„A mai Irán nyugati hegyes határvi-dékén, a Dijala felső folyásánál te-rült el az ókori Lurisztán. 1927-ben itt bukkantak rá a Kr. e. XII-VII. század-ból való, lótartással kapcsolatos un. lurisztáni bronzokra. E kultúra létre-hozóinak hovatartozása ismeretlen.”
Lexikon Alter Orient[1]
Szinte minden ókori Kelettel foglalkozó szakkönyv a fenti megállapítás szellemében elhallgatja vagy érintőlegesen említi Lurisztánt. E szórvány-említések esetenként olyan mé-lyen beleágyaztatnak más népek történetébe, hogy szinte lehetetlen kihámozni, hogy hol van, kik azok a lurok, és hova tartoznak. De kultúrájuk emlékeivel, a lótartásra utaló bronz, ezüst és aranytárgyakkal bőven lehet találkozni a világ múzeumaiban. A legtöbb az iraki Nemzeti Múzeumban - volt.
Az első öbölháború idején Szaddam Husszein olyan ki-jelentést tett, hogy a magyarok egyszer még hálásak lesznek, hogy a bombázások elől elrejtette a lurisztáni bronzokat. A má-sodik, a 2003. februárjában kezdett háború pusztítása, az iraki múzeumok kifosztása nemcsak a bronzokat tüntette el, hanem a többi, értékes és pótolhatatlan sumir, babiloni, asszír és török műtárgyat is[2], sőt a régészeti lelőhelyeket is megsemmisítette.
Úgy tűnik némi szándékosság tételezhető fel az iraki politikai rendszer felszámolásán túl az amerikaiaknak az iraki föld, az iraki régészeti lelőhelyek és a múzeumi anyagok iránti nemtörődönségében. A hadműveletek elpusztították az eddig még fel nem tárt ókori település-maradványokat, szabad prédává tették az iraki múzeumokban levő, az egész emberiség kulturális örökségét képező leleteket, kincseket.
Cui prodest?[3] Talán senkinek, de nekünk magyaroknak biztos nem. A közel-keleti háború a mi őstörténetünk nyomait, a magyarok elődeinek bizonyíthatóan első lakhelyeit pusztítja el.
x
Irán és Irak határvidékén a Zagros-hegység a kurd és a lur nép hazája. Kurdisztán a Zagros északi részén, Lurisztán a délin terül el. A hegyes Lurisztánt északon az iráni Kurdisztán, keleten Farsz és Isfahan, délen Kuzisztán, nyugaton pedig az iráni-iraki határvidék veszi közre. A lakosság túlnyomó része lur, északon a kurdokkal, délen pedig az arabokkal keveredve.[4]
A kurdok és a lurok lakta vidék közt a határvonal összemosódik. A kurdok a két Zab folyó vidékén, a lurok pedig a Dijala felső folyásának vidékén élnek.
A lurok a földrajzilag vett Lurisztán kurd lakói. Pust-i-Kuh hegyvidékén a kis lurok, a feili-k (még ma is több nemzetségük van). A kis lurokhoz tartozó mamaszen és a kaskajc népcsoport az ókori Elam területén él. Lurisztán többi részét a nagy lurok, a baktiar-ok népesítik be.[5] Irak északi olajvidékén élő lurok kurdnak vallják magukat.
Lurisztán iraki részén, Kirkuk városánál ered, a Dijalával csaknem párhuzamosan az e területnek nevet adó Adzsem (Adhem) folyó. A Tarih-i Üngürüsz[6] szerint öt évig e vidéken, a maguk alapította kolostorban tartózkodott Hunor és Magor a hunok és a magyarok ősapja.
„A lurok és a bachtiárok már ősidők óta mostani lakhe-lyükön tartózkodtak.”[7] A Lurisztán-szerte végzett régészeti feltá-rások igazolták őslakos mivoltukat és folyamatos jelenlétüket. A késő neolitikus kori fegyverek, festett kerámia edények, szerszámok azt bizonyítják, hogy a lakosság mezőgazdasággal foglalkozott. „Az un. lurisztáni bronzok, feltételezés szerint, a Kr. e. II. évezredből származnak.”[8]
A XX. század elején Nyugat-Iránban, Lurisztánban a pa-rasztok bronztárgyakat találtak. A későbbi ásatásokon további, számtalan művészi kivitelű, állatalakos díszíté-sű bronzeszköz (lószerszámok, szerszám-veretek és dí-szek, fegyverek, edények, kultikus tárgyak) került elő.
Az ékiratos források nem tudnak Kurdisztánról, de Lu-risztánról sem. Úgy tűnik mindkét földrajzi, illetve népelnevezés az újkorban, talán a XVIII-XIX. században keletkezett. A francia Layard[9] 1848-as években utazta be e vidéket. A mai értelem-ben vett Lurisztánban eléggé sokat időzött, de munkájában egyetlen szóval sem utal ezen elnevezésre, csak Kurdisztánt, a sivatagot és Örményországot említi.
Az ókori írásos emlékek arra utalnak, hogy Lurisz-tánnak, az északkeletre fekvő Baktriának és a Karun folyó völgyének, Elamnak a lakossága az ókorban jelentős szerepet játszott az emberiség történetében.
Strabon[10] és Herodotos[11] művéből, továbbá az asszír és perzsa királyok szobor- és sziklafelirataiból kitűnik[12], hogy az ókorban Az Urmia tótól a Zagroson keresztül Susáig elterülő vidéket egységesnek, a hegyi népek hazájának fogták fel, akik időről időre katonai segítséget nyújtottak a sémiták szorongatta sumiroknak.
Gutium (Goim) harcosait az ókorban a hegyek sárká-nyainak hívták; a zsidó hagyomány a szkítafajú guti népet gój-nak nevezi.[13] A jiddis gój jelentése: nem zsidó, keresztény.[14] Egyes történészek szerint ellenségként, mások szerint a Kr. e. III. (2470) évezredben a sumirok katonai segítőjeként megtorol-ták I. Sargon unokája, Naramszin pusztításait. A föld színével tették egyenlővé az akkádok hasonnevű fővárosát, Agade-t, és ezzel a birodalom bukását okozták. A gutik mintegy 130 évig uralták Akkádot.[15]
Lulubi Gutiumtól délre terült el. E nép is résztvett Naramszin elleni hadjáratban.
Elamot az ékiratok már a Kr. e. III. évezredben említik. Fővárosában Suzában számtalan emléket tártak fel. A mezo-potámiai Larsa városállamot Kr. e. 1998 táján hódítják meg. Az emlékek két elamita uralkodóról, Varadszinről és Rim-szinről szólnak. Uralmuknak az amorita babiloniak vetettek véget.
A mai Dijala alsó folyásánál terült el Esnunna (Tell Asmar) városállam, ahol 1930-36 évi ásatáson számos lelettel egyetemben előkerült az uralkodó, Bilalama ékiratos törvény-kódexe (Kr. e. 2050).
A kassuk vagy a kossaiak, az I. babiloni dinasztia utolsó királyának, Samsuditinának idején, Kr. e. kb. 1595-ben felszá-molták a babiloni amorita (sémita) uralmat. Babilonnak ezután 576 évig kassita uralkodói voltak. Bár a kassuk nyelvi hovatar-tozását ismeretlennek tartják, mégis meglepő, hogy némely uralkodójuk neve mennyire magyaros hangzású: Gandás (kondás), Karaindás…
A mai lurokat a kutatók többsége az indoeurópaiakhoz sorolja. „Egy XVI. századi kurd évkönyv (Serefeddin) szerint a lurok a kurdok negyedik ágát képezik. Mások szerint e népcso-port a huzisztániakkal együtt fajilag az elamitákhoz tartozik”[16], de Elam lakossága is szkítafajú nép.[17]
1. ábra: Napir-asu elamita királynő szobortöredéke
Az ókori ábrázolások szerint a Mezopotámiába áramlott a szkítafajú gutik, a lullubik és a kassuk és elamiták[18] faji jellege, külső megjelenése a lurokban él tovább, de feltűnően hasonlítanak a magyarokéhoz is.
Megemlítendő, hogy néhány Lurisztánról szóló szak-könyvben előforduló lur szó mennyire hasonlatos a magyarhoz! Sater[19] = sátor, csuha = csuha[20] (kabátszerű ruhadarab).
A lur férfiöltözék szabásmintája is feltűnően formázza a magyar paraszti ruházatét.
2. ábra: Lur férfiöltözék szabásmintája
A lurisztáni bronzok lelőhelyének földrajzi fekvése kevéssé ismert, ezért érdemes Layard fentemlített leírása alapján pontosítani.
A Zagrosz hegységet északi és déli részre a dél felé folyó Kercsa[21] (Szeimere) osztja meg. Összeköti Nehavandot, Bagisztánt, Kermansahot és Susát. A lurisztáni terület Kerman-sahtól húzódik dél felé a Kercsa mentén. A folyó mindkét oldalán számos, a ókori város romja látható: pl. Tepe Sarah, Tepe Bostan, Behisztun, Baba Jan, Godin Tepe, Tepe Guran, Sirván Chosrau palotájának maradványaival, északabbra a Gamas-Ab partján Tepe-Gijan. Innen kerültek elő az un. lurisztáni bronzok. Ide számíttatik az Urmia tótól délre fekvő kurdisztáni Zivije, ahol aranykincseket találtak.
A Kercsa jobbpartján, kissé távolabb a folyótól a Derrei-Ser városának romja látható. A Kercsa baloldali mellékfolyója a Kasagán-Rud. Jelentősebb romváros a folyó mentén Peru-Periz. Itt van I.Sardapur, perzsa király építtetette un. Dzsaider-híd. A déli irányban folyó Kercs mentén van a Pusti-Kuh hegylánc folytatása az un. Kabur-Kuh. E terület is tele van romokkal: Baját, Tepe Sakál-Espi, Tepe Miziav, és a viszonylag sík területen levő Patak romváros tornyai óelámi eredetűek.
A Kuran folyó partján van Susan (Szuza) romvárosa.
A Kr. e. I. évezredben Lurisztán Medeához (Mada) tar-tozik, majd a VI. századtól az acheimeidák, a szkíta pártusok, a szasszanidák végül a mai napig a perzsák (Irán) uralják.
A XII. században Marco Polo iráni utazásában említi Kis-Lurisztánt.
[1] Lexikon Alter Orient, VMA-Verlag, Wiesbaden, [1997], 270. p.
[2] A német NTV 2003. április 13-án 12.00-kor elhangzott híradása.
[3] Kinek használ? (Seneca)
[4] Narodü perednej Azii, Szerk.: Kiszljakova, N. A. – Persina, A. I Izd. Akademii Nauk SzSzSzR, Moszkva, 1957. 261. p.
[5] Révai Nagy Lexikona, Révai Testvérek Irodalmi Int. Rt., Bp. 1915. 13. köt. 52. p.
[6] Mahmúd Terdzsüman: Magyarország története : Tarih-i Üngürüsz, II. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus, Clevland, Ohio, 1988. május.
[7] Narodü perednej Azii i. m. 262. p.
[8] Lmf. 263. p.
[9] Layard, Austin, Henry: Niniveh und Babylon nebst Beschreibung seiner Reisen in Armenien, Kurdistan und der Wüste, Dyk’sche Buchhandlung, Leipzig, [?]
[10] Strabon: Geógraphika, Gondolat, Budapest, 1977. XI. könyv, 525-561. p.
[11] Herodotos: Történeti könyvei, I. és III. könyv, A Magyar Tudományos Akadémia Kiadványa, Budapest, 1892.
[12] Hüsing, Georg: Der Zagros und seine Wölker, Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig, 1908. In: Der Alte Orient, 9. Jahrgang, 3-4.
[13] Smith, Georg: Chaldäische Genesis, Hinrichs’sche Buchhandlung, Leipzig 1876. 26-27. pp.
[14] Idegen szavak kéziszótára, Terra, Bp. 1963. 267. p.
[15] Marton i. m. 61. p.
[16] Narodü perednej Azii i.m. 264. p.
[17] Jeremias, Alfred: Izdubar-Nimrod, Teubner Verl. Lipzig, 1891.
[18] Marton Veronika: A sumir kultúra története, Magánkiadás, 2000. 59-69. pp.
[19] Narodü perednej Azii, 270. p.
[20] Lmf. 270. p. - Csuha: A palócoknál… hosszú szűr. Durvább kelméből készült… 1495-ben királyi köntösként említtetik. Rokon vele a török csuha =posztó). In: A magyar nyelv szótára, Czuczor-Fogarasi, MTA megbízásából, Emich, 1862. 1083. p. (reprint)
[21] A középső és az alsó folyását hívták Kercsának.