Az Érmelléken szervezkedő kis csoport perében harmincegy embert ítéltek el államellenes összeesküvésért. Közülük kivégezték dr. Hollós István tanárt és Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, 1959-ben pedig Szíjgyártó Domokost. Voltak, akik a Securitate kínzásaiba haltak bele: Kertész Gábor és Nagy József. Az ő „bűnük” az volt, hogy egy jogásszal együtt egy memorandumot állítottak össze az ENSZ számára az erdélyi magyarság sérelmeiről. Demeter István a Duna-delta egyik kényszermunka-táborában halt meg, Tordai János géplakatos pedig a börtönben. A fogságban elszenvedett kínzások következtében szabadulásuk után nem sokkal meghaltak: Adorján Dezső, Bocz Ádám, Böjthe Sándor, Csatlós Csaba református lelkész, Deák Géza, Grósz József, Kolumbán Bendegúz, Molnár Béla és Nyitrai Sándor. Dr. Csiha Kálmán későbbi református püspök tíz év börtönt kapott, dr. Dobai István nemzetközi jogász életfogytiglant, Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész tizenegy évet, Kacsó Tibor, a fegyveres fölkeléssel is megvádolt csíkszeredai csoport vezetője huszonöt év kényszermunkát, Mózes Árpád későbbi evangélikus püspök tizennyolc évet, Veress Sándor, a Kis-Küküllő mentén szervezkedők vezetője húsz évet.
   Voltak olyanok is, akik Magyarországra akartak szökni, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz. A csíkszentdomokosi Bíró Benjámin, a nagyajtai Kovács János és Moyses Márton, valamint a bibarcfalvi Józsa Csaba - valamennyien a baróti gimnázium tizenhat éves diákjai - 1956. november 9-én akartak átkúszni a zöldhatáron, ám a két nagyajtai fiú eltévedt és lemaradt. Bíró Benjámin és Józsa Csaba azonban átjutott, de már nem tudtak csatlakozni a felkelőkhöz. 1957 márciusában letartóztatták őket, és átadták a fiúkat a román hatóságoknak. Súlyos börtönéveket kellett elszenvedniük merész kísérletükért. Nem jártak jobban társaik sem, őket még az átszökési kísérletnél elfogták. Moyses Márton, a székely gyerekhős 1970 elején szabadult ki; az év február 13-án, csatlakozva a prágai Ján Palachhoz és a budapesti Bauer Sándorhoz, benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát a brassói kommunista pártház előtt.
   A szászrégeni magyar gimnázium diákjai is lelkesedtek a magyar forradalomért. Romantikus, gyermeki naivitásukra jellemző, hogy Fekete Kéz néven kezdtek szervezkedni. Tevékenységük abból állt, hogy kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra. Fölmerült, hogy szökjenek Magyarországra harcolni, de a Securitate kihallgatása után erről letettek. Később, amikor a magyar gimnáziumot beolvasztották a román iskolába, tiltakoztak ez ellen, azt követelték, hogy állítsák vissza az összes magyar iskolát. Ha nem teljesítik kéréseiket – fogalmazták meg-, akkor Erdély függetlenségét, netán Magyarországhoz való visszacsatolását követelik. 1960-ban a csoport tagjait letartóztatták, s fegyveres szervezkedésért Ambrus Hedvig egy év, Bara Lajos tizenöt év, Bartis János nyolc év, Bíró Károly hat év, Bedő Gedeon tíz év, Czimbalmos Balázs huszonkét év, Czimbalmos Károly húsz év, Dezső Katalin egy év, Fülöp Ákos tíz év, Fülöp Antal nyolc év, Gáspár Domokos tizenöt év, Hadnagy István nyolc év, Ilyés Alajos tizennyolc év, Keresztes Ignác tizenöt év, Kertész András tizenhat év, Kolcsár Géza tíz év, Kovács Pál tíz év, Páll László tizenhat év, Palotás Árpád huszonhárom év, Papp József tizenkét év, Vass Julianna pedig egy év börtönbüntetést kapott.
   A Székely Ifjak Szövetsége Sepsiszentgyörgyön alakult meg a Székely Mikó Kollégium tagjaiból. Tevékenységük közös kirándulásokban, célba dobásokban, „edzésekben” nyilvánult meg, amelyekkel „harcra” készítették föl magukat. Még vérszerződést is kötöttek. A későbbi vádiratban sokat nyomott a latban, hogy 1957. március 15-én titokban megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi ’48-as emlékművet, majd ezt a „bűnt” egy évvel később is megismételték. A Securitate hamar felgöngyölítette az „ügyet”, a bíróság pedig a többi koncepciós perhez hasonlóan rendkívül súlyos börtönbüntetéseket szabott ki: Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba tizenkét évet, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba tíz évet, Jancsó Sándor nyolc évet, Molnár Béla hat évet, Sándor Csaba hét évet, Szabó Lajos tizenöt évet, Szalay Attila pedig tizennyolc évet kapott. Utóbbi meghalt a börtönben. Ugyancsak sepsiszentgyörgyi csoportosulás volt a Kossuth Kör, amely nyílt vitákat kezdeményezett a társadalmi problémákról. Ez elég volt ahhoz, hogy Csákány Zsigmondot tizenkét év, Erőss Jánost tizenöt év, Nagy Lászlót húsz év, Tompa Editet pedig hét év börtönre ítéljék.
    Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége volt a legkiterjedtebb erdélyi ötvenhatos szervezkedés. Tagjai főleg középiskolások voltak, de akadt köztük református, unitárius lelkész és római katolikus pap is. Szolidárisak voltak a magyarországi fölkeléssel, legfőbb céljuk pedig az erdélyi magyarság jogfosztottsága elleni föllépés volt. Szorgalmasan gyűjtötték a székelyföldi falvak panaszait az erőszakos kollektivizálással és más, a hagyományos életformát fölszámolni akaró törekvésekkel kapcsolatban, ápolták a magyar nyelvet és impozáns, bár illegális megemlékezést tartottak 1957. március 15-én a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél.
    A román hatalom természetesen lecsapott rájuk, s a következő büntetéseket szabta ki: Aczél Ferencz-Károly tizenhét évet, Ady Béla öt évet, Albert Mihály tizennyolc évet, Ambrus János húsz évet, Balázs Géza tizenöt évet, Bálint Mihály tizenöt évet, Balogh-Sipos Mihály húsz évet, Bede István öt évet, Bedő Gábor tizenhárom évet, Bencze József tíz évet, Berecz Gyula hat évet, Bibó László kilenc évet, Biczó János tizenkét évet, Biró Károly tizenöt évet, Bódi János tíz évet, Borcsa Mihály húsz évet, Deák Géza húsz évet, Deák Gyula tizenöt évet, Dobay Szilveszter tizenöt évet, Dudicska Albert tizenkét évet, Erzse Imre húsz évet, Erzse István három évet, Fazekas Sándor tizenkét évet, Ferencz Tibor tizennyolc évet, Fosztó Zoltán tizenöt évet, Gáll Tibor tizenöt évet, Gergyai Mihály tizenkét évet, Hadházi Béla tíz évet, Kajcsa András öt évet, Kajcsa István tizenöt évet, Kántor Gyula tizenöt évet, Kelemen Csongor tizenöt évet, Kelemen Imre tizenöt évet, Korbuj Péter tizenhét évet, Kósa Bálint három évet, Kósa Mihály tizenkét évet, Kovács Ferenc tizenöt évet, Kölönte Tamás tizenöt évet, Krivorik Máté tizenöt évet, Lay Günther tizennyolc évet, Lay György tizennyolc évet, Lay Imre húsz évet, Máthé József hat évet, névrokona, ugyancsak Máthé József tizennyolc évet, Mátyás Ernő húsz évet, Nemes József tizennyolc évet, Nyitrai Levente hét évet, Olosz Vilmos kilenc évet, Orbán László húsz évet, Opra Benedek húsz évet, Ördögh Dezső tizennyolc évet, Patakfalvi János tizenkét évet, Préda Imre öt évet, Sebestyén Géza tizenhét évet, Simon

Márton tizenöt évet, Simon Gyula tizenöt évet, névrokona, év, Simon Gyula tizenkét évet, Sós Fitori Sándor tíz évet, Sós Lajos húsz évet, Szabó Dezső tíz évet, Szacsvai György tizenkét évet, Szász Gergely hat évet, Szőcs József tizenkét évet, Tana József hat évet, Tiboldi Dénes tizenhat évet, Varga Sándor tizenkét évet kapott.
   A megtorlás áldozatává vált az önálló magyar Bolyai Egyetem is, amelynek visszaszerzéséért napjainkban folyik a küzdelem. A kolozsvári intézmény diákjai a magyarországi fölkelés alatt rendszeresen összegyűltek, hallgatták és közösen kommentálták a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja híreit. Az egyetlen „akcióra” halottak napján, 1956. november 1-jén került sor, amikor a házsongárdi temetőben virágot és gyertyát helyeztek el Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírján Utóbbi sírjánál a júniusban elhunyt Bartis Ferenc elszavalta a költő Eredj, ha tudsz című versét.
   A Securitate természetesen árgus szemekkel figyelte a megemlékezést, s a fotók alapján letartóztatták az ott jelen lévőket. Később más egyetemi hallgatókat is letartóztattak, köztük Páskándi Gézát, a később neves költővé lett diákot. A vádak között a szeparatizmus is szerepelt, miután a kolozsvári magyar diákság néhány nemzeti és szociális, valamint az egyetemi autonómiára vonatkozó kívánságot is megfogalmazott. A hallgatókat ezért súlyos börtönéveke ítélték. A hallgatókra kiszabott súlyos börtönévek mellett a román hatalom 1959-ben megszüntette az önálló Bolyai Egyetemet, s hozzálátott a Maros-Magyar Autonóm Tartomány területének csonkításához, amit néhány évvel később Nicolae Ceausescu számolt föl teljesen.
   Mindezek ismeretében különösen cinikusak és lelketlenek a Kádár János vezette magyarországi pártküldöttség egyik tagjának, Kállai Gyulának az 1958 februárjában Marosvásárhelyen elmondott szavai, melyek szerint „mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Mondták ezt a magyarországi kommunisták akkor, amikor Romániában és Erdélyben összesen több mint huszonnyolcezer embert állítottak vérbíróságok elé, s ebből közel hatezer magyar volt. Sajnos rögzíteni kell azt is, hogy a magyar vádlottak pereiben a legtöbb ítéletet meghozó marosvásárhelyi bíróságon ezeket a tárgyalásokat egy szabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált janicsár, bizonyos Macskássi Pál vezette.
   Az elítéltek Szamosújváron, Zsilaván és a Duna-delta különböző pontjain kezdték meg büntetésük letöltését. A szabadságvesztésre ítélt magyarok közül mintegy hatvanan haltak meg az embertelen kínzások következtében, s csak a fönt ismertetett legnagyobb megtorló perek során mintegy százhúsz vádlottra közel háromezer év börtönt szabott ki a román kommunista diktatúra. Nemzeti ünnepünkön hajtsunk fejet az erdélyi mártírok és hősök emléke előtt is!
 

 Ágoston Balázs
 

(Forrás: Erdély-ma; 1956, a Magyar Demokrata különszáma, 2006. október)