FÉNYES TÓTH OLGA

RIPORTREGÉNYE

NŐK A SZOVJET BÖRTÖNÉBEN

 

Mikes Kelemen Kör

1959

 

 

 

                              NÉHÁNY SZÓ AZ OLVASÓHOZ

Ezt a könyvet nem író írta. Egy magyar asszony visszaemlékezéseit tükrözik a sorok szibériai rabsága hét, sötét esztendejéről. De éppen úgy megírhatta volna azokat egy más nádihoz tartozó valaki minden szenvedésen és gyötrelmen túl is hú fia maradt annak a közösségnek, amit Hazájának, Nemzetének nevez.

Az olvasó ne várjon ettől a könyvtől fordulatos eseményeket, finom lélek-analízist vagy csiszolt írói stílust. .Ha ezt várja— csalódni fog és jobb ha leteszi a könyvet. A sorokat hét elveszett esztendő, hétszer háromszázhatvanöt nap pokoli szenvedése és egyedülléte íratta a szerzővel, mintegy tükörként, hogy: íme, ilyen az élet és ilyen kegyetlenül nyers, komisz és kíméletlen azok élete, akik a történelem különös játéka folytán belekerültek — vagy belekerülnek — a kommunista Igazság — vagy_, inkább igazságtalanság — csontot és vért, lelket és idegeket őrlő gépezetébe.

Fényes Tóth Olga majd egy évtizedig járta a szibériai rabszolga-táborok reménytelen világát. Hét hosszú évet töltött szovjet-orosz munkatáborokban. Hét esztendő — amit elloptak az életéből, és amit soha, de soha nem kaphat többé vissza. Hét komor, szürke, szenvedésekkel teli esztendő, örömök, szeretet és sokszor a remény legkisebb simogatása nélkül. Halálra ítélt szám volt a tundrák testet és lelket fagyasztó jeges világában, ahol nem számított az ember, ahol lélektelenek voltak az őrzők és ahol nem számított az emberi élet.

      Azt szokták mondani, hogy a csodák ideje elmúlt. Nem! Ma is a csodák idejét éljük. Már az is csoda, hogy még egyáltalán élünk és létezünk, mikor az ember annyira elaljasodott, hogy szerte a világon betonbunkerekbe zárva őrzi azokat a fegyvereket, amelyek ha elszabadulnak, akkor népes városok és országok pusztulnak el rövid pár óra leforgása alatt. A csodák idejét éljük, mikor kórházakat építünk, ahol okos doktorok vigyázzák egészségünket és ugyanakkor hideg politikusok cinikusan kiszámítják, hogy egy esetleg elkövetkezendő háború kb. 200 millió ember életébe kerül. Igaz, hogy vigasztalóul odateszik: de aki túléli, annak már nem kell félnie egy újabb háborútól és egy boldogabb kor felé irányíthatja atomsugaraktól megvakult szemeit. De a 200 millió embert már leírták a titkos irodákban felfektetett ^'nagy tartozik-követel könyvben. Mint felesleges tömeget, mint halálraítélt masszát kezelik a már eleve halálra ítélteket és közben elfelejtik, hogy ennek a tömegnek minden egyes emberatomja elő és szenvedő, gondolkodó és érző individuum, aki élni akar. A megfordított csodák idejét éljük, amikor a vallások és legendák szép és jó Istencsodáit a materializmusba torkollott ember gonosz és istentelen csodái váltották fel.

Minden ember élete csodákkal terhelt és minden ember csodavárú. És csoda történt a könyv szerzőjével is, amikor hét évi nyomorult sora után, minden reménytelenség ellenére is kitárultak előtte az élet kapui, amikor a tajgák világából élve haza került.

Nem regény, vagy szépirodalom ez a könyv. Maga az élet, illetve az életnek az a része, amelyet sokan ismernek és mégis oly kevesen ahhoz — hogy valóban olyannak lássák azt, az egész világot fenyegető végtelen veszedelmet, amit úgy hívnak, hogy — Kommunista Társadalmi Rendszer.

Fényes Tóth Olgának a szibériai hét esztendőről írott visszaemlékezéseit a new yorki Szabad Magyarság közölte először folytatásokban. Most az amerikai magyarság támogatásával a müncheni Mikes Kelemen Kör bocsájtja az olvasók és nem olvasók elé könyv alakban.

Hogy egy magyar nyelvű könyv kiadása és megjelentetése mit jelent a emigrációban, azt csak azok tudják, akik ismerik emigrációnk hibáit és előnyeit, szalmaláng lelkesedését és már-már a fekete hamuig érő olykori apátiáját. Addig vagyunk erősek, amíg magyar betűt és magyar szót tudunk a fehér papírra vetni, mert minden magyar írás és magyarul leírt szó, vallomás a régi és egyetlen régi Haza mellett és helytállás magyarságunk mellett.

Ez a könyv több! Vallomás, helytállás és egyben — figyelmeztető írás is azok számára, akik pillanatnyi jómódúkban hajlandók megfeledkezni a Vasfüggöny mögötti világról, Hazánkról, Magyarországról ...

                                                                                                                 Fiala Ferenc

 

1.

 

Budapest.

A Duna egykori szépséges királynője, melyet külföldi tálazók a világ legszebb fővárosának neveztek, 1945 januárjában láng, füst és portenger ... ágyúlövésektől és repülőbombáktól leomló házak ezreinek romhalmaza .. .

Egyben a hősiesség ragyogó példája.

A fegyveres alakulatokkal együtt civil férfiak, diákok, nők, gyermekek küzdenek a harcokban, amelyek utcáról-utcára, házról-házra dúlnak a legkegyetlenebb ellenséggel, a túlsúlyban levő szovjethaderővel.

A hősiesen küzdő magyarság most tán még át se érzi annak jelentőségét, hogy a főváros ostromával 52 napon át fenntartotta a Rajnáig tervezett lerohanásában az Európát elözönlő szovjethaderőt s vérének hullásával ismét -- mint annyiszor történelme során -- nagy szolgálatot tett a nyugati keresztény civilizációnak.

Csökkentette hősi kiállásával a szabad világ ellen később nyíltan fellépő bolsevizmus veszélyét.

1944—45 telén azt érezte a nemzet, hogy az utolsó töltényig harcolnia kell az istentelen vörös horda ellen.

A főváros népének az a része, mely nem harcol, rettegésben, vakond módjára él a pince-óvóhelyeken. Novemberben és decemberben az állandóan ismétlődő légiriadók, bombatámadások miatt szinte óránként kell lerohannunk az óvóhelyre.

Januárban már állandó tartózkodási helyünk az óvóhely és csak néha szaladhattunk fel lakásunkba a szükséges holmikért.

Karácsony szentestéjén zárult be az ostromgyűrű Buda körül s Pest külső részei már az ellenség kezére jutottak. Januárban Pest utcáin folyt az elkeseredett harc ... és karácsonytól Buda külső utcái is belekerültek a tűzbe.

Újév első napjaiban rémülten hallom magyar tisztektől, hogy a németek védelem érdekében a Duna-hidak felrobbantását követelik. A magyar kormány ellenáll. Világszép hídjainkat menteni akarja. De aztán a hadiérdek parancsol és csak annyiban enged a kisrésnek, hogy a hidakat nem teljes hosszukban robbantja fel.

Lakásunk a pesti Wurm-utcában közel fekszik a Dunához és a Lánchídhoz. Január 18-án nemcsak a szívünk, hanem a házunk is beleremegett, amikor a németek felrobbantották büszkeségeinket: a Széchenyi építette Lánchidat és a pompás Erzsébet-hidat. A Margithíd már november 4-én a levegőbe repült.

Sírtunk ... sírtunk ... Sirattuk gyönyörű Duna-hídjainkat és velük veszendő nemzetünket, hazánkat :.. de önmagunkat is .. .

Aznap még hallottuk az azután elnémult rádióban a két híd kényszerű felrobbantásáról szóló hivatalos jelentést, csapataink Budára történő visszavonását és a további harc bejelentését ... Egyben azt is, hogy a Szálasi-kormány ezt megelőzően a nyugati határszélen lévő Kőszegre és Sopronba tette át székhelyét ...

Sopronba települt át a törvényhozás is.

Kétségbeesésre volt elegendő okunk. Nemcsak a rádió, hanem a telefon is elnémult, tobzódtak a rémhírek. Csakhamar tapasztaljuk, hogy a valóság a rémhíreknél is szörnyűbb s állandó remegésben tartja az óvóhelyen megbúvó emberek, főként nők szívét.

Kijártam, ameddig lehetett és nemcsak óvóhelyünkön, hanem másutt is igyekeztem, résztvenni a segélymunkában.

A város képe szörnyű az utolsó napokban. Mentik, amit még menteni lehet, a nőket álcázzák, bújtatják, mert tudják, hogy Sztalin bandái mindent rabolnak, kenyeret, italt, órát, értéket s éppúgy viszik a nőket is. Víz és villanyvilágítás már sok helyen nincsen.

Egyik napon véres, piszkos kötéssel a fején fiatal honvéd bukdácsol be óvóhelyi kötözőhelyünkre. Korábban a külsőbb részeken harcolt s most részt vett az utcáról-utcára, házról-házra vívott pesti harcokban. Sebesülten az egyik féligrom házban bujtatták néhány napig az oroszok által elfoglalt területen, míg aztán éjszaka sikerült átjönnie, hogy tovább harcoljon.

Friss kötést kért azzal, hogy utána indul is bajtársaihoz. Állapota ezt nem engedte meg, ezért egy napra ott fogtuk.

Döbbenetes dolgokat mondott el a szovjetmegszállta részen dúló bosszúhadjáratról. A romházba menekülők beszélték, hogy a „felszabadulást” és a szovjetkatonákat milyen kitörő lelkesedéssel ünneplik azok az üldözöttek_, akiket Horthy és Szálasi kormánya egyaránt megmentett a nemet elhurcolástól.

Ezeket most véres bosszúra lázítják fel azok a fogságba esett vagy szökevény munkaszolgálatosok, az úgynevezett „muszosok”, akiket Moszkvában s másutt kommunista terroristákká képeztek ki. Együtt jöttek vissza a szovjetkatonákkal, és kegyetlenségben szinte felülmúlják azokat is.

A volt gettóházak lakóinak józanabb része azonban érzi, hogy az öröm ürömmé változhatik.

 

-- Sajnos, — meséli a sebesült honvéd -- többen akadtak, akik a terrorista „muszosok” által feltüzelve hűséges kiszolgálói lettek a szovjetnek s a gyilkosok kezére adták azokat is, akik addig segítettek rajtuk. Beszélt egy protestáns papról is, aki szintén így járt.

Felháborodás mordul végig hallgatóin.

Sorsunk egyre nehezebb, ahogy közelednek városrészünkhöz a harcok. A ház alatti óvóhelyből is csak ritkán tudunk kijönni, mert az orosz állandóan katyuskával lövi városrészünket.

Adagoljuk a vízmennyiséget a bentlévőknek. Mert csak késő este, lehet kimenni. Már csak a Dunapalotánál működik egy utcai vízcsap.

Szörnyű a fejetlenség, amikor jön a hír, hogy az oroszok már a Vilmos császár-úton vannak. Rettegés a szívekben, mert tudjuk, hogy mi vár reánk. A házparancsnok, a Nemzeti Bank egy tisztviselője jár ki és hozza a híreket.

Éppen most jött be és közli, hogy az oroszok már a szomszédos Gróf Tiszta István-utcát is birtokukba vették. Így tehát a veszély a mi utcánkat, a Wurm-utcát is fenyegeti. Csak percek kérdése és az egész Dunapart orosz kézen lesz.

Csend. Félelem az arcokon. A férfiak -- kevés meggyőződéssel --a feleségeiket igyekeznek megnyugtatni, mert a nőkön erőt vesz a hisztéria. Tizenegyen vagyunk az óvóhelyen. Itt van Keresztes-Fischer Ferenc volt belügyminiszternek a sógora, K. F. földbirtokos feleségével, akinek lakásában hatalmas Hitler-kép függött a falon, amely a kancellárt kedvenc őzikéjével ábrázolja.

Korábban büszkén mutogatták. Bezzeg most már nem lóg a falon. Bizony veszélyes is, mert híre jár, hogy az oroszok ott is kegyetlenkedtek, ahol egyszerű katona-fényképeket találtak.

Borzalmas a főváros képe, — állapítják meg azok, akik pillanatokra kimerészkednek.

Sok idegen menekül hozzánk az orosz terror elől, mert van egy kommunistánk s azt hiszik, hogy itt mentesülnek a bosszútól. Ugyanis itt van velünk dr. Strabach Jenő, feleségével, és most már nyíltan bevallja, hogy_, tagja volt Párizsban a kommunista pártnak.

Most jön az ő ideje. Felesége, egy hajduböszörményi leány nagy igyekezettel nyitogatja az óvóhelyen elhelyezett külön kamrában a grófi hajókoffert, miután Széchenyi Ili, férjezett Deák Horváth Dénesné még októberben külföldre menekült.

Most neki már minden szabad. Gazdát cserél a ládákban lévő ezüst-készlet is. Lejött az óvóhelyre egy vöröscsizmás és bőrkabátos nő és örömmel újságolja, hogy most fordult be a Wurm-utcába négy orosz járőr. Azt mondja, utcánk elestével egész Pest orosz kézen van.

Valóban percek múlva nehéz csizmák dübörögnek a pince lépcsőin s megjelenik négy feltűzött szuronyos szovjetkatona, a „davaj csaszi”  híres katonái.   

- Nyemec ... nyemec ... — ordítanak ránk s mi a félelemtől dermedten várjuk, hogy mikor dördülnek el a szabadulást adó fegyverek. Német katonákat keresnek.

De ha nincs német, akkor jó az óra is. És ha óra nincs, akkor „davaj vino”.

Bort, kenyeret követelnek, mert egy kiéhezett hadsereget szabadítottak a városra.

A rémület növekszik.

Sztalin 24 órás szabadrablást engedélyezett.

Úgyszólván percenként jönnek a vöröskatonák, mind a németeket keresik, de visznek mindent, ami elvihető.

Nemsokára megjelenik az óvóhelyen Fón József úr is, aki a ház ötödik emeletén lakik, de a németek alatt eltűnt. Már orosz kucsma van a fején s a ház lakói, akik eddig elnéztek felette, az általuk bujtatott, segített „üldözött” felett, most tüntető kedvességgel veszik körül.

--- Hála Istennek, hogy Fón úr életben van, — mondja Strombach elvtárs. — Mondja, nem akar egy teát?

—  Köszönöm, nekem mindenem megvan, én tolmács vagyok. Csernisovszki orosz generális mellett.

Aztán hozzám lép:

—                Nagyságos asszony itt maradt?

Ebben a pillanatban mellém lép két orosz katona. Végigtapogatnak, hogy nincs-e nálam fegyver s máris visznek.

Fón úr régen készült erre a tolmácsi állásra. Oroszul beszél a katonákkal.

Édesanyám borzalmasat sikolt és reám akar borulni, megfogja a kezemet, de az egyik orosz katona arcul üti és félredobja.

Egy szót sem tudok oroszul. Kint az udvaron hozzánk csatlakozik két keleti típusú nő, orosz egyenruhában, de magyarul beszélnek. Megpróbálom megkérdezni, hogy hová visznek. Azt felelik, majd megtudom.

Az egyik kiveszi kezemből a táskát s abból az édesanyám aranykeretes szemüvegét s a kis pénztárcámban lévő 670 pengőt, azután az ujjamról lehúzott arany karikagyűrűmet zsebrevágja.

Tiltakozni próbálok. Nincs joguk az utcán kirabolni. Mire az egyik az oldalamba nyomja pisztolyát és rámmordul:

—                Fogd be a szádat, te büdös Horthy-k.. .

Megérkeztünk a Kun-utcába, ahol a tűzoltó-parancsnokság épületében székel Csernisovszki generális, Budapest orosz városparancsnoka.

A hatalmas előszoba tele magamfajta emberekkel, akiket elhurcoltak valami ürüggyel, minden komolyabb ok nélkül.

Az áldozatok felhajtói, amint hallani lehetett, amikor megszólítják őket: Göndör elvtárs, Grün elvtárs, Hoffer elvtárs, Schwarz elvtárs .. .

Este 6 órakor kerül sor a kishallgatásomra. Fón szerint, a lakásom előtt állandóan német kocsik állottak. Ez volt ellenem a vád: nemet sebesült katonákat fogadtam be lakásomba s menedéket adtam nekik. A házban lakó zsidókat állandóan félelemben tartottam.

Az orosz generálisnak több esze volt. Amikor kérdést intézett hozzám, hogy tényleg segítettem-e német sebesülteknek, azt feleltem, hogy igen, mert háborúban -- legyen az ellenséges vagy szövetséges katona — segítséget nyújtani kötelesség.

Így a generális hazaengedett. Első ízben könnyen szabadultam.

Édesanyám, szegénykém, amikor meglátott felzokogott. Kétségbeesetten mesélte, hogy Fón felesége elhurcolásom után lejött az óvóhelyre és azt mondta, hogy engem biztosan agyon fognak lőni. Ugyanaz az asszony, aki, amikor a kormány kiadta a rendeletet, hogy minden zsidónak este 8 óráig a Tattersalban kell megjelennie, lejött hozzám és kért:

—  Nagyságos asszony, itt van 75,000 pengő, kérem szerezzen nekem egy igazolást, hogy az uram nem zsidó.

—  Asszonyom, igen sajnálom, de nekem ilyen összeköttetésem nincs és így nem állhatok rendelkezésére. De nem veszünk róla tudomást, ha férje a lakásban marad. Ez a házfelügyelő dolga, én ezzel nem foglalkozom.

            Senki sem jelentette fel. Át is vészelt s mégis bosszút állt rajtam azért, mert nem szereztem meg számára a hamis papírt.

            Borzalmas napok szakadtak ránk. Cipelték az asszonyokat a tiszti szállások felé, de nem kímélték a fiatal leányokat sem.

            Amikor az orosz parancsnoktól kijöttem, engem is megszólított tört németséggel egy szovjetkatona:

—                Nem akarsz jönni ... aludni tiszt elvtársakkal?

—  Nem — ordítottam rá úgy, hogy elvegyem a kedvét a további csalogatástól.

A házunkban is volt szovjetorosz tiszti szállás. Alkalmunk volt látni, hogyan hurcolták ide a katonák a tiszt elvtársaknak a szebbnél-szebb fiatal nőket. Az Opera mögött egy kínainak volt fehérnemű-varrodája. Tizenhatéves szép leányát, akit ismertem, szintén odahurcolták a tiszti szállásra. Tönkretették, megfertőzték .. .

      Egy mérnök is volt a tisztek felhajtói között. Saroklakásunk a Wurm-utcára és a Dunapartra nézett és erkélyünkről láthattuk, amikor felvonult a szép áldozataival. Erről az erkélyről valaha a szomszédos, most romokban heverő híres Dunapalota, más néven Ritz-szálló előkelő lakosztályában láthattuk az ablakon át az egykori welszi herceget s későbbi angol királyt, aki az amerikai Simpsonnéért lemondott a trónról...     

Izgalomban, kétségben telnek a napok. Odaát Budán is hősiesen harcoltak a mieink s a védők megkísérelték a kitörést, de csak keveseknek sikerült áttörniök. Sokan estek fogságba a katonákhoz csatlakozott civilek közül is.

Így hallottunk arról, hogy az ismert színészek közül Muráti Lili s férje az ismert író-színigazgató, Vaszary János és Szilassy László is.

(Később tűnt ki, hogy Murátiék életben maradtak és sikerült a kommunista fogságból megszökniök. Szilassy kitört a gyalog kísért foglyok közül és bár lövöldöztek rá, sikerült egy erdőn keresztül elmenekülnie s ő is nyugatra jutott.)

Aztán Buda is elesett és onnan is hallottunk sok-sok rémtörténetet. Köztük egy szép, híres szőke filmszínésznőről is, akit az orosz tisztek végiggyaláztak , . .

Részeg vöröskatonák elől sokszor az utcán se volt menekvés. Magam is tanúja voltam, amikor a szomszédunkban a lebombázott, egykor szintén világhíres Vigadó romjai közé fegyveres orosz becipelt egy tizenkétéves leánykát. Sikoltozására próbáltam segítséget hívni, de mire emberek jöttek, a merénylő elmenekült. Olyan súlyos állapotban találtunk a kislányra, hogy orvosi kezelés ellenére belehalt sérüléseibe.

Az utcai rablások, levetkőztetések, gyilkosságok napirenden vannak. A rabolt karkötőórák a szovjetvitézek karján gyűjteményben és a nyakukba akasztott ébresztőórák is sokat tudtak mesélni a vörös kultúráról és becsületről...

2.

A tatárjárás rémségeinek, kegyetlenségeinek hatványozott borzalmai szakadtak a szovjethorda által elfoglalt magyar fővárosra. Aljas cselédjeik, akik velük tértek vissza magyar földre és a bosszú tombolásában élték ki magukat, fokozták az amúgyis elgyötört nép szenvedéseit.

Sok szörnyűséget éltünk át, de számomra az igazi később következett, amikor az oroszok elhurcoltak börtönükbe, szovjetföldre .. .

Minden napunk örökös rettegésben telt el. A szovjetkatonák állandóan jártak-keltek az óvóhelyen. Fón úr is megjelent olykor s láttam az arcán, hogy újra készül ellenem a bosszú.

Éreztük anyámmal: a házból el kell mennünk. De hova?

Végül egy Návay Lajos-utcai ismerősünknél húztuk meg magunkat édesanyámmal. Az utcára csak estefelé mentem ki, de az is veszélyes volt. Igy húztam ki március 4-ig, amikor újra letartóztattak.            Reggel fél kilenc. Bejön a barátnőm szobalánya s mondja:

-- Nagyságos asszony, egy orosz tiszt van itt s keresi ...     

Ebben a pillanatban az orosz már bent is van a szobában. Tört  németséggel mondja: készüljek, mert a parancsnokságra kell mennem.

Szabadkoztam, hogy én már voltam a generálisnál s ő hazaengedett.

--- Csak formaság az egész — feleli, — egy óra mulya visszajön.

--- Tudom, hogy én ide többet nem fogok visszatérni.

     Elbúcsúzom édesanyámtól s követem a tisztet. Kint a folyosói, még két katona várakozott rám.

     A kapunál álló kocsiba ültetnek, melynek ablakait fekete függöny takarja. Iszonyú percek. Hiába próbálom kérdezni, mondja meg, hova megyünk... nem kapok választ.

     A kocsi megáll az Erzsébet-körút 19. szám előtt, ezt megnéztem s felvisznek a második emeletre. A lakás tulajdonosnője, egy keleti típusú öreg nő, megrakva ékszerekkel, az ajtó előtt beszélget egy női szovjettiszttel. Mikor odaérünk, túláradó kedvességgel fogadja az engem kísérő tisztet s megjegyzi, hogy a „kapitány még nincs itt”.

Karonfogja a szovjettisztet s bemegyünk a szobába. A nő oroszul beszél a tiszttel, amiből természetesen egy szót sem értek. Állok és várom mi történik velem. Megjegyeztem:

-- Nagyságos asszonynak minden ékszere megmaradt?

-- Hát nekem ne maradt volna meg?!

A szekrényhez ment, kivett két ékszeres dobozt s abból egy súlyos pecsétgyűrűt adott a tisztnőnek.

Pár pillanat múlva a nő oroszul kiszól a konyhába s bejön egy szovjetkatona. Nem érteni, mit beszélnek, csak látom a gúnyos mosolyt, ahogy rám néz. S azt mondja, hogy addig, míg az engem kihallgató kapitány megjön, egy másik szobában helyeznek el.

A katona kivisz a folyosóra s onnan egy másik lakásnak a cseléd-szobájába. Mikor az ajtót kinyitja, hatalmas farkaskutya vicsorítja reám a fogait. Hallottam, hogy ezeket a kutyákat tanították be a foglyok őrzésére s minden mozdulatra támadnak.

De ez az állat barátságosan viselkedik, érzi, hogy szeretem az állatokat. Most már kezd a félelmem is kissé alábbhagyni.

Nagysokára a katona kinyitja az ajtót s vele együtt belép a vénasszony is. Szinte visszahőköl meglepetésében: tudniillik a kutya a kezemet nyalogatja és játszik velem.

Mert ők ilyet még nem láttak. Ez a kutya a legveszedelmesebb és eddig minden foglyot megharapott, mondja az asszony. Most hallom, hogy már fogoly vagyok.

A szobában a szovjet igazságszolgáltatás pohos vérebje vár rám. Egy kapitány. Az öreg nő közli velem, hogy ő fogja a tolmács szerepét betölteni, tehát csak legyek bizalommal hozzá; a kapitány nagyon jó ember s ő majd segít nekem, hogy hamar haza kerüljek.

A kapitány mutatja, hogy üljek le. A nő közli, hogy azt kérdezi tőlem, miért maradtam Pesten? Miért nem menekültem el...

—                Hát miért meneküljek?

—    Biztosan a németeket várta vissza! — emeli fel a hangját... Ekkor a kapitány az aktatáskájából kivesz egy könyvet ... Felém tartja.

A szívem a torkomban kalapál. A könyv fedőlapján Héjjas Iván fényképét látom. A könyvet annakidején ő írta a híres „Rongyos gárdá"-ról. Mondom, hogy ismerem. Itt most nincs mit tagadni.

—                Ezt az embert Magyarországon mindenki ismeri.

—    Hát persze, — mondja gúnyosan — ismeri maga is, hiszen a szeretője volt... s ha megmondja, hogy hol van, akkor el fogom bocsátani.

Tiltakozom az aljas gyanusítás ellen.

—                És hol van Sághy? ... — Felsorol még több nevet.

—                Nem tudom ... én ezeket az urakat soha nem ismertem.

—    Urakat? Ezeket a fasiszta betyárokat, akiket magával együtt fogunk felhúzni — tolmácsolja rikácsolva az asszony, aki most végleg levetette kegyes álarcát.

Ebben a pillanatban, mint egy őrült, nekemugrik a kapitány s arculüt.           

—    Ha nem beszélsz, — tolmácsolja a nő — itt fogom széthasítani a fejedet. Mert biztos tudomásom van róla, hogy Héjjas Iván embereit mind ismerted.

A második pofont már a tolmácsnő adja.

A kapitány sétál és káromkodik. Az asszony szól, hogy ha nem beszélek s nem mondom meg a címemet, akkor innen elvisznek s jaj lesz nekem.

—      Istenem, segíts ... — száll bennem a sóhaj.  De a kérdést válasz nélkül hagyom.  Újra kivisznek a konyhába. Nemsokára kijön hozzám az asszony s mondja:

— Maguk mind hülyék, ahelyett, hogy beszélt volna, most kiviszik Újpestre s ott aztán majd jól kikészítik.

A kapitány megjelenik a konyhaajtóban s int, hogy menjek vele. Leérünk az utcára. A ház előtt kocsi, megint fekete függönnyel. A kapitány int, hogy szálljak be. A kocsi belsejében egy mongolarcú, fiatal szovjettiszt ül. Nekem a két tiszt közé kell ülnöm.

Elindult sorsom az ismeretlen út felé. Vajjon lesz-e visszatérés? Fogom-e még az édesanyámat látni? Káosz a fejemben és félelem a szívemben... Hová? ... nem látom az útirányt. Azt érzem, hogy a kocsi egyszer egy kanyart vesz s azután vágtat előre az egyenes úton, sehol nem állunk meg.

Még egy kanyar -- és megáll a kocsi. Vidéki utca, tele szovjet-katonákkal, kocsikkal. Egy villaszerű épület előtt a kapuban őrség. Újpesten ritkán jártam s így nem tudom, hogy tényleg ott vagyok-e? Virág-utca 47. olvasom a táblán.

Bemegyünk az emeletes épületbe. A földszinten két szoba konyhával. A kapitány átad egy katonának, aki bevisz a belső szobába s int, hogy üljek le. Akkor veszem észre, hogy rajtam kívül, a sarokban még egy nő van. Megszólal:

—                Honnan hozták?

—                Pestről...

—                Mennyi ideje van letartóztatva?

—                Ma reggeltől...

—    S miért hozták el?

            Nem közlöm vele, mit kérdeztek tőlem, mert nem tudom, kicsoda. A nő mondja, hogy már három napja van itt. Az angol követségen dolgozott s át akart jönni Pestre. A hídon elfogták s azóta itt van. Azt mondják, kémkedni jött át .. .

Igen összetört. Többször megverték s mutatja a felső jobbkarján lévő hatalmas kék foltot, ami vallatás közben kapott rúgástól származik.

Telik az idő. Már 2 óra felé jár. A nyitott ajtón látni lehet a másik szobában a falon függő órát. Esteledik ... Egy katona tálban ételt hoz. Együnk. De hát kinek van étvágya? A szomjúság kínoz, de nem merek s nem tudok vizet kérni.

Nyílik az ajtó, egy nő jön be, aki magyarul beszél. Itt lákik a házban, keresi a kapitányhét. Őtőle tudom meg, hogy Újpesten vagyok. Gyorsan, halkan, idegesen beszél, mert fél, hogy valaki bejön.

—                Ez a ház a plébánosé. Őt is letartóztatták... És a pincében is sok a fogoly.

Tehát szovjet börtönt csináltak a plébániából, ahogy úgy látszik, rengeteg magánház is azzá változott a nagy középületek mellett.

Mar beesteledett, amikor a kapitány megjött. Volt nagy sürgés-forgás. A foglyukat egyenként hozták fel a pincéből. Már négyet számoltam meg, de még nem volt közöttük ismerős. Kint ültem, ott, ahol az őrség tartózkodott. Így minden szót hallottam a kihallgatás során, mert ez a mellettem lévő szobában-történt.

Magas, civil ruhás férfi jön be s int, menjek be, a kapitány hivat.

—       Kérem, — mondja tiszta magyarsággal — én leszek a tolmácsa. Ne féljen, ha nem akar válaszolni, úgy nyugodtan mondja meg. Én magam is fogoly vagyok. Délvidékről cipelnek magukkal, miután beszélem az orosz nyelvet.

—    Nekem ugyan nem sok közölni valóm van — felelem.

A kapitány int, hogy lépjek be a szobába s helyet mutat a vele szemben lévő széken. Leülök. Mellettem áll a tolmács s figyelmeztet magyarul, hogy ma igen rossz kedve van a kapitánynak, vigyázzak, nehogy felingereljem  

—       Miért maradt Pesten? — teszi fel ez is a kérdést.

—       Hát miért ne maradtam volna, hiszen ez az én hazám s itt van az édesanyám is. Nincs -okom arra, hogy elhagyjam a hazámat.

—       Biztosan várta, hogy a németek vissza fognak jönni! ...

Erre nem felelek semmit. Úgy látszik mindenki ezt mondja.

A pohoshasú felugrik a székről, és az asztalon álló keresztet --- ami az elhurcolt plébánosé --- felemeli, hogy megfélemlítsen, másik kezével a kereszt mellett fekvő halálfejet ragadja meg s ordít:

—       Meg fogsz halni, mert bizonyítékok vannak a kezemben, hogy a háború alatt a németeknek voltál a hírszerzője.

A tolmács kérdőleg néz rám, én kérem, közölje a kapitánnyal, hogy semmiféle összeköttetésem nem volt a németekkel.

—                Mennyi ideje ismeri Héjjas Ivánt?

-- Régen, nagyon régen — felelem.

-- Hát persze, a Britanniás banditát --- mondja gúnyosan s felugrik és felém dobja a kezében lévő könyvet, melyet a tolmács kap el. Ordít, mint az őrült. Persze nem érten, csak látom a vérbeborult arcát s a dühtől kivörösödött szemét.

Elkapja a nyakam s fojtogat, de szerencsére ebben a pillanatban belép a felesége. Zavartan otthagy s int a tolmácsnak, hogy vigyen ki.

A szomszédos helyiség, a konyha, tele van katonákkal. A tolmács leü1, beszélgetni kezd velem s közli, úgy készüljek, hogy ma este újra lesz kihallgatás. De ezt már a másik kapitány fogja tartani.

Na. — gondolom, próbálok őszinte lenni hozzá --- mindegy, hogy mi lesz. Vagy visszamondja s akkor jól elvernek vagy hallgat s akkor tudom, hogy hinni lehet neki.

—  Nézze, doktor úr, -- mert így mutatkozott be, dr. Kinszky, szabadkai ügyvéd — hogy ez a részeg disznó mit kérdez tőlem, az engem nem érdekel. Mi történhetik? Agyon nem lőhetnek, mert bírósági tárgyalás nélkül nem lehet senkit kivégezni.

(Istenem, milyen naiv voltam még akkor!)

—                Ne féljen, nagyságos asszony, én azt fordítom, amit nekem mond.

Ezzel kimegy. Kocsizörgés. Magyarul beszélnek. Az ablakon nem látok ki, mert lefüggönyözték. De érzem, tudom, hogy foglyokat hoznak. Igen, hallom a lépések zaját s a pinceajtó nyitását és csapódását.

Jó lenne kimenni az udvarra. A konyhában csak az egyik katona maradt. A kezemet a homlokomhoz szorítom s próbálom megértetni, hogy fáj a fejem, hátha kienged az udvarra. Megszökni úgy sem lehet, mert a kapuban őrség áll.

Az udvaron az autónál katonák vannak, hallani a beszédet.

A katona néz... s int, hogy menjek. Visz ki az udvarra. Igen bizonytalanul megyek utána, mert már teljes a sötétség. Int, hogy az ablak alatt álljak meg, alig egy méterre a pinceablaktól. Csöndesen állok s próbálom a hangokat megismerni. Csak egy nevet hallok

—    Sághy, te is itt vagy már?!

Hallom, hogy Sághyt a lakásáról, a Hűvösvölgyből hozték be. Sághy Laci volna? Istenem . . . szeretnék odébb menni, de nem m e r e k...

Az udvarra újabb autó érkezik s a katona int, hogy menjek be ... Borzalmas pillanatok ... Hozzák a szerencsétleneket ... alig múlik perc, megint újabb szállítmány érkezik s mind lekerül a pincébe ...

Bent a konyha megtelik újra katonákkal. S nemsokára hozzák a vacsorát. A kapitány szobájában is terítenek. Neki a házban lakó asszony főz.

Nyílik az ajtó s jön a tolmácsom. Figyelmeztet, hogy ne feküdjek le, mert 9 órakor értem jön s megyünk a vizsgálóbíróhoz.

Lefeküdni? Hát kinek lenne bátorsága itt lefeküdni? Nagyon éhes vagyok ... nem merek itt semmit elfogadni. Ülök a sarakban az ágy szélén s várom, mikor visznek.

Egy katona igen rossz németséggel próbálja megértetni velem, hogy egyek. Nem merek_ Irtózatosan lassan múlnak a percek ...A kapitány szobájában ezalatt megkezdődött a vacsora...

Hordja az asszony a sok ennivalót s amikor mellém ér, halkan odasúgja: ma megint loptak valahol, mert kétszáz tojást hozott magával a kapitány ... Kétszáz tojást akkor, amikor nekünk, magyaroknak, még krumpli sem jutott.

Azután egy katona hatalmas fazékban vörösbort hoz. Először is itt, a konyhában tartózkodó katonáknak önt, úgy viszi be a kapitánynak.

A katonák is nekilátnak az evés-ivásnak Amit esznek gulyás lehet a szaga után ítélve.

Bőven ittak és elkezdtek dalolni, mulatozni.

Remegek ... Egyedül vagyok, az ellenséges katonák között. Ezek berúgnak s Isten tudja, mi lesz itt.

Már hallottam olyan esetet, amikor hasonló helyzetben egy nő ellenállt a megvadult szovjetkatonáknak, rúgott, csípett, harapott, úgy-hogy nem tudtak hozzáférni, mire bosszúból lekötözték, rozsdás harapófogóval törték ki összes fogait és az iszonyú szenvedésen felül még vérmérgezést is kapott a szerencsétlen. Iszonyodva gondolok erre és egész testemben reszketek .. .

De nyílik az ajtó és jön a tolmács. Mondom neki, nagyon félek, a katonák isznak, lerészegednek s talán meg fognak támadni. Megnyugtat, ne féljek, itt, a parancsnokságon ilyen nem történhet. Indulunk.

—                Hová megyünk?

—                Nem messzire, két utcával arrébb, egy kapitány hallgatja ki.

            Feneketlen sötétség.  Mintha vederből öntenék úgy szakad az eső. Az utcáról rögtön a szobába nyit. Egy tiszt ül az asztalnál, sok irat előtte. Az ajtótól jobbra az ágyban egy nő fekszik. Még ilyet sem hallottam, hogy a vizsgálóbíró szobájában a kihallgatás alatt nő legyen.

—                A tiszt szintén kapitány — mondja a tolmács. — Csak tessék nyugodtan urazni, ők ezért nem haragusznak.

Már szól is:

—    Kérem, üljön le. Röviden fogom kihallgatni. Nincs időm sokat foglalkozni egy emberrel. A kérdésekre feleljen a legjobb tudása szerint. Akkor lezárom a jegyzőkönyvet s úgy fogom záradékolni, hogy további fogvatartása nem lesz szükséges.

—    Igen.

—         Mily viszonyban volt Héjjas Ivánnal? — hangzik az első kérdés.

—         Semniilele viszonyban nem voltam vele. Az édesapámnak volt ismerőse.

—         Hol van az apja?

—         Pesten .. .

—         Hol lakik ott?

—                   1936 május 19-étől a rákoskeresztúri temetőben.

A tolmács meglepődik s kérdezi, hogy ezt így fordítsa le?  Itt közbevág a kapitány:

—       Igen.

Megtörténik. A kapitány feláll s hozzámlép:

—    Tudom, hogy Önt nehéz vallomásra bírni, de a saját érdekében figyelmeztetem, hogy ne tréfáljon!

—    Kérem, én csak az igazat vallom.

—  Kik voltak azok, akik a németek alatt a „rongyos gárda” tagjai közül Pesten maradtak?

Most már kiabálva teszi fel kérdést.

—  Itt vannak a jegyzőkönyvek, amiket a már elfogott „rongyos gárda"-tagokkal vettem fel — folytatja — s ön is jól tudja. Hol van Záray Péter? Héjjas Iván sógora .. .

—  Nem ismerem Záray Pétert! Ha megvannak a jegyzőkönyvek az őrizettektől, akkor miért kérdez engem?

A kapitány érdeklődésével most már az ágyban levő nő felé fordul.

A tolmács azt mondja nekem, ha egyszer nemet mondok, soha ne valljak be utána semmit. Ezek mindig hazudnak. A szegény, megijedt emberek elhiszik s magukat hozzák bajba.

—  Megmondom, — folytatja a tolmács — hogy csak egy embert hoztak ide. Este, ha a kapitány elmegy és Önt visszaviszem, majd közölni fogom a dolgokat miheztartás végett.

Az ágyban mozgolódás. A kapitány elveszi tőlem a széket s oda viszi az ágyhoz. Nem értem, mit beszélnek ... de pár perc múlva a hölgy kócosan kibújik az ágyból. Leül közénk.

A tolmáccsal hosszasan beszélget a kapitány. Aztán a tolmács kimegy a szobából.

A nő kezd velem beszélni rossz németséggel. A kapitány újságot vesz elő s olvasni kezd.

Így telnek a percek, amik óráknak tűnnek előttem. Olvas s mindig rámnéz. Mintha hipnotizálni akarna. Állom a tekintetét... Egyszerre csak a szívem zakatol, szédülök s érzem, hogy valami zuhan velem .. .

Arra ébredek fel, hogy a tolmács vizes ruhát tart a fejemen. Lehet, hogy elájultam? . . . vagy talán megütött a kapitány ...?

Irtózatosan szédülök. Mondom a tolmácsnak, közölje a kapitánnyal, engedjen ki egy kicsit a levegőre.

A tolmács kijön velem. Megállunk az eresz alatt, mert zuhog az eső. Itt közli velem, hogy már egy hete, hogy Sághyt behozták.  De ő egy szót sem ismert be.

—    Azt vallotta, hogy sohasem látta és az a könyv, amit az oroszok mutattak, mint Héjjas könyvét, rossz hamisítvány. Mert olyan neveket, amelyeket a kapitány felolvasott neki, soha nem hallott. Tehát vigyázzak, ne ismerjek be semmit. Kitartani az első vallomásnál. Lehet, hogy át fogják adni más parancsnokságnak. Sok foglyot visznek el a pincéből.

Visszamegyünk. Kérdi a kapitány, tudok-e beszélni, mert ha nem, inkább holnap reggel fog velem foglalkozni.

Nem tudom, mit ért „foglalkozás” alatt. De mindegy, jó kis időt nyerni. Kérem, hogy reggel folytassa kihallgatásomat.

Megyünk vissza a zuhogó esőben. Lassan, hogy beszélni tudjunk.

—    Igen, Sághy Laci lent,van a pincében. De találtak a lakásán valami írást, emlékiratot s ezt a kapitány elzárta. Ha hozzájutok, akkor majd megmondom. Vigyázzon, mert valami Beck századost is fogva tartanak, aki ismeri. Lehet, hogy szembesíteni fogják vele. Ha ismeri is, ne ismerje meg... Civilben van... Este majd visszajövök.

Így érünk a házhoz. A konyhában a katonák még mindig isznak és énekelnek, nevetgélnek.

Ülve töltöm az éjszakát. Az őrséget leváltották s velem egy fiatal katona marad, aki vigyáz rám. Egész nap nem ettem semmit s irtózatos éhség gyötör. A katona valami könyvet hozott magával, azt olvassa.

Nem szólok, csak ülök az ágy szélén gondolatokba merülve s várom a bizonytalan holnapot. Egyszer csak a katona megszólal németül. Kérdezi: beszélek-e én is németül? Igen. Nagy kő esik le a szívemről, mert remélem, így most már valamit megtudok a pincében levőkről.

Meséli, Odesszából való, egyetemre járt, de nem tudta befejezni, behívták katonának s már két éve szolgál. Mondja nekem:

—       Ne féljen_, amíg én vagyok itt szolgálatban, addig bántódás nem érheti. S ha enni akar, csak szóljon nyugodtan, hozok magának.

Megköszönöm s kérek egy meleg teát. Elment. Távozásakor az ajtót rámzárta s amikor a teával visszajött, mentegette magát, hogy csak azért zárta be az ajtót, nehogy a részeg katonák bejöjjenek.

Kérdem tőle, kik vannak a pincében? Kérdőleg néz rám s némi gondolkodás után felet:

—                Nagyon sokan vannak.

—       Kérem, ha lehet közölje velem, Sághy nevű ott van-e még?

—       Nem tudom! De ha akarja, szívesen lemegyek és megnézem. A foglyokról a névsor a kapitánynál van.

Elmegy s néhány perc múlva visszatér. Közli velem, hogy Sághy még itt van és megmondta neki, hogy érdeklődtem felőle. Most megint kocsizörgés. Kérdezem_, megint foglyokat hoztak?

—       Nem — mondja --- 8-án lesz az „Asszonyok ünnepe” és egy autó bort hoztak.

Végigfut a hátamon a hideg arra a tudatra, hogy mi lesz velem, ha addig itt tartanak. Az udvaron állandóan berúgott katonákat látok és folyik a bor.

Azt kérdi, mikor hoztak el? Egy napja vagyok itt,    de úgy tűnik, mintha már ezer esztendeje lenne.

—                Hol tanult meg ilyen jól németül? -- kérdem.

—    Még kisgyermek voltam, amikor Odesszát elvették tőlünk s nékem volt egy bécsi kisasszonyom, aki még a revolúció előtt jött hozzánk, a nővéreimet tanította s öregségére is nálunk maradt. De azután egy napon éppúgy elvitték, mint magát.

—    Hány éves?

—    Huszonhét — feleli. — Nem szeretem a háborút. Nem bírom a vért látni. Szüleim igen vallásos emberek s én is hiszek az Istenben.

Csak nézem a katonát s nem tudok szóhoz jutni. Óvatos vagyok, mert lehet, hogy csak azért tették be hozzám, hogy szólásra bírjon s beszéljek magamról.

—    Katolikus vagyok, — folytatja a szüleim is azok. De már csak egy nővérem és az öreg édesapám él. Mi Killiában laktunk, az a román és magyar határszélen van. Mesélt róla sokszor édesapám. Aztán egy napon el kellett hagyni a házunkat és a földet. Fájt, mert szép birtoka volt az apámnak. A nővéremet éppen úgy, mint magát, sokszáz és ezer társával együtt elvitték a románok. S még a mai napig sem tudom, hogy él-e vagy meghalt. Ügyvédnő volt, Bukarestben volt irodája. Gyönyörű szép lány. Fekete, sudár, mint a nyárfa és ami érdekessé tette, már korán ezüst szálak jelentek meg a fekete hajfürtjei között. Elvitték s azóta semmi hír róla.

Tizenegyet üt az óra. Látom, hogy az udvarra befordul egy személyautó. Hátrább húzódom az ablaktól s újra elfoglalom a helyem az ágy szélén. Három oroz tiszt lép be a konyhába. A katonák meg sem mozdulnak, mintha senki sem jött volna be.

Az egyik tiszt kérdez valamit a harmonikázó katonától, de az is mámoros állapotban van s csak azt látom, hogy rettenetes nagyot köp a kapitány elé, mire a tiszt megfogja a vállát s nagy pofont ken le. De ez nem zavarta a katona nagy nyugalmát, mert tovább énekelt és harmonikázott.

Most kerül elő a tolmács és mindannyian bemennek a kapitány szobájába. Hosszadalmas a diskurzusuk s amikor kijönnek, az egyik tiszt odalép hozzám a tolmáccsal s közli velem, hogy holnap ez a tiszt jön értem s elvisznek innen.

Már nem érzek félelmet, mindegy hova visznek.

A tisztek távozása után a tolmács visszajön és elmondja, hogy átvisznek Budára egy másik parancsnokságra. Így ő már nem lesz többet velem. Mikor jönnek értem? Holnap délelőtt.

Igen biztatott s próbált megnyugtatni, hogy valószínűleg onnan el is engednek. Oh, milyen jól esett ez a vigasz ... de tudtam, hogy soha többé nem látom az édesanyámat. Miért visznek át? Mindig újabb... újabb stáció s vajjon hol lesz az utolsó állomás?

 

 

3.

 

 

Isten kezében a sorsom:.. Tudom, hiába lázadok ellene... Arra kérem, adjon erőt ahhoz, hogy olyan bátran és keményen nézzek szembe a rám váró veszéllyel, ahogy egész életemben tettem az élet nehézségeivel .. .

Az éjszaka igen hosszú és nehéz. Újra a fiatal besszarábiai katona van szolgálatban. Tőle tudom meg, hogy Budáról viszik a foglyokat Ausztriába. Ott van a politikai foglyok gyűjtőtábora s onnan egyrészűket elszállítják a Szovjetunióba. Magyarország bábkormánya szabad-kezet adott a politikai foglyokkal szemben.

Ez a katona volt az egyedüli, aki igazat beszélt. Talán a düh, talán az tett,. közlékennyé, hogy elveszítette testvérét és bele kellett illeszkednie egy utált_, gyűlölt rendszerbe. Mert érzem, hogy gyűlöli a szovjetoroszokat. Látta nővére sorsát párhuzamosan futni az enyémmel. Látta azt, hogy micsoda terror tombol s rabolja az emberek szabadságát. Milyen gyűlölt személy az intellektuel a bolsevista horda szemében.

Csodálom ezt a katonát, aki nekem, a fogolynak ilyen nyíltan, őszintén mer beszélni. Mint egy látnok, úgy festette elém az európai népek jövő sorsát. Honnan tudta ez a katona, hogy „csatlós” államok lesznek, hogy a szovjet birtokába veszi Európa keleti részét. Népek ezrei az országutakon fognak vándorolni .. .

Féléjszakát átbeszélgetünk. Nyíltan mondja:

—