BOTOS LÁSZLÓ
ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ
12. FEJEZET
A MAGYAR NEMZETISÉGI TÖRVÉNYEK
1849-ben, miután a rácok letették a fegyvert, remény volt arra, hogy az egyezség létrejön a kisebbségi kérdésben. A magyar parlament elfogadta Szemere Bertalan kisebbségi törvényjavaslatát. 1849. július 21-én a nemzetgyűlés megvitatta, és elfogadta a javaslatot, amely szerint: „Magyarország határai közt létező minden nemzetiség szabad fejlődése a következő intézkedések által biztosíttatik:
1. A kormányzati, igazgatási, törvényhozási és katonai hivatalos nyelv a magyar marad: az országban divatos többi nyelvekre nézve a következő szabályok érvényesek.
2. A községi gyűléseken mindenki a maga anyai nyelvén szólhat, a jegyzőkönyv nyelvét a többség szabadon határozza meg.
3. A megyei gyűléseken minden joggal bírók tetszésük szerint magyarul vagy saját nyelvükön szólhatnak. Azon megyékben, melyekben valamelyik nemzetiség a lakosság felét meghaladja, a jegyzőkönyv, ha a többség kívánja, ennek nyelvén vitetik. A levelezések azonban a kormánnyal és más hatóságokkal magyarul folynak.
4. Az esküdt székeknél s első folyamodási bíróságoknál, midőn az eljárás szóbeli, a 3. pontban kimondott elv alkalmazandó.
5. A nemzetőrség vezényleti nyelve ugyanaz lesz, melyen a községi ügyek tárgyaltatnak.
6. Az elemi iskolákban az oktatás mindig a község vagy az egyház nyelvén történik.
7. Az anyakönyvek s általában az egyházi ügyek nyelve mindig az egyházközség nyelve leend.
8. Folyamodásaikat a magánosok bármely hatósághoz tetszésük szerint bármi nyelven intézhetik.
9. Az óhitű egyház zsinata minden évben egybe hivatik, és olyan szabadon határozhat minden vallási és iskolai ügyek felett, mint a többi vallások. A zsinat jogához tartozik megválasztani a püspököket, és határozni azon kérdés felett: vajon a szerb és román nemzet egyházilag egyesülve maradjon-e vagy külön váljon egymástól?
10. Az óhitűek egyházai és iskolái mind azon előnyökben részesülnek, melyeket az állam a többi vallásbeliek egyházainak és iskoláinak engedményez.
11. Az óhitűek önmaguk igazgatják s kezelik egyházi és iskolai alapítványaikat.
12. Az óhitű egyházbeliek számára a budapesti egyetemnél teológiai tanítókör alapíttatik.
13. A kinevezések mindennemű hivatalokra és méltóságokra érdem és képesség szerint történnek minden tekintet nélkül a nemzetiségre és vallásra.
14. A kormány felhatalmaztatik s illetőleg köteleztetik az e törvényben kifejezett elveket foganatosítani.
15. A kormány felhatalmaztatik, és megbízatik különösen a tekintetben, hogy a szerbek és románok méltányos kívánságait meghallgatván, minden alapos sérelmüket megszüntesse, akár saját hatalma, akár a nemzeti gyűlés elébe terjesztendő törvényjavaslat által.
16. Végre a kormány teljes hatalommal ruháztatik fel a nemzet nevében amnesztiát adni mind azoknak, akik a meghatározandó idő alatt a fegyvert leteszik s a nemzeti függetlenségre hitet tesznek.” (Kostya, 31-32)
Decemberben a kormány hivatalosan be akarta iktatni az elfogadott törvényjavaslatot. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert 1849. augusztus 12-én a szabadságharcosok az orosz túlerő előtt, amely az osztrákok segítségére jött, letette a fegyvert. Ennek következtében az első független demokrata magyar kormány feloszlott. A Habsburgok Bach-ügyvitellel Magyarországot újból önkényuralmuk alá vetették. [1]
1868-ban egy másik kísérlet történt a kisebbségi törvény bevezetésére. Wlad Alajos, Missic János és mások még annak a reményüknek adtak kifejezést, hogy megfelelő politikai határozatok segítségével még feloldható a feszültség a magyarok és kisebbségeik között. A fent megnevezett két politikus felvilágosította a népet az 1848 előtti helyzetről, a Habsburg zsarnok politikáról és annak következményeiről. A magyar kisebbségi törvényjavaslatot Medán Endre, a rumán kisebbségi képviselő terjesztette elő 1868. október 28-án. Arra kérte a törvényhozó testületet, hogy az 1868. február 11-én előterjesztett szerb javaslatot fogadják el tárgyalási alapul. Összehasonlítva ezt a magyar nemzeti bizottság javaslatával, láthatjuk, hogy a magyar javaslat minden állampolgárának egyenlően biztosította a politikai jogot és a nyelvhasználat jogát. A szerb javaslat ezen túlmenően azt követelte, hogy egyes kisebbségek az országon belül nemzetként ismertessenek el. (Kostya, 41) De valóban elismerhettünk volna-e egy kisebbséget az országhatáron belül, nemzetként? Melyik állam tenné ezt most, vagy tette ezt a múltban?
A tárgyalásokon e tárgykörben több javaslat hangzott el mindkét oldalról. E javaslatok egyetértést és békés együttélést emlegettek, de soha sem emelkedtek törvényerejű rendeletté. Úgy tűnt, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong a két javaslat között, azonban ha folytatták volna a tárgyalásokat, egész biztos, hogy egyezségre jutottak volna. Erre enged következtetni az a tény is, hogy röviddel a kisebbségi csoport javaslata előtt, 1868. június 23-án a magyar kultuszminiszter, Eötvös már benyújtotta népoktatási javaslatát, melyet még ebben az évben érvényre emeltek. (XXXVIII. tc.)
„Az 57 paragrafus megállapítja, hogy a községi népiskolák vallásoktatását az illető hitfelekezetek az államhatalomtól függetlenül intézik; az 58. paragrafus pedig a következő indokolással világosan kimondja az anyanyelvi oktatás feltétlen szükségességét.”
„Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben, ez okból oly tanító alkalmazandó, aki a községben használatos nyelveken beszél.” (Kostya, 42)
1868. november 24-én a Magyar Nemzeti Gyűlés megvitatta a kisebbségi törvényjavaslatokat. Ezen alkalommal, az első felszólaló Deák Ferenc volt, aki politikai nemzeteszméjével meghatározta a törvény sorsát. Beszédét a magyar alkotmányra építette fel.
„Az idő rövid – mondta Deák – hosszas szónoklattal nem fogom az időt pazarolni, egyszerűen azt mondom, hogy az én meggyőződésem a fennforgó kérdésben az, hogy Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes magyar nemzet, amely oszthatatlan, amelynek a hon minden polgára bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja. A másik, amit tartok, és hiszek, hogy ezen egyenjogúságot csak az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, s erre nézve is csak annyiban lehet külön szabályok alá vonni, amennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége s az igazság pontos kiszolgálása szükségessé teszi. Ezen két alapelvből kiindulva nem új dolgot mondok, mert eddig is az alkotmány alapelve szerint úgy állott, mint említem. Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek, ez a magyar nemzet, s ezen politikai nemzetnek minden honpolgára egyenjogú tagja. Kimondom továbbá, hogy a nemzet említett polgárai politikai egységénél fogva, ami az állam nevében történik, nem történhetik más nyelven, főleg nem többféle nyelven: ennek az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie. Ennélfogva valamint eddig, úgy ezen túl is, Magyarországon a törvényhozás nyelvének, a törvényhozási tanácskozásokban és minden működésekben a magyar nyelvnek kell lennie: magyar nyelven kell alkotni a törvényeket, melyek hiteles fordításban más nyelveken kiadandók. A kormány nyelve pedig a kormányzás minden ágában szintén magyar.” (Kostya, 53-54)
Bejelentése után Deák minden idejét és igyekezetét a kisebbségek megnyugtatására, és politikájának megmagyarázására fordította. Előadása során, nem gondolt arra, hogy ez a kifejezés „politikai nemzet” lesz az okozója a nagy mérvű magyarellenesség fellobbanásának a monarchia kisebbségei részéről. Beszédéből elfelejtették észrevenni azt a kijelentést, hogy „Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képviselnek”. A magyar nép nem szándékozott uralkodni kisebbségei felett. Ezt soha sem tette. Pedig megtehette volna, hiszen volt rá ideje bőven, hogy elmagyarosítsa vagy kiirtsa őket, majdnem egy teljes évezred. Deák meg akarta velük értetni politikáját, és egyezségre törekedett. A kisebbségi törvény vitája öt napig tartott. Nagyon forró hangulat alakult ki, és sok rosszhiszemű beszéd hangzott el. Talán jobb lett volna, ha ekkor elfogadják a délvidéki Missic képviselő javaslatát, aki fel akarta függeszteni a tárgyalást, mert a hangulat már nem volt alkalmas építő tárgyalásra. Ezzel elkerülhették volna a terméketlen, nemzetiségi passzivitás korát, amely előidézte a nemzetiségi képviselők vélt, vagy valós sérelmei feletti civakodást. A politikai nemzet fogalma teljesen egyezik a francia „államnemzet” fogalmával. Akkor miért váltott ki nálunk ilyen nagy felháborodást? Én úgy vélem, hogy a pánszlávizmus hívei előtt már ott volt a jövő képe egy egységes szláv birodalom megalakulásáról. (Kostya, 54-70)
Végül is a Deák-Eötvös törvényt 1868. december 5-én megszavazták. (1868. XLIV. tc.)
„A törvény hármas alaptételre épült. A politikai nemzet tanából, mint „előfeltétel”-ből folyik a második alapelv: az ennek keretén belül biztosítandó közigazgatási, törvényelőtti, egyházi, iskolai, egyesülési és általános kultúrpolitikai egyenjogúság, amely az állam minden polgárára vonatkozóan kifejezésre jut. A harmadik elv ismét az elsőből következik, és meghatározza a törvény eszmevilágát. Miután ugyanis az 1868: XLIV. tc. csak egy politikai nemzetet ismer el, a törvény alapja a nemzetiségi vezetők által sürgetett kollektív megoldás helyett a szabadelvű koreszmét kifejező egyéni elbírálás, az egyéni szabadságjogok erkölcsi és természetjogi védelme lett.” (Kostya, 43)
„A törvénycikk szerkezetében ez a három alapelv világosan kapcsolódik össze. A politikai nemzet elvi fogalmazását adó bevezetés és a törvény első szakasza a politikai nemzetegységből következő megállapításokat teszi, tehát a magyar államnyelvet, mint az országgyűlés hivatalos tanácskozási és ügykezelési nyelvét, ’a törvényhozás hivatalos nyelvének’ nyilvánítja. A törvény előtti közigazgatási, egyházi, iskolai és általános kulturális ’egyenjogúságot’, mint második alapelvet, a további szakaszok magyarázzák, míg az egyéni szabadságok védelme és az egyéni elbírálás indítéka a törvény szellemében következik.” (Kostya, 43) [2]
Mindebből látható, mennyire eltérő volt a magyar és a nemzetiségi szellemi megnyilatkozás. A templomi anyanyelv használatából fejlődött ki a nemzeti politika gondolata. Az a törekvés, hogy a nemzetiségek megtarthassák anyanyelvüket, hozta létre a liberális nemzeti eszmét, amely elterjedt a világ minden pontjára, akkor, amikor a nemzetiségek mindenhol meg akarták szerezni az önrendelkezés jogát. Lehetséges-e egy nemzetiségi csoportnak alakítani egy államot a már sok évszázadra visszanyúló, jól szervezett országban? Az Egyesült Államokban, sok etnik csoport létezik, de mind ez ideig egyiknek sem engedélyeztek politikai autonómiát. Az angol a hivatalosan elismert nyelv.
Amikor a Deák-Eötvös jegyzék törvényerőre lépett, egy új kor, a passzivitás kora vette kezdetét. Ez fokozatos fejlemény volt. A nemzetiségek ellenezték a központi hatalmi rendszert. A kisebbségi törvény tárgyalásain részt vett Tóth Paulini Wilmos, a túrócszentmártoni Szlovák Kulturális Szervezet, a Slovenska Matica elnöke és Miletics, a szerb politikus. 1863-ban, amikor a magyarok engedélyezték a Matica létesítését, ez a szervezet még nem volt soviniszta, vagy magyarellenes. A Kiegyezés "Kompromisszum" ideje alatt, 1867-ben, remény volt arra, hogy azon megyék és a magyar és szlovák intellektuális vezetők, ahol a lakosság kevert volt, közelebb kerülnek egymáshoz. Voltak azonban olyan szlovák opportunisták is, akik beolvadtak a magyarságba, magyarnak vallották magukat, és túlzott nacionalista hozzáállásukkal akadályozták az egység létrejöttét. Ezek a „magyarok” sokkal több kárt okoztak az ügynek, mint azok, akik nyíltan szlováknak vallották magukat, és azon fáradoztak, hogy megteremtsék a békét a két nép között. Zsilinsky Mihály 1868-ban, a „Szózat” folyóiratban, egy tudományos szempontból megalapozatlan, sőt ferdítésekkel teli cikksorozatot jelentetett meg a szlovák történelemről. Madocsányi Pál, Zmeskal Mór és Rudnyánsky Flórián a parlamentben felszólalt a Liptó, Árva megyei szlovákok ellen. A propaganda-kampány megmérgezte a nyolcvanas évek kisebbségi hangulatát, s újraélesztette a felszín alatt parázsló pánszláv mozgalmat. A pánszláv propaganda korlátozása érdekében kormányunk bezáratott három szlovák gimnáziumot és a túrócszentmártoni Maticát. Ezzel az intézkedéssel ugyanakkor kizárták a lehetőségét annak, hogy az érdekelt felek ismét egymáshoz közeledjenek. (Kostya, 49)
A liberális szellemiséget és demokráciát hangoztató szerb nacionalista program rendkívül népszerű lett a nemzetiségiek körében. Ezt a programot Nagybecskereken hirdették meg, és a magyarországi szerb nemzetiségek nemzeti programjává lett az osztrák-magyar Kiegyezéstől az első világháború kitöréséig. (Kostya, 47)