fogja jelenteni, egy igazságtalan béke egy újabb öngyilkossági kísérlete lesz Európa békéjének.
„A nemzetnek legjobb fiát a magyar nemzetnek büszkeségét küldjük el erre a feladatra. Kísérjen Téged az Isten szent áldása, minden magyarok hő imája, s hozzon a sors bármit is reánk, mi úgy fogjuk venni, mint hőseink viselkedtek ezeréven át jó és balszerencsében.
„Mint egy nemzet, mely nem csügged el, ha balsors fenyegeti, és nem bizakodik el, ha a szerencse jut osztályrészéül, tudjuk, hogy mindent meg fogsz tenni, amit tehetsz, tudjuk, hogy nem sok reményünk van, hogy valóra váljék, amit várunk, de hisszük, remélünk abban, hogy a béke olyan lesz, ami a nemzetnek újjászületését, újjáépülését és további századokon át való fennmaradását biztosítani tudja. Isten áldjon, vezéreljen utaitokon. Adja Isten, hogy a nemzet jobb jövőhöz jusson munkátok által.” (Raffay, 145)
A magyar delegáció 1920. január 7-én érkezett Neuilly-be. A Chateau Madrid-ban szigorú rendőri őrizet alá tették őket, mintha közönséges bűnözők lettek volna. Delegációnk 8 tanulmányt küldött az értekezletre mindenféle információkkal és térképpel ellátva. Bizonyították ártatlanságunkat a háború beindításáért, kihangsúlyozták Magyarország történelmi szerepét Európában, és magyarázatot adtak arra, miért ismeretlen Európában Magyarország történelme. A Habsburgok alatt magyar külpolitika és független külkereskedelem nem létezhetett. Ausztria egységét a dinasztikus politikai rendszer hozta létre, Magyarország ekkor már ezer éven át önálló államigazgatással élt.
Magyarország függetlenségét a török megszállás törte meg. Hazánk évszázadokon át harcolt a török ellen saját és Európa függetlenségéért. E küzdelemben fogyatkozott meg, és vált betelepülő állammá, többnemzetiségű nemzetté. Az 1867-es Kiegyezés papíron függetlenséget adott, de az országnak Ausztria diplomáciájához kellett igazodnia, ahol a katonaság is közös volt, mindez megfojtotta a magyar érvényesülést. Több XVIII. századi császári törvény német, oláh, rác telepeseket hozott az országba.
A magyar delegáció kihangsúlyozta tanulmányában azt a tényt, hogy ha Magyarországot feldarabolják, egy többnemzetiségű ország helyett három többnemzetiségű országot fognak létrehozni. Ha ennek a három alakulandó államnak az érdekeit veszik majd figyelembe, az ellentétes érdekek megsokszorozódnak. A Történelmi Magyarország határai lakatlan hegyes területek voltak. Az új műállamok határai gazdasági területeket vágnának ketté, és ilyen határok biztonságát hosszú távon nem lehet biztosítani. Ha a feldarabolás megtörténik, szinte lehetetlen Magyarország árvíz védelmét és a vizek szennyeződését megakadályozni. Mindig fenn állna az a veszély, hogy az utód-államok valamilyen formában előidézik Magyarország ivóvizének megmérgezését. Sajnos, ez a figyelmeztetés 2000 tavaszán megtörtént, amikor az oláhok ciánszennyeződéssel megölték a legnagyobb magyar folyót, a Tiszát és a Szamost. Itt az ökológiai kár méreteiben Csernobilhoz hasonlítható. Ezért is kérjük, és követeljük a meg nem alkuvást és jogot a határ kiigazítására.
Az Antant Hatalmak figyelmen kívül hagytak minden magyar jogalapot. Az utolsó napon, január 16-án az értekezlet engedélyezte gróf Apponyi felszólalását, de még ezt is időhöz kötötték. A döntés ekkor már megtörtént. Már semmi lehetőség a megváltoztatásra nem volt. Csak két lehetőség volt: elfogadni, vagy visszautasítani azt. Erre mondta Apponyi: „Az ország előtt csak az a kérdés áll, öngyilkos legyen-e, nehogy megöljék.” (Raffay, 151) Az a terület, amit meghagytak nem elég a fennmaradáshoz.
Apponyi szerint az értekezlet ellenezte azt az elvet, amit a Szövetséges Hatalmak hirdettek. Ellenezték Európa érdekét, a civilizáció előfeltételét, gazdasági újjáépítését és az általános emberi érdekeket. Nyilatkozata szerint, az alakulandó államok ugyanolyan különböző nemzetiségű államok lesznek, mint a magyar, de itt majd nem létezik a gazdasági egység, amely idővel megköveteli Magyarországhoz való visszacsatolásukat. A másik nagyon nyomós ok az ország megcsonkítása ellen, hogy az utód-államok népei kulturálisan elmaradottabbak, ezért minden bizonnyal az uralmuk alá kerülő magyar népek ellen elnyomó politikát alkalmaznának. Ez előidézné e terület kulturális visszaesését, amely állandó nyugtalanságot okozna. (Raffay, 155-156) Kihangsúlyozta, ha az értekezlet a magyar javaslatot fogadná el, Magyarország nagy kiterjedésű kulturális autonómiát, s a földrajzi lehetőségeket figyelembevéve területi autonómiát nyújtana e népeknek. Erdély megtartaná autonómiáját a magyar korona alatt.
„A magyar békedelegáció azt javasolja, hogy népszavazás döntsön (Horvátország kivételével) olyan területek hovatartozása felett, amelyek a jelenlegi magyar határ és a békeszerződésben megjelölt határok között feküsznek. A népszavazás a nagyhatalmak bizottsága és a magyar kormány megbízottai által egyetértően megállapítandó kerületek szerint tartatik meg. A kerületek beosztása, főleg a nemzetiségi szempontoknak, de egyúttal az illető területek gazdasági viszonyainak tekintetbevételével történik. A határozatot általános szótöbbséggel hozzák.”
„A népszavazásban nemre való tekintet nélkül mindazok részt vesznek, akik 21. életévüket betöltötték, feltéve, hogy a kérdéses területen 1918. november elsején rendes lakóhelyük volt.” (Raffay, 159 old)
Lloyd George véleménye szerint gróf Apponyinak határozottabban kellett volna követelnie a népszavazást.
„Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határmenti területekre, amelyeket – azon tény ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak – a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésre, amely képessé tette volna őt erőteljes és – bizonyos területekre vonatkozóan – ellenállhatatlan felhívásra, az orvoslásra honfitársai javára.” (Raffay, 194)
A Szövetséges Hatalmak május 6-án adták át a döntés szövegét delegációnknak, Millerand miniszterelnök levelével együtt, amely Franciaország és az Antant Hatalmak nevében íródott. Részlet a Millerand levélből:
„Elnök Úr! A szövetséges és társult államok a leglelkiismeretesebb figyelemmel tanulmányozták azokat a jegyzékeket, amelyekben a magyar békedelegáció észrevételeit előterjesztette, a már közölt békefeltételek tárgyában. Ebben a vizsgálatban az az egyedüli óhaj vezette őket, hogy oly határozatokat hozzanak, amelyek megfelelnek az igazságnak és azoknak a magasabb érdekeknek, melyek fölött őrködnek. Ha a tanulmány eredménye lényeges pontjaiban nem egyezik a magyar békedelegáció által tett ellenjavaslatokkal, ennek az a magyarázata, hogy a hatalmak lehetetlennek látták, hogy a magyar delegáció szempontjait elfogadják. . . (Raffay, 160 old)
„De ha a határ kijelölő-bizottságok megkezdik munkájukat, és arra a nézetre jutnak, hogy a béke határozmányai valahol, mint azt már feljebb említettük, igazságtalanságot teremtenek, melynek kiküszöbölését általános érdekek megkívánják, arról a népszövetség tanácsának jelentést tehetnek.
„Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott. A szövetséges és társult hatalmak bíznak abban, hogy ez az eljárás megfelelő módot ad arra, hogy minden határok kijelölésénél elkövetett igazságtalanság, mely ellen alapos ellenvetést lehet felhozni, jóvátetessék.” (Raffay, 161-162)
1935. január 11-én az Est napilapban Millerand letagadta e levél írását. Elfelejtette, hogy írott dokumentum maradt hátra, amely bizonyítja a levél létezését és a hazugságot is! Pozzi idézi Millerand-levél egy részét Lloyd George-nak. „Mi mind határozottan elismerjük a békeszerződések esetleges revíziójának lehetőségét.”[2] Amikor Millerand megmutatta levelét Clemenceaunak, ő így szólt: „Annyi kegyetlenséget követtünk el, hogy egyet jóvátehetünk.” (Pozzi, 293)
„Millerand nyilatkozata az Est-ben annál megdöbbentőbb volt, mert 1920. június 24-én Paleologue, a francia külügyminisztérium akkori főtitkára hivatalos jegyzéket intézett Magyarországhoz, amelyben Millerand kísérő levelének szellemében megerősítette a revíziós kijelentéseket. Nem érdektelen, hogy ebben az időben Millerand volt a francia kormány miniszterelnöke – és külügyminisztere.” (Pozzi, 293) Bízva e hivatalos francia ígéretben, kormányunk 1920. június 4-én aláírta e szégyenletes szerződést.
Három héttel később Millerand egy utasításszerű körlevélben értesítette a határ megállapító bizottságokat, hogy a kötelezettségek, melyeket a Szövetséges Hatalmak nevében vállalt, érvénytelenek. Millerand ezt a körrendeletet 1920. június 22-én írta alá. Ezzel meghiúsította a határkiigazítási lehetőségeket. A bizottságban ez a körrendelet zavart okozott, mivel a kísérő levélről nem tudtak semmit. A 1920. június 22-i bizalmas körrendelet szövegét a népszövetség hivatalos lapjában is közölték. Lloyd-George maga is bevallotta 1928-ban, hogy mi volt az értéke azoknak az „okiratoknak”, amelyek alapján Trianonban a határokat megállapították. „Minden érv, amelyet bizonyos szövetségeseink meggyőzésünkre felhoztak hazug és meghamisított volt.”[3]
1920. június 22-én a körlevél ellenére a határmeghatározó bizottság Muraközt Magyarországnak ítélte a magyar többség figyelembevételével, amelyet a népszövetség el is fogadott, de mivel hogy e területet a rácok már előbb elfoglalták, ezért szerb kézen hagyták. Az Antant azóta is úgy viselkedett, mintha a Millerand-levél nem is létezett volna, pedig az Antant nevében íródott. (Pozzi, 293)
Kormányunk május 10-én válaszolt a Millerand levélre. Részlet a levélből: „ . . . mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor számunkra népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert ellentétek minden lehetőségét kerülni akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában páratlanul működő elvnek alapul vételével; mert azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának, mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás útján nyerne kifejezést. Evvel egyszersmind végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, akiket állítólag elnyomtunk. Mi indítványoztunk, mi követeltünk, mi most is követeljük ezt a bíróságot, mely legjobban tájékozott, a leglelkiismeretesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utasították azt vissza, és ez által az egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik.” (Raffay 164)
A Szövetséges Hatalmak velünk szemben nem alkalmazták a népakaratra támaszkodó döntés jogát, amelyet meghirdettek a háború beindításakor, csak Sopron városánál. A francia politikus Charles Danielou, észrevette ezt, és a Daily Mail, 1927. június 21-i számában szóvá is tette. „Akik a nemzetiségi elveket akarták alkalmazni, a legnagyobb tévedést követték el akkor, amikor kirekesztettek az országból 3 millió magyart. A 3 millió aránya az országban maradt 8 millióhoz igen nagy. Ki hinné, hogy ezek a magyarok beletörődtek abba, hogy testvéreiktől örökre elszakítva éljenek. Különös irónia, hogy a cseh határt 40 km-re előre tolták Budapest felé.” (Raffay, 179)
Egyes magyarellenes propaganda hirdeti, hogy volt népgyűlés, ahol a nép szabadon szavazhatott hovatartozása felől, ki kell jelentenünk azonban, hogy ezek a „népgyűlések” nem képviselték az összlakosságot, és nem kaptak felhatalmazást egyik etnik csoport részéről sem hivatalos képviseletre, sem jogos döntéshozatalra.
Végül is a magyar delegáció rákényszerült a döntés elfogadására. A kormánynak pénzügyi segélyért kellett folyamodnia, hogy megkezdhesse az ország újjáépítését. A kérvényt azzal a feltétellel fogadták el, ha aláírják az egyezményt, mely kihangsúlyozza, hogy a döntés elfogadásakor erőszak nem volt, és önszántukból írták alá.
Tudjuk, az amerikai kongresszus nem helyeselte a döntést, ezért nem is írta alá, hanem 1921. augusztus 29-én különbékét kötött hazánkkal. A Trianon elleni elégedetlenség a francia parlamentben is folytatódott, pedig ők voltak azok, akik létrehozták. Végül is, a francia parlament azzal a feltétellel írta alá, hogy a kormány felülvizsgálja az igazságtalan döntést.
Mi módon nyerhetett volna kedvezőbb döntést népe részére Magyarország? Józan gazdasági és földrajzi megfontolások alapján nem lehet előnyös a Kárpát-medence egységének megbontása. Vajon akkor az utód-államok miféle „gazdasági és földrajzi okokból” kapták a nagy területeket? El kell ismernünk, hogy az elcsatolt területeken már nem voltunk többségben, de az utód-államok népei sem. A Felvidéken 1.7 millió tót élt, 1.87 millió egyéb nemzetiségű. Erdélyben 2.8 millió oláh és 2.46 millió egyéb nemzetiségű. A szerb, horvát, szlavón államban 1 millió rác, 1.7 millió horvát, és 1.36 millió egyéb nemzetiségű. 232 000 német és 126 000 egyéb nemzetiségű volt osztrák fennhatóság alatt. Sem a tótokat, sem a horvátokat nem kérdezték meg, hogy óhajtanak-e élni cseh vagy rác uralom alatt. Láthatjuk, az önrendelkezési jog meghirdetése csak egy ürügy volt Magyarország szétdarabolásához. (Raffay, 195)
Az alábbiakban közlök egynéhány cikkelyt a Békeparancsból:
44. cikk. A szerb-horvát-szlovén állam elismeri, és megerősíti kötelezettségét Magyarországgal kapcsolatban: elfogadja a Szövetséges és Egyesült Hatalmak szerződésének végrehajtását, hogy abban az államban, – ha esetleg szükséges, – ezek a hatalmak megvédik a lakosság érdekeit, azokét, akik különböznek a többségben lévő lakosságtól faj, anyanyelv, vagy vallás tekintetében: megvédi a közlekedés szabadságát és az igazságos bánásmódot is a más nemzetekkel folytatott kereskedelemben.
47. cikk. Románia elismeri, és megerősíti kötelezettségét Magyarországgal kapcsolatban, elfogadja, hogy végrehajtja a Szövetséges és Társhatalmak szerződését, olyan kikötéssel (is), – ha ez szükséges, – hogy ezek a Hatalmak megvédik azoknak a népeknek érdekeit, akik különböznek faj, anyanyelv és vallás szempontjából, és megvédi a közlekedés szabadságát és az igazságos bánásmódot is a más nemzetekkel folytatott kereskedelemben.
55. cikk. Magyarország vállalja, hogy biztosítja az élet és szabadság teljes védelmét Magyarország minden lakója számára, megkülönböztetés nélkül születés, nemzetiség, anyanyelv, faj, vagy vallás tekintetében. Magyarország minden lakója feljogosítva lesz, hogy szabadon gyakorolja, – magán- és közösségi életében is –, hitét, vallását, vagy hitbeli felfogását, ha azoknak gyakorlása összefér a köz-renddel és köz-erkölccsel.
58. cikk. Minden magyar állampolgár a törvény előtt egyenlő és azonos polgári és politikai jogokat élvez, faj, anyanyelv és vallás szerinti megkülönböztetés nélkül. Vallás, hit, vagy hitbeli felfogás különbözősége nem lehet előítélet, tárgya bármilyen magyar nemzeti ügyben, polgári vagy politikai jogok élvezetében, pl. közületi alkalmazás, magasabb közületi működés vagy méltóság betöltésében, kitüntetés vagy hivatás vagy ipar gyakorlásában.
Nem lehet előírni korlátozást bármiféle magyar nemzetiségű által, akár milyen nyelv szabad használatával szemben, úgy magán érintkezésben, mint kereskedelemben, vallásban, sajtóban, mindenféle írás megjelenésében, vagy nyilvános gyűléseken.
A magyar kormány minden intézményében, – annak ellenére, hogy ott a hivatalos nyelv a magyar, – a nem magyar anyanyelvű állampolgároknak megfelelő felszerelést, – pl. tolmácsot és egyéb könnyítést biztosítani köteles, hogy azok saját nyelvüket használhassák, szóban vagy írásban a bíróságok előtt.
Azok a magyar állampolgárok, akik faji, vallási vagy anyanyelvi kisebbségekhez tartoznak, ugyanazt a biztonságot és bánásmódot élvezhetik, – törvényben és ténylegesen, – mint a többi magyar nemzetiségű állampolgár.
A nem magyar nemzetiségű állampolgároknak azonos jogaik lesznek – a saját költségükön – létrehozni, igazgatni, ellenőrizni jótékonysági, vallási és társadalmi szervezeteket, iskolákat és más oktatási intézményeket, jogosultak használni saját nyelvüket, és szabadon gyakorolni vallásukat is azokban az intézményekben.
59. cikk. Magyarország gondoskodik arról, hogy a közoktatási rendszerekben, városokban és oktatási körzetekben, – ahol tekintélyes arányban van nem magyar anyanyelvű, állandó lakos, magyar állampolgár, – megfelelő felszerelést biztosít, hogy az elemi iskolákban a saját anyanyelvű oktatás adva legyen a nem magyar anyanyelvű magyar állampolgárok gyermekeinek. Ez a kikötés nem fogja megakadályozni a magyar kormányt abban, hogy a magyar iskolákban a magyar nyelv tanítása kötelező legyen.
Azokban a városokban és körzetekben, ahol tekintélyes arányban vannak olyan állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, ezek a kisebbségek biztosítva legyenek arra nézve, hogy megfelelő részt élvezzenek a köz-alapból és az állami, városi (községi) vagy más költségvetési keret összegéből. (Abelovszky Eliz fordította.)
Érdekes megemlíteni, hogy az 55, 58 és 59 cikkelyek részletesen kihangsúlyozzák Magyarország kötelezettségeit. Miért volt erre szükség? Hisz a magyar vezérelv ezer éven át ezen nyugodott, megadni a kisebbségeknek minden megillető jogot, amit ebben a cikkelyben is meghatároztak. Pontosan ez a szabadság, amit a kisebbségeknek nyújtottunk, segítette a kisebbségeket 1920-ban ahhoz, hogy függetlenségüket követelhessék. Láthatjuk, csak hamis elnyomási vádaskodás által tudták megszerezni a követelt területeket. Az utód-államoktól miért nem követelték meg a magyarokkal szembeni emberségesebb bánásmódot, amit mi megadtunk nekik? A népszövetség miért csak nekünk szabta ki és nem az utód-államoknak a kisebbséggel való bánásmódot? Az 1975-ös Helsinki Egyezmény elfogadása után még mindig miért alkalmazhatják a kulturális elnyomást és népirtást?
1922-ben kormányunknak sikerült áttörni a kisantant által létrehozott falon, amikor hazánkat befogadták a Népszövetségbe. A kormány kénytelen volt a Jóvátételi Bizottsághoz fordulni, mivel nem tudott a bizottság követelésének eleget tenni. 40-50 millió arany korona kölcsönt kértek újjáépítésre. A kisantant és Franciaország ellenezték ezt. A kormánynak figyelembe kellett vennie, hogy a megmaradt országunkat is megszállhatják azok az államok, amelyeknek nem tudnak fizetni, ugyanúgy, mint ahogy a Ruhr Vidéket is megszállták a franciák és a belgák. Az angol-francia feszültség ez ügyben segítségünkre jött. Kormányunk ekkor a Jóvátételi Bizottsághoz fordult, felajánlva a Népszövetség felügyeletét a pénz beruházásában és a háborús jóvátétel, valamint az ország helyreállításához szükséges összeg szétválasztását kérte. Anglia, egy hosszan tartó vita után, nyomást gyakorolva a kisantant országaira, a Népszövetség elé vitte az ügyet. Végül is, 1923-ban elfogadták, hogy Magyarország külön fizesse vissza a kölcsönt és a kiszabott jóvátételt, de megkövetelték Magyarország katonai felkészülésének ellenőrzését. A kormány elfogadta a Népszövetség jogát ahhoz, hogy két és fél évig betekintést nyerjen gazdasági életébe. A Jóvátételi Bizottság Magyarországot 179 millió arany korona jóvátételi fizetésre ítélte az utód-államok javára, emellett három éven át Jugoszlávia szén szükségletét is ki kellett elégítenie, valamint feladni az oláhokkal szembeni követelést, mely az oláh megszállás alatti rablott javakra vonatkozott. Az imperialisták háborúba kényszerítettek, megcsonkítottak, több mint hárommillió magyar testvérünket elszakították tőlünk; kiraboltak, megaláztak, kis híján megtörték életösztönünket, és ráadásul velünk fizettették meg háborús költségeiket. A kölcsön, amit kaptunk, nem volt elegendő az újjáépítéshez és a kölcsön, valamint a kamatok törlesztésére. Hogy ekkor revíziós követeléssel lépjünk fel, titokban kellett építeni honvédelmünket. Az olvasó láthatja milyen borzasztó nehéz helyzetből kellett felemelkednünk, ami azért sikerült, mert volt magyar akarat, elszántság, nemzeti érzés. (Raffay, 215-216)
(16. Fejezet. Az Út a Trianoni Békeparancshoz című könyvből.)