Juhász László

Hungarocidium

 

Apartheid bűntett a magyar nép ellen

  

Bevezetés

 

Sajnos jól tudjuk, hogy nem mi vagyunk egyedül ilyen bűnök áldozatai. Célunk az ellenünk elkövetett bűnök világ elé tárásával, kettős, egyrészt véget akarunk vetni népünk irtásának, másrészt a világ többi népének is szeretnénk felnyitni a szemét. Nem a hetedíziglen bosszúvágy és nem az örökös jóvátételi igény vezet bennünket, hanem azt szeretnénk elérni, hogy sem ellenünk, sem pedig más népek ellen ilyen aljasságokat ne követhessenek el. Hogy velünk mi történt, azt más helyettünk nem mondhatja el, mi is csak addig, amíg még létezünk. A múlt mindig a jelen és a jövő érdekében igazán fontos, és a magyar nép esetében éppen a jövőnk kérdőjeleződött meg, az ellenünk folytatólagosan, azaz ma is elkövetés alatt álló, apartheid bűntett miatt. Elnyomóinknak ez is a célja, a magyar nép szellemi, lelki és fizikai megsemmisítése.

 

Az egyén által egyén ellen elkövetett tetteken túlmutatnak a közösség által közösség ellen elkövetett tettek. Ez igaz a számbeli sokaságra is, de a térbeli és időbeli kiterjedésre is. Mégis joggal merül fel a kérdés, miként kapcsolódnak össze egy bűntetté, egymást nem ismerő emberek cselekedetei, akik eltérő helyen és időben éltek? A közös cél és közös indok, és azonos érzés kapcsolja őket láncolattá, valamint végzetes eredőjük, a közös hatásuk. Az apartheid bűntett nem egy ember által követtetik el egy közösség ellen, hanem többek által sajátos bűnszövetségben.

 

A közös cél, az apartheid bűntettek esetében, egy ország elrablása jogos birtokosaitól, azoknak szellemi, lelki, fizikai megsemmisítése által. A közös indok, a mohóság, a közös érzés pedig a tolvaj gyűlölete, a gyilkos indulata áldozata iránt. A közös eredő, a megsemmisülés szélére sodródó nemzet, amelyet ráadásul az elpusztítói nem átallnak bűnös nemzetnek titulálni. Ezzel akarván igazolni, az ellene elkövetett tetteket. Nem csak egyedi események eredőjéről van szó, hanem egy tetten érhető sátáni eszméről, mely a rosszat jónak és a jót rossznak tünteti fel. Olyan általános tapasztalatokat vonhatunk le, amelyek miatt messze nem egyedül magyar kérdésről van szó, hanem az egész emberiség a fenyegetett.

 

A magyarság szerepe annyiban különleges, hogy még mindig ellenállunk. Ellenállunk annak ellenére, hogy az utolsó több mint 150 év, az addig is sok nehéz időt megélt magyarság számára, mindennél borzalmasabb volt. Súlyosabb volt, mint a tatárjárás és a törökdúlás együtt. Sokkal könnyebb helyzetben is voltunk korábban, mert akkor külső ellenség támadt ránk, mert őket könnyű volt felismerni, és ők nem is tűzték ki célul a magyar nép teljes megsemmisítését.

 

Egyetlen ártatlan ember megölése is szörnyű tett. Egy egész nép tudatos kiirtása, kihalasztása, kultúrájának teljes eltörlése, ennél sokkal aljasabb cselekedet. Gondoljunk bele, az emberi természet része, genetikai sajátosságunk, hogy képesek vagyunk egymást is megölni. Gyilkos elemi ösztöneinket, indulatainkat mégsem elsősorban a törvények fékezik meg, hanem a másik ember iránti szánalom, a vele való együttérzés. Bárkiben támadhat a másik ember iránt gyilkos indulat, akár kicsinység miatt is, de mégsem vállunk fenevaddá, mert az együttérzés, a másik életének és jogainak tisztelete megszelídít bennünket. Van, akiben ezt az empátiát egy időre kioltja a harag, vagy a mohóság, de később megbánja a tettét. Ez is bűn, de az igazi gonoszság azokban lakozik, akik képtelenek együtt érezni a másikkal.

 

Ahogy az emberi kapcsolatokat is a lélek és nem a törvény teszi, teheti szelíddé, úgy a közösségek kapcsolatait is az együttérzés, empátia teheti békéssé. Ennek a teljes hiánya kell olyan rettenetes bűntetthez, mint a genocídium, egy olyan ördögi gondolkozás, amely felülmúlja az emberi képzeletet. Ahogy a gyilkos az áldozatával nem tud együtt érezni, úgy az apartheid bűntettet elkövető közösség nem veszi emberszámba azokat, akik ellen a bűnt elkövetik. Az ember és ember, közösség és közösség közötti szolidaritást romboló ordas eszmék a felelősek az ilyen bűnökért.

 

Ahogy két ember összeütközésénél is közösségek konfliktusában is figyelembe kell vennünk, hogy melyik fél cselekszik önvédelemből és melyik gyilkos indulatból, ki az, aki képtelen arra, hogy a másikat is élni hagyja.

 

Ami bennünket ért, nem egyedi eset, tökéletesen láthatóak rajta az általános tulajdonságok, ezért is fontos a világ elé tárnunk. Maga az empátia is ott kezdődik, hogy érzékenyekké vállunk mások tragédiái iránt. Kötelességünk is igazságot szolgáltatni, legalább a történelem és a tudomány szintjén. A történések elemzése egyrészt egy jajkiáltás, másrészt figyelmeztetés is a világ többi népe felé. Ma az én házam, hazám áll lángokban, holnap a tiéd.

Mindenki gondoljon bele, saját kultúrája értékeibe. Képzelje el azt a szörnyű rémálmot, hogy mindaz, ami kedves neki, azt elveszik. Maga a halál, természetes része az életnek, egy-egy ember halála, legfeljebb az egyén számára tragédia, és főleg a szeretteinek. Mikor azonban egy nép veszik el, hirtelen értelmetlenné válik minden. Nemzedékek hosszú sorának küzdelme, munkája, szenvedése, szorgalma és bátorsága. Hirtelen elenyészik minden ölelés, szerelmes csók, semmivé lesz a gyengéd anyai kéz, atyai gondoskodás. Semmibe és feledésbe hull minden, minden homályba hull. Népek is születnek és meghalnak, mint az emberek. A kavargó emberárban folyamatosan átalakulnak, változnak, és új életre is kelhetnek. Britből szász, szászból angol lesz, és Arthur király népe megőrzi a kerekasztal emlékezetét. Tragédia csak akkor egy nép eltűnése, ha az, természetellenes módon következik be, kierőszakoltan, szörnyű bűn, népirtás által, ha a nép lelke elvész, és soha többé nem kelhet új életre.

 

Ez fenyegeti a magyarságot, miként más népeket is. Ha egy nép, és értékei elvesznek, akkor a világ egésze is károsul. Már egy ember, erőszakos halála után is a világ soha többé nem lesz ugyan olyan, mint volt előtte, visszafordíthatatlanul megváltozik, hát még akkor, ha egy nép tűnik el. Jogunk és kötelességünk is a védekezés, és az egész emberiség érdeke, hogy sikerrel járjunk, mert eltűnésünkkel más népek is veszítenek, és mások is a sorsunkra juthatnak.

 

Több mint 150 éve küzdünk a megsemmisülés ellen, a nemzethalál szörnyű réme ellen. Abban, hogy ez a rém fenyeget bennünket, bűnrészes mindenki, akinek cselekedeteit magyar vagy keresztényellenes életérzés hatja át. Az apartheid bűntett természetéből adódik, hogy az elkövetők köre nem azonos azzal a közösséggel, akinek az érdekében a bűnöket véghez viszik. Vannak közöttük olyanok, akiket nem vezet sem bűnös szándék, sem ellenséges érzés. Azt is tudnunk kell, hogy rendszerint vannak bűnrészesek árulók is abban a közösségben, aki ellen az apartheid bűnöket elkövetik. Apartheid bűntetteket, mindig egy adott ország, terület jogos birtokosa ellen követi el olyan közösség, amely őt ki akarja túrni. Az esetleges, hogy éppen melyikük a többség. Amerika indiánjait kiirtó fehérek sokkal többen voltak, mint az őslakosok, tettük mégis apartheid bűntett. Dél Afrika esetében a fehér telepesek kisebbség voltak. Egyrészt a fehér közösség követett el apartheid bűntettet az őslakók ellen, másrészt az angol gyarmatosítók követtek el a búrok ellen ilyen bűntettet a háborúban. A nyugati civilizáció népirtások csonthalmaira épült. Ez olyan történelmi teher, amely mellett nem lehet elmenni. Nem, és tudnunk kell, ahogy a történelem kereke forog, a bűnösből áldozat válhat bármikor.

 

Ahogy a társadalom közösségén belül a gyilkosság a legszörnyűbb bűn, úgy az emberiség, a népek közössége szintjén, az apartheid bűntett a legsúlyosabb cselekmény, mely a rablógyilkosságnak felel meg. Ahogy a társadalomnak is elemi érdeke, annak a meggátlása, hogy a gyilkos gyilkolhasson, újra meg újra, az emberiségnek is elemi érdeke, az ilyen tettek meggátlása, feltárásukkal és a végső következtetés levonásával.

 

Talán vannak, akik azt gondolják, túl drámaian ítélem meg, de valóban súlyos, egész emberiséget érintő ügy. A nemzetek közössége ezt fel is ismerte és az apartheid bűnök fogalmával és az emberi jogok egyetemes egyezségokmányával is deklarálta. Az ENSZ apartheidbűnökről szóló egyezménye, az apartheid büntettek fogalmát a következőképp deklarálta:

 

"apartheid bűncselekmények" kifejezésen, amely magában foglalja a faji elkülönítésnek és megkülönböztetésnek ahhoz hasonló politikáját és gyakorlatát is, amelyet Dél-Afrikában gyakorolnak, az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetőleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából elkövetett következő embertelen cselekményeket kell érteni:

 

a) valamely faji csoport vagy csoportok tagjától, illetőleg tagjaitól az élethez vagy személyi szabadsághoz való jog megtagadása;

(i) valamely faji csoport vagy csoportok tagjainak megölése;

(ii) valamely faji csoport vagy csoportok tagjainak súlyos testi vagy lelki bántalom okozása azáltal, hogy szabadságukat vagy méltóságukat megsértik, kínzásoknak vagy más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódnak, illetőleg büntetésnek vetik őket alá;

(iii) valamely faji csoport vagy csoportok tagjainak önkényes letartóztatása vagy törvénytelen bebörtönzése;

 

b) valamely faji csoport vagy csoportok olyan életkörülmények közé kényszerítése, amelyekkel a csoport, illetőleg a csoportok teljes vagy részbeni fizikai megsemmisítését kívánják elérni;

 

c) bármely törvényhozási vagy egyéb intézkedés, amelynek az a célja, hogy szándékosan megakadályozzon valamely faji csoportot vagy csoportokat az ország politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életében való részvételben, valamint olyan feltételek szándékos előidézése, amelyek megakadályozzák az ilyen csoportnak vagy csoportoknak teljes fejlődését különösen azáltal, hogy megtagadnak valamely faji csoport vagy csoportok tagjaitól alapvető emberi jogokat és szabadságokat, ideértve a munkához való jogot, elismert szakszervezet létrehozásához való jogot, a művelődéshez való jogot, azt a jogot, hogy az országot elhagyhassák és oda visszatérhessenek, az állampolgársághoz való jogot, a szabad mozgáshoz és letelepedéshez való jogot, a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, valamint a békés gyülekezés és társulás szabadságához való jogot;

 

d) bármiféle intézkedés, ideértve a törvényhozási intézkedéseket is, amely valamely faji csoport vagy csoportok tagjai számára külön lakóhelyek és gettók létrehozásával, a különböző faji csoportok tagjai közötti vegyes házasságok megtiltásával, valamely faji csoporthoz vagy csoportokhoz, illetőleg ezek tagjaihoz tartozó földtulajdon kisajátításával a lakosság faji származás szerinti szétválasztására irányul;

 

e) valamely faji csoport vagy csoportok tagjai munkájának kizsákmányolása, különösen azáltal, hogy kényszermunkának vetik őket alá;

f) szervezetek és személyek üldözése, alapvető jogoktól és szabadságtól való megfosztása azért, mert az apartheidet ellenzik.

 

Az ENSZ egyezmény léte és ismerete azért különösen fontos, hogy felismerhessük, éppen ez történik velünk. Az apartheid bűntett súlyos esetben kimeríti a népirtás fogalmát is. Ezt a büntető törvénykönyv a következőképpen írja le:

 

Népirtás

 

155. § (1) Aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából

a) a csoport tagjait megöli,

b) a csoport tagjainak, a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz,

c) a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik,

d) olyan intézkedést tesz, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása,

e) a csoporthoz tartozó gyermekeket más csoportba elhurcolja,

bűntettet követ el, és tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki népirtásra irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő

 

Apartheid

 

157. § (1) Aki az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetőleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása céljából

a) valamely faji csoport vagy csoportok tagjait megöli,

b) valamely faji csoportot vagy csoportokat olyan életkörülmények közé kényszerít, amelyekkel a csoport, illetőleg a csoportok teljes vagy részbeni fizikai megsemmisítésére törekszik,

bűntettet követ el, és tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

 

(2) Aki egyéb apartheid bűncselekményt követ el, bűntett miatt öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

 

(3) A büntetés tíz évtől tizenöt évig terjedő, vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a (2) bekezdésben írt apartheid bűncselekmény súlyos következményekre vezetett.

 

(4) A (2) és (3) bekezdés alkalmazásában apartheid bűncselekményen az 1976. évi 27. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az apartheid bűncselekmények leküzdéséről és megbüntetéséről szóló, New Yorkban, az Egyesült Nemzetek Szervezete Közgyűlésén, 1973. november 30-án elfogadott nemzetközi egyezmény II. Cikkének a)/(ii) , a)/(iii) , c) , d) , e) és f) pontjában meghatározott apartheid bűncselekményeket kell érteni.

 

Az apartheid bűntett és népirtást csak a szándék különbözteti meg, az apartheid bűntett esetén „az emberek valamely faji csoportja által az emberek egy másik faji csoportja feletti uralom megszerzése és fenntartása, illetőleg a másik faji csoport rendszeres elnyomása” a cél, a népirtás esetében pedig „valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása”.

 

Az elmúlt több mint 150 évet áttekintve, látni fogjuk, hogy a magyarság áldozata lett apartheid bűntettnek, sőt népirtásnak is. Áldozata, és nem elkövetője, mint ahogyan azt beállítani akarják, éppen azok, akik felelősek az ellenünk elkövetettekért. Hogy érvényt lehessen szerezni a nemzetközi jognak, elengedhetetlen, hogy az áldozat tiltakozzon, megnevezze, az ellene bűnöket elkövetőket. Mikor ezeket a sorokat leírom, annak a tudatában teszem, hogy a Btk. 269 § alapján, háromévi börtönnel sújthat az elnyomó hatalom, ha néven merem őket nevezni. Igaz, ez a büntetés az apartheid ellenes egyezmény f pontját is sérti, ellentétes az emberi jogokkal, kiváltképpen a lelkiismeretünkkel. Az f pont szerint apartheid bűntett, a „szervezetek és személyek üldözése, alapvető jogoktól és szabadságtól való megfosztása azért, mert az apartheidet ellenzik”. Történetesen saját magam is, elszenvedője vagyok ennek, mint egyén is, de mint szervezet, csoport tagja.

 

Ha egy elnyomó, népellenes hatalom, törvénnyel vagy rendőri erőszakkal, brutalitással áll is az igazság útjába, mikor egy nemzet léte a tét, semmi másra nem szabad hallgatnunk, mint a lelkiismeretünk szavára.

 

Sajnos az utolsó 150 év, még messze nem pusztán a múlt idő, nemcsak történelem, hanem jelen is, élő. Élő, mert még élünk, még ellenállunk, annak ellenére, hogy egyre brutálisabb erőszaknak vagyunk kitéve. Nem először, de reméljük utoljára.

 

 

1.      A néven sem nevezhetőek

 

A legsúlyosabb apartheid büntettek jellemzője, mikor az áldozat néven sem nevezheti az ellene vétőket, mikor nem tiltakozhat a létérdekei sérelme ellen. Dél Afrikában egyértelmű volt, ki az elnyomó és ki az elnyomott. Az amerikai polgárjogi mozgalomnak sem kellett azért küzdenie, hogy a fehéreket fehérnek nevezhessék. Még Izraelben is természetes hogy a palesztinok zsidónak nevezik a zsidót, csak itt nálunk mi, magyarok nem mondhatjuk ki a nevüket, ami nonszensz. Ugyanis nem lehet polgárjogi harcot vívni, az elnyomó néven nevezése nélkül. A legfőbb védelem, ilyen bűntett elkövetői számára, ha az áldozatuk nem is tiltakozhat tetteik ellen, ha ki sem ejtheti a nevüket.

 

Ez az, ami felfoghatatlan lehet keleti testvéreink, arabok, törökök, irániak számára, hogy Európa, amely szavakban a szabadság és demokrácia világa, az elnyomatás milyen mélyére süllyedt. Ugyanis nemcsak nálunk nem szabad néven nevezni a néven sem nevezhetőket, de szerte Európában egyre több törvényt hoznak az elnyomásuk védelmére. A szégyenletes Btk. 269 § paragrafus nem elég nekik, törvényt akarnak hozni nálunk is a holokauszt tagadás tilalmára, mint ahogyan több más európai országban megtették. A liberalizmus nevében tiltják Franciaországban a csádor viselését, de Törökországban is tilos a tanárnőknek csadort viselniük, van olyan olasz iskola, ahol a kereszt viselését tiltották meg. Magyarországon napirenden vannak a durva támadások nemzetiszín kokárdát viselők ellen, fasiszta jelképnek titulálják az ősi magyar zászlót, sőt az is előfordul, hogy rendőrök magyar zászlót taposnak meg. Nemcsak az tilos, hogy az elnyomóinkat megnevezzük, hanem az is, hogy a saját önazonosságunkat kifejezzük. Ez olyan szintje a zsarnokságnak, mely minden képzeletet felül múl.

 

Mikor jut el erre a fokra az apartheid bűntett? Akkor, amikor már majdnem célt ért, mikor az áldozatot a végső pusztulás fenyegeti. A kezdet kezdetén, nálunk sem volt tilos nevükön nevezni őket. Akkor még eljátszhatták, a szerencsétlen üldözötteket, akik senkinek sem ártanak, akiket mindenki bánt, pedig ők a légynek sem ártanak. Mára, miután napvilágra kerültek a bűneik, szükségük van a néven sem nevezhetőség védelmére.

Miben áll, hogy néven sem lehet nevezni az apartheid bűntett elkövetőit? Abban, ha valaki ki meri ejteni az elnyomók nevét, ha egyáltalán szót emel az elnyomás ellen, azt retorzió éri. Ki követ el a magyarság ellen apartheid büntettet? A zsidóság és szekértolóik. Milyen retorzió fenyeget bennünket ezért? Az elsődleges, a szégyenletes 269-es §. :

 

„Közösség elleni izgatás

269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt

a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség,

b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

 

Miért szégyenletes ez a törvény, miért alkotmányellenes? Az alkotmány kimondja:

8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.

 

Ezért alkotmányellenes a 269-es paragrafus, mert alapvető jog, véleményszabadság, lényeges tartalmát korlátozza a törvény, és azért szégyenletes, mert soha nem alkalmazzák a törvényt a magyar nemzet védelmében, pedig nem egyszer indokolt lett volna, mindig csak ellenünk.

Ez a törvény lehetővé teszi az elnyomó hatalomnak, hogy büntesse a holokauszt tagadását is, mondván, aki a holokausztot tagadja, az a zsidóság elleni gyűlöletre uszít, de nem elég nekik ez a törvény, hanem hasonló törvényt akarnak, mint ami Ausztriában van érvényben.

Abban az esetben, ha nincs véleményszabadság, ha bárkit üldözhetnek a véleménye, nézetei és ennek a nyilvánosságra hozatala miatt, akkor nincs szabadság és nincs demokrácia. Egyetlen ok miatt nem alkalmazzák ezt az eszközt nemzeti radikális gondolkodó ellen, nem akarnak belőle mártírt csinálni, nem akarják híressé és népszerűvé tenni ez által. Vannak más, méghozzá törvénytelen eszközeik is arra, hogy bosszút álljanak azokon, akik megsértik az illemszabályaikat. Nemcsak az tilos, hogy a zsidó szót kimondjuk, de nem használhatjuk az idegenszívű kifejezést sem, pedig általa épp azt akarjuk kifejezni, hogy a lélek nem származás kérdése. Azt mondják rá, burkoltan zsidózunk ezzel a szóval, pedig így éppen ők állítják, hogy minden zsidó idegenszívű, amit mi soha nem mondtuk. Morvay Krisztinát antiszemitizmussal vádolták a magunkfaja és magukfajta kifejezések használata miatt, pedig egyértelmű, hogy nem származásra, hanem magatartásra, erkölcsi értékekre utalt. Ha igaz, amit a bírálói állítanak, hogy a zsidók mind a magukfajták közé tartoznának, akkor sem antiszemitizmus a magatartás bírálata. Akire ezt a bélyeget sütik, annak kétségbe vonják emberi jogait, egyáltalán emberi mivoltát, ellene bármit megengedhetőnek tekintenek, jogfosztott páriává lesz.

 

Az első, és legközvetlenebb eszközük ehhez, az egzisztenciális ellehetetlenítés. Aki szembe mer szállni velük, az állástalan lesz, a nyomor és a nélkülözés lesz az osztályrésze. Nemcsak állami állásokból, alkalmazásból bocsátják el, de utána mennek az üzleti életben is, rákényszerítik a munkaadót az elbocsátására, rászállnak, megpróbálják minden módon elnyomorítani, koldussá tenni.

 

Ez természetesen a velük szembeszálló egyéni kapcsolataira, családi életére is kihat, és sokan fizetnek érte családjuk felbomlásával. Képesek arra, hogy a levegőt is megfagyasszák az ember körül, miközben áldozatukat pszichopata gyilkosnak állítják be, veszedelmes örültnek, kinek nincsenek is emberi jogai és méltósága, akivel szemben minden megengedett.

A fő módszerük a lelki megtörésre, a hazug vádak, gyalázkodás, alattomos pletykák, befeketítés, ellehetetlenítés. Én magam is, a saját bőrömön is tapasztaltam mindezt, de a hozzám hasonló gondolkozók sokaságán is.

 

Ha mégsem lehet így megtörniük az áldozatukat, akkor jön a fizikai erőszak, brutalitás, mely során semmitől vissza nem riadnak. A fenyegetőzéssel kezdik a sort és végső stádiumban a gyilkosságtól sem riadnak vissza. A büntetési tételként szereplő háromévi börtön sokkal kevésbé elrettentő, mint amit valóban tesznek az emberrel. A rendőrterrort magánterrorral támogatják meg, a kézi vezérelt rendőrség mellett legális őrző-védő szolgálatnak álcázott hadseregekkel.

 

Az apartheid bűntetthez hatalom kell, mégpedig a közhatalom kisajátítása, és törvénytelen alkalmazása. Ennek a kisajátításához először gazdasági túlzott hatalmat kellett szerezniük, majd ennek a bázisán politikai és kulturális egyeduralmat, sajtóbeli monopóliumot, és rá kiépülhetett egy médiokrácia, egy elnyomó, totális rend, mely sokkal aljasabb, mint a nyílt totális diktatúrák, mert álszent, kétszínű.

 

Én nem vagyok vakmerő. Szó sincs arról, hogy nem félek kimondani az igazságot, hogy nem vagyok tisztában azzal, milyen veszéllyel is jár. Sokkal nagyobb veszély fenyegeti azonban nemzetünket, mint az egyes embert személy szerint. Az egyes embert tönkre tehetik, megkínozhatják, esetleg meg is ölhetik, ami kellemetlen, az egyén számára esetleg tragikus, de igazán nem végzetes, ha a nemzet nem veszik, ha a világ, amely értelmét adott a létünknek megmarad. Most, az ellenünk elkövetett apartheid bűntett végső stádiumában, a nemzetet a lelki és szellemi pusztulás, fizikai megsemmisülés fenyegeti, az, hogy értelmét veszti minden áldozat, minden erőfeszítés, amit a megmaradás érdekében hoztunk eddig is.

 

Európa palesztinjai lettünk, de sok szempontból mélyebbre süllyedtünk, mint a palesztinok. Nekik csak a földjüket, országukat rabolták el, nekünk a nyelvünket és nevünket is ellopták a néven sem nevezhetőek. Magukat magyarnak, egészen pontosan magyar állampolgárnak nevezik, tilos a szemükbe vágnunk kik ők valójában. Most itt az idő, hogy ezt a tilalmat megsértve kimondjam, kik is ők valójában, kik követnek el ellenünk apartheid bűntettet:

A zsidók és bérenceik, szekértolóik. Ők a felelősek a hungarocidium borzalmaiért, és azok, akik ránk szabadították őket.

 

2. Bűntársak

 

A gyilkosság esetén is minősítő körülmény, ha egy embert, több elkövető együtt öl meg. Gondoljunk Szögi Lajos esetére, akik Olaszliszkán a cigányok lincseltek meg. A csőcselék a gyermekei szeme láttára verte agyon, esélye sem volt védekezni a túlerővel szemben. Barbár állat gyilkosai, nemcsak kegyetlenek, de gyávák is voltak, mert csak tömegben mertek rá támadni. Az indoka a lincselésnek az volt, hogy az autójával elsodort egy az utcán figyelmetlenül átszaladó cigányleányt. Aki ismeri a környéket, Borsod-Abaúj-Zemplén megyét, az tudja, hogy a cigányok által is lakott településeken a gyerekek állandóan az utcán csavarognak, ott játszanak. Velem is előfordult, hogy rettentően nehéz volt lefékeznem egy bukkanó tövében – nem előre látható helyen játszó cigánygyerekek előtt. Szögi Lajos nem hajtott gyorsan, a baleset elkerülhetetlen volt, Az ő hibája az volt, hogy megállt, nem akart cserbenhagyást elkövetni, ez került az életébe.

 

Ez a bűntett azért is jó példa, mert Szögi Lajos tragédiája is része, a magyarellenes apartheid bűntettnek. Ezt a bűntettet szintén bűnsegédekkel követi el a zsidóság. Ilyen bűnsegéd a cigányság is, amelynek az agresszivitása hihetetlen mértékben fokozódott, mióta a liberálisok tudatosan lovat adnak alájuk. Társ tettesek a magyarellenes apartheid bűntettben szlovákok, románok, szerbek is, méghozzá régóta. Saját dédapám is az románok áldozata lett, ő hasonló támadásba halt bele, mint Szögi Lajos. Nagyon erős ember volt, de sokadmagukkal támadtak rá. Ezért lett fiatalon árva a nagymamám, lett nincstelen a családja. Egy ilyen gonosztett, nemzedékek sorsát torzítja el, és nemzedékek sorában üt sebet.

 

A nemzetiségek nem önmaguktól támadtak ránk, és végképp nem azért, mert a magyarság elnyomta volna őket. Éppen ellenkezőleg, idegen a magyar gondolkozástól, hogy bárkit is nyelvének, identitásának megváltoztatására kényszerítsünk, hogy ember és ember között származása, népi hovatartozása alapján különbséget tegyünk. Már a hunokról is feljegyezték, hogy köztük idegen is magas rangra emelkedhet, Etelének volt görög alvezére is. A későbbi történelmünkben is nagyon sok jeles, és tisztelt alakot találunk, aki származását tekintve nem volt magyar. Hunyadi János édesanyja, Havasalföldből Erdélybe települt bojár lánya volt. A Zrínyi család, horvát nemesi ház, melynek fiait egyaránt tiszteli magyar és horvát. Az Aradi tizenhárom vértanú többsége nem volt magyar, sőt volt köztük olyan, aki rosszul beszélt magyarul. Erdélyi hadak főparancsnokságát Kossuth a lengyel Bem Józsefre bízta. Petőfi az 1848-as forradalom jelképe és talán a legnagyobb magyar költő, származását tekintve szlovák volt. A legkedvesebb íróim egyike, Heltai Jenő, Herzl Tivadarnak, a cionizmus atyának az unokaöccse volt. A magyar népre mindent lehet mondani, de azt igazán nem, hogy nem az embert magát, hanem a származását tekintjük. Felmerül joggal a kérdés, ha ez így van, akkor miként támadt nemzetiségi gyűlölség? Az ok, az elnyomó, Habsburg uralom, melynek ez volt az érdeke.

 

Kétszáz évig sínylődött a magyar nemzet Habsburg elnyomás alatt. Nem német elnyomás és nem osztrák elnyomás alatt, hanem Habsburg iga alatt. A Habsburg család, amely kiszorult Németország központi részéről, egy egységes német nyelvű birodalmat akart létrehozni. Maga az osztrák-német nép ehhez nem volt igazán partner. A korábban is németajkú szászokat sikerült maga mellé állítania az udvarnak, de a később betelepített sváb, bajor területekről származó németek nagyon gyorsan magyarrá lettek. Magyarország lett a legnagyobb német temető, ahol nagyon sok olyan volt, aki ugyan németnek született, de magyarként halt meg. Azért vallottak kudarcot, mert nem volt lehetséges két olyan közösség egymás ellen fordítása, amely vallásában, erkölcsében és szokásaiban annyira közel áll egymáshoz. A mai történelmi ismereteink alapján már azt is tudjuk, hogy nincs genetikai, származási különbség a magyar és német nép között, mint ahogy szinte minden nép vérében egész Eurázsia kavarog.

 

Sokkal nagyobb sikerrel jártak a Habsburgok olyan népcsoportokkal, amelyek erkölcsükben és szellemiségükben távolabb álltak tőlünk. A románok néppé, Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek köszönhetően lettek, aki magyar létére abc-t készített számukra, lefordítatta a bibliát román nyelvre, és kiterjedt nyelvújítást végzett. Mindezt természetesen nem magyarellenes szándékkal, hanem alattvalói iránt felelős uralkodóként a románság felemelése céljából tette. A szerbeket és szlovákokat a Habsburgok a Moszkvából irányított pánszláv törekvésekkel együttműködve fordították a nemzet ellen. A szlovákok többé-kevésbé önálló népcsoporttá a XIX. század folyamán váltak. Azért többé-kevésbé, mert vegyes szláv eredetű népesség, akinek a nyelvét a különböző nyelvjárásokból és a cseh-morva nyelvből alakították ki.

 

A szerbség erkölcseit a török hódoltság viszonyai torzították el, ők is, de a románok is, török segédcsapatként, martalóchadként szolgáltak. A célpontja ezeknek a rabló hadaknak a magyar települések voltak és áldozatai védtelen magyarok. A délvidék magyar népessége ezeknek a harcoknak következtében csökkent le. Az oláhok Erdély önállóságának megszűnése után rablóhordákkal tizedelték a magyarságot, egész vidékek néptelenedtek el miattuk. A magyar bosszú minden esetben megelégedett egy-két főkolompos kivégzésével, mint Horia és Gloska. Ez kevés volt ahhoz, hogy elrettentse az oláh csőcseléket, akiknek a dédapám is az áldozata lett. A Habsburg uralkodónak kötelessége lett volna, hogy minden polgárát megvédje a birodalomnak, de egyáltalán nem jeleskedtek, ha az áldozatok magyarok voltak.

 

Ahhoz, hogy a bécsi udvar apartheid bűntettre vehesse rá a nemzetiségeket, ahhoz a nemzetiségen belüli partnerre volt szüksége. Ezt jelentette a szerbségen és románságon belül az ortodox egyház. Mivel a szlovákok és magyarok ugyan úgy reformátusok, evangélikusok, és római katolikusok, a szlovákokat, azaz a tótokat nem is igen tudta felhasználni az udvar népirtásra, etnikai üldözésre, annál inkább a Moszkva által is bujtogatott ortodoxokat. A magyarellenes atrocitások felbujtója az udvar, fő szervezője pedig az ortodox papság volt, amely kívül állt a katolikus egyház és a vármegye kontrolján is. A papság és a hozzá kapcsolódó értelmiség volt az, amely az igazi értelmi szerzője volt a konkrét cselekményeknek.

 

Ehhez hasonló példa nem igen van, más országok történelmében, hogy az uralkodóház annak a népnek a megsemmisítését, szellemi és lelki megtörését tűzi ki célul, melynek Isten kegyelméből a királya. Talán az ír nép sorsa hasonló ehhez, amely el is vesztette a nyelvét, és a népi identitás csak a katolikus valláshoz való ragaszkodással maradt meg. Természetesen a magyar nép ellenállt ezeknek az uralkodói törekvéseknek, mely ellenállás forradalmak, szabadságharcok sorát jelentette.

 

Tekintsük át a zsidó népesség növekedését Magyarországon, Dr. Kovács Alajos A zsidóság térfoglalása Magyarországon című 1922-ben megjelent könyvének adatai szerint. A zsidóság betelepítése, már Mária Terézia és II. József korában is, a császárhű, német identitást megerősítését szolgálta. 1720-ban a Rákóczi szabadságharc utáni időkben a zsidó lakosság aránya 0,5% volt. Ma, a liberális média heveny antiszemitázásba kezd az Árpádsávos lobogó láttán. Rákóczi kurucainak lobogója volt többek között ez a zászló, egy olyan kor emlékezete, amikor a zsidó népesség ősei, még Galíciában éltek. 1783-ra, II. József idejére lélekszámúk 12000-ről 83000-re emelkedet, hétszeresére, százalékos arányuk is megkétszereződött.  A betelepített zsidókat német néven anyakönyvezték. Ezek a német nevek, néha épp oly furák, mint a magyarosítás során felvett, erőltetett nevek. Egy erősen keresztény, katolikus és református országban, egy magát nagyon katolikusnak beállító uralkodóház részéről nem igazán indokolható meg, miért forszírozzák zsidók betelepülését. Egyértelmű volt az udvar célja, olyan etnikumot akartak erősíteni, amelyek és a magyar nép között nem tud közvetíteni az egyház. A zsidóság egy olyan közösséget jelentett, amely egyházilag, sőt vallás tekintetében is elkülönült, önálló szellemi vezetéssel rendelkezik, ráadásul erkölcsei és szokásai tekintetében is antagonisztikus ellentétben van a magyarsággal.

 

A betelepülés elsősorban Galíciából történt, askenázi zsidó népességből, különösen Lengyelország felosztása után. 1805-re lélekszámuk elérte a 130000-t, arányuk pedig az 1,5%-ot. Újabb 20 év elteltével, 1825-re 190000-re növekedett a népességük, és 1,8%-ra a számarányuk.  A legerősebben a zsidó jelenlét a szomszédos Kárpátalján volt érezhető. Valamikor Kárpátalja, Munkács vára, a kurucok végvidéke és a Rákóczi szabadságharc kiinduló pontja volt. A terület vegyes lakosságú volt mindig, de a ruszinok és magyarok között nem voltak ellentétek, sőt a helyi egyház is átalakult, elfogadta Róma főhatalmát (Görög Katolikusok). Petőfi a szabadságharc előtti utazásai során eljutott Kárpátaljára is, és azt jegyezte meg róla, hogy bár nem antiszemita, mégis örült mikor végre eljőve onnan olyan kocsmárost talált, aki nem zsidó. A zsidó kocsmárosoknak, Kárpátalján különös hangsúlya is van a történetben. 1840-ben 242000-re emelkedett a lélekszámuk, 2,2%-ra az arányuk, és a szabadságharc után egy évvel, 1850-ben már 366000 voltak, 3,2%. Ez azt is jelenti, hogy 1848 idején már erősen érezhető volt ott a zsidó jelentét, de ez országosan még nem okozta az antiszemitizmus megerősödését. A bécsi udvar, a titkosrendőrség, már március 15.-én is megpróbált olyan látszatot kelteni, mintha a forradalomnak zsidóellenes felhangja lenne. A minden forradalomban előbújó csőcselék, kifosztott néhány boltot, megvert néhány kereskedőt, és ezek között voltak zsidó boltok és kereskedők is. Ezt próbálnák úgy beállítani, egyesek, hogy 1848. március 15.-én pogrom volt. Ami természetesen nem igaz, mert a pogrom az egészen mást jelent, illene tudniuk, hogy mi mindent.

 

1850-1867 között a magyar államiságot és alkotmányosságot is eltörölte az udvar, Magyarországot örökös tartománnyá degradálta. Teljesen szabad kezet kapott a bécsi kamarilla a magyar nemzet tönkretételére. 1857-ben a zsidóság létszáma 407800 aránya 3,4%, 1869-ben a kiegyezés után 542000 fő, 4%-kal. Ekkor ismeri fel a nemzet, hogy milyen végzetes veszélyben van, de már késő. A sajtó nagyrészt liberális, zsidó kézben van, mind a Szabadelvű párt, mind a függetlenségi párt híve a zsidó emancipációnak, és szétverik Istóczy Győző zsidóellenes pártját. A magyar arisztokrácia képtelen felismerni az országot fenyegető végzetes veszélyt, részben anyagi érdekből részben pedig a szegény nép sorsa iránti közönyösségből meggátolja a nemzet önvédelmét. A zsidóság ezen felbátorodva agresszívé válik. . . .(Ilyen az Egán Ede meggyilkolása és Tisza István megölése) Az egyedi esetek mellett azonban nagyon árulkodóak a statisztikai adatok is. Egyrészt a bűnügyi statisztikák, másrészt pedig azok, amelyek a zsidóság kiszorító, mindent uralni akaró, mindent lenyúló túlélési stratégiáját bizonyítják. Ami különösen tragikus, hogy jelenleg hasonló helyzet van az országban, mint a kiegyezés utáni időkben. A szabadelvű pártnak az MSZP-SZDSZ, a kormányzó pártok, a Függetlenségi pártnak pedig a Fidesz felel meg, és ma is ez a két erő megegyezik abban, hogy leantiszemitáznak mindenkit, aki fel mer lépni a nemzet önvédelméért. A kiegyezés és a világháború közötti időben sem lehetett megállítani a zsidóság további térnyerését. Lélekszámuk 1880-ra 624700-ra arányuk 4,6%-ra növekedett, 1890-re 707500-ra, 4,7%-ra, 1900-ra pedig 830000-re 4,9%-ra, 1910-re pedig 909500-ra, 5%-ra nőtt.

 

Fontos azt kihangsúlyoznunk, hogy 1867-ben, már 4%-volt az arányuk, és akkor már a sajtó jelentős részét uralták, mint ahogy a szovjetrendszer bukása utáni időben is, 1990-ben, és 1867-ben sem nyerte vissza a teljes szuverenitását az ország, mint ahogy 1990-ben is csak átkerültünk egy másik érdekszférába, az USA övezetévé, amely a nemzetközi zsidóság védelmezője. Palesztina esetében is, a zsidó betelepülés idegen, angol fennhatóság alatt történt. Nálunk osztrák fennhatóság alatt. Mind a két esetben azt látjuk, akár Magyarországot, akár Palesztinát tekintjük, hogy a zsidóság egy olyan nép országát nyúlja le, amely nem tud védekezni, mert nem a maga ura, és éppen a függetlenségéért küzd. Nemcsak apartheid bűntettről van szó, hanem alattomos apartheid bűntettről.

 

Ahogy a Habsburgok is a saját pozícióikat az alja népességgel próbálták meg erősíteni, úgy a zsidóság is átvette ugyan ezt a stratégiát. Egyrészt, partnerük a magyarellenességben a szlovákok, románok és szerbek. Most az Európai unióban külön frakciót alakító magukat szélsőjobboldalinak tartó pártok, köztük a Nagy Románia Párt, valójában a zsidósággal szövetségesek a magyar nép ellen. Bár ezek is szavakban zsidóellenesek, valójában fő ellenségnek bennünket tekintenek.

 

A magyarellenes zsidó és zsidós értelmiségi csoportoknak vannak belső szövetségeseik is. Ilyen belső szövetséges a lumpenproletáriátus, és a már hivatkozott cigányság is. A kettő mentalitása nem sokban különbözik egymástól. Mind a két csoport túlélési stratégiája bűnözésre, más munkáján való élősködésre alapul. Ennek számtalan formája van, a csencseléstől, csalástól, lopástól kezdve a rablógyilkosságig bezárólag. A munka szerintük a „parasztok” – azaz a nem cigányok, magyarok dolga – őket köteles eltartani az állam, ami lopással egészítenek ki. A lopás nem szégyen a szemükben, hanem érdem, nem érzik jól magukat, ha nem loptak aznap semmit. Úgy érzik, ha nem sikerült aznap lopniuk, akkor nem is „dolgoztak” semmit, és lelkiismeret furdalásuk van miatta. Bármilyen szörnyen is hangzik, de aki ismeri a cigány népességet, az pontosan tudja, hogy a többségükre ez érvényes. Történelem folyamán ilyenné alakult a szocializációjuk, és ezt, mint tényt tudomásul kell venni. Van a cigányok között egy olyan belső kisebbség, amely nem így gondolkozik, amelyik próbálkozik dolgozni, több-kevesebb sikerrel, és őket tisztelet is övezi a társadalom részéről, de sajnos a nagy többségük munkához való viszonya, iszony. Nemcsak a cigány etnikum között vannak sajnos ilyenek, de a nem cigányok között is vannak lumpenproletárok. A társadalom tudatos szétverése, szellemi és lelki lezüllesztése éppen azt a célt szolgálja, hogy a lumpenproletáriátust erősítse. Hasonló szövetsége van a liberális, zsidó és zsidós entellektüelek és más deviáns csoportok között, mint a homoszexuálisok, és kábítószer fogyasztók. A fő ellenségei közé tartoznak a szoclib entellektüeleknek, a nemzeti összetartást és keresztény érdekeket védő egyházak. Közös jellemzőjük a keresztényellenesség, Krisztus ellenesség, akár ateisták akár hivő zsidók. Mindez nem is új keletű dolog, hanem az utolsó 150 évre jellemző. Igazán veszedelmessé az aszociális társadalomellenes csoportok akkor válnak, ha a hátterükben egy rafinált értelmiségi társaság áll, amely tudatosan ráuszítja őket a társadalomra, lovat ad alájuk.

 

Jelenleg éppen ezt tapasztalhatjuk, napirenden vannak a magyarellenes atrocitások, támadások. Az a rendőrség, amelynek az lenne a dolga, hogy védje a polgárokat, ezt egyáltalán nem látja el, sőt a rendőrök támadnak brutálisan rá a népre. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni, hogy egyre több olyan terület van, amely életveszélyessé válik, de nemcsak éjszaka, hanem már fényes nappal. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, a végső stádium, mikor már nem maradt választásunk, ha nem akarunk megsemmisülni végleg. Az utolsó 150 év történelme során valódi rémálom tárul fel, és mindenképpen szembesülnünk kell azzal, hogy kik is uralkodnak ma is felettünk, miként is torzult el a magyar nemzet, a társadalom fejlődése, miként sodródott az ország a megsemmisülés szélére. Miként vált lehetségessé, hogy a nemzetet alattomosan saját érdekei ellen fordíthassák, miként bukott el a demokrácia kísérlete.

 

Nem szabad ködösíteni, misztifikálni a történéseket és hátterüket. Egész egyszerűen az emberi mohóság áll mögöttük, mint bármely apartheid bűntett esetén, kövesse el azt bárki is bárki ellen, egy hataloméhes politikai elit önzése. Az apartheid bűntett szempontjából áldozatnak tekinthető nemcsak az a közösség, amely ellen elkövetik, hanem az is, amely elköveti, amelyet manipulálnak, amelyet ordas eszmével ember és Isten ellenes bűnök elkövetésére vesznek rá. Igen áldozat az apartheid bűntett eszköze is, ha másképpen is, mint az, aki ellen elkövetik. Mindig is egy szűk klikk, amely igazából haszonélvezője a mohóságnak, a másé utáni vágynak. Nem megnevezni az apartheid bűntett elkövetőit, csak ennek a szűk csoportnak az érdekét szolgálja, és nem a valódi békét és megbocsátást.

 

Apartheid bűntett esetén két dolog kell a megbocsátáshoz és valódi békéhez. Az egyik, hogy az elkövető hagyjon fel a bűnnel, és a másik pedig az, hogy tegye jóvá, mindazt, amit elkövetett. Mind a kettő a bűnbánat jele.

 

Az nem vezet békéhez, ha nem tárjuk fel, mi és miért is történt, az csak arra jó, hogy továbbra is elkövethessék ellenünk ugyan azokat a bűnöket, és végül megsemmisüljünk. Ez túl nagy ár a békéért, nem elvárható senkitől sem. Főleg az nem elfogadható, ha az elkövető nemcsak felelősséget nem vállal tetteiért, nemcsak nem érez bűntudatot, de ráadásul, még az áldozatát vádolja, mert az, megpróbált védekezni.

 

Mi nem akarunk hetedíziglen vérbosszút, nem akarunk soha véget nem érő kárpótlást sem. Nem akarunk ma sem többet, mint régen. A XIX. században, a szabadságharc és kiegyezés korában született meg a jelszó, „ne bántsd a magyart”. Semmi mást nem akarunk, mint azt, igaztalanul ne bántsanak bennünket, élhessünk, mi is, mint bármely más nép, saját földünkön, szabadon és bántalom nélkül. Élhessünk úgy, ahogy az nekünk tetszik, a saját szokásaink, törvényeink és erkölcseink szerint, és nem önző idegenek elvárásainak kelljen megfelelnünk. A kiegyezéskor is, és azóta is, számtalanszor visszaéltek a nemzet békevágyával, megbocsátó nagylelkűségével. Mi soha nem álltunk bosszút az ellenünk elkövetettekért, semmi mást nem akarunk, mint igazságot és szabadságot. Ma is a hazugság és az elnyomás földje az országunk, sajnos a trianoni gúnyhatár mind a két oldalán. Az apartheidnek éppen ez a két dolog az alapja. Mikor feltárjuk az igazságot, élve természetes szabadságjogunkkal, az nem valaki ellen történik, hanem egy nemzet megmaradásáért.

 

Természetesen tudjuk, hogy az igazság feltárása heves ellenérzést fog kelteni azokban, akik a magyar nép eltűnésében, megsemmisülésében érdekeltek. Igaztalan vádak, rágalmak fognak ránk zúdulni. Nincs azonban értelme tisztelni az olyanok érzékenységét, akik maguk a legcsekélyebb mértékben sincsenek tekintettel sem másokra, sem pedig az igazságra. Tudjuk azt is, megpróbálják majd rasszizmusnak beállítani a rasszista bűntett elleni tiltakozást, de reméljük, hogy a világ népei előbb-utóbb felismerik, velük is megesett sok minden, ami velünk történt, és megértik, őket is elérheti ilyen tragédia.