Badiny-Jós Ferenc
Egyedül maradtam. . .
Mégis féltek tőlem . . .?
(Az egyetlen megmaradt Ister-gami oroszlán himnusza)
Régen volt az, mikor minket
Leküldtek az égből . . .
Az örökké tartó nagy-nagy fényességből
Vagy tán nem is küldtek . . .
Az okosok hoztak,
Látók, Bölcsek, akik
Sokat imádkoztak.
Akik a lelkükkel felértek az égig
Igazságot kérve – az Ég Istenéig.
Mondták: „Az Igazság a Hatalom éke!
Igazságból pedig lesz a földi Béke.
Igazság és Tudás – Isten ajándéka.
Csak is ezzel élhet ember s ivadéka.”
Így jött a sugallat táltosok fejébe:
„Az ég oroszlánja – Hatalom jelképe”.
Hiszen a Napkirály legerősebb fénye
Oroszlán csillagból jön földtetejére.
Megtudták a bölcsek, hogy mi oroszlánok
A Napkirályt védjük és az Igazságot.
Az Igazság s a Fény így örök testvérek,
Nélkülük nincsen más csak bűn, szenny és vétek.
De a földi fényhez, hogy az teljes legyen
Tizennégy nap is kell. Tizenötödiken
A tele-holdfénye éjjel is jól éltet.
Napkirály nem tűri az ármányt, sötétet.
Mind a tizennégy nap így a Fénynek örül . . .
Tizennégy oroszlán a Nap trónja körül,
Így épült aztán Igazság Szentélye
-- A Sugallat vétele után nyomban –
A királyi várban – mai Esztergomban.
ISTER-GAM volt akkor e városnak neve,
A nagy Duna-kanyart kifejezve vele.
Valósággá lettek sugallatos álmok
És mi – „Tizennégyen” égi Oroszlánok
A szentély falára lettünk oda festve . . .
Csillagokat hordva mindegyikünk teste.
A rejteki nyelven rajtunk minden titok.
Csak táltos ismeri, ami rejtek ott.
Igazság Szentélye – Ország Középpontja
Igazságot, Törvényt mindenkire ontja
Amikor a király „tizennégy” bíró
Dicséretet hirdet, ítéletet kiró
Égen is – Földön is tizennégy oroszlán
Napkirály fényében Igazságot osztván.
* * *
Századok múltak el ily nagy békességben.
Az Égi Igazság volt az Úr a Népen.
Lélekben összeforrt a szorgalmas magyar
S mindig jó volt nekik, mit a Király akar.
Ha jött az ellenség – acél kardok verték.
A magyarok földjén halálokat lelték.
Mind azokat, kik a Földünket akarták
Árpád népének a seregei várták.
Ott őrködtünk együtt a Magyar Egységen . . .
Oroszlánok Földön – Oroszlánok Égen.
Nem volt a magyar sors egyszer se mostoha,
Árulót sem ismert a Magyar Nép Soha.
Imádkozott a Nép – arccal Kelet felé . . .
Alázattal borult Felkelő Nap elé.
Hálaimát zengett a városunk, tanyánk
Oltalmadat kérve Boldogasszony Anyánk!
Egy akarat, egy hit vitt minket az Éghez . . .
A minden Magyarok Igaz Istenéhez.
Jól tudtuk,
Hogy innen szakadt a legszebbik Virága . . .
Az örök Igazság – Világnak Világa . . .
A jó „Názáreti”, aki feltámadott
S magyarnak – életre – mindig erőt adott.
És mi – tizennégyen – Királyi Szentélyben,
Az úri Igazság szent, igaz Fényében
Büszkén álltunk ottan, jobbunkat emelve . . .
Tudtuk – Őt jelentjük titkon, rejtekelve.
* * *
Európa sok népe irigykedve nézte
Miként uralkodik a jólét s a béke
Magyarok honában – egész Magyar Földön,
Hol Isten Áldása volt minden göröngyön.
Nem bírták jól nézni, hogy kicsinye-nagyja
A minden magyarnak – csak „egyet” akarva –
Dolgozik és termel, megosztva mindenét . . .
S boldog életével imádja Istenét.
Nem tudjuk hogy történt,
Mert a szentély falán
Álltunk – s nekünk talány:
„Hol nem tudtak győzni az acélos kardok . . .
A római ármány diadallal járt ott.”
Kőmivesek jöttek. – Habarcsot kevertek
Minket a vakolat alá betemettek.
Római szenteket festettek a falra
És mi ott maradtunk – szentekkel takarva . . .
Ám az idő haladt. Ezer év elszaladt
Amíg mi ott voltunk a vakolat alatt.
Láttunk elpustúlni sok magyar életet
Kik fölött
Idegen püspökök hoztak ítéletet.
Igazság szentélye – halál tornáca lett,
Hogy idegen pallos vág le magyar fejet . . .
Aztán a felejtés csöndje reánk borult
S rajtunk a por s penész egyre jobban szorult.
Elég volt a pokol sok kínja mi rajtunk!
Idegen uraknak fejet már nem hajtunk.
Megráztuk bőrünket, mely szenvedett sokat . . .
S így hullott le róla a szentelt vakolat.
Egyre többen jöttek simogató kezek.
Tisztítottak – mondva: „oroszlánok ezek
Az ősi Hitünkből, az ősi világból . . .
Íme visszatértek a múlt távolából.”
* * *
De mások is jöttek. Magyarul beszéltek.
Egymás közt sok éles szerszámot cseréltek.
Pusztuljanak el az Oroszlánok innét
Mert „magyari voltuk” majd feltámad ismét.
Mi még Babilonban – jó messze odaát
E hagyomány kincsnek elszedtük a javát.
Jól át is formáltuk észjárásunk szerint
S hagyjuk, hogy most ezek visszavegyék megint . . .?
Lerázzák a béklyót, mit nyakukba tettünk
S Dávidnak fiával az uraik lettünk . . .
Most az oroszlánok feltámadásával
Szembe szálljunk megint magyarok hadával. ?
Elpusztult késükkel a jó „tizenhárom”. . .
S mikor – utolsóként – halálomat várom:
„Ez csak maradjon itt! – Legyen ez a kegy-folt”.
Magyarnak meg hirdesd: Itt csak ez az „egy volt”.
Így szólt a pusztító – így ítélt felettem –
S most az ős-hagyomány hirdetője lettem . . .
Egyedül díszítvén az ősi, szent falat,
Igazságért küzdve itt az üveg alatt.
Egyedül maradtam – csillag kapu mellett
A mély sebeimnek behegedni kellett.
Mert nem gyógyítottak semmit se én rajtam.
Nem baj – mert mégis csak életben maradtam.
Tudom, hogy jó sokan, akik rám találtak
Elvittek magukkal. – a lelkükbe zártak.
Velem díszítik fel az ős Igazságot,
Mert „egységben” tartom a jó Magyarságot.
Így írja a Törvény s ahol megjelenek,
Ott feltámadnak mind az igaz jellemek,
Akik úgy, mint egykor a Magyar acélkard
Erőben tartják meg a Magyar Védőkart.
Megteremtik megint Nagy Magyarországot,
Amit mi majd őrzünk – égi oroszlánok.
* * *
De ti rombolók.
Lelki süketek, kiknek szájából a magyar szó is
Dicstelen,
Mert magyarul hazudtok
Szüntelen . . .
Miért féltek tőlem . . .?
Hiszen csak egyedül vagyok.
Tán azért féltek, mert megölt párom
Ott fenn az égen jól ragyog . . .?
Féltek, hogy rátok hull az ezeréves átok,
Mit a sok szenvedő kiáltott rátok . . .?
Féltek, hogy fejetekre üt
A feltámadt Magyarság acélja. . .?
Féltek – bár megvett titeket
Sok ellenségünk gonosz célja.
Szolgák lettetek.
Irányítanak a megtömött hasak,
Acél-erőtök nincsen többé.
Nem vagytok más, mint
Az érdek vizében elrozsdúlt vasak. . .
Ócska, elkorhadt vasak. . .
* * *
Egyedül maradtam Ister-gamban.
Nem védenek az erős karok.
Kik azok hát, kik félnek tőlem?
MAGYAROK?