Friedrich Klára

 

Házsongárd ösvényein

Valahol Kolozsváron nyugszik Nyírõ János fia, Istók. Talán a régi várfalak tövében, talán a Házsongárdi Temetõben, amelyrõl Wass Albert így ír:

Házsongárdi temetõben

Egy délután a zajtól mesze szöktem, s az életemet mentem kipihenni a Házsongárdi öreg temetõben.

Õsz volt. Halálos. Lomb-hulásos. Szent. Olyan lélek-csitító volt a csend,

a némaság s a néma ajkú holtak.

Akkor láttam: a fényvirágos álmok amik a lelkem szent csodái voltak, halottak lettek, néma ajkú holtak

És éreztem: egyszer majd újra õsz lesz, s a hervadásban meglassul a vérem, akkor az õszt majd könyörögve kérem.

A holtaktól megirigylem az álmot,

s cserébe nyújtom minden álmomat hogy én legyek az õszi csendtõl áldott.

S meglátom majd: bûbájos álmaimmal az életemet nagyon teleszõttem…

s megálok ismét kissé megpihenni a Házsongárdi öreg temetõben.

(1927)

Az 1585-ös pestisjárvány idején, május 11 -én Kolozsvár városi tanácsa rendeletet hozott egy új temetõkert megnyitására, amelynek neve Házsongár vagy Házsongárd. A magyarellenes irigység ezt a szavunkat is ide­genbõl eredezteti. Találgatják, vajon egy Hasinschart nevû nagybirtokos volt-e a névadó, vagy a Hasengarten (Nyulaskert), talán a Haselgarten (Mo­gyoróskert) német szavakból származik-e…

Az elsõ világháború végéig többségében magyar és német polgárok te­metkeztek ide, de bármely vallási felekezet híveit befogadták. Lászlóffy Ala­dár Házsongárd címû kitûnõ könyvébõl (Helikon Kiadó 1989, fényképezte: Kántor László) megtudhatjuk, hogy az 1568-as Tordai Országgyûlés a vilá­gon elsõnek mondta ki, hogy vallása miatt senkit ne üldözzenek. De a Szász Károly által fordított Nibelung énekbõl is kitûnik, hogy nagy hun királyunk Attila már az 5. században hasonlóképpen gondolkodott:

„Körüle udvarában, példátlan egyebütt

Keresztyén hit, pogányság, mi jól megfért együtt Mindenki azt követte, amit hite kívánt,

Mert a király kegyelme mindennek egyaránt”

Ezért különösen sajnálatos, hogy a mi szkíta-hun-pártus Boldogasszony hívõ õsvallásunkat és vele együtt rovásírásos õsmûveltségünket, táltosain­kat a legcsekélyebb vallási türelem nélkül üldözték, és irtották a hazánkba telepített velencei, olasz, német, cseh papok és inkvizítorok. Így nem cso­dálkozhattunk azon, hogy több napos alapos kutatás után sem találtunk ro­vásfeliratos sírt a Házsongárdi Temetõben.

Csak kiragadva néhány nevet a nagy magyarok közül, akik itt nyugsza­nak: Misztótfalusi Kiss Miklós nyomdász, könyvkiadó; Szenczi Molnár Albert zsoltárköltõ; Apáczai Csere János, a magyar mûvelõdésügy nagy alakja; Kri­za János unitárius püspök, népköltészeti gyûjtõ, rovásemlékek mentõje; Dsida Jenõ író, költõ; Reményik Sándor költõ…

Román sír az elsõ világháború végéig alig fordul elõ. A második világhábo­rútól, de fõként az 1960-as évektõl válik tervszerûvé a temetõ elrománosítá­sa. A magyarok számára körülményes a sírok öröklése, megváltása, átíratása.

Talán felhívja a figyelmet pusztuló nemzeti kincsünkre, hogy a Magyar Örökség és Európa Egyesület 2004 márciusában Magyar Örökség Díjat ítélt a Házsongárdi Temetõnek, Magyar Örökséggé nyilvánította. Bizony nagy szük­ség van erre a figyelemre. Naponta fogynak magyarjaink a temetõbõl. Pálffy Gyula és családjának tumbája (koporsó szerû kõ síremléke) is félrehajítva he­ver, friss vésõnyomok árulják el, hogy a feliratot igyekeznek eltávolítani róla.

A temetõ tehát 1585 óta fogadja az elhunytakat. Elõtte a fõtéri templom köré és a régi városfalak mellé temetkeztek. Ezekrõl a helyekrõl néhány ré­gi kõ és sírtábla a szeretõ utódoknak köszönhetõen átkerült a házsongárdi parcellákba, így a temetõ legrégibb sírköve is 151 4-bõl, amelyet nem sike­rült megtalálnunk. Lászlóffy Aladár könyvébõl tudunk róla.

IT FEKSZIK VALAZTO
GERGÖLY LEANIA
BORBARA AZONY
ÖTÖVÖS ANTALNÉ
HOLT MEG NAG: BOLDOG
AZONY NAPYAN. 1514.

A szöveg hiányosságai nem a magyar nyelvbõl adódnak, hanem a 10.-11. században ránk kényszerített, fogyatékos latin ábécébõl, amellyel 13 han­gunkat nem tudtuk lejegyezni (TY, GY, NY, LY, SZ, ZS, CS, J, K, Á, É, Ö, Ü). Rovásírásunkban minden hangunkra van jel, tehát vele magyar nyelvünk szépsége visszaadható. Így nézne ki a felirat magyar írással:

Ugyanez latin betûvel, mai helyesírással:

Itt fekszik Választó Gergely leánya, Borbara asszony, Ötövös Antalné, holt meg Nagyboldogasszony napján. 1514.

Nyírõ János fia, Istók, 1585. május 12-én hunyt el. Mivel a temetõ alapí­tólevele egy nappal elõbb kelt, nagyon valószínû, hogy õt még a régi várfa­lak mellé temették, ahonnan csupán a sírtáblája került át és kapott mene­déket a Jelen család kriptájának falán. A mintegy 40 x 35 centiméter nagy­ságú táblácskán a következõ olvasható:

IT NIUGSIK ISTENBE
NIRW IANNOS FYA
ISTOK HALALA LEOT
PWNKOST HAVANAK
12. NAPIAN ANNO
1585

Így nézne ki a felirat magyar írással:

Ugyanez latin betûvel, mai helyesírásunkkal: Itt nyugszik Istenben Nyírõ János fia, Istók, halála lett Pünkösd havának 12. napján. Anno 1585.

Nyírõ Istók sírtáblája volt az, amely felhívta a figyelmemet arra, hogy a latinbetûs, egyúttal nagybetûs írásban, tehát az úgynevezett római kapitális betûk használatánál is láthatunk betûkötéseket, ligatúrákat. Az írás rövidíté­sének, gyorsabbá tételének és az íráshordozóval (fa, bõr, pergamen, papír) való takarékosságnak ezt az ötletes formáját csak a magyarok õseinél talál­juk meg. Ez egyúttal fejlettebb szellemi képességet is feltételez, hiszen az összerovásokat gondolatban, kellõ gyorsasággal elõre meg kell tervezni, gondosan ügyelve arra, hogy olvasható, értelmezhetõ maradjon, majd szin­tén kellõ gyorsasággal fába róni, papírra vetni…

Nyírõ Istók sírtáblája mutatja, hogy rovóink, kõfaragóink nem csak a ro­vásírásnál, hanem a latin nagybetûs szövegeknél, feliratoknál is alkalmaztak összerovást. Itt például a következõ szavakban:

A mester rendkívül szellemes módon a „havának” szóban a latin A, Á be­tûkben megjeleníti a rovásírás A, Á és V betûjét is. Ennek két okból van nagy jelentõsége. Elõször, hogy eddig ismert rovásemlékeinkben az A, Á megkü­lönböztetésére csak a 20. században találunk példát. Pedig volt külön A, Á betûnk, ezt Szõke Lajos õsjel kutatási eredményei bizonyítják. Másodszor a rovásírás A, Á és V betûjének a szóba rejtésével képszerûen bemutatja, hogy a latin betûs írás is a rovásírásból ered, s ezzel mintegy megfricskázza az or­rát azoknak, akik miatt õ most nem a szép rovásbetûket vésheti a táblába.

Betûkötések láthatók az 1676-ban elhunyt Szilágyi János latin betûs, de magyar nyelvû sírkövén is. A többször elõforduló ESZTENDÕ szóban az N-t és a D-t rója össze.

A rovásírást még bizonyosan használó kõfaragó mester több szóban is

keveri az N és  betûket, ez utóbbi rovásírásunk R hangját jelöli.

Szilágyi János mellett fedeztük fel Kovásznai Péter református püspök (16 16-1673) sírkövét. A felirat itt latin nyelvû. A kõ és a betûk formája még­is a Szilágyi János feliratát készítõ kõfaragó mestert sejteti. A kõ kopottsá­ga miatt csak az ECCLESIAE szó végén lévõ A-E összevonásban lehetünk biztosak.

A latin nyelvben ezzel a két betûvel jelzik az É hangot. A római kori em­lékeken külön és egybe írva is elõfordul.

Misztótfalusi Kiss Miklós (1650-1702) hazai könyvnyomtatásunk legna­gyobb alakja. Az õt igen nagyra becsülõ Hollandiából hozza haza tehetségét, értékes nyomdászfelszerelését, vagyonát. S bár maga is kálvinista volt, nem tudott megalkudni egyházának maradi vezetõivel, így azok kinyomtatott könyveit, még 1697 évi kalendáriumát is elégettették, ezáltal lelkileg és anya­gilag tönkretették. Agyvérzést kapott és még négy éven át szenvedett bénán, szegényen, megalázottan Európa akkori legtehetségesebb nyomdásza, leg­színvonalasabb könyvkiadója, népnevelõje. A Házsongárdon lévõ sírján a la-tin szöveg két összevonást tartalmaz a AETATIS és a SUAE szavakban, ezek szintén a latin É hangot jelölik. (Jelentése: Az õ korában, vagyis életkorában)

Latin betûkkel írt, de magyar nyelvû a csíksomlyói Salvátor kápolna fel­irata, amelyben négy ötletes összerovást helyezett el a rovásírást bizonyo­san ismerõ és használó készítõje.

A kép forrása: A csíksomlyói kegytemplom és kolostor (a Csíksomlyói Ferences Test vérek kiadása)

A latin betûs, de magyar nyelvû feliratoknál ezekre a betûkötésekre az ésszerû magyarázat az, hogy a felirat készítõje még ismerte, használta õsei írását és az összerovásokat természetesen alkalmazta a latin betûknél is.

De vajon mire gondoljunk, amikor a római birodalom polgárainak latin nyelvû síremlékein, oltárain is felfedezhetünk több-kevesebb összerovást?

Az általam ismert eddigi legötletesebb, összerovásokat tartalmazó oltárkõ, amely itt készült hazánk földjén i.u. 206-ban és Érd-Ófalun találtak rá.   Mérete: 98x41x30 cm.   Fordítása: Liber atyának és Liberának. Ezt az oltárt Ulpius Marianus fogad­ta Bacchusnak, aki ko­rábban a legio I. adi­utrix jelszóvivõje volt, saját és hozzátartozói üdvéért és most bevál­totta fogadalmát aszent titkok áldozatá­val boldogan Albinus és Aemilianus consul­sága évében.

 

A mû, amelyben több társával együtt látható: Százhalombatta története állandó kiállítás vezetõje – szerkesztette Poroszlai Ildikó és Vicze Magdolna (Matrica Múzeum 1998, ejtsd Mátrika).

Ehhez hasonlóan gazdag összerovásos emléket még Acquincumban sem láttam. Ott az oltároknak, szarkofágoknak talán egyharmada hordoz két-há­rom egyszerûbb betûkötést, pl:

A latin betûs, latin nyelvû írás legkorábbi emlékei Kéki Béla szerint (Az írás története – Vince Kiadó, 2000) csupán az i.e. 6. századig nyúlnak vissza.

A jobbról balra haladó írásos praenestei aranytû.

 

A szövegbõl kiderül, hogy a tût Manios aranymûves készítette, Numasio nevû megrendelõje számára. A másik korai emlék az un. Romulus fekete köve. Egyik sem tartalmaz összerovásokat, és egyiket sem hazánk, hanem Itália területén találták meg.

A Százhalombattai Matrica Múzeum és fõként Acquincum bõséges római kori hazai anyaga, valamint néhány hét könyvtári búvárkodás után, amelynek során az itáliai kõemlékek képeit kerestem, azt állapíthattam meg, hogy a magyarországi római kori emlékek számottevõen több és változatosabb ösz­szerovást, egybeírást tartalmaznak, mint az itáliaiak, amelyeken többnyire csupán az É hangot jelölõ betûkötés volt látható. Ebbõl adódik a követ­keztetés, hogy az ekkor még virágzó helyi írásbeliség, a Kárpát-medencei ro­vásírás hatott a rómaiakra, akik idõszámításunk. kezdetétõl a hunok vissza­téréséig tartózkodtak nagyobb számban hazánk Dunától nyugatra fekvõ terü­letén. A hunok 400 táján tértek vissza a Kárpát-medencébe Uldin hun nagy­király és négy felnõtt fia, Bendegúz, Roga, Oktár és Ojbársz vezetésével.

Kállay Ferenc két külföldi szerzõt is megnevez A pogány magyarok valá­sa címû könyvében (1861, hasonmás kiadás – Püski), akik leírják, hogy a pelazgok 16 betût vittek a szkítáktól Görögországba.

A 23-24 betûs régi görög ábécében ez a 16 rovásjel más hangértékkel ugyan, de biztosan felismerhetõ. Csak az A betû hangértéke azonos.

Az írás tehát tõlünk, a pelazgokon, görögökön, etruszkokon át került a ró­maiakhoz. Forrai Sándor is leírja A magyar nemzettudat tízparancsolatában:

„Becsüld meg õsi magyar rovásírásunkat, mely népünk olyan õsi kultúra öröksége, amely ma már egyetlen euró­pai népnek sincs. Tudd meg, hogy mai latin nagybetûs írá­sunknak is egyik alapja a székely-magyar rovásírás.”

Összehasonlítva a pelazg, ógörög, etruszk és latin ábécét (Sebestyén Gyula néprajzkutató, írástörténész alapján) láthatjuk, hogy csaknem azono­sak. Közös õsük pedig rovásírásunk.

Rovásemlékeink (már amennyit gazdag írásos kultúránkból a szorgalmas pogányüldözõk meghagytak) jelentõs része tartalmaz összerovásokat. Közü­lük csak azokat sorolom fel, amelyek idõben megelõzik a latin írás megjele­nését, azaz az i.e. 6. századot.