Back to Home

Dr. Tamáska Lóránd

Ötszáz gramm prágai sonka

                                        (HUNNIA. 1994. oct. 25)

 

A magyar 56 háttere —

A memoár befejezetlen. Legalábbis dr. Tamáska Lóránd ennyit küldött el a Hunnia részére Aachenből. Utána pedig rövidesen meghalt.

Van-e összefüggés a két esemény között, nem tudjuk. Az viszont bizonyos, hogy a kézirat szerkesztőségünkből hónapokra eltűnt, hiába forgattunk föl érte mindent – nemrégiben viszont szemünkbe tűnt, nem is elrejtve...

Közreadjuk, mert alapvetően fontos kordokumentumnak tartjuk. Lényeges hozzájárulás az 56-os forradalom, Magyarország 1945 utáni helyzete – de általában a történelem jobb megértéséhez.

 

 

I.

1. Bill Lomaxot én nem tartom illetékesnek abban, hogy az 1956-os eseményeknek „legjobb ismerője és magyarázója” legyen.

Könyve számos helyéből kitűnik, hogy baloldali, marxista beállítottságú, és mint ilyen, természetszerűleg nyíltan vagy nem nyíltan, de arra törekszik, hogy „megmagyarázza a bizonyítványt” – hasonlóan, mint a „Lukács-iskola” tagjai, hívei (Fehér Ferenc, HeIler Ágnes stb.) –, hogy hogyan érthető az meg, hogy a „megvalósult szocializmusban, ahol a munkásosztály van hatalmon” és így a politikai és gazdasági államberendezés marxista elvekre, vagyis a „tudományok tudományára” van alapozva – ott a munkásosztály lázad fel a marxista rendszer ellen.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Lomax nem magyar, így nem ismeri személyes megtapasztalások által az 1956-os – ill. azelőtti – magyarországi állapotokat. Nem volt – hogy a marxizmus mellett maradjak – a történetek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges „osztály-élménye”. Nem is lehetett, mert 1956-ban 12 éves volt és még azt sem tudta, merre van Magyarország. Disszertációját és könyvét jóval később, másoktól hallott „ismeretek” alapján írta meg. Kik voltak a „tájékoztatói”? Nem tudom, de gyanítható, mert egyeseknek az a megállapítása, hogy a „szocialista” Lomaxot nem tévesztette meg a magyar emigráció azon túlzott propagandája, miszerint a „forradalmat” az írók (Méray, Aczél stb.) "lázadása" indította el. Lomax fordítva ítéli meg a helyzetet: elsődleges volt a nép mozgalma és az írók, az értelmiség csak másodlagosan csatlakozott hozzá. Lomaxnak ez a megállapítása teljesen helytelen és világosan mutatja, hogy ő „marxista történész”, vagyis nem történész, hanem „ideológus”, aki nem arra törekszik, hogy történelmi eseményeket objektíve kiértékeljen és ismertessen, hanem arra, hogy a történelmi tények félremagyarázásával hogyan lehet Marxnak valamelyik téves tételét igazolni. Minden alapot nélkülöznek az olyan kijelentések, hogy „Nincs senki, nemcsak nyugaton, de Magyarországon sem, aki többet tett volna a forradalom igaz történetének ... megismeréséért.” Ennek a mondatnak majd minden szava valótlan, mert Lomax nem tárta fel igaz történetét egy nem létező forradalomnak.

1956 októberében ugyanis – valójában – nem volt népfelkelés, sem forradalom vagy ellenforradalom, hanem egy, az oroszok és a párt által már 1955-ben kitervelt, később megszervezett és 1956 október 23-án céltudatosan „kirobbantott” puccs, egy államcsíny, melynek azt kellett szolgálni, hogy az országot 15 éve megszállva tartó, gyarmati módra kizsákmányoló orosz csapatoknak ne kelljen kivonulnia és azt követő „öt perc múlva” (Marosán György kijelentése a KB egyik ülésén) ne kelljen a szovjet szuronyokra, tankokra támaszkodó pártnak, politikai rendszernek összeomlani. De mindezekről később.

2.  Nem tetszik nekem a „bizonyítványt magyarázók” között Gosztonyi Péter sem. Én ővele 1956-ról személyesen egyszer beszélgettem, akkor is röviden, és benyomásaim nem éppen a legjobbak voltak. Nyugati katonai szakértők nem sokra értékelik és úgy tudják, hogy 1956 okt. 23-án a Kilián-laktanyában mint GH-s tiszt teljesített szolgálatot, laktanya-ügyeletes volt és lövetett a Corvin-közi „ellenforradalmi alvilági csőcselékre”. De hát az vesse rá az első követ, aki nem tévedett életében, nem változtatta véleményét.

3.  Fejtő Ferencet ugyan nem tartom „marxista történésznek”, de legutolsó könyve: „Rekviem...” egynéhány téves adata alapján kételyeim támadtak adatközléseinek megbízhatóságát illetően.

Lehet, hogy amit leírok, kicsinyeskedésnek tűnik, de én mindig ahhoz a bölcs megállapításhoz tartottam magamat: „Kicsiny dolgokban mutatkozik az Úristen nagysága”, amit természettudományos szemlélettel úgy formulázok át, hogy a természet nagyobb csodája az, hogy egy hangya gombostűfej nagyságú fejében mennyi intelligencia van, mint az, hogy az 5473g. súlyú agyvelővel rendelkező elefántból „betanított erdei munkást” lehet képezni.

Ezért számomra a kutató történészt az apró részletek pontos ismerete jelenti. Ezért nem tudom megérteni, de megbocsátani sem azt a tévedést, amit Fejtő könyvének 243. oldalán ír: „...férjhez megy egy híres vegyészhez, Zuckerkandl Emilhez” ... Z. E soha nem volt vegyész, hanem orvos, az anatómia professzora a bécsi egyetemen és ráadásul még magyar, mert Győr-ben született 1849-ben. Ugyancsak Győrben született 1861-ben fivére, Ottó, aki az urológia tanára volt, ugyancsak a bécsi egyetemen. A magyar Fejtő Ferencnek igazán illene tudnia ezt a „kis magyar történetet”. Zuckerkandl Emil felesége révén — Szepes Berta — ismeretségben volt Rudolf trónörökössel, aki az íróasztalán álló emberi koponyát Z. E.-től kapta.

És mindjárt Z. E. után, ugyancsak a 243. oldalon III. Frigyes császárral kapcsolatosan azt írja „de alig hat hónappal trónra kerülése után meghal”. A valóságnak megfelelően három hónapot, helyesebben 99 napot kellett volna írnia és ezért van az, hogy III. Frigyes a német szakirodalomban, de még a köztudatban is, mint a 99 napos császár ismert.

 

II.

 

Most valamit magamról, mert szükségesek a továbbiak jobb megértéséhez: 1940-től 1958-ig dolgoztam a IX. ker. Üllői út 93. szám alatti egyetemi törvényszéki orvostani intézetben, végigmenve a szokásos egyetemi „szamárlétrán”: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, megbízott intézetvezető. 1944 október 17-én lettem a budapesti Rendőr-főkapitányság „kültelki” (vagyis a 22 előváros) rendőrboncnoka. 1945 tavaszán Buda-pest, később „Nagy-Budapest” rendőrboncnoka és a Pestvidéki Törvényszék (Fő u. 40.), tehát Pest vm., orvosszakértője. 1958 augusztus—1961 július között a pécsi egyetem törv. orvostani intézetének tanszékvezető docense. 1961 dec. 1-jétől élek Németországban, itt is nyugdíjba vonulásomig (1993 dec. 1.) tudományos főmunkatárs egyetemi intézetekben, törvényszéki orvosszakértő. Ezen hosszú idő alatt is foglalkozásom természete miatt sok olyan dolgot, eseményt éltem, tudtam meg, melyek vagy teljességükben nem ismeretesek, vagy a valóságnak nem megfelelően vannak dokumentálva.

Tanítómesterem Orsós Ferenc professzor volt, akiről a Tudományos Akadémia kiadásában megjelenő Életrajzi Lexikonban még ma is az olvasható, hogy a katyni ügyben a németek felkérésére hamis orvosszakértői véleményt adott, ezért a nürnbergi perben nemzetközi háborús bűnösnek minősítették, és mint ilyet 1949-ben a Magyar Tudományos Akadémia kizárta soraiból. Így „bizonyít” az írásos dokumentum, holott 1991 tavaszán, nagy vonakodás után — korábban még tagadta — Gorbacsov beismerte, hogy a katyni bűn-cselekmény Sztálin számlájára írandó. Ez azonban azt is jelenti, hogyha nincs gorbacsovi beismerés, akkor Katyn mindvégig a németeket terheli.

Én azonban már 1956 májusában Moszkvában aútentikus orosz személy szájából hallottam, hogy a katyni „piszkos munkát” a KGB végezte. Ezt nekem AVDEJEV orosz orvostábornok, a Vörös Hadsereg törv. orv. szolgálatának vezetője mondotta hivatali szobájában: Úgy gondolom, mert a törvényszéki orvostan mellett szabad időmben mindig történelmi tanulmányokkal foglalkoztam, hogy ilyen és hasonló ismereteimet meg kel örökítenem az utókor számára.

„Bevezetésül” az 1956-os eseményekhez egy másik példát is említhetek.

A magyar Nemzet 1991 október 28-i számában az áll, hogy leleplezték a kivégzett Dudás József emléktábláját a Frankel Leo utcában. Sem a hír, sem az emléktábla felírása nem felel meg a valóságnak, mert őt 1957 január 21-én nem végezhették ki, mert már jan. 19-én, egy szombat délelőttjén Szalma József AVH-s őrnagy agyonverte a Gyorskocsi utcában. Ekkor hívta a Gyorskocsi utca a BM bűnügyi laboratóriumában dolgozó dr. Földes Vilmos rendőrőrnagyot a „kihallgatás” közben hirtelen meghalt Dudás halottkémlelésére. Dr. Földes azonban nem volt található, mert én aznap délelőtt kiküldtem boncolni egy Gödöllő melletti faluba. Így a halottkémlést dr. Fáber Viktor honv. orvosalezredes, a Honvéd Központi Kórház (Róbert Károly krt. 44. sz.) kórbonctani osztályának vezetője végezte és állított ki halott-vizsgálati leletet „hirtelen szívhalál" diagnózissal. Ezért mondom, hogy Dudást nem végezték ki, mert halottat nem lehet kivégezni, legfeljebb holttestét „szemtanúk” félrevezetése céljából felakasztani.

Dudás aktája megvan vagy a Hadtörténeti Intézetben, vagy az Újabbkori Magyar Levéltárban. Úgy tudom, hogy az aktában nem található a minden kivégzésről készítendő ügyészi jegyzőkönyv.

Ez a kiragadott két példa már mutatja, hogy mennyi „gyónnivalóm” van a történészek számára, melyeket nem vihetek magammal a sírba. Meg kell tehát írnom - és még időben - visszaemlékezéseimet, amelyben az 1956-os eseményeknek is sorra kell kerülni. A munka megírása azonban valószínűleg sok időt fog igényelni.

Ezért most az 1955-tel, 1956-tal kapcsolatban egy „előzetes” rövid közlés:

Ott kell kezdenem, hogy 1955 januárjában megismertem BALJAKIN orosz orvosalezredest, aki az ausztriai szovjet megszálló csapatok főhadiszállásán, a Baden bei Wienben, az ott működő katonai bíróságnál teljesített törv: orvosi szolgálatot. Törzsbeosztása az AVDEJEV tábornok vezette katonai törv. orvostani intézetben volt. (Moszkva, Honvédelmi Minisztérium). Egy Kecskeméten öngyilkosságot elkövetett orosz főhadnagyot exhumáltam és adtam „felülvéleményt” az ügyben, melyet az ÁVH, hatásköri illetékességét durván megsértve, „megkavart” és kereste az „aljas gyilkost” Kecskemét lakosai között. BALJAKIN mint megfigyelő vett részt a boncoláson és így alakult ki közöttünk jó kollegialitás, ill. barátság. A véralkohol-vizsgálatokról írt egy monográfiát és ezért a hétvégeken többször jött Bécsből Pestre, hogy intézetünk könyvtárában a témájához tartozó nyugati, főleg német irodalmat tanulmányozza, fotózza.

1955 őszén Bécsből felhívott telefonon, hogy a semlegességi szerződés megkötése következtében a főhadiszállás elhagyja Baden bei Wient és a közeli napokban Budapesten halad keresztül a tiszti szerelvény. Déltájban lesznek a Keleti pályaudvaron, kétórás ebédszünetet tartanak, okvetlen menjek ki hozzá, mert nagyon fontos dolgot akar velem közölni. Kimentem. Két órát beszélgettünk, sétáltunk a peronon és én — őszintén szólva — el is feledtem megkérdezni, miért is hívott, gondoltam, el akar búcsúzkodni tőlem, mert valószínűleg soha többet nem fogunk találkozni. Amikor azonban jelzést adtak kürtszóval, hogy a pihenő lejárt, a tisztek és családtagjaik (Baljakin felesége, Jelena is ott volt) beszálltak a vagonba, a szerelvény már lassan mozgásba kezdett, Baljakin a vagon lépcsőjén állva a fülemhez hajolt és majdnem szó szerint a következőket mondotta:

„Kolléga úr jól tudja, hogy az orosz csapatok elhagyják Ausztriát és annak az lesz a következménye, hogy Magyarországon lesznek bizonyos változások. Ne higgyen ezeknek az átmeneti jelenségeknek, nehogy elgaloppírozza magát, mert annak később igen hátrányos következményei lehetnek.”

Akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mire is céloz, mit akar mondani.

1956 májusában szervezett a szakszervezeti központ egy „kirándulást" Kijevbe, Leningrádba, Moszkvába. Véletlenül tudtam meg és az Orvosszakszervezet révén sikerült bejutnom a csoportba. Mivel ismertem Baljakin moszkvai címét, azonnal levélben értesítettem érkezésemről. Csodálatomra a levelet meg is kapta és megérkezésünket követő reggel már várt a szálloda előcsarnokában. A moszkvai pár napi tartózkodásunkat majd mindig Baljakin társaságában töltöttem, teljesen elszakadva a csoporttól és nem vettem részt a hivatalos programban: képtár, múzeum, kolhozlátogatás. Mindezekkel ellentétben én — így jelentette a pesti illetékeseknek Rózsa elvtárs IBUSZ „kísérő” (valójában ÁVH-s főhadnagy) — reggeli után „eltűntem” egy magasrangú szovjet tiszt társaságában és csak vacsorára kerültem elő. Feltételezhető, hogy mint tanú vagy szakértő szerepeltem Farkas Mihálynak a moszkvai katonai bíróság előtt folyó perében. Farkas Mihály 1953 júliusától kezdve nem volt ugyan honvédelmi miniszter, de megmaradt vezérezredesnek és miniszteri posztjáról úgy váltották le „elegánsan”, hogy Moszkvába küldték „továbbképzésre” a hadi akadémiára. Nem tudom, hogy 1956 májusában tartott-e még „fejtágító” kiképzése, az azonban biztos, hogy 1956 tavaszán, de még a nyár elején is volt Moszkvában, és igyekezett Mikoján segítségét megnyerni a személyét fenyegető veszély elhárításához. Rózsa velem kapcsolatos „gyanúját” megerősítette az a tény, hogy Moszkvából történő elutazásomkor Baljakin egy „búcsúztató küldöttséget” szervezett, ami azt jelenti, hogy a kijevi pályaudvaron a szerelvény előtt egy 5–6 tagból álló orosz tiszticsoport állt (kollégák a katonai törv. orv. intézetből) vörös rózsacsokrokkal, kis ajándékcsomagokkal, rázták a kezemet és csókolták arcomat, jobbról-balról, az orosz szokásoknak megfelelően. A jelenethez – melyet utazótársaim a vasúti kocsik ablakából bámultak – hozzátartozik az is, hogy ugyanakkor kullogott teljesen összetörve, civil ruhában (kék szövet, diszkrét fehér csíkozással) FARKAS Mihály. Egyesek később Pesten tudni vélték, hogy turista utam tulajdonképpen egy „álcázott kiküldetés” volt azzal a KÁDÁRtóI kapott megbízatásomnak megfelelően, hogy a moszkvai elvtársaknál MÜNNICH Ferenc (akkori moszkvai követ, családunk régi jó barátja, apám egyetemi kollégája) bevonásával és segítségével „jól eláztassam a »Farkasokat«” (Mihály és Vladimír), éspedig nem annyira politikai okból, mint inkább személyes bosszúból, mivel kapcsolatban nem annyira Vladimír vallatási módszereire kell gondolni, mint inkább arra, hogy Kádár felesége miatt féltékenykedett F. V.-re, mert felesége, MÁRIA korábban mint ÁVH-százados Vladimír beosztottja volt és a „nacsalnyik” meg nem engedett módon közeledett az (akkor még) csinos és elegánsan öltözködő fiatalasszonyhoz. Vladimír még ma is azt állítja, és ezért Kádár, különösen azonban közvetlen környezete a legvalótlanabb rágalmakkal: fogkiverés, köröm-kiszakítás; herezúzás, szájba hugyozás vádolják őt és terjesztik város–országszerte. És engemet is – a később megírandók alapján – Kádár „közvetlen környezetéhez”, feleségének bosszúért lihegő rokonságához soroltak. Az igazság azonban az, hogy Kádár – szavai szerint – Vladimírra féltékeny nem volt ugyan, de való, hogy nem szerette. Ki nem állhatta, de azért, mert bosszantotta, hogy apja miként tolja feljebb és feljebb az ÁVH ranglétráján. Itt utalnom kell arra, hogy Vladimír felesége Berei Vera volt, Berei Andor és Andics Erzsébet leánya. Andics Erzsébet húgát, Andics Gabriellát pedig 1944 nyarán délután magánórákon én tanítottam, hogy le tudja tenni az orvosi diploma elnyeréséhez szükséges ún. zárószigorlatot: 1945 után a Bajcsy-Zsilinszky Kórház igazgató főorvosa lett. Gabit dr. Janikovszky Béla évfolyamtársam küldte hozzám „bizalommal”, mert ismerte politikai felfogásomat. 1945 után ÁVH-s ezredes lett - de nem orvosi, hanem nyomozói funkciókat teljesített. Péter Gábor ún. belső köréhez (dr. Tímár István, dr. Janikovszky Béla, dr. Décsi Gyula, dr. Bálint István, Padányi Mihály) tartozott. Janikovszky volt dr. Szőnyi vallatója, „leleplezője” és így a Rajk per egyik (?) elindítója. Szőnyi azonban nem mondott mást, mint amit én (megint) már 1945 nyarán tudtam dr. Kuti (Kacander) Gyula kollégámtól, aki Svájcban tanult, ott szerzett orvosi diplomát. A Liliom utcában lakott és így 1945 nyarának estéin sokat sétálgattunk az „Üllői úti fák alatt” (Kosztolányi Dezső). Elmondotta, hogy Svájcban kapcsolatban volt Szőnyivel és az akkori helyzetnek megfelelően minden emigráns igyekezett értesüléseit a szövetségesek hírszerzőinek továbbítani, abban a reményben, hogy tesznek valamit a fasiszták feletti győzelemért. Amikor az oroszok Jugoszláviát és Magyarország déli részeit elfoglalták, akkor igyekeztek mielőbb hazajönni, és kalandos utazással, Olaszországon keresztül a jugoszlávok vitték őket repülőn Szegedre. Ez az egész alapja Szőnyi és „csoportjának” az amerikaiak, ill. Tito számára végzett „kémtevékenységének”. A Rajk-per irataiban az olvasható szó szerint, amit Kuti Gyula nekem már 1945-ben elmondott. Kuti dr.-t is elítélték és jó pár évet ült.

A belső körhöz tartozó Padányi (Pilcz) Mihállyal 8 évig együtt jártunk a miskolci gimnáziumba. 1936-ban érettségiztünk, ő műegyetemi, én orvoskari hallgató lettem. 1944 őszén ő robbantotta fel Fehér Lajossal a Gömbös Gyula-szobrot. Baloldali beállítottságú volt, a fegyveres ellenálláshoz csatlakozott, és így nem csodálkoztam, amikor 1945-ben az ÁVH-nál találtam. Nyomozási, vallatói munkára ab ovo alkalmas volt, mert apja a Monarchia egyik legjobb, legtanultabb kémelhárító századosa volt, és 1919-ben a magyar Vörös Hadsereg - ha jól tudom - kémelhárító főnöke lett, miért később „kirúgták” a Horthy hadseregből. Szakmájával azonban irodalmilag továbbra is foglalkozott és egy kétkötetes szakkönyvet írt a kémkedés módszereiről..

Padányi Mihály az ÁVH-tól a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, lett annak főmérnöke és mellesleg az ÁVH füle és szeme.

Nem pletykálni akarok, de mert van tapasztalatom különböző szakmák, szervek „ténymegállapító” rendszereivel, jól tudom, hogy nemcsak az fontos, mit tud a beszámoló, hanem az is - és ez talán még fontosabb -, honnan tudja azt, amit mond.

Janikovszky Béla már 1945 előtt kapcsolatban volt Kádár Jánossal, ismerte kapcsolatomat Kádár későbbi feleségének családjához. Farkas Vladimír nősülése után jó ideig a Berei családnál lakott, jó viszonyban volt Andics Gabival. Nem csoda, ha úgy gondolták a „Farkasok”, hogy én is


 

Kádár "közvetlen környezetéhez" tartozom és a történések véletlen; időbeli egybeesése: azonos időben Moszkvában a Honvédelmi Minisztériumban, katonatiszti búcsúztatás a moszkvai pályaudvaron — alapján arra a téves következtetésre jutott, hogy én is azok közéstartozom, akik Mihályt „eláztatták" Moszkvában. Igaz ugyan, hogy kerestem a találkozást Münnich Ferenccel, de nem Kádár megbízásából, hanem azért, mert 1956 májusában nem akartam Moszkvából hazatérni, az ottani törv. orv. intézetben prof. CSERBAKOV-nál, ill. az Össz-szövetségi Eü. Minisztérium Közp. Kutatóintézetében, prof. PROZOROVSKY-nál, a SZU törv. orvostani főszakértőjénél akartam vagy egy fél évig dolgozni, hogy így „erősítsem” pozíciómat Pesten, és sikeresebben tudjak harcolni ALAPY Gyula, dr. KELEMEN Endre és VIDA Ferenc ellen (akkor az Ig. M.-ban a bírói és ügyészi felügyeleti osztály vezetője). Ezen pár hónapos moszkvai tartózkodáshoz kellett volna Münnich Ferenc segítsége, nem is annyira „hivatalos”, mint inkább „magánjellegű”. Úgy gondoltam, hogy így viszonozhatja azokat a vakációs napjait, melyeket joghallgató korában nagyapám házában, szőlőjében töltött. A találkozó azonban nem jött létre, most már nem tudom, hogy bent volt-e a követségen, de feleségével, BERENYI Etelkával sem beszéltem. Moszkvai tartózkodásunk alatt volt egy zártkörű díszelőadás a Bolsoj Teáterben (Rómeó és Júlia) a külföldi diplomaták, a május 1-jei ünnepségre érkezett külföldi küldöttségek és nómenklatúra tagjai számára. Én a francia követség páholyában ültem, igaz, nem az első sorban, hanem a hátsó székek egyikén. A szünetben, a nagy előcsarnokban kerestem Münnich Ferencet, de itt sem sikerült vele beszélnem.

Talán nem kell külön kiemelnem, hogy az IBUSZ előírásainak megfelelően a csoportvezetőnek tudnia kellett, hogy „Báránykái” hol vannak, és így Rózsa „elvtárs” is tudta, hogy a Honvédelmi Minisztériumban vagyok, ill. megyek a követségre Münnich Ferenchez.

Most vissza kell térnem oda, ahol a történések fonalát megszakítottam: látogatás a moszkvai Honvédelmi Minisztériumban, AVDEJEV orvos-tábornoknál.

Először megmutatta intézetét, bemutatott beosztottjainak. Nagy teremben ültek - hasonlóan, mint az amerikai filmekből ismert nagy szerkesztőségi hodályok —, voltak vagy 30—40-en, mind törzstiszt, őrnagytól felfelé.

A törvényszéki orvostan minden fejezetének megvolt a specialistája, a célnak megfelelően be-rendezett munkaasztallal.

Az intézet megtekintése után AVDEJEV fő-mérnöki szobájába mentünk és szakmai kérdésekről beszélgettünk. Itt nem BALJAKIN volt a kísérőm, hanem az Inturist hivatalos tolmácsnője. Olyan magasrangú szovjet polgár külföldivel csak oroszul beszélhet, amit a hivatalos tolmácsnak kell átfordítani és természetesen a külföldi beszédét is. A tolmácsok, meg az lnturist valamennyi alkalmazottja a KGB-hez tartozott. Ezért AVDEJEV nem beszélhetett velem „tanú” nélkül és németül, bár tudott (múlt időben mondom, mert már meghalt). Elmesélt konkrét esetet, kérte hozzászólásomat, kritikámat. Én egy ablak melletti fotelban ültem, a csatlakozó fal előtt állt egy könyvszekrény (talán összerakható Lingel), alul több kis fiókkal. Abban voltak akták és fényképfelvételek. Egyszer csak AVDEJEV - hogy nyelmesebb legyen - leült a padlóra a könyvszekrény előtt, húzogatta a fiókokat és nyújtotta nekem a fényképfelvételeket. Igazán komikus volt a helyzet: egy fiatal külföldi terpeszkedik a fotelben és a „lábai előtt" ül egy szovjet generális. A tolmácsnő nem győzte szemét mereszteni. Ebben a „családias” hangulatú helyzetben kérdezi tőlem AVDEJEV: „Hol van a volt főnöke, Orsós professzor?” - Mire én: „Hol? Hát az NSZK-ban, a katyni ügy miatt nem maradhatott Budapesten.” Mire AVDEJEV dühösen kitörve: „Ne is említse ezt a szart. (Így mondta ex verbis.) Nálunk minden gyerek tudja, hogy azt mi csináltuk. Orsós-nak van igaza és Nürnbergben (ahol Katynt a németek számlájára írták) hazudott PROZOROVSKY. Ő volt ugyanis a nagy perben az orosz orvosszakértő, mert ő végezte a második exhumálást a Szovjet Tudományos Akadémia égisze alatt és a Szovjet Tudományos Akadémia BURDENKO akadémikus vezette „különleges bizottság” véleménye alapján állapította meg, hogy Orsós hamis szakértői véleményt adott. Érthető ezért, hogy a moszkvai Tudományos Akadémia pesti „kirendeltsége”, az ún, Magyar, ún. Tudományos Akadémiának is 1949-ben Orsóst ki kellett zárni tagjai közül.

AVDEJEV így folytatta: „Nem értem a magyar illetékeseket. Orsós a legjobb szakemberünk és hagyják külföldön tengődni. Hívják azonnal haza.”

Ezért írtam előbb, hogy én már 1956-ban tudtam hitelt érdemlő orosz személyiségtől azt megerősítve - amit mindig is tudtam -, hogy a katyni tömegmészárlást a „dicsőséges Vörös Hadsereg” és nem a Wehrmacht követte el.

Nem hallgathatom el, hogy Katyn nem törvényszéki orvosi probléma, hanem világtörténeti mérföldkő, mert annak alapján tartotta meg Sztálin és utódai Hitler „ajándékait”: a Baltikumot, Kelet-Lengyelországot, Besszarábiát, Moldvát.

Az orosz-német háború kitörésekor - mint általánosan ismert --- a Londonban működő legális lengyel kormány kérte Sztálint, hogy most mint „szövetséges”, küldje Angliába az 1939-ben orosz hadifogságba került lengyel tiszteket. Kb. 15 000. Sztálin a legkülönbözőbb – írásban megőrzött – hazugságokkal igyekezett megindokolni a tisztek szabadon bocsátásának, utazásainak elmaradását. 1943-ban azonban kiderült a valódi ok: nem utazhatnak a tisztek, mert már 1940 óta halottak. Akkor pedig még nem volt német katona orosz földön. Sztálin ezt a megállapítást a Vörös Hadsereg „becsületét” (??) sértőnek mondotta, nem ismerte el a londoni legális lengyel kormányt, megszakította a diplomáciai kapcsolatot, és egy új kormányt képezett Moszkvában élő lengyel kommunistákból. Ezek később mint „Lublini Kormány”, lemondtak Kelet-Lengyelországról és Sztálin a területveszteségért a lengyeleket Kelet-Poroszországgal és a nyugati határnak az Odera–Neise vonaláig való kitolásával pótolta.

Ízléstelennek tartom, hogy a lengyelek mindig csak a nyugati határ garantálásáról, vagyis a Sztálintól kapott háborús zsákmányról beszélnek, de mélyen hallgatnak Kelet-Lengyelországról. Az oroszok felé mukkanni sem mernek. Nap mint nap állnak elő újabb meg újabb anyagi követelésekkel a németek okozta háborús pusztítások fejében. Valójában az oroszoktól kell nekik kárpótlást kérni, mert Sztálin engedélye nélkül (Molotov–Ribbentrop paktum) nincs második világháború. Sztálin azonban azt már 1930 óta tervezte: egy általános európai háború keretén visszaszerezni mindazon területeket, melyekről Lenin 1917-ben lemondott azért, hogy a német vezérkar segítségével és pénzével hatalomra juthasson. Ezért tartották – és tartják ma is – az orosz patrióták Lenint hazaárulónak, megfizetett német ügynöknek.

Katyn és Kelet-Lengyelország azért tartozik témánkhoz, mert mutatja, milyen trükkökkel dolgoznak az oroszok. Analóg a módszerük 1956-tal: „ellenforradalmat” organizálnak Magyarországon azért, hogy az 1947-es párizsi békeszerződés egyik paragrafusára hivatkozva továbbra is az országban maradjanak.

AVDEJEV-nél tett látogatás után BALJAKIN-nal együtt hagytam el a Honvédelmi Minisztérium épületét. Előtte állva kérdezte BALJAKIN: „Mit csinál ma délután?” Mondtam: ,;Megyek az egyetemi törv. orvostani intézetbe CSERBAKOV professzorhoz, ott fogok egy kis előadást tartani a magyar törv. orvostan történetéről." Mire BALJAKIN, tehát egy orosz alezredes, egyenruhában, Moszkvában, a Honvédelmi Minisztérium előtt: „Mit keresel te ezeknél a tetves oroszoknál?” Valószínűleg nagy szemeket meresztve bámultam rá, mert mindjárt folytatta: „Én nem vagyok orosz, tatár vagyok, Kazanyban születtem a Fekete Szűzmária városában” – s közben öklével verte a mellét.

Valószínűleg tatár származása miatt volt szimpátiája a magyarok iránt és a pályaudvari búcsúztatáskor mondta: „Ne feledkezzék meg arról, amit tavaly a Keleti pályaudvaron mondottam."

Hogy mire célzott, mire figyelmeztetett már 1955 őszén, azt csak 1956 okt. 23-a után értettem meg.

Ugyanígy voltam a „forradalmi úton megváltozik"-kal is, amit KÁDÁR JÁNOS mondott nekem 1956 júl. 18-án, egy szerda délutáni napon a Pest megyei Pártbizottság Arany János utcai pártházában.

Előzmények a következők: 1956 nyarának elején fülembe jutott, hogy Gegesi-Kiss Pál, az orvosegyetem rektora olyan kijelentést tett volna, hogy én már 10 éve vagyok a törv. orvostani intézet adjunktusa és ezért nem ártana, ha átvenném egy nagyobb vidéki prosectura vezetését. Mindjárt tudtam, hogy Kelemen Endre ügyködik ellenem Alapy Gyula segítségével Gegesi-Kiss Pál-nál. A harc már 1945 óta folyt köztem és Kelemen Endre között, mert nem voltam hajlandó tűrni hibás vagy tudatosan hamis orvosszakértői véleményeit, aminek az lett a következménye, hogy Alapy Gyula szerint: „Tamáska akadályozza a szocialista igazságszolgáltatást”, el kell tüntetni a színről, vagy fegyelmi eljárással, vagy pedig bele kell „keverni” valamelyik kémperbe, először mint tanút, aztán mint vádlottat.

10 év alatt sok mindent megéltem, de nem reagáltam rájuk. Amikor azonban Gegesi-Kiss kijelentéseiről értesültem, úgy éreztem, tennem kell valamit. Korábban soha protekciót nem vettem igénybe. 1956 júliusában így láttam, hogy elérkezett az alkalmas időpont a Kelemennel való leszámolásra. Akkor lett ugyanis Kádár János a politikai bizottság tagja, a párt főtitkár-helyettese, Őt ártatlanul börtönbe csukták, ő ismeri az Igazságügyi Minisztérium által meggyalázott jogszolgáltatási normákat, előírásokat, és ugyanazon véleményen van, mint azt Tordy Lajos „Szaggatott Krónika” c. visszaemlékezéseiben írja, nevezetesen, hogy az igazságszolgáltatás zsiványok kezébe került, bűnözök ülnek az ügyészi és a bírói székben, míg ugyanakkor ártatlanok a vádlottak padján.

1956 július első felében felhívtam tehát telefonon Kádár Jánost a Pest Megyei Pártbizottságon és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány dologról részletesen elbeszélgetni.  Mire Ő, szószerint: „Jöjjön szerdán du. 4 óra után, ugyanis az az én ún. szabad szombatom, akkor senkinek nem szabad zavarnia, tehát tudunk nyugodtan beszélni.” 

1956 júl. 18-án, szerdán délután 4 óra után beléptem az Arány János utcai pártházba és mentem Kádár dolgozó szobájába.  Nagy, majdnem teremszerű helyiség volt, de kevéssé bebútorozva:  íróasztal, könyvszekrény és egy bőrgarnitúra dohányzóasztallal.  Az üdvözlés után leütünk a kényelmes, nagy fotelokba és – a szokásnak megfelelően – általános, de közömbös szöveggel indult a beszélgetés. Azután rátértem az egyetemi állapotokra, a hallgatók hangulatára.

Itt mindjárt meg kell mondanám, hogy a legalább négyórás „beszélgetés” lényegileg monológ volt, mert jóformán mindig csak én beszéltem, KÁDÁR alig, legfeljebb hümmögött. De – úgy tudom – ez a politikusok metódusa, ők elsősorban adatokat, tényeket szeretnek hallani a beszélő-partnertől, maguk azonban szófukarok, nehogy valami kötelező vagy félremagyarázható kijelentést tegyenek.

Aztán rátértem a magyar, ún. igazságszolgáltatásra és megtörtént esetekkel igazoltam KELEMEN Endre ig. orvosszakértő káros működését, aki nemcsak „futószalagon” gyártotta á hamis véleményeket politikai vagy politikai jellegű perekben, de az 50-es években Magyarországon még a gyógyító orvosi munkát is hátráltatta azáltal, hogy az ügyészség segítségével műhiba gyanúja címén minél több kórházi halottat igyekezett boncoltatni, azzal a meggondolással, hogy a foglalkozástól eltiltott ügyvéd felhajtója, üzletszerzője, pénzt tud kizsarolni a beijedt orvostól egy „kedvező” záróvéleményért. Minden „beavatott” tudta ezt, de ALAPY csak nevetett, amikor HOCHVALTER r. őrnagy, a Főkapitányság életvédelmi osztályának vezetője mindezeket írásos jelentésekkel bizonyította. A rendőrség „bizalmi csoportja” (belső elhárítás) ugyanis Hochvalter utasítására figyelés alá vette Kelemen működését.

De jól tudta ezt DOLESCHÁLL Frigyes egészségügyi miniszter is, „de tenni nem mert” (Szabolcska Mihály) mind a sváb legények a salzburgi csapszékben.  Engem bíztatott, hogy folytassam harcomat Kelemen ellen, ő azonban csak a kulisszák mögött állhat segítségemre, és pedig azért, mert „cukorbeteg a fiam, diétásan kell étkeznie, napi 500g prágai sonkára van szüksége, amit én csak a miniszteri fizetésből tudok fedezni.  Kelemen ’jó kapcsolatait’ tudva, nem kockáztathatom miniszteri állásomat, mert a fiam halálát is jelentheti.”  Az 500g prágai sonka mutatja országunknak azt a lesújtó állapotát mely az 56-os események második fázisának kialakulásához vezetett. 

Szerintem ugyanis 1956 klasszikus, három felvonásos görög tragédia volt: I. Kifejlés. II. Tetőzés, III. Bukás.

Adatokkal megalapozott elméletemről később írok egy történész szakvéleményt; pillanatnyilag csak a Kádár-beszélgetés, meg az 500g prágai sonka miatt „szúrtam be”. 

Tehát folyt a monológom Kádárral, hasonló konkrét példákkal és az ő válasza – rövid és sztereotip – rendszerint az volt: „Igen, vannak még hibák, de azért nem a párt felelős, az ideológia és a rendszer helyes, hanem egyes személyek, akik hibákat követnek el.” 

Próbáltam „felhergelni", provokatíve mondottam neki: „Nem értem, hogy tud maga Rákosi Mátyással egy asztalhoz leülni, tanácskozni azzal a bitanggal, aki magát börtönbe csukatta, ahol kiverték a fogát, letépték a körmét, összezúzták a heréjét (a kikosarazott Vladimír bosszúja), szájába hugyoztak. Nem reagált. Nem mondott sem igent, sem nemet. Úgy tudják, hallgat, nem beszél a történtekről, mert nem akarja, hogy megaláztatása nyilvános téma legyen. Akkor pl. úgy beszélték — lehet, hogy csak legenda --, egy pb-ülésen felhozta az ÁVH kegyetlen módszereit, mire Rákosi „ellenséges propagandának” mondotta a hamis vádaskodásokat. Kádár erre kivette szájából a felső protézisét és a tanácskozó asztal sima lapján a szemközt ülő Rákosihoz csúsztatta, mint a vadnyugati filmek bárjában a whiskys poharat szokás.

Felemlítettem börtönbeli megveretését azért, mert úgy tudtam, hogy amikor az családja tudomására jutott, panasszal fordultak a párt vezetőségéhez. Kelemen Endre vizsgálta volna meg a börtönben és „sértetlennek” véleményezte.

Minden erőlködésem hiábavaló volt. Közismert jéghideg nyugalmából nem tudtam kilódítani. Már sötétedett kint, amikor szó szerint a következőket mondta:

„Maga jól tudja, hogy Jézus Krisztus az Isten fia volt ás mégsem tudta megváltani 33 év alatt a világot. Mi, kommunisták nem vagyunk istenfiak és még csak 10 éve vagyunk uralmon, nem várhatja el, hogy már minden rendben legyen az országban.” {Kádár „nagy bibliás volt. Már börtön előtt is. Pártgyűlési beszédjeiben gyakran idézett a Biblíából. Ezért a nagy „nyelvcspásokkal” magát minden személyi változáskor a felszínen tartó Apró Antal pártközponti tanácskozáson, hogy Rákosi Mátyást megnevettesse: „Milyen kár, hogy nincs jelen Kádár elvtárs, biztosan megtalálná a kérdéshez álló megfelelő bibliai idézetet.”)

A fent írt „kenetteljes” szavaira én olyan dűhős lettem, hogy az asztalra csaptam és szó szerint a következőket mondottam neki: „Ha te ilyen hűlyeségeket beszélsz, akkor nincs értelme velem tárgyalni.” 

Felugrottam a fotelből és gyors léptekkel mentem az ajtó felé.

    Kádár felugrott, mondhatni utánam futott, az ajtónál elért, jobb felső karomat megfogva visszahúzott és szó szerint a következő történelmi fontosságú kinyilatkoztatást tette:

    „Nono, ne legyen olyan heves, legyen még egy kis türelemmel, várjon nyugodtan – és ezt mondja meg az egyetemi hallgatóknak is --, elárulom magának, hogy itt ősszel, októberben forradalmi úton sok minden meg fog változni.”

     Nos, most már világos információm forrása.  Úgy gondolom, elég hiteles  Erre én BALJAKIN 1955 –beli „figyelmeztetésére” alapozom véleményemet, miszerint 1956 októberében Budapesten

     sem forradalom,

sem ellenforradalom

nem volt, hanem egy államcsíny.

A tétel levezetéséhez, bebizonyításához a következő adatokat, tényeket használom fel:

1.  A történelmi eseményeknek hosszú, sok évre visszanyúló gyökerei vannak. Az 1956 október 23-i magyar események magvait Párizsban vetették el 1947 február 10-én. Ekkor kötötték meg a magyar—szovjet békeszerződést, melynek következtében megszűnt a hadiállapot Magyarország és a SZU között, a „megszálló” csapatok elhagyták az ország területét, de visszamaradhattak ún. útvonalbiztosító egységek, mert Ausztria egy része továbbra is orosz megszállás alatt maradt és ezen csapatok ellátása a Csap—Budapest—Bécs vonalon történt. A békeszerződésben azonban azt is aláírták, hogy. az osztrák békeszerződést követően egy éven belül az ,,útvonalmódosítók" is kitakarodnak.

2.  Ismerve az oroszok mentalitását — 70 év alatt soha szavukat, szerződéseket be nem tartották —, eleve nem gondoltak a kivonulásra. Ellenkezőleg, a Tito-ügy idejében lényegesen megszaporodtak az „útvonalbiztosítók”, noha Jugoszlávia lerohanásával a magyar honvédséget akarták megtisztelni. (De ez egy más fejezet hazánk szomorú háború -utáni történetében)

A „megbonthatatlan” szovjet-magyar „barátság” más szóval az örökös megszállás érdekében beleépítettek, belecsempészek a békeszerződésbe egy paragrafust, mely lényegileg az egész szerződést annullálta, egy értéktelen papírdarabbá degradálta.  Kikötötték, hogy amennyiben fennáll a „fasizmus” visszaállításának veszélye, akkor joguk van Magyarországra bevonulni.  A „veszély” megítélése az ő szájuk ízétől függött

és a „visszatéréshez” nem igényelték a magyar kormány „behívását’, az az ő szuverén joguk volt a „nemzetközi jog” szerint is elismert békeszerződés alapján.   

3. 1955 május 15-én – 10 év vajúdás után—megszületett az osztrák semlegességi szerződés. A szerződés megkötéséig eltelt 10 év, és maga a „szerződés” mutatja az imperialista orosz politika valódi arcát. Ilyen „szerződésre” a nemzetközi jog szerint semmi alap nem volt, mert Ausztria nem üzent háborút a Szovjetuniónak, vele harcban nem állt, és ha németek üldözése következtében orosz csapatok kerültek Ausztria területére„ azt az „üldözés” befejeztével azonnal el kellett volna hagyniuk. 1945-ben minden jogérzékkel rendelkező ember így gondolta, hiszen Ausztria volt Hitler első áldozata.  Az Anschluss-szal megszűnt az önálló osztrák állam, Németország tartománya lett és így a „felszabadított”, ismét szuverénné lett Ausztriát nem lehet Hitler cselekeText Box:  
Text Box:  
deteiért felelőssé tenni. Nem így az oroszok:Csak akkor-voltak hajlandók Ausztriából kivonulni, ha Ausztria semleges lesz és azonfelül még háborús kárpótlást is fizet a Szovjetuniónak. Az orosz szemtelenségnek a magasiskolája a semlegességi szerződés.

4. Még ma sem tudott okokból 10 évi huzavo­na után – váratlanul, mert senki sem remélte – lét­rejött az osztrák semlegességi szerződés 1955 május 15-én, aminek az kellett, hogy legyen automa­tikusan a következménye – a párizsi szerződésben vállalt kötelezettségnek megfelelően, hogy 1956 őszén Magyarországnak oroszmentesnek kellett volna lennie.

Ez azonban stratégiailag lehetetlen volt.  Az orosz csapatoknak Ausztriából, Magyarországból való távozása azzal egyenlő, hogy á Varsói Szerződés államainak délnyugati szárnya nyitott kapuvá válik, mert Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon, Jugoszláviában nincsenek orosz csapatok. Az ausztriai kivonulás  tehát úgy kellett megrendezni, hogy egy időben a ,nyitott kaput" becsukni Magyarország változatlan megszállásával.

És erre „jogos" lehetőséget adott a fasizmus visszatérésének veszélye. Nem kellett ahhoz semmi más, csak ügyesen, agent-provokatőrök segítségével kiváltani.  A KGB-nek nagy gyakorlata van az 1956-os „ellenforradalomhoz” hasonló népi megmozdulások szervezésében, kivételezésében.  Magyarországon különösen könnyű .volt a helyzet, mert segítségre állt az egész apparátus: párt, rendőrség, AVH, honvédség, hiszen az államcsínnyel elsősorban saját bőrüket és összelopott vagyonukat tudták menteni. Nagyon is jól tudták, hogy az oroszok kivonulása egyet jelent bitorlott hatalmuk összeomlásával, mert nem a nép bizalmára, hanem az orosz szuronyokra volt alapozva.

      A pártközpontban az volt a nagy kérdés: mi a teendő, hogyan lehet „átmenteni” egészben vagy részben a párt uralmat, szerepét.  A vélemény, az elképzelés általában az volt: szelepeket kell nyitni, az évek alatt felhalmozódott feszültséget lassú folyamatossággal kiengedni.  Ha az oroszok kivonulása után az „átmenet” rohamosan történik, akkor az robbanásszerű lesz.

      Honnan tudom mindezt?  Családi kapcsolataim adják meg a feleletek.

      Sógorom volt Lukács (Rosenberg) Iván, aki a Tüske u. 8. sz. alatt lakott.  100% -os zsidó volt, banktisztviselő és, a zsidó törvények idejében állásából elbocsátották. Iván rokoni kapcsolatban állt Szilágyi Pál textilkereskedővel, a rádióriporter  Szilágyi János apjával.  Szilágyi Pál is zsidó volt és így neki is be kellett csukni a boltot.  A katasztrofális következmény úgy lett elhárítva, hogy feleségem, Lukács Krisztina – Rosenberg Iván felesége: Lukács Ilona nővére – feladta Text Box: -ett
Text Box:  
gyógyszerészi foglalkozását és mint 100%-os ,,árja” átvette a textilbehozatali irodát és tudott a jö­vedelemből két-három zsidócsaládot ellátni, tá­mogatni.

      Szilágyi Pál felesége Grampoch Lenke, akinek a huga, Ila, Virág Károly felesége volt.  Virág Károly szintén a Tüske u. 8. sz. alatt lakott, szerény, kertes családi ház emeleti kétszobás lakásában.  Lukács Ivánnak a földszinten volt háromszobás lakása.  Virág Károly tanult mestersége szerint szobafestő volt, és mint ilyen, APRÓ Antal jóbarátja, mellesleg azonban KÁDÁR Jánossal együtt a illegális kommunista párt egyik vezető személyisége.  Sógora, Szilágyi Pál a párt pénztárosa, illetve később (1945 után) a Gazdasági Osztály vezetője, majd követ Dél-Amerikában, kereskedelmi attasé Stockholmban.  Virág Károlyt 1944 nyarán elfogta a Gestapo és valószínűleg Komáromban, 1944 őszén agyonlőttek.  Így özvegye, Grampoch Ila „nemzeti nyugdíjas” lett és mert gyermek nem volt, APRÓ Antal hátartását vezette, nevelte az Apró-gyerekeket, mert Apróné Klári is dolgozott.  Ő 1937-38-ban Moszkvában a KOMINTERN-iskolában kapott kiképzést agitációra és pártszervezésre.  Az iskolának csak külföldi tagja, tanulói voltak és fő feladatuk volt a külföldi kommunista pártokban „felügyelni” és a moszkvai pártközpontnak jelentéseket tenni.  Természetesen egyben KGB ügynökök is voltak.  Apróné kezdetben a BM-ben dolgozott, később kerületi párt titkár lett.  Apró Antal – emlékezetem szerint – akkor a Bimbó úton lakott, Virágnénak csak le kellett sétálnia a Tüske utcából az Apró villához.

      1950-tól 1960-ig hétvégeken, szombat vagy vasárnap délutánokon – tavasztól őszig – gyakran voltam a Tüske utca 8-ban, pingpongoztunk, uzsonnáztunk.  Virágné is köztünk, és olykor jött Szilágyi Pál is feleségével, a szőke vagy hidrogénezett Lenkével, míg Ila sötét, majd fekete hajú volt.  A hölgyek csevegtek, a férfiak – Lukács Iván, Szilágyi Pál és én – természetesen főleg politikáról beszéltek.  Nemcsak Szilágyi Pálinak, mint diplomatának voltak jó értesülései, de Lukács Ivánnak is, mert az ARTEX külföldi piackutatója, piacszerzője lett és hónapokat töltött hol Londonban, hol Stockholmban.

      Az osztrák semlegességi szerződés megkötése után az volt a beszédtéma: mi lesz, ha az oroszok Magyarországot is kiürítik?  Érdekelve voltak mind a ketten, Lukács Iván és Szilágyi Pál, nemcsak azért, mert zsidók voltak.  A pesti zsidók között az osztrák semlegességi szerződést követően valóságos pánik tört ki, magyarországi pogromtól féltek. 

      Gondolom, az olvasó nem tart antizemitának, hiszen már eddig is elárultam, hogy zsidó sógorom volt és ehhez a tényhez – objektivitásom  alátámasztására – kiegészítésül még hozzáfűzöm, hogy 1944 március 19-ét követően életem kockáztatásával több zsidót mentettem a deportálástól.  Ezek ellenére is azt kell mondanom – és sok zsidó is azt véli --, nem volt helyes az a telhetetlenség, mellyel 1945 után a zsidpk minden vezető állást, fontos funkciót a kormányban, a pártban, az államigazgatási szervekben, különösen az ÁVH-ban, de az egyetemeken, az Akadémiában, a Kultuszminisztériumban stb. stb., maguknak kaparintottak és így a 45 éves orosz megszállás nem egy proletár, hanem egy zsidó-diktatúrával lett azonos.  Sokan beszéltek zsidó-rasszizmusról és népszerű volt a következő vicc: „ Mi a különbség a jeruzsálemi és a pesti kormány között?  Az, hogy a jeruzsálemi kormánynak van egy arab tagja is.”  A pesti kormány akkor kivétel nélkül zsidókból állott, tehát nem volt „még egy” magyar tagja sem.  Így érthető az az aggodalom, hogy az oroszok kivonulását követő rendszerváltozásban a 10 év szenvedéseiért, megaláztatásáért felelősséggel tartozó  és megbüntetendő személyek jórészt és elsősorban zsidók lesznek.  Megválaszolandó kérdés és egyben feladat volt: hogyan lehet az elvárhatókat elhárítani, vagy legalább mérsékelni.  A megoldást a párt vezetősége a lassú, de permanens „átmenetben” (átmenésben) látta.

      Ennek a taktikának egyik első része volt a Petőfi-kör létrehívása.  Sokat beszélnek ma a Petőfi-kör „forradalmi” szerepéről, de hallgatnak arról, hogy a pártközpont „leányvállalata” volt, az „áthangolás” szerepével.  A pártközpontban Kiss Károly volt irányítója és felelőse a Petőfi-körnek.  Ő tehát Kiss Károly írta elő a „vitaindító” témát, az előadót, de még a közbeszólók személyét is.  A meggyőződéses TÁNCZOS Gábor csak azt tette, amire Kiss Károlytól utasítást kapott.  A Petőfi-kör működtetésével kapcsolatban az volt a PÁRT elgondolása, hogy zárt legyen, s a különböző, főleg értelmiségi érdekcsoportosulások képviselői, büntetéstől való félelem nélkül kimondják, kikiabálják sokéves sérelmeiket, csalódásaikat.  A becsapott, elnyomott és kizsákmányolt munkásosztály számára ugyanezért voltak már évek óta az „államilag támogatott” hétvégi labdarúgómeccsek, a régi „panem et circenses” római politika „szocialista” változata.  Az volt a hétvégi gőzkieresztő szelep, ott kiordíthatta magát az egész héten át dühöngő, rosszul fizetett, társbérletben őrlődő, élelmezési, bevásárlási nehézségekkel küzdő dolgozó, akinek azonban azt kellett énekelni:  „ Nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad!”

            Az „írók lázadása” sem volt őszinte, vagy spontán.  Ma már nehéz megállapítani, bizonyítani, hogy az Írók Szövetsége, illetve annak valamelyik tagja kapott-e utasítást a pártközponttól.  De még elképzelni is nehéz a „megtérését” annak a MÉRAY Tibornak, aki szerint az elvetemült amerikaiak halálos betegséget létrehozó baktériumokkal fertőzött cserebogarakat szórtak le Korea hómezeire.  Minden bizonnyal nem volt meggyőződéses kommunista – Sztálin-díjas ACZÉL Tamás kollégájával együtt --, hanem csak bértollnok, aki a mindenkori fizető gazdáinak szája íze szerint írt és ír.  Rájuk is illik, amit a Szabad Nép 1956 októberében írt: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este”.  Ha a lélek mérgezői nem is kaptak direkt utasítást a párttól, voltak annyira intelligensek, hogy mint jó orrú patkányok, kellő időben megszimatolták az oroszok kivonulását követő veszélyt és igyekeztek menekülni a Dávid-csillagos vörös gályáról, melynek alsó traktusában az Internacionálé ütemére húzták a nehéz evezőlapátokat egy, az önállóságától megfosztott ország lakói.  Érezték, hogy hamarosan, a sors iróniájaként, történelmi fintorként, rájuk üt vissza Petőfinek általuk korábban sokszor idézett sorai:

                        Habár felül a gálya,

                        S alul a víznek árja,

Azért a víz az úr!

      Igyekeztek tehát még a „tenger feltámadása” előtt, a várható népfelkelés előtt maguknak jobb pozíciót biztosítani a soron következő rendszerben.

            Az írók pálfordulása – nem pedig lázadása – azonban jól jött a pártnak, mert akarva, nem akarva elősegítette a mesterséges „ellenforradalom” megszervezését, alkalmas volt a kulisszák mögött álló párt szerepének elkendőzésére és egyben az „ellenforradalom” leverését követő – „forgatókönyvi” előírások szerinti kötelező – leszámolásokhoz bűnbakokat szoláltatott.

            A Petőfi-kör vitatkozói, mármint a be nem avatottak, abból a naivan téves elgondolásból indultak ki, hogy az osztrák semlegességi szerződéshez hasonlóan az oroszok a párizsi békeszerződést betartva, Magyarországot is ki fogják üríteni, és azt követően visszaáll az 1949 előtti koalíciós állapot, kormányzat, melyben a „baloldali blokk” (Kommunista, Szocdem., Parasztpárt) elég erős lesz ahhoz, hogy megőrizzék a „szocializmus vívmányait”.  Az oroszoknak azonban eszük ágában sem volt Magyarországot kiüríteni.  Nem tehették, stratégiai okból.  A párt sem mondhatott le jelenlétükről.  Baden bei Wienben már 1955 nyarán megtervezték maradásukat, amit „legalizálni” tudtak a párizsi békeszerződéssel, annak a „fasizmus visszatérésének veszélyével” kapcsolatos paragrafusával.  Ezt bizonyítja BALJAKIN 1955 őszén tett kijelentése.  Nyilvánvaló, hogy az osztrák szerződés megkötetésekor az orosz főhadiszállás tisztjei megvitatták Ausztria kiürítésének magyarországi vonatkozásait.

            Én úgy tudom, hogy az ausztriai orosz csapatok lényegileg nem „hazamentek”, hanem áttelepedtek Magyarországra, főleg a Dunántúlra. 1955-ben. de meg 1956 eleien épületeket foglaltak le itt oroszok számára; kaszárnyák, internátusok, szociális gondozottak, öregek menhelyeit; sőt még börtönt is.

Úgy gondolom, hogy ma nincs akadálya azt megállapítani, hogy 1955-ben hány orosz katonai szerelvény érkezett és hány hagyta el Csapnál az országot. A Honvédelmi Minisztérium illetékesei talán lesznek olyan „őszinték”, hogy elárulják az 1955-öt követően Magyarországba érkező orosz egységek számát és elhelyezését. Az „elhelyezés részét képezte az ausztriai orosz csapatok hadianyagának tárolása. Ilyen célra 1955-ben lefoglalták az oroszok a gödöllői kastély gazdasági épületeit; istállók, magtárak. A hadianyag 1989-ben még ott volt.

Ezek olyan tények, tárgyi bizonyítékok, melyek igazolják, hogy az 1956 október 23-i „ellen-forradalmat” az oroszok már 1955-ben megtervezték, kirobbantották, leverték – és maradtak.

Ezért van az, hogy a mai orosz államvezetőség nem hajlandó nyilatkozni 1956 október 23-ról, annak ellenére, hogy a Parlament hivatalos úton kérte ezt.  A kérés teljesítését 1991 júniusában azzal az indokolással utasították el, hogy a történtek felelevenítése, tisztázása ártana a magyar-szovjet jó viszonynak.

Ma egy kicsit már továbbmennek.  Októberben beismerte a SZU külügyminisztériumi szóvivője, hogy 1956-ban hibás volt az orosz beavatkozás és az a nemzetközi jog megsértésével történt.  Részletes megbeszélésre azonban most sem volt hajlandó, diplomatikusan elködösítően beszélt és a csel az volt, hogy a „változatlan orosz álláspont ismert” és éppen ezért nem szükséges a megtörténtekről beszélni.!

Forradalom, ellenforradalom, államcsíny nem lehetséges némi lövöldözés nélkül.  Különösen nem lehetett 1956 őszén Pesten, ahol a világ közvéleményének meg kellett mutatni, hogy fasizmus, fehérterror, antiszemitizmus van, ölik a zsidókat, a kommunistákat és ezért az oroszok beavatkozása, maradása jogos.  Fegyver azonban nem volt a polgári lakosság kezében.  1945 óta a legszigorúbban – kezdetben akasztással – büntették a fegyverrejtegetést.  Az „ellenforradalmárok” kezébe elhihető módon jusson fegyver.  Ezért Kopácsi Sándor olyan utasítást adott a rendőrüknek, hogy „megtámadásuk” alkalmával minden ellenállás nélkül, azonnal adják át fegyvereiket az „ellenforradalmároknak”.  1956 október 23-án este 8 és 9 óra között a saját szememmel láttam a Madách körúton, amint a „kék” rendőrök osztogatták a puskákat az „ellenforradalmároknak”. 

Ilyen vonatkozásban MALÉTER Pál szerepe sem egészen tiszta. Maléter a katonai szolgálatra behívott „megbízhatatlan” személyekből (paraszt-, kulákgyerekek), kiknek kezébe fegyver nem adható, alakított munkászászlóaljak parancsnoka volt. Egy ilyen egység a Kilián laktanyában volt. A laktanyában igen kevés fegyver volt és az is szigorú őrizet alatt a vasajtós fegyverszobában. Október 23-át megelőzően azonban sok fegyvert szállítottak a Kilián laktanyába, és majdnem hogy őrizet nélkül voltak. Ezért vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a Kilián laktanyában levő munkászászlóaljnak is fel kellett lázadnia — a tervnek megfelelően -- és az „ellenforradalmárok” oldalára állni. Meg is történt, Maléter jóváhagyásával. Tököli tárgyalása is felvet néhány kérdést. Józan ésszel nem érthető, hogy egy, az országa védekezését vezető, irányító hadügyminiszter az ellenség táborába megy személyes tárgyalásra és hozzá minden előzetes biztosítás, védelem nélkül! Időben le akart lépni, hogy a meginduló orosz támadáskor ne kelljen intézkednie??

Az „ellenforradalmi” fegyveres zendülés nem érhette meglepetésszerűen a pártot és a kormányt, mert SZŰCS Miklós vezérkari ezredes már október 20-án parancsot kapott a honvédelmi minisztertől, hogy szerkesszen meg egy riadótervet, és gondoskodjék Budapest fontos objektumainak katonai védelméről, tekintettel egy várható „ellenforradalomra”. 

 

Október 23-án délután 5 és 6 óra között a Honvédelmi Minisztériumban tanácsadóként működő orosz altábornagy, TYIHONOV már tudta, hogy Budapesten „ellenforradalom” van, melynek leverésére a magyar honvédség képtelen, és ezért szovjet csapatok beavatkozása azonnal szükséges, és anélkül, hogy előzetesen bárki magyarral beszélt volna, felhívta ANTONOV hadseregtábornokot, a Varsói Szerződés vezérkari fönöket és engedélyt kért tőle a székesfehérvári gépesített hadtest Budapestre való rendelésére és az „ellenforradalmi” erők elleni bevetésére.  Antonov az engedélyt megadta! 

Tehát nem Hegedűs András, nem Marosán György vetette tűzbe az orosz csapatokat, hanem Tyihonov, éspedig minden előzetes megbeszélés, kérés, engedély nélkül.

 

Egy ilyen nagy horderejű, világpolitikailag is kiható intézkedést azonban saját szakállára még egy orosz altábornagy sem tesz, ha előzőleg nem lett megtervezve, és Tyihonov feladata csupán az akció időpontjának meghatározása volt.

 

 

    Megindultak tehát a székesfehérvári szovjet egységek páncélosai, hogy kellő időben, kellő helyen legyenek a „forgatókönyv” szerinti bevetésre. Ismeretes, hogy Erdélyben már október 20-án szovjet egységek indultak a magyar határ felé.

Megbízható, a dolgokba, a célkitűzésekbe beavatott elvtársak, főleg KISZ-tagok, egyetemi hallgatók, Petőfi-körösök is munkába kezdtek. Antiszemita feliratokat firkáltak a falakra. Reakciós, fasiszta szólamokat hangoztattak, tolták az eseményeket a beavatkozás jogosságát igazoló „ellenforradalom” felé. A kormány majd naponkénti átalakítása is azt volt hivatva bizonyítani, hogy „jobboldali” erők a hatalom megszerzésére törekszenek. Nagy Imre és Kádár szerepe nem tisztázott. Minden valószínűség szerint összejátszottak kezdettől a pártvezetőséggel és az oroszokkal, hiszen mindkettőjüknek egzisztenciális érdeke volt, hogy a párt, a rendszer uralmát biztosító orosz megszállás ne szűnjön meg. Szerepüket nem minden meggondolás nélkül kapták a „rendezőktől”. Egyrészt alkalmasak voltak a tömegek megtévesztésére, félrevezetésére, vagyis arra, hogy a párt „reformkommunistái” is a Rákosi-klikk, az oroszok ellen fordul, másrészt az „el-lenforradalom” leverése után felelőssé lehetett tenni őket, és így leszámolni a régi ellenfelekkel, hiszen „ellenforradalmi magatartásuk” bebizonyította, hogy korábbi megítélésük, elítélésük nem volt megalapozatlan. Nagy Imre sorsa beteljesült. Kádárt megmentette Münnich, aki mint KGB-generális, az államcsíny egyik felügyelője és irányítója volt. Kádár ugyanis Nagy Imréhez hasonlóan a jugoszláv követségre akart menekülni, de Münnich — akarata ellenére — a szovjet követségre vitte, mert őt találták alkalmasnak a történések továbbvitelére.