Makkay János: Indul a magyar Attila földjére

Az államalapítás

Amikor a frankok és a bolgárok csapásai alatt a kései avar kagánok kato­nai-politikai hatalma megbukott, a Kárpát-medencében elszabadult a pokol. Egyik hatalom sem tudta teljesen bekebelezni, ezért mindegyik akkorát ha­rapott belőle, amekkorát csak tudott: a frankok nyugatról, a szlovének és horvátok délnyugatról, a szlovén-morvák északnyugatról, a bolgár-szlávok és ószerbek délről. Nagyon fontos körülmény volt, hogy a frank politikai és gazdasági terjeszkedés igen hamar felszámolta az Enns és a Lajta között a gyepűt, az avar kaganátus gyakorlatilag áthatolhatatlan nyugati határvédel­mi rendszerét. Végeredményben Nagy Károly 791-es támadása kezdeti si­kerek után a gyepűben akadt el. A 9. században azután megindult a bajor és más germán terjeszkedés kelet felé. A későbbi Ausztria keleti fele „az Óperenciás tengeren innen" ekkor lett nyugati székelyek hazájából német nyelvűek földjévé.

A Kárpát-medence egész nagy tömbjét a kései avar korban már zártan benépesítő magyar nyelvű nép tehát egészen különböző uralmak, szétszag­gatások és nyelvi hatások alá került. Megkezdődött etnikai és nyelvi egysé­gének a felbomlása, sőt itt-ott már beolvadása is. A teljes bomláshoz, a tel­jes beolvadáshoz ugyan a 804 és 896 között eltelt három-négy nemzedék nem volt elég, de ahhoz igen, hogy a peremekről a szláv és germán nyelve­ket beszélő népek nagy területeket szakítsanak le Szlavóniában, a Bécsi medencében, Morvaországban és a Dunántúl közepén, például Veszprém környékén.

Ezt az asszimilációs folyamatot állította meg egy csapásra 896-ban Ár­pád népének a bejövetele. Első cselekedete a határok lezárása volt keleten a szilágysági-bihari gyepűvel és a Kárpátokkal a besenyők és a bolgárok el­len, délen a Dunánál és a Dunával Bizánc és a bolgárok ellen, nyugaton pedig az ősi avar gyepű újbóli kiépítésével frankok és szlávok ellen. Mikor Kurszán elfoglalta Morvaországot és a Bécsi medencét, majd Árpád győ­zött Pozsonynál, sikerült még nyugatabbra tolni a gyepűhatárt, egészen az Ennsig. Régi magyar neve már volt e határnak: Óperencia. Ez így is maradt egészen a 955-ös augsburgi vereségig.

A gyepű később, 11. századi királyaink idején nagyon jó szolgálatot tett a gyakorta támadó németek ellen. II. Konrád 1030-ban éppen úgy járt, mint annakidején Nagy Károly: a gyepű miatt csak a Rábáig jutott. Az előle ki­ürített területen nem talált sem élelmet, sem takarmányt. István király könnyű­szerrel kiverte, sőt, visszafoglalta tőle a 955-ben elvesztett Bécsi medencét és magát Bécset is. Ugyanígy járt Konrád fia, III. Henrik Aba Sámuellel 1043-ban. A gyepű tehát továbbra is átjárhatatlan volt idegeneknek. A gyer­mek Salamont támogató német uralkodó csak Salamon áruló magyarjainak a segítségével tudott rajta átkelni.

Az Árpádok honfoglalása nélkül ma nem a magyar lenne e medence leg­erősebb népe. A kárpát-medencei magyarság nemzeti erejének helyreállítá­sa, a magyar nemzetnek és nyelvének megőrzése az Árpádok egyik korsza­kos érdeme.

Az Árpádok másik korszakos érdeme a következő: ők voltak az egész addigi történelem folyamán az egyetlen uralkodóház, amely egységes ura­lom alá tudta fogni a Kárpát-medence egészét, és ott európai értelemben vett államot tudott alapítani. Vagyis az Árpádoknak sikerült az, ami nem sikerült a legnagyobb római császároknak, Augustusnak, Trajanusnak, Marcus Aureliusnak sem. Attilának, Bajánnak és az onoguroknak sem. A legközelebb a kései avar kagánok állottak hozzá, de nekik sem sikerült. Az ellenük győz­tes Nagy Károlynak, a bolgár Krumnak, Omurtagnak sem.

Az Árpád-ház kihalása után az Anjouk és a Habsburgok is csak az Árpá­dok jogán lettek Hungária királyai. Nem ok nélkül hangsúlyozták tehát mindig is azt, hogy leányágon bár és szerződések révén, de az Árpádok utódai.

Az Árpád-ház országvédő és államalapító sikerei sok mindenből követ­keztek. Kiváló katonák, nagy taktikusok, képzett hadvezérek, ügyes politi­kusok, következetes fejedelmek, alkalmanként kemény uralkodók voltak közöttük. Mint amilyen Géza fejedelem és felesége, Sarolt volt a keresz­ténység végleges meghonosítása idején. Akadtak népük sorsával törődő nagy­szerű egyéniségek. Olyan személyiségek, akik koruk Európájában is párju­kat ritkították. Vegyük csak példának Szent László királyt, a külföldön is tisztelt és el nem feledett, termetéről messze földön híres és rettegett lovagot. Legendája szerint természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom kü­lönös kegyelme a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak vagy a Tróját ostromló görög hősöknek, hatalmas volt a keze-lába, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott. A legenda aligha túlzott: valóban szép férfire és daliás termetre utal a király Győrben őrzött hermája. Unokaöccsének, Ál­mos herceg dédunokájának, III. Béla királynak nem pusztult el a sírja. A Székesfehérvárott a Bazilikában megtalált csontváz csaknem két méter ma­gas férfié volt.

Most azonban egy másik, önálló tényezőt szeretnénk kiemelni. Géza feje­delem és fia, Vajk, de az István halála után újra rendet teremtő I. Endre király is felismerte, hogy az európai rendbe, a civilizáció egyetlen létező irányába való beilleszkedésnek kizárólagos feltétele a kereszténység mihamarabbi vég­leges felvétele. Géza és Vajk ezt nemcsak viharos gyorsasággal hajtották vég­re, hanem a két lehetőség között jól is választottak. Azok a keleti népek ugyanis, akik a keleti, bizánci egyház vallását vették fel, a türkök, avarok, onogurok, besenyők, úzok, kunok azóta vagy eltűntek a történelem színpadáról, vagy beolvadtak a szlávok tömegébe. Nem ok nélkül mondta volt Konstantin Dajkovics kolozsvári régész (1921-ig a temesvári Széchenyi Legényegylet titkára) román kollégáinak: mit szidjátok mindig a magyarokat? Ha ők nem lettek volna, akkor most nem románul, hanem szlávul beszélnénk.

Az István király által trónbitorlás kísérlete miatt, vagy Gizella királyné kívánságára megvakíttatott Vazul második fia, I. Endre előtt ott állott a vá­lasztás lehetősége. Minden oka meglett volna rá, hogy pogány útra állítsa vissza Hungária kocsirúdját. Bátyja, a nála öt évvel idősebb Levente bizo­nyára így tett volna. Ő ugyanis pogány volt és az maradt kijevi száműzeté­sében is. Mikor 1046-1047 körül meghalt, pogány módon temettette el ma­gát, bizonyára az akkor már tiltott, de Vata és fia, János által újra felélesztett lóáldozattal. Nem is akárhová, hanem éppen dédapja, Taksony fejedelem akkor még ismert sírja mellé. Akkor még élhetett ezzel a pogány jogával. Azt viszont jól tudta, hogy királyi hatalomra kerülve, pogánykodásának csak egyetlen következménye lehet: az Árpádok bukása. Jó döntés volt, -hogy I. Endre megválasztásakor nem az előbbszülöttség (senioratus), hanem az al­kalmasság (idoneitas) elvét alkalmazták.

Testvére, I. Endre trónra lépése után azonnal ráébredt ugyanerre. Endrét Leventével együtt a Péter király ellen fellázadt pogányok hívták haza Kijevből. Vata pogány lázadói várták és fogadták. Endre hozzá is járult a magyar keresztények üldözéséhez, csak azért, hogy ledönthesse a trónról István ki­rályunk jelöltjét és rokonát, Pétert. A következmény az lett, hogy alig ma­radt az országban püspök, aki 1046-ban megkoronázza. Amint azonban fel­kent király lett, azonnal leverte a pogánylázadásokat; Visegrádon monos­tort, Tihanyban bencés apátságot alapított. Talán véletlen, talán nem, de III. Béla mellett ő az egyetlen Árpád-házi uralkodónk, akinek biztosan ismerjük sírját és sírkövet: ott nyugszik a tihanyi apátság altemplomában.

Tanúi lehettünk 1989-1992 között annak a csúnya huzavonának, amelyet a Veszprém megyei liberális és kommunista önkormányzat folytatott a kato­likus egyházzal: adják-e vissza az egyháznak, és vajon miért adnák vissza a tihanyi apátság épületét. A bolsevista időkben Múzeum céljait szolgálta. Szégyenteljes volt még olvasni is az elvtársak butábbnál-butább érveit. Saj­nos, a mi érveinket senki nem kérdezte. Mert elmondtuk volna, hogy nyo­mós okai vannak annak, hogy sürgősen visszaadják. Endre király családi vagyonából az egyháznak építtette. Az apátság alapító oklevele az első írá­sos emléke a magyar nyelvnek. Mert a király a kereszténység terjesztésére és nem a kommunisták hasznára szánta.

Endre bölcsebbnek bizonyult a pogányoknál. Apját, Vazult a legkeresztényibb magyar király vagy Gizella királyné vakíttatta meg. Endre mégis belátta, hogy Vazul tévedett.

Van még egy kérdés, amely ide tartozik: a soknyelvű országnak állítólag Szent Istvántól származó gondolata. A már többször említett Mályusz Elemér 1941-ben közölt egy tanulmányt, amelyet 1945 óta szándékosan elhallgat­nak. A tanulmány válasz volt a hírhedt Szekfű Gyulának, Rákosi Mátyás kedvenc moszkvai nagykövetének a durva támadására. Szekfű azt a vádat terjesztette Mályuszról, nem is akármikor, hanem 1940-ben, hogy műveivel a Benes-féle magyarellenes propagandának szállít érveket. Hogy Mályusz szerint árpádi királyaink, ameddig erővel bírták, addig tudatosan irtották a nemzetiségeket.

A tanulmányban századunk legjobb magyar történésze újra elemezte Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez intézett Intelmeit a beköltöző idegenek szempontjából.

Van az Intelmek-ben egy mondat, amely régebbi és mai liberális-kozmo­polita történészek szerint idegen népek gyakori és feltétel nélküli befogadá­sát javasolja. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és törékeny, írta volna első királyunk. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad. Mályusz azon­ban bebizonyította, hogy a regnum szó és magyar megfelelője, az ország az Árpád-korban még nem Magyarországot, nem Hungáriát jelentette. Hanem azokat, akik a király körül vannak, őt királyi jogainak gyakorlásában segí­tik, neki tanácsot adnak. Tehát a királyi udvart és kancelláriát. A vendégek és jövevények pedig nem telepeseket, mindenhová beözönlő mindenféle idegen népeket jelentenek, hanem a királynak szolgálatukat felajánló külho­ni lovagokat és papokat.

Mályuszt követve egy kiváló mai történész, Vekerdi József a minap is­mét alapos vizsgálat alá vette ezt a mondatot. Megállapította: István király nem az etnikai felhígítást javasolta fiának. Csupán a kiegyezés utáni liberá­lis politika (amely Galíciából milliós tömegek befogadását tette lehetővé), és a mai, szintén liberálisnak nevezett vezetés (amely törvénnyel biztosít előjogokat a keletről beáramló csoportoknak) torzította el a Szent István-i állameszmét. Ismét kiderült, hogy az egynyelvű és egyszokású országnak fordított részt szándékosan és félrevezetően mindmáig tévesen értelmezik.

A mondat helyes fordítása Vekerdi szerint a következő: Egyetlen nyelvet és egyetlen szokást ismerő királyi udvar gyenge és törékeny.

István tehát művelt, nyelveket (elsősorban latint!) tudó, és idegen népek szokásait, kultúráját ismerő tanácsadók jelenlétét tartotta fontosnak a király környezetében. Ami a legkevésbé sem azonos az ország lakosságának etni­kai fellazításával.

István nemcsak erre intette Imre herceget. Nyomatékosan óvta fiát az idegen minták szolgai követésétől, idegen szokások átvételétől, és azokkal szemben saját nemzeti hagyományaink követését kötötte lelkére. Vekerdi ennél a kérdésnél egy mindmáig fel nem ismert, rendkívül fontos részre bukkant az Intelmek-ben: Aligha tarthatod meg királyságodat ezen a tájon, ha nem elődeidnek, az előtted uralkodó királyoknak a szokásait utánozod. Volt-e olyan görög, aki a latinokat görög szokások szerint kormányozta, vagy olyan latin, aki a görögöket latin szokások szerint kormányozta? Egy sem volt! Két fontos tanulság: nemzeti hagyományainkat kell ápolnunk és ne legyenek idegen uralkodóink. Vekerdi felfigyelt az elődeid (antecessors) szóra is: ez többesszámban van. Imre hercegnek azonban csak egyetlen ke­resztény királyi elődje volt. Maga az apa, István király. Ha tehát az Intelmek többesszámban beszél, a többi Árpád-házbeli fejedelmi előd példájának követését javallja Szent István, ezzel hitet tesz pogány ősei mellett: a nemzet érdeke előbbre való, mint az a szempont, hogy a jól uralkodó ősök milyen vallásúak voltak.

Mindezt megerősíti István király két törvénykönyve is. A templomépí­tést, az istentiszteleteken való részvételt és hasonlókat szigorúan előírta. Egyetlen szó sem tilalmazta viszont a régi pogány szokásokat. Üldözte ugyan a boszorkányokat, kuruzslókat, méregkeverőket, jövendőmondókat, de kút­fő mellett áldozókról, pogány szertartások végzőiről, hajukat pogány módra viselőkről nem esik szó. Ezek szerint első királyunk nem féltette az új val­lást nemzeti hagyományainktól. Ennek köszönhető, hogy uralma alatt nem is tört ki pogány lázadás. Arra csak idegen és erőszakos utódja, Péter király rövid uralma alatt került sor. Mindezek összességükben arra mutatnak, hogy módosítani kell azt a képet, amelyet a szentté avatása táján keletkezett le­gendák rajzoltak meg István királyról. Az idegen papok nem akarták észre­venni nagy királyunk nemzeti elkötelezettségét, amelyet keresztény hite nem szorított háttérbe. Hozzátehetjük: mai idegen papjaink meg egyenesen el­torzítják István király személyiségét, és újra akarják íratni velünk nemzeti történelmünket.

Az árpádi honfoglalás megállította a kétezer kilométer távolságról ide­költözött, rokonaitól mindörökre elszakadt, idegen népek ellenséges gyűrű­jébe került, avar és onogur urai miatt Európa-szerte gyűlölt magyarság szét­hullását. Ezt száz év múlva egy még fontosabb esemény követte: az egész történelem folyamán először és utóljára a kiváló tehetségű hadvezér és poli­tikus Árpád nem kevésbé kiváló utódai, Géza és István az egész Kárpát-medencét magába foglaló erős államot teremtettek: a keresztény magyar királyságot, Szűz Mária országát. Ezzel párhuzamosan az Árpád-nemzetség és török nyelvű népeik beolvadtak a 670 óta itt élő magyarságba. Négyszáz évig biztosították a magyar nyelv és etnikum fennmaradását az egész Kár­pát-medencében. Még a legutolsó és minden addiginál vadabb sztyeppi ro­ham, a tatár mészárlás után is.

A védő-őrző pajzson mégis a tatárok miatt jelentkeztek az első repedé­sek. Akkor, amikor Európa legkeresztényebb, öt szentet adó uralkodóházá­ba és országukba ismét pogányok és idegen hitűek kerültek be. Kun László királyunk édesanyja, Erzsébet egy Szejhán nevű kun fejedelem leánya volt. Nem csoda hát, hogy 1284-ben Kun László kun vezérek, kenézek vlachjait, oláhokat telepített be a tatárjárásig színmagyar, de Batu által kipusztított Kárpátaljára: Ugocsa, Ung, Máramaros és Bereg megyék 300 falujába. Mi­kor Nagy Lajos idején ezeknek az ortodox vlachoknak át kellett volna térniök a római katolikus hitre, Dragos és a máramarosi őstulkok vezetésével in­kább Moldvába költöztek. A király pedig az így ismét lakatlanná vált vidék­re oroszokat telepített be. Így indult meg, és az Árpád-ház kihalása után egyre erősebben folytatódott az összefüggő magyar etnikai tömb felmorzso­lása. Először csak a széleken, morva földön, a bécsi medencében, a Szerémségben, az Al-Dunánál, Dél-Erdélyben, Moldvában. Később az év­százados török uralom csaknem kizárólag a magyar etnikumot pusztította. Nem árt tudnunk, hogy az Alföldön széltében-hosszában gyilkoló török ka­tonák, harácsolók és rablók a valóságban általában rácok, szerbek voltak. A török kiverése után pedig a császár által betelepített svábok, tótok és rácok mindenütt a legjobb földeket kapták meg. Békésben, Bácsban, Tolnában-Baranyában egyaránt. A szőregi rácok a múlt század harmincas éveiben azért költöztek le a Maros völgyéből Kikindára, mert a Maros mentén sokat kel­lett dolgozni! Nem is „tántorgott ki" közülük senki sem Amerikába. És a zsíros földeket kapott békési svábok közül sem!

* * *

147-148 old.

Ennyit a múltról, népünk eredetéről és honfoglalásainkról. A jelent is­merjük, benne élünk, legtöbben csak máról-holnapra. Napi gondjainkon túl ismernünk kell múltunkat, de gondolnunk kell a jövőnkre is. Gyermekein­ket, unokáinkat iskolába járatjuk, irányítjuk pályaválasztásukat, szeretnénk, ha boldogulnának. A bizakodásban ott él a remény és az akarat is: hazát, nyelvet, magyarságot megtartani a harmadik évezredben is. Nem könnyű feladat ez hazát herdáló hatalmasok, idegen értékeket sulykoló fizetett hazu­gok, s a nemzeti erőket szétforgácsoló viszályok idején. A sokat emlegetett magyar összefogásra immáron végképpen szükségünk van, ha talpon aka­runk maradni.

* * *

„Idézzük őt" befejezésként Juhász Gyula soraival:

Egy férfi kellene, kinek szívében

Jóság, agyában gondolat terem.

Aki megáll a balsors ellenében

S mint Krisztus, átvezet a tengeren.

Egy férfi kellene, ki az időnek
Igéjét érti és jövőbe néz
S míg intésére falak égbe nőnek,
Földön szavára érik a vetés.

Egy férfi kellene, ki nem habozva

Kelet, nyugat közt, mint szélben a nád,

Előre vinné új, nagy századokba,

Kiküzdve a magyarság igazát.

Egy férfi kellene — ó add, te végzet! —

Ki nem csak múlton kérődző tanítvány,

S eszembe jut, hogy most száz éve lépett

Örök pályára ő: Széchenyi István!

A legnagyobb magyar.

Makkay János: Indul a magyar Attila földjére, Budapest 1996,125-131 old. és 147-148 old.