A fesztiválon több mûfajban mérettették meg magukat az alkotók, s az idén a játékfilmekkel szemben a valódi történetekre épülõ elbeszéléseket felhasználó, illetve a dokumentum- és a rövidfilmek vitték el a pálmát. Mindez meghatározta a nézõközönséget is. A nézõteret a korábbi évekkel szemben nem a popcornt majszoló, kétliteres kóláspohárral szaladgáló hollywoodi „filmõrültek” töltötték meg. Más emberi minõség bújt elõ a betonrengetegek dzsungelébõl: a világ iránt nyitott, érzékeny közönség, amely szintén az amerikai társadalomhoz tartozik, mégis ritkán fedezhetõ fel hétköznapjainkban. Az alkotásokat általában 4-5 alkalommal vetítették le a fesztivál ideje alatt, és a nézõknek minden premier alkalmával lehetõségük nyílt találkozni a rendezõvel, a színészekkel. Persze csak ha sikerült bejutniuk az elsõ vetítésre, ami a sorokat látva bizony sokszor szinte lehetetlen volt. Felkeltette a figyelmet a Dear Father, Quiet, We’reShooting… (Uram, bocsásd meg, hogy lövünk…) címû film. A nézõk találkozhattak a rendezõvel is, aki fontosnak tartotta, hogy mindegyik bemutatón részt vegyen.

Benchetrit dokumentumfilmje valójában riportsorozat. Megszólalnak benne olyan izraeli katonák, akik parancsmegtagadás miatt börtönbüntetést kaptak, illetve felmentést a katonai szolgálat alól. A beszélgetések közben a rendezõ filmbevágások segítségével érzékelteti a borzalmakat, hogy mit kell átélnie a védtelen, nyomorult palesztin és libanoni arab polgári lakosságnak, hosszú éveken keresztül belekényszerítve az értelmetlen háborúskodásba. Bemutatja a bombázások utáni városképet, a gyermekáldozatokat követelõ akciók utáni elkeseredettséget, a lakosság pánikkal teli tehetetlenségét, a katonáknak kiszolgáltatott emberek végtelen alázatát. Miközben peregnek a képsorok, az egykori katonák az átélt borzalmakról beszélnek, és ugyanõk lesznek a sokat emlegetett „lelkiismereti tiltakozók”.

A filmben megszólal egy Dél-Amerikából haza-, azaz Izraelbe települt férfi, aki kilencszer próbált megszökni a katonai szolgálatból, végül egy év börtönt kapott, mert nem akar fegyvert fogni, embert ölni. Ezután egy vadászpilóta beszél a palesztin fiatalok ezreirõl, akik halált megvetõ bátorsággal, életüket feláldozva lesznek terrorista merényletek kulcsfigurái. A férfi elmondja: õ igaz hazafi, és bármikor kész életét áldozni hazája védelmében, de nem kíván részt venni más országok megtámadásában, civilek bombázásában. Árvákról szól, jövõ nélküli, érzelmileg mélyen sérült gyerekekrõl, akik a pokolgépes merényletek alkalmával saját testükre csatolva juttatják el a több kiló robbanóanyagot a megfelelõ célpontokba. Mint mondja, az értelmét vesztett élet utolsó megnyilatkozásai ezek. A pilóta rámutat a múlt jelenbeli következményeire, arra, hogy a bosszú bosszút szül. Bemutatja, miként válnak hamuvá életek egy pillanat mûve alatt, egyetlen gombnyomásra. Azt is elmeséli: már rég erre a felismerésre jutott, ám katonaemberként méltán rakta félre érzelmeit. De aztán elérkezett egy ponthoz, amelyen túl már lehetetlen vállalni az igazságtalanságot. Több év szolgálat után ideiglenesen menesztik a légierõtõl.

Az izraeli filmrendezõ mindegyik riportalanyára jellemzõ, hogy izraeli sérelmekrõl egyáltalán nem beszélt, a vadászpilóta pedig azt mondta, hogy megérti az elkeseredett, magukkal másokat a halálba rántó palesztin fiatalok cselekményeit. Ezzel szemben mindegyikük a saját tapasztalatára építve szeretné meggátolni, hogy további vérontás legyen a civil arab lakosság körében, hogy ne gyûrûzzön tovább a gyûlölet e rettenetes forrása. Szebb jövõrõl álmodnak, ám ennek eléréséhez hatékony összefogás és egyetértés kell, amelynek útját hivatott kitaposni a film is, többek között a mottóval: „Az ellenszegülés, a parancs megtagadása az egyetlen lehetõsége, hogy megtartsuk emberi mivoltunkat.”

Érdekes volt hallani, hogyan is fogadta az amerikai nézõközönség a filmet. Ezt érzékeltetheti az alábbi kérdés-felelet, amely a vetítés után a közönség és a rendezõ között zajlott.

– Mi a személyes célja a filmmel? Zavarja-e, hogy az izraeli emberek nagy része árulónak fogja tartani?

– Számomra mindegy, hogy elítélnek-e vagy sem. Ha az embernek van célja, mondanivalója, akkor azt vállalni kell. Eddig 22 filmet forgattam, ebbõl több elsõsorban mûvészi ihletettségû alkotás volt. Most valami mást akartam. Harminckét évvel ezelõtt az elsõk között voltam, akik megtagadták a katonai szolgálatot, 1973-ban a jom kippuri háború elõtt börtönben is ültem emiatt. Az élmény azóta bennem él, de várnom kellett a megfelelõ pillanatra és emberekre. Tudat alatt talán mindvégig a pilótára vártam, õ az ütõkártya, a „megtért” izraeli elitkatonaság példája, a másik oldal hiteles hangja.

– Mi történhetett a vadászpilóta életében, ami ilyen drasztikus változáshoz vezetett?

– Nem volt ez annyira drasztikus változás. Az ember csak ideig-óráig képes magába fojtani igazságérzetét.  Két és fél évvel ezelõtt jutott erre a döntésre, és az õ kezdeményezésére 29 másik pilótával együtt levelet küldött a katonai vezetésnek, amelyben azt kérték, hogy állítsák le az értelmetlen harcokat a Gázai övezetben, s kijelentették, hogy megtagadják a katonai akciókban való további részvételüket. Lépésük óriási vihart kavart Izraelben, nagy vitákat indított, sokan árulónak nevezték õket. Ám kis ár ez azért, hogy emberileg megmenthették magukat, és beindítottak egy folyamatot, amelyre az egész világnak oda kell figyelnie. Nem holmi fiatal pacifista, idealista 18 évesekrõl van itt szó, hanem a katonaság magjáról, akiknek véleményét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

– Vannak politikai ambíciói a pilótának?

– Nincsenek. Húsz évvel ezelõtt árulónak hívták, ma õ Izrael erkölcsi hangja. Bár huszonkilenc társának mennie kellett a légierõtõl, õ befolyásos ismerõsei révén ott maradhatott, és ma is az izraeli légitársaság, az El Al egyik legjobb pilótája. A legszebb az, hogy ma is õt hívják, ha állami elöljárókat, minisztereket – sõt korábban Saron elnököt is – Zürichbe vagy Belgrádba kell szállítani.

– Általában mennyire nehéz egy ilyen filmet bemutatni?

– Izraelben létezik egy liberális beállítottságú 2-es csatorna nevû kereskedelmi adó, amely mindig bemutatja a munkáimat. Ezenkívül már nem ilyen egyszerû a dolog, nagyon sok munka és kitartás kell ahhoz, hogy fogadják a filmjeimet. Kibucról kibucra járva beszélgettem emberekkel, mutogattam munkáimat mindenfelé. Egy idõ után elkezdtek tisztelni. Felfigyeltek rám az emberek, a média és a politikusok is. Persze még így is nagyon sokan bírálnak, de ez folyamatos harc. Nem állíthat meg sem a veszély, sem más buktató.

– Kapcsolatban áll-e arabokkal, palesztinokkal, akik hasonló filozófiát vallanak, mint ön? Bemutatták-e filmjét az arab világban?

– Természetesen nagyon sok emberrel állok kapcsolatban.  Gázában és Ciszjordániában 1976 óta készítek filmeket, rengeteg arab diákot oktatok filmmûvészetre.  Biztosan vetíteni fogják a filmemet az arab világban, de elõtte Izraelben kell bemutatni.

– Libanonban is lesz vetítés?

– Az még túl korai volna, de egyszer valószínûleg igen. A Tribeca-filmfesztivál után meghívást kaptam a szarajevói és a belgrádi rendezvényekre, az érdeklõdõk ott nézhetik meg legközelebb a filmemet.

– Libanonnal mi a gond?

– Izrael 2000-ben kivonult Libanonból, azóta csend van. Azt kívánom, hogy bár soha ne történt volna meg a 18 éves izraeli megszállás. Nem áll szándékomban párhuzamot vonni, de kijelenthetem: Libanon Izrael Vietnamja. Az embereket végre rá kell döbbenteni arra, hogy bár a történelem katasztrófái sokszor ismétlõdnek, mégsem lehet mindig a vezetésre hárítani a felelõsséget. Sokan vagyunk, akik nem merünk ellenszegülni a hatalomnak. Pedig ha igazán eltöprengünk ezen, akkor ráébredünk, hogy nem is vagyunk oly aprók hozzájuk képest. Nem lehet mindig a felsõbb vezetést hibáztatni, hiszen itt vannak az egyéni példái annak, hogy miként lehet másként dönteni, és vállalni a felelõsséget.