Back to Home

 

Radics Géza

Kiegészítő gondolatok az Eredetünk és őshazánk című tanulmányhoz

 

            Földünket az elmúlt egymillió évben négy nagy eljegesedési hullám sújtotta: Günz, Mindel, Riss és Würm. A két első jégkornak egy, míg a két utóbbinak két melegebb időszakasza volt. A jégkorok közötti felmelegedések rövidebbek és különböző hőmérsékletűek voltak. A Mindel és Riss eljegesedés közötti felmelegedés időszaka alatt például a Rajnában és Szajnában vízilovak úszkáltak. Ezúttal nekünk - magyaroknak - az utolsó jégkort követő időszak éghajlati, vízrajzi, valamint a növényzet és az állatvilág alakulását kell vizsgálódásunk középpontjába helyezni. Megkülönböztetett figyelemmel kell szemelőt tartani a Kárpát-medence földrajzi elhelyezkedését és természeti adottságait az emberi létfenntartást illetően. Mi, magyarok szeretjük emlegetni, hogy e szempontból a Kárpát-medence a földkerekség egyik legkiválóbb tájegysége. Így volt ez ezer évekkel ezelőtt is, a termelő életforma hajnalán.

            Itt azonban lépjünk vissza egy pillanatra az utolsó jégkor, a Würm harmadik hideghullámának – amelyik egyébként a leghidegebb volt – időszakába, úgy harminc-negyvenezer évvel ezelőttre. A Kárpát-medence ekkor fagyos talajú vidék volt. A régészek ásói azonban, barlangok és melegvizű források közelében emberi telephelyekre találtak e korból is. Az itt élő emberek hidegégövi nagyállatokra, mint a rénszarvasra, ősbölényre, pézsmatulokra, barlangi medvére, stb. vadásztak. A felmelegedés beálltával a jégtakaró egyre északabbra húzódott, s vele együtt a hidegégövi állatok - ezek az ősember megélhetését biztosították -, melyeket az ősember is követett. A jégkor embere tehát – Gáboriné Csánk Vera szerint, kevés kivétellel – elhagyta a Kárpát-medencét, és Európa északi vidékein élte ősi életformáját szinte napjainkig.

            A jégkorban hatalmas mennyiségű csapadékot, vizet kötött le a jégpáncél, mely akkor 50-60 millió négyzetkilométert, míg ma kb. 16 millió négyzetkilométert borít be. A jégkorra tehát a száraz időjárás volt a jellemző. Az éghajat megváltozása, az olvadó jég, a felszáradó nedvesség eredményezte a páratartalom dúsulását, a csapadék hullását. Kárpát-medencét e tekintetben a hegyeken olvadásnak indult hótakaró is segítette. Kialakult a buja növényzet, amely vonzotta az állatokat. Most már a mérsékelt égöveiket. A délről beáramló kezdetleges földműveléssel és állattartással is foglakozók gazdag vadállat- és halállományt is találtak a Kárpát-medencében. Ez lehetővé tette e medence, az átlagosnál magasabb eltartó képességét. Nagy a valószínűsége, hogy a népsűrűsége az átlagosnak kétszerese, esetleg annál is magasabb lehetett. Ennek figyelembevétele perdöntő lehet a magyarság őshonosságát és a magyar nyelv kialakulását illetően. Az olvasó – ha teheti – tekintsen Európa földrajzi térképére. Amint látjuk, a Kárpát-medence a Kárpátoktól, az Alpoktól és a Dinári-hegységtől övezett, tehát elszigetelt térség, mely az ott élő népességnek védelmet biztosított, nyelvük fejlődését pedig egy sajátos irányba terelte. Ha a Kárpát-medence alföldje és a Kárpátoktól keletre eső alföld méreteit összehasonlítjuk, azt tapasztaljuk, hogy az Urálig terjedő síkság, szinte összemérhetetlenül nagyobb. Éppen ezért, az utóbbit a telepesek gyérebben telepíthették be, és a természetadat életlehetőségek is másak voltak. Az eltartó képessége pedig meg se közelíthette a Kárpát-medencéét. E tényezőket a múlt eseményeinek, népek és nyelvek kialakulásának vizsgálatánál nem lehet mellőzni. A természeti, a földrajzi és környezeti tényezők határozzák meg az emberi műveltségek irányát és milyenségét.

            Mai ismereteink szerint a gabonafélék, elsősorban a tönkölybúza (emmer wheat) termesztése Palesztinában kezdődött, mintegy 11,000 évvel ezelőtt. E tudomány valószínű innen jutott Mezopotámiába, majd pedig Anatóliában és Dél-Kaukázus vidékére is, bár itt korábban elkezdődött, mint azt a terjeszkedési időhatárokba lehetne illeszteni. Grover S. Krantz szerint minden 200 évben 150 km-rel bővült a földművelés határa. Már többen felfigyeltek arra, hogy a különböző korok újításai, felismerései, egymástól nagy távolságra, és egymástól függetlenül, nagyjából ugyanabban az időben vették kezdetüket. Elképzelhető tehát, hogy ebben az esetben is ez történt, vagy e tudomány egy vándor révén jutott e távoli tájakra.

A Kárpát-medence benépesedésének folyamatát és magyarságot illetően, megkülönböztetett figyelemmel kell tekintenünk az Anatóliában bekövetkezett népesedési robbanásra, mely a termelő életforma következménye volt. Ha ránézünk egy földrajzi térképre, akkor azt látjuk, hogy Anatóliát magas hegyvidék borítja. A völgyek eltartó képessége – figyelembe véve a gabonatermesztést is – nagyon behatárolt volt. A félsziget tehát kénytelen volt feladni népfeleslegét. Déli irányban már nem terjeszkedhettek, mert onnan is egyre nagyobb számban érkeztek a telepesek. A terjeszkedés csak a nyugati és a keleti irányba történhetett. A nyugati irányba haladók, mikor elérték az Égei-tenger partját, e tenger szigetein át, 9000 évvel ezelőtt érték Görögország délkeleti csücskét. Onnan az északi irányba folytatták útjukat, majd a Morava és mellékfolyóinak völgyeiben, s 8000 évvel ezelőtt érték el a Kárpát-medencét, és a Tiszántúlon a Berettyó, míg a Duna-Tisza közében nagyjából a mai határvonalig hatoltak. A Maros vonalán keletre haladva pedig, benépesítették az Erdélyi-medencét. Régészeti nyelven ezt nevezik Körös-műveltségnek. Ezen délről északi irányba terjeszkedő népesség egy része, mielőtt a Kárpát-medencébe jutott volna, a Al-Duna vonalán keleti irányba haladva, meghonosította a gabonatermesztést, közvetlen a Déli- és Keleti-Kárpátokon kívüli a földművelésre alkalmas területeken. A Keleti-Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön pedig folytatták terjeszkedésüket keleti irányba. A keleti irányba való terjeszkedés másik útvonala a Kaukázus és a Kaszpi-tenger alatt volt, s a két ág úgy négyezer évvel ezelőtt érhette el a Turáni-alföldet. Izgalmas kérdés lehet, hogy Északnyugt-Kínában, vagyis Ujguriában, a kínai régészek által feltárt fehér ember múmiái, e népesség ősei voltak-e, avagy korábbi telepeseké?

E keletre jutott népesség, történeti szemszögből nézve, nagyon figyelemreméltó lehet számunkra. Nem lehetetlen ugyanis, hogy bennük kell keresnünk a keleti népekkel való kapcsolatainkat, sőt, azon túl, az ezer évekkel később a keletről jövő hódítók, mint a szittyák, a hunok, az avarok, stb. őseit is. E keleti irányba terjeszkedő népesség nyelve más hatásoknak volt kitéve – mint a Kárpát-medencébe letelepedetteké – a hosszú évezredek során, de részben a nyelvfejlődés törvényei szerint is, a türk nyelvre változott át. Életformájuk is nagy változáson mehetett keresztül, mert mennél keletebbre hatoltak, annál mostohábbak lettek a környezeti és éghajlati viszonyok a földművelést, míg kedvezőbbek az állattartást illetően.

A mai nyelvek kialakulását – általában – az utolsó jégkort követő időbe, jó tíz-tizenkétezer évre vezetik vissza. Ez nem azt jelenti, hogy azelőtt az emberek nem tudtak beszélni, hanem azt, hogy a gabonatermesztése lehetővé tette a népsűrűség emelkedését, vagyis a népesebb emberi közösségek kialakulását. A gondolatok és tapasztalatok egyre szélesebb körű kicserélése felgyorsította az általános fejlődést. Ha a különböző nyelvek kialakulására magyarázatot kívánunk adni, figyelembe kell vennünk a következő tényezőket: a; népsűrűség, b; elszigeteltség, c; távolság, d; idő.

a; Átlagosan a kezdeti földművelés korában 1 km2 egy embert tudott eltartani. (A halászó-vadászó életforma korában egy ember eltartását 10 km2 biztosította.) Földünket azonban különböző domborzati és éghajlati viszonyok tarkítják. Az emberi létfenntartás követelményeinek a különböző tájegységek nem azonos szinten és nem azonos minőségben feleltek meg. Ez ma is így van. Volt olyan tájegység, mely az átlagnál több embert tudott eltartani, és volt olyan, amelyik kevesebbet. A természeti adottságok befolyásolták, sőt, meghatározták a korai műveltségek kialakulásának jellegét és helyét. A kedvező tájegységek népsűrűsége tehát, az átlagosnál magasabb volt.

b; Földünk a földrajzi adottságaitól meghatározva, tájegységekre van osztva. E tájegységek elszigeteltséget is jelentenek. Tudjuk például, hogy a Kárpát-medencét a Kárpátok, a Nyugati-Alpok és a Dinári-hegység zárja körül, tehát más tájaktól természetes határok választják el. A zártság, az elszigeteltség meghatározza a nyelv fejlődésének sajátos irányát, azontúl, annak védelmét is biztosítja.

c; Földünknek több olyan tájegysége van, mely az átlagosnál több ember megélhetését biztosította. A nyelvek elkülönülését és fejlődését illetően a következő fontos, meghatározó tényező a távolság. Eme kialakult emberi közösségek mekkora távolságra voltak egymáshoz, milyen kapcsolatlehetőségük volt a nyelvfejlődést illetően. Ha a távolság nagy volt, akkor a különböző hatásoktól, tapasztalatoktól befolyásolva nyelvük eltérő irányba fejlődött, majd elkülönült.

d; Az idő. A feledtető és sok mindent meghatározó idő. Mekkora idő telt el, mióta a világ különböző pontjain kialakult közösségek kiváltak az ősközösségből, melynek nyelve még egységes volt. Ebben az esetben is csak a gabonatermesztés eredményeként bekövetkezett népesedési robbanást vesszük figyelembe. Azaz Palesztinát, mint az ősközpontot, mert innen indult ki, a korhoz viszonyított rohamos terjeszkedés. Az időt bizony évezredekbe lehet mérni, és e tényezőt se lehet figyelmen kívül hagyni, sem a különböző nyelvek kialakulásának, sem fejlődésüknek menetéből.

            Most lépjünk vissza a Kárpát-medencébe, s amint láttuk a Körös-műveltség mintegy 8000 évvel ezelőtt vette kezdetét. Ezer évvel később bontakozott ki az alföldi és a dunántúli vonaldíszes edények műveltsége. A délről jövő telepesek beáramlása – nagyjából - Kr.e. 2000 tájáig tartott, amikor megjelent a péceli műveltség népe. Jelek szerint ez jelentős, nyelvi szempontból talán meghatározó hullám lehetett. Velük a Kárpát-medence népessége olyan állagra szaporodhatott, hogy későbbi telepesek a nyelvet megváltoztatni nem tudták. Kérdés: milyen nyelvet beszéltek a péceliek? Lényegében két lehetőség képzelhető el. 1. A kárpát-medenceiekkel azonos nyelvet beszéltek, bár már jelentős tájszólással. 2. Teljesen más nyelvet beszéltek, nyelvük és a helybenntaláltak nyelve ötvözetéből alakult ki a magyar nyelv. Ha az utóbbi lehetőséget tartjuk valósabbnak, akkor fel kell tenni a kérdést, mint lehet oly jelentős rokonságot, némelyek szerint azonosságot kimutatni a magyar és a sumérek, valamint az ősegyiptomiak nyelve között? A suméreket Kr.e. 1800 táján a szemita népek hódításai teljesen felmorzsolták, nyelvüket csak az ékírások őrizték meg. A pécelieket követően megkezdődtek a katonai jellegű hódítások. A hódítókkal a mozgékony állattartók, főleg lovas-műveltségű népek voltak, melyeknek nem volt földműves alaplakosságuk. A földjéhez egyébként is szilárdan ragaszkodó parasztság csak életét veszélyeztető kényszer hatására mozdul ki otthonából. Eurázsia tehát benépesedett. Nem volt már állattartásra vagy megművelésre alkalmas üres terület. A nyers erő vált meghatározó tényezővé, a másik meghódíthatósága, szolgasorba vethetősége, földjének uralása került a mérleg nyelvébe. Az első keletről jövő hódítók a Kárpát-medencében, a lovas-műveltségű zokiak voltak a bronzkorban, majd pedig a nyugatról jövő halomsírok népe jelent meg Kr.e. 1400 táján, mely szintén lovas-műveltségű volt. A Kárpát-medence első névről ismert hódítói Kr.e. 900 táján a kimmérek voltak. A királyi szittyák szorítottak ki őket, a Fekete-tenger feletti hazájukból, majd pedig Kr.e. 500 táján az utóbbiak ugyancsak meghódították a Kárpát-medencét.

            Mint ahogy Anatólia Európa, azon belül a Kárpát-medence benépesedésének fontos központja volt, ugyanúgy a Kárpát-medence Közép-Európa benépesedésének volt a gócpontja. A Duna-Tisza völgyének is megvolt a természeti adottságoktól meghatározott eltartó képessége. Népfölöslegének nagyobb részét a Duna vonalán nyugati irányba haladva adta le. Ezen ősi telepesek 7000 évvel ezelőtt elérték a Rajna, majd a Szajna vonalát. Ettől nyugatra eső vidékeket később telepítették be. Ha ezen ősnép a magyar nyelvnek ősalakját beszélte – amint ezt e sorok írója véli. A nyugatiak indoeurópai nyelvűnek tartják őket -, akkor helyénvaló a kérdés, az ugyanis, hogy e vidékek népe miért nem beszél ma magyarul? Az olvasó most ismét vegye maga elé a földrajzi térképet, és vegye alapos szemügyre. A Kárpát-medencéből Duna vonalát követve - nyugati irányba - hegyvidéket látunk. A népsűrűség tehát alacsonyabb volt az átlagnál. A Pireneusoktól az Oderáig pedig egy elnyúlt, hatalmas alföldet látunk, ahol a telepesek szétszéledhettek, valamint éghajlata is hűvösebb volt a délibb vidékekénél. A népsűrűség csak az átlagos vagy az alatt lehetett. A későbbi indoeurópai nyelvű népek áradata – néhány kis szigetet kivéve – elnyelte őket.

            A hivatalos álláspont szerint a magyarság és a magyar nyelv Árpád népével, 895-ben érkezett a Kárpát-medencébe. Ez számos, ma még megoldhatatlannak látszó történelmi tétel elé gördít leküzdhetetlen akadályt, mint például az olasz nyelvész által legújabban felvetett etruszk-magyar nyelvrokonság kérdése. Mario Alinei professzor – aki az utrechti egyetem nyelvésze - nem az első, aki az etruszk és magyar nyelv rokonságát kutatta, sőt, azt be is mutatta. Feltételezés szerint, az etruszkok – Róma alapítói – Kr.e. ezer táján a Kárpát-medencéből költöztek Itáliába. De, hát hol voltak ekkor a magyarok? Hogyan, mint lehetséges a megdöbbentő nyelvrokonság? Nos, ha legalább feltételesen elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence népének nyelve, a kérdéses korban magyar volt, akkor kézenfekvő, egyszeriben megoldódik az etruszkkérdés is. Jó lenne, ha valaki Alinei tanár úr figyelmébe ajánlaná e lehetőséget.

            Az ésszerű következtetésen és következetességen kívül, van-e valami, ami ezen ősnép magyar nyelvűsége mellett szól? Történelemelőtti időkről van szó, tehát nem létezik még írásos emlék, legalábbis olyan írás, melyeknek hiteles megfejtése, olvasata lenne. Van azonban Anatóliából és Egyiptomból egy-egy szobrocska, melyek jeleit, ha egybeolvassuk, értelmes magyar mondatokat kapunk. Az anatóliai istennő több mint 8000 éves, míg az egyiptomi 5500. Ugyancsak létezik egy cserépdarab a szakálháti műveltségből, melynek két jelét az előbbiek segítségével, ha egybeolvassuk, szintén magyar olvasatot ad. E cserépdarab is 5500 éves. Annak ellenére, hogy tárgyakon szereplő jeleke olvasatát az Eredetünk és őshazánk című tanulmányomban is bemutattam, melyet ez alkalommal se mellőzhetek.

A törökországi Çatal Hüyük újkőkori településének feltárásáról James Mellaart könyvében (The Neolithic of the Near East) olvashatunk. Több mint 10 istennői szobrocskát találtak, melyek hasonlóképp voltak alkotva, azonos üzenettel. Mind a termékenységi vallás istennői. Mellaart a következő üzenetet olvassa ki a szobrocskából: women giving birth, vagyis az asszony szül. Szülő asszony. Az asszony lábai között valóban gyermekfejet látunk. Mellaart azonban figyelmen kívül hagyat az asszony térdeire és hasára bekarcolt íveket. Együttesen a hármas halmot alkotják. A hármas halomnak nemzetközileg elfogadottan föld az elsődleges értéke, olvasata. Áttételesen lehet országnak is olvasni, és hegyet is lehet jelölni vele. Nos, ha a két fogalmat egybeolvassuk, megkapjuk a szülőföld olvasatot. Kérdés: kinek a szülőföldje? Ha gondosan megnézzük az oldalnézetből fényképezett szobrocskát, akkor látjuk, hogy a párduc első és hátulsó lába, valamint a lelógó has egy nagy M alakú jelet képez. A lelógó has ugyanis szögesített, vagyis nem természetszerűen ívelt. A szándékosság nyilvánvaló, tehát valamit mondani akarta vele. Valakinek, vagy valaminek az M hanggal kezdődhetett a neve, és ez a valaki vagy valami olyan fontossággal bírt, hogy ezer évekkel később megmarad a latin ábécé m betűjének, és nagyon hasonlít a magyar rovásírás m betűjéhez is. Elképzelhető, hogy a nagy M alakú jel mögött a magyar szónak valamilyen változata rejtőzhet? Ha igen, akkor a szobrocskán szereplő jelek egybeolvasása esetén megkapjuk a Magyar szülőföld, Magyarok szülőföldje olvasatot. Merész feltevés, de még senkise jelentkezett, hogy más nyelvek segítségével értelmes mondatot tudna kiolvasni a szobrocskán szereplő jelekből.

            Az egyiptomi szobrocska olvasata talán a legmegbízhatóbb. Ha ugyanis ránézünk ezen istennőre, azon érzésünk támad, hogy mond valamit. A sas fej, a feltűnő kartartás a becsukott ujjakkal a szándékosság félreérthetetlen jelzői. Az egész test megformálása pedig a búzamagra emlékeztet: mag. A termékenységi vallás istennőjéről lévén szó. Ha vallatóra kívánjuk fogni ezen istennőt, akkor az egyiptomi hieroglifákat kell alkalmazni, segítségül hívni. A hieroglifákban a sas az A betű jele. A kezet a becsukott ujjakkal az egyiptológusok khefa-nak olvassák, de mindjárt meg is magyarázzák, hogy ez annyit jelent mint markol. A mellékelt képen ez jól látható, amint öt kéz markol egy kötelet. A karok olvasata pedig ka. Nos, a szembetűnő jeleket kell egybeolvasni ahhoz, hogy kiderítsük az ősi egyiptomiak üzenetét. Íme: A sas fej A, kéz a becsukott ujjakkal ma-rkol, a feltartott karok ka, s mert a egyiptomiak is k-val képezték a többes számot kak, vagyis karok. Összeolvasva: A makarok, vagy A magyarok, ehhez olvassuk a szobrocskát istennő vagy nagyasszony értelemmel. Megkapjuk tehát A Magyarok istennője vagy Magyarok nagyasszonya olvasatot. Tévedés lenne az olvasat helyességét állítani, annyit viszont igen, ha a jelölt fogalmakat egybeolvassuk, értelmes magyar mondatot kapunk.

            A harmadik újkőkori tárgy, egy gabonatároló edény nyaktöredéke, mely a szolnoki Damjanich János Múzeum kiállítását gazdagítja. Eme cserépdarabon két jel szerepel. Az egyik a nagy M alakú jel, a másik egy háromszög. A nagy M alakú jel az anatóliai szobrocskákon is megvan, s amint a szobrocska lehetséges olvasatából kiderül, talán éppen a magyar szó rejtőzhet mögötte. A cserépdarabon szereplő két jel esetében is e lehetőséget válaszuk. A nagy M alakú jelet tehát ebben az esetben is magyar, magyarok értelemmel olvassuk. A háromszög olvasata nemzetközileg elfogadottan a nőiség, istennő, áttételesen nagyasszony értelemmel olvasandó. Ha tehát a két jelet egybeolvassuk, akkor megkapjuk a Magyarok Istene, vagy a Magyarok Nagyasszonya olvasatot. Mindezt egybevetve tehát, nem lehetetlen, hogy azon ősi nép, mely a hosszú ezer évek során a Kárpát-medencében letelepedett, a magyar nyelv ősalakját beszélte.

            A magyarságnak azonban vannak keleti kapcsolatai is. Igaz, hogy ezek több ezer évvel későbbi időre vonatkoznak. S mert eme népekről már írásos források is vannak, így jelentős irodalom áll rendelkezésre múltjuk vizsgálatát illetően. Sokkal többet, és sokkal meggyőzőbben lehet írni róluk, mint az újkőkor telepeseiről, melyekről csak a régészeti feltárások kapcsán tudunk. Éppen ezért az előbbiek a kutatók részére nagyon csábítóak. Persze az ő eredetüket is ki kellene kutatni. Mert hiszen van kezdeti állapot, van folyamat és van befejezett állapot. Ha megakarjuk ismerni egy népnek az eredetét és múltját – bármely népnek –, akkor nem indulhatunk ki a befejezett állapotból. Már pedig a magyarság Közép-Ázsia és Belső-Ázsia népeiből való származtatása esetén pontosan ez történik, mert megkellene ismerni ama népeknek az eredettörténetét, melyekből a magyarságot származtatjuk. Befejezett állapotnak nevezem, mikor egy népről írásos kútfők tanúskodnak ugyan, de eredetét nem ismerjük.

            Említés esett arról, hogy Ujgurföldön a kínai régészek fehér ember múmiáit ássák ki a Tatlamakán sivatag homokjából. Ettől északra fekszik Dzsungária, ahová Körösi Csoma Sándor is szeretett volna eljutni. Csoma úgy vélte, hogy e tájon lehetett a magyarok őshazája. A kínai régész, Mu Shun Ying Loulanban egy 45 éves körüli hölgy tartósított holttestét tárta fel, aki a szénizotóp vizsgálatai szerint 3800 évvel ezelőtt élt. E holttest még tartósított formájában is szép, ezért elnevezték Loulan szépségének. Az ujgurok pedig elfogadták ősanyjuknak. Loulan szépségének közelében Mu talált egy másik holttestet is, melynek korát Kr.e. 4000-re teszik. Ebből láthatjuk, hogy a fehér ember eljutott e vidékre 6000 évvel ezelőtt, de nagyobb részük Kr.e. 2000 táján érkezett. Az ujgurokban ma is kimutatható a fehér ember jelzőgénje, és a magyarságot rokonnak tartják.

            Nos. E sorok írója nem tartja lehetetlennek, hogy eme fehér emberek őseit, a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti folyosón, valamint a déli útvonalon keleti irányba terjeszkedő, újkőkori telepesekben kell keresni. E népesség lehetett a hunok, szarmaták, avarok és a hozzájuk hasonló, vagy velük azonos fajtájú népek őse. Amennyiben ez megállná a helyét, úgy a Kárpát-medence őstelepeseivel együtt, azonos ősnépből származtak. Ezt egyébként a mai korszerű vizsgálatokkal meglehetne állapítani. A török-magyar nyelvi rokonságnak is ez lehet a történeti háttere. Dr. Kiszely István a nyolcvanas években ellátogatott a sárga yugorok – az ujgurokból Kr.u. 1200 táján váltak ki – földjére, és úgy vélekedett, hogy ott volt a magyarok őshazáját, mert oly nagy nyelvi rokonságot vélt felismerni. A sárga yugorok ótörök nyelvet beszélnek. A nyelvészek régi megfigyelése már, hogy mennél régibb egy nyelv, annál közelebb áll a magyar nyelvhez. Csoma is azt tanácsolta a magyar tudósoknak, hogy tanulmányozzák a szanszkrit nyelvet, mert sok megoldatlan kérdésre adhat választ. Dr. Aczél József az 1920-as években 3000 magyarral azonos szót talált az ógörög nyelvben. Ezek mind olyan tételek, melyek hitelességét ellenőrizni kellene, de nyitott hozzáállással és gondolkodással.

            Nagyon figyelemreméltó a Hammond összefoglaló történelmi világtérképének a hatodik kiadása (HAMMOND Concise Atlas of World History, 6th Edition, 2000.), mely a hunok szétvándorlása központjának a Közép-Ázsiában lévő Turáni Alföldet jelöli meg, de nem ír hozzá magyarázószöveget. A hunok innen indultak nyugati irányba hódító útjukra, minután keletről a kínaiak kiszorították őket. A zsuan-zsuan avarok kiindulási pontja is a hunok ősi területe, Ordos puszta vidéke volt. Persze, mielőtt keletről nyugati irányba indulhattak portyáikra, előbb elkellett jutni oda.

            A magyarság embertani képletében a turáni fajta képezi a legnagyobb, azaz 30+ százalékot. Ez is nyomós oka annak, hogy sokan Közép-Ázsiát tartják a magyarság őshazájának. Népességünk 30 százalékát semmi esetre se lehet figyelmen kívül hagyni. Vizsgálódásunkat azonban a Kárpát-medence őstelepesei embertani vizsgálatával kellene kezdeni, és megállapítani, hogy melyik fajtához sorolandók. Génjeik megtalálhatók-e a mai magyarságban és Turáni Alföld népességében, ha igen milyen százalékban? Az őstelepesek figyelmen kívül hagyásával, történetírásunk olyan, mint a templomtorony, amely alatt sem alap, sem falak nincsenek, csak ott lóg a levegőben. Nincs olyan ember vagy nép e világon, melynek génjeiből hiányozna az őskőkor, vagy újkőkor emberének valamely génje, csak a százalékok jelenthetik a különbséget. Ahol az egyenes szál megszakad, ott nincs folytatás. Ennek kimutatása pedig csak pénz és akarat kérdése.

            Meg kell találni a kiindulópontot, amely elvezet bennünket ama nagy talány megoldásához, mint lehetséges az, hogy a magyar nyelv szóállagában oly meglepő hasonlóságot mutat az ókori nyelvekkel, mint a sumérrel, az egyiptomival, a szanszkrittal, az etruszkkal, az ótörökkel és ógöröggel. Ugyanakkor szerkezetileg a finnugor nyelvcsaládba tartozik. Kell, hogy legyen egy történeti háttér, amely fényt derít e nagy talányra. Úgy tűnik, lánglelkű költőnk mutathat utat: „Habár felül a gálya, alul a víznek árja, azért a víz az úr.” Gálya a hódítónépek, mint a szittyák, a hunok, az avarok és Árpád népe, hogy csak a legfontosabbakról essen szó. A víz a földnépe, melyet ugyan meglehet hódítani, de „egetverő” hullámaival elsodorta a hódítóit is. A Kárpát-medencében megfordultak az idegen nyelvű hódítók is, a Duna-Tisza táján mégse beszélnek ma németül vagy franciául.

            E dolgozat elején szóesett a Kárpát-medence természeti adottságairól, és arról, hogy a földkerekség egyik legkiválóbb területe az emberi létfenntartást illetően. Ezért népsűrűsége, a különböző korokban, magasabb kellett hogy legyen az átlagosnál. Ez egy olyan tényező, melyet a múlt fürkészése esetén, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehetséges, sőt, biztos, hogy a Kárpát-medence embertani képlete a hosszú ezer évek során változáson ment át, esetleg szinte teljesen kicserélődött, de az őstelepesek nyelve maradt, mert ez egy lassú folyamat volt, legalábbis e sorok írója úgy látja. A később jövők nyelve ötvözhette az őstelepesek nyelvét, de azt elnyelni nem tudta, mert ahhoz nagyon jelentős túlsúlyba kellett volna hogy legyenek. Nyelvi szempontból a helyben lévőké az előny és nem a jövevényeké. A szittyák 500 évig uralták a Kárpát-medencét, de szittya alaplakosság csak a Mátra vidékén és Erdélyben mutatható ki. A hunok esetében még ettől is rosszabbul állunk. A hunok 380-tól uralták a Kárpát-medencét a Duna vonaláig, de csak Atilla idejében ütötték fel szállásukat a Tisza-mentén. Miután szétesett a Hun Birodalom, a megmaradt hunok visszahúzódtak a Fekete-tenger feletti térségbe. Hun alaplakosságot sehol nem találnak a Kárpát-medencében. Elképzelhető, hogy a székelyek hunivadékok, de sokkal valószínűbb, hogy a szittyák leszármazottai. Az összmagyarság képletében hunrokonságról csak Árpád népe révén beszélhetünk.

            A nyelvcseréknek különböző változatait és folyamatait lehetne felvázolni. Álljon itt egy példa a történetírás szemszögéből. Mi történik akkor, mikor egy hódító, történelmi (név szerint ismert) népesség egy történelemnélküli (ismeretlen nevű) népességet hajt uralma alá, mely számszerűleg lényegesen nagyobb a hódítóknál? A kard pengése, és a nyílvesszők suhogása csábítóbb a történész részére, mint a kapa tompa koppanása, így a név szerint ismert hódító kapja a bő ismertetést, míg a név nélküli meghódított, csak hellyel-közzel kap említést. Így állhatunk a Kárpát-medence őstelepeseivel is, ahol nem nyelvcsere, hanem népcsere játszódott le. Azért kellene a különböző korok népességének genetikai vizsgálatát elvégezni, hogy e folyamatra fény derülhessen. Nagyon fontos lenne az is, hogy keleti irányba terjeszkedő újkőkori ember génje kimutatható-e a turáni emberfajtában, ugyanúgy, mint a mai magyarságban, s ha igen, milyen százalékban. Ha ugyanis ezen ősnép, mint hódító tért vissza, de hosszú ezer évek során embertanilag és nyelvileg is más hatásoknak volt kitéve, jelek szerint nyelvét is elvesztette, tehát hullámai nem lehettek a Kárpát-medence népességének nyelvadói. Ha azok lettek volna, akkor ma törökül beszélnénk. Viszont magyarázatot ad, a keleti népek rokonságtudatára, és ezt a magyarság tudatvilágába is be kell vinni, majd pedig ápolni.

            Befejezésül, hadd vessek fel néhány észrevétel Dr. Béres Judit genetikus az Europian Journal of Human Genetics-ben (2000) megjelent tanulmányával, és a História 5-6 (2003) számában megjelent Farkas Ildikó írásával kapcsolatban, mely Dr. Szabó István Mihály genetikus előadásának összefoglalója.

            Dr. Béres az említett folyóiratban a következő címmel tette közzé tanulmányát: MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary: inferences from the Paleolithic, Neolithic and Uralic influences on the modern Hungarian gene pool. (MtDNS és Y kromoszóma polimorfizmus Magyarországon: következtetések az őskortól, az újkőkortól, és a uráli hatások a mai magyar génállományra.) Vérmintákat a palócoktól, vegyes mintákat pedig a budapestiektől vettek. Az eredmények azt mutatják, hogy a mai magyarság 94%-a európai eredetű, de a nyugat-európaiak és a kelet-európaiak különböznek az őskőkori (palaeolit) 49a,f Ht 15 és az újkökori 12f2-8Kb allélek, valamint a 49a,f Ht 11 őskőkori és a YCAII a5-b1 újkőkori haplofajták előfordulásának arányaiban. Az első kettő előfordulása magas a nyugatiakéban és alacsony a keletiekében, míg az utóbbi kettő ennek pont az ellenkezője. A magyarság a keleti csoportba tartozik. A YCAII a5-b1 69.8 %-ban fordult elő a megvizsgált magyar egyénekben, míg a baszkoknál 78%-ban. Béres említi, hogy Indiától északra található ilyen magas százalékban. Ez óriási területet foglal magába, és elég távol esik Baszkföldtől. A kérdés csupán az, hogy a YCAII a5-b1 haplofajta, mely újkőkori népességhez vezethető vissza? A vizsgálatok eddigi eredményei azt mutatják, hogy Árpád népének megérkezése nem okozott lényeges változást a helyben találtak génállományában. Ugyanakkor, Dr. Béres úgy látja, hogy Árpád népének műveltségi fölénye kényszeritette a magyar nyelvet a helyben találtakra. Ezek szerint az utóbbiak nem voltak magyar nyelvűek. De mikor és hol adott nyelvet egy hódító a meghódítottnak?

            Most nézzük, mit tudhatunk meg Farkas Ildikótól (A magyar őstörténetkutatás új távlatai?), Dr. Szabó eredményeit illetően. Szabó úgy látja, hogy 43,000 évvel ezelőtt, Afrikából északi irányba vándorló vadászok - Anatólián és a Balkánon keresztül -, mikor az Al-Duna vonalához értek, kettészakadtak. Az egyik ág a Duna vonalán, a Kárpát-medencén keresztül nyugatra haladt. Ezek kései utódai a baszkok (?) - Béres kimutatása szerint a YCAII a5-b1 újkőkori jelző - és piktek. A másik ág pedig a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti alföldön folytatta útját északkeleti irányba. Szabó szerint is, eme nagyállatokra vadászók az utolsó jégkor után az állatokat követve, északra húzódtak - ezekből alakultak ki az ugor nyelvet beszélő népek. A magyarok is -, de egy részük életformát változtatott, állattartók és földművesek lette, és maradtak. A Históriában Farkas nem közöl genetikai képleteket, de azt írja, hogy Szabó szerint a lengyelek, az ukránok és a horvátok is e népekben kereshetik őseiket, tehát a magyarokkal genetikai rokonságban vannak, de az előbbiek később elveszítették ősi nyelvüket. Ezért írta Farkas Szabó nyomán, hogy a magyarság „Európában szinte egyedüliként tartotta meg ugor etnikai jellegét és nyelvét is.” „Ugor etnikai jellegét”? Hogyan van ez? A finnugor nyelvrokonainkkal nem állunk rokonságban, de a lengyelekkel, ukránokkal és horvátokkal igen, ezért most ők lettek ugor testvéreink? A hantik, manysik és magyarok genetikai rokonságáról nem esik szó. Viszont őket illetően eligazítást kapunk Bérestől az imént bemutatottak alapján, és az Élet és Tudomány, 2001. szeptember 21-i számában megjelent dolgozatából, mely szerint: „Az említett népcsoportokban végzett vizsgálatokból az derül ki, hogy a korábbi feltevésektől eltérően nem állunk rokonságban a finnekkel.” A vizsgálatok a finnek mellett az erzákra, moksákra, hantikra, manysikra, észtekre, lappokra, marikra és karéliakra terjed ki, vagyis a finnugor nyelvcsalád népeire. Mindennek ellenére Szabó úgy látja, hogy az ugor nyelvű őseink az Ob vidékéről vándorolt vissza, melynek végállomása a Kárpát-medence volt. Tehát kitart a hivatalos álláspont mellett. Az mellett ugyanis, hogy Árpád népe volt az első magyar nyelvű nép a Kárpát medencében. Ezzel Béres megjegyzése is egybehangzik, mely szerint Árpád népe magasabb műveltségének, és nem számbeli fölényének hatására honosodott meg a magyar nyelv a Duna-Tisza táján. Ez csak akkor lett volna lehetséges, ha a hódítók lélekszáma lényegesen nagyobb lett volna a meghódítottakénál. Az effajta vélemények már azért is elcsodálkoztatóak, mert Farkas beszámolójának második mondata így hangzik:

            „Az ökológiai rendszerek életformát és kultúrát meghatározó szerepe napjainkban már vitathatatlan, az emberiség és természeti környezetének története csak egységes rendszerként tanulmányozható.”

            Gondolom úgy, ahogy azt az előzőekben bemutattam. E tényezők szempontjából földünknek kevés olyan természeti, zárt egysége van, mint a Kárpát-medence. Hogy, hogy nem? - ez mégse kerül a terítékre, ha a magyarság és a magyar nyelv kialakulását kutatjuk.

            A kérdések csupán a következők: Ama bizonyos újkőkori földműves népesség - melyet a nyugatiak és a hazaiak is, indoeurópai nyelvűnek tartanak -, mikor áthalad a Kárpát-medencén, és betelepítette Közép-Európát, nem találta alkalmasnak földművelésre a Duna-Tisza táját? Nem maradt közülük senki a magyar alföldön? Oly annyira vonzotta őket a nyugat, mint magyarjainkat manapság? De, hát a növény- és állatvilágon kívül, akkor nem volt itt semmi! De voltak földművelésre alkalmas területek. Hová tűnt el a körös műveltség, az alföldi és dunántúli műveltségek népe? E szempontból a Berettyó és a Körösök alatti, tiszántúli népesség elemzéseit kellene elvégezni. (Bár az erdélyi minták megbízhatóbbak lennének, mert a török hódoltság idejében e vidékeken felbomlottak az ősi közösségek.) Baj lenne, ha kiderülne, hogy a magyarság őshonos a Kárpát-medencében? Ha az újkőkor emberének génjei kimutathatók, akkor az is kimutatható, hogy egy-egy jelzőgén, mely perdöntő jellegű származási szempontból, mekkora százalékban található meg egyik vagy másik népcsoportban, mert a százalékarányok jelentik a különbséget. Ha a baszkok, valóban az őskőkor vadászainak kései utódai, akkor a magyarok is azok kell hogy legyenek. Ha nem, akkor valószínű, hogy a baszkok is újkőkori népesség, de ők Gibraltárnál jutottak Európába, mert Palesztinából a Földközi-tenger déli partvidékén nyugati irányba is terjeszkedtek a fölművesek. Egyébként, mint lehetséges, hogy a magyarságban a 49a,f Ht 11 haplofajta csaknem 70%-os, míg a baszkokban 78%-os az előfordulása? Lehetséges, hogy újra kell értékelni a múltat, és át kell rajzolni a térképeket. Az eddigi génvizsgálatok annyit tisztáztak, hogy vérségileg Európában, éppen a finnugor nyelvrokonainkhoz állunk a legtávolabb. A magyarság 94%-a őshonos európai népesség.

 

2004/1/3.

 

 

 

 

 

European Journal of Human Genetics

May 2000, Volume 8, Number 5, Pages 339-346

Dr. Judit Béres

MtDNA and Y chromosome polymorphisms in Hungary: inferences from the palaeolithic, neolithic and Uralic influences on the modern Hungarian gene pool

Ornella Semino, Giuseppe Passarino, Lluis Quintana-Murci, Aiping Liu, Juit Béres, Andreas Czeizel and A Silvana Santachiara-Benerecetti

Dipartimento di Genetica e Microbiologia ‘A Buzzati Traverso’, Universita di pavia; Dipartimento di Biologia Cellulare, Universita della Calabria, Arcavacata de Rende, Italy; Department of Human Genetics and Teratology, National Institute of Hygiene, Budapest, Hungary

Keywords: Hungary; Palóc; mtDNA variations; Y chromosome polymorphisms

Introduction

Linguistic relationships among populations generally correlate with their genetic affinities. In Europe, the only populations of non-Indo-European language are the Basques and the Finno-Ugric speakers (Saami, Finns, Estonians and Hungarians). The Finno-Ugric languages were brought from the Urals to eastern-Europe by migratory tribes. In Hungary, the Finno-Ugric language arrived with the Magyars who settled in the Carpathian Basin in 895AD where other populations such as Slavs, Avars, and Bulgarians were present and subsequently assimilated. After the Magyar conquest, Hungary experienced other invasions, the most important of which was the Turkish, and also admixtures with neighboring populations. It is a matter of debate as to what extent the Finno-Ugric invaders affected the genetic structure of the local pre-existing inhabitants.

Analyses of classical markers showed that, as for the Finns, only about 10% of Hungarian genes could be of non-European origin. Subsequently, mtDNA and Y chromosome markers, which make it possible to identify separately male and female components in the genetic structure of a population, have been very helpful in revealing that the Uralic speakers, Finns and Saami, show almost exclusively mtDNA lineages of European ancestry but a considerable Y-specific lineage which can be traced back to Siberian and Central Asian peoples. An important Uralic male component has also been identified in Estonians. These finding are in agreement with the notion that Y chromosome features parallel linguistic data more than do mtDNA and nuclear genes. By contrast, this Uralic Y-specific lineage was not observed in a sample of Csángó of Hungary and in mixed samples from Budapest.

To increase our knowledge of the genetic structure of the Hungarian population, we analyzed another ethnic group the Palóc, for some mtDNA and Y chromosome polymorphisms, as well as a control sample from Budapest. Through these studies, not only could we investigate the Magyar contribution to the Hungarian genetic structure and verify it if was mainly male mediated, but we could also search for Paleolithic and Neolithic components in this eastern European population.

The mtDNA markers we used were the haplotypes defined by the six classic enzymes, and the restriction sites which identify all European and Asian specific haplogroups. As to Y chromosome variations, the two Hungarian samples were analyzed for the 50f2/C deletion, which has been considered to be a very valuable marker of the Uralic migrations; for the 49a, f and 12f2/TaqI RFLPs which allowed some Paleolithic and Neolithic European male lineages to be highlighted. In addition, the Y Alu polymorphism (YAP) which, as the 12f2 system, is a monophyletic bi-allelic marker, and the DYS19 and YCAIIa and be micro satellites were examined. Compound haplotypes (c-Hts) were obtained by combining the single system ‘alleles’ for each individual, and were used to construct phylogenetic networks.

Materials and methods

The Palóc

The Palóc live in a border region of the northern Carpathian basin (Matra, Figure 1) neighboring the Slavs in the higher mountains and speaking a specific Hungarian dialect. Their origin is yet unclear. The Palóc land, first inhabited by western Slavs, was occupied by Magyars in the second half of the 10th century. Subsequent invasions from south-eastern and central Europe experienced by Hungary from the 14th century onward did not seem to have influenced the Palóc. They are believed therefore to be direct descendants of the Hungarians of the 10th-13th centuries.

The sample

The sample consisted of 102 unrelated healthy subjects who gave their informed consent. Twenty-two were ‘mixed Hungarians’ from Budapest, and 80 were Palóc.

Blood specimens were collected in EDTA and buffy coats were separated and frozen within 24 hours. DNA was extracted according to standard methods.

MtDNA analyses

Six classical enzymes This analysis was performed according to Passarino et al.

Haplogroup analyses With the exception of the Asian haplogroup (Hg) F (- HpaI/HincII 12406 site), G (+HaeII 4830 site) and T (+Bam HI 13366 /-Ava II 13367 and -MspI 15925 sites) which were detectable by the six classic enzyme analyses, the Caucasoid and the remaining Asian haplogroups were identified by PCR amplification of the relevant fragments and digestion with the appropriate enzymes.

Y chromosome analyses

50f2/C deletion (DYS7C), and YAP insertion (DYS-287) These polymorphisms were determined as described by Jobling et al and Hammer and Horai, respectively.

TaqI 12f2 and 49a,f polymorphisms (DYS11, DYS1) The conditions of these analyses are detailed in Passarino et al.

STRs analyses DYS19 and YCAII STRs were analyzed according to Roewer et al and Mathias et al, respectively.

Results

MtDNA analyses

The distribution of the mtDNA types defined by the ‘six classic enzymes’, together with that of the Caucasoid and the observed Asian specific haplogroups are reported in Table 1.

The ‘six classic enzymes’ analysis shows the profile of the Caucasoid populations, although with a lower frequency of types 6 and 18, and a particularly high frequency of type 1. Type 1 is the most represented type in Caucasoids, but it is very frequently also in Orientals. In this analysis, however, typical Oriental features, as those characterized by HpaI morph 1 (site loss at np 12406) or by HaeII Morph 5 (site loss at np 4830), which define the Asian lineages F and the M subgroup G, respectively, were not observed. The frequency distribution of the continental specific haplogroups shows that 93.9% of the Hungarian mtDNAs were Caucasoid, 4.1% of unidentified origin, and only two subjects belonged to the Asian haplogroups M (Budapest) and B (Palóc). As to the European mtDNA lineages, the two Hungarian groups significantly differ from each other for the H lineage (50.6% in the Palóc vs 33.3% in the Budapest sample, P approximately 0.02). In both samples, this lineage, as in the other European populations, is the most frequent, followed by the U (17.3%). Haplogroups T, K and V occur at low frequencies (2.0%, 2.0% and 1.0%, respectively) and X and I are absent. Haplogroup J, which is considered a Neolithic arrival, has a frequency (12.2%) in the range of the other European populations. Since all the four subjects of unidentified origin did not show any of the Asian haplogroup markers (also including the AluI site loss at np 5176 which is an indicator of the Asian DdeI10394-AluI10397 [--] sub-haplogroup D19), these analyses indicated that at least 94% of the Hungarian mtDNAs have European characteristics. In agreement with other data (P Lahermo 1998, personal communication) these results suggest, therefore, that the female contribution of the Uralics to the Hungarian gene pool has been very low.

Y chromosome analyses

Data on Y chromosome single polymorphisms are reported in Figure 2 and Tables 2-4; the frequencies of the compound haplotypes (c-Hts) are given in Table 5.

As shown in Figure 2A, the 50f2/C deletion was not observed in the Hungarian sample, whereas it is quite common in Mongolians and especially in Siberians, Finns and Saami. Thus, in keeping with the finding the Zerjal et al and Lahermo et al, a genetic male contribution of Uralics into Hungarian genetic structure has not been detected in this analysis.

As reported in Figure 2B, all the YAP+ chromosomes were observed in the mixed population of Budapes, where they account for 22.7% of the sample. This value is close to that (17.5%) found in Budapest by Lahermo et al. Whereas in the Palóc the YAP+ allele was not observed, it reaches a frequency of 37.5% in the Csángó.

At the 12f2 and 49a,f RFLP analyses (Figure 2C and Table 2, respectively), Hungarians display the Neolithic 12f2-8Kb allel and the proto-European 49a,f haplotype 15, both at low frequency. By contrast, they show and incidence of the 49a,f haplotype 11 (42.5%) which is by far the highest yet observed in a European population.

Data relative to DYS19 are given in Table 3. The Palóc do not display the DYS19 A allele and show one of the lowest frequencies so far encountered of the DYS19 C allele (6.7%); the DYS19 B allele has a value (53.3%) close to central-northern Europeans, whereas the DYS19 D allele reaches a frequency (26.7%) similar to those of eastern European populations (31% in Trieste and Bratislava) and of a group of Mongolians (30%). The ‘mixed Hungarians’ of Budapest significantly differ from the Palóc sample (P = 0.027, Fisher exact test). They are more heterogeneous and show a high frequency (22.7%) of the DYS19 A allele (as Romanians, 22%), lower frequencies of alleles DYS19 B and DYS19 D (31.8% and 13.6%, respectively) and a higher frequency of the DYS19 C allele (18.2%). Both Hungarian samples show a relative high incidence of the DYS19 E allele (13-14%).

In the YCAII analysis the two Hungarian groups were very similar and were pooled (Table 4). The most important feature is the very hight incidence of the YCAII a5-b1 haplotype (69.8%). This frequency is one of the highest observed in Europe, and is close to the value (78%) displayed by the Basques.

Table shows the 22 c-Hts observed in the 46 Hungarians typed for all the systems here analyzed. Fourteen c-Hts were single observations. The two stable markers (YAP and 12f2) define three main Y chromosome lineages: the YAP-/ 12f2-10Kb, and the YAP+/12f2-10Kb, and the YAP-/ 12f2-8Kb, separately shown in the full median network (Figure 3). The first is the most important lineage where the most represented haplotypes carry the 49a,f Ht11, YCAII a5-b1 and DYS19 B combination. The other two lineages account only for 10.9% (c-Hts1-3) and 2.2% (c-Ht22) of the sample, respectively, and do not show the preferential associations found in the first lineage. The YAP+/ 12f2-10Kb lineage shows preferential associations with 49a,f Ht5 and DYS19 A allele, which is the most common north African combination and is also frequent in Greeks and Turks (AS Santachiara-Benerecetti, personal communication); the YAP-/12f2-8Kb lineage, here represented by only one c-haplotype, displays the association with 49a,f Ht7 and DYS19 B allele, which is a combination very common in the Middle East (AS Santachiara-Benerecetti 1995, personal communication).

Discussion

Uralic genetic component in Hungary

Hungary is one of the few areas in Europe where a non-Indo-European language is spoken. This is due to the Magyar invasion, which at the end of the 9th century AD brought to the present Hungarian territory thousands of people (estimates vary from 50000 to 500000) who spoke a Uralic language (the Magyar). The extent of genetic influence of the invaders of the Hungarian gene pool, which is still a puzzling problem, has been addressed by studying some mtDNA and Y chromosome polymorphisms. These sets of markers have proved to be very valuable in estimating the extent of the Uralic gene flow into the gene pool of Saami, Finns and Estonians, who, like the Hungarians, speak a language of the Uralic family.

We have examined a Hungarian ethnic group, the Palóc, who are considered the direct descendants of the Hungarians of the Middle Ages and a control sample from the mixed population of Budapest.

The two groups are differentiated mainly by the frequencies of the mtDNA haplogroup H, and the Y chromosome DYS19 B and YAP+ allelles which, in the European frame, are closer to central-northern and north-eastern Europeans in the Palóc, and to south-eastern Europeans in the Hungarians of Budapest. Both samples, however, virtually do not display Uralic characteristics. As to the mtDNA, the Asian lineages B and M were found only in one subject each; they, however, do not necessarily indicate evidence of Uralic entrance. Indeed, the 9bp deletion characterizing the B Hg is a recurrent mutation. As th the M Hg (in the mixed sample from Budapest) it has to be taken into account that in Hungary there are groups of Gypsies with high frequencies of Hg M (Apandya 1998, personal communication). On the male side, Hungarian Y chromosomes lack the 50f2/C deletion that is very common among Samoyedic and Altaic Siberians (Figure 2A). Thus, unlike Finns, Estonians and Saami, where a strong Uralic male-mediated genetic influence was highlighted. Hungarians seem to have undergone a mainly Uralic cultural dominance imposed by a small number of invaders. Alternatively, a large number of Magyar speakers invaded Hungarian territory but only a few of them, from a genetic point of view, were truly Magyar. Actually, it has to be borne in mind that Magyars, after leaving the Finno-Ugric homeland about 3000 years ago, had 2000 years of nomadic life, with close contacts with other populations, especially Bulgarians and Kazars, mainly between the 4th and 9th centuries AD. This second hypothesis would be consistent with the historical view that the number of newcomers (whatever it was) was not very different from the number of previous inhabitants of Hungary.

Nevertheless, it cannot be excluded that, at variance with the Fenno speakers who migrated toward northern Europe, Magyars did not harbor the 50f2/C deletion right from their origins. Were this the case, the 50f2/C deletion would not be the appropriate marker to investigate the Asian Uralic male contribution to the Hungarian gene pool.

Paleolithic and Neolithic genetic components in Hungary

The two Y-specific markers, the 49a,f Ht 15 and the 12f2-8Kb allele which, as previously said, are considered European pre-neolithic and neolithic lineages of the modern European genetic structure, are both infrequent in Hungarians, as well as in Czechoslovaks. It seems therefore, that the migrations which spread the Neolithic from south-eastern to north-western Europe affected eastern Europe only marginally, although the frequency (12%, Table 1) of the Neolithic mtDNA haplogroup J, is within the range of the European values. On the other hand, the low frequency of 49a,f Ht 15 indicates that also the most important pre-neolithic component of the north-western and western European populations, where it attains its maximum values (50-70%) and probably rose, is scarcely represented in eastern Europe.

The most frequent Hungarian compound haplotypes (Table 5) include the 49a,f Ht 11. This haplotype is rather uncommon in western Europe and has frequency of 21.0% in a sample from former Czechoslovakia, and 42.5% from Hungary (Table 2). Also illustrated in the network (Figure 3), the Hungarian 49a,f Ht 11 chromosomes (c-Hts 3, 10-12) are almost exclusively YAP-, as well as in other Europeans (G Passarino 2000, personal communication), and further characterized by the YCAII a5-b1 haplotype (c-Hts 10-12 in Table 5). The remarkable incidence of these c-haplotypes, particularly of the c-Ht 12, suggests that Hungarian population underwent expansion. Since the small size of the sample and the uncertainty of the mutation rate do not allow this expansion to be reliably dated, the results we obtained are compatible with two not necessarily alternative hypotheses. One is of and ancient presence of YAP-/49a,f Ht 11 in eastern European populations which, during the last glaciation, retreated into southern Ukraine and subsequently expanded at the end of the glaciation when people returned to the abandoned territories. In this case, the YAP-/49a,f Ht 11 would represent the eastern European counterpart of the western European pre-neolithic 49a,f Ht 15. The second, a more recent arrival in Hungary of this haplotype due to the spread of the Yamnaia culture from southern Ukraine, today recognized as a second development of the farming economy due mainly to the domestication of the farming economy due mainly to the domestication of horses. It characterized nomad peoples who migrated at different times, from 4300BC to 3000BC or more recently. According to Gimbutas and Piazza, they brought the Indo-European languages to Europe and to India. Interesting in this regard is that, out of Europe, the YAP-/49a,f Ht 11 associated with YCAII a5-b1 is frequent in the north of India (G Passarino 2000, personal communication). It would clearly be interesting to verify these hypotheses against further data on eastern European and Asian populations.