Hervay Tamás

Magyar advent

Nincsenek szavaink,

Kimondtuk már mindet!

Ölben tehetetlen kezünk,

Fel sem emeljük fejünket,

Ha csattan rajta a hír:

„Valahol verik véreinket!”

Vörösben ködlik a világ,

Látjuk tulajdon szemünket.

Már nincs szavunk,

Hogy kimondjuk nevünket.

Már csak izzón fáj:

Elárultak bennünket!

Mily esendő az ember,

Mily kicsiny, milyen gyönge!

Csak egy hazugság kell

És a göröngyre,

Disznók elé hull kezéből

Igazsága gyöngye.

Fejjel előre zuhanunk

Némán önnön ölünkbe.

Künn, a fájdalom csendje,

Benn a sötétség csöndje.

Összegömbölyödünk!

Várunk születésünkre.

Szisszen az első sugár

Ahogy belehasít a szívbe.

Dobbanva, nyílik a szív,

Törik a félelem csöndje:

Megszületett az IGE!

És fénylik szemeinkben!

Mi is megszülettünk,

Hisz egy a létünk a Fénnyel!

Kinyújtózhatunk,

Emeljük szemünk az égre!

Beszélni tanulunk,

Igét szólni a Mindenséggel!

Mert újra vannak szavaink,

Kimondhatatlan szépek!

Mert a Fény írja szívünkbe,

Ajkunkra, dalnak, mesének.

És nincs többé oly hazugság,

Mellyel félrevezethetnének! 

Mert, ha áll a magyar,

Felállhatnak a népek!

És ha szól a magyar,

Szabadul, szárnyal a lélek!

S lesznek áradó szeretetében

Egyek a népek a Fényben!