MAGYARI LÁNY*

Egy szép szempár rí, kesereg

O is zokog keservesen

Sötét éj borul a tájra,

Ott Erdélyben, könnye pereg.

Más országban, túl hegyeken!

A lányt rémek hangja várja.

Nehéz a szív, sír búvában,

Mint tenéked, sóhaja száll,

Vad szélvihar fúj, süvöltőz,

Sóhajtozik bánatában

Szenved, miként a rab madár,

Zúg a vadon, nyög, üvöltöz,

Ottan messze, más hazában.

Nem jöhet hozzád soha már.

Fákat villám csap a földhöz.

Az a szempár mennyei szép,

Szép lány, ha látni akarod

Halad tovább magyari lány.

Tündöklőbb. mint májusi ég.

A kedvesed, megláthatod,

Lova már nehezen zihál,

A szív is, bár büszke, szabad,

Hogyha átkelsz a hegyeken.

Mégis, mégis űzi egyre

Vergődik, hogy majd megszakad,

Moldvába, hol rabkenyeren

Le a völgyön, fel a hegyre,

Magyari lány keble alatt.

Raboskodik keservesen.

A kedveshez igyekezve.

Legyél szél, szállj madárszárnyon,

Hogyha átkelsz erdőn, hegyen,

A ló végül elért vele

Bárhová a nagyvilágon,

Oda hová út se megyen,

Folyóparthoz, nincs is neve,

Azt a gyönyörű virágot,

Vízen által nincsen palló,

Nem nagy vizű, de örvényes,

Mint amilyen az a lány ott,

Szép a lány, az odavaló,

A sodrása oly veszélyes,

Legszebb réten sem találod.

Szívszakasztó dojnát dalló.

Két partja virágszegélyes.

Fehér keble liliomszál.

Haladj mindig napkeletnek,

— Gyí, lovacskám, bátrak bátra,

Jaj-keserű sóhaja száll.

Hol öles tölgyek teremnek,

Vigyél át a másik partra!

Lángoló, szép szeme-párja

S hol terem a híres vitéz,

De a ló nem igyekezik,

Felhőjéből könnyek árja

Hazájáért meghalni kész,

Lába földbe gyökerezik,

Hull a hószín orcájára.

Ahol pallost szorít a kéz.

Vészt szimatolva felnyerít.

Betört Erdély országába

Reggel indult magyari lány,

— Gyí, lovacskám. tedd meg értem.

Egy oláh vezér, vitéz vajda,

Fehér, táltos, szép paripán,

El kell a kedveshez érnem,

Legyőzve az ott-lakókat,

Vitézi mezbe öltözött,

Akire már régen vágyom

Rabul ejtve köztük sokat,

Derekára kardot kötött,

Még ma meg kell őt találnom.

Ezer nemest, magyarokat.

Igy indult, száz veszély között.

Gyí, lovacskám, gyí, virágom!

Elvonult a győztes sereg,

Légy szél, szállj bár madár szárnyán,

Nyerít a ló keservesen,

Rabszíjra fűzve kesereg

Bizony, nyomába se hágnál.

És a habok között terem,

A magyarság, sorsát bánja,

Magyari lány nem úgy halad

Mély a víz, sebes a sodra,

Otthon maradt a leányka,

Mint szél s madár az ég alatt,

Nem jutnak a túlsó partra,

Könnye hull, száll sóhajtása

Hanem úgy, mint a gondolat.

Lányt lovastól elragadja.

Három napja zokog a lány,

Száguld által völgyön-hegyen,

Reggel a nap fénysugára

Nézvén utat, melynek alján

Hol lenn, hol felhők közt megyen.

Reásüt a holt leányra,

Előtűnik a kedvese,

Aki az eget szemléli,

Virágok közt, ringatózva

De nem közeleg senki se,

Üstökös csillagnak véli,

Fekszik, s a folyó azóta

Csak néz, csak vár keservesen.

Látja gyorsan elenyészni.

Magyari lány nevét hordja.

Hová lett a kedves alak?

Felhagyott hegyi ösvényen

Slatina, 1843.

Hol veszett el, mely ég alatt?

Lova száguld nagy serényen,

A szerző Dojnák és gyöngyvirágok (1853)

Istenem! Már három napja

Üvölt nyomában a falka,

című kötetéből.  (1853)

A kedvesét nem láthatja.

A bátor lány meg se hallja,

Bartha György fordítása.

Miért nem jön? Mért? Ki tudja?

Lovát egyre űzi, hajtja.