Újfalvi Károly

Moldvai magyarok nyomában

Moldva, vagy ahogy a mai magyar ajkú lakói emlegetik: Moldova a Romániának a Keleti-Kárpátokon túl elterülő egyik tartománya. Vannak na­gyobb, hajózható folyói, mint a Prut meg a Szeret, kisebb, tutajokat hordozó vizei közül jelentősebb a Beszterce. A kelet felé lejtő havasokból szikladarabokat görgető, vízesésekkel tűzdelt pisztrángos patakok szaladnak a síkság felé; Moldva keleti fele gazdagon termő síkföld.

A néprajzi határok a múltban sem estek egybe valamely ország poli­tikai határával. A Keleti-Kárpátokon túl, Moldovában szépszámú magyar anyanyelvű, javarészt földmívelő foglalkozást űző népesség él, s ezeket egységesen csángóknak szokás emlegetni. A név eredetéről, jelentéséről, a legkülönbözőbb a néprajztudósok felfogása. Maga a csángóknak nevezett moldvai magyar ajkú nép jobbára eltűrte ezt a inkább gúnynévnek tartott, egyesek szerint "elcsángultat", "elkóboroltat" jelentő elnevezést, de maga magáról soha nem mondotta, hogy ő csángó volna.

Megoszlik a Keleti-Kárpátokon túli csángókat látogató kutatók fel­fogása abban is, hogy mióta élnek magyarok ezen a földdarabon. Némelyek a "csángókat" az Erdélyből, különösképpen a Székelyföldről mintegy öt évszázad alatt folyamatosan áttelepült egykori székelyeknek vélik. De erősen tartja magát az a felfogás is, hogy a moldvai magyarság egy része, főképpen az északon, a Roman város környékén lakók ennek az országrész­nek őslakói.

A moldvai magyarok nyelvjárásilag két csoportra oszlanak. Az Er­délyhez közelebb eső területeken élők, egészen Bákó város környékéig, a mienkkel teljesen azonos, székely tájszavakkal fűszerezett, székelyesen magyar nyelvet beszélik. A Roman város környékiek nyelvjárása sziszegő. "S" hang helyett mindig "sz"-t ejtenek, kissé úgy, mint a selypítő gye­rek. Előszeretettel használnak kicsinyítő képzőket, és beszédjükben számos az olyan kifejezés, amilyent ma már másfelé élő magyarok ajkáról hallanunk nem lehet, legfeljebb az Árpád-kori okiratokban olvashatók.

Bármi legyen is a történészek felfogása e nép eredetéről, első ku­tatóink látogatása óta mindmáig bizonyított tény, hogy Moldovában szép­számú magyarság élt és él a mai napig is.

Az elmúlt századok folyamán a moldvai magyarokra nem nemzetiségük, hanem felekezeti hovatartozásuk volt a jellemző. A keleti, ortodox vallást követő román nép mellett egységes tömbökben, falvakban élő moldvai magyarok az okiratok bizonysága szerint a XIII. század óta római kato­likusok. (Makkai László: A Milkói kun püspökség című tanulmánya ismerte­ti a Jorga román történész által is közölt, 1227-ben kelt oklevelét, a "moldvai kunoknak magyar-dominikánusok által történt megkereszteléséről! 1380-ban Ana, Radul román vajda felesége Campulungon kolostort építte­tett a magyar dominikánusok részére, ezt 1381-ben a kalocsai érsek fennhatósága alá helyezték.)

Évszázadokon át a római katolikus egyház papjai, és misszionáriusai gondozták a moldvai magyarokat. Ezek többnyire olaszok vagy lengyelek voltak, sem a moldvaiak magyar nyelvét, sem a románt nem ismerték. Majd a XVII. században a moldvai római katolikus egyházakat a bosnyák szárma­zású Bandinus Márk püspök látogatta meg. Feljegyzést készített az álta­la megismert moldvai egyháztagok lakóhelyeiről, a templomok állagáról,- egyházvagyoni helyzetéről, s lejegyezte számos^-magyar család nevét is.

1781-ben Zöld Péter csíkdelnei lelkész jelentést tett Erdély püs­pökének, latin nyelven számolva be moldvai missziós útjáról, a moldvai magyarok helyzetéről. Bandinus Márk munkája majdnem két évszázadon át, Zöld Péter jelentése közel egy századig ismeretlen maradt.

A moldvai magyarok nyomában járó első kiváló kutatónknak, P. Gegő Eleknek érdemel, hogy a Bandinus-féle kézirat (melyet a román történé­szek elébb hamisításnak tartottak, majd egy évszázad múltán teljes egészében a Gegő-félével megegyező szöveggel publikáltak, és Bandinus-kó­dexnek nevezték el) napvilágra került. Gegő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1836-ban járta be Moldvát; ugyanebben az évben jelent meg Budán "A moldvai magyar telepek"-ről írott munkája, útjának leírása s mint a moldvai magyarok múltjának dokumentuma: a Bandinus-ko­dex ismertetése. Mint Gegő írja: "Töredékek a moldvai katolikus- anya­szentegyháznak két század^-előtti állapotjáról és a moldvánok némely szokásairól...P. Bandin Márk. ..moldovai püspökhelyettes utazása az 1648. évi latin kézirat után.

1841 nyarán Döbrentei Gábor akadémiai-tudósunk a Csík megyei Bor­széken nyaraltában egy fiatal csángó pappal, a pusztinai Petrás Incze Jánossal barátkozott össze. A moldvai magyarság helyzetéről ^:folytatott beszélgetéseikből keletkezett Döbrentei 38 kérdése és Petrás 38 felele­te. A Feleletek szerint 1839-ben 57.300 katolikus magyar élt Moldvában.

Döbrentei biztatására fogott hozzá Petrás a csángó népdalok gyűjtéséhez. A Döbrenteinek küldött Feleletek mellett húsz csángó dalt is közölt, és Rokonföldi néven élete végéig tudósításokat küldött a Magyar Nyelvőrnek. Petrás Incze János érdeme az is, hogy a moldvai magyarok u­tán járó kutatóink útjukon parókiáján meleg otthonra találtak. Úgyszólván valamennyi kiváló, XIX. századi kutatónk, így Jerney János, Veszely Károly, Imets Jákó, Kováts Ferenc is Petrás segítségével és útmutatásá­val végezte küldetését.

Jerney János 1844-ben utazta be egész Moldvát és Besszarábiát. Tapasztalatainak két terjedelmes kötete 1844-ben, 1845-ben, majd 1851-­ben is megjelent. Munkájában Moldva történetét és földrajzát is leírva számolt be az ott fellelt magyarok helyzetérői. Kisebb ásatásokat is végzett, ezek eredményeiről is irt. Felfogása szerint a moldvai magya­rok a honfogaláskori besenyő, úz, kun, jász népcsoportoknak egykor itt élt, a magyarokkal rokon, majdhogynem ugyanazon nyelvet beszélő és a Prut és Szeret folyók közén, az egykori Etelközben maradt egyenes leszármazot­tai. Hazatérve Moldvából: Jerney felhívást tett közzé a budapesti lapok­ban "Fölszólítás Moldvából a magyarhoni földes uraságokhoz" címen. Ebben földmívelésre alkalmas helyet kért a kalugeri magyar csángók számára, "kik bármely percben szívesen átköltöznek a magyar földre”. Jerney föl­hívását felháborodással vette tudomásul az akkori erdélyi román és a moldvai sajtó is.

Moldva feltárásában, tájainak, lakóinak ismertetésében s főként a moldvai magyarok helyzetének megismerésében nem kis érdeme van három Moldva kutatónk munkájának. Kováts Ferenc már 1841-ben megkezdte mold­vai kutatásait Petrás János segítségével. Munkáját csak két évtized múltán közölhette. Veszely és Imets Fülöp Dákóval közös útirajzában Kováts ismertette elsőnek teljes egészében magyar fordításban csíkdelnei Zöld Péter 1781-ben kelt, a moldvai magyarokról szóló jelentését.

A XIX. században is jelentek meg híradások a moldvai magyarokról: Luby Sándor: A csángók (1884), László Mihály: Keleti testvéreink (1882), Munkácsi Bernát: A moldvai csángók nyelvjárásai (1881) című írásai. Majd a XX. században Ignácz Rózsa: Született Moldovában és a Keleti magyarok nyomában című írásai.

A 19-ik szd. végén indult meg a moldvai magyarság népdalkincsének gyűjtése; feljegyezgetése. Még nem rendszeres tudományos tevékenység a gyűjtők etnológiailag felkészületlen, de lelkes néptanítók, erdélyrészi, Moldvát látogató kántorok, egy-egy versírással is foglalkozó ember. E kor gyűjtőinek nincsen fonográfkészüléke a dallam pontos rögzítésére. P. Incze János például így kísérelte meg fonetikusan, moldvai magyar, sziszegő nyelvjárás szerint leírni az északi moldvai magyaroktól hallott dalokat:

          "....Szeret vize mellett             A Szeret vizének

         Szietálván kedvemre                        Csónakába ülnék

         Ott isz é sziralom                          Sz azon elbudoznék,

         Eljött busz szievemre.                      Ha belé nem_.vesznék..."

A 19-ik szd. 90-es éveitől Magyarország-szerte napirenden van a nemzetiségi kérdés. E több irányú problémának egyik ága az idegen államokban élő magyar állampolgárok gondozásának szándéka és lehetősége avégből, hogy_. azok magyar nemzetiségüket ne veszítsék el. A moldvai magyarok azonban román állampolgárként születtek, és ezért az 1902. évi magyar kormány úgy dönt, hogy "...a romániai magyarságnak segélyt gyűjteni nem volna célszerű, mivel mi sem engedhetnénk meg, hogy a román kormány a magyarországi románokat segélyezze... A nemzetközi jog szerint minden államnak jogában áll, hogy^-polgárait külföldön is tetszése szerint támogassa... A Moldvában élő csángó magyarokra (jassi-i dioecesis), kik már születésüknél fogva román honpolgárok, a m. kir. kormány akcióját ki nem terjesztheti." (Kemény G. Gábor: Iratok a Nemzetiségi Kérdés Történetéhez Magyarországon a Dualizmus korában, Budapest. 1964. II. köt. 181.)

Azok a csángóknak nevezett telepesek, kiknek egy részét Darányi Ignác földművelésügyi minisztersége alatt (1895) az első világháború előtti Magyarország területére, Krassó-Szörény megyébe és Déva vidékére áttelepítették, a Kárpátok határszélén élő, még magyar honos, de csángók­nak nevezett egykori székelyek voltak, nem moldvai magyarok.

Az első világháború alatt és közvetlen utána a moldvai magyarság sorsáról, helyzetéről semmi híradás nem érkezett. Századunk harmincas évéitől kezdve jelentkeznek műveikkel ismét moldvai magyarok nyomában járó földrajz-, történelem-, néprajztudósaink és íróink.

Ebben az időben járta be Domokos Pál Péter Moldvát, szövegmagyaráz^­attal kiegészítve újra publikálta a Bándinus-kódexet, s több kötetnyi moldvai népdalt gyűjtött mind a székeIyes, mind a sziszegő nyelvjárású moldvai magyarok között.

Lükő Gábor néprajzkutatónk három ízben is bejárta Moldvát, gyűjtötte és megírta a moldvai magyarságnak mind tárgyi, mind szellemi népraj­zát. A "Magyar lélek formái" című könyvében az észak-moldvai magyarok kultúrájáról, házépítési formáiról, munkaeszközeikről, foglalkozási á­gak szerinti megoszlásukról adatokkal, rajzokkal hitelesített híradást közöl. Balla Péter zenetörténész már Kodály Zoltántól tanult zenekuta­tási módszerrel kísérletezett, mikor fonográffal járta be Alsó- és ­Felső-Moldvát, és e néptöredék dallamkincséből egy csokorravalót közre adott. Csüry Bálint nyelvész csángó tájszavak gyűjtése végett látogatta a moldvai magyarokat. Mikecs László, fiatalon elhalt írónk, a harmincas évék falukutató íróinak módszeréhez híven Írta meg "Csángók" című tanulmányában a Moldvában élő magyarokról nyert tapasztalatait. "A moldvai magyarok őstelepülése, története és mai helyzete" a címe Baumgartner Sán­dor 1942-ben írott tanulmányának.

Foglalkoztak a moldvai magyarsággal természetesen román tudósok-is, történészek, néprajzkutatók is, leginkább a második világháború végéig. Nem úgy, mint nemzeti kisebbséggel, hanem történelmi eredetük felől ad­tak közre elméleteket, és etnikai sajátosságaikat jellemezték munkáikban. Radu Roseti román történész: Despere Unguri si Episcopiile Cat. din Mol­dova" című munkájában azt írja, hogy "azon birtokoknak okirataiból, ame­lyek területén csángó falvak fekszenek, kiderül, hogy ezek a falvak vagy ősidők óta állanak fenn, vagy a csángók átkötözésével azon falvak­ból alakultak, melyek Moldva keletkezéséhek idejében megvoltak már" 19. századi nagy történészük, N. Kogalniceanu mint honfoglaláskori maradéko­kat emlegeti a Szeret mentén élő magyarokat, s magának a Szeret (Siret) folyónak nevét is magyaroktól adottnak tartja.

Magát a Bandin Márk-féle kéziratot eredeti latin szövegével a Román Akadémia adta ki 1895-ben, mivel az nemcsak a moldvai magyarokról tartalmazott jelentős adatokat, hanem részletesen szólt a moldvai feje­delmi udvarról, román népszokásokról is.

A második világháború után, Petru Groza államelnöksége alatt a ro­mán nemzeti kisebbségnek ismerte el őket, és a lenini nemzetiségi alkot­mány értelmében tizenkét községükben alsófokú népiskolákat állított fel, hogy az akkor 70%-ban írástudatlan moldvai magyarok anyanyelvükön írni és olvasni tanulhassanak. Jelenleg magyar nyelvü oktatás a moldvai magyarok között nem folyik. (De Magyarországon van oláh nyelvű iskola. Szerk)

Romániai magyar tudósok közül a moldvai magyarok nyomában járva, eddig Szabó T. Atilla kolozsvári egyetemi tanár végezte a legjelentősebb ^­munkát, mikor a moldvai magyarok nyelvjárási térképét is elkészítette.

Hogy pontosan mennyien lehetnek a moldvai^-magyarok, azt felderíte­nie másfél század óta Moldvát járó egyetlen kutatónak sem sikerült.

Magam, egyik nem tudós, de mélységesen érdeklődő látogatója a moldvai magyarságnak, itt említett történelmi és néprajzi munkákból szer­zett ismereteim birtokában olyan statisztikával alá nem támasztott ér­tesülést szereztem (főként Nagy Sándor volt bukaresti lelkész író közléseiből), hogy Moldvában 1938-39-ben hetvenezer magyar ajkú lakos élt.

Ignácz Rózsa írja; távolra szakadt magyarokat látogató utazásaim során (melyeknek élmenyeit "Született Moldovában" című regényemben és a "Keleti magyarok nyomában" című útleírásomban adtam közre) felkereshet­tek mind az északi sziszegő nyelvjárást, mind a székelyest beszélő csángókat. Szülőföldjüket az északiak és a déliek is Moldovának, s nem Mold­vának nevezik. A Kárpátok határszélén élők 1939-ben tudtak és énekeltek szülötte földjükről szóló dalokat. Ignácz Antalné földmívesasszony, ak­kor hatvannégy éves névrokonom Onestiben így énekelt:

"Moldovának nagy a széllye,

Istenem, vígy ki belőle.

Ha nem viszel ki belőle,

kivisznek a temetőbe."

Ha a népdalból kicsengő nosztalgiának hinni szabad, ezek a déli csángók nemrégen bevándoroltak lehettek, akik dalaik szerint régi hazájukba visszavágyódtak? I. A-né már nem kívánkozott el onesti-i otthonából. - 1941-ben a Kárpátokon kívül élő magyaroknak Magyarországra tör­tént áttelepítése során elsősorban nem moldvai magyarok_. kerültek vissza hazánkba. Ekkor azok a székelyek költözködtek át, akik Csík megyéből a 18-ik század harmadik harmadában az un. Mádéfalvi veszedelemkor" vándo­roltak el tömegesen, és az akkor Ausztriához tartozó Bukovinában telepedtek meg. Ezeket a bukovinai székelyeket első ízben - eléggé meggondolatlanul, - Újvidék vidékére telepítették le. A bukovinaiak onnan sok viszontagság után, a háború pusztítása miatt létszámukban is megfogyatkozottan csak a 2-ik világháború után találtak végre maguknak állandó telephelyet és jó munkaviszonyokat Tolna és Baranya megyében. A bukovinai magyarokkal egy időben mintegy négyszáz észak-moldvai sziszegő nyelvjárást beszélő csángó is áttelepült. Ezeknek egy nagyobb csoportja ma Dunántúlon, Egy­házaskozár községben él.

Beszámolóm elsősorban a moldvai magyarok nyomában járó úttörő kutatók: P. Gegő Elek, Jerney János, Veszely Károly, Imets Fülöp, Kováts Ferenc, tiszteletére íródott. Munkáikat a nyomukat követő egyetlen "kuta­tónk sem nélkülözhette; azok a magyar földrajz-, néprajz-, és történe­lemtudósok folytatható, továbbfejleszthető, - vitatható, olykor esetleg, korrigálható, de alapjában elévülhetetlen- forrásmunkái maradnak, míg csak a határainkon túl élő magyar anyanyelvű honfitársaink múltját, lakott területeinek jelen helyzetét ismerni, azaz -megérteni kívánjuk.

Forrás: A NAP FIAI. 1974. július-augusztus – szeptember-október