Hegedűs Endre
Önéletrajz - 2009
1.) Anyai nagyapám: Zöldy Dezső. Tisztességes, becsületes tiszafüredi dohányipari tisztviselő fiaként először elvégezte a Budapesti gyógyszerészeti egyetemet, majd 20 éven át 15 különböző városban és tulajdonosnál, mint gyógyszerészsegéd dolgozott. Ez akkoriban a beosztott, de diplomás gyógyszerész neve volt. Nem azért vándorolt ennyi helyre, mert nem jól dolgozott, hanem, mert a legnevesebb patikusok "műhelytitkait" akarta kitanulni, mielőtt önálló lesz. Ez alatt éhezett is, fázott is, de csinálta rendületlenül. Végül 1910-ben saját patikát vásárolt Nagysarlóban (Felvidék), ahol is mindenki megszerette jó szívéért, és a magyarok különösen, keménynyakú, kálvinista hithűségéért. A -19-es háborúban egy ágyúgolyó levitte az ottani református templom tornyát. Ő újjáépíttette, a tornyon lévő gömbben még most is benne a neve egy lezárt üvegben.
Aztán jöttek a tótok, és közölték, hogy fél éven belül tűnjön el a városból, mert magyar. Slussz! Ez volt az ok.(És ez még mindig úriemberi elbánás volt a '45-öshöz képet, amikor 50 kg-os csomaggal hajtották át a magyarokat a Dunán). Ennyi volt az indoklás. És akkor még emberségesek is voltak a tótok, miután adtak fél évet, hogy másutt keressen patikát, és a személyes bútorzatát, valamint a patika teljes felszerelését elhozhatta. Így került ő, felesége, Kürthy Margit (Szathmári leány) és akkor már 10 éves Édesanyámmal Kisújszállásra, ahol is erősen a Szathmári fivérek anyagi segítségével (mivel a bankbetétjét azért "voltak kedvesek" zárolni), megvásárolták 1922-.ben a Kisújszállás, Kossuth Lajos utca 12 szám alatti, akkor eladó patikát, így lett ez a Zöldy Patika. (Bár akkor még "Őrangyalnak" hívták). Átélve a nagy gazdasági válságot, mivel fene jó szíve volt, és mindenkinek adott (orvosoknak is) és nem kért pénzt, mert az senkinek sem volt (közben fő presbiter lett, meg városi tisztségviselő), végül is 1933-rs "sikerült" neki összehozni annyi adósságot a gyógyszer-nagykereskedők felé, hogy az adósságtömeg többet ért, mint a patika házzal együtt, tokkal-vonóval.
2.) Hegedüs Endre, édesapám. Szilágysomlyón született és élt (ma: Románia, nekem csak: Erdély) egy szegény, de szorgos kántortanító egyetlen fiaként, akit úgy hívtak, hogy: Georges Hulimka. Ugyanis lengyel volt, ő magyarosította a nevét ebből Hegedüs Gézára 1900-ban. Akkoriban a tanító délelőtt tanított, délután meg temetni járt, a pappal, esőben-hóban fagyban, és egyéb egyházi szolgálatokat is ellátott. Egy temetésen, amikor ónos eső esett és viharos szél fújt, megfázott és 45 éves korában meghalt "heveny tüdőlobban", (Édesapám 9 éves volt) - amire ma azt mondjuk, hogy tüdőgyulladás, és négy injekcióval egy hét alatt gyógyul. Özvegyen maradt nagyanyám szorgos asszony volt, és felismerte, hogy Zilah közelsége jó megélhetést ígér: így "kosztos diákokat" tartott (akkoriban ez amolyan albérlőtartás volt, de főzött is rájuk), miután a házuk nagy volt, kúria-szerű, a Magura hegy lábánál, bőven elfértek. Nyílván: katolikusok voltak. Természetesen Édesapám is a híres Zilahi Gimnázium tanulója volt, ahol Ady is tanult, ott is érettségizett, de már román nyelven, mert közben "bejöttek az oláhok". Édesapám felvételt nyert a Kolozsvári Orvostudományi Egyetem gyógyszerészi szakára, amit elkezdett, de már nem ott fejezett be, hanem Szegeden, ugyanis időközben az oláhok az egész egyetemet nemes egyszerűséggel professzorostól, felszerelésestől, diákostól kiüldözték az (akkori) Romániából, így alakult meg a Szegedi Ferencz József Orvostudományi Egyetem, ahol is Édesapám befejezte tanulmányait 1932-ben; és első "segédi" munkahelye (mondom: akkor a már diplomás gyógyszerészeket nevezték így, akik beosztottak voltak)- a kisújszállási "Balogh" patika volt. (Ma már nem létezik, a régi Záhony-féle üzlet helyén volt, a háború alatt elpusztult), majd egy év múlva, mint gyakorlott gyógyszerészt, kinevezték a Zöldy patikába beosztottnak, de egyben hatósági "zárgondnoknak "is, miután a nagyapám patikája úszott az adósságban, és ez a Zárgondnokság akkoriban amolyan pénzügyi felelős-féle volt, hatósági közeg. Édesanyámat, nagyapám egyetlen leányát megismerve 1933-.ban házasodtak össze, majd én azért születhettem meg csak 1942.-ben, mert nekik más dolguk volt: nappal dolgoztak, aztán éjszaka meg kifejlesztettek egy akkoriban ritkaságszámba menő tablettázó kisüzemet, beszereztek egy "Oberländer" féle (méregdrága) tablettázógépet, és a környék patikusait kezdték középüzemi szinten ellátni az akkor még különlegességnek számító, kisüzemi tablettákkal. [Receptkönyvét ma is őrzöm, több, mint 100 előírattal]. - a legismertebb, engedélyezett előíratok szerint. Csakhogy a tablettázás "nyűgös" dolog: először el kell készíteni az összetételt por formájában, ezután megfelelő lyuknagyságú szitán, szeszes-és biológiailag engedélyezett ragasztóanyaggal ("amylum, gummi arabicum, stb") átnedvesíteni, majd a szitán áttörni. Ekkor egy nedves granulátum ("gyöngygolyócskák") jön létre, amit már fel tud dolgozni a tablettázógép. Igen ám, de csak szárazon! Minden szekrény teteje kristálytiszta volt, selyempapírral leterítve, patikában - lakásban minden éjszaka granulátum száradt vékony rétegben kiterítve, hogy reggel meg lehessen kezdeni a tablettapréselést a már megszáradt granulátumból. (Aludni "közte" aludtak. [?] ) Így, még "jó pengőből", 1942-re pénzügyileg "ki lett tisztázva" a patika. -( A kevésbé lelkiismeretes gyógyszerészek elhúzták-halasztották ezt az egész témát - mert sokan voltak ilyenek - és aztán inflációs Pengőből mellényzsebből kifizették az összes tartozásukat).
Én 1942-ben születtem. Zöldy Dezső Nagyapám 1943.-ban meghalt és a házat, patikát Édesapámra hagyta. Édesapámat 1944.-ben behívták katonának (már azelőtt is gyakran hívogatták, kiképzésre), de hát ő a fronton is patikus volt, ami azzal az előnnyel járt, hogy kötve volt 3 tehergépkocsihoz, ami a tábori kórházat szállította, és minek ő volt a parancsnoka. (Mindig 25-30 km-rel a harcoló arcvonal mögött, hiszen a kórházat oda telepítették). Pisztolya volt ugyan, de saját bevallása szerint egyszer sem sütötte el. Nem az volt a dolga.
Utolsó "tábori kórháza" a Parlament pincéjében volt, ott esett orosz fogságba, és a többi tisztekkel bevagonírozták, útban Szibéria felé. 1945 áprilisának végén, még Vecsésnél egy éjszaka egy arany Doxa zsebóra "fejében" a ruszki őr hajlandó volt 5 percig félrenézni, azalatt a papám kibújt a drótkerítésen, és a Vecsési állomáson egy tehervagonba bedobta magát. A ruszki tisztességes volt: betartotta az öt percet, de utána olyan lövöldözés kezdődött, hogy Isteni csoda, hogy a papa megúszta. Megúszta.
Gyalog hazaszökve a családját élve, de a patikát romokban találta. Mi és a szomszédok (akiknek a háza szintén leégett) édesanyámmal a ház alatti pincében vészeltük át az ostromot, miközben a patika oldalát a Kossuth utca felől ágyútalálat érte, és a fal leomlott, a tető rá. De a pince erős volt, és élve megúsztuk. (Meg az a 20 szovjet katona is, aki 3 T34-es személyzeteként, amik az udvarunkon parkoltak, szintén ott tartózkodtak.) Közben Édesanyám megbizonyosodott, hogy a német propaganda rohadt hazug volt, és minden állítás ellenére a szovjet katonák elérzékenyülve imádták a gyereket. Én éppen 2 éves voltam, a gyerekágyként is szereplő fürdőkádból állandóan kikapkodtak (én voltam mindenki "Andrjusája") sorba pusziltak, ölelgettek, tömtek amerikai csokoládéval, és egyáltalán, talán miattam, nagyon rendesek voltak az összes többi civillel is. (Csak ne lettek volna olyan tetvesek szegények- és akkor aratott már a hastífusz! - de hát vízellátás nem volt, mosdásról szó sem lehetett).
Már nem voltak ott az oroszok, mikor megérkezett édesapám, és megállapította, hogy miután tíz év megszakított munkával már egyszer "megvette" az örökségét, lehet kezdeni elölről. Újrakezdték. Felépítették. Megtömték gyógyszerrel. (Nem ingyen!) Újra vásároltak tablettázógépet, ezt 6-7 évesen még én is tekertem, (nagy, nikkelezett, öntöttvas lendkerék-forgatókereke volt, kényelmes fogóval), óránként 50 fillérért napi 3-4 órát. - (Galló cukrász bácsi ezért már hatalmas adag fagyit adott, vagy Cs. Nagy Miklós boltos bácsi a Kossuth u.-Piac-u. sarkán finom dióbelet), aztán 1948-ban villanymotort kapott a tablettázógép, és nekem ugrott a fagyi. (No, azért nem egészen). Közben nekem a városban (miután egyes gyerek voltam), jó barátaim is akadtak, érdekes módon, mind becsületes, zsidó emberek. Például Glázer bácsi (Butykáék mellett), akinél a műhelyben addig lábatlankodtam (biciklijavító és kölcsönző volt), míg ingyen kiadott egy hétre egy "feles" biciklit, az alatt tanultam meg biciklizni. (Csak a papám rohanta ki a lelkét utánam, mert tartani kellett az ülést. Egyszer aztán elengedte... és én mentem tovább). Vagy Weiss bácsi a Kálvin utcán, akinél mindig elbámészkodtam, hogy marad meg a nagyító a szemén (órás volt). Ő is szeretett, ha nem volt kuncsaft, beszélgettünk. Vagy Strasszer bácsi, a fűszeres, aki sajátos, rekedtes hangján mindig tréfálkozva üdvözölt: "na, hogy ityeg a fityeg, ecsém?" (Megjegyzem, nem értettem, de miután kedvesen mosolygott is hozzá, sőt még savanyú cukrot is adott, hát én is kedvesen válaszolgattam neki.)
Közben 1948-49-ben már "egész jól voltunk". Minden vadonatúj, és akkor még egy éves gyűjtögetés után azt is megengedhettük magunknak, hogy 10 napra, Pestre "felmenjünk" nyaralni. Rengeteget dodzsemeztem, (villanyautó a Vidámparkban) - a Hotel Szt. Gellértben laktunk, minden este színházba, vagy Operába mentünk, amit persze nem értettem, de a zenét, azt hiszem, ekkor szerettem meg egy életre. Az "Astoriában" ebédeltünk, a pincér kispárnát hozott, hogy a "fiatalúr" felérje az asztalt......
1950 A Piactéri Hangosanbeszélő tavasztól már állandóan üvöltötte azok névsorát, akiknek "népellenes tulajdonú" (?) földjük van, és ezért "rögtön deportálni kell a nyomorultakat a Hortobágyra". Anyai Nagyanyám is köztük volt, mert a Szathmári fiúk elhunytával földjeik egy részét örökölte, felesben Eszter nagynénémmel - (sose íratták külön) - összesen 66 kh területet, Csorbán. Igazi jó, fekete zsíros föld volt, 32 aranykoronás. A nagymama ettől úgy megijedt, hogy augusztusban berohant Szolnokra, az ingatlanhivatalba, és "önként felajánlotta" a tulajdonrészét állami tulajdonba. És mit tesz Isten .... elfogadták. De máig is őrzöm a cetlit (8--ad íves, stencilezett, rosszul olvasható), hogy az állami tulajdonba felajánlott népellenes tulajdonú (?) földet szeptemberben még a jó gazda gondosságával beszántani, majd kenyérgabonával bevetni köteles!. Ez augusztus közepén volt. Tehát köteles beművelni azt a földet, ami már nem az övé.... Eszter nagynéném már makacsabb volt, ő mindezt nem tette. Eredmény: a házát (kint volt a Tibi bolt mellett,) a földrészét elvették (ugyancsak ingyen), a házából kiüldözték, - semmit nem vihetett magával! - (még szerencse, hogy akkor még élt apai nagymamám, Annus néni) így az ő Kötő utca 3. sz. alatti házába menekült. A lábát többet a sajátjába nem tehette be, a bútoraira a Búzakalász TSZ székházában ismertem rá. (Minden darabra, hiszen még a csokifolt a plüss fotelen is ott volt, mit én ejtettem). Se a nagymamám a felajánlott, sem a nagynéném az elvett földért se árat, se járadékot nem kapott. Ő '53-ban halt meg, Annus nagymamám '55-ben, elég nagy szegénységben, noha segítettük, ahogy tudtuk.
A végrehajtó még 1951-ben és 1952-ben is jött hozzánk a földadót beszedni, az után a föld után, ami már nem is volt a mienk, de akkor már nem volt miből fizetni. "Akkor foglalok" mondta, és a vele lévő "kék ÁVÓS" mocskos kezével elkezdett turkálni a nagymamám ruhásszekrényében, a kikeményített, élire rakott, vasalt holmik között. "Azt talán nem kellene...." eddig mondta a nagyanyám, amikor az ÁVÓS úgy vágta szájon visszakézből, hogy eleredt az orra vére, eltört a protézise és hanyatt esett. Szóval lehet, hogy Gestapo, meg SS, meg nyilasok, meg minden....nem tudom ..….mondják,........, azok mondják, akiknek minden szava, még a gondolata is hazugság. Nem tudom, nem láttam. De ezt láttam, a kurva anyját, és ennek a ganéjnak veres csillag volt a sapkarózsáján és sarló-kalapács! Mint 8 - 10 éves gyerek, azt se tudtam, hova bújjak.... De láttam. És ez a lényeg. A többi langyos duma, mint a szar.
1950 augusztus 01. Anyám jön be sírva: mindennek vége, a patikát államosították!
Mint 8 éves gyerek, a fene se figyelt rám, én még mászkálhattam egy ideig, de a felnőtteket (apámat, anyámat) azonnal kitiltották, és mindent lepecsételtek. Az apám biciklije, esőkabátja a laboratóriumban volt, a nagyanyám földbérleti díja a National kasszában: azt is államosították, mivel a patika területén volt.
A patika bútorzata azelőtt komoly mahagóni-barna volt, a dús faragványok arannyal díszítve. A bútor tetején köroszlopos galéria futott körbe, ahonnan Cicero, Platon, Galenus, Arisztotelesz szobrai néztek le a betérőre, az átjáró ajtó fölött a faragvány dúsabbá vált és félkör ívben felboltosult, és magába foglalt egy hangosan ketyegő, nagy, ezüst színű órát. A helyiségben a várakozó négy piros-bordó plüss-tükörbársony töltött széken várhatta meg a gyógyszerét.
A "közegek" (két bőrkabátos, meg egy ÁVÓ-s azonnal szekercével estek neki a körgalériának, azt aprófának feldarabolták, közben nagyokat röhögtek (ömlött róluk a pálinkaszag), hogy ilyen úri cifraságokra nincs szüksége a dáógozó nípnek. A szobrokat kéjjel vagdosták földhöz, szintén óriási röhögéssel. Mikor Édesapám ez ellen kifogást emelt, nekiestek: "takarodj innen, piszkos tulaj. - vagy beverjük a pofád". Hallottam, láttam. Így volt. A táraasztalok (nem pult!- ezt máig sem tanulták meg azok utódai,) - fehér márványlapokból voltak. Azokat még aznap ellopták, később szürke dekorit lapokkal "pótolták". Végén az egész bútort (ami megmaradt belőle) lemázolták egyszín fehérre, mert" ami egíszsígügyi, az, ugyi, legyen fehír". A tulajdonosokat nem hagyták meg a magukéban, már egy hét múlva Édesapámat áthelyezték a Mervai (azelőtt: Wéber) féle, "nagy" patikába vezetőnek, az ottani Mervai Gézát meg a miénkbe. És akkor még szerencséjük is volt, mert nagyon sok tulajdonost még a településen sem tűrtek meg. Például szegény Bőjtös Samu bácsi, aki Karcagon volt "piszkos tulaj." áthelyezték a Nagy Patikába beosztottnak. (Biciklivel járt Karcagról. Hamar meghalt).
Közben megszerveződtek a Megyei Gyógyszertári Központok, ezek "tulajdona lett" (?) a megye összes patikája, élükön egy igazgató. Az első egy cipész volt, (suszter), a második egy kárpitos. Persze, kellett egy főgyógyszerész is, hogy valaki értsen is hozzá, meg egy Vállalati Párttitkár, meg egy Szakszervezeti Vezető. Ők voltak a mindenható tyrannusok, akik a Vállalati Volgával meglepetésszerűen kiszállván "ellenőrizni" sosem mulasztották mélyen megalázni a gyógyszertárak vezetőit, vastagon éreztetni, pökhendi lekezelő módban, hogy itt most már ők az urak. (Közben engem meg az általános iskolában a tanulótársaim rendszeresen kezdtek verni, mert, hogy "úri gyerek vagyok". Mentem az igazgatóhoz, de az azt mondta, hogy ne rágalmazzam itt a dolgozó nép fiait, mert majd ő megmutatja, hogy mi az az igazi verés! Akkor most ki volt az úr? Mindenesetre, megtapasztaltam az "osztályharcot" - megkékült pofával jártam haza, hiszen "ellenem vívták").
Apámnak fix fizetést állapítattak meg: havi 950.- Ft-ot. Miután a házunkban több szoba volt, Egy szoba "járt" két főre - (miután azt is államosították) - havi 2000.- Ft lakbért fizettünk a saját házunkban. Ezt hosszas kérvényezés után lecsökkentették, majd a '60 as évek elején el is hagyták. De: addig én, (14 éves kölök) nagyon megtanultam, hogy hol van a Bizományi Áruház Átvevő osztálya Budapesten, oda vándorolt el a családi ezüst, az összes szőnyeg, a bundák, a gyűrűk, a képek egy része és a fülbevalók, és egyáltalán minden, amit pénzzé lehetett tenni. Apám fizetése lassan emelkedett, de végig fix volt, és a legalacsonyabb az összes fixes értelmiséginél. (És ez igaz volt a Kádár rendszer utolsó évéig, mindig a gyógyszerészek fizetése volt a legalacsonyabb, nem a pedagógusoké.)
1956.- már a gimnáziumban ért, annak első osztályos tanulója voltam. Kezdettől részt vettem a "Forradalmi Diáktanács" munkájában, igaz, mint elsős, viszonylag kevés feladatot kaptam. Miután volt rövidhullámon működő rádió készülékünk, éjszakákba nyúlóan hallgattam és jegyzeteltem a Nyugati rádiók adásait (BBC, Amerika Hangja, Spanyol Rádió Magyar Adása és az akkor induló Szabad Európa Rádió), és ezekből másnap friss hírekkel láttam el a diákságot. Városomban a forradalom megmozdulásai okt.27.-ra estek, miután a gimnáziumi diákság vezetésével tüntetést tartott a fiatalság, az MSZMP székházról levertük a vörös csillagot, majd (gépi erő igénybevételével) ledöntöttük a város főterén éktelenkedő szovjet emlékművet. Ezután a tömeg eloszlott, erőszakcselekvés nem történt. Később, akik a diákok közül a szobordöntésben részt vettek, azokat a "pufajkások" elvitték és kegyetlenül megverték. Volt, aki hónapokig az ágyat nyomta, és egy életre szóló vesebaj emlékeztette "kádárkolbász" suhintására…
1960-ban leérettségiztem - jelessel - a felvételim kitűnőre sikerült, ennek ellenére az Egyetemre "hely hiányában" nem vettek fel.
Szándékaim és hajlamaim szerint a tanári pályát szerettem volna választani, magyar és történelem szakon, azonban egy véletlen folytán, minek során egy édesapámat emberileg igen tisztelő MSZMP tag egy napra betekintésre kiadta a felvételi jelentkezésemet kísérő "káderlapot", abból kiderült, hogy a dobogóra még fel sem állhatván engem arról egy életre leparancsolt a Pártbizottság fura ura: abban ugyanis az állt, hogy engem, mint klerikális reakciós családból származót semmilyen egyetemre, de különösen tanárira! - nem javasolnak felvenni. (Ez annyiban volt igaz, hogy mindkét szülőm hitét gyakorló keresztény volt, apám róm. katolikus, anyám református vallású, édesapám emellett még a helyi róm. kath. egyháztanács világi elnöke is volt, és a vasárnapi templomlátogatást még a legnehezebb időkben sem hagyták el; ugyanakkor engem is keresztény, katolikus vallásos nevelésben részesítettek). Ezt időben megtudva eleve a Szegedi Orvostudományi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karára nyújtottam be a felvételi kérelmemet, és ott is felvételi vizsgáztam.
No, de kiderült: ez volt a "helyhiány" oka.
Hiszem, hogy Valaki mégis segít Odafentről: mert, ha abban az évben mégis nem tudok bekerülni, akkor most nincs meg a diplomám!!!
Pedig már meg volt a Munkakönyvem a Túrkevei AFIT Szerviznél, mint segédmunkás, miután minden fellebbezési fórumon elutasítottak. Már munkába is álltam, mikor egyszer Anyám sírva mutat egy levelet: mégis felvettek az Egyetemre, nem a fellebbezések miatt, hanem azért, mert a Szegedi Egyetem abban az évben megkapta azt a 10 fő évfolyam létszámbővítést, amit már évek óta kérvényezett, és ebbe a 10 fős keretbe beleestem. Tehát sürgősen utazzak Szegedre, megkezdeni a tanulmányaimat. - Akkor már 3 hete folyt a tanév, mikor bekapcsolódtam. Albérlet, még az első két évben 2000.-Ft tandíj/félév (bizony!), szoc.pol.-kedvezmény vagy kollégium meg egy szál se. Hogyisne! De én boldog voltam.
Valóban tanultam. Tudtam, hogy nekem kell. Egy UV-m sem volt. Viszont, az is igaz, hogy végig színjeles csak egyetlen tárgyból voltam: marxizmusból (dial.mat., tört. mat., pol. gazd., tud. szoc.,). III. év végén meg is hívtak tanársegédnek az Egyetem Pol. Gazd. tanszékére (tankönyvből ám oly szép az az egész!), erre szegény Apám csak annyit mondott: te tudod fiam, de akkor ide többet ne gyere haza! Inkább hazamentem. Közben Annus nagymamám 1955-ben meghalt, a házát eladtuk, én meg az árát apródonként " elhordtam" az Egyetemre, pedig szigorú számadást vezettem, de hát albérlet, menza, könyvek, útiköltség, stb.
Abban a gyógyszertárban álltam munkába, melyet Édesapám vezetett 1950 óta.
1965-ben végeztem. Szegény Apámnak mindig az volt az álma: majd, ha együtt dolgozunk, fiam,..... hát valóban, ő volt a szakmába bevezető mesterem.
Aztán még abban az évben, 1965 okt. 26.-án meghalt, 58 éves volt. Infarktus.
Nekem már be volt adva a doktori kérelmem az Egyetemre, amit elfogadtak, de azonnal lemondtam, mert hirtelen más gondom támadt: hogyan lehet eltartani egy bazi nagy háztartást jövedelemnélküli (bár hóttig nagyon szorgos-dolgos) Nagyanyámmal, és Édesanyámmal, akinek az özvegyi nyugdíját ugyan megállapították (650.-/hó-n kezdte), de egy évig még nem folyósították, mert nem töltötte be az 55 évet. Én voltam összesen 23 éves, havi 1350.-Ft fixszel, amihez egy év múlva 200.-Ft ügyeletei díj is társult .....volna. De behívtak félévre katonának, így semmihez sem társult semmi. Én a zsoldból hazaadni nem tudtam. Anyám nyugdíját már folyósították, de nem tudtak belőle kijönni. (Ja, mert a nagy bazi házat csak elvenni tudták, de tatarozni már nem, és miután 1907-ben épült, és 1945.-ben gyakorlatilag ujjá épült, [bár háborús anyagokból], azért csak öreg ház, és óriási méretű szobákkal, a régi divat szerint, aminek még a fűtésszámláját sem tudták fizetni.
Mikor 1967 május másodikán leszereltem, hazamenvén azt találtam, hogy csak kettőnek nem tartozunk: a fűnek, meg a fának. A hitelezők a baráti körből kerültek ki, de hát azért csak meg kellett azt adni.
Tudjátok Ti, mi az a kohósalak? - hát nem pernye, hanem meddőkőzet, ami a csak kohó számára salak, valójában 6% vasérctartalomnál kevesebbet tartalmazó törött-robbantott kő, a legkülönfélébb szemcsenagysággal, a mogyorótól a gyermekfej nagyságig. Nehéz, mint a dög, és nem járja a lapát! Útalapnak használják - arra nagyon kiváló, megfelelő hengerelés után. Hánytatok már ki ilyet vagonból? És, hogy mennyi abból 290 mázsa, amit este 6-tól reggel hatig ki kell "dobni" a vagonból, és akkor adnak érte 140.-Ft-ot?! (De ha nem vagy kész vele reggel 6-ra, akkor ebből óránkén levonnak 20 Ft kötbért/óra). Mert nekem ez lett az életformám. Csak az volt a baj, hogy nappal meg a patikában, mint legfiatalabbat, előre küldtek kiszolgálni, és nehezen tudtam eltitkolni, hogy mindkét tenyerem egy merő seb: egy csepp bőr sem volt már rajta: hja, a szívlapát nem kézápoló szer!
Ekkor ismerkedtem meg életem hű párjával, kis feleségemmel, akit Mezőtúrról "importált" a Vállalat, mert tőlünk egyszerre 3-an mentek el szülni, kellett a munkaerő.
1968 május 29.-én összeházasodtunk.
Az első dolgom volt, hogy sűrű bocsánatkérések közepette feleségem leánykori gyűjtött pénzéből kifizettem családunk adósságának a hátralévő részét. Ez volt a "stafírungom".
Így indultunk neki ez életnek, az abszolút 0-ról, kéz, a kézben, igen boldogan.
Két gyermekünk született: 1974.-ben Endre és 1978.-ban Csaba fiunk. Mindkettejüket templomban kereszteltük meg, és hazafias, vallásos nevelésben részesítettük. Ennek, valamint az ő iskoláskorukra eső későbbi közéleti szereplésemnek (már a "gengszterváltás" után!) - ők kellő mértékben hátrányát is látták: középiskoláikban minden igyekezetük ellenére sem sikerült négyesnél jobb eredményt elérniük. Ehhez képest Endre a Győri Műszaki Főiskola Gépészmérnöki Karán évfolyamából egyedül végzett rektori dicsérő Oklevéllel kísért kiváló eredményű diplomával… Csaba ugyancsak emiatt nem jutott be a Gyógyszerész Karra, (2 évet vesztett), végül tanárképző Főiskolára vették fel, ahol megtalálta számítását, jó eredményeket ért el. Mára már két diplomás, számítástechnika-tecnika tanár, és informatikai, pénzügyi menedzser. Második diplomáját 2007 júniusában vette át. Szemléltetésnek talán elég ennyi a mai, látszat-pártsemleges, valójában keményen baloldali, megsavanyodott marxista, pszeudokommunista állami oktatásról…
Mindig is igyekeztem olyan életet élni, hogy ne zárkózzam be a munkahelyre, hanem együtt éljek Hazám társadalmával. Ezt politikai síkon természetesen meg sem kíséreltem, bár a politika mindig érdekelt, de a fentiek miatt talán érthető, hogy azon az egyetlen módon, ahogy akkoriban egyáltalán politizálni lehetett, úgy nem kívántam, másképp meg nem lehetett… Így szakmai téren igyekeztem munkát végezni. A KÖJÁL.-nál alaptanfolyamot végeztem 1969.-ben, majd 1970.-től 1986-ig toxicológiai felügyelő szerepét töltöttem be a mezőgazdaságban. Ez kellő betekintést nyújtott a nagyüzemi mezőgazdálkodásba. A biztonságos növényvédőszer használat, tárolás, kijuttatás ellenőrzése volt a feladatom. Ehhez 1978.-ban két éves egyetemi ráképzés és szakvizsgázás után toxicológus szakgyógyszerész végzettséget szereztem, majd egy évvel később második szakvizsgámat Szervezési és Ellátási szakon tettem le
1972 február 26.-án felrobbantam. Ez munkahelyi baleset volt, egy szállítási sérült - vagy gyártási hibás? - 10 literes alkoholos üveg "omlott szét" a kezemben, szombat esti ügyelet során, miközben másnapra akartam gyógyszert előkészíteni. A mérleg és az olajkályha egymás mellett voltak, az öntés lendületénél az üveg nyaka levált, bukfencelt egyet (engem "belocsolt" tömény alkohollal), majd egyenesen az olajkályhán "landolt." Minden égett… én is. (A száraz textil nem gyúladt volna olyan hamar be, de így a szesz égett a nadrágomban és a köpenyemben, hanem az alkohol, mint petróleumlámpában a sem lámpabél ég, hanem a petróleum). Kb. 30-50 másodperc alatt elértem az ügyeletes szobát, ahol a paplant magamra csavarva eloltottam a ruhám. (Még 20 másodpercig sercegve égett a paplan alatt, míg az összes oxigén el nem fogyott.) Az olajkályha (benne 20 liter olaj) meg benne állt a tűz közepében. Két poroltót azonnal kilőttem rá, csak nagy szemét lett, de semmi eredmény. Végül behoztam a külső raktárból a nagy "Halonnal oltót" (amit nem is szabadna belső térben alkalmazni), de az hatékony volt: egy másodperc alatt "elfújta" a plafonig érő, tomboló tüzet. Csak éppen lélegzetet nem lehetett venni a tüdőt maró gáztól, de az olajkályha végül is nem robbant fel. Gyors kereszthuzat, (nem egyszerű bezárt, lehúzott hullámredőnyös helyiségben,) aztán telefonálgatás mindenhova (a tűzoltó még meg is dicsért, milyen ügyes voltam, mivel csak a közeli bútorok festése pukkadt föl, más kár nem származott, pedig a szobahőmérséklet 50C fok fölött volt, miután minden hőmérőnek maximumra felment a szála, majd szétpukkadt a higanytartálya, a neonok szárában meg összeolvadtak a vezetékek, emiatt aztán zárlat is lett. Utolsó telefon az ügyeletes orvosnak. Az mentővel Karcagra: beosztás: 35%-os, III. fokú égés, súlyos, nem életveszélyes, majd meglátjuk, az ilyenek harmadik nap szoktak meghalni.
Nem haltam meg, csak május 08.-ig voltam a kórház bentlakója. (Utána még másfél év otthon, betegállományban). A bal lábamról combtőtől bokáig (itt a legsúlyosabban) egy csepp ép bőr és kötőszövet nem maradt, (mostanában a bokatájon "szokott" kifekélyesedni, de 25 évig jó volt, mint új korában), sőt a bőralatti vénák is elégtek, a jobb lábam "csak" II.fokú volt térd alatt, aztán még foltokban itt-ott.
A Vállalat igazgatója (a kárpitos), nem akarta elismerni, hogy ez üzemi baleset volt, mondván, hogy a dolgozó is okozhatta, gondatlanság okán. Feleségem vitte a pert - sikerre. Otthon még 1972 máj 08.-tól 1973. október 01.-ig voltam táppénzen.
Közben nyugdíjazás folytán a volt saját patikánk vezetői állása is megürült, ezt 1973 aug. 01.-én megpályáztam, és megkaptam. Ekkor lettem a patikánk vezetője. (Mint állami patikáé).
1989-90-ben nyakig merültem a politikába, főleg a szakma politikába, például, 1990 nyarán hatalmas erőfeszítéssel, (miközben 27.-ed magammal megalakítottuk a Magyar Gyógyszerész Kamarát) törvényjavaslat erejéig szövegkészre kidolgoztuk a privatizáció menetét, teljes vertikumra, a gyártásra, a nagykereskedelemre egy félét, a kiskereskedelemre, vagyis a patikákra 5 féle variációt, mert a miniszter így kérte (Surján).[Felvetődött bennem, hogy a törvények előkészítése és megszövegezése talán épp az ő dolga lett volna, de ő kivetette a nyakából azzal, hogy ő orvos, nem ért hozzá. Na jó, de akkor mire való az a nagy 8 emeletes bazi nagy ház az Arany János utcában? - Na mindegy]. A gyógyszerészek az akkor már rohamos gyarapodáson áteső és nagy tekintélyt kivívó Kamarában demokratikusan, titkos szavazással közgyűlésen (akkor már sok száz taggal) az egyéni privatizációt szavazták meg, kizárólagos szakmai pályázati szempontok szerint, de pénz nélkül... (miután az államosításkor sem "vetődött fel" a pénz kérdése). A szövegkész Törvényjavaslatot 1990 december 22.-én letettük a Miniszter asztalára, Paál prof. (OGYI igazgatója), 4 gyógyszerész Országgyűlési képviselő és több más szaktekintély aláírásával. Ezután 4 évig a miniszter az egész javaslatot elfektette (ezalatt loptak ki a gyógyszertár Vállalatok vezetői mindent, amit csak lehetett, és ez nem kevés volt, miután csak gyógyszer 4 havi teljes forgalomnak megfelelő volt tárolva a patikákban, de a privatizációra ezt "le kellett csökkenteni" 2 hetes készletre - a különbség ára eltűnt néhány ember zsebében még a régi menedzsmentből - fenntartásra egy garast se költöttek), majd 1994 áprilisában az Antall Kormány megszavazta a törvényt, amire rá se ismertünk. Mert, hogy azt átírták titokzatos kezek szakmai központúból pénzközpontúvá.
Ez sem volt egységes. Szolnok megyében - és a legtöbb megyében - a gyógyszertár cak-kum-pakk "átszállt" a helyi önkormányzatok tulajdonába. Velük kellett alkudozni, és még örülhetett a patikus, ha egyáltalán eladták neki, miután legtöbb helyen csak bérbe adták - ma már megfizethetetlen bérleti díjért.
Én tehát még a "szerencsések" közé tartozom, mert kérelmemre nekem eladták, felbecsült értéke 9.5 millió Forint, amibe beszámították kamatostul - nnnna, most mit szóltok hozzá?- azt az 500'000.-Ft értékű Kárpótlási Jegyet, amit az Antall kormány lökött az egészért.
Így lettem én 23 éves korom helyett 53 éves koromban újra pályakezdő. A közte lévő 30 évet, vagyis életem delét a Kádár rendszer ellopta, miután olyan (éh)bérért dolgoztatott, aminek Nyugaton a 8-10-szeresét keresték meg a hasonló képzettségűek és beosztásúak. És akkor nem lehetett elmenni!!!!
És az egészben a "legszebb", hogy nagy kegyesen megengedték, hogy megvásároljam piaci áron azt, ami bármiféle néven nevezhető jogállamban APAI ÖRÖKSÉGEM volt, tehát egy hagyatéki tárgyalás után enyém kellett volna, hogy legyen. Ehelyett "borzasztóan hálásnak kellett lennem", hogy vonatkoztatták a lakás részre, ami minden tanácsi bérlakásra vonatkozott, hogy t.i.: a benne lakó bérlő elővételi jogot élvez, és a becsült ár 40%-át kell kifizesse, de ha rögtön és kp. fizet, akkor még ennek is a felét; ez óriási segítség volt, ebbe ment bele a Kárpótlási Jegy is 750.000.- értékben, mert két évet kamatozott. De a Patikai részt 5.5 millióra becsülték, és abból nem engedtek: kértem két évi részletfizetési engedményt, megadták. De csak azzal a feltétellel: ha párhuzamosan, egymás mellett fizetem az esedékes havi részleteket is és a havi bérleti díjat is. (55'000,./hó) No, ilyet se látott még a világ és csak komcsi Önkormányzat agyában születhetett meg, de nem érdekelt. Így 1997 nyarára Bt. formájában "kitisztáztuk" az egészet.
A Bt. családi: Feleségem van még benne és két fiam, idegen tag nincs. Sem a Kanári szigeteken, sem másutt nem voltunk, sőt: 1995 óta fizetéses szabadságon egyáltalán nem voltunk egyetlen napot sem, a munkaidőnk mindmáig napi 11 óra. Viszont az épületen teljes tetőcserét (3 millió) hajtottunk végre, teljes, a régi kort felidéző, korhű homlokzat-körtatarozást (5 millió) végeztünk, a patika elé (közterületre) 800'000.-FT ért 5 kocsiállásos parkolót építettünk, és újabb 5 millióért medenceszigeteléssel ellátott technológiával helyreállítottuk a pincét, ami 70 m2, és az állami időben végig használaton kívül volt, mert feljött benne a talajvíz. Erre az akkori tulajdonos "megoldotta": Ledeszkázta a lejárót, hogy legalább annak, mint raktárfelületnek szerepe legyen. (Hogy a ház Kossuth utcai teljes alapja végig iszapban áll, az nem érdekelt senkit).
A pince most újra visszanyerte régi szerepét: megfelelő bútorzattal ellátva az összes hűvös helyen tartandó gyógyszert ott tartjuk, sőt kánikulában mindent, csak a napi készletet hozzuk fel. (A nem hűvös helyen tartandó gyógyszerek eltartása is maximum 25 C fok, de nyáron, kánikulában bizony a patika néha 28C fokra is felmegy. De ezért nincs nálunk légkondi, mert a pincehőmérséklet +3 és +20 fok között ingadozik a legforróbb nyárban, vagy a legcsikorgóbb télben, vagyis éppen ideális.
A politikai közélet mindig is vonzott, ezért fogadtam kitörő örömmel az MDF 1987.-es megalakulásának hírét, majd első összejöveteleit. 1988 szeptemberében már ott voltam a lakitelki sátorban, és - életemben először - beléptem, egy - (akkor még) politikai mozgalomba. Alapító tagnak számítottam, mivel tagkönyvem sorszáma 1956.-os volt (Number est omen). Az MDF csaknem minden országos rendezvényén részt vettem, majd párttá alakulása után megválasztottak a Kisújszállási Alapszervezet elnökének. Igen nagy erőfeszítéseket tettünk a Párt választási győzelme érdekében, és őszinte, felhőtlen volt az örömünk, mikor az 1990 tavaszán bekövetkezett. Nagy-nagy lelkesedéssel és tettrekészséggel vártuk az igazi rendszerváltozást, hiszen azért dolgoztunk, és több évtizedes szunnyadó energiáinkat most felkínáltuk a Nemzet javára. Aztán egyre keserűbben, egyre csalódottabban vettük észre, hogy lelkesedésünk nem kell senkinek, aktivitásunk sokkal inkább zavar bizonyos "felsőbb köröket", mintsem, hogy azt felhasználnák, és egyáltalán, hogy mi, (Szabó Iván gyöngyöző megfogalmazásában) a borzalmas tagság, csak plakátragasztásra és röpcédula szórásra voltunk jók, egyébként pedig állhatatosságunkkal együtt (vagy talán épp azért) most már voltaképpen csak útban vagyunk, azokéban meg kiváltképp, akik a rendszerváltozás elszabotálásán fáradoznak. Ki-ki különböző időpontokban jött rá erre, Csurka István 1992 augusztusi dolgozata mérföldkő volt a szemek felnyitására. Én az MDF 1993.-as Országos Gyűléséig bírtam, ahol még (utoljára) jelen volt Csurka István is, de ami már a párton belüli demokrácia paródiája volt. (Az más kérdés, hogy ez a paródia a magyarság számára igazi tragédia lett). Ezután bejelentettem elnöki tisztségemről való lemondásomat és a Pártból való kilépésemet. Megfogadtam: nem lépek be több Pártba! - Nem tudtam betartani……
1994 nyarán városom gazda küldöttsége felkeresett és felkért, hogy lépjek be a Kisgazda Pártba, mivel elnökük nem tudja az akkor még jelentős számú tagságot méltón képviselni, és ha elvállalnám, ők nagyon szívesen megválasztanának. Kérésüknek eleget téve én a pártba beléptem, ahol az 1994 évi tisztújítás során városi elnökké választottak. Hosszabb ideig tényleges magyar érdekű pártnak tartottam a Kisgazda Pártot, amelyet vidéken reális volt megszervezni, mert van fogadókészség a lakosságban a párttagság felvállalására. Ám a párt központi politizálása az 1996.évi METÉSZ tüntetés óta bennem kétségeket ébresztett, mert a tüntetések fő szervezője helyett a párt országos vezetősége igen meghúzódott a szürkeségben. Ugyanez a gyáva félrenézés volt tapasztalható a gazdák melletti budapesti szimpátia tüntetés során is, amit a Horn-Kuncze rendőrség oly brutálisan szétvert. Akkor még nehezen volt felismerhető, később azonban nyilvánvaló lett a párt vezetése részéről az önfeladásig terjedő hatalomra kerülés vágya, ami az 1998.-as választások után be is következett: kormányzati szinten a Kisgazdapárt sajátos, nemzeti arculatát teljesen elvesztve feloldódott a sebtiben nemzetiszínűre átfestett FIDESZ-ben. Ennek a gondosan álcázott, de kimondottan globálkapitalista, neoliberális, pártnak nem kívánván tagja lenni, abból 1999 júniusában kiléptem.
Ezután 2000-ben beléptem a MIÉP-be, ahonnan 2002-ben a szánt szándékkal elvesztett választás és Parlamentből való kiesés után kiléptem.
[A csalás, a lepaktálás oly nyilvánvaló volt, hogy tisztességes magyar olyan vezetésű pártban tovább nem maradhatott].
Jelenleg a Magyarok Világszövetsége Helyi Csoportjának vagyok a tagja, ami nem Párt, miután tisztességes, becsületes magyar Párt nem maradt a palettán. 2009-ben - feltűnt a JOBBIK Párt, amelyikre nem igaz a fenti megállapításom. Ugyancsak reményt adó Szervezet a Magyarok Szövetsége - mint nagy tömegek mozgósítására képes és elveiben nem kifogásolható civil szervezet - amire később érdemes lesz oda figyelni.-
2006-ban a lumbális - deréktáji - 5-ös és 2-es csigolyámnál gerincsérvet mutattak ki, amelyikből az 5-ös már ki is szakadt. Ezt Budapesten megműtötték. A műtét sem sikerült igazán, az utókezelés egyenlő volt a nullával (5 nap múlva minden tanácsadás nélkül elbocsátottak, holott a nyugati kórházakban egy ilyen műtét után 30 nap kórházban eltöltött rehabilitáció jár), emiatt panaszaim enyhültek, de fizikai bíróképességem nem állt helyre, derékfájásom, és elfáradás esetén lábfájásom állandósult egy viszonylag tűrhető szinten.
Az írást tulajdonképpen soha nem is hagytam abba, de rendszeres megjelenésre csak a "rendszerváltás" után számíthattam. Ezek általában vidéki lapok voltak, Kisújszállási Krónika, a karcagi Kunhalom, legutóbb pedig a Hunnia majd az Igazunk '56., melynek három évig voltam a Szerkesztőbizottsági tagja. Sajnos, ezek a lapok megszűntek.
1993-ban felvettek, ill. beléptem a Magyar Újságírók Közösségébe Ebből 2007-ben léptem ki, miután nyilvánvaló lett, hogy tagdíjbeszedésen kívül mást nem tesz - legkevésbé kitűzött célját: a nemzeti újságírás érdekképviseletét és támogatását nem látja el.
Közben fiaim megnősültek, előbb Csaba, akiknél már van két unokám: a 4 éves Benedek és az egy hónapos Kristóf. Ők Nyíregyházán telepedtek le.
2007 év tavaszán megnősült Endre is, akik a Budapest közeli Veresegyházon vettek szép házat (miután mindkettőjüket a munkahelye a fővároshoz köti), és akinél másfél évvel ezelőtt született meg Renáta, Anna nevű kisleányuk, szép, egészséges baba - és a feleség itt újra áldott állapotban van, tehát Náluk is várható a második unoka érkezése. Mindez nagy boldogsággal tölt el.
Ha politikai pályafutásomra most (2009-ben), immár csaknem a "partvonalról" visszatekintek, azt kell mondanom, hogy életemben még ennyi pénzt, fáradságot, egyáltalán nem szabad, hanem Családomtól ellopkodott időt még teljesen hiábavalóan, értelmetlenül és teljesen eredménytelenül nem fecséreltem el, mint a politikára, miközben egyesek - mások - akik az egészet több évtizedre előre ilyenre megtervezték, karosszékben hátradőlve jó nagyokat derülhettek a magamfajta, jó szándékú, de tökéletesen átvert szorgos kisembereken.
Arra mindenesetre büszke vagyok, hogy én a politikától soha egyetlen fillért sem kaptam, viszont tízezreket, vagy azzal egyenértékű munkát adtam neki, közéleti szerepléseimből előnyöm soha, hátrányom viszont származott.
Mindenesetre, ha pénzt nem is, de erkölcsi elismerést kaptam. Ezekért megdolgoztam:
- 1999.-ben megkaptam a Magyar Gyógyszerész Kamara Alapító Tagja Oklevelet, amit a Kamara 10 éves fennállása alakalmából adtak ki, miután a 1989 június 15.-én a (kevésszámú) Alapító Tag között voltam. Ebből 1990-től 1992-ig tehát a privatizáció elméleti kidolgozásáig az Országos Elnökség tagja is voltam.
- 2000 június 14.-én Budapesten, a Vajdahunyad Várában vitézzé avattak, és így felvételt nyertem az '56-os Vitézi Rendbe. Oklevelem sorszáma: 7636.
- 2001 októberében megkaptam a Pro Sanitate (az Egészségügyért) Egészségügyi Miniszteri életműdíjat, amit egy évben 4-5 fő gyógyszerész vehet át az EÜ Minisztertől.
- 2007-ben Városom közéleti tevékenységemet "Pro Urbe" díjjal ismerte el.
- 2009.-ben (valamennyi Pályatársammal együtt) megkaptuk a végzettség után járó doktori címet, amit már 50 éve követel a Szakma, hiszen ugyanannak az Egyetemnek három Kara közül (orvos-fogorvos) ez a két kara automatikusan adta eddig, és reális magyarázat arra nem volt, hogy a harmadik Kar végzettjei miért nem kapják meg. Végre megszűnt ez az anomália.
*
Kedves Barátaim és- kevésbé barátaim: ahogy ma divatosan mondják: ez minden. És nekem soha ne jöjjön elő senki a baloldallal, meg a baloldali értékekkel (amik nincsenek, mert azok voltaképp keresztény értékek), mert ismerem baloldalt tökéletesen, gyakorlati és elméleti téren, szőröstől-bőröstől, kívülről-belőlről, egyetemi elméleti színvonalon, és megtapasztalt gyakorlati szinten. Nem mondták. Átéltem: meglopta az életem java részét, útonálló rabló módjára elrabolta mindazt, amit szorgos-gondos elődeim nekem gyűjtöttek, (mint minden felmenő a leszármazottainak), apám életét megrövidítette, semmit vissza nem adott, sőt, másodszor is azok gazdagodtak a javaimon, akik először azt elrabolták, és az életemet fejre állította: mikor más a nyugdíjon-pihenésen gondolkozik, vagy már élvezi is azt, nekem akkor kellett 53 évesen "fiatalos lendülettel" elkezdeni az életet.
Az előző 30 év: mintha nem is lett volna: de volt, és éppúgy elnyűtt, mint bárki más földi halandót. De: megállni nem lehet, pihenésről szó sincs, a hajtás csak 15 éve folyik igazán. Szívesen csinálom: szeretem a szakmámat, szeretem az embereket, végre nem dirigál senki, a magam ura vagyok, ez mind így jó, csak épp 30 évvel ezelőtt kellett volna bekövetkeznie.
- Azt ki adja vissza???
BALOLDAL???
Nem kell!
v. dr. Hegedüs Endre Dezső gyógyszerész
5310 Kisújszállás Kossuth Lajos u. 12 "ZÖLDY" gyógyszertár
E-mail: pharmahegedus@mail.datanet.hu
Kiegészítés: 2010 februárjában beléptem a JOBBIK-ba, pártoló tagként.
Lelekesedés: újra fellángolóban. H.E.