MADÁCH IMRE

Az ember tragédiája

Utolsó rész

AZ ÚR 
Karod erős - szived emelkedett: 
Végetlen a tér, mely munkára hív, 
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd 
Szünetlenül, mely visszaint s emel, 
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed 
Zajában elnémúl ez égi szó, 
E gyönge nő tisztább lelkűlete, 
Az érdekek mocskától távolabb, 
Meghallja azt, és szíverén keresztűl 
Költészetté fog és dallá szürődni. 
E két eszközzel álland oldalodnál, 
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, 
Vigasztaló, mosolygó géniusz. - 
Te, Lucifer meg, egy gyürű te is 
Mindenségemben - működjél tovább: 
Hideg tudásod, dőre tagadásod 
Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, 
S eltántorítja bár - az mit se tesz - 
Egy percre az embert, majd visszatér. 
De bűnhödésed végtelen leend 
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, 
Szép és nemesnek új csirája lesz. - 

ANGYALOK KARA 
Szabadon bűn és erény közt 
Választhatni, mily nagy eszme, 
S tudni mégis, hogy felettünk 
Pajzsul áll Isten kegyelme. 
Tégy bátran hát, és ne bánd, ha 
A tömeg hálátlan is lesz, 
Mert ne azt tekintse célul, 
Önbecsét csak, ki nagyot tesz, 
Szégyenelve tenni másképp; 
És e szégyen öntudatja 
A hitványat földre szegzi, 
A dicsőet felragadja, - 
Ámde útad felségében 
Ne vakítson el a képzet, 
Hogy, amit téssz, azt az Isten 
Dicsőségére te végzed, 
És ő éppen rád szorulna, 
Mint végzése eszközére: 
Sőt te nyertél tőle díszt, ha 
Engedi, hogy tégy helyette. - 

ÉVA 
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek! 

ÁDÁM 
Gyanítom én is, és fogom követni. 
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! - 

AZ ÚR 
Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!