BOTOS LÁSZLÓ

1918. október 14-én, amikor Csehszlovákia létrejött, az ország azonnal csatlakozott a Szövetséges hadakhoz. 270 képviselőt hívtak meg az első Csehszlovák Nemzetgyűlésre, de közülük egy sem volt német vagy magyar. Masaryk Tamást választották elnökül. Az új állam első megnyilatkozása azonnal meghazudtolta „a svájci típusú demokráciát”, melyet Masaryk ígért. Külpolitikája kétarcú volt. Belföldi politikája a kisebbségek terrorizálására és megfélemlítésére épült. Az új állam célja a kisebbségek elszlávosítása volt. A választás 19 000 szláv szavazót határozott meg egy szláv képviselő választásához. Ugyanakkor a német vagy magyar képviselő támogatásához 25 000-t követeltek. Figyelembe véve a kisebbségi arányszámot, ez így hihetetlen nagy hátrányt jelentett. [1] Az állam bevezette a rögtönítélő bíróságot, a sajtócenzúrát; utazási megvonásokat és helyi letartóztatásokat alkalmazott. A kisebbségi népek nem gyülekezhettek. Ezt nevezték „demokráciának”? Még a tótokat is úgy kezelték, mintha Szlovákia a csehek gyarmata lett volna. A tótok sztrájkkal válaszoltak, amit a csehek gépfegyverrel állítottak le. A sztrájk megszervezését a magyarokra fogták. Azokat a magyarokat, akik sztrájkban részt vettek, bebörtönözték, és sokat közülük átdobtak a magyar határon. A magyarok többsége katolikus lévén a templomokban keresett menedéket, ezért Batthyányi Wilmost (Nyitra püspökét), Novák Istvánt (Eperjes püspökét), Párvi Sándort (Szepes püspökét), Farkas Rudnayt (Beszterce püspökét) és Papp Antalt (Munkács püspökét) Magyarországra száműzték.

A népek befolyásolása érdekében, meghamísították a statisztikai arányokat. Az 1910-es népszámlálás 1 069 978 magyart számlált a Felvidéken. Az 1921-es cseh népszámlálás már csupán 744 620 magyart említ. 1924-ben 106 840 magyart toloncoltak ki. Az 1930-as cseh népszámlálás pedig csak 719 569 magyart jegyzett. 1941-ben, amikor a Felvidéket visszacsatolták hazánkhoz, 896 677 magyar került vissza, pedig a Felvidéknek csak egy része lett visszacsatolva. 1918. szeptemberében a felvidéki elemi iskolák száma 3641 volt, ebből 3298 volt magyar nyelvű. A szlovák és német nyelvű iskolák száma 343 volt. Az 1937-38-as iskolaévben, a felvidéki magyar iskolák száma 754, Kárpátalján 121. Szlovákiában az eredeti 60 gimnáziumból csak 8-at hagytak meg. A csehszlovák egyetemen egyetlen magyar tanárt sem alkalmaztak, és egyáltalán nem volt magyar tanítás.

A „Békeértekezleten” az utód-államoknak megadtak minden életlehetőséget. A politikusok követelése figyelembe vette a közlekedési utakat, vasúthálózatot, és ez oknál fogva hatalmas magyar területeket csatolhattak el. Ez időben 350 000 magyar menekült el és talált letelepedést a megcsonkított hazában és hozzávetőlegesen 2.5 millió magyar maradt az utód-államokban. Elvesztettük minden természeti kincsünket. Ez volt az egyik ok, amiért követeltük a határkiigazítást, amely állandósuló magyarellenességet váltott ki. A Népszövetség felügyelete alatt a cseheknek és szlovákoknak be kellett volna tartaniuk a vállalt kisebbségi engedmény jogokat, de mindjárt megalakulásuktól fogva lábbal tiportak minden egyezményt.

Valójában hogyan is beszélhetünk magyar kisebbségről a Kárpát-medencében? Ez a hatalmas terület, melyet a Kárpátok öveznek körül csak egynéhány hágóval, már több mint 1100 éve Árpád hazajövetelétől a mi otthonunk. A régészet és az embertan bizonyításai szerint az avarok magyarok voltak, és magyarul beszéltek.[2]

A korai középkortól kezdve magyar népek települése volt ez a hely, ahol jól szervezett kaganátus, később pedig királysági államforma volt használatban. Még most is a magyar nép van többségben a Kárpát-medencében. A magyar évszázadok alatt sok szomszédos nép kapott menedéket határainkon belül, különösképpen gyakori volt ez a folyamat a török időkben. Ezt a tényt bizonyítja a határmenti települési történelem. Évszázadokon át a Kárpát-medencében egyedül a magyar királyság volt az, amely ellen tudott állni a török hódításnak. Ez a magyarázata annak, hogy a még nem kialakult nemzetek, népek csakis felénk menekültek, segítséget, oltalmat remélve, és kapva, ahol azóta is jobb körülmények között élnek, mint amit elhagytak.

Felháborító a magyar népet hívni saját otthonában „kisebbségnek”, aki kultúrát adott és védelmet nyújtott a körülöttünk élő kis népeknek. A magyar nép ez időkben „Nyugat bástyája” volt. A szerbeket, oláhokat és tótokat, akik menedéket kaptak itt, mi helyesen hívhatjuk „kisebbségnek”, mert külön-külön ők a kisebbségek a Kárpát-medencében. A Trianoni Döntés során a Nagy Hatalmak azzal, hogy felosztották ezt a területet és minket, az őshonos magyarokat neveztek ki „kisebbségnek”, az utóbbi idők a legnagyobb igazságtalanságát és politikai bűntényét követték el.

Az Antant szándéka Németország hatalmi súlyának gyengítése volt. Kezdetben Csehszlovákiának csak egy másodrangú szerepet szántak, ezért Benes nem gondolta, hogy sikerül célját elérnie, bekebelezni nagyobb területeket, és Magyarországot teljesen elgyengíteni. Azáltal, hogy hazánk hosszú időn át a Monarchiának volt a tagja, ahol független külpolitikát nem gyakorolhatott, viszonylag háttérbe szorult, történelmét kevesen ismerték, tehát Benes szabadon írhatott, mondhatott bármit. Ha egy politikus meg akart győződni Benes állításairól, azok az ismertetések kerülhettek kezébe, amiket ellenségeink (a Habsburgok) írtak, akik évszázadokon át azon fáradoztak, hogy rossz hírünket keltsék, leigázásunkhoz támogatókat találjanak ellenünk. Azt a hamis képet festették, hogy a magyarok barbárok, nem eléggé civilizáltak ahhoz sem, hogy önmaguk kormányzását ellássak, csakis valaki fennhatósága alatt tudunk létezni. (Bővebben a Hazatérés első fejezetében.)

A Népszövetség egyes diplomatái észlelték a valóságot, hogy a Kárpát-medence népei egymásra vannak utalva, de amint engedményezését előterjesztette valaki a mi javunkra, Benes rögtön revizionistának bélyegezte. Meggyőzte André Tardieut, Clemenceaut, és Titulescut, fogadják el az ő terveit. Elterjesztette a rágalmat, hogy a magyar revizionisták soviniszták, s közben a Nyugat politikusai vakon nem vették észre az ő saját túlzó sovinizmusát. Hogyan történhetett ez? Benes nyíltan megjósolta, hogy 40 év múlva Csehszlovákia népessége eléri a 20 milliót, Rumánia a 25-öt, Jugoszlávia a 20 milliót. Magyarország pedig 10-12 milliós ország lesz. Kormányaink miért nem tettek ellenintézkedéseket? A Népszövetség nem vette észre a kisantant országainak terveit elsorvasztásunkra. (Vagy talán tudatosan szemet hunyt annak?!) (Kostya, 143)

Az oláhok Nagy Romániáról cikkeztek, és követelésükben Debrecenig tolták ki a határukat. Nyíltan hirdették ezt, és még térképet is jelentettek meg erről. Egyik Antant állam sem ellenezte sovinizmusukat. Gróf Apponyi Albert megpróbálta meggyőzni az értekezlet résztvevőit arról, hogy nem a Trianoni Döntés aláírói hozzák meg a tartós békét, hanem az igazságos határ- kijelölés és a népakaratra támaszkodó döntés. Ezt a csehek nem fogadták el. Úgy gondolták, minél tovább fenntartják a status quo-t, annál gyorsabban megtörik a magyar ellenállást. Visszautasítottak minden békejavaslatot és határkiigazítást.

Határ-revízió helyett követelték, hogy Magyarország változzon át demokrata országgá. Ugyanakkor ők országukban bevezették az abszolút diktatúrát, teljesen elnyomva a kisebbségeket. Felvidéken magyarok ellen gazdasági elnyomást vezettek be. Kártérítés nélkül elkobozták a 200 holdon felüli magyar birtokokat, melyeket csehek és tótok között osztottak szét. A Népszövetség nem látta, vagy nem akarta meglátni a visszaéléseket. A nyugati hatalmak nem észlelték a hibás döntést és még most sem hajlandók a javításra.

1921. augusztus 29-én az Egyesült Államok különbékét kötött Magyarországgal és ebben kijelentette, hogy nem ért egyet az új határok megvonásával. Lloyd George 1927-ben így nyilatkozott: „Sohasem tulajdonítottak a trianoni békeszerződésnek olyan jelentőséget, hogy azt megváltoztathatatlannak hitték volna.” [3]

Mint ahogy ez természetes is, a felvidéki magyarok hűségesek maradtak az anyaországhoz. A magyar képviselők nyilatkozatot nyújtottak be a csehszlovák parlamenthez, melyben kijelentették, az ő véleményüket soha sem kérték ki az értekezleten és azt a jogukat, hogy sorsuk felől dönthessenek, sohasem fogják feladni.

Gimnáziumokban, egyetemeken kötelező lett a cseh nyelv elsajátítása, de a családon belül magyarul beszéltek. A tótok megosztódtak a csehekkel való egyesülés tekintetében. Egyesek a régi helyzet visszaállítását óhajtották, mások pedig, akiket a pánszláv eszme megdolgozott, még a cseheknél is sovinisztábbak lettek. A csehek uralkodtak a szlovákok fölött, akiket megvetettek. (Kostya, 144-145)

A Legfelsőbb Bíróság elkoboztatta a magyarok állampolgárságát, így 26 664 magyart tett hontalanná, teljes jogtalanságba sodort, minden törvényes védelem nélkül, ott, azon a területen, ahol ősapáik már ezer éven át éltek. Hiába kérvényeztek a Népszövetséghez, meghallgatást nem találtak.

1920. január 10-én Csehszlovákia népszövetségi tag lett. 1920. május 6-án Benes és Titulescu javaslatára az Antant visszautasította a magyar revíziós követeléseket, és véglegesnek jelentette ki a Parancsbékét. 1920. június 4-én delegációnkat az Egyezmény aláírására kényszerítették.

Június 15-én a Nemzetközi Szakszervezet, amely a szociáldemokraták uralma alatt volt, politikai és gazdasági kiközösítést hirdetett Magyarország ellen. Június 20-án Csehszlovákia csatlakozott e kiközösítéshez. Augusztus 14-én Belgrádban, Benes javaslatára, Csehszlovákia és Jugoszlávia szerződést írtak alá egymás megsegítésére. 1921. január 10-én, amikor az Antant tudatta Magyarországgal, hogy Nyugat-Magyarországot az osztrákokhoz csatolja, Csehszlovákia felajánlotta Ausztriának segítségét az esetleges magyar mozgósítás esetén. 1921. március 26-án Benes Rumániát is beszervezte a cseh-jugoszláv tömörülésbe, így létrehozva a kisantantot. 1921. április 17-én megalakult a Csehszlovák Liga, melynek főprogramja a magyarellenes propaganda, és a magyar lakosú területek cseh betelepítése volt. Ez időkben nagyszámú cseh települt a Felvidékre. Október 25-én Csehszlovákia mozgósított, mert IV. Károly király megkísérelte a trón visszaszerzését. A csehek bevezették a rögtönítélő bíróságot. 1922. június 5-én Prágában aláírták a Csehszlovák-Szovjet Pánszláv Testvériségi Szerződést. 1924. Februárjában, Lord Dickenson, a Népszövetség elnöke Lord Ramsay-vel meglátogatta Felvidéket és Kárpátalját. Jelentésükben azonnali segélyt kértek a kisebbségek megsegítésére. Benes ugyanakkor új könyvében: Probleme Nove Evropy a Zahranicny Politika Ceskoslovenska-ban elégületlenségét fejezte ki az új határok miatt. 1926. február 3-án, az új nyelvtörvény szerint, Kárpátalján hivatalos nyelvvé a cseh nyelvet tették. 1926. június 26-án az új törvény kihangsúlyozta, hogy azon állampolgárok, akik 1910 előtt négy évig itt éltek ezen a mostani csehszlovák területen, benyújthatják kérvényüket a csehszlovák állampolgárságért. Seton-Watson, 1928. március 5-i szlovákiai látogatása után, a Times hasábjain folytatólagosan hirdette az itteni kisebbségek nehézségeit, s hogy a Duna medencei status quo fenntartása veszély a békére. 1929. szeptember 25-én Masaryk elnök a Times szerkesztőjének kijelentette, hogy van egy lehetséges megoldás a területi kérdésben. Ekkor Masaryk önmaga a békés határkiigazítás gondolatára jutott. Csehszlovákiában, az 1930. december 2-i népszámlálás szerint, 7 446 632 cseh élt. A többi nemzetiségek száma 7 282 904 volt: 3.318.445 német, 2 309 972 szlovák, 719 569 magyar, 568 941 ruszin, 204 779 zsidó, 100 322 lengyel, 14 170 oláh, és 46 706 egyéb. (Kostya, 149)

A kisebbségek többször is kérvényt nyújtottak be a Népszövetséghez, hogy vizsgálják felül panaszaikat. A csehszlovák népszámlálás szerint a magyar népesség: Pozsony, Kassa, Ungvár, 20% alá esett, ami egy otromba hamisítás. 1932. március 5-én Tardieu, francia elnök meghirdette a Dunai Föderációs tervét: Az öt dunai állam dolgozzon ki egy kedvező vám díjszabást, és lassan közeledjenek egymáshoz egy Dunai Föderáció fokozatos létrehozására. 1933. február 16-án, Genf városban, Benes kezdeményezésére létrehozták a kisantant államokon belül a Diplomata Föderációt, amely magyarellenes célzattal létesült.

1933. április 15-én, a nyitrai ünnepségen a csehszlovákok képviseletében Hlinka Andrej egy kiáltványt olvasott fel, melyben követelte a Pittsburghi Egyezmény elismerését, melyet Masaryk hitelesített, mivel ez ideig figyelmen kívül hagyták. December 7-én Benes visszautasította a szlovákok követelését. 1936. március 26-án a csehszlovák Nemzetgyűlés elfogadta a törvényjavaslatot, amely az állam védelmét határozta meg. Elhatározták egy 25 km széles terület befagyasztását a határ mentén, és elkezdték a cement bunkerek építését. E területen belül a „nem megbízható” állampolgárok (magyarok) földet nem birtokolhattak, munkát nem vállalhattak és nemzeti szempontból fontos állást nem tölthettek be.

1938. április 4-én Hlinka Andrej megtett mindent, hogy megszerezze a szlovák autonómiát. Május 17-én a magyarok egyenlőségért és az önrendelkezés alkalmazásáért tüntettek Pozsonyban. Május 21-én Csehszlovákia mozgósított és 300 000 katonát helyezett a határra. Párizs és London elhamarkodottnak nyilvánította e rendeletet. Szeptember 16-án kormányunk kifogásolta a cseh mozgósítást. A következő napon a csehszlovákiai magyarok megint csak tüntettek az előbb említett jogokért. Szeptember 19-én Chamberlain, Deladier és Bonnet Londonban elfogadták Hitler javaslatát Csehszlovákia határának megváltoztatására. Szeptember 22-én Hodzsa elnök leköszönt, és Benes lépett helyébe. Jan Syrovy tábornok szeptember 23-án újabb mozgósítást rendelt el, és kihirdette a háborús állapotot.

Szeptember 29-én Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier Münchenben találkoztak. A Négyhatalmi Szervezet elhatározta a Csehszlovák Szudétaföld október 1 és 10-e közötti feladását. A magyar kisebbségi kérdés tárgyalását három nappal későbbre napolták. Október 5-én Benes leköszönt az elnökségről, a németek pedig visszafoglalták a Szudétaföldet.

Chamberlain kijelentette, csak akkor tudja garantálni a cseh határokat, ha megoldják a magyar problémákat. Pozsonyban megalakult a Nemzeti Tanács, amely önrendelkezést hirdetett és ennek megvalósításával az elcsatolt területek visszatértek Magyarországhoz. Október 9-én a magyar kormány küldöttje, Teleki Pál, és Kánya Kálmán Komáromban megkezdték a határkiigazító tárgyalásaikat Tiso Szlovákia elnökével. Október 11-én, a tárgyalás eredményeképpen a magyar honvédség megszállta Ipolyságot, a Ronyva patakon túli területet, és Sátoraljaújhelyt. Október 26-án Csehszlovákia javasolta, hogy Német-, Olasz- és Lengyelország legyenek a döntőbírák ez ügyben. Október 30-án elfogadták a megbízást. November 2-án Bécsben, a Belvedere palotában, Ciáno és Ribbentrop külügyminiszterek egyezségre jöttek, mely szerint Magyarország visszakapott 11 912 km² területet 1 600 000 lakossal. Ezt az egyezményt I. Bécsi Döntés néven ismerjük.

November 6 és 10 között honvédeink visszafoglalták az ősi földet. 1939. január 6-án a cseh hadsereg megtámadta Munkács városát, de vereséget szenvedtek. Március 7-én a csehek hűségesküt követeltek a tótoktól, melyet a szlovák kormány megtagadott. 1939. március 15-én Szlovákia kihirdette függetlenségét. Március 17-én Tiso elnök a szlovák kormány nevében felkérte Hitlert Szlovákia támaszává, melyet Hitler elfogadott, és részben megszállta Szlovákiát. Március 23-án Hitler 25 évre garantálta Szlovákia függetlenségét. (Kostya, 154)

Amikor kormányunk nyílt tárgyalásokat javasolt Csehszlovákiával, a csehek elutasították a javaslatot, mondva, hogy ez a kérdés a Szlovák Nemzeti Párt ügye, mivel Szlovákia független.

Az első világháború végeztével a Népszövetség elrendelte a Központi Hatalmak katonai erejének oly mérvű gyöngítését, hogy alig volt elégséges a belső rend fenntartására. Németországnak 100.000, Ausztria-Magyarországnak nemzetenként 35.000 katonát engedélyeztek. Támadó fegyvereket nem tarthattak, és nem gyárthattak. Ugyanekkor az utód-államok a legfejlettebb fegyverekkel nyakig ellátva álltak határaink körül. Katonai létszámuk másfélmillió katona volt, amelyet háború esetén 5 millióra lehetett emelni. Megalakulásakor a kisantant 540 000 katonával és 3 000 repülővel rendelkezett.[4]

Ez a hatalmas erő azt szolgálta, hogy ne tudjuk visszavenni történelmi örökségünket. A Népszövetség felügyelt katonai szervezkedésünkre, de szabad kezet adott ellenfelünk előkészületére.

A csehek elsőrendű programjukká tették a magyar intellektuális dolgozók elbocsátását. Magyarellenes cseh és tót nacionalistákkal töltötték fel helyüket. Ez az eljárás teljesen megegyezik a szovjet kommunista ideológiával. Jól látható a becstelen cseh és tót viselkedés. Először német-támogatók voltak, majd átsétáltak az orosz cárok táborába, azután a szovjetnek lettek majmolói. Hűségüket bizonygatták a franciák felé, hirdetőivé váltak a demokráciának, és rendíthetetlen köztársaságiaknak is vallották magukat. Nem számított, hogy hová, kinek ígértek hűséget, a lényeg az volt, hogy megtarthassák elorozott területeiket.

Benes a fentebb említett könyvében így ír rólunk: „Magyarország számára egyetlen út állna nyitva az érvényesülés felé: a csatlakozás lehetősége a lengyel-csehszlovák konföderációhoz. Ellenkező esetben Magyarországra szigorított második Trianon vár.” (Kostya, 177) Benes szerint a kisebbségi kérdés megoldható. Mondta, hogy be kell vezetni egy könnyebb lakosságcserét, és a be- és kivándorlást meg kell könnyíteni. Ez azt jelenti, hogy ha az elszakított magyarság nem akar elnyomottként élni, akkor kivándorolhat, elhagyhatja ősi földjét, de azok, akik ezt nem tudják megtenni, elkészülhetnek egy erőszakos beolvasztásra. Benes később azt írta, hogy a kisebbségek védelmét, jogainak biztosítását a demokratikus emberi jogok fogják szavatolni és nem a nemzetiségi jogok. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit a trianoni tárgyalásokon hangoztatott, amikor azt állította, hogy mi magyarok a cseh és szlovák népet elnyomtuk. A Felvidék megszerzését a nemzetiségi jog alapján kérte és kapta meg.

Az európai kisebbségi sorban élő népek a két világháború közötti időkben állandóan méltatlankodtak az 1919. szeptember 10-én kötött St. Germain-i Szerződés ellen, amely csak a nyelvi és vallási jogokat lett hivatva biztosítani. Ugyanakkor az elfogadott nemzetközi törvény kinyilatkozta, hogy a nemzetiségi jogok biztosítják a kisebbségi jogokat. Benes állítása szerint, a második világháború egyik okozója a túlzott nacionalizmus volt: „. . . ezért az új Európában a humanizmust kell előnyben részesíteni a nacionalizmussal szemben.” De „elfelejti”, hogy a két világháború között nem a kisebbségi nacionalizmus okozta a háborút, hanem az extra-soviniszta és imperialista kisebbségi célok. (Kostya, 177)

1943. decemberében Moszkvában találkozott össze Benes, a cseh kommunista párttitkár-ral, Clement Gottwald-dal, ahol egyezségre jöttek a csehszlovákiai kisebbségek sorsa felől. Elhatározták, hogy Csehszlovákiából egy nemzetiségű államot formálnak, ahol a csehek kerülnek uralmi helyzetbe és többségbe. El fogják mozdítani otthonaikból a németeket és a magyarokat. Érdekes megjegyezni, hogy ez a gondolat eredetileg nem Benes-től, hanem a fasiszta Tiso-tól származik. Tiso már előbb felkérte Hitlert, hogy deportálhassa Szlovákiából a zsidókat, magyarokat és cigányokat.

Ez a szlovák kérés nyomtatásban megjelent a bratislavai Gárdista folyóirat 1943. áprilisi számának első oldalán. 1944. december 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozott: „A szlovák földnek, amelyet szlovák őseink szereztek, szlovák utódok kezébe kell kerülnie! Nem marad ezen a földön egyetlen magyar birtokos, egyetlen áruló sem. A magyarok földjét kártérítés nélkül sajátítjuk ki.”[5]

1945. február 27-én a Szlovák Nemzeti Tanács, az 1945. évi 4-ik törvénycikkben kijelenti, hogy minden német és magyar tulajdont el kell kobozni. E törvény meg is nevezi az elkobzás okát: „A magyar és a német nemzetiség mindig a reakció és fasizmus bástyája.” Samuel Czambel hasonlóan nyilatkozik e törvényről: „Történelmi igazságot valósított meg, mivel a szlovák föld a régi elnyomók kezéből a szlovák nép tulajdonába került.[6] Czambel szlovák földről beszél, akkor, amikor tudott tény, hogy a szóban forgó föld már több mint ezer éven át magyar szuverén terület volt. Ennek magyarázatára itt nem térhetek ki, de a cáfolhatatlan bizonyítást az olvasó megtalálhatja a Hazatérés című könyvem, 119 oldalán. Czambel nem magyarázza meg hol, mikor, milyen formában nyomtuk el a tótokat, azt sem említi, hogy a fasiszta Szlovákia kivált Csehszlovákiából. Kostya írja, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács, 1945. februárban átvette a nemzeti-szocialista szlovák kormány programját.

A Szlovák Kommunista Párt határozata, az ott élő magyarok ellen kimondja: „Mindazok a magyarok, akik elősegítették vagy üdvözőlték Szlovákia déli részeinek megszállását, továbbá mindazok akik bűnt követtek el a szlovák nemzet ellen, bíróság elé kerülnek. Úgy kell őket elítélni és megbüntetni, mint a szlovák nemzet, a szlovákság és a demokrácia ellenségeit.” Ezért a Szlovák Kommunista Párt ünnepélyesen kijelenti: „Szlovákia déli vidékeit, amelyeket a múltban, vagy az elmúlt hat év alatt erőszakosan megmagyarosítottak, tervszerűen és fokozatosan el kell szlovákosítani.”[7]

Ilyen előzetes hangok hangzottak el a jól ismert Kassai Kormányprogram előtt, amely három éven át mindent elkobzott az ott élő magyaroktól, alávetve őket mindennemű megszégyenítésnek, végül kizavarva őket őseik földjéről.

1945. április 5-én a Kassai Kormányprogram a magyar nép 98%-át hontalannak nyilvánította, azzal, hogy megvonták állampolgárságukat. A 2%, amely a cseheknek hűséget fogadott, nem vesztette el állampolgárságát. Bezárták a magyar nyelvű iskolákat, a magyar kulturális szervezeteket, a sport klubokat beszüntették. Ezek a döntések voltak a legnagyobb magyarellenes visszaélések. Fábry Zoltán írta, hogy mindenfelé ilyen feliratok jelentek meg: „Ha barbárt akarsz látni, nézz a magyarra!” [8]

Az 33/1945, számú elnöki „alkotmány dekrétum” kimondja: „Azon német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszállók előírásai szerint német vagy magyar állampolgárságot szereztek, ezen állampolgárság megszerzésének napjával elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. A többi magyar és német nemzetiségű csehszlovák állampolgárok ezen rendelet életbelépése napjával vesztik el csehszlovák állampolgárságukat.”[9]

Clement Gottwald csehszlovák elnök hogyan hozhatott 1945-ben ilyen törvényt, amikor hivatalosan ez a terület még Magyarországhoz tartozott egészen a végleges ratifikálásig, amely 1947. februárban történt? Kérdi ezt Raffay Ernő, amire választ is ad, mondva: „Pontosan úgy, ahogy 1918 és 1920 között, a békeszerződés aláírásáig a csehszlovák megszállók, akik a szovjet csapatok után kúsztak lassan előre Prága felé, kész helyzetet akartak teremteni.” A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. június 5-iki rendelete, mely szerint minden megbízhatatlan személytől minden vagyona lefoglalandó. (Raffay, 32)

A 4-es cikkely kimondja, hogy megbízhatatlanok: azok a németek és magyarok, akik nem tudják bizonyítani, hogy aktívan részt vettek a háborúban németek vagy magyarok ellen, vagy lényegesen hozzájárultak volna a Csehszlovák Köztársaság visszaállításához, a cseh és szlovák nép szabadságának visszaszerzéséhez. (Raffay, 32)

A 6-os cikkely kimondja: „A német vagy magyar nemzetiséghez való tartozás megítélésénél főképpen a családi érintkezésben használt nyelv, vagy magyar, illetve német politikai párthoz való tartozás, vagy népszámlálásnál bevallott nemzetiség a döntő.” Láthatjuk, a tulajdon jog megvonását faji megkülönböztetésre helyezték. Ez pedig jogi törvénybe ütköző megkülönböztetés. 1945. augusztus 23-i törvénycikkely még tovább vitte a magyar és német népirtást. A földreform céljaira Szlovákiában elkoboztatik minden föld, minden kártérítés nélkül.

„a. német nemzetiségű személy, állampolgárságra való tekintet nélkül,

c. a szlovák vagy cseh nemzet árulója, bármilyen nemzetiségű vagy állampolgárságú,

d. olyan részvénytársaság, vagy más társaság, vagy jogi személy, melynél a tőke- vagy vagyonérdekeltség tulajdonosai vagy birtokosai 1945. március elsejével bármilyen állampolgárságú német vagy magyar személyek. . . „

Mindez még nem volt elég, mert 1945. október 25-én egy újabb törvény jött létre: „Amennyiben eddig meg nem történt volna, a Csehszlovák Köztársaság javára kártérítés nélkül elkoboztatik minden ingatlan és ingó vagyon, úgyszintén vagyonjog is, (úgymint követelések, értékpapírok, betétek, eszményi jogok), amely a német és magyar megszállás (?) tényleges megszűnésének napján, az alábbiak birtokában volt vagy még most is van. . . ” (Raffay, 33) A csehszlovák „igazságszolgáltatás” nem vette figyelembe az egyéni magánjogokat. Ez kommunista ideológia volt, de ugyanakkor alkalmazták a fasiszta ideológiát is, a közös bűnösséget a németek és magyarok ellen. (Raffay, 33)

Csehszlovákia ilyen ideológia elfogadásán épült fel, és ezért ők voltak az elsők, akik létrehozták az úgynevezett „népköztársaságot”. Mindent állami tulajdon alá vontak, de még itt is megkülönböztetést alkalmaztak. A cseh, ukrán és szláv személyektől elvett javakért valamelyes kártérítést fizettek, ugyanakkor a rendelet kimondta, hogy a németek és magyarok nem részesülhetnek kártérítésben. Jól ismert tény, hogy milyen borzasztó volt az élet a szovjet kommunista rendszer alatt, most adjuk a fentiekhez az utód-államok kisebbségellenes törvényeit, és akkor fogalmat alkothatunk a magyarok és németek szenvedéséről, pedig 896 óta élünk itt, soha nem hagyva el e területet. . . Mi nem „telepedtünk be” Csehszlovákiába, ez a föld szuverén magyar terület volt.

1945. július 17-én a csehszlovák kormány egy feliratot küldött a Potsdami Értekezlet-hez, a magyarok Szlovákiából való deportálása engedélyezésére. Az értekezlet csak a szudétaföldi és a magyarországi németek Németországba való deportálását határozta el. A csehszlovák kérvényt a Szovjetunió támogatta.[10] A potsdami sikertelenség Csehszlovákiában növelte a magyarellenességet. A Hlinka fegyveresek az utcákon menetelve sértegették a magyar járókelőket, néha véres verekedéseket idézve elő.

A magyar üldözés a „vissza-szlovákosítással” és áttelepítésekkel folytatódott. Mindenáron meg akartak szabadulni az ősi magyar lakosságtól, s mivel a deportálást nem engedélyezték, hát más megoldást találtak soviniszta céljuk elérésére. A magyarokat kimozdították régi helyeikről, szétszórva őket Csehszlovákia és az elnéptelenedett Szudétaföldön. Clementis Vladimir, Csehszlovákia helyettes külügyminisztere, 1946. október 31-én kijelentette: „A magyarokat erőszakkal kell áttelepíteni a volt Szudétaföldre.”[11] Sztálin hasonló áttelepítést hajtott végre a tatárokkal, amikor kitelepítette őket a Krím félszigetről. Clementis Vladimir jó tanítványa volt Hitlernek és Sztálinnak, de Nyugat, Csehszlovákiát és Szlovákiát mégis előnyben részesítette. 1946, november 13-án a Szlovák Nemzeti Tanács lapja, Norodna Obroda, írja: „Jogunk van asszimilálni a magyarokat és bármilyen áron is nemzeti államot teremteni. Végső célunknak a magyarok szétszórását kell tekintenünk.” (Kostya, 184)

A Kassai Kormányprogramban több mint 68 000 magyart mozdítottak el otthonaikból és szórták szét őket Csehszlovákia területén. A csehek így 160 000 katasztrális hold földhöz és 15 000 házhoz jutottak ingyen. A magyarországi tótok, akik saját szándékukból mentek át a szlovákokhoz, 15 000 katasztrális holdat hagytak hátra, és 4400 házat. Magyarország sohasem kapott ezért különbözeti kártérítést. Kormányunknak ezt követelni kellene, de még bocsánatkérés sem hangzott el a sok megszégyenítésért és egyéni sérelmekért. Ehelyett mindig minket hirdetnek „bűnös nemzetnek”.

Vigh Károly írja le a Szlovákiai magyarok sorsa című könyvében „a pozsonyi magyarság 90%-ának elűzését a szlovák fővárosból. Pozsonyban 1945. május 5-én a magyarok lakásaira szlovák katonák törtek rá. A csomagolásra fél órát adtak, majd 50-100 fős csoportokban áthajtották őket a Dunahídon Ligetfaluba.” Raffay ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy Pozsony 1938-ban nem került vissza, ezért nem volt még úgynevezett „magyar megszállás” sem. E durva intézkedés után a tótok megkezdték a „vissza-szlovákosítást”. Így leszorítva a magyarok számát tudták csak létrehozni Szlovákiát. (Raffay, 34)

1946. júniusi 17-es törvénycikk szerint a több mint 400 000 Szlovákiában maradt magyar választása az volt, hogy vagy vallotta magát csehszlováknak és ebben az esetben megkaphatta az állampolgárságot, vagy magyarnak maradt és szenvedte tovább az üldöztetést. A. Garantier nyilatkozta: „Az . . . erőszakosan megmagyarosított lakosságot nem telepítik át Magyarországra. Ennek a rétegnek, amely voltaképpen a régi Magyarország soviniszta politikájának az áldozata, lehetővé teszik, hogy visszatérjen eredeti nemzetiségéhez.” [12] Ismét megemlítem, hogy ezt a döntést az a csehszlovák kormány hozta, amely éveken át a svájci mintájú új demokráciáról papolt. Az itt élő magyarság nem bírhatta végletekig az elnyomást, reménytelenséget, mert a család túlélésére kellett gondolnia. Az életük azért is volt különösképpen reménytelen, mert nem volt újság, média, amely tovább adta volna sérelmeiket. Mit csinálhattak? 410 820 elfogadta a „vissza-szlovákosítást”. Ez azt jelentette, hogy ennyi magyar embernek kellett feladnia eredetét, kultúráját, nyelvét, csak azért, hogy élhessen.

1946. november 17-én a csehszlovák katonaság és rendőrség körbezárta a magyar falvakat, és azokat, akiket kijelöltek a deportálásra, marhavagonokba terelték, és Csehszlovákia területeire szállították. Aki önszántából nem volt hajlandó elhagyni szülőhelyét, azt összekötözték, és úgy dobták a vagonokba. Janics Kálmán A hontalanság évei című könyvében, melyet angolra és szlovákra is lefordítottak, írja: „A hadműveletek pontos tervek szerint zajlottak le, egy vagy két falut katonai egységek zártak körül, majd az előre elkészített névjegyzék alapján felszólították az elszállítandó családokat a csomagolásra. A száműzendőkkel közölték, hogy lakhelyüket el kell hagyniok, ingatlanjuk, állatállományuk és mezőgazdasági fölszerelésük elkobzásra került. A döntés ellen jogorvoslás nem volt, a családtagoknak is, korra és nemre való tekintet nélkül, menniök kellett.” Ez így tartott 99 napig. 1947. február 25-én fejőződött be. Ezalatt 44 129 magyart hurcoltak és telepítettek szét. Minden tulajdonukat a szlovákok között osztották szét. (Raffay 35)

1947. február 27-én Magyarország részéről Gyöngyösy János, a csehszlovákok részéről Clementis Vlado külügyminiszter írta alá a lakosságcsere egyezményt. Ennek eredményeképpen 60.252 tót települt át Szlovákiába, és 76 613 jött Magyarországra. Ez még mindig nem volt elég arra, hogy Szlovákia nemzeti állammá váljon, mert még mindig nagyszámú magyar élt ott. A Szlovák Telepítési Iroda kijelentette, a magyarokat újra szét kell osztani. Kostya a csehszlovákiai magyarok sorsát négy kategóriába osztja:

E program következtében 31 000 magyar értelmiségit háborús bűnösnek nyilvánítottak, és mint ilyent az ország elhagyására kényszerítették.

A Szlovák Visszatelepítési Iroda 84 141 magyarnak tagadta meg a szlovák állampolgárság felvételét. Ennek következtében kivetettek lettek, rugdalhatták, rabolhatták őket és zsákmányává váltak a soviniszta irígység túlkapásainak. Az 1950-es népszámlálás érzékelteti ezt a borzasztó helyzetet. Csak 367 733 vallotta be magát magyarnak. Miért hallgat ez ügyben a nyugati sajtó? Most, hogy jó viszony van Nyugat és Kormányunk között, meg kellene értetni velük, hogy ez így nem mehet örökké. Elég volt a bűnösség felvállalásából és igen is kérjük az egyforma igazságos elbírálást, és a határkiigazítást. Mert csak így orvosolhatók a sérelmek. Nem akad, aki elrendezné Közép-Európa lelki nyugalmát, mert ez lenne a hosszantartó béke alapja. Már két világháború tört ki ezen a területen. Az első világháború után nem hoztak igazságos békét, ezért tört ki a második és most is izzik a parázs. Remélhetőleg nem ezt az izzást akarják lángra lobbantani, mint tették már két esetben is. . . A magyar nép megköveteli az egyenlő elbírálást. A Nagy Hatalmak csak ennek alkalmazásával tudják elérni a népek bizalmát. A politikusoknak nem a status quo fenntartását kellene szavatolni, hanem a történtek igazságos ismeretét, hátterét vinni a köztudatba és ennek alapján orvosolni a sérelmeket.

A csehszlovák kormány még a közelmúltban is fenyegetőzött: „Kormányunk abban az esetben, ha Magyarországgal nem sikerül megegyeznie, megtalálja azokat az eszközöket, amelyek segítségével a magyar kisebbség kérdését egyszer és mindenkorra megoldja, ha kell, pusztán belügyi eszközökkel. Szlovákia és déli határvidéke minden esetben már csak szlovák lehet.”[13]

Zvara Juraj újságíró leírja, hogy a szlovákok milyen módot találtak a megoldásra. “A szlovák újratelepítési akció 9610 családot, 41 640 személyt érintett. Az elhurcoltakat 393 községből, 17 járásból válogatták össze.” Zvara említi, hogy 5128 paraszt család volt köztük. Közel ezerre tehető a száma azoknak, akik a végrehajtás során alkalmazott erőszak, vagy a fűtetlen marhavagonban való szállítás következtében meghaltak. A magyar tulajdonosok helyébe Szlovákia északi vidékéről telepítettek át hegyvidéki szlovák telepeseket, önkéntes cseh földműveseket, akik minden ellenszolgáltatás nélkül megkapták a deportált magyarok házait, állatait és gazdasági felszerelését. [14]

Hasonló deportálásnak lehetünk tanúi a koszovói események kapcsán, 1999-ben, amikor a szerbek az albánokat kiűzték otthonaikból.

Fábry Zoltán, szlovákiai magyar író feliratot küldött szét a szlovák értelmiséghez, A Vádlott megszólal cím alatt. Ebben a 80-oldalas okmányban emberséget, megértést és igazságot követelt, felkérve őket, hogy állítsák le a túlkapásokat, amelyeket a soviniszta dühöngés idézett elő. Egyetlen választ sem kapott. „Ez volt a legfájóbb”, írja. Sokan közülük, akik megkapták a feliratot, most az USA-ban élnek, mint cseh vagy szlovák bevándorlók.

1946. augusztus 14-én, a Párizsi Béke Értekezleten külügyminiszterünk felemlítette a cseh bánásmódot a magyar kisebbségekkel szemben, erre fel, egy nappal később Masaryk a magyar kisebbségek csehszlovákiai vezetőjét vádolta a lidicei gyilkos Frank-al való összedolgozásával. Masaryk ezért deportáltatta a magyarokat Csehszlovákiából! A. J. Vishinsky, a szovjet meghatalmazott támogatta Masaryk magyarázatát. Kijelentették, a magyar deportálást nem lehet elkerülni, de nem említették Szlovákia fasiszta szerepét. Szeptember 20-án az amerikai, 23-án az angol delegáció ellenezte a magyar deportálásokat. A 1947. február 10-i békeszerződés szövege hiányolja a törvényt, amely kimondja a több mint 3 millió csehszlovákiai, jugoszláviai, rumániai, és ausztriai magyar jogát. Kostya szerint kompromisszum történt. Csehszlovákia kormánya ezért figyelmen kívül hagyta az egyezményt és november 19-én, elnöki rendelettel „munkás táborozás” cím alatt, 88-as cikkely rendelettel, elkezdte megint a magyarok cseh területen való szétszórását. Fábry Zoltán a fentebb említett feliratában nemcsak követelést, de kérdést is vetett fel: „Miért tipornak a győztesek elsősorban a szlovákiai magyar népcsoporton? Miért éppen a magyar kisebbségen, amelynek írói, szellemi emberei bátran és tisztességesen vizsgáztak emberségből a két világháború közötti időszakban? Miért éppen a szlovákiai magyarokon, akiknek egyetlen politikai vezetője, Esterházy János, a pozsonyi szlovák parlamentben, a dühöngő terror korszakában egyesegyedül mert szembeszállni a nemzetiszocialista árral?” (Kostya, 186) Gróf Esterházy János, az 1938. november elsejei Bécsi Döntés után, amikor Szlovákia, Tiso vezetése alatt, elnyerte függetlenségét, Szlovákiában maradt, hogy az ott élő 67.000 magyar ne maradjon vezető nélkül. Az ő érdeme volt, hogy az itteni magyarság mentes maradhatott a nemzeti szocialista befolyás alól.

A zsidó deportálást elrendelő 1942. 68. számú szlovák alkotmány-törvényt a 80 szenátor közül egyedül Esterházy merte ellenezni, mert nem akarta a 90 000 zsidó deportálását, ezért a Gestapo őt be is börtönözte. Esterházy ezzel kapcsolatban így nyilatkozott: „Szégyellni való, hogy egy kormány, melynek elnöke és miniszterelnöke jó kereszténynek vallja magát, képes a zsidó lakosságot a hitleri koncentrációs táborba küldeni.” [15] Ezidőben Szlovákia, a Tiso adminisztráció, 68 000 zsidót adott át a németeknek. A szlovák ügyintézés Esterházyt halálra ítélte. Majd, enyhítésképpen, a szovjet gulag-ba száműzték. 1949-ben szabadult és a Mirovi börtönben halt meg, 56 éves korában.

Esterházy politikai programja nem akart sem uralkodó, sem kisebbségi osztályt. Egész életén át azon fáradozott, hogy elviselhetőbbé tegye a kisebbségek életét. 1938. október 6-án, amikor Zsolnán kikiáltották a független Szlovákiát, azonnal követelte a többi kisebbségi nép függetlenségét és népszavazást a hovatartozásról. Kezdetben támogatója volt Hlinka Andrej Nép Pártjának, de amikor meggyőződött ennek német barátságáról, kivált a pártból. Az I. Bécsi Döntés utáni időkben Szlovákiában maradt. A szlovákok függetlenségi törekvéseiktől tüzelve nem fogadták el irányelvét, pedig ez, még most is nagyon időszerű lenne, mivel Felvidék és Magyarország földrajzilag és gazdaságilag egymásra utalt.

Kostya Sándor írja, hogy Fábry levelére a választ húsz évvel később Zvara Juráj adta meg, 1964-ben, a Prehled időszaki újság 5-ös számában. Hiba volt, hogy a csehek megvonták a magyarok jogait, de kihangsúlyozza, hogy mindennek ellenére szükség volt erre, mert a külső és belső okok ezt kiváltották. „Tudni kell, milyen volt a nemzetközi helyzet, amikor a nyugati imperialisták mind a csehszlovák, mind a magyar burzsoázia számára Magyarországon tartották forrón a vasat s nem lehetett tudni, nem történik-e újra kísérlet a Köztársaság kívülről való megtámadására a magyar nemzeti kisebbségi kérdés címén, amit aztán a csehszlovák burzsoázia használt volna ki a magyarellenes sovinizmus terjesztésére. . .” (Kostya, 187) A Kassai Kormányprogram és a Kommunista Párt volt hivatott elővigyázatból tenni ilyen intézkedéseket, hogy a Bécsi Döntés ne tudjon megismétlődni. Ezért – folytatta a levél – a megbeszélések folytatódtak, hogy a kétoldali lakosságcsere 1945-1946-ban eredménnyel végződjön. „Ezért mentünk a párizsi béketárgyalásokra lakosságcsere és esetleg a magyar lakosság Csehszlovákiából való további eltávolítása jóváhagyásának követelésével. Hogy megszűnjenek a nemzeti viták okai, amelyek zavarnák a háború után a konszolidációt. Ezért ismerte el a párizsi konferencia Csehszlovákiát a csehek és szlovákok nemzeti államának.”[16]

Zvara Juráj fogalmazása szerint, Csehszlovákiának félnie kellett 1945-ben Magyarországtól, hogy erőszakkal visszaveszi elrabolt területét. Akkor, amikor az ország gazdaságilag teljesen kimerült volt, amikor a háború okozta tüzek még alig hamvadtak el, akkor, amikor nem volt magyar katonaság, az ország pedig szovjet megszállás alatt szenvedett. 1945-től az iskolákban nem volt szabad említeni sem az elvett területeket – Erdély, Felvidék, Délvidék, Őrség, Fiume, Kárpátalja és Árvamegye népét. Hát nem nyilvánvaló a tudatos félremagyarázás? A vádat ránk hárítani a cseh bűnösség takarása végett? Zvara helyesnek találta a cseh cselekedetet, vádolta ugyan Benest és a Kommunista Pártot, de mint szükséges és egyetlen lehetőséget, elfogadta. Ellenben elfelejtette megemlíteni, hogy Benes és Gottwald már 1943-ban megegyeztek a német és magyar kisebbség radikális megoldásában. Azt sem említi, hogy a Kassai Kormányprogram először is a Kommunista Párt programja volt.

Ha bármely alkotmányos állam elnyomja kisebbségeit, akkor a kisebbségek a nemzetközi fórumhoz fordulhatnak, hogy a nemzetközi törvények ráhatásával biztosítsák politikai, kulturális, nyelvi és gazdasági szabadságukat. Ez mind rendben is lenne, de a szocialista köztársaságok nem ismerik el a nemzetközi garanciát. Kisebbségi problémájukat saját nemzeti ügynek tekintik. A szocialista köztársaságok nem iktatták a kisebbségi jogokat alkotmányos törvényeik közé, az ezzel kapcsolatos döntéseket a kommunista vagy szocialista párt hatáskörébe utalták. A párthatározatokat pedig az ott lappangó soviniszta célok irányítják. (Kostya, 189) Az 1946 és 1948 közötti Csehszlovák Kitelepítő Bizottság elnöke, Okali Dániel így nyilatkozott: a Kassai Program még mindig törvényben van, csak nem olyan erőteljesen. A „Prágai Tavasz” alkalmával, 1968-ban – melyet a szovjet T-34-es tankok eltapostak – Duray Miklós vezetésével a magyar kisebbség megpróbálta lerázni a cseh elnyomást, sajnos, sikertelenül.

1978-ban, Csehszlovákiában Duray megszervezte a Magyar Kisebbség Jogi Bizottságot, azzal a szándékkal, hogy alkalmat adjon a magyaroknak szervezetileg a védekezésre, felhasználva a Csehszlovák Alkotmányban található kisebbségi jogokat. Ez a bátor szervezett kiállás meglepte a kormányt, de 1982-ben Durayt már bebörtönözték, és burzsoá nacionalistának nyilvánították. Népszerűsége sok külföldi és magyar intellektuálist vonzott a tárgyalásra, ezért a szlovák soviniszták kénytelenek voltak a tárgyalást felfüggeszteni.

1983. novemberében a Csehszlovák Kormány új iskolai törvényjavaslatot terjesztett elő. Bezártak volna minden magyar iskolát. A Duray által akkor szervezett Kisebbségi Jogi Bizottság a Hussak Gustav elnökhöz fellebbezett, és ennek következtében a javaslatból nem lett törvény, értesítették a Bizottságot, hogy az iskolákat nem lehet törvényileg bezárni, de a Kormány kieszközli, hogy ez megtörténhessen miniszter tanácsi döntéssel. Röviddel utána Durayt megint bebörtönözték, és szigorított fogságban tartották, hetekig még a felesége sem látogathatta meg. Ekkor a vád ellene az volt, hogy Csehszlovákia jó nevét akarta befeketíteni. A Magyar Emberi Jogi Alapítvány tüntetett New York-ban és Ottawában, így sikerült kiszabadítatni Durayt.

A Csehszlovák Kormány célja nyilvánvaló volt. 1943-ban nem sikerült teljesen kiirtani a magyarokat, ezért a Kassai Programban ezt felgyorsították. A sok ezer magyar és vezetőik likvidálása után azt hitték, végleg megtörték a magyar ellenállást, a maradékot meg beolvasztják. De az elnyomás új vezéreket hozott, akik szembeszálltak velük és feltárták a szlovák szocialista nacionalisták cselekedeteit.

A magyar küzdelemben csekély remény mutatkozott. Csehszlovákiában akadt egynéhány bátor tárgyilagos személy, akik támogatták Durayt. A vész csak onnan származik, hogy egyetlen egy szlovák vagy cseh emigráns sem vállalkozott Duray támogatására. Ez jól tükrözi a szlovákok kinti politikai nézetét, amely megegyezik az otthoni cseh és szlovák látszat-szocialista vezetők nézetével. Ha ez nem így lenne, akkor támogatták volna azon cseh értelmiségieket, akik kiálltak Duray érdekében. (Kostya, 189-192)

A magyarok kiirtása folytatódott nemcsak a fent említett módon, hanem a magyar földrajzi nevek, városok, falvak, megyék, erdők, völgyek, hegyek, patakok neveinek szlovákosításával. A sajtóban magyar nevek említése tiltva lett. Pozsony vagy Kassa nevének leírásáért 20 000 arany koronabüntetés járt. Több száz éves történelmi magyar városi utcaneveket kereszteltek át. Komáromban csak a Jókai nevet hagyták meg, de ezt is tót kiejtés szerint, Jókaihó- ra változtatták.

Ezzel ellentétben Csonka Magyarország azon területein, ahol a szlávok élnek, magyar türelem és megértés elve alapján a helynevek kétnyelvű felirattal bírnak.

Potsdami Egyezmény utolsó kitétele követelte, hogy Magyarország deportálja vissza a németeket. Ez nem a magyar kormány vagy a nép követelése volt. Ezt a németek sem követelték. A többi legyőzött néptől sem követeltek ilyen intézkedést. (Bulgár, Finn) A Potsdami Egyezmény két dolgot szolgált. Az egyik, hogy helyet csináljon a Csehszlovákiából áttelepített magyaroknak. A másik pedig, hogy megrontsa a magyar-német jó viszonyt, mivel a nép úgy gondolhatta, ez a magyarok kérésére történt. Hogy megint támogató nélkül maradjunk.

Kostya írja, a szlovákok a Trianoni Egyezményt megelőző időkben, a cseh propaganda hálójába kerültek, és ellenünk, magyarok ellen fordultak, akik már 1790 óta békés úton azon fáradoztunk, hogy megoldjuk a kisebbségi kérdést; akik 1848-ban, elsőnek a világon törvényerőre hoztuk a Kisebbségi Jogi Törvényt, amely biztosította jogaikat. A szlovákok elutasították a Kossuth által javasolt Duna Föderáció-t, mert úgy vélték, hogy a tízmillió, központilag elhelyezkedő magyarság lett volna az uralkodó hatalom.

Egynéhány évtizedes cseh együttélés után a tótok rájöttek, hogy a cseh testvéri ölelés túl szoros, ezért szakadtak szét. A szétválás után tulajdonképpen sohasem lettek függetlenek egészen 1993. januárig, mert 1939. május 14-én Szlovákia nem független állam lett, hanem csak német védnökség. A magyarellenes zsarnokság ellenére a magyar kisebbség még mindig létezik Szlovákiában, és amikor tudja, ki is mutatja nemzeti érzését. 1945. decemberében egyezség született Sztálin, Molotov és Benes között, hogy a háború végeztével Kárpátalját a Szovjetunió kapja meg. Ennek fejében a csehszlovákok kiirthatják Felvidékről és Kárpátaljáról a magyarokat. Janics Kálmán bemutatta azt, hogy a csehszlovák 1945-évi, 33-as és 108-as törvényrendeletek, amelyek a szlovákiai magyarok sorsát szabályozzák, szóról szóra egyeznek az 1942-ben a szlovák fasiszták által törvénybe iktatott zsidóellenes törvény szövegével. A magyaroktól elvették állampolgárságukat, és mindenüktől megfosztották őket. A szavazati jogot csak a tótok gyakorolhatták. Ezért, az 1946-os és 48-as csehszlovák választásokon a magyarok nem szerepeltek. A helyzet 1948. október 13-án javult, amikor visszakapták a csehszlovák állampolgárságot. A „Prágai Tavasz” leverésével 1968-ban a magyar üldözés megint csak felújult. (Kostya, 194)

Még kell szólnunk a jelenlegi szlovákiai magyarok életéről. 1968. október 27-én az új alkotmány a kisebbségeknek egynéhány emberi alapjogot biztosított, de ugyanakkor a Szlovák Szocialista Köztársaság elhanyagolta, nem fejlesztette a 10 000 km² dél-szlovákiai magyar területet, azzal a szándékkal, hogy rákényszerítsék őket az önkéntes kitelepülésre, munkahely, lakáshiány miatt. Azok, akik rákényszerültek a magyar közösség elhagyására, lassan beolvadtak. 1950 és 1978 között a csehszlovák állam 223 magyar iskolát zárt be, a legtöbbet Felvidéken. Ez időkben a magyar fiatalok szlovák iskolába való beiratkozása 20%-al emelkedett. Iskola politikájuk nagyon megkülönböztető bánásmóddal bírt. Az 5-ös szlovák törvény, 1.c. cikkelye engedélyezte a kisebbségek magániskoláztatását, de Csehszlovákiában magániskolát nem engedélyeztek. Ezért, a magyar iskoláztatás jogát az állam kapta meg. Csehszlovákia iskola politikájának célja, elsorvasztani a magyar iskolákat, ezért az állam egyszerűen figyelmen kívül hagyta a magyar szülők óhaját és nyomást gyakorolt rájuk, hogy állami iskolába járassák gyermekeiket. Azok, akik mégis magyar iskolázást választották, kevesebb lehetőséget kaptak a munkaszerzésre. 1977 óta a magyar tanítóképző diáklétszámát erősen korlátozták, s ennek következményeként egyre csökken a magyar tanítók száma is.

Az 1998-as szlovák választásokon, a Magyar Koaliciós Párt 304 839 szavazatot kapott, amely 9.12% és 15 képviselői mandátum.

A legtöbb politikus azt nyilatkozza, hogy túl késő a határkiigazítás, mert az idegenbe szakadt magyarság nagyon szétszóródott és már beolvadt. Egy kívülálló számára valóban ezt a látszatot keltheti, hogy például Pozsonyban az utcán nem lehet magyar beszédet hallani. De az 1998-as választás más képet mutatott. Az évtizedes szlovákosítás és kitelepítés, szétszóratás, az állampolgárság megvonása ellenére, a Magyar Koaliciós Párt került ki győztesen, minden magyarlakta területen. Az 1991-es népszámláláson 608 000 lélek vallotta magát magyarnak. Az 1998-as választás azt mutatja, hogy majdnem minden szlovákiai magyar támogatja a Magyar Koaliciós Pártot. Ezért nagy szükség van a határkiigazításra vagy legalább is egy teljes magyar szlovákiai autonómiára.

A rumániai kisebbségek bánásmódja sem volt jobb. 1944. szeptember 12-én írták alá a Szovjet-Rumán Fegyveregyezményt. Ez az egyezmény érvénytelenítette az 1940-as Bécsi Döntést. Rumánia ekkor kapta vissza egész Erdélyt, a sikeres szovjet átállásért, (szerződés-szegése vagyis árulása jutalmaként), és így jött létre a Petru Gorza Kommunista Kormány. Gorza kétarcú politikát játszott a magyarokkal szemben. Kezdetben engedékeny volt, ami félrevezette az Erdélyi Magyar Népi Szövetséget. Ezért a szövetségi gyűlés csak félig-meddig fogadta el Észak-Erdély egyesülését Rumániával. Azok, akik átláttak Gorza politikáján, mint Márton Áron püspök, új határkijelölést javasoltak, amely több mint egy millió magyart csatolt volna vissza. „Mi nem akarunk igazságtalan megoldást, nem akarjuk az olyan dél-erdélyi megyéket elvitatni, ahol a román nemzetiségű lakosság többségben van, csak olyan területeket, ahol a magyar anyanyelvű lakosság van többségben. A Dél-Erdélyben maradt magyarok és az Észak Erdélyben maradt románok önkéntesen helyet cserélhetnének.”(Raffay, 40)

Lakatos István szintén nyilatkozott a békés határelrendeződésről. „Én kijelentem Önök előtt, hogy nem akarok semmiféle igazságtalanságot a román néppel szemben. De igazságtalannak találom azt, hogy 10 millió magyar, akik 1918-ban éltek Magyarország területén, az kapjon a területéből 93 000 km²-t, és a 2 900 000 román 104 000 km²-t. Egy területet, amelyen vegyesen lakik a román és a magyar lakosság, igazságosan csak úgy lehet elosztani, ha nemcsak az egyik kapja az egész területet, hanem mindkettő áldozatot hoz és a lakosság arányszáma szerint osztoznak. 1910-ben Erdély lakosságának 48%-a román volt, és csak 36%-a volt magyar. Ez jár nekik az igazság nevében. De nem az egész Erdély, közel 2 millió magyarral együtt. A 2 millió magyar nem birkaállomány, amelyet a franciák elajándékozhatnak Romániának, csak azért, mert 1916-ban az ő oldalukon léptek be a háborúba.” (Raffay, 40)

Az 1910-es népszámlálási adatok e tanulmány függelék részében részletes felvilágosítást nyújtanak.

A rumánok sok magyar tanítót, egyházi személyt, orvost, színészt, irót börtönöztek be és öltek meg. Márton Áron püspök igazságos követeléséért tíz év magányos börtönbüntetést és munkaszolgálati kötelezettséget kapott élete végéig. Lakatos István tíz év magánbebörtönözést és 25 év munkaszolgálatot. Szász Pál tíz év magánbebörtönözést. Raffay idézi Kocsis Istvánt: „Macalik Győző, erdélyi titkos püspököt, a jilavai börtönben kínozták halára, 1952-ben. Scheffer János, szatmári és váradi püspököt ugyanott ugyanazon évben, Bogdánffy Szilárd, szatmári és váradi titkos püspököt már nem ugyanott, hanem a nagyenyedi börtönben 1953-ban, Boga Alajos, erdélyi püspöki helytartót pedig a máramarosszigeti börtönben 1954-ben.” (Raffay, 41) Mindezt azért kellett elszenvedniük, mert magyarok voltak. Mikor nyújtjuk be kártérítési követeléseinket a szenvedésekért, megaláztatásokért?

Kazár Lajos írja: „A kidolgozott magyar és német romániai kisebbség számarányának lecsökkentése már megkezdődött 1944 őszén. . . Romániai Maniu Gárdisták. . . visszatértek Észak-Erdélybe, amely 1940-ben visszakerült Magyarországhoz. Több ezer magyar civilt gyilkoltak meg.”[17] A háború után Erdélyt visszacsatolták Rumániához.

1956 után a magyarellenes oláh cselekmény még inkább életre kelt. 1958-ban, amikor a Szovjet kivonult Rumániából, szabadabbul folytathatták gyűlölködő gyakorlatukat, amelynek célja a nemzeti Rumánia létrehozása volt. Engedélyezték a zsidóság kivándorlását. A németeket pénzért kiárusították. Csak a magyarok maradtak magukban mint préda. A világsajtó sohasem emelte fel óvó szavát érdekünkben.

6. A magyar és egyéb etnik közösség megszüntetése a látszat gazdaság újratelepítése révén.

Ilyen rendelkezés egyenértékű egy kulturális népirtással, mint ahogy ezt kimondja a U.N. Dokument E/447-1948 Egyesült Nemzetek Bizottsága. „A nyugati kormányok általában elhallgatják az emberi jogok román megsértéseit, még akkor is, ha a vádat az Amnesty International emelte azzal, hogy kulturális genoszidium folyik.”[18]

1957 után az oláh börtönök megteltek magyar fiatalokkal, akik valamilyen formában szolidaritást vállaltak az 1956-os magyar forradalmi szellemmel. Az oláhok szemében az ilyen megnyilvánulást irredentista óhajnak tekintették. Ceaucescu-t a Nyugat úgy ünnepelte, mint hőst, aki szembe mert nézni Sztálinnal. Az oláh tankönyvekben minket barbár hordának ismertetnek, magukat Erdély őslakóinak. Amikor az oláh elnyomás a tetőfokán állt, egy hős temesvári püspök, Tőkés László, hozzájárult a gyalázatos Ceaucescu diktatura megdöntéséhez. Az oláh nép, amely együtt szenvedett velünk, székely és erdélyi magyarokkal, abban reménykedett, hogy új rumán kormányzatot létesítenek. Rájöttek, hogy a soviniszta, nacionalista politika nem vált be, ezért egyezséget kerestek az erdélyi magyarokkal és székelyekkel, létrehozni egy emberibb társadalmat, de rövid időn belül a rumán kormány megint csak visszatért megszokott soviniszta politikájához. Hogy az új kormányrendszert most „demokráciának” hívják, ne tévesszen meg senkit, mert a régi soviniszta állampolitika mélyen beleívódott az oláh nép vérébe. Még olyan híreket is lehet hallani, hogy „megint megszálljuk Budapestet”. 1990-ben, a rumán negyedik hadsereget magyar határok mentén feltöltötték.

Jugoszláviában a magyar ellenségesség többnyire a szerbek részéről állt fenn, és folytatódott a második világháború alatt és a későbbi időkben. Varga István, a bácskai Topolya falu lakosa, Tito marsallal együtt részt vett a spanyol civil háborúban. Innen visszatérve, Tito rábeszélte Vargát, hogy Bácskában toborozzon egy magyar hadosztályt, amely a jugoszláv kötelékekben fog szolgálni. Egy magyar partizán csoport csatlakozott Varga alakulatához, és nagy propagandát fejtettek ki a bácskai magyarság között. Jelszóvá tették: „Mutassuk meg mi magyarok, hűségünket Tito elvtárs és az új Jugoszlávia iránt. Mutassuk meg, hogy nem értünk egyet a magyar fasisztákkal. Mutassuk meg, hogy mi fegyverrel harcolunk az új Jugoszláviáért. Aki nem jelentkezik az fasiszta és a nép ellensége! Mint ilyen, aztán el fogja venni méltó büntetését. Meg fogjuk semmisíteni.”[19] E hadosztályt „Petőfi Brigádnak” nevezték. A propaganda kifejtés hatására majdnem minden család küldött egy „önkéntest”. Varga István volt a parancsnok. A Petőfi Brigád megalakulása azt a látszatot keltette, hogy a vajdasági magyarok ellenezték e terület visszacsatolását Magyarországhoz, ezért fogtak fegyvert Tito oldalán. Ezek a szerencsétlen „önkéntesek” borzasztó helyzetben voltak, az önmarcangolás miatt is, mert harcolniuk kellett igazi, régi hazájuk ellen.

Ekkor már a második világháború a végéhez közeledett. Tito meglátása szerint ez a magyar hadtest nem élhette túl a háborút, mert ez esetleg veszélyt jelentett volna Tito abszolút uralma elérésében. E hadosztály szorult helyzetben, nem adhatta meg magát a németeknek, mert családjaik Bácskában, Vajdaságon éltek. Tito csetnikjei kegyetlen bosszút álltak volna a családokon, ha észreveszik, hogy nem teljes odaadással harcolnak. 1945. áprilisában, Tito támadásra küldte ezt a gyengén fegyverzett hiányosan felkészült hadat minden tüzérségi biztosítás nélkül, a tankokkal és nehéz tüzérséggel rendelkező német hadtest ellen. E csata több mint egy hétig tartott. Minden erőfeszítés ellenére 90%-a e brigádnak odaveszett, Varga Istvánnal együtt. A brigád katonái hűek maradtak a magyar katona jó hírnevéhez. Elfogadták a lehetetlent, megmenteni az otthon maradottakat, de halálba menetelésük sem segített ezen.

A rácok lemészároltak minden itt élő németet. A magyar megöltek száma közvetlen háborús cselekmények következtében, és nem közvetlen háborús cselekedetből (bebörtönzés, éheztetés, kínzás és kórházi kezelés következtében, ahol magyar soha nem gyógyult fel) 60 000 körüli.

1994. szeptembertől, Stollmár G. Ilona folytatólagos cikksorozatot írt, Keresztény Magyar Vetés címmel, a jugoszláv szörnyűségekről.

Az 1941-ben kezdődött magyarellenségesség a szerbek között idővel mind jobban kiszélesedett. Ismertetnem kell röviden a bácskai vérengzés egyes részleteit, melyeket mindeddig sikerült nekik titokban tartani. A jugoszláviai kommunista diktatúra meggátolta a magyarellenes bűntények feltárását a nemzetközi közvélemény előtt. A háború óta több nemzetnek visszafizették elvesztett javaikat, sőt, többszörösen is megfizettették az elszenvedett fájdalmakat; ugyanakkor mi még meg sem említhettük az ellenünk elkövetett bűntényeket, mert azonnal soviniszta, nacionalistának bélyegeznek, s a sajtó véleménye szerint ez a legnagyobb vétek manapság. Csak egyetlen nemzetnek szabad fájdalmait, sérelmeit szüntelenül felemlíteni.

1941-ben, amikor Délvidék egy része visszakerült, a bevonuló magyar katonákat a jugoszláv partizánok háztetőkről, bokrok és fák mögül orvul támadták menetelés közben. Ennek megállítására, az adai magyar katonai parancsnok elfogatott 17 partizánt, akiket agyonlövetett. A szerbek később bosszúból a környéken 200 magyart hajtottak össze és válogatott, borzasztó kínzások után mind kivégezték. Mohol faluban 760 magyart kínoztak heteken át. Szíjat vágtak ki a hátukból, majd meztelenre vetkőztetve a Tisza partján agyonlőtték őket. Varga Lajosnak, a falu papjának kéz- és lábkörmeit kitépték, hasát felvágták, hogy belei kilógtak, majd felakasztották –csak azért, mert a visszacsatoláskor a hazatérő magyarokat éljenezte. Partizán nők leszaggatták Dr. Takács József, péterrévi plébános palástját; kitépték nemi szervét, és testét napokon át forró vasrúddal égették. Végül, amikor megelégelték szenvedését, november 19-én a templom falánál agyonlőtték. 1941-ben Csurgón elfogtak két csendőrt, akiket karóba húztak.

Újvidék visszatérésekor egy rác tiszteletes lánya virágcsokorral jött üdvözölni a magyar bevonulók parancsnokát, majd a virágcsokorba bújtatott pisztollyal agyonlőtte a parancsnokot. A felháborodás hevében az elfogott lányt, apját és egynéhány társát agyonlőtték. Mielőtt agyonlőtték őket, a falu magyar papja lépett elő és kérte, hogy őt is végezzék ki, a falu békéje érdekében. Két és fél év múlva, amikor a rác agresszió kezdődött, a rácok ugyanezt a magyar papot lőtték agyon elsőnek. A 3300 csurgói lakos közül csak egynéhány maradt életben.

Feketehalmi Czeydner vezérezredest a magyar vértörvényszék 869 rác megöletéséért vette pörbe. Ugyanakkor a jugoszlávok csak 756 partizán megölésével vádolták őt. Ez mutatja, hogy a magyar hadvezetés nem rendelte el a partizánok agyonlövetését, amikor erre sor került, az mindig az orvtámadás megállítását szolgálta. Ugyanakkor a rác bosszúállások ártatlan civil lakosság ellen irányultak. Zablya faluban egy apának nyolc fia volt, és mind a nyolc fiút arra kényszerítették, hogy díszmenetben vonuljanak apjuk kivégzéséhez. Miután az apát kivégezték az idősebb fiú volt soron a kivégzésben, és az ő öccseinek kellett díszmenetelni a kivégzéshez. Ezt az eljárást alkalmazták minden egyes kivégzésnél, de a legfiatalabb, aki ekkor 13 éves volt, megtagadta a díszmenetet a bátyja kivégzésére. Amikor a díszmenetre akarták kényszeríteni leköpte fogolytartóját, aki erre kiverte fogait; herezacskóját dróttal összekötve, hátul kifeszítve, kalapáccsal verte. E faluban 2000 magyart öltek meg ehhez hasonló szörnyű módon.

A folytatólagos délvidéki tömegmészárlás következtében kb. 10 000 magyart öltek meg magyarságukért, de még nevüket sem volt szabad említeni. Évtizedek múltán sem mertek a szemtanúk szólni, mert e titok feltárása halálbüntetéssel járt. E tilalom még most is fennáll. Még a gyerekek sem ismerhették meg a valóságot.

1941-ben a rácok összeterelték a környék lakosságát, a vasútállomásnál kilencet összekötöztek, lábaikat sínekre helyezték, a mozdony átszaladt rajtuk és csak e borzalom megtörténte után tették a nyakukat a sínre, hogy a mozdony végezzen velük.

1849-ben Szenttamási-ban, a magyar szabadságharc idején, katonaságunk az itteni katolikus templomban 37 magyar gyermek fejét találta a testtől levágva. Felháborodásukban 2000 rácot agyonlőttek. Egy évszázaddal később, 1945-ben ez esemény megtorlására a rácok 3000 védtelen magyart öltek meg Szenttamásin. 20 méter hosszú, 7 méter széles mély árkot ásattak velük, kétszázas csoportba sorakoztatták, és a sáncokba lőtték őket. A következő kétszáznak kellet őket eltemetniök. E kis faluban öt ilyen tömegsírt találtak. E szerencsétlenek között volt egy hét hónapos állapotos asszony. Méhéből kivágták gyermekét, és egy döglött macskát helyeztek bele. Egy negyvenöt éves asszonynak súlyos sebesüléssel sikerült az egyik tömegsírból kiásni magát, de segítség nélkül végül is elvérzett.

Óbecsén 600 magyart öltek meg. A falu papja, a hatvanöt éves Péternyi Ferenc borzasztó halállal halt. Egy fiatal rác partizán lány testének csontjait összetörte. Levetkőztette, a földre fektette, és szöges csizmában testén és heréjén fel- lejárkált. Végül kidobták az ablakon és úgy lett jelentve, hogy öngyilkos lett. Óbecsén a férfiak nemi szervét levágták, és szájukba tömték a kivégzés előtt. Minden faluban és városban ilyen szörnyű kínzások mentek végbe. Mozsoron 69 magyart öltek meg válogatott, barbár kínzások közepette. „Kedvelt módszer” volt a hasfelvágás, körömkitépés, here összezúzás.

1941-ben Zomborban a magyarok elfogtak 11 rácot, akiket törvény elé állítottak magyarellenes cselekedet miatt. A törvény nevében agyonlövettek. Két és fél év után a rác bosszú iszonyú volt. Az ottani lóversenypályán, 2500 magyart öltek meg. Kivégzésük előtt parázs szőnyegen futtatták őket. Sokakat élve dobtak a tömegsírokba. Gyakran a segélykiáltás még másnap is hallatszott a tömegsírokból. Megtörtént, hogy álló helyzetben temették őket, úgy hogy a fej még nem volt befedve, majd tank roncsolta, taposta egyenesre a tömegsírt. A zombori buszmegálló ilyen magyar tömegsírhely fölött épült. Csak Zomboron 5650 magyart öltek meg Titó partizánjai.

Pacséró faluban, ahol 16 szerb vesztette életét, a szerbek 200 magyart öltek meg megtorlásként. Bajmok-on, ahol az orvtámadás megállítására a magyarok 35 szerbet lövettek agyon, a bosszú 78 civil magyart végeztetett ki. A falu bíróját megnyúzták, és még élve temették el. Szabadkán 7000 magyart temettek közös sírba.

Apatifalu a Bécsi Döntés kor visszakerült hozzánk, egyetlen rác sem vesztette életét, a partizánok ennek ellenére 300 magyart öltek meg itt. Kula községben 500 magyart végeztek ki a falu közterén, minden ok nélkül. A falu népe a sok éhező gyerek részére közösen főzött, és amikor a partizánok megérkeztek, a készülő ételbe vizeltek. A kiszemelt magyarokat kettesével összekötözték, egy szénakazalba, boglyába dobták, és élve elégették őket. A falu kovácsát kényszerítették, hogy forró patkót szögeljen a mezítelen magyar foglyok talpára. Topolya, Temerén, Péterrév, Bajmok, Gákovó helységekben, 10-15 ezer magyart öltek meg. Mind e bűnök felemlítése túl sok írott oldalt töltene meg.

Szűcs Márton, bácsszöllősi és Kovács József papok írták le ezeket a szörnyűségeket, a Halottak hallgatása című könyvükben, amelynek kiadása felkérésükre – a bosszútól való félelem miatt –, csak haláluk utánra volt engedélyezve. Ebben a könyvben leírják, hogy felmérésük szerint a szerbek 40 000 magyart gyilkoltak meg. A könyv kiemeli a tényt, hogy a megölt magyarok mind ártatlan, helyi lakosok voltak. E könyv szerkesztői kihangsúlyozzák, hogy azokat a hivatalos személyeket, akik valamilyen formában részt vettek rácok elleni megtorlásban, a jugoszlávoknak a törvény elé kellett volna állítani, lehetőséget adni nekik egy nem elfogult tárgyaláson, és nem meglincselni. Úgy kellett volna eljárniuk, mint ahogy ezt a magyarok tették a rácokkal szemben. 1941-ben, amikor Bácska visszakerült a horvátok és a szerbek nem szenvedtek súlyos büntetéseket. Nem deportálták őket, házaikban maradhattak és sok közülük Sárváron, Dunántúlon vészelte át a háborút. Ha ekkor Jugoszláviába toloncolta volna őket kormányunk, legtöbbjük elpusztult volna e terület belső viszályai következtében. Amikor végül is visszatérhettek földjükre, azt híresztelték, hogy internálva voltak, pedig tudott dolog volt, hogy szabadon, bármikor visszatérhettek. Az első világháború idejében, a szerb király rácokat hozatott be Lika és Krbava területéről Bácskába, Mártonoson és Kanizsán telepítette le, azzal a szándékkal, hogy megváltoztassa az etnik arányszámot. Ezek az új rác telepesek ahogy észlelték a szerb királyság gyöngülését, elpártoltak a királytól, és a partizánok oldalára álltak. Borzasztó kegyetlenségek elkövetésével akarták bizonyítani hűségüket Titó iránt. A rácok azért mertek ilyen brutálisan viselkedni, mert maguk mögött érezték a Szovjetunió támogatását.

Szombathelyi Ferenc dandár tábornokot, másik két tábornok társával a rácok 1946 őszén kivégezték. Bizonyítani nem tudjuk, de általánosan ismert, hogy karóba húzták, annak dacára, hogy ártatlan volt, hisz rendeletben szüntette meg a partizánok ellen folyó megtorlást. A magyar kormány azzal a feltétellel adta ki a jugoszlávoknak, hogy a büntetés nem lehet több, mint amit a magyar kormány szabott ki részére, tíz év börtönbüntetés. A jugoszláviai kivégzettek száma a papság bejegyzései szerint 34 991 személy, de ha számba vesszük a be nem jelentett kivégzéseket, akkor a szám hozzávetőlegesen eléri a 40 ezret is.

Számos író arra a meggyőződésre jutott, hogy a rácok és a horvátok gyűlölik az idegeneket. 1990-ben, amikor Jugoszlávia feloszlott a szerbek megtámadták a horvátokat és a szlovéneket, azért, mert azok függetlenséget akartak. Ennek következtében sok ezer magyar vesztette otthonát. A katonakorú magyar fiatalokat besorozták, hogy a háborúskodás alkalmával a magyarok hulljanak, s így az etnik tisztogatás törvényesen folyjon. Szarajevót a rácok kishíján letörölték a térképről. Sok boszniai falut felszámoltak, sok ezer boszniai nőt meggyaláztak.

A szerb-horvát villongás idején jó néhány észak-szerbiai falut kiirtottak. A félmillió vajdasági magyar számát nagyban csökkentették. Szerbiában, Dél-Bácskában a magyarok 46%-ban vannak jelen, ennek ellenére e terület besorozottainak 85%-át a magyar katonák adják. 1998-ban olyan helyekre vezényelték őket, ahol várható volt a NATO támadás. Arra számítottak, hogy a brutális szerb népirtás elleni NATO megtorlás inkább még elősegíti az ő tervbe vett etnik tisztogatásukat.[20] Amikor a horvátok visszafoglalták területüket, a szerbek tömegével menekültek Bácskába, megváltoztatva a demográfiai összetételt. A cél az egynyelvűség felé, amely a Trianont megelőző időkben kezdődött, albán és magyar népirtásban folytatódik még most is.

Raffay véleményezése szerint Trianonban a demokrácia legfontosabb követelményét, az emberi akaratnyilvánítást a Szövetségesek nem alkalmazták minden népre vonatkozóan. Kivételeztek, elfogadták ezt az oláhok, rácok és a tótok érdekében. Az ilyen egyoldalú „igazságtétel” nem igazságtétel, hanem a másik fél jogfosztása. Ez a magyarázat arra, hogy 1920-ban miért elleneztük az ún. „demokráciát”. Egyes politikusok elmagyarázták, kifordították e népi véleményezést, azt állítva, hogy a magyarok politikailag messze a nacionalista oldalra sodródtak, míg ők, az utód-államok politikusai a demokrácia bajnokai. Pedig csak e nemzetek kisebbségi törvényeibe, történelmébe kell belepillantanunk, függetlenül attól, hogy milyen kormány van hatalmon, láthatjuk azt, hogy politikájuk alapja a kisebbségek elnyomására épül. A terület homogenizálása az autonómia elhallgatása. A magyarellenesség még mindig nyilvánvaló. Sohasem születik olyan határozat, amely a magyar érdekeket szolgálná. 1920 óta nem sikerült véglegesen visszaszerezni egyetlen elszakított területet sem. Nem sikerült biztosítani az elszakított területen a kisebbségbe szorult magyarok emberi alapjogait, vagy megállítani a magyarirtást Szlovákiában, Szerbiában, Rumániában, és Ausztriában a magyarok beolvasztását sem. A magyar emigráció megteszi azt, amit tehet, felhívja a világ figyelmét az utód-államokban folyó genocidiumra, de a nyugati hírközlés, média nem támogatja a segélykiáltást. Még maga II. János-Pál Pápa sem küld magyarul beszélő papokat a csángó magyarok elrumánosítása ellen. Ezzel a cselekedetével elősegíti az oláhok erőszakos beolvasztási politikáját. Ez a pápai közömbösség megnyilvánul abban is, hogy nem szólal fel a magyarországi abortusz beszüntetése ellen, pedig tudnia kell, hogy milyen nagy szükség lenne erre. Miért ez a nagy közömbösség? A nyugati kapitalista rendszert nem érdekli a kis népek elnyomatása, érdeklődésük a nagy, összetömörült nemzetek felé irányul. A nyugati államok érdeklődése a gazdasági javak előállítása, a demokrácia ideológiájának terjesztése, a határok eltörlése annak érdekében, hogy áruik szabadon juthassanak el minden országba, ezzel is elősegítve a nyugati demokrácia terjesztését, figyelmen kívül hagyva vallást, nyelvet és különböző kultúrát. A kapitalisták nem akarnak „nemzeti érzelgősséget”, a trianoni határokat nem akarják megváltoztatni, mert ellenkező esetben a nacionalista követelést kell elismerniük.

Az amerikai külpolitika ezt a nézetet támogatja, mert politikája a beolvasztás ideológiájára épült. Az amerikai bevándorlók legtöbbje azzal a szándékkal jött, hogy itt végleg megtelepedjen, feladja múltját és beolvadjon. Ehhez pedig az angol nyelv elsajátítása szükséges.

Az amerikai nép saját országán belül nagy hangsúlyt helyez az emberi jogok betartására, a sajtó- és vallásszabadság biztosítására.

1980-tól nagyszámú latin-amerikai települt be az Egyesült Államok területére, és megpróbálták fenntartani kultúrájukat. Az amerikaiak újabban támogatják igyekezetüket, megengedték a kétnyelvű iskoláztatást. Az utóbbi két évtizedben fokozatosan elősegítik népeik nemzetiségi öntudatának elterjedését; ennek eredményeként kulturális csoportok létesültek és a többkultúrájú megjelenés az amerikai társadalomban elfogadott lett.

Ugyanekkor és annak ellenére, hogy az amerikaiak támogatják a Helsinki Egyezményt, amely „minden” kisebbségnek biztosítja az emberi alapjogait, az amerikaiak figyelmen kívül hagyják a közép-európai államok kisebbségeinek kulturális elnyomatását. Nem tettek semmi intézkedést a Helsinki Egyezmény kisebbségi törvényeinek betartásáért, hogy megakadályozzák az ott élő milliók ellen folyó kulturális nemzetgyilkolást. Az amerikai politikusok attól tartanak, hogy ha támogatnák a nacionalista, vagy az együttes európai kisebbségek jogait, mint ahogy ezt már említettem, ez negatív hatással lenne az USA-ra. Egyedül Woodrow Wilson látta tisztán, hogy az egyetlen igazságos megoldás a szabad választás lett volna, de őt ellenkező irányból befolyásolták, és ennek következtében feladta elvét. A Szövetséges Hatalmak elhanyagolták azt a kötelezettségüket, hogy az európai kisebbségi csoportoknak biztosítsák megillető emberi jogaikat. Az utód-államok csak az egyéni emberi jogokat ismerik el, de azt is csak papíron és nem a gyakorlatban. Ez a törvényrendszer előnyben részesíti a beolvasztási politikát. Az USA még most sem ismeri el a kollektív jogokat. Itt feltehető a kérdés, ha már az egyéni jogot elismerik, akkor a kollektív jogot miért nem lehet? A politikusok nem egyeznek meg a kisebbségeknek járó önrendelkezési jog kérdésében. Az én meggyőződésem szerint a washingtoni politikusok nem látják tisztán, hogy az egyéni jogok megadása nem szolgáltat megfelelő biztosítékot az egész kollektíva részére. A soviniszta, bürokratikus tőrvények könnyen elnyomhatják az egyéni jogokat. Egy egyedülálló segélykiáltást könnyen el lehet hallgattatni, vagy el sem hallatszik elég távolra.

Az emberi alapjog azt jelenti, hogy nem lehet megkülönböztetést alkalmazni, az etnik kollektív jogok azonban többet követelnek ettől. Szabad nyelvhasználatot, saját nyelvoktatást, amely segít a népi jellegzetesség fenntartásában. Az USA támogatja a status quo megőrzését. Úgy véli, ez segít a rend fenntartásában is. Úgy hiszi, a kollektív jogok elismerése esetén felbillenne a nyugalmi helyzet. Ez a magyarázata annak, hogy az USA majdnem minden esetben, nem az elnyomott lázadót támogatja, hanem a hatalmon lévő kormányt! Az USA könnyen segítségére lehetne az elnyomott népeknek, ha elismerné, hogy őket is megilletik az általa fennen hirdetett demokratikus jogok: szabadság és függetlenség, abban az esetben, ha ez a csoport nem egy bevándorolt menedékjogot kért, és így települt le egy megszervezett országban. Ha ez a kisebbségi etnikum emberemlékezet óta egy helyben volt, nem vándorolt el otthonából, csak felsőbb hatalmi intézkedés által került kisebbségi sorsba, akkor megilleti őket a függetlenség. De ha ez az etnik csoport menekültként vándorolt és települt le, ilyen formán benépesítve a határmenti területeket, akkor ez a népcsoport nem követelhet függetlenséget, autonómiát, mert ez egy újkori honfoglalás lenne, amit egyetlen szuverén állam sem engedhet meg. Ezt a nézetet kellene az USA külpolitikájává tenni. Ily módon segíthetnének önmagukon is, mert a kétkulacsos politikájuk máris Amerika-ellenességet idézett elő. Minden nemzet támogatóra szorul. Amikor egy hatalom elveszti a népek bizalmát, a szükséges időben nem támogatásban, hanem támadásban részesül. Az itt vázolt politikával könnyen megoldhatnák a közép-európai és a szerbiai válságot is, amely megoldhatatlannak látszik a Nyugat részére. A népszavazás látszik a legmegnyugtatóbb megoldásnak ebben a bonyolult kérdésben, amely megoldhatná e terület bonyodalmait és leállítaná a volt vezetők, mint pl. a soviniszta Milosevics- és Meciár-féle tevékenységet, ami ma már nemcsak a magyarok érdekeit, hanem saját népük távlati érdekeit is sérti vagy károsan befolyásolja! Nem is beszélve népük nemzetközi tekintélyéről!

Nem lesz megoldás mindaddig, amíg az USA ilyen kijelentésekkel él, hogy „nem avatkozhatunk be egy másik nemzet belügyébe”, tér ki az elnyomott utód-államok magyar népi kisebbségeinek megsegítése elől. Tudjuk, hogy a beavatkozást nemzetközi törvény tiltja, de ezt a törvényt kell újra tanulmányozni és helyesbíteni. És amikor az elnyomás nyilvánvaló, akkor nemzetközi megoldást kell találni a bajok orvoslására. Láthatjuk, hogy az USA, amely szavatolta a második világháború után az emberi jogokat, ugyanezt nem szavatolja minden népnek, egyénnek, különösképpen a kollektív jogokat nem, még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a kérdéses területen a kisebbségeket elnyomják. Az utód-államok politikusai azzal érveltek Trianon-ban, hogy etnik csoportokat nyomtunk el és ezért csatoltattak el nagy területeket tőlünk. Ígéretet tettek az új kisebbségek jogainak betartására, mégis, 1920 óta a magyar etnikum sorsát figyelmen kívül hagyták. Senki sem tett egy lépést sem a visszaélések megszüntetéséért. Az USA, a megtorlás kilátásba helyezésével könnyen leállíthatta volna a magyarellenes népirtási politikát. Támogatnia kellett volna a magyar kormány erőfeszítéseit, amikor az az elnyomott magyar székely és csángók érdekében szót emelt.

Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy sikeresen szálljon szembe az utód-államok magyarellenes propagandájával, mert az első és a második világháború előtt és után országunk nem volt teljesen szabad. Gondolok itt az Osztrák-Magyar Monarchiára, a német majd a szovjet megszállásra. A második világháború után az a hazugság terjedt el, amelyet még mindig szajkóznak, hogy a II. Bécsi Döntéskor a visszakapott régi magyar területek Hitler jóvoltából kerültek vissza, mivel hűséges támogatói voltunk a náci Németországnak, és nem azért, mert a visszacsatolást a területek magyar népességi arányszáma igazolta. Ezért e döntést Jaltában érvénytelenítették. Az igazság az, hogy az I. Bécsi Döntéskor Tisó, Szlovákia elnöke kérte Németország és Olaszország közbelépését. A II. Bécsi Döntés, úgyszintén német és olasz döntőbíráskodással jött létre, mert akkoriban Európában, főleg Közép-európában, ők voltak a hatalom birtokosai. Amint már említettem, magyar küldöttségünk elfogadta a kényszermegoldást, mert akkor már más lehetőség nem volt. A második világháború után hazánk szovjet megszállás alá került. A kommunista ideológia célja pedig az volt, hogy megszüntesse a nemzeti érzést, amely Magyarországon majdnem sikerült is nekik.

1992-ben, amikor Csehszlovákia megszűnt, szétesett, alkalom mutatkozott egy igazságos határkiigazításra, de a kozmopolita Antall József kormánya, és az őt követő kommunista bérenc, Horn Gyula, elmulasztották az alkalmat visszakövetelni azon magyar városokat Szlovákiától, amelyek az 1910-es népszámláláskor magyar többségűek voltak. Jugoszlávia felbomlásakor ugyancsak elmulasztották az alkalmat, hogy kérjék a magyarlakta területek visszacsatolását. Az említett kormányok még az autonómiát sem igényelték az itteni magyar kisebbség részére. Kinek a hibája ez? Talán a magyar népé, mivel elmulasztottak egy valóban magyar kormányt választani? Nem, a felelet világos: ez azért van, mert a sajtó, a hírközlő szervezet és Nyugat még mindig olyan politikus csoportot támogat, amely az ő filozófiáját vállalja. Azt a magyar politikust, aki valóban magyar érdekekért száll síkra, azonnal zsidóellenesnek, nacionalistának – az utóbbi mintha bűn lenne – neo-nácinak, fasisztának bélyegzik, és nem engedik hatalomra jutni. Ezért igazi magyar kormány eddig nem jöhetett létre. Talán ennek ismeretében a jövőben megvalósíthatjuk ezt, és az utód-államok magyar kisebbségei is előjöhetnek követeléssel. Ilyen kollektív jogokat ismertek el, és adtak meg Olaszországban, Spanyolországban, Belgiumban és Finnországban. Itt az idő, hogy az utód-államok magyarsága is elnyerhesse jogait.

Az USA és a nyugati államok többször kifogásolták a világ egyik legnépesebb nemzete, Kína belpolitikáját a szólásszabadság hiánya miatt. Ugyanakkor az USA, saját országán belül nem veszi figyelembe a szólásszabadság és a szabad sajtó fokozatos elsorvadását.

A Sino-Amerikai kapcsolat kedvezőbb formát vehetne fel, ha az USA Európában átvenné a kínai példát, elismerve a kisebbség kollektív jogait. Az amerikai sajtó nagy hangon hirdeti a kínaiak által elkövetett Tiananmen téri jogtalanságot, de elhallgatja a kínaiak messzemenően haladó kisebbségi politikáját. A kínai kisebbségi politika 1941-ben jött életre, és ezt követte 1949-ben és 1952-ben a Kínai Népköztársaság kisebbségi törvénye, amely területi autonómiát biztosított népeinek. E törvényeket 1954-ben iktatták be az alkotmányba: a Kínai Népköztársaság többnemzetiségű állam, amely az összes nemzetiségek egybevonásából alakult. Ezért ez az állam egy egységesített, többnemzetiségű állam, mint Magyarország volt 1920 előtt. Ez országban minden nemzetiséget egyenlő jog illet. A kisebbségi jogokat a nemzet szavatolja, minden megkülönböztetést a törvény büntet. Figyelembe véve kisebbségi követelésüket és etnikai karakterüket, államgazdasági és kulturális területi autonómiát szolgáltat azok részére, ahol nagyobb tömegben élnek. Területükön engedélyezett az autonóm alkotmány létrehozása. Az autonóm területek elválaszthatatlanok a Kínai Népköztársaságtól.

Ezek ügyintézőit a helyi lakosság soraiból választják. Intézményeik hivatottak elősegíteni az oktatást, a tudományos kutatást, az általános kultúr-fejlesztést, az egészség védelmét, sportfejlesztést, és a kulturális örökség védelmét. Az állam pénzügyi és technikai segítségben részesíti kisebbségeit, valamint gazdasági, szociális és kulturális vonalon is segíti őket, ezen felül hozzájárul a soraikból való szakemberek felneveléséhez. Az itt említett emberi alapjogokat megerősítette az 1984. alkotmányban. Alkotmányuk szerint öt autonóm terület: Belső Mongólia, Ningxia-Hui, Uighur, Guangxi-Zhuang és Tibet; 31 autonóm prefektusi terület és 124 autonóm megye van Kínában.

Ha a kisebbségi nép szétszórtan él, akkor létrehozhatnak nemzetiségi falvakat, ahol szabadon használhatják nyelvüket, hivatalos ügyintézésben is. Azokon a területeken, ahol a kisebbségek élnek, a helység és utcák nevei kétnyelvűek, a pénz a kínai nyelv mellett még hat másik nyelven van írva. A XIX század végén csak hazánk volt az egyetlen ország, ahol a pénz felirata hét nyelven volt feltüntetve a bankjegyeken, néha a váltó- (érc) pénzen is.

A kínai családalapítási terv szabályozza a születendő gyerekek számát, de ez nem vonatkozik a kisebbségekre. Kínában létezik egy nacionalista kutató szervezet, amely saját kiadóval rendelkezik.

E kínai törvényeket kellene az utód-államokkal elfogadtatni és betartatni. A magyar politikusok ezekre a kollektív törvényekre hivatkozhatnának, és ezek alapján követelhetnék a magyar kollektív jogokat és nemcsak az emberi alapjogokat. Palotás Pál, magyar vezérkari őrnagy tudósítása: „Minden kínai származású ember, bárhol is él a világon, kínai volt és marad, s a jelek szerint nyilvántartásban is van.”[21] Ez megfontolandó: ha az ezerkétszáz milliós Kína ragaszkodik minden gyermekéhez, akkor a mi egyre fogyó nemzetünk sem engedheti meg egyetlen gyermeke elvesztését sem.

Szlovákia, Szerbia, Rumánia, Ausztria, és a Cseh Köztársaság nem ismeri el a kollektív jogokat az őshonos magyarokra nézve, ezért meg kell találnunk a módját, hogyan lehet e kollektív jogokat kicsikarni.

A nemzeti államok könnyen vállat vonnak a kisebbségi problémákra. Úgy gondolják a bajok megoldása politikailag nem sürgős, pedig nagyon fontos és sürgető ez a kérdés Közép-Európában és a Balkánon is. A bajok megoldásában sem a nacionalizmus, sem a nihilizmus nem segít. A megoldás, a hosszantartó béke záloga az egyenlő jogok biztosítása minden nép részére.

1989-ben a kelet-európai forradalmak felélesztették a nacionalista érzéseket, Ukrajna, Moldva, Grúzia, és Szlovákia területén. Ezekben az államokban nem volt vérontás, de Szlavónia, Horvátország, Bosznia már nem voltak ilyen szerencsések. Régi államok, mint Litvánia, Észtország, Lettország is visszakapták függetlenségüket.

A csatlós államok: Rumánia, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország a Szovjetunió megszűnése után nyerték vissza függetlenségüket, de a nacionalista filozófia, nemcsak a kisebbségek függetlenségét vetette el, hanem még jobban felszínre hozta a kisebbségek elnyomásának gyakorlatát. Ez különösképpen megnyilatkozott Szerbiában, ahol a hivatalos politikai irányzat szerint fokozódott a horvátok, boszniaiak, albánok és a délvidéki magyarok kiirtása. Tőkés László püspök 1989-ben bátran szembeszállt Ceaucescu terror uralmával, így hozzájárult a baloldali soviniszta rendszer bukásához. Az elnyomásban ez rövid időre enyhülést hozott, de a magyarok elnyomása Rumániában napjainkban is folytatódik, csak más módszerekkel. Ugyanez a politika áll fenn Szlovákiában és az egykori Kárpátalján.

A nyugati politikusok nem értik, miért olyan nehéz a békés megoldást létrehozni e területeken. Dr. Pungur József a következőképp magyarázza a helyzetet. A középkorban kialakult államok, mint Bulgária, Magyarország, Lengyelország, stb., királysági államformában éltek évszázadokon át. A középkor végével a németek szerezték meg a hatalmat Nyugat-Európában; Magyarország, később az Osztrák-Magyar Monarchia pedig Közép-Európában. A keleti részeket Oroszország uralta, az Ottomán Császárság pedig a Balkánt. Ez a rend fennmaradt a XIX. század végéig. A romantika mozgalma felszította a nemzeti érzést a kis nemzetek körében, akik ez ideig a fent említett nemzetek kötelékében éltek. A nemzeti kultúrára való ráeszmélés pedig elindította a harcot a politikai függetlenség megszerzéséért. A Balkánon a törökök területfeladásra kényszerültek; a régi államok, mint Görögország és Bulgária visszanyerték függetlenségüket, köztük Szerbia és Rumánia is. E tények és a pánszláv mozgalom propagandája fellelkesítette a Monarchia alatt élő kisebbségeket saját függetlenségük megszerzésére. Egyes nemzetek ezen túlmenően területnövekedést követeltek. Ferenc Ferdinánd meggyilkolása volt a döntő tényező, amely az első világháborút elindította.

A Nagy Hatalmak az elégedetlenség levezetését a kisebbségek kielégítésében, Magyarország felosztásában vélték megtalálni. Nem ismerve a történelmi hátteret, hamis adatokra támaszkodva új, műállamok létrehozása érdekében feldarabolták hazánkat. Nemcsak a bajokat nem oldották meg ezzel, hanem új problémákat idéztek elő. Ez onnan származott, hogy az őshonos magyar népet, akik többségben élnek a Kárpát-medencében, kisebbségi sorba sodorták saját hazájuk területén, olyan új államformák alatt, amelyek soviniszta nézeteik miatt képtelenek igazságosan uralkodni a kisebbségek felett. Ez az oka annak, hogy a kisebbségek fenntartották függetlenségi törekvésüket, amely a Nemzeti Szocializmus időszakában, Hitler alatt is folytatódott. Ez hozta létre a Bécsi Döntést. Jaltában elhatározták Trianon felülvizsgálását, ezért a népszavazás újra elhalasztódott. Sztálin a nacionalista érzelmeket nemzetköziséggel próbálta ellensúlyozni, amelyet brutális eszközökkel alkalmaztatott. De mindez nem altatta el, csak késleltette a vágyakat. A megfelelő időre várt. Említenünk kell azt is, hogy a sokat hangoztatott nemzetköziség ellenére is, élt és ma is virágzik az orosz nacionalizmus. A szovjet példát Ceausescu Rumániában, a szerbek és most a szlovákok saját országaikban alkalmazzák, magyarellenes törvényeikben.

A Szovjetunió megszűnésekor, 1990-ben kétfajta nacionalizmust különböztettek meg, és mind a kettő erőre kapott a kommunizmus bukása után. Az egyik a támadó nacionalizmus, amelynek a célja: létrehozni az egynyelvű, egykultúrájú államot, elnyomva minden kisebbséget. Ez az, ami a jelenlegi Szerbiában, Rumániában és Szlovákiában uralkodik. A másik, a védekező nacionalizmus, mint az albán szabadságharcos Koszovo, amely harcol a támadó nacionalizmus ellen. Mi lehet itt a megoldás? Az itt élő elnyomott népek, boszniaiak, albánok, magyarok, horvátok, németek nem tűrhetik tovább ezt a helyzetet, hisz az uralkodó állam végcélja az ő kiirtásuk. A status quo-t támogató államok, Rumánia, Szlovákia, Szerbia elvesztették a nép bizalmát, mert nem képesek igazságos, törvényes életet biztosítani a kisebbségi népeknek.

[1] Kostya Sándor: i. m. 136. Kettős járom alatt a csehszlovákiai magyarok nemzeti bizottmányának jelentése, 1951.

[2] László Gyula: Kettős honfoglalás, Budapest, 1978.

[3] Kostya: I.m. 144. Kovács Imre: Magyarország megszállása, Toronto, 1979, 376.

[4] U.o. 157. Padányi Viktor: i. m. 289.

[5] U.o. 178 – 179. Czambel S.: Ceskoslovensky Casopois Historicky, 1976, 32.

[6] U.o. 179. U.o. 39.

[7] U.o. 180. Historicky Casopis Bratislava, 1976, 199.

[8] U.o. 181. Ölvedy János: Magyarok Csehszlovákiában, Róma, 1978.

[9] Raffay Ernő: Magyar Tragédia, 75 éve, 32.

[10] Kostya Sándor: A Felvidék, 182. Ölvedy, 15.

[11] Kostya, i.m. 184. Pravda Bratiszlava, 1946, November, 1. szám.

[12] Kostya, i.m. 183. Garantier A.: A felszabadított Dél-Nyitra, 1946.

[13] U.o. 184. Pravda, November, 1946, 3-as szám.

[14] U.o. 184-185. Zvara Jurij: Madarska Mensina Na Slovensko pro Roku 1945, Bratislava, 1969.

[15] Balassa Zoltán: A Felvidéki Magyarság Mártírja , Transsylvania, XXXIX kötet, 3-4 szám. 58.

[16] Kostya Sándor, I.m. 187-188. Zvara Juraj: 168.

[17] Kazár Lajos: Transylvania, the Facts, Canberra, 1989, 14.

[18] Ibid: 14-15.

[19] Szigeti György: Szemtanú voltam, Cleveland, Ohio, 1956, 31.

[20] Kanadai Magyarság, 1998. október 10.

[21] Palotás Pál: Szól a kakas már, Kapu könyvek, Budapest, 1998, 325.