Friedrich Klára

 

Rovásírás és diszlexia

Mivel a proletár gyerekeket nem vonzotta, hogy hátrányos helyzetû em­bertársaikon segítsenek, ezért a Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskolán volt hely és lehetõség számomra a továbbtanulásra. Nem bántam meg, mert egy nagyszerû szellemi mûhelyben sajátíthattam el a gyógypedagógia és a logo­pédia elméletét, alapjait. Olyan kitûnõ tanárok elõadásait volt szerencsém hallgatni, mint Illyés Gyuláné (Flóra néni), Göllesz Viktor, Lányiné Engelmayer Ágnes, Gordosné Szabó Anna, Subosits István, Illyés Sándor, Meixner Ildikó, Kovács Emõke. A tanítás szeretetét dédnagyapámtól és nagy­apámtól örököltem, akik a felvidéki Kisfaludon voltak kántortanítók.

A magyar történelem iránti rajongás azonban nem csillapodott, így az évek folyamán ezen a területen is megkerestem tanítóimat, László Gyulát, Zakar Andrást, Grandpierre K. Endrét, Dümmerth Dezsõt, Forrai Sándort, Badiny Jós Ferencet, Molnos Angélát, Kabay Lizettet…

Sokat köszönhetek Fehér M. Jenõ, Fehérné Walter Anna, Padányi Viktor, Magyar Adorján, Kiszely István, Götz László, Csomor Lajos, Bakay Kornél könyveinek. Gábor 1985 óta tagja a Körösi Csoma Társaságnak, amely kitû­nõ elõadásokat szervezett a Magyar Tudományos Akadémián, a legemléke­zetesebb a szarvasi rovásfeliratos csont tûtartóról szólt, szintén 1985-ben.

A rovásírás és a logopédiai munka egy kérdéskörben keresztezi egymást: Vajon, ha õsi betûinkkel tanulhatnának gyermekeink, lenne-e ennyi gondjuk az írással-olvasással? A válaszhoz szükséges mind az olvasás és írászavarok­ról, mind a rovásírásról néhány alapvetõ ismeret közlése.

Nézzük elõször a sajnos közismertebbet, az olvasás-írás-helyesírás zava­rait. A szakirodalom ezeket görög-latin öszvérszavakkal, dyslexia, dys­graphia (a továbbiakban diszlexia, diszgráfia) néven tárgyalja. Szeretném le­szögezni, hogy csak ott használok idegen szavakat, ahol elengedhetetlenül szükséges, Dr. Molnos Angéla lélekgyógyász és nyelvésztanár példáját követ­ve. Sajnálatos, hogy a tudományos életben többnyire az idegen szavak mennyiségével mérik a mûvek értékét.

Hazánkban a diszlexia kutatásával, leírásával, javításával legalaposabban Meixner Ildikó pszichológus-gyógpedagógus foglalkozott. 1956-tól a Logodi utcai gyermek ideggyógyászaton vizsgált kisegítõ iskolai áthelyezésre java­solt gyermekeket és megállapította, hogy nagy részük ép értelmû, csak nem tud olvasni. A saját maga által kialakított módszerrel megtanította õket és így maradhattak az általános iskolában. Eljárását folyamatosan fejlesztette, feladatgyûjteményt állított össze, ezekbõl alakította ki a mindmáig legtöké­letesebb, Játékház elnevezésû tankönyvcsaládot. Olvasástanítása a magyar nyelvnek legjobban megfelelõ hangoztató-elemzõ-összetevõ módszeren ala­pul, nagy súlyt fektet a helyesen írás szempontjából elengedhetetlen szóta­golásra és a szókincsfejlesztésre is. A megtanulandó betûk sorrendjét úgy állította össze, hogy a hasonlóságok ne zavarják a gyermekeket:

a, i, ó, m, s, t, v, e, l, ú, p, c, o, u, í, k, á, f, h, z, õ, d, ö, j, é, n, sz, g, r, û, ü, b, gy, cs, ny, zs, ty, ly.

Hasonlóan megkönnyíti az olvasás-írás elsajátítását a szintén hangoztató­elemzõ-összetevõ, szótagoló módszeren alapuló, A mesék csodái tankönyv­család, amelyet Adamikné Dr. Jászó Anna és Dr. Gósy Mária dolgozott ki.

A diszlexia szakirodalma az utóbbi években mind hazánkban, mind kül­földön hatalmasra duzzadt. Az olvasászavar tüneteit Meixner Ildikó alapján ismertetem: betûtévesztések; betûkihagyások és betoldások; szótagkiha­gyások és betoldások; megfordítás (pl. el helyett le); a gyermek találgat, de rosszul; többször belekezd egy szóba; jelentõsen késik a betûk összeolva­sása; az olvasás üteme lassú; elõször magában, vagy félhangosan elolvassa a szót; nem érti meg a szöveget. Egyéb kísérõ tünetek is jelentkeznek: fej­letlen ritmusérzék, ügyetlen finommozgás, kialakulatlan jobb- és balkezes­ségbõl, azaz kialakulatlan kézdominanciából adódó tévesztések, rossz tájé­kozódás térben és idõben.

A diszgráfia – írászavar tüneteit Adorján Katalin gyógypedagógus-logopé­dus alapján közlöm: rossz kéztartás; rossz ceruzafogás; görcsösség; erõs-át­ütõ nyomaték; töredezett lendület (gyakran és ok nélkül felemeli a kezét a papírról a gyermek); együttmozgások; lassú tempó; elégtelen sorkövetés (hol a vonal alá megy, hol fölé); változó betûnagyság; a betûk dõlésszöge is változó; a betûket egyszerûsítik, vagy torzítják; hiányoznak vagy torzulnak a betûkapcsolások; a hibákat nem radírozzák, hanem átírják, összefirkálják; keverik a nyomtatott és írott betûket; nagyszámú a betûtévesztés; elhagy­nak betûket és szótagokat; módosítják a tolbamondott szöveget; helyesírá­si készségük gyenge.

A diszlexia és a diszgráfia kialakulásáért a hazai és külföldi szakemberek számos okot tartanak felelõsnek: az agyi beszédmozgató központ mûködé­si zavarát, az emlékezet fejletlenségét, szegényes szókincset, megkésett be­szédfejlõdést, halmozott gyerekkori betegségeket, öröklést, a látó- és térér­zékelõ agyi rendszerek hibáit…

Felmerült az is, hogy különösen azok a gyermekek hajlamosak a diszle­xiára, akiknek anyanyelve fogalmakat (pl. a kínai), vagy szótagokat (pl. a ja­pán) jelölõ írásjeleken alapul. A kínai, japán és amerikai gyermekek össze­hasonlító olvasásvizsgálatai nem igazolták ezt. Hazai szakemberek – Csabay Katalin, Adamikné Jászó Anna és Gósy Mária – arra mutattak rá, hogy az 1978-as tanterv, amely amerikai vonásokat vezetett be az olvasás tanításába (szóképeket olvastatott, a hangos olvasással szemben a néma olvasást erõl­tette és eltörölte a szótagolást, valamint az olvasástanítást megelõzõ be­szédfejlesztést) gyermekek tömegeinél eredményezett egy életre kiható za­vart és elvette tõlük az olvasás-írás örömét.

 

Meixner Ildikó meghatározása szerint: „Dyslexiának nevezzük azt a jelen­séget, ha egy gyermek az olvasás-írás tanulásában jóval elmarad azok mö­gött az elvárások mögött, amelyekre inteligencia szintje és a tanulásba fek­tetett erõfeszítések feljogosítanak.”

Gósy Mária a következõ ismérveket javasolja annak eldöntésére, hogy a gyermek valóban diszlexiás-e:

1.    Normál általános iskolában eltöltött két tanév, amelynek végén a gyer‑

mek olvasási teljesítménye jelentõsen elmarad az osztály többi tagjától.

2.    Nincs szervi eltérés azon készségek hátterében, amelyek az olvasáshoz

szükségesek.

3.    Normál inteligenciaszint

4.    Más tantárgyakban normál teljesítmény

5.    Normál idõben történt beszédindulás

6.    Normál idõben kialakult kézdominancia

7.    Normál pszichikai – érzelmi álapot

8.    Normál szociokulturális háttér

9.    Normál diák-tanár-szülõ viszony

1 0.Kelõ idõben kapott és megfelelõ tanítói, szülõi segítség.

 

    Itt kell megjegyezni, hogy nagyon fontos elkülöníteni egymástól a valódi diszlexiát és egyéb, az olvasás-írás területén jelentkezõ zavarokat. A valódi diszlexia a népességben nem haladja meg a 2-3 százalékot. Csabay Katalin a Beszédvizsgáló Országos Szakértõi és Rehabilitációs Bizottság vezetõje az „Áldiszlexia, mint korunk járványveszélye” címû írásában a következõkben látja annak okait, hogy az olvasási nehézségekkel küzdõ gyermekek száma 20-30 százalékra duzzadt:

 

1.    A kisgyermekkel a szülei, a környezetében élõk nem beszélgetnek eleget

2.    Korai beiskolázás, amikor a gyermek testileg-lelkileg éretlen, pl. nem ala‑

kult ki még a szem egy pontra tartós fixálásának képessége, a hangok fi‑

nom megkülönböztetésének képessége, a figyelem, az érdeklõdés, a tü‑

relem, amely képessé teszi a gyermeket arra, hogy a tanórákon fegyelme‑

zetten üljön a padban.

3.    Az 1978-ban bevezetett, angolszász területrõl átvett, globális olvasási módszer és tankönyvek, amelyek sem a magyar nyelv sajátosságait, sem a gyermek fejlõdését nem veszik figyelembe.

 

Csabay Katalin az áldiszlexiára gyógymódot is ajánl: „Meséljünk és be­szélgessünk minél többet gyermekünkkel”.

A diszlexiás, illetve egyéb olvasászavarral küszködõ gyermekeket a logo­pédia hálózatban folyó munkán kívül a Beszédvizsgáló Országos Szakértõi és Rehabilitációs Bizottság, a Nevelési Tanácsadók, és több egyesület is se­gíti (Diszlexiás Gyermekekért Egyesület, a Magyar Pedagógiai Társaság Disz­lexiás Gyermekek Fejlesztéséért Szakosztálya).

A középiskolás korba lépõ diszlexiásokat fogadja az Öveges József Szak­középiskola Szakmunkásképzõ és Gimnázium (Bp. XI. Beregszász u. 10.) Dr. Köpf Lászlóné, a Fejlesztõ Pedagógia szakmai folyóirat lapjain elmond­ta, hogy fõ feladatuknak az érettségire való felkészítést tekintik, ezért ezek a tárgyak magasabb óraszámban szerepelnek, az osztályok pedig kisebb lét­számmal, 22-24 fõvel indulnak.

Beate Lohman német szakértõ az olvasási zavarok enyhítésére ajánlja a na­gyobb sortávolsággal, kontrasztosabb betûtípussal készülõ könyveket, vala­mint a prizmás üvegû olvasószemüveget, amely óvja a szemet a kifáradástól.

A Magyar Nemzet 2003.12. 24. számában is olvashatunk diszlexiát eny­hítõ szemüvegrõl és kontaktlencsérõl. Lényege, hogy segítségével a diszle­xiások több betût és szót látnak be egyszerre. Kidolgozója Dr. Csobay Ildi­kó szemész szakorvos és Gál Judit diszlexia szakértõ pedagógus.

Szintén a Magyar Nemzet napilapban (2003. 9. 6.) olvashattuk Adamikné Jászó Anna tájékoztatását egy nemzetközi olvasásfelmérõ tanulmányról. (Progress in International Reading Literacy Study – rövidítve PIRLS) Ennek során 35 ország közel 15000 diákját vizsgálták meg. Az elsõ helyen Svédország áll 561 ponttal. Hazánk 543 ponttal a 8. helyet szerezte meg, Amerika, Olaszország és Németország elõtt. A nemzetközi átlag 500 pont volt. A legjobb eredményt azok a tanulók érték el, akinek otthonában sok könyv, gyermekkönyv volt, va­lamint azok az országok, ahol magas volt az olvasás-írás és anyanyelvi órák szá­ma. Adamikné Jászó Anna jogosan tart attól, hogyha a Minisztérium lejjebb vi­szi a jelenlegi óraszámot, ezt a jó eredményt nem tudjuk majd tartani. Emlékez­tet arra, hogy 1950-ben heti 12 órában tanították ezt a két tantárgyat.

Sajnos a 2003/4-es tanévben az óraszám csökkentés be is következett. Az eddigi heti 9 olvasás-írás órából lecsíptek még egyet, így az elsõ osztályokban heti 5 olvasás és 3 írás, a második osztályokban heti 4 olvasás, két írás és két nyelvtanóra maradt. Ez nem elegendõ, legalább heti 10 órára lenne szükség, minden nap egy olvasás és egy írás órára, és még heti két korrekciós felzárkóz­tató foglalkozásra. A kormánypárti oktatási szakértõk (a Medgyessy-kormányról van szó) még további tananyag csökkentést javasolnak, álságosan arra hivat­kozva, hogy a magyar iskolarendszer tudománycentrikus, azaz a felsõoktatás­ra és nem az életre készít fel. Igazából az az alig titkolt cél van emögött, hogy a magyar gyerekbõl „melós”, vagy kiszolgáló személyzet legyen, ne tanuljon to­vább felsõoktatási intézményben, ne szerezhessen diplomát.

Most röviden ismertetem a magyarok õseinek írását, a rovásírást.

Történelmi hátterérõl itt csupán annyit, hogy a legelsõ írásrendszerek kö­zé tartozik. Korai, 4-5 000 éves emlékeit Torma Zsófia régésznõ (1840-1899) találta meg az erdélyi Tordoson. Rovásírásos emlékek fennmaradtak kõbe vésve, fába róva, csontba karcolva, pergamenre, papírra írva.

Két betûsorrendet mutatok be. Az elsõt Magyar Adorján képzõmûvész és néprajzkutató (1887-1978) állította össze, aki több évig tanulmányozta Er­dély területén a rovásírást. Ez hosszú magánhangzókat, az Á és É kivételé­vel nem tartalmaz, mivel rovásemlékeink szerint ezeket külön nem jelölték.

A másik Forrai Sándoré (1913-), aki feleségével együtt 1939 és 1952 kö­zött egy gyors- és gépíróiskolát mûködtetett Budapesten, amelynek módsze­reit õk dolgozták ki és tankönyveit is õk írták. Forrai Sándor a rovásírásról összefoglaló – rendszerezõ írástörténeti mûvet írt és egy tankönyvet is készí­tett. Hiteles rovásemlékek betûibõl alakította ki a már hosszú magánhangzó­kat is tartalmazó, tehát mai helyesírásunkhoz alkalmazkodó ábécéjét.

 

 

 

 

 

Jelenlegi ismereteink szerint az elsõ rovásírás tankönyvíró Telegdi János, késõbbi fõpap, aki 1598-ban 24 éves korában Leidenben adta ki szabályo­kat és írásmintákat tartalmazó füzetét.

A rovásírás emlékei azt bizonyítják, hogy mûvelõi nem csak fejedelmek és papok voltak, hanem a köznép, az asszonyok, még a pásztorgyerekek is. Tehát a latin írás felvétele elõtt nem volt írástudatlan a magyarok elõdei között olyan korokban, amikor még Nagy Károly frank császár sem tudott írni-olvasni.

A rovásírás általános használata a X-XI. században szorult vissza, amikor a latin betûs írást kellett átvennünk. 1 184-bõl maradt ránk a legkorábbi ma­gyarországi latin betûs ábécé, az itt következõ sorrendben:

A, B, C, D, E, F, G, H, I, K, L, M, N, O, P, Q, R, S, T, U, X, Y, Z, W

És itt kezdõdtek a máig ható gondok. A latin ábécében ugyanis, amint lát­ható magyar nyelvünk 13 hangjára nem volt jel:

TY, GY, NY, LY, S, ZS, CS, J, K, Á, É, Ö, Ü

Ezeknek csak a XVII – XVIII. században sikerült úgy ahogy összetákolni, összegányolni a jeleit. A tákolás, gányolás nem túlzás, hiszen a TY a T-tõl, a Gy a G-tõl igencsak különbözik mind a hangképzés helyében, mind a be­szédszervek mûködésében. A gyümölcs szót csak így tudták leírni latin be­tûkkel: gimilc, az õt: wt (Halotti beszéd 1200-ból)

Magában a latin betûs ábécében is rendetlenség uralkodik. Az egymás mel­lé került betûk sem formailag, sem hangtanilag nem fejlõdnek egymásból. Az olvasástanítás során sem lehet ebben a sorrendben oktatni a betûket. Nehe­zen sajátítják el a gyerekek a nyelvünktõl idegen X, Y, W, Q használatát. Ezek­nek írásbeli kötésében még a munkatankönyvek készítõi is bizonytalanok.

A magyar nyelv beszédhangjait rovásírással lehet legtökéletesebben leje­gyezni. Forrai Sándor tanár szerint a rovásírás együtt, párhuzamosan fejlõ­dött nyelvünkkel, ezért van benne minden hangunkra jel.

A rovásírást jobbról balra kell írni, ez a legrégibb írásokra jellemzõ. Az egyiptomi szent vésetek, a hieroglifák nagy része, valamint az egyiptomi papi írás mindig, az ógörög és az etruszk írás pedig többnyire jobbról balra halad.

A rovásírás nagybetûkbõl álló írás, kisbetûs és írott formája nincs. A je­lek szépek, díszítésre is alkalmasak. A szavakat régen pontokkal választot­ták el egymástól, például

A mai változatban hagyjunk szóközöket, ha sietünk, mert a pontozás, bár szépen díszíti, de lassítja az írást.

Mivel nagybetûs írás, nincsenek benne a latin betûk írott változatához ha­sonló betûkötések. Más jellegû betûkötések, úgynevezett ligatúrák azonban vannak, fõként az egyenes szárú betûk alkalmasak erre, például:

A betûkötések nem kötelezõek, mindenki szabadon döntheti el, hogy tel­jesen kiírja a szavakat, vagy összerója. A rovásírás más módot is kínál a rö­vidítésre: leggyakoribb magánhangzónk az E kihagyható, csupán a szó vé­gén kell kiírni. Például a Benedek név az Árpád kori botnaptáron mint BNDK jelenik meg.

A rovásírás nagyon hamar megtanulható. Én 10-11 éves koromban tanul­tam meg, nagyjából két nap alatt. Van olyan felnõtt ismerõsöm, aki másfél óra múlva a minta ábécé használata nélkül írt levelet. Budapest XVI. kerü­letében, a Móra Ferenc általános iskolában – amelynek igazgatója Dr. Jeszenszkyné Gallai Gabriella – rovásírás szakkört vezetek, és az a tapasz­talatom, hogy a 3-4. osztályos gyerekek 4-5 szakköri foglalkozás alatt meg­tanulják.

A rovásírás használatát csak a 3. és 4. osztálytól ajánlom, miután a latin be­tûs írás automatizálódott és megfelelõ ütemben megy tollbamondás után. Elsõ osztályos tanulókat egyáltalán nem veszek fel a szakkörbe, mert ebben az idõ­szakban az a fontos, hogy a latin betûk használatát minél tökéletesebben elsajá­títsák, hiszen ennek segítségével szerzik ismereteiket, ebbõl kapnak osztályzatot. A gyerekek az osztályfõnökökkel való megbeszélés alapján és a szülõk engedé­lyével járnak a szakkörre. A latin betûs olvasás-írásban való megtorpanásról, ne­tán visszaesésrõl sem az osztályfõnököktõl, sem a szülõktõl nem hallottam.

A szakkört négy éve vezetem, de elõadások keretében felnõtteknek és gyerekeknek az ország számos részében tartottunk elõadást és oktatást fér­jemmel, Szakács Gáborral együtt, aki a rovásírásversenyek megálmodója, szervezõje is. Két, szabályokat, ábécét, írásmintákat, feladatokat tartalmazó gyakorlófüzetet, majd egy tankönyvet állítottam össze, amelyet szakköri öt­letárral is kiegészítettem. Ezekbõl 10-11 éves kortól mindenki önállóan, tan­folyam nélkül is megtanulhatja a rovásírást.

Mind logopédiai, mind rovásírás oktatói tapasztalataim alapján állítom, ha gyermekeink rovásírással tanulhatnának, nagy mértékben csökkenne az olvasás-írás zavaraival küszködõk száma. Ezt a következõkre alapozom:

1.    A rovásírásnál csupán egy fajta (nagybetûs) betûtípust kell megtanulni a gyermeknek, a latin betûs írásnál négy fajtát (kisbetû, nagybetû, írott, nyomtatott).

2. A rovásbetûk használatánál sokkal ritkábban fordulnak elõ betûtéveszté­sek, mert a betûk jellegzetesek, könnyen megjegyezhetõk, kevésbé ha­sonlítanak egymásra, pl.:

3.    A betûk tanítása, a betûk fejlõdését követve haladhat a legegyszerûbbtõl a nehezebbekig.                                                                                        

 

 

4.    A gyerekeknek egyáltalán nem jelent gondot jobbról balra írni, sõt ez elõ­segíti az irányok tudatosítását. A balkezesek könnyebbségrõl számolnak be, mert így nem takarják kezükkel a leírt betûket. A jobbkezesek hely­zete sem nehezedik, mert a rovásírás nem folyóírás, így felemelhetik rö­vid idõre a kezüket, ha ellenõrizni kívánják a szöveget.

5.    A rovásírás betûi vizuálisan könnyebben felfoghatók, elemezhetõk, ezál­tal hamarabb bevésõdnek. A latin betûs olvasás-írásnál nagy nehézséget okozó TY, GY, NY, LY, SZ, ZS, CS-t itt egy jellel fejezzük ki:

6.    Nem csak vizuálisan, hanem tapintással is jobban felismerhetõk a rovás­jelek. Hasznos gyakorlat a Meixner Ildikó féle módszertanban a betûk el­készítése gyurmából, vagy só-liszt gyurmából, amelyeket aztán ki is lehet festeni. Ha a rovásírás betûit és a latin nagybetûket így elkészítve letakar­juk, a gyerekek tapintással hamarabb felismerik a rovásbetûket, annak ellenére, hogy a latin betûket már két-három éve tanulják. Ide tartozik az a kedvelt játék is, amikor a gyerekek kézzel egymás hátára írják jeleket és fel kell ismerniük. Minden esetben kevesebb tévesztéssel oldották meg a rovásbetûk, mint a latin nagy és kisbetûk felismerését.

7.    Az írott latin betûk kapcsolásai, betûkötései elbizonytalanítják a gyereke­ket, írásuk görcsössé válik. Rovásírásnál nincsenek betûkötések, nem okoz töredezettséget, ha a ceruzát, tollat felemelik a papírról. A nyomta­tott és írott betûk keverése is kiküszöbölõdik. Könnyebb az azonos betû­nagyságot és dõlésszöget tartani.

Bár nehéz elfogultság nélkül írnom õseinknek errõl a becses szellemi ha­gyatékáról, de ha igazságos akarok lenni, fel kell sorolnom néhány olyan jel­lemzõt is, amely gondot okozhat.

1. Mivel a rovásírás betûi egyforma nagyok, a szöveg tagolatlansága nehezí­ti az egyszerre nagyobb terület átfogó felismerését, ezzel lassítja az olva­sást. Ennek elkerülésére a mondatok kezdõbetûit és a tulajdonneveket kiemelhetjük nagyobb betûmérettel, pl.:

Erre rovásemlékeink között és Forrai Sándor tankönyvében is van példa.

2.    Fokozottan kell ügyelnünk a szavak közötti megfelelõ távolságra, hogy jól láthatóan elkülönüljenek egymástól. Ha van rá idõnk és díszesebb szöve­get szeretnénk készíteni, a szavak közé hagyományosan négy, három, kettõ, vagy egy pontot tehetünk.

3.    Nem tagadhatjuk, hogy a rovásírás lassabb, mint a latin betûs folyóírás, de természetesen ez is gyakorlat kérdése. A folyóírásnál az ide-oda kere­kítgetés, a visszatérés az ékezetek kirakására szintén lassító tényezõ. De miért kell nekünk folyton rohanni, mindent egyre gyorsabban és kapkod­va csinálni? Ha nem a televízió ostoba mûsorai elõtt ücsörgünk, akkor jut

idõnk kézzel, sõt rovásírással megírni egy levelet, amely sokkal szemé­lyesebb és emberibb, mint egy e-mail, azaz villámlevél.

A rovásírás átlagosan kétszer annyi idõt vesz igénybe, mint a latin betûs írás. Nézzük pl. a Toldi gyönyörû elsõ szakaszát Arany Jánostól, mely nyolc sor:

Mintha pásztortûz ég õszi éjszakákon, Messzirõl lobogva tenger pusztaságon: Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz ember-öltõ régiségben. Rémlik, mintha látnám term etes növését, Pusztító csatában szálfa öklelését,

Halanám dübörgõ hangjait szavának, Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Számítógépbe gépelve 80-100 másodperc Latin betûvel folyóírással 170 másodperc Rovásírással 330 másodperc (kézzel)

De ne érezzük ezt idõveszteségnek! Érezzük megbecsülésnek õseink ha­gyatéka iránt, érezzük pihentetõ, üde, zöld szigetnek a kíméletlen, gépies rohanásban, érezzük felemelõ elfoglaltságnak! Továbbá, ha ügyesen alkal­mazzuk a betûösszerovásokat, és az E kihagyását, jelentõsen csökkenthetõ a különbség a két írás sebessége között.

Végül felmerül két kérdés, mi lehet a célja ma egy ilyen régi írás megta­nulásának, gyakorlásának és hogyan építhetjük be az oktatás mindennapja­iba a latin betûs írás mellé?

A cél saját történelmünk, régi mûveltségünk alaposabb megismerése és megtartása, megõrzése a feledéstõl. A kínaiak, japánok, héberek, görö­gök, oroszok büszkén használják saját betûiket tankönyveikben, utcanév tábláikon, épületeiken. Ha valaki állampolgárságukat szeretné felvenni, el­sõdleges szempont nyelvük, történelmük, írásuk ismerete. Nekünk is büszkének kéne lennünk erre a történelmi hagyatékra és megkövetelni a tiszteletét.

Az iskolákban 4. osztálytól felfelé meg kéne ismertetni a rovásírás ábé­cét és megkívánni, hogy a tanulók legalább a nevüket le tudják írni õseik betûivel. A történelem órákon ismertetni lehetne a rovásírás legfontosabb emlékeit. Minél többen sajátítják el a rovásírást, annál nagyobb az esély az eddig még megfejtetlen rovásemlékek jelentésének megismerésére, amely segíthet történelmünk tisztázatlan kérdéseinek megválaszolásában.

A rovásjelek hangérték nélküli megismerését be lehetne építeni az elõ­készítõ osztályok anyagába és a fejlesztõ pedagógusok eszköztárába. For­maegyeztetésekre, jelhalmazok válogatására – csoportosítására, soralko­tásokra, emlékezet- és figyelemfejlesztõ játékok készítésére kitûnõen al­kalmas.

Tapasztalataimat tehát úgy összegezném, ha megtarthattuk volna õseink nyelvünk hangjaihoz alkalmazkodó írásjeleit, akkor nem keserítenék meg gyermekeink életét azok az olvasás- és írászavarok, amelyek a magyar nyelv sajátosságaihoz nem illõ betûkbõl és olvasástanítási módszerekbõl adód­nak. Tehát az áldiszlexiások 20-30 százalékos csoportja megszûnne és ezek a gyerekek is vidáman írnának, olvasnának. A 2-3 százalék valódi disz­lexiás gyermek dolga is sokkal könnyebb lenne a rovásírás ismertetett tulaj­donságaiból következõen.

Sajnos intézményesen visszatérni õseink írásmódjához már lehetetlen, de gyermek és felnõtt számára egyaránt nemes feladat és izgalmas szellemi kihívás e sokezer éves mûveltségi kincs megismerése, használata, megõrzé­se és továbbadása.

Irodalom:

Fehérné Walter Anna: Az ékírástól a rovásírásig (Buenos Aires 1975)

Dr. Meixner Ildikó: A dyslexia prevenció, reedukáció módszere (Bp. 1993)

Dr. Meixner Ildikó: Én is tudok olvasni I-II. (Tankönyvkiadó 1987)

Dr. Meixner Ildikó: Játékház – tankönyvcsalád (Nemzeti Tankönyvkiadó)

Forrai Sándor: Az õsi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (Antológia Kiadó 1994) Forrai Sándor: A magyar rovásírás elsajátítása (Szerzõi kiadás 1966)

Dr. Molnos Angéla: Lélektani szakfordító (Debrecen 2002)

Dr. Molnos Angéla: Jövõnkért a magyar nyelv ügyében (Debrecen 2003)

Adamikné Dr. Jászó Anna – Dr. Gósy Mária: Hagyomány és újítás az olvasástanításban (Fejlesztõ Pedagógia Szakfolyóirat – különszám 2001)

Adorján Katalin: A dysgraphia tünetei (Beszédgyógyítás 1993/1.)

Adorján Katalin: Szebben akarok írni (Psycho – Art Kft. 1994)

Dr. Csabay Katalin: Lexi (Nemzeti Tankönyvkiadó 1993)

Dr. Csabay Katalin: Az áldiszlexia, mint korunk járványveszélye (Fejlesztõ Pedagógia – Külön­szám 2001)