Varga Ottó

Senki katonái

1945-ben nyugatra sodort a háború viha­ra. „Hadi" élményeimet rögzítő, néhány éve készült írásom múlt és jelen időt használó részekből épül össze: az emlékezetemben pontosan kirajzlódó képeket múlt időben írtam le, egy-egy ilyen részletező rész után jelen időben vázoltam föl az előző, kevésbé emlékezetes időszak éppen csak fölvillanó képeit. Ebből a régebbi írásomból készült az itt olvasható, helységnevekhez kapcsolódóan rögzített képekből álló „sűrítmény".

Óbudavár

Kis falucska a Balatonfelvidéken; ide bújtunk a háború zivatara elől, itt tanít és kántorizál hetven éve édesapám. A háború itt is elér bennünket: 1944 ősze... fémmadarak csillognak az óbudavári kék égbolton, vonulásuk lüktető hangja behatol minden zugba. Egy kiválik a többi közül, talán sérült, alat­ta megcsillan két kisebb fémtest, János bátyám (szabadságos katona) hangját hallom, feküdj! Fek­szünk, a két bomba sivítva lecsap, hatalmas dörre­nések, megremeg alattunk a föld, templomunk mögött porfelhő: a nyugati hatalmak káposztás­kertünket bombázzák!

Magyar katonaság érkezik, afféle félcivil horda, felszívják őket a közeli erdők, az oroszok elfoglal­ta területen levő otthonaik felé igyekeznek. A va­lahonnan délről érkező németek még katonák, beszállásolnak hozzánk is, a szomszéd faluba, Mencshelyre is.

Szekér érkezik a mencshelyi községháza elé, halott katonagyerek zötykölődik rajta véres fejjel, hívják az anyját, sikoltva néz egyetlen gyermeké­re, kisfiam, mit tettek veled!

1945 februárja: katonai behívóparancsot kapok, 10-én Pápán kell jelentkeznem. Édesanyám csókja hosszabb és erősebb a megszokott búcsúcsóknál, szeretete szinte erőszakosan kapaszkodik belém, de meg kell adnunk magunkat a sorsnak. Hátamon öreg borjú (katonai hátizsák), benne egy darab ke­nyér, szalonna, kolbász, kalács, néhány házi ké­szítésű perec, egy kis pálinka, valamint üres füzet tintaceruzával és a borjúra feltekert katonai pokróc. Terhem viszonylag könnyű, de rátelepült nehezéknek a bizonytalanság. Egyetlen támaszom maradt, Isten.

Pápa

Úgy állok a sorozóbizottság előtt, mint mustrára váró mezítelen állat. Vézna, kisgyerekes teste­met szégyellve hallgatom az ítélkezõ szavakat, fegyveres szolgálatra alkalmatlan, munkára meg­felel. Sorozás után a nyilas karhatalom, valamint a „Hunyadi" és a „Szent László" katonai egység is toboroz önkénteseket. Szomszéd falubeli sorstár­sam (Sz. Laci) példáját követve sehova sem jelent­keztem. Első éjszakai szálláshelyünk tetves mozi­terem, második pedig kaputlan, ablaktalan, beton padlójú jéghideg csarnok. Ezt a nehéz időkre fel­készítő éjszakát toporogva virrasztjuk át. Reggel nagy rangú katonatiszt búcsúztat az állomás előtt: nem szállítjuk magukat külföldre, kapnak felszere­lést, rövid kiképzést, és védhetik hazájukat az oroszok ellen.

Hegyeshalom

Úgy tűnik, mégiscsak külföldre visznek. Kö­rülbelül harmincan vagyunk egy kis marhavagon­ban, szorosan fekve éppen beleférünk. Tanulgatjuk a vagonéletet: egyelőre a hazaiból eszegetek, vizet a megállóhelyeken vételezünk, dolgunkat is csak „állásidőben" tudjuk elvégezni, trágyázzuk a vasút környezetét. Az éjszakák rosszak, fázunk, és a tetveink okozta viszketés ellen is alig tudunk véde­kezni, vakaródzásra kevés a hely.

Hegyeshalmon ér az első légiriadó, futunk, ki merre lát. Mikor a hála Istennek bennünk kárt nem tevő kisebb támadás után összegyűlünk, kiderül, hogy magyar katonakíséretünk eltűnt, egyikük állítólag öngyilkos lett. Vezetőnk és gondviselőnk most már egy öreg német tiszthelyettes... ejnstej­gen, lósz, lósz (einsteigen, los, los)! Hát kinek a katonái vagyunk és hova utazunk?

Bécs

Nagy pályaudvaron veszteglünk, újabb légi­riadó, ausstcigen, los, los, futunk a vágányerdőt környező házak pincéibe. Öreg osztrák néni mel­lett kuporgok, robbanások reszkettetik meg szí­vünket, de nincs nagy baj, hamarosan vége a támadásnak.

Wels

Nyílt pályán állunk meg az állomástól talán fél kilométer távolságra. Ahogy csöndesedik vona­tunk zakatolása, úgy erősödik a repülőgépzúgás, ausstcigen, deckung (kiszállás, fedezékbe), de nem dekkolnak a fiúk, futnak egy távoli liget felé. Sz. Laci nem fut, kényelmesen ballag a vasúti töltés menti árokhoz, s hanyatt bclefekve nézi a nagy magasságban lassan vonuló gépmadarakat. Bizony csak alapos önfegyelmezéssel tudom követni a jó példát. Halljuk a közeli településen becsapódó bombák robaját, de a bombázók szerelvényünket úgy látszik nem tekintik célnak, a megfutott kollé­gák is épségben bandukolnak vissza vagonjaikhoz.

Braunau

Braunauban, félúton Linz és München között meleg vacsorát kapunk, meg vajat, sajtot, és meg­kóstolom a német sört is. A meleg étel jólesik a sok hideg után, már érzem a hosszú, keserves utazás hatását. Február 18-a van, egy hete indultunk Pá­páról.

Nürnberg

Mikor vagonjaink begördülnek egy hatalmas nürnbergi pályaudvarra, már veszélyt üvöltenek a szirénák. Az átélt kisebb leckékből okulva lélek­szakadva menekülünk a még mozgó szerelvény­ből. Elsők között jutok ki a szabadba, és futok egy vágányközi szigeten lapuló fedett árokóvóhely felé A szirénák vijjogását messzi magasból érkező lüktető motorzaj váltja fel, az égre felnézve meg­pillantom a szabályos alakzatokban lassan de ke­gyetlen biztonsággal közeledő, halált hozó mada­rak napfényben csillogó testét. Éppen csak betusz­koljuk egymást az óvóhelyre, máris megkezdődik az ördögi színjáték fülsiketítő zenével. A zuhanó bombák sivítása, mélyülő hörgése és robbanása leírhatatlan erejű hangáradatban ömlik be hozzánk, de még ezen a hangáradaton is áthatol a légvédel­mi gépágyuk agyvelőt rázó zakatolása. Remeg, vonaglik a bombák verte föld, és a földdel együtt remegünk mi is... nincs menekülés... itt meg kell halnunk!

Egyesek a földet kaparva igyekeznek mélyebb fedezékbe, mások hangosan imádkoznak, én ma­gamban ismételgetem gyerekkori imám néhány mondatát.

Kóválygó fejjel mászom ki a bágyadt napfény­re nagyon hosszú félóra vagy talán óra után: égő föld, bombatölcsérek minden irányban, égő olaj­tartályos és lőszeres vonatok. A mi vagonjaink is égnek, gyalog baktatunk át a teljesen kihalt kísértetvároson. Mintha nem is e világban járnák.

Eger

Szudéta-vidéki város, nagy emberanyaggyűjtő táborral, itt több napos pihenőt tartunk. Mit ke­resünk mi magyarok a sokféle fajú, nyelvű és korú fiatalok között, kik többnyire megvetéssel, ellen­séges pillantásokkal mérnek végig bennünket?

Éjjel patkányok zavarják a pihenést, nappal lé­giriadók. Egyik alkalommal nyugati, flamand vagy vallon csoport közelébe keveredve figyeljük a re­pülőrajok húzását, és váratlanul nem felülről, ha­nem oldalról ér bennünket támadás: civilizált ifjak kővel dobálnak meg, és mi „rebellis" magyarok meghunyászkodva oldalgunk el közelükből. Egy kicsit szégyellem magamat, „kulturált" viselkedé­sünket gyávaságnak érzem.

Azt mondják, önkéntesként maradhatnék, de hála Istennek, megint földijeimhez igazodom; nem tudom, hogy hova és miért, de megyek tovább a nem önként vállalt úton.

Plauen, Gera, Erfurt

Átzakatolunk e városok pályaudvarain is. Ke­vés látnivaló fut szemem elé, meg hát nincs ked­vem nézelődni: kísérőnk beszerző útjai egyre si­kertelenebbek, feléltem a maradék hazait, két napig semmit sem eszem, semmit sem iszom. Egy kis darab szalonnát őrzök még, de azt talán emléknek tartogatom. Nem gyötör éhség, szomjúság, nem fáj semmim, csak nagyon gyöngének érzem magamat, és tetveim mászkálása idegesít egy kicsit.

Hannover

Hannoverben is teszünk egy kis „városnéző" sétát. Szokványos külvárosi környezet, lakóház­tömbök, ipari létesítmények, sok rom, de koránt­sem olyan kísérteties a látvány, mint Nürnbergben. Pihenésre hanyatlik a nap, mikor itt is riadót si­vítanak a szirénák. Földre guggolva, pokrócomat fejemre borítva, szunyókálva pihenek, míg nem jelzik a riadó végét.

Luftwaffe e-tábor

Hannovertől nyugatra, másodrendűnek látszó közút mellett, fenyőligetek között húzódik meg szerényen táborunk néhány barakkja. Öreg ver­mahtos (Wehrmacht) kísérőnk szemlátomást megkönnyebbülten ad át bennünket a helyőrség­nek, a légierő talán rajnyi egységének. Sikertelen hőkamrás tetvetlenítés után létszámbavétel, majd egy nap alakizás, természetesen német vezényszavakra. A következő napokon munkával (erő­dítés, szabadban tárolt bombák látszólag céltalan áttelepítgetése) igyekeznek lekötni időnket. Légi­riadó alatt nem dolgozunk, s mindennap van riadó. Ilyenkor szétszéledünk a környéken, és az avaron elfekve, koratavaszi napsugarakban fürdetve ar­cunkat, bámuljuk a tömegesen vonuló Liberó­torokat.

A koszt itt is rossz, néha kiéhezetteknek is ehe­tetlen. Másfél-két hete vagyunk a táborban, mikor sebesült német katonák érkeznek a ligetek ös­vényein; mankóval, felkötött karral, bekötött fejjel bandukolnak nyugatról keletre. Táborunk mellett haladnak el, de figyelemre se méltatnak bennün­ket. Közeledik a nyugati front. Aznap este egy va­lószínűleg angol vadászrepülő rárepül táborunk­ra, végigpásztázza néhány géppuskás sorozattal. A kár jelentéktelen, de hajnalban riadó, indulás kelet felé. Kilépek a sorból beteg vagyok, nem tu­dok menni. Musz (muss), mondja az illetékes né­met, és, noha térdeim kissé dagadtak, láz kezd gyötörni, a muszájnak még tudok engedel­meskedni.

Repülőtér Hannover közelében

Erőltetett menetben vánszorgok két napon át, két bot segítségével vonszolom félig bénult teste­met. A második nap estéjén egy repülőtéri épü­letben szállásolunk be, de alighogy kimerülten el­ nyúlok a padlón, felver a szirénák jól ismert, mégis ijesztő vijjogása. Maris nyakunkon a támadás, egy­-egy bomba okozta detonáció után vadász- vagy talán vadászbombázó gépek fedélzeti fegyvereinek ropogását hallom.

Uetze

Uetze-hez közeledünk, mikor teljesen megrok­kant a betegség, mintha nemcsak lábam, torkom is megbénult volna, nem tudok enni. Földijeim, kik egy idő óta cipelik batyumat, engem is vinni kez­denek: mint kisgyerek, úgy ülök négy összekulcsolt kézen, a kezek gazdáinak fejét átkarolva. Katona kiserőink végre belátjak, hogy már csak nyűgnek vagyok jó, befektetnek az éppen befejeződött légitámadás­ nyolc-tíz áldozata közé. Áldozati állatként­ fekszünk egymás mellett, padlóra terített szalmán. Fejünk mellett csekélyke holmink és sapkánk, mely mintegy felségjelzésként mutatja, hogy ki milyen nemzetiségű. A Somssich gimnázium keresztes-koronás címerével díszített diáksapkám azt bizonyítja, hogy magyar vagyok, és senki katonája. Még egy magyar fekszik itt, G. József, őt is betegség miatt hagyták Uetze-ben.

A mellettem fekvő angol hadifogoly alig hall­hatóan hörög, szájából szivárog a vér, nemsokára, úgy tűnik, megérkezik a másik világba. Arcának letakarása után engem is szemrevételez a körülöttünk­ sürgölődő francia egészségügyi katona, hogy nines sérülésem, meleg kakaóval kínál. A folyadékot le tudom nyelni, éltető melegség árad szét bennem.

A következő napon motorizált amerikai csapa­tok érkeznek, a felszabadult nyugati hadifoglyok meg persze utaznak haza. Támasz nélkül mara­dunk, de a néhány napos kezelés után újra tudok járni, felkeressük a volt hadifogoly oroszok szállását­, lakhatnánk náluk, de nem maradunk c barátságtalan társaságnál. A magyarul tökéletesen beszélő amerikai parancsnoktól, majd a polgármestertől­ kérünk és kapunk segítséget. A polgármester­ javasolta Schumacher család bizonyul a legjobb szállásadónak, náluk lakunk, míg az amerikaiakat felváltó angolok (RAF regiment) táborba nem visznck bennünket.

Schumacherék padlásán mcgint erőt vesz rajtam a reumás láz, mcgint nem tudok sem járni, sem enni, Jóska hiába rakja mellém az ennivalót. Ideg­rendszerem kezdi fölmondani a szolgálatot; olyan nehéz perceim (óráim?) is vannak, mikor megszo­kott imám szavai sem jutnak eszembe, nevemre sem emlékezem. Anyám nevébe (Kiley Erzsébet) kapaszkodom, azt ismételgetem. Fiatal szerveze­tem életereje végül újra legyőzi a bajt. Jóskához csatlakozva dolgozgatni kezdek: amerikai rendelkezés szerint a helybeliek csak a nekik dolgozó idegeneket kötelesek befogadni. Munka közben megismerem a Schumacher-féle parasztgazdasá­got, mely szerintem jobb, életrevalóbb mind a kortárs magyar paraszti, mind a nyolcvanas évek magyar szövetkezeti gazdaságainál.

A faluban állomásozó amerikaiak (főleg nége­rek) játékosan szemet hunynak a rongyos idegenek lopási igyekezete felett, így sikerül felfrissíteni „ruhatárunkat", kiegészíteni élelmiszer-ellátmá­nyunkat. Az orosz katonák rosszabbul élnek, mint mi, nem dolgoznak a németeknek, az amerikai konyha szemétdombján turkálnak, ehető hulla­dékot keresgélve.

Megérkezik a RAF-regiment: a legénység kato­násabb mozgású, mint az amerikai katonaság, ve­zetésük rendezkedő, szervező, a problémák meg­oldását nem bízza a német előjáróságra: vége az amerikai életmódnak. Minden idegennek jelent­keznie kell, minket is “regisztrálnak”: neve, anyja neve, születésének időpontja, helye, önként jött-e Németországba... Nem önként... Máris kapjuk a minősítést: deportált.

Celle

 Rövid ideig két kisebb táborban élünk szabad de­portáltként, az elsőben román, a másodikban olasz katonák között. Ezek a katonák nem harcoltak a szövetségesek ellen, nem foglyok, ők is olyanféle depor­táltak, mint Jóska és én. Az olaszoktól a viszonylag nagy cellei táborba költözünk. Tehergépkocsival kö­zeledünk új otthonunkhoz, nézem a bejárati épületet, a győztes nyugatiak széllengette zászlóit: már élem tárult ez a kép valamikor, láttam ugyanezeket a zászlókat! Nyomasztó érzés, vagy agyamban vannak betegség okozta zavarok, vagy élnek bennem tudat alatt a jövő egyes képei!

Szálláshelyünk tiszta, az angolok rovarirtó po­ra megszabadított bennünket tetveinktől. Közér­zetemet az is javítja, hogy a táborirodába hívnak adminisztrációs munkára. Vállalom, és munka­adóim módszerét követve minden olyan magyar­nak adok deportált-igazolványt, ki azt állítja, hogy nem önként jött nyugatra. Így kerülök ismeretség­be három jóvágású erdélyi magyar egyetemistával, az ő szobájukba költözöm. A fiúkra kiéhezett lá­nyok sűrűn kerülgetik őket, szobánkban gyakran vidám a hangulat, az én hálótársam azonban a be­tegség: a napnyugták borongós sötétjében megint rámtör az enyhébb formában már átélt szörnyű félelemérzés. Mintha minden eltávolodna tőlem, minden idegennek, távolinak tűnik, önmagamat is mintha kívülről nézném, hangom is idegenül cseng, ha megszólalok. Önuralmamat azonban hála Istennek meg tudom őrizni, társaim észre sem veszik állapotváltozásomat.

E táborban nagyon sokféle náció él, többségük persze zsidó. A közösségek megjelölik szálláshe­lyeiket hazájuk zászlójával, de magyar zászlót egyet se látok.

Cellén misehallgatásra is van lehetőségem, a latin szöveg hozzásegít ahhoz, hogy Isten házában otthon érezzem magamat idegen földön is.

Bergenbelsen

Újabb költözködésünket talán az erdélyi fiúk valamelyik partnernője javasolta, de valószínűleg honvágyunk is erre ösztökélt bennünket: reméljük, hogy Bergenből hamarosan indul haza transzport.

A tábor afféle Sztálinváros; emeletes típusházak, rendezett, tiszta, de kissé rideg környezet. A lako­sok zöme itt is zsidó; rabságukra főleg az emlé­keztet, hogy sok, betegségben megkopaszodott ember van közöttük. Hallom, hogy a rendfenntar­tást az interregnum idején magyar katonákra bízta a nyugati hadvezetés, ezt néhány magyar zsidó kissé bosszúsan említi. A láger mellett, ligetes me­zőn táborozik a párkányi magyar harckocsizó ez­red valamilyen egysége. Afféle se győztes, se fo­goly katonáik ezek is, mint a már említett olaszok és románok, a tisztek pisztolyukat is hordhatják. Bátyámat keresem köztük, sikertelenül, mint ké­sőbb kiderült, keletre sodródott.

Kollégáimnak itt is szórakozási lehetőséget kínálnak a férfiakra áhítozó lányok, szobánkba is bejönnek, és röstelkedés nélkül lefeküsznek a ki­választott fiú mellé.

A comittee-től kapott magyar nyelvű ujjlenyo­matos igazolvány erősíti azt a hitünket, hogy félelem nélkül indulhatunk haza.

Furt in Wald

A három erdélyivel, valamint két magyar zsi­dóval félhivatalosan elhagyom Bergent. Szép őszi időben, jó vonatokkal gyorsan átszeljük Németor­szágot. Csak az angol-amerikai zónahatáron van egy kis kellemetlenségünk: az amerikaiak kiszál­lítanak bennünket, vonatunk elmegy nélkülünk, viszi csomagjainkat. Szerencsére tisztázódnak a dolgok, továbbutazhatunk; a német vasutasokat dicséri, hogy batyuinkat is megleljük hiánytalanul egy távolabbi állomás peronjáin. A majnai Frank­furton és valószínűleg Munchenen át érkezünk Furtra, a cseh határhoz.

Erről az útszakaszról egyetlen kép él emléke­zetemben: magyar szekér döcög négy-öt vidáman integető cigánnyal, egyikük kezében hatalmas magyar zászló. Mi magyarok talán szégyelljük fajtánkat? Mi valószínűleg nem felszabadítottnak, hanem legyőzöttnek érezzük magunkat, és ez a keserű érzés egyáltalán nem ösztönöz zászlólobogtatásra. A furti amerikai határőrség veszélyes­nek ítéli a határ átlépését, elfogadjuk javaslatukat, várunk. Gyanús (katonai eredetű) holmimat kise­lejtezem: inkább rongyosan haza, mint jó ruhában Szibériába!

Körülbelül másfél hét várakozás után jó hír, románokat szállító szerelvény érkezik. Nyomban indulunk az állomásra, jókor meg is érkezünk, s máris utazunk tovább románná átminősülve. Né­metországot egy-két nap alatt szeltük át, csehszlo­vákiai utunk több hétig tart. Nincs kedvünk gyönyörködni a cseh tájakban, újra éhezünk. Végre megérkezünk Szobra. Déli irányba tekintve Esz­tergom ősi várát és hatalmas bazilikáját látom a tengerré terebélyesedett Duna fölé magasodni, a lenyugvó nap aranyos fényében úszik minden, kiszállok, letérdelek, és megcsókolom szegény romlott hazám földjét.

Budapest

Búcsú az erdélyiektől. Zsidó kollégáim a Joint­-irodába igyekeznek, velük tartok. Adataim rögzí­tése közben rákérdeznek fajtámra: katolikus, de egyébként zsidó? Csak zsidókat támogatunk! Így aztán a vöröskereszttől kapott babfőzelék adta energiával utazom Veszprémig vonattal, orosz katonák között meghúzódva. (Szegényes batyum szerencsére nem érdekelte őket.) Veszprémből gyalogszerrel teszem meg a közel negyven kilo­méteres utat Óbudavárig. Fáradt az este, mikor édesapám ajtót nyit: hát megjöttél Ottó, pedig már halálhíredet hozták... anyád Jolánnal Kaposvárra utazott Bözsi közelébe, Janiról nincs semmi hír. Utazom én is Somogyországba, diákéletem folyta­tására. Az új rendszertől nem várok segítséget, nem is kapok, így még több évig folytatom németor­szági koplalási gyakorlataimat.

Budapest, 1991. május 12.                   Varga Ottó

Forrás: Hunnia. 1992. augusztus 25