L.v. S ü d l a n d.

DIE SÜDSLAVISCHE FRAGE

Sisa István fordítása

Dr. Balogh Sándor

Előszó

Szomszédaink a mérlegen.  Könyvszemle.

A Monarchia épülete roskadozóban volt már a Balkánon kigyújtott tűz következtében, midőn 19l8-ban, elkésett vészkiáltásként egy könyv jelent meg Bécsben. E könyv 20 évi fáradhatatlan történelemkutatás gyümölcseként született meg s feladatául azt tűzte ki, hogy bevilágítson abba a sötét balkáni milieu-be, ahol Bizánc megszállottjai hallatlan tervszerűséggel évtizedeken, sőt évszázadokon átdolgoztak azon, hogy az egészdélszláv világot hatalmukba kerítsék.

E hatalmi birkózásban Szerbia és a szerbség főszerepet játszott. –Fent említett könyv e szerepnek indítórugóit, titkos részleteit, bizantinikus jellemvonásait világította meg a történelem tükrében olyan szakszerűen és oly lenyűgöző erővel, mint semmilyen más mű annak előtte.

E nagyszabású történelmi m a rövidesen bekövetkezett összeomlás következtében mindazonáltal más nem kerülhetett nagyközönség kezébe. A Bécsbe érkezett Antant Fegyverszüneti Bizottság ugyanis szerb közbelépésre elrendelte a könyv összes, árusítás alatt lévő példányainak elkobzását s papírzúzó malomba vetését. Később a szerb királyi követségek követtek el mindent, hogy az esetleg még fellelhet példányok a forgalomból eltűnjenek.- Az ily módon halálraítélt könyv sorsa az összeomlást követő idők zűrzavarában nem is keltett különösebb feltűnést s a rávaló emlékezést gyorsan belepte a pora.

De nemcsak a könyvet ítélték halálra, hanem annak szerzőjét, egy horvátszármazás bécsi funkcionáriust, dr. Ivo Pilar-t is, aki művét a balkáni viszonyok ismeretében L.v. Südland álnéven jelentette meg.- A halálos ítéletet nem bíróság, hanem a balkáni bosszúszomj mondotta ki, a végrehajtás azonban több mint l0 évet váratott magára: ennyi ideig tartott ugyanis, míg fáradhatatlan üldözői felfedték a szerző igazi nevét és hollétét.- A kivégzés módja egyszerű volt és balkáni stílusnak megfelelő: Zágráb egyik mellékutcájába csalták s ott egy ház harmadik emeletéről kidobták az utcára, majd miután még volt benne élet, agyonverték.

A  halott író halálraítélt művét meg akarjuk menteni - legalább részben - az enyészettől s úgy véljük ezzel hasznos szolgálatot teszünk mindazoknak, akiket a délszláv politikai eseményeken túl, azok lélektani rugói is érdekelnek.  Az események ugyanis változnak a népek életében, azok történelmi és lélektani motívumai azonban rendszerint ugyanazok maradnak. Ha ismerjük ezeket, könnyebben és biztosabban ítélhetjük meg a jelen és jövő kilátásait. Minden látszólagos időszerűtlensége ellenére ezért tartjuk aktuálisnak Südland manapság ritkaság számba menő könyvének ismertetését.

[Az álabbi könyvszemlét németből fordította Sisa István 1951 tavaszán]

L.v. S ü d l a n d.

DIE SÜDSLAVISCHE FRAGE.

(Wien, l9l8 Mainz-Verlag 796 old.)

Südland könyve a szerb kérdés alaposabb megvilágítása érdekében felöleli az egész délszláv problémát. Mint a szerző bevezetőjében írja, gyermekkora óta alkalma volt megfordulni a Balkán összes országaiban, megismerni az ott élő népeket, nyelvüket, szokásait s lassanként valóságos szenvedélyévé vált a délszláv történelem kutatása.- Az a vágy ösztönözte, hogy megtalálja ama láthatatlan, érthetetlen és leküzdhetetlen akadályok magyarázatát, melyek minduntalan felbukkannak azok előtt, akik hivatásuknál fogva megbékélést igyekeznek teremteni az ott lakó népek között. Hosszú éveken áttanulmányozta ezért a délszláv irodalmat, történelmet és politikát: brosúrákat, újságkivágásokat gyűjtött, szociológiai és antropológiai stúdiumokba mélyedt, bejárta a Balkán régi, történelmi helyeit, hogy helyszíni kutatásokat végezhessen s emberekkel beszélhessen.

"E sok fáradozás és részletismeretei ellenére - úgymond -, az első évtizedben sehogy sem akart sikerülni a délszláv fejlődésről való összkép kialakítása… "Csak mikor a Balkán félsziget vallástörténelmébe mélyedtünk bele, midőn meghitt ismeretségbe kerültünk bizánci történelemmel és a bizánci szellemi élettel s rájöttünk Bizánc tartalmilag nehezen kifejezhető fogalmára, akkor esett le a hályog a szemünkről és akkor láttuk meg az ép olyan borzasztó mint lebilincselő igazságot a maga teljes meztelenségében " írja Südland.

Ennek az általa meglátott igazságnak a felderítése húzódik végig valóban Südland könyvén, mely azt mutatja be, miként befolyásolta B y z á n c a szerbek történelmét.- "E könyv egy megkínzott lélek kiáltása, - írja tovább előszavában -, mely húsz év óta egyre jobban eltűnni látta a Monarchia hatalmának alapjait Délen…Legyen ez a könyv "vox clamantis in deserto" (pusztában kiáltó szó), hogy a dolgok odalenn tovább nem mehetnek így, mert különben jóvátehetetlen veszteségek származnak az államra…"

A pusztában kiáltó szó megkésve hangzott el, de még így is, több mint három évtized távlatából is érdemes megszívelni az író intelmeit. Természetesen egy könyvkivonat keretében csupán halvány képet tudunk nyújtani e nagyszabású műről elsősorban arra törekedvén, hogy adatok helyett annak történelemelemző részeit mutassuk be olvasóinknak.

S ü d l a n d könyvének megírásához több mint 200 forrásmunkát használt fel. A mű az alábbi l0 fejezetre oszlik.

1. A balkán-szlávok keletkezése.
2. A horvátok és államuk kialakulása.
3. A szerbek és államuk kialakulása.
4. Bosznia és a boszniai állam kialakulása.
5. Katolicizmus és ortodoxia.
6. Mi a délszláv kérdés magja?
7. A Monarchia és a délszlávok.
8. A horvát-szerb egységtörekvések.
9. A délszláv kérdés megoldása.
10. Forrásművek jegyzéke.

Szemlénken az aláhúzott fejezetekből hozunk kivonatokat.

Tájékozásul még meg kívánjuk jegyezni, hogy Südland nem mutat különösebb rokonszenvet a magyarság iránt, azonban a magyarok politikai képességeit meglehetősen nagyra becsüli.- Külön ki kell emelnünk azt a feltétlen csodálatot és nagyrabecsülést, mellyel a volt boszniai magyar kormányzó Kállay Benjámin személyéről ír, mint szerinte a szerb kérdés nemzetközi vonatkozásban is legnagyobb szakértőjéről.- A 9.-ik fejezet javaslatot tartalmaz a délszláv kérdés megoldására. Eszerint Horvát-Szlavonországból, Dalmáciából és Bosznia-Hercegovinából külön államot kellett volna képezni s az, a dualizmus fenntartása mellett, mintegy kondominiumi státust foglalt volna el a Monarchiával szemben.

V. Katolicizmus és ortodoxia.

(233-296 old.)

E fejezet első részeiben a szerző rámutat azokra a történelmi okokra, melyek a két egyház mai különállásához vezettek s megállapítja, hogy ennek elsősorban nem vallási, hanem politikai okai vannak.

Az első ilyen okot az egykori romai és görög nép különböző hajlamaiban és fejlődésüket meghatározó eltérő feltételekben kell keresni. A sokrétű és gazdag tartalommal telitett elő-ázsiai befolyások következtében a görögök kulturális fejlőttsége igen sokoldalú volt, de egyúttal megakadályozta a görög nép belső egységét s épen azért a görög nép, mint hatalmi tényező sohasem volt irányadó. Rómára viszont nem hatott annyi kívülről jövő kultúr befolyás s éppen azért a romaiak kultúrája nem is volt sokoldalú, ezzel szemben Róma politikai fejlődése sokkal egységesebb és erőteljesebb módon alakult, ami alkalmassá tette az utóbbit a történelemben mindaddig soha nem ismert nagyszerű államképződmény fenntartására.

"Az erősebb Róma meghódította Hellast. Akkor keletkezett a gyűlölet és megvetés a romaiak és a görögök között. A romai megvetette a "graeculus mendax-"ot, a görög pedig a kulturáltan harcost és a kemény politikust, aki anélkül, hogy ezt hajlandó lett volna beismerni, nem tudott élni a görög kultúra nélkül".

"Egy további igen jelentős oka a későbbi kettéválásnak abban a különbségben keresendő, mely a romaiak és a görögök államhatalommal szemben felfogását jellemezte. A görögök államfelfogása megfelelt annak, amit az individuumnak az állam érdekében való teljes feláldozásaként jellemezhetünk. Csak ilyen felfogásból fakadhatott Plató állameszméje. A romai állami felfogás ezzel szemben vallotta az egyéniségnek s az önrendelkezésnek megőrzését a törvényektől megszabott korlátokon belül".

A görögség, a fél-görög Nagy Sándor idejét leszámítva, csak akkor kezdett politikailag is számottevő tényező lenni, midőn elvesztette állami függetlenségét s tartósan római befolyás alá került s kimélyíthette a Nagy Sándor idején szerzett előnyöket. Midőn ezután a római világbirodalom 395-ben két részre esett szét, a keleti részben a görögség felülkerekedve lassanként kiszorította úgy nyelvben, mint öntudatban a római elemet. Ez az etnikailag győzedelmeskedő görögség azonban már nem volt egységes faj, hanem egy nyelvi, vallási és kulturális fogalommá vált, maga a nép az ősből állott. Nagy részben ennek a kulturális és fajbeli elemnek keveredése erősítette meg annyira a Keletromai birodalmat, hogy 1.000 esztendővel élte túl társát. Róma eleste után ez a birodalom, Bizánc az új vagy Kelet-Róma magát tekintette az egész római világbirodalom kizárólagos örökösének, jóllehet hiányoztak azok az anyagi és morális erők, melyek ezen óriási feladat megoldására alkalmassá tették volna őt. Hiányzott elsősorban egy erős nép, egy fajta, mely nélkül pedig történelmi csúcsteljesítmények nem képzelhetők el.

Róma azonban nem adta fel a harcot s a római arisztokrácia a germánok segítségével frissítette meg erejét nemcsak azért, hogy helyreállítsa a Nyugatrómai birodalmat, hanem hogy elragadhassa a gyűlölt és megvetett görögöktől a római birodalomnak fényét. Ezért koronázta azután III. Leó 800 karácsonyán Nagy Károlyt az akkori Nyugat legerősebb politikai személyiségét római császárrá. Ez a cselekedet felkeltette a hatalomra éhes keletrómaiaknak a pápaság elleni gyűlöletét "ez a politikai esemény vált és maradt mindaddig, míg a bizánci birodalom fennállott, a két egyház elválásának és ellenségeskedésének legfőbb okává, - míg a dogmatikus kérdések inkább mellérendelt szerepet játszották a szakadásban.

Miután a schizma politikai okokból keletkezett s a két egyház harcának alapvető oka egy tradíciók által megszentelt jogcímen elérni akart világuralom, épen azért igen kevés kilátás van arra, hogy a schizma meg fog szűnni. - Bizánc azután az utolsó bizánci császár lányának III Ivánnal történt házasságával átadta ezt a világuralmi örökséget Oroszországnak. Oroszország ezen örökség által, az ortodox cezaropapizmus s a bizánci imperializmus által lett azzá, aminek most látjuk. "Számíthatunk arra valaha, hogy Oroszország bármin okból is fel fogja adni imperializmusát?" teszi fel a kérdést a szerző, majd felel is rá: "Nem, semmi esetre sem!, sőt," inkább e törekvések erősödésével és további kiterjesztésével kell számolnunk, annak minden következményével együtt.

+ + + + + +

 

Bizáncban a kereszténység egyébként 324-ben lett államvallása, az alapító I Konstantin rendeletére, aki azonban feltételül kikötötte, hogy az egyház fenntartás nélkül szolgálja az állami érdekeket és célokat. "Érthető, hogy a kereszténység, hogy kikerüljön egy üldözött állapotából, elfogadta ezt a feltételt az azóta sem sikerült ebből a lekötöttségéből kiszabadítania magát jóllehet a történelem folyamán sokszor kétségbeesett kísérletet tett erre, - Kelet-Róma l.000 éves fennállása azonban megakadályozott minden tartós sikert ez irányban. Az állammal szembeni alárendeltségi viszony elfogadása által az előbbinek oly sok erőt kölcsönzött hogy az nemcsak minden vihar ellenére képes volt fenntartani magát, hanem alárendeltségi viszonyban tudta mindvégig tartani az egyházat is. A keleti egyház saját fegyverével mért vereséget önmagára."

Így győzött azután az egyházzal szemben is az a görög felfogás, mely az egyén feláldozását vallja az államért, hiszen az állammal szemben maga az egyház sem volt más, mint egy nagyobb individuum. Az állam azután így forrt össze a történelem folyamán az egyházzal, mint "test és lélek". Teoretikusan a lélek, az egyház megtartotta előnyét, s csupán a gyakorlati életben vitte keresztül akaratát az állam. A fejlődést ezután az u.n. cezaropapizmus fejezte be, s hogy az állam és egyház, a test és lélek összeforrása milyen tökéletessé vált, mutatja az a törvény, melyet Leó Császár hozott elrendelvén "ha egy állami törvény célszerűbbnek bizonyul, mint egy Kanon, úgy az előbbit kell alkalmazni, ugyanez áll azonban fordítva: ha egy egyházi rendelkezés mutatkozik hasznosabbnak, akkor azt kell előnyben részesíteni. Ezzel el lett mosva minden különbség állam és egyház, császárság és papság között, s olyan állapot keletkezett mely mindmáig fennáll legtöbb ortodox államban".

A szerző ezután Bizánc alakulásával szembeállítja Róma fejlődését s a következő konklúzióra jut: Ha Bizánc és Róma fejlődését egymásmellé állítjuk, úgy megfigyelhető, hogy a két hatalom, állam és egyház, sem ennél, sem annál nem fért meg egymással. Mindkét helyen éles küzdelemre került a sor azzal a különbséggel, hogy Bizáncban az állam túlszárnyalta az egyházat, míg Nyugaton az egyház nem volt képes ezt megtenni az állammal. További különbség, hogy Keleten a viszony stabilizálódott, mégpedig az egyház és állam, mint lélek és test viszonyát szabályozó kánon által s habár veszélytelenebb kérdésekben harc is volt közöttük, egy rendezett szimbiózis keletkezett. Egészen más volt viszony Rómánál, ahol az egyház igényeit nem tudta teljes mértékben keresztül vinni, ezekről azonban mindmáig nem is mondott le s épen ezért a Nyugaton az Egyház és állam közötti viszony még mindig kiegyensúlyozatlan és tisztázatlan s nem lehet tudni, mikor kerül összetűzésekre a sor.

A két egyház különbözéségének állampolitikai következményeivel foglalkozó alfejezetben Südland ezután a következő igen érdekes megállapításokat teszi.

"Az ortodox államban az egyház az állam egyik részét képezi, állását és fényét közvetlenül az államtól kapja. Az egyház vezető része közvetlenül érdekelt az állam ügyeiben miután a kettő szimbiózisban él, és ha az ortodox államnak rosszul megy, úgy nincs jó dolga az ortodox papságnak sem. Ennek az a következménye, hogy az ortodox papság fenntartás nélkül síkraszáll az ortodox államért, még ha azért pillanatnyilag vallási érdekeket is fel kell áldoznia: olyan jelenség ez, melyet a katolicizmusnál ilyen mértékben sohasem lehetett megfigyelni. Az állam sokra képes, azonban nem mindenre. Majdnem úgy látszik, hogy egyenesen szüksége van a vallásra. Az állam képes a tudatos lelkiélet befolyásolására, azonban nem az öntudatalattira. A Tudat küszöbén túl található területet csak a vallás, az egyház tudja uralni.

Így tehát az az állam, mely korlátlanul rendelkezik az egyházzal, sokkal messzebbmenő befolyást tud gyakorolni alattvalóira, úgy jó, mint rossz értelemben. Az ortodox állam tehát alattvalóit sokkal inkább ki tudja zsákmányolni és sokkal rosszabbul kezelheti, mint egy katolikus állam: egyszerűen azért, mert egy forradalom az ortodox államban sokkal kevésbé valószínű, s mert ha kitör is egy ilyen, sokkal kevesebb kilátása van a sikerre. Alig volt még állam a világtörténelemben, mely polgárait úgy kizsákmányolta volna, mint Bizánc és erre csak azért merészkedett, mert egyháza által korlátlan befolyást tudott gyakorolni alattvalóira. Ugyanazok a viszonyok vannak ma Oroszországban, "jegyzi meg Südland, majd így folytatja.

"Ennek következtében az ortodox állam sokkal kitartóbb és szívósabb, sokkal több külső és belső viszontagságot képes kiállani, anélkül, hogy életereje megrendülne, mint a katolikus állam. A legtöbb történetírónak kiváltotta csodálatát Bizáncnak és a hallatlanul szíves életereje, mely lehetővé tette számára, hogy annyi csapás, hihetetlen belső morális, szociális és politikai züllöttsége ellenére dacolhasson ellenségeivel. Ugyanúgy csodálatba ejtett bennünket Oroszországnak kohéziós ereje. Ami egyszer Oroszországhoz kerül, félreismerhetetlenül odatendál, hogy e kolosszussal egybeolvadjon."

A szerző ezúton rámutat az ortodox állam szinte hihetetlen regeneráló erejére s ezzel kapcsolatban többek között felhozza a szerb példát:

"Miként láttuk alaposan dolgozó ozmán rombolok maradéktalanul feloszlatták a szerb államot és a szegényes, tudatlan parasztoknak meg volt a bátorságuk, hogy egy nagyhatalom ellen felkeljenek és egy csapásra teremtettek egy új államot. Nem hiába hívta ki csaknem csodával határos jelenség Közép-Európa sok számottevő szellemének, egy Ranké-nek, egy Kállay-nak és másoknak csodálatát…. A szerbek csak azért voltak képesek elsőként elérni felszabadításukat és regenerálni államukat, mert nemzeti egyházuk által egy láthatatlan, de századokon keresztül szüntelenül működő hajtóerő biztatta őket államuk helyreállítására."

Südland ezután Oroszországra utal s az alábbi valóságos profetikus szavakat írja megokolván Oroszországnak szüntelenül ismétlődő kísérletét Konstantinápoly, tehát a bizánci örökség megszerzésére "Miért tette ezt Oroszország, ily ritka állhatatossággal? Azért, hogy szláv nemzetek római birodalmát teremtse meg és hogy ijesztő nagyságához megszerezze Európát is birtokául, Jaj Európának, ha az sikerül neki!"

Az ortodox állam nagyszerű regeneráló képességének okairól írva, az író megint előveszi a test és lélek kánonilag lefektetett teóriáját. Eszerint az állam és az egyház viszonya akkor normális, ha az ortodox egyház, a lélek a testet az államot bírja lakóhelyéül. De vigyázzunk: az ortodox államot! A vallási kizárólagosságnak szellemét félreértenők, ha elfogadnánk azt a tételt, hogy az anatóliai egyház valaha is méltónak találná egy katolikus, vagy muzulmán államot az ortodox lélek lakóhelyéül. Egy heterodox állam időközönként hiányt áthidaló megoldás lehet ugyan, egy ilyen megoldást az anatóliai egyház sohasem fog véglegesnek tekinteni.

A szerző e tételének bizonyítására többek között idézi egy szerb tudós Prof. Cvijic művéből az alábbi sorokat: "A szerbek teljes erejükből és egész lényükkel képviselői az igazi nacionalizmusnak és a saját és délszláv függetlenségre irányuló törekvésnek, ez azonban csak nemzeti alapon lehetséges. Épen ezért semmiféle idegen hatóság nem fog találni lojális alattvalókra a szerb népben…"

Azonban fordítva is áll ez a tétel: a másvallásúak egy ortodox államban tulajdonképpen sohasem számítanak teljes értékű polgároknak. Miként Bizáncban a görög nemzetiséghez, ugyanaz ortodox államokban is a teljes jogúság az ortodoxiához van kötve. Ebből a viszonyból a következő következtetést lehet leszűrni: Miként az ortodox állam egy nem ortodox polgárát nem ismeri el teljes értékűnek, ugyanúgy nem tartja az ortodox polgár a nem ortodox államot, melyben esetleg élni kényszerül, teljes értékű államnak.

Ezért a tényért nem lehet azonban elítélni a más országokban élő ortodoxok millióit, mert ezek egészen ártatlanok e tényállásban s nem is tudnak róla semmit, csupán lelkük tudatalatti részében hordozzák ezt a fatális törvényszerűséget.

Ami az ortodox papságnak az állam politikai életében való részvételét illeti, az a meglepő vonás, hogy az ortodox államokban nem figyelhető meg egy mértéken felüli elhatalmasodása a papságnak az állam hatósági és a politikai tevékenységében, miután normális körülmények között az aktív politikai tevékenység nem fér össze papi méltósággal. A papság, s főleg a főpapok legtöbbször a háttérben maradnak s inkább arra törekszenek, hogy még egyházi ügyeket is állami szervek vagy pedig magán a népen keresztül intéztessenek el. Ez a tartózkodás azonban csak normális viszonyok között figyelhető meg, s abnormális helyzetben, különösen pedig heterodox államokban az ortodox papság az ellenkező végletbe csap át s erősebb politikai tevékenységet fejt ki mint a katolikus.

Általában azonban elmondható, hogy a katolikus papság a politikai életben nyíltabban szerepel s ez a szerep sokszor vitatható s nem ritkán az állam intenciói ellen irányul. Gyakran katolikus főpapok is aktív politikusok, amire pl. az ortodoxoknál úgyszólván nincs is precedens. Ez a tény látszólag ellentétben áll azzal az intenzív politikai befolyással, melyet a keleti egyház mindig is játszott. A magyarázat erre az, hogy az ortodox papság politikai tevékenysége legtöbbször láthatatlan, a kulisszák mögötti közvetítésre és manőverezésre terjed ki - s ami a legfontosabb - a politikai gondolatok terjesztésére s ez által a tömegek befolyásolására. A feltűnő politikai felvilágosultság a politikai eszmék gyors terjedése a szerb népnél egy jellemző példája az ortodox papság tevékenységének.

A sok feladat közé, melyet az ortodox egyház az ortodox államra ruházott át tartozik a hitnek a terjesztése is. A görög egyház sohasem foglalkozott erősen a hittérítő tevékenységgel ezt a fáradságos, veszélyes, hálátlan munkát szívesen átengedte nyugat-európai rajongóknak. Az ortodox egyház azáltal terjeszti hitét, hogy az ortodox egyház által államokat hódíttat meg majd a meghódított államban az államhatalom teljes súlyának igénybevételével, igyekszik a hitet terjeszteni. Miután pedig minden vallásnak lényegében van a terjeszkedési vágya, s miután nem terjeszkedni visszafejlődéssel egyértelmű, úgy épen a vallási elem az, mely az ortodox államban állandóan a terjeszkedési politikára ösztönöz.

Az itt felsorolt elemek azok, melyek nem hagyhatók figyelmen kívül a délszláv kérdés tárgyalásánál, s melyeknek fel nem ismerése okozta azután a Monarchia sikertelenségeit a balkáni politikában.

Az ortodox állam "caeteris paribus" politikailag aktívabb, erősebb és életképesebb, mint a katolikus állam.

. . . . . . . . . . . . .

A következő alfejezetben Südland a bizánci társadalom és az individuum erkölcsi beállítottságát és sajátosságait tárgyalja s bevezetőben megállapítja, hogy Bizánc erkölcsi züllöttsége, mely ellen pedig különösen a kolostorokban megpróbáltak küzdeni, bizonyos mértékben máig is fennmaradt Bizánc utódjainál s sajnos ebből a szomorú örökségből a bizánci vallás mai követői is sok mindent magukban hordoznak. Egyetlen nép sem volt képes, mely átvette a bizánci vallást, ettől a bizantinikus méregtől magát teljesen megszabadítani.

A keleti keresztény igazi tulajdonságairól akkor alkothatunk fogalmat, ha őt a katolikussal hasonlítjuk össze. A katolicismus hivőibe egy erkölcsi ambíciót ültet be és az átlaghivő számára kiépített egy olyan rendszert, mely ezeket immoralitásoktól visszariasztja. Ez a rendszer erősen dolgozik gátlást előidéző elképzelésekkel, a bűnről, az örök üdvösség elveszítéséről, pokolról, ördögről stb. Ha a vallási tudat elég erős, úgy legtöbbször ezek a gátlási tényezők elengedőek ahhoz, hogy a hivőket megvédjék morális eltévelyedésektől.

Ami a keleti keresztényt illeti, figyelembe kell venni, hogy a bizánci állam annakidején minden értékeset és nemeset, amit birtokolt, csillapíthatatlan hatalmi szomjának feláldozott. Ez a szellem azután átragadt az egyházra és hivőire is. Az egyes polgár éppolyan hatalomra vágyóvá vált, mint az állam. Kíméletlen hatalmi-szomj és személyi előnyöket hajszoló ösztön azonban összeegyezhetetlen az erkölcsösségre való törekvéssel s az elkerülhetetlen gátlási képzetekkel, épen azért egyszerűen az utóbbiak, mint zavaró terhek el lettek vetve. A keleti keresztény államának és egyházának nevelése folytán egyszerűen gátlástalanná, s erkölcsi korlátoktól mentessé vált. A keleti keresztények is beszélnek világi dolgok mulandóságáról, bűnről, örök bűnhődésről, Istennek tetsző életről talán még többet, mint a katolikusok, azonban ezek üres szavak s e szavak nem keltenek fel elképzeléseket a hivők lelkében. Ahol a keleti keresztény felé személyes előny ígérkezik, azt kíméletlenül kihasználja a semmiféle erkölcsi kötelesség, vagy gátlási képzet nem tartja attól vissza.

De ez nem elég, - folytatja a szerző, - az enyészetre ítélt, haldokló Bizánc rájött arra, hogy a Gonoszság magában is hatalom. Így lett a gonoszság rafinált módon a hatalom emelésére felhasználva. Ez a gátlástalanság vezetett azután azokhoz a jelenségekhez, melyeket Szerbiában, Romániában és Oroszországban lehet tapasztalni.

Ennek az elriasztó képnek is van azonban egy túloldala, mégpedig jó. Az ortodoxia sokkal erősebb individuumot nevelt, melyre pl. a katolicizmus általában képes. Az ortodox nem bízza magát senkire, s hiányzik nála a másokba vetett bizalom, ami a katolikusban megtalálható… Miután az ortodox nem bízik meg senkiben, de ilyet nem is vár senkitől, annál inkább kell magának serényebbnek és intenzívebbnek lennie. Miután irgalmat, kíméletet és belátást nem nyújt, de nem is vár, pontosan tudja, hogy csak erő, hozzáértés, ravaszság és ármány menthetik meg őt, ezeket a tulajdonságokat a lehető legnagyobb mértékben elsajátítja. Miután tevékenységének a hajtórugója a hatalmi vágy, igyekszik azon lenni, hogy ott legyen, ahol tekintély, kitüntetés, pénz és egyéb hatalmi eszközök megszerezhetők…

E veszélyes tulajdonságok elleplezésére ezután kialakult az idők folyamán egy tetszetős, csiszolt, társaságbeli érintkezési forma írásban és szóban. A társadalmi érintkezésnek a bizánci keresztényeknél származás és konvenció révén szigorúan előirt formái vannak, melyek ceremónikusnak, körülményesek és időrablók, s higgadtságot, méltóságot kell láttatniuk. A beszéd igen kenetteljes, csöpög a meleg részvéttől, jókívánságoktól, erkölcsi szóvirágoktól, mindattól tehát, amivel a bizantini nem rendelkezik. Ez a szívélyes forma arra van hivatva, hogy elleplezze a belső lény hiányosságait s a gonoszságból fakadó latens harci készséget.

Mindehhez járul az a mélyreható szolidaritás, mely a bizantinusok között más vallásúakkal szemben tapasztalható, s vallási szertartásaiknak a formája, mely szintén arra hivatott, hogy a közösséget köztük ápolja. A katolikus azért tér be Isten házába, hogy Istenével zavartalanul érintkezzen s odaadó áhítatában vigasztalást és erőt merítsen. Erre van a templom milieuje is szabva. Egész másként van ez az ortodoxoknál. Ez utóbbi nem képes az egyéni áhítatnak átengedni magát, együtt énekel a többivel, mindenki megcsókolja a keresztet, az istentiszteletnél mindegyik közreműködik. Az ének, a hosszú istentisztelet, a gyakran visszatérő és minden érthető nyelven [azaz nem latinul] elmondott formulák szuggesztív erővel hatnak az egyesekre, kik vigaszt találnak egy tömegszuggesztióban, egy egészen különleges hangulatban. Mindenki érzi azt az erős köteléket, mellyel őt egyháza hívótársaival összeköti. És ez is a főcélja az ortodox istentiszteleteknek: a hivőket az egyházhoz láncolni, bennük a szolidaritás és a tömegerőnek érzését nevelni és ébren tartani. Ezért van meg az ortodoxoknak az a képességük, hogy mint tömeg érvényesüljenek. Magát az istentiszteletet is hatalmi célokra használják fel…

. . . . . . . . . . . . . . .

A bizantinizmus és ortodoxia alapeszméje.

A szerző ebben az alfejezetben megvilágítja annak az okát, hogy miért épen a szláv népek váltak az ortodoxia hordozóivá. Hogy ezt megérthessük, figyelembe kell vennünk az előbb elmondottakat. Az ókor legtehetségesebb népe, a görögök tartós politikai sikerekkel nem dicsekedhettek. Mindazon által a már szintén vázolt okokból túlélték a rómaiakat, s a birodalom felosztása után annak keleti részében képesek voltak a hanyatlás állapotában is érvényesülni. Így került a kezükbe egy kész, nagy birodalom, a világtörténelem igazgatás technikailag legjobban megszervezett államának tradícióival s egy világuralmi eszmével. Azonban mint nép, mely mindennemű államképzésnek alapja, hanyatlóban és teljes feloszlásban voltak. Mint bizonyos halálos betegségeknél az utolsó stádiumban az élnivágyás féktelenül fellángol, ugyanúgy kerítette hatalmába a görögöket is az elmúlás küszöbén az emésztő vágy nagyság, uralkodás és hatalom után. Az ehhez szükséges erővel azonban már nem rendelkeztek.

Így vetett szemet ezután Bizánc a népi erőben gazdag szlávságra s hogy manapság az egész szláv világ háromnegyed része ortodox hitű az nem véletlen műve, hanem igen mély okozati összefüggés van e tünemény mögött.

Véletlen műve csupán egyes szláv törzseknek Bizánccal való szomszédsága volt. Oroszország azonban nem volt közvetlen szomszéd s voltak olyan más népek, akik jóllehet Bizánc tőszomszédságában voltak, mint pl. a horvátok és magyarok, mégsem tértek át az ortodox hitre. Mi volt a döntő tényező e kérdésben, kérdi Südland, s meg is adja rá a feleletet.

Szerinte a szlávság többsége eredetileg politikailag alacsonyabb rendűnek tekintette magát, aminek az oka egyrészt az, hogy a szláv lélekben az érzésvilág az uralkodó és elnyomja a gondolatvilágot, másrészt pedig mint túlnyomó részben földműveléssel foglalkozó röghöz kötött faj, fontosabbnak tartotta a föld birtoklását mindennemű politikánál. Nem lehet azt mondani, hogy a szlávság nem szerette a szabadságot, azonban ennél is többre becsülte a földet. A szlávok politikai fejletlensége azután közösségi életükre igen kedvezőtlenül hatott ki, állandó volt az elégedetlenség köztük s segítség, rend után vágytak.

Ez a beállítottságuk azután kapóra jött a nagy csábítónak: az ortodox egyháznak, mely feladatának tartotta, hogy megadja a görög népnek azt ami hatalmi fejlődéséhez s annak megtartásához elengedhetetlennek látszott. És az ortodoxia így beszélt a szlávokhoz: Hódoljatok nekem és nektek adom a világ uralmát. Nézzétek, nem kell hogy erősek, harciasak, sem pedig hogy tanultak, vagy erényesek legyetek és mégis megkaphatjátok tőlem a világi hatalmat, hacsak velem tartatok.

 
És a szlávság legnagyobb része megkötötte az alkut: eladták árja-szláv lelküket politikai hatalomért.
A bizonyíték arra, hogy ez így történt, épen annak a két szláv népnek az esete, melynek elutasították az ortodoxiára való áttérést. A horvátokról és lengyelekről van szó, a két legtipikusabb szláv rendi államról, mely elég erős volt arra, hogy nemesi osztályt teremtsen magának s e nemesi osztályok azután képesek voltak annak a belső politikai rendnek a megalkotására, melynek a többi szláv népek híjával voltak s ezért áldozatul estek az ortodoxia kísértésének.

A bizantikus gyűlölet.

Minden vallás lényegében van az, hogy saját magát tekinti egyedül üdvözítőnek s épen ezért többé kevésbé intoleráns és ellenszenvet mutat a többi vallások iránt. A világtörténelemben eddig alig volt olyan vallás, mely intenzívebb gyűlöletet hirdetett volna a többi vallás ellen, mint az iszlám, ennek ellenére az ozmán birodalomban a máshitűek élete lehetővé volt téve s azok az államberendezéséhez tartoztak.

A katolicizmus, mely univerzalizmusra törekszik, szintén nem lehet türelmes más vallásokkal szemben, ezt megmutatták a középkor egyes eseményei, fel kell azonban hogy tűnjék, hogy ebben az intoleranciában a klérus egyedül volt aktív, míg a katolikus hívok hajlanak arra, hogy a más vallásúakkal ne sokat törődjenek. A vallási türelmet hirdető modern állam megalakulása óta a katolikus hívó azután másvallásúak számára a legkellemesebb szomszéd és polgártárs.

Egész más a helyzet az ortodoxiánál. Az ortodox hívó gyűlöli ortodox mivoltánál fogva a máshitűeket. Máshitűekkel való együttélés számára kínos és elviselhetetlen. Épen ezért insztinktív arra törekszik, hogy távol tartsa magától őket. Ahol a történelmi fejlődés arra készteti őket, hogy keverten lakjanak máshitűekkel, az ortodoxok külön negyedek létesítésével elkülönítik magukat a többi vallásoktól. (Szerb negyed Boszniában). Jaj annak a máshitűnek, aki bekerül egy ilyen ortodox negyedbe: az emberi gonoszság választékos eszközeivel kiűzik onnan.
A szerző azután egy egész sereg történelmi példát hoz fel e tétel bizonyítására s idézi többek között egy francia, Viconte de la Jonquiere megjegyzését is: "Si par impossible l'empire de Byzance renaissait on assisterait bientôt a une persécution religieuse contre les non-ortodoxes qui dépasserait de bien loin toutes les horreurs des guerres de réligion du seizieme siecle…" (l88l!).

Sokan ismerik a szerbek ellenszenvét másvallásúakkal való együttélés gondolatával szemben. Különösen Boszniában figyelhető meg ez a tünet, ahol a szerbek minden lehető eszközzel igyekeztek kitúrni, földjeikből kiforgatni a környékükön élő muzulmánokat és katolikusokat. Südland erre vonatkozólag is egész sereg történelmi példát idéz s okául az egységes hitű ortodox állam ideálját hozza fel, mely ideál tudat alatt is benne él minden ortodox lelkében s melyet elérni törekszik. Különösen intenzív ez a gyűlölet, miként azt a legtöbb neves történetíró megállapítja (Pichler, Finlay Gfrörer, Helfert, Fallmerayer stb.) a katolicizmus és a katolikusok ellen. Ez a gyűlölet azonban nemcsak a szerb, hanem a román ortodoxokban is él.

"Az ortodoxia a gyűlöletet konzerválta, mélyen beplántálta hívói lelkébe, hogy alkalmas pillanatban azután azt a hatalomért való küzdelemben fegyverként bevethesse máshitűek ellen.

"Ha ennek az elkeseredett, nyakas, ezeréves küzdelemnek, melyet az ortodoxia maga mögött tud, eredményeit meg akarjuk ítélni, azt kell mondanunk: az ortodoxia csaknem tökéletes sikert mutathat fel. Erős, szívós, csaknem megrendíthetetlen államokat formált: az önzésre és a mások megsemmisítésére előkészített individuumokat teremtett. Fő ellenségei az iszlám és a katolicizmus. E nagy konfliktusoktól eltekintve azonban az ortodoxia nagyszerű vallás-nemzeti állami gépezete egyre további és további hódító hadjáratokat készít elő. Csöndben, láthatatlanul és anélkül, hogy hallani lehetne, hatolnak be az ortodoxia hullámai az összes eresztékeken, l463-ig Boszniában úgyszólván alig volt ortodox, ma már a lakosság 43 %-át teszik ki. 1500ig Horvátországban nem voltak ortodoxok, ma már a lakosság 24 %-át teszik ki. Ugyanígy Dalmáciában, ahol l4 % ortodox van már.

Südland megemlíti azután az erdélyi helyzetet, ahol a románok feltartozhatatlanul nyomulnak előre úgy, hogy a különben energikus magyarok velük szembe nem tudnak eredményeket felmutatni, legfeljebb politikailag. Etnikailag és vallásilag a románok azonban feljövőben vannak úgy a magyarokkal, mint a szászokkal szemben. A szerző azután Fallmereyer szavait idézi: "…A római egyház a bizánci birodalmakban nem csak hogy nem halad előre, hanem nyilvánvalóan tért veszít, akármit mondanak, jelentenek, vagy írnak, e tény megcáfolására."

A mérleg a legszomorúbb volt e tekintetben Bosznia-Hercegovinában, ahol az ortodoxia még azokon a helyeken is, ahol a katolicizmus számbelileg erős volt, ez utóbbinak befolyását politikai téren csaknem teljesen kiszorította: - a Monarchiában azonban nem voltak képesek ennek jelentőségét felmérni.

Mit törődik azzal a világ - kiált fel keserűen Südland -, hogy úgy az erős ortodox állam, mint az erős ortodox individuum megváltozhatatlanul és minden időkre morális és kulturális szempontból alacsonyabb rendűek… A világot nem érdekli sokat a morál. Kultúrát szeretne ugyan, amennyiben az nem kerül sokba, azonban mindent megelőz a hatalom. És ebben keresendők az ortodoxia eddigi és jövőbeni sikerei. Bizánc tudatában van ennek a hatalomvágynak és éppen oly ügyesen mint kíméletlenül kihasználja a konjekturát, államokat és embereket egyaránt… Nem hiába írta Fallmereyer már l851-ben: Az anatóliai elv évről-évre sötétebb árnyékot vet Nyugatra és a szálak - mindnyájan érezzük - ki vannak feszítve már, hogy Európában uj rendet teremtsenek…"

A BIZÁNCI VESZÉLY.

Südland elöljáróban megjegyzi, hogy bár az eddigi eszmefuttatások nem szorítkoztak a tulajdonképpen tárgyalni kívánt délszláv kérdésre, mindazonáltal szükség volt, hogy egy nagyobb távolságból vizsgálja a kérdést, mert a délszláv kérdés tulajdonképpen egy frontszakasza annak az óriási küzdelemnek, mely a Balti tengertől Dalmáciai déli csücskéig állandóan folyik. Lehetetlen az egyik frontszakaszon folyó küzdelmet tárgyalmi s a jövő kilátásait felbecsülni anélkül, hogy ne tartanánk szemmel az egész frontot.

Kétségtelen, ezen az óriási fronton folyó harcoknak faji, nemzetiségi, politikai, szociális és gazdasági jellegük is van, mégis a legerősebb és legrégibb motívum a vallási kérdés. Jó példa erre Románia esete, amely gazdasági és politikai okokból meg kellett volna maradjon a Központi Hatalmak oldalán, mert tudhatta, hogy Oroszország részéről fenyegeti a legnagyobb veszély. Mégis kezdettől fogva rokonszenvével a túloldalon volt s csak az alkalmas pillanatra várt, hogy hátba támadja a Monarchiát. A nép nagy tömegének vallási beállítottsága volt az, mely Romániát feltartóztathatatlanul arra az oldalra vonzotta, amelyiken Bizánc állott. Senki sem fogja megérteni Kelet- és Délkelet-Európa történelmét, sem pedig nem lesz képes betekintést nyerni a jövő alakulására, aki nem tanulja meg felbecsülni a szövetséges ortodox bizánci állam és hitfelfogás iszonyú hatalmát.

A fejezet utolsó részében Südland látnoki erővel utal arra a veszélyre, mely Oroszország felöl fenyegeti a világot, s mely nem a pánszlávizmus, hanem a pán-orosz eszme jegyében fog rohamra indulni, hogy bizantinikus állameszméjével fenyegesse Európa jövőjét. Az érdekében áll, hogy a kis Balkán-államok minél jobban kiterjedjenek, hiszen a végén úgyis Oroszország ölébe fognak hullani.

VI. MI A DÉLSZLÁV KÉRDÉS MAGJA?

(297-401 old.)

A PÁNSZERBIZMUS FOGALMA.

Az előző fejezetben tárgyalt történelmi és vallástörténelmi fejlődés kielemzése szükséges volt ahhoz, hogy az olvasó nagy vonalakban fogalmat alkothasson a délszláv kérdés igazi magjáról.

Südland szerint "A délszláv kérdés legbensőbb magva az, hogy a bizantinikus állami és vallási felfogás az egész Balkánt, Bizánc régi területét birtokába akarja venni. A Balkánon csak bizánci hivőknek és azon nemzeteknek van létjogosultságuk, melyek bizánci hitűek. Az összes többieket, erőszakkal vagy ármánnyal, gyökerüktől meg kell fosztani."

Oroszország balkáni politikája, ott vezetett összes háborúi is tulajdonképpen azt célozták, hogy a katolikus és iszlám befolyást a Balkánon kiküszöbölhesse s azt teljesen az ortodoxia területévé tegye. Akkor már csak egy darabot kell Kis-Ázsiából meghódítani és a bizánci birodalom ujjá fog születni, megnagyobbodva a világ legnagyobb területű országával és a világ legerősebb katonai hatalmával, az orosszal. Ami a Balkánon lévő kis-ortodox államokat illeti, azok sorsa úgyis meg lesz pecsételve, mert saját romlásuk felé úgy fognak az oroszok karjaiba rohanni, mint a molylepkék a fény felé. "Ezután következik a római világbirodalmi gondolat megvalósítása és mindazon területek, amelyek egykor a régi római Impériumhoz tartoztak, Itália, Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Elő-Ázsia és Észak-Afrika fognak meghódíttatni végül pedig a világ fennmaradó része, természetesen, ha kifutja az erőből…"

Az író azután az u.n. "nagy szerb gondolat" téves értelmezésére hívja fel a figyelmet, amelyet általában úgy tekintenek, mint egy természeti törvényt, egy nemzet érthető törekvését területének megnagyobbítására s ezt nem is igen veszik rossznéven. Ha van - legalább elméletben - egy Nagy-Horvátország, egy Nagy-Bulgária, miért ne legyen egy Nagy-Szerbia is.

A szerbeknél viszont más a helyzet: miután ugyanis lényegüknél fogva a szerbek nem képesek határt szabni fejlődésüknek, sokkal helyesebb a nagyszerb gondolat helyett pán-szerbizmusról beszélni. A délszláv kérdés magjához tartozik az, hogy a szerbség a bulgárok és a horvátok fölé akar kerekedni, hogy a Balkán főhatalma lehessen, hogy azután a népeket megsemmisítse és felszívja, ennek megtörténte után az egész szláv Balkánt meghódítsa és elszerbesítse. E tétel bizonyítása a következő fejezetekben történik meg.

SZERB ÁLLAMI ÉS EGYHÁZI TRADICIÓK.

A pán-szerbizmus első alapjául a szerb települési területek Balkán-félszigeti központi fekvése szolgál.
A második momentum az a nemzeti nagyság, melyet a szerbség a Nemanjidok dinasztiája idején elért s melyre való emlékezés századok óta kitörölhetetlenül él a szerbek képzeletében. Ez a nagyság, ha igen rövid időre is Nagy Dusán alatt érte el tetőpontját, aki felvette a bizánci császári címet, igyekezett Bizáncot hatalmába keríteni s a bizantikus államot teljes tradícióival, átvenni és egy szerb-görög birodalmat alapítani. A szerbek jóléte, biztonsága, a kereskedelem virágzása, az egyház fénye és pompája sohasem volt olyan magas fokon, mint akkor s érthető, hogy mindez hihetetlen módon meg fogta a szerbek lelkét, a legmélyebb nyomot azonban mégis Nagy Dusán bátor kísérletére Bizánc hatalmának és világuralmi eszméjének átvételére való emlékezés hagyta.

Ami csodálni való az, hogy ez a tradíció mindmáig oly élénken él a szerbség lelkében, jóllehet egy egészen rövid ragyogási periódusról volt szó, amelyet más nemzetek is átéltek már, s mégsem itatódott oly tartósan az utódokba (lásd pl. Nagy Lajos korát a magyaroknál) mint ez a szerbeknél történt. E tradíciónak a fenntartása és az egykori idők utáni vágyakozás ébresztgetése a szerb ortodox egyház műve, melynek a történelem során sohasem volt olyan jó dolga, mint épen Nagy Dusán és általában a Nemanjiden dinasztia idejében. Ezt az egyház, a lélek, sohasem felejtette el a testnek, az államnak. A gyakorlati eredménye ennek a hálás emlékezésnek az, hogy épen úgy, mint az egyház örök, immár a szerb állami tradíciók és maga az állam is halhatatlanná vált. Mindaddig, míg csak egy szerb ortodox egyház létezik, igyekezni fog minden rendelkezésére álló eszközzel a szerb állam nagyságának visszaállításán fáradozni, hogy a kánoni viszonyt az egyház és állam a lélek és test között helyreállítsa. E cél elérésére volt szükséges, hogy az ortodox egyház a szerbek lelkében ébren tartsa a politikai és állami tradíciókat mindmáig.

Még egyet nem szabad elfelejteni: A szerb ortodox egyház a görög ortodox egyház után a legrégibb bizánci hitű állami egyház, sokkal előbb született meg, mint az orosz egyház, mely a bizánci örökséghez csak l472-ben jutott házasság révén. Épen ezért meg kell állapítani, hogy a szerbek úgy egyházi, mint állami téren régebbi és erősebb jogcímmel bírnak Bizánc örökségének átvételére, mint Oroszország. Kétségtelen tehát, hogy a bizánci állami és egyházi tradíciók Szerbiára ép úgy átruházódtak, mint Oroszországra, e tradíciók szelleme pedig előírja az egész balkáni félsziget igénylését, a környező államokkal együtt, miként azokat a római birodalom birtokolta.

A bizánci egyházi és állameszmével a szerb állam azonban következetes módon átvette a vezető bizánci gondolatot: az egy állam, egy világi és papi fejedelem, egy vallás ideálját. Ebből következik, hogy Szerbia - épen úgy mint más ortodox államok - fel szeretné falni az összes többi ortodox államot. Sajátságos tulajdonsága ugyanis az ortodox államoknak, hogy minden irányban való gyors terjeszkedésre törekszenek, s ha más ortodox államba ütköznek, azt lehetőleg igyekeznek gyorsan felszívni s vele egyesülni (vajon a titóizmus nem-e ilyen felszívás ellen való védekezés egyik formája? (A szerk.) A történelemben megfigyelhető szakadatlan balkáni villongások szerbek-bulgárok-görögök-macedonok között szintén e jelenségre vezethető vissza. Ezen egybeolvadás faji nehézségeit a görögök, pl. "Görög az, aki görög valláson van" formulával igyekeztek áthidalni.

Ezekben az egymást felszívni kívánó törekvésekben megnyilvánul nemcsak az ortodox egyházi gondolat katolikusok számára szinte megfoghatatlan hatalma, hanem az időről tudomást nem vevő határtalanság és minden realitástól való elrugaszkodás, ami ennél fogva a pán-szerbizmusnak is egyik alkatrésze.

A SZERB-ORTODOX EGYHÁZ MINT NEMZETPOLITIKAI TÉNYEZO.

A szerbség, mely, mint zárt etnikai tényező tulajdonképpen csak a l9. században lép fel, népi állományának megerősödését is nagymértékben egyházának köszönheti, mely azzal az elvvel, hogy "szerb az, aki szerb-ortodox vallású" a környezetében élő többi népfajokat, elsősorban a primitív nomád életet élő Balkán-románok nagy részét elszerbesítette. Ilyen automatikus szerbesítés által dolgozik a nemzeti szerb egyház a szerb népi állomány és ez által a szerb befolyás és hatalom növelésén. A horvátok, mint legjobban érdekelt fél, hamar észrevették az ortodoxiának ezt a terjeszkedési erejét s erről úgy a horvát, mint a közös magyar-horvát országgyűlésen gyakran panaszkodtak…

A terjeszkedés egyik el nem hanyagolható formája a vegyes házasodás melyből származó utódok, a szerbek hihetetlen asszimilációs ereje következtében csaknem kizárólag szerbekké válnak: a szerbek tudatosan támogatják és szívesen nézik tehát a vegyes házasságok létrejöttét. Ugyancsak figyelembe kell venni, hogy ellentétben a katolikus házasságokkal, az ortodox házasságok felbonthatók. Ez a körülmény különösen a modern időkben vált fontossá, midőn a válások gyakoribbá váltak s egy katolikus elvált nő vagy férfi, ha újra egyházi házasságot akar kötni, csak át kell térnie az ortodox hitre s ez azonnal lehetővé válik. A Balkánon igen sokan használják fel ezt a kibúvót s ennek eredménye a csaknem biztos elszerbesedés mert hiszen, "aki szerb hiten van az szerbnek számit." Az asszimilációs tényező a mindenkori szerb politikai terveknek állandó alkotó ereje.

A PEC-I PATRIARCHATUS.

A mai nagyszerb, helyesebben mondva pán-szerb gondolat kialakulásában igen nagy szerepe volt az ipeki (Pec) patriarchatus felállításának a török uralom idejében. Ez egy kompromisszum eredménye volt a szerb ortodox egyház és az ozmán birodalom között: az előbbi elismerte az utóbbit s ennek fejébe engedélyt kapott az ipeki patriarchátus újból való felállítására. A patriarchátus jogköre kiterjedt az összes törökök által meghódított országokra, ahol szerbek laktak, tehát nemcsak szerb területeket, hanem Boszniát, Hercegovinát, Dalmáciát, Szlavóniát, valamint Horvátország és Magyarország egy részét is magában foglalta: - ez utóbbiból Dél- és Közép-magyarországot egészen Budapestig. A paktum nem kis mértékben az akkori szerb származású nagyvezér Sokolovic jóindulatának volt köszönhető s tulajdonképpen államot teremtett az államban. A szerb állam megszűnt ugyan létezni, szerepét azonban átvette az ipeki patriarchátus, mely gondoskodott arról, hogy a fennhatósága alatt tovább éljenek a régi tradíciók. Mint Stano Stanojevic szerb történetíró írja: A szerbek elkezdték akkoriban érezni, hogy valami létezik, ami őket egy nagy egységgé köti össze, ez az érzés azután később tudatossá kellett váljon az egész népben. Azonban a nagy közösség érzete is, bár még csak ösztönösen, helyenként és időnként vigasztalást és reményt nyújtott a népnek egy szebb jövőre. Miután a Sokolovicot követő nagyvezérek is ennek rokonai voltak s a szerbekkel rokonszenveztek, az ipeki patriarchátus nyugodtan és tervszerűséggel építhette ki pozícióit az egész alája tartozó területen. Főcélját újabb és újabb kolostorok létesítése képezte, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy a kolostorok környékén az ortodoxia különösen erős gyökeret tudott verni. Ebben az időben kezdődött különösen Boszniában a katolicizmus visszaszorítása, a patriarchátusnak azonban gondja volt arra, hogy minden irányban igyekezzék kitolni az ortodoxia határait, így Bulgária és Dalmácia felé is, hiszen a neve is: "Minden szerbek, bulgárok és a parti országok patriarchátusa" volt. Az egész organizáció Szent Száva szellemében dolgozott és célja a szerb ortodoxia és ezen felül a szerb népnek felemelése és megerősítése volt. Emellett azonban - írja Südland - az egyháznak nemcsak tisztára vallási és eszmei, hanem anyagi célok is lebegtek szeme előtt. Fel kellett tűnjék, hogy a patriarchátus az első rohamra öt új püspökséget alapított Magyarországon és egyet Szlavóniában (Buda, Pécs, Szeged, Arad, Temesvár, Versec valamint Oranovica voltak a székhelyei e kolostoroknak). Az ember láthatja ebből a zseniális gondolatot, amely a termékeny és gazdag Dél-magyarországot és Szlavóniát kívánta a szerb egyház és a szerb nemzet számára megszerezni - jegyzi meg Südland.

Mindezekre gondosan ügyelnünk kell, folytatja a szerző, ha ennek az egyszer már megalkotott egyház-nemzeti egyesítési tervnek az egész Balkánra való következményeit és hatásait fel akarjuk mérni. Nem szabad azonban a vallásos egyházi életnek egy másik axiómáját sem szem elől tévesztenünk: egy egyház virtuálisan sohasem ad fel többé olyan birtokot, vagy előnyt, amelyet valaha már élvezett. Meghajlik az erőszak előtt, de jogcímét sohasem adja fel. Ebben a pontban egyébként nincs különbség az egymástól egyébként annyira különböző pápaság és az ortodox egyház között. Ez a törvény uralja a szerb ortodox eszme további fejlődését is.

Nem sokkal a patriarchátus felállítása után az ozmán birodalom csillaga halványodni kezdett. Egy olyan finom politikai érzékkel rendelkező organizáció, mint az anatóliai egyház, megszimatolta az összeomlást. A patriarchatus egész csodaszép épülete, a zsíros püspöki székhelyek Magyarországon, a katolikusok szorongattatásának és megvámolásának lehetősége veszélyeztetetté vált. Mialatt Törökország süllyedt Ausztria emelkedett. A patriarchátus okosnak vélte, hogy közeledjék az utóbbihoz. Nem kétséges, hogy arra törekedett, hogy a patriarchatus egész területét átjátssza osztrák kezekbe. A terv azonban nem sikerült, s midőn a törökök rájöttek a kettős játékra, Arsanios Cernojevic akkori patriarchának menekülnie kellett. 1690-ben 36.000 szerb családdal egyetemben átköltözött Syrmiába és Dél-magyarországba. Ez nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, minthogy a szerb ortodox egyházállam hordozóival együtt ide tette át székhelyét, átmentve az öt jellemző állami tradíciókat, állami öntudatot, uralomvágyat, a hívei felett való abszolút befolyással együtt. Egyelőre ugyan provizórikusan, a provizóriumból azonban az idők folyamán definitívum vált, aminek a következményei nem is maradtak el. Arsoniussal egy időben ugyanis 30.000 harcos is érkezett a területekre Georg Barankovic vajda vezérletéből, s nem sokkal később a bevándorolt rácok magukat egy "állami egész"- nek hirdetve külön területet követeltek maguknak, az úgynevezett Vajdaságot. Ettől kezdve a Monarchia hatóságainak állandó harcokat kellett egyrészt a patriarchátussal, másrészt a "nemzeti kaszt" szerepét játszó rácokkal vívni, mert mindkettő "statum in statu" igyekezett válni.

150 évvel később, 1849-ben azután, habár a Monarchia kebelében kifejlődve szerb államot találhatunk az u.n. szerb Voivodina, Südland szerint "Voivodina" keletkezése nem véletlen következménye, hanem természetes megnyilatkozása az Arsenij vezetésével Szerbiából idemenekült nemzeti egyházban megtestesült államképző erőnek.

Ez a szerb-ortodox egyház Ausztria-Magyarországban nemcsak fenn tudta magát tartani, hanem pozícióit is képes volt erősíteni. Magyarország leggazdagabb vidékeire, a Monarchia rendezett viszonyai közé csöppent szerbség egyházával együtt jómódhoz és gazdagsághoz jutott a kulturális fejlődése rohamos fejlődésnek indult. Erre vezethető vissza, hogy épen a Dél-Magyarországi szerbeknél indult meg a délszlávok legújabb történetének feldolgozása. Itt született Pópa Jovan Raic, aki Oroszországban és Athoson végzett teológiai tanulmányai után visszatért Karloczára. Életének főműve a 2000 oldalra terjedő mű "különböző szláv népek, névszerint bulgárok, horvátok és szerbek története", mely később a nyugati történelemírásának is főforrásává vált s természetesen szerb érdekeknek megfelelő beállítást eredményezett, főleg Pejacclvich, Engel és Gebhard nyomán, s ezzel utat készített jövendő hódításokra.
Az egyházi alapon született hódító eszme, a mai pán-szerbizmus fontos komponensévé vált.

. . . . . . . . . . . .

E bizantinus jellegű pán-szerbizmusnak tudományos megalapítói, érdekes módon, két szlovák volt: Jan Kollár költő és Josef Schafarik nyelvtudós. Mindketten korán szerb-ortodox befolyása alá kerültek, ez utóbbi az újvidéki szerb-ortodox gimnázium tanára lett, s mint Südland írja, az évtizedes szoros érintkezés folyamán szerb pópák és szerzetesek hatására Schafarik elfogadta azt az elméletet, hogy az ipeki patriarchátus fennhatósága alá tartozott területeket szerb nemzeti területeknek nyilvánítsa szerbekként jelentve ki a bulgárokat és horvátokat. A bulgárokra vonatkozó elméletet később bizonyos mértékben revidiálta, tény azonban az, hogy Schafarik teóriája, melyet ez nyelvtudományi alapon dolgozott ki, alapvető hatással volt a szerb imperializmus további kifejlődésére, annak ellenére, hogy e teória hamis volt.

Südland ezután hosszú oldalakon sorol fel különböző szerb írásbeli megnyilatkozásokat annak bizonyítására, hogy a szerbeket mennyire áthatotta a múlt század folyamán a pán-szerbizmus ideája.

Megemlíti az ismert szerb történészt, Vuk Karadschitsch-ot, aki 1849-ben egy írásművet adott ki Bécsben "Ein Koffer voll Geschichte, Sprachkunde und Volkssitten der Serben aller drei Konfessionen" címmel. Már a cím is elárulja, hogy Schafarik nyomdokain haladva az író a katolikus és mozlim vallású horvátokat is egyszerűen katolikus illetve mohamedán szerbeknek nevezi s jellemző módon könyvének első fejezete "Mindenütt szerbek, valamennyien" címet viseli. Ebben áll: "Csak azoknak a szerbeknek esik nehezükre magukat szerbeknek nevezni, akik katolikus valláson vannak, azonban ezek is kell, hogy lassankint hozzászokjanak ehhez, mert ha nem akarnak szerbek lenni, akkor egyáltalában nincs nemzeti elnevezésük.

1872-ben "Adalékok a szerbek történelméhez" címmel egy írásmű jelent meg M.S.Milejewitsch-től, ahol többek között az alábbi mondatok találhatók: "A szerb törzsek első áttelepedését és megmozdulását a kínaiak okozták, amelyekkel a szerbek 3000-4000 éven át szakadatlanul harcoltak… Szibérián vándoroltak azután keresztül és végül elérkeztek arra a szerb háromszögbe, melyet ez idő szerint most Balkán Félszigetnek neveznek. Egész Ázsiának egykori betelepítése a szerbek által azt jelenti, hogy a szerbek ott egykor, mint független és uralkodó nép éltek.."
Egy másik szerb "történész", egy egykori újságíró, Sima Lukin 1894-ben Zágrábban kiadott egy könyvet "A szlávok a múltban" címmel. Ebben teljes komolysággal ezt állítja- "Nincs a földgolyón még egy második olyan nép, amelyről azt mondhatnánk: él manapság egy szerb nép, mely e név alatt most kicsiny csupán, azonban több mint 5000 éves múlt van a háta mögött… "mint a planéta legnagyobb népe…mely a babilóniai tornyot építette…", "egy nép, melynek igazában az egész világ alárendelt kellene legyen…" A nép melyből maga Krisztus született stb. Südland megjegyzi, hogy a legjellemzőbb az, hogy ennek a könyvnek annakidején bombasikere volt s a legrövidebb időn belül 6000 példányban fogyott el…

A karlócai szerb-ortodox pap, Nikola Begovitsch "A szerb egyház története" címmel a következőket írta a többek között: Tisztában vagyok azzal, hogy a szerbek a krisztusi tanokat közvetlenül András és Pál apostolok szájából vették…" majd később "maga Olfiles evangéliuma is egy szerb evangélium".

Az a beteges hatalmi vágy, nagyzási mánia és terjeszkedési hajlam, mely ezen írásokból kitűnik, természetesen nem mindig jelentkezik ilyen kiütköző és ostoba formában, - de tény az, mint Südland mondja - hogy a szerbek cselekedeteit, gondolkodását a fenti tényezők irányítják.

. . . . . . . . . . .

"A pán-szerbizmus, mint a szerb állam politikai vezető eszméje" c. alfejezetben Südland utal arra a gyorsaságra, mellyel a pán-szerb eszme, az előbb idézett írók, s különösen Raic-Schafarik és Vuk Kardazic nyomán a szerb nép körében elterjedt. A szerző elöljáróban idézi az ismert szerb történész St. Stanojevich fejtegetéseit, melyekből a következő megállapításokat szűri le:

1. A pán-szerb mozgalom Dél-magyarországban született, ahol a pec-i patriarchatus tradícióit az idemenekült görög-ortodox klérus átmentette és ápolta.

2. A pán-szerbizmus tartalmilag a Karadzic Vuk féle eszmék alapján célul tűzte ki a szerbség egyesítését.

3. A Karadzic értelmezésű pánszláv eszmét l860-ban vette fel hivatalos állami politikájában az akkori fejedelem, Milos, aki a belső bajokról akarta a nép figyelmét elterelni azáltal, hogy azt külső célokra irányította.

E politikának megfelelően minden oldal felé megélénkült a szerb agitáció s elsősorban Bosznia-Hercegovinában, de Bulgáriában, Dalmáciában, valamint a Monarchia területén is. Mindezekre vonatkozólag hosszú oldalakon keresztül sorol fel bizonyítékokat Südland a helytelen Seton Watson féle felfogás cáfolatául, aki azt állította, hogy a pán-szerb mozgalom csak a Karagyorgyevicsok agyában fogant meg.

Südland többek között megemlít egy szerb iskolakönyvet, mely 1890ben már harmadik kiadásában jelent meg "A szerb világ szóban és képben" címmel s ahol mint szerb országok a következők szerepeltek: 1. Szerb királyság. 2. Ó-Szerbia. 3. Macedónia. 4. Montenegró. 5. Bosznia és Hercegovina. 6. Dalmácia. 7. Istria. 8. Horvátország. 9. Szlavónia. 10. Smyrna. 11. Bácska. 12. Bánát. 13. Bulgár uralom alatt lévő Szerbia (Nyugat-bulgária).

. . . . . . . . . . . .

A nagyszerb illetve pán-szerb gondolat természetesen a horvátok részéről is reakciót váltott ki, s Dr. Anton Starcevic horvát politikus volt az, aki annak ellensúlyozására megalkotta a Nagy-Horvátország eszméjét az "ortodox horvátok" fogalmát. Ezzel sikerült megállítani a jugoszlávizmus előretörését, sőt ortodox elemeket is kezdett magához vonzani. A hódítani vágyó nemzet-egyházi szerbség veszélyeztetve látta céljait, azaz Horvátország, Szlavónia és Dalmácia meghódítását, sőt a berlini kongresszuson várakozás ellenére Bosznia-Hercegovinát sem csatolták Szerbiához, hanem a Monarchiához.

A Safarik-Karadzik nyomában előretörő pán-szerb eszme mindaddig míg az a már ismertetett fantasztikus és korlátlan formában nyert kifejezést, különben sem lehetett veszélyes és komolyan veendő. Azonban Szerbia időközben megerősödött a függetlenségéért vívott harcban és egy olyan politikai generáció nevelődött fel, amely belátta Szibéria és Krisztus szerbizálásának esztelenségét. A nép gyakorlati érzéke konkrétabb célokat követelt, mely részben kielégíthette hatalmi mániáját, másrészt számotvetett némileg a reális lehetőségekkel. Az egész Balkán meghódítása mellett így egy közelebbi célt kellett megállapítani. Így született meg l899-ben 15 évvel a szerbekre nézve balul kiütött bulgár-szerb háború után egy könyv, mely hivatva volt a pán-szerb eszmének új értelmet adni s a későbbi szerb politikát döntően befolyásolni.

Miroslav J. Spalajkovic "La Bosnie et l'Hercegovine" című, Párizsban kitüntetett művéről van szó. E könyvnek jelentőségét, jegyzi meg Südland, a Monarchiában nem becsülték fel oly mértékben, ahogy kellett volna s ez igen sok bajnak lett a forrása azután.

Spalajkovic könyvének tartalmát, fő eszméit és tendenciáját az alábbiakban lehet összefoglalni.

1. A boszniai kérdés nem helyi jellegű csupán, hanem annak megoldása Európa összes hatalmait kell, hogy érdekelje, miután az a keleti kérdés egyik fontos részét képezi. "Franciaország egy következményeiben súlyos hibát követne el, ha felhagyna a Bismarck és Andrássy erőszakos politikája által sújtott szerb nép sorsa iránti érdeklődésével".

2. Bosznia és Hercegovina szerb országok, nemzetiség és faj szerint egységesek, s bár vallásilag meg vannak osztva, mindhárom vallás követői szerbek. A horvátokról nem tesz említést, ezzel szemben kijelenti, hogy a "szerb fajta legszebb része éppen Bosznia-Hercegovinában található meg, éppen ezért Szerbia és Montenegró számára az egyetlen élet raison (unique raison d'etre), hogy ezen országokat megszerezze azonban egy ilyen Nagy-Szerbia megalakulásának Ausztria balkáni aspirációi állnak útjában.

3. Nagy-Szerbia gondolatát rokonszenves színben állítja be és igyekszik megkedveltetni a nyugat-európai publikummal, miközben azt állítja, hogy Ausztria-Magyarország a szerb nép megsemmisítésére törekszik. Maga a "túlnyomorészben ortodox vallású (!) boszniai és hercegovinai nép sem akar osztrák uralom alatt élni, hanem a szerbekkel való egyesülésről álmodik. Mint jellemző bizantinikus történelemhamisítást idézi Südland a következő mondatot: "az ortodox vallás a legrégibb Bosznia és Hercegovinában, mert ez képezi a keresztény hitnek és civilizációnak első megalapítását ezen országokban".

4. Bosznia és Hercegovinának a berlini kongresszuson Ausztria-Magyarországnak történt odaítélése súlyos jogtalanság, csak egoista hatalmi törekvéseknek provizórumként tekinthető eredménye. A Monarchiának csupán mandátum jellegű megbízása van e területeken, a rend fenntartása céljából, tehát ezen országokat nem annektálhatja.

5. (Hiányzik.)

6. A Monarchia egész törekvése odairányul, hogy mint a német Drang nach Osten pionírja, ezt a jogállását Bosznia és Hercegovina aránnyal és erőszakkal túllépje és előkészítse Kelet meghódítását. A szerbeket engesztelhetetlenül gyűlöli s egyházi és iskolaügyi rendelkezésekkel igyekszik megfojtani.

7. Jogilag e két ország még mindig Törökországhoz tartozik, tehát joga van beleavatkozni ezen állapotba.

8. A Monarchia mandatarius hivatásának sem tett eleget, a rendet nem állította helyre, szétrombolta a kereskedelmet s ellenségesen viselkedik ezen országok lakkosságával szemben. A legfontosabb feladatot, az agrárreformot pedig nem hajtotta végre, holott a kis balkáni országok ezt már saját maguk másutt megtették.

(Südland könyvének egy másik fejezetében leleplezi az igazi okokat, amiért Spalajkovicnak annyira szívén feküdt a földreform végrehajtása Bosznia-Hercegovinában. A föld legnagyobb része ugyanis itt muzulmán vallású horvátok kezében volt, akik azt rendszerint ortodoxoknak adták ki bérletbe. Az ortodox szerbek az országban lévő főbérlők 74 %-át képezték, jóllehet népességi arányuk csak 43 % volt. A földreform révén az országban lévő földbirtok legnagyobb része egy csapásra szerbek kezébe ment volna át. Miután pedig a földek örök bérbe voltak adva s a tulajdonosnak csak a "nuda proprietes"ra s a termés egyharmadára volt joga, e bérleti földek értéke csupán egyharmad részét képezte a szabad földbirtok értékének. A földreform révén birtokaikról lelépő muzulmánok tehát szintén csak egyharmadát kapták volna az átadandó birtokok értékének, ezzel szemben felosztott földnek, mint szabad birtoknak már teljes értéke lett volna abban a pillanatban, mihelyt az egykori bérlők, túlnyomó részt szerb ortodoxok kezébe kerül, ami óriási anyagi nyereséget s vele hatalmi túlsúlyt jelentett volna ez utóbbiaknak. Ez volt Spalajkovic javaslatának igazi bizantinikus háttere.)

9. Spalajkovic a Monarchiát különféle szidalmakkal illeti a többek közt azt politikailag Dante poklával hasonlítja össze, majd idézi számos külföldinek különösen franciának Monarchia-ellenes megnyilatkozását. A szerző végkonklúziója: Ausztria-Magyarország mint az események mutatják, életképtelen államalakulat. Oroszországot ezzel szemben barátságos hangnemben kezeli.

10. Spalajkovic egy sor új teóriát dob a felszínre, melyek hivatva vannak könyvének tendenciáját szolgálni, Így pl.

· "A Balkánt a balkáni népeknek."

· "A nemzetiségi elv a modern népjog alapja." (119, 121 old.)

· "Államjogi változásoknál állandóan ügyelni kell az érintett népek nemzeti törekvéseire." (129.old.)

· Amennyiben valamely államon belül egy nép egy másik népet elnyom, ugy a nagyhatalmak intervenciójára kell, hogy sor kerüljön.

Südland szerint különösen rossz színben festi le a magyarokat: "…E tekintetben különösen Magyarország képez valóságos veszélyt az európai népcsaládra és épen ezért egy kollektív intervencióra kellene hogy sor kerüljön az elnyomott népek javára a jog nevében."

Mint Südland a továbbiakban írja, egészen lehetetlen kimeríteni e könyv tartalmát ilyen és hasonló idézetekkel. A könyv tudományos része értéktelen, annál inkább mesterművét képezi a diplomáciai heccművészetnek és politikai irányirodalomnak.

VII. A MONARCHIA ÉS A DÉLSZLÁVOK.

(514-540 old.)

Fenti alcím alatt a szerző röviden utal a horvát-magyar viszonyra, mely annak következtében állt elő, hogy a horvátok belső és külső ellenségek nyomására 1102-ben feladták állami függetlenségüket, hogy védelmet keressenek egy Magyarországgal való társulásban. - E társulásban már kedvező geopolitikai fekvésénél fogva is mindvégig Magyarország volt az erősebb fél s helyzete természetesen mindig előnyösebb volt a horvátokénál. - Südland nem osztja egyes történetírók azon felfogását, mely szerint Könyves Kálmánnak az lett volna a titkos célja, hogy felszívja s bekebelezze Horvátországot. - Magyarország Horvátországgal egy igen nehezen védhető vidéket vett át. - A horvátok elégedetlenségét a magyar uralommal szemben hosszú időn át az képezte, hogy horvát felfogás szerint a magyarok Horvátország védelmének túl kevés figyelmet szentelnek, - miután dinasztikus érdekeiket Északon fontosabbnak tartották…

Mohács után megkezdődött a szerbek lassú beszivárgása Dél-magyarországba, akik a török nyomásnak engedve húzódtak észak felé, mindazonáltal az évszázados harcok folyamán e területek is elnéptelenedtek s Bácska-Bánát-nak a törököktől való visszahódítása után lakatlanoknak számítottak.

A szerbek nagy vándorlása, mint már korábban utalás történt rá, 1689-ben vette kezdetét Arsenius Cernojevic vezetésével. - A rácok betelepedése nem ment simán s mint Südland írja, "a magyar világi és papi uraságok szüntelenül panaszkodtak a rác telepesek erőszakosságai és túlkapásai miatt, melyek különösen a katolikus papságot, majd a parasztokat sújtották, akiktől a rácok állataikat elrabolták, pénzt zsaroltak s elvették az egyházi javakat stb…" A magyarok és rácok között mélyreható gyűlölet keletkezett s a magyarok ez utóbbiakat "infernos nostros hostes" jelzővel illették.

Azonban a dolgok végül is rendeződtek s a l8. század folyamán Magyarország megerősödött.- E század végén a "josephinizmus" azután kísérletet tett arra, hogy az államot centralizálja s a magyarokat elnémetesítse a nemzetiségekkel együtt.- Mint S ü d l a n d megjegyzi "az ellenállás azonban épen Magyarországon volt a legerősebb és legsikeresebb" s a horvátok még szorosabban igyekeztek Magyarországhoz kapcsolódni e németesítési hullám elleni védelmet keresve.

Nem sokkal később viszont a magyarok kezdték el alkalmazni a "josephinizmus" magyar változatát s a francia forradalom nyomán született magyar nacionalizmus egyre hangsúlyozottabban törekedett az ország centralizálására és nemzeti szempontból való egységesítésére.- E törekvésekre igen kedvező volt Magyarországnak a centralizálást megkönnyítő geopolitikai helyzete, mely valósággal előirt egy ilyen fejlődést.

"Csak e fejlődés következtében - írja Südland - kerültek a magyarok éles konfliktusba a délszlávokkal, mely mindaddig ilyen formában ismeretlen volt közöttük. Minden időben voltak ugyan állami, dinasztikus, szociális és gazdasági természetű súrlódások, azonban elvi ellentétek egyáltalában nem álltak fenn.- Ezek a l8-l9 századforduló idején keletkeztek, midőn a magyar állam elkezdte a horvátok és szerbek nyelvét, államjogi illetve egyházjogi helyzetét fenyegetni.- Mindazonáltal a horvátok és szerbek törekvései között különbség teendő.- A szerbek uralomvágyuktól ösztökélve és egyházuk államképző ereje által támogatva saját állami berendezéssel akarták ellátni az általuk csak a török időkben benépesített területeket, tehát Magyarországon belül egy új állami képződményt akartak kikristályosítani, miként az Vojvodina esetében meg is történt.- A horvátok ezzel szemben arra törekedtek, hogy 1300 éves állami képződményüket, mely átélte a Monarchia keretében a török uralmat, tovább alakíthassák és kiterjeszthessék Dalmáciára, majd 1878-tól kezdve Bosznia-Hercegovinára is.

A magyar törekvések azután a Kossuth-féle eszmékben teljesedtek ki, akinek sikerült Erdély autonómiáját feloszlatni. Horvátországgal - írja Südland - ez nem akart sikerülni: egyszerűen azon okból, mert az autonómia mögött a Monarchia népei között a legrégibb államalapító népe állt. Amilyen mértékben Magyarország részéről növekedett a nyomás, olyan mértékben fokozódott a horvátok ellenállása, sőt csaknem mondható, hogy tulajdonképpen a magyarok voltak azok, akik felrázták a horvátokat álmukból. - Amidőn ezután 1848-ban a magyarok a dolgot forszírozni akarták, a horvátok karddal kezükben védelmezték régi államiságuk maradványait."

Kossuth ideája azután - mint a szerző állítja - összefonódott Széchenyi gazdasági elgondolásaival, mely a "Tengerre Magyar!" jelszóban került kifejezésre.  Ahhoz, hogy Magyarország tengerre jusson, szükség volt a horvát autonómia feloszlatására és a horvátok elmagyarosítására.

"1848-ban összeomlottak a magyar álmok a teljes nemzetiségi függetlenségről.- Azon erők között, melyek ezt az összeomlást felidézték, látjuk a horvátokat és szerbeket.- Közelfekvő, hogy a magyarok intenzív politikai gondolkodása ezzel a problémával is foglalkozott, éppen úgy azzal a kérdéssel is, vajon miként lehetne az 1848-hoz hasonló jövőbeni eshetőségeket (mármint a szerb-horvát együttműködést) megelőzni. A szerbek és horvátok 1848-ban igen közel állottak egymáshoz, egymást kölcsönösen kisegítették és éppolyan közelfekvő, hogy a magyarok ennek elejét akarták venni.

A horvátoknak és szerbeknek 1848 gyümölcseihez fűzött reménységeik hamarosan csúfosan szertefoszlottak. Vojvodina helyzetét 10 éves fennállás után megszüntették és a horvát szabadságharc az abszolutizmusban és az 1868-as kiegyezéssel végződött.- Ismert az a szállóige, hogy "a horvátok 1851-ben azt kapták jutalmul, amivel a magyarokat megbüntették."- Ez a balsiker a horvátokat összehasonlíthatatlanul súlyosabban érintette mint a szerbeket.- Vojvodina ugyanis Szerbia és Montenegró mellett egy harmadik államalakulat volt, újkori szerzemény.- míg ugyanez az eset nem állt fenn a horvátoknál, mert ezek régi államiságuk utolsó maradványait védelmezték, melyeknek elvesztése az egész nép számára sorscsapásként kellett hasson.  A szerbek így az 1859-es csapást, amit Vojvodina megszüntetése jelentett, sokkal könnyebben kiheverték mint a horvátok az 1868-as eseményeket.- Így azután egészen természetes, hogy a szerbek és magyarok között sokkal korábban kerülhetett közeledésre a sor, mint a horvátok és magyarok között."

Az 1848-67 közötti időben meg is kezdődött ilyen közeledés a magyarok és a szerbek között, miként ezt Südland egy szerb államférfi, Jovan Ristic írásai alapján megállapítja, utalván arra a tényre is, hogy Michael Obrenovic magyar grófnőt, H u n y a d y Júliát vett el feleségül.

A kiegyezés utáni időkben a szerbek és horvátok közötti harc a horvát nemzeti öntudat fokozódó felébredése és növekvő ellenállása következtében kiélesedett s a horvátoknak Dalmáciára és Szlavóniára vonatkozó aspirációi által a pán-szerbizmus saját céljait látta veszélyben forogni. Bosznia-Hercegovinának 1878-ban történt okkupációja a szerbek megrökönyödését csak tovább fokozta s egyszerűen nem tudták elviselni a gondolatot, hogy Szlavónia és Dalmácia után még Bosznia is elvesszék a szerb nemzeti eszmék számára.  A szerbek e pillanatban fordultak a magyarokhoz utalva a közös veszélyre, melyet a horvátoknak Boszniában történő megerősödése jelent.

Ez a lépés tipikus példája volt a bizánci politikának s mint Südland írja "a szerbeknek nem volt nehéz meggyőzni a magyarokat arról, hogy szükség van egy horvátok elleni erélyesebb eljárásra és hogy ez úgy a magyar, mint a szerb érdekeknek megfelelne. Más szavakkal: sikerült a szerbeknek a magyarokat a horvátok nyakára uszítani, ami annál is könnyebb volt, mert az 1868-a horvát-magyar kiegyezés, de az egész dualizmus megalkotása is arra mutatott, hogy a horvátokat, különösen Magyarországon a priori mint az államra veszélyes elemeket kezelték.

Südland ezután hosszasabban foglalkozik Pesty: "Horvátország keletkezése" című művével, mely tagadta Horvátország létjogosultságát s annak bekebelezését követelte.- Ez a horvátok részére adresszált "tudományos hadüzenet" a szerbek helyzetét még csak erősítette.  Khuen-Héderváry bánsága alatt, mint ez közismert, a szerbek voltak a bán főtámaszai.  Itt meg kell jegyezni, hogy a közeledést a bánhoz, annak hivatalba lépése alkalmával a szerbek keresték s nem fordítva.

 
"Khuen-Héderváry bánsága alatt a szerbek "mint államfenntartó elem" kedvükre fejlődhettek. - Fősikerük azonban abban állt, hogy egy magyar tudós, mármint Pesty segítségével sikerült az egész helyzetet a horvátok hátrányára fordítni.  Nem a szerbek táplálnak hódítószándékokat, melyeket meg kell akadályozni, hanem a horvátok: nem a szerbség az államra veszélyes elem, hanem a horvátság: nem a szerbek és az ortodoxia az okai a Monarchia déli részén fennálló nehézségeknek, hanem a horvátok s a mögöttük meghúzódó katolikus "reakció". - Egyenesen bámulatos - kiált fel Südland - mit végeztek a szerbek ferdítések terén.

Ha ezt felfogjuk, akkor értjük meg igazán, minő hatalmat és veszélyt jelent a bizantinikus állami és egyházi eszme.

Mindazonáltal, e siker ellenére a szerbek kézzelfogható gyümölcsöket csak Horvát-Szlavonországban arattak, mely közvetlenül magyar uralom alatt állott. - Itt 20 éven keresztül egy hallgatólagos magyar-szerb antant állott fenn.

Azonban sem Boszniában sem pedig Dalmáciában nem nyíltak rózsák a szerbek számára egyelőre.- Kállay, aki szándékaikat átlátta, nem akart nekik semminemű koncessziókat tenni, Dalmáciában pedig a Starcevic-párt növekvő befolyása veszélyeztette a szerb törekvéseket.- A szerbek szükségét látták, hogy a Monarchián belüli befolyásukat megerősítsék.- Ismét Magyarországhoz fordultak tehát. A volt szerb miniszterelnök, Milan Pirocanac 1890 körül átnyújtott a magyaroknak egy bizalmas emlékiratot kb. a következő tartalommal: A magyaroknak nincs kijárásuk a tengerre: a Fiumé-be vezető út horvát területen vezet keresztül.- A magyarok tehát határozzák el magukat Varazdin, Zágráb és Fiume-Modrus annektálására, Szlavóniát, Bosznia-Hercegovinát és Dalmáciát pedig, ahol ám úgyis tiszta szerbek laknak, egyesítsék és adják át az utóbbiaknak.- Ez esetben a szerbek elűzik az Obrenovic-okat és egyesülni fognak Magyarországgal egy kiegyezés keretében.- Igy a magyarok közvetlenül a tengerhez jutnak, megnagyobbítják országukat és Bécs megkerülésével nagyhatalommá válnak."

"E javaslatnak tendenciája világos" - jegyzi meg Südland. - "A magyarok segítségével meg kell valósítani a nagyszerb eszmét…s szerb kezekben kell egyesíteni mindazon monarchiabeli területeket, amelyek egykor az ipeki patriarchatushoz tartoztak s melyek nem képezik a tulajdonképpeni Magyarország részét.- Mindezért nagylelkűen felajánlják a magyaroknak a tengerhez vezető utat, gyújtó hatást keltve a magyarok fantáziájára a kossuthista ideák életre keltésével."

Südland szerint a szerbek e tervet sohasem vették komolyan s mindez csupán tipikus esete annak a megtévesztő politikának, melyet a szerbek oly ügyességgel folytattak mindig, miként azt Kállay is oly találóan leírja.- A szerbek terve részben sikerült s a magyaroknál megerősödött a meggyőződés, hogy Kossuth-féle eszmét Horvátországban mégis keresztül lehetne tán vinni.

Südland az események ilyen irányú fejlődését - s ezt könyvében többször is hangsúlyozza- a "dualizmus elrontott szelleméből származtatja, mely két komponensből tevődött össze.- Az egyik az osztrákoknak az a törekvése, hogy Dalmáciát minden esetre megtartsák maguknak, ami részben formális államjogi, részben pedig gazdaságpolitikai okokra vezethetők vissza.- A magyar komponens abban áll, hogy a kiegyezés vezető eszméje a Deák féle elgondolás háttérbe szorult a vele egyre jobban szembehelyezett Kossuth féle eszmékkel.- Ez volt a betegség csirája lenn Délen, melyet még módszeresen tenyésztettek s ebből azután egyedül Bizánc, illetve konkrétebbül kifejezve, a pán-szerb gondolat húzott hasznot.

A "F I U M E I H A T Á R O Z A T O K."

Ebben az alfejezetben, a szerb-horvát egységtörekvések kapcsán Südland frappáns módon mutatja be, miként sikerült a szerbeknek a horvátokat saját céljaik szolgálatába állítani, kihasználva ez utóbbiaknak Dalmácia feltétlen birtoklására irányuló törekvéseit.

Mint ismeretes, Magyarországon 1905-ben belpolitikai krízis, illetve rendszerváltozás következett be a Függetlenségi Párt váratlan választási győzelme nyomán.- Ezt megelőzőleg 1903-ban leköszönt Khuen-Héderváry a bánságról, Kállay Benjámin is meghalt s Szerbiában uj dinasztia, a Karagyorgyevicsek kerültek trónra.- A horvát szerb vonalon is bizonyos enyhülés következett be, miután a horvátországi elmagyarosító rendszabályok következtében mindkét nép veszélyeztetve érezte magát, de Dalmáciában is bizonyos közeledési kísérletek történtek szerb-horvát politikusok között.

A Függetlenségi Párt győzelmével megnőtt az Ausztria és Magyarország közötti ellentétek kiéleződésének esélye s ilyen körülmények között születtek meg a szenzációt keltő fiumei határozatok. Ebben szerb-horvát képviselők ünnepélyes formában felajánlották támogatásukat Magyarországnak függetlensége elérésére, miután "minden népnek megvan a joga arra, hogy lénye és sorsa felett szabadon és függetlenül rendelkezhessék." Ennek a támogatásnak fejében kérték Dalmácia a bekebelezését Horvát-Szlavonországba, ez utóbbiban pedig az eddig gyakorolt igazgatási rendszer revideálását, uj választásokat stb.- A határozatoknak nagyobb súlyt adandó, azután nem sokkal később a dalmát tartományi gyűlésen a horvát és szerb képviselők kinyilatkoztatták, hogy a horvátok és szerbek egy nemzet s váll-váll mellett fognak harcolni Dalmáciának Horvát-Szlavonországba való reinkorporációjáért.

Südland szerint a horvátokat e lépésre Dalmáciának birtoklására, valamint a Horvátországban uralkodó állapotok megjavítására irányuló vágy vezette s hogy a szerbek támogatását megnyerjék, hajlandók voltak ezeknek koncessziókat tenni annak a teóriának elfogadása által, mely a horvátokat és szerbeket egy népnek vallotta.- A horvátok és szerbek elhatározásának éle természetesen a bécsi kamarilla ellen irányult s a Magyar Függetlenségi Pártban is örömet keltett.- Ezt az örömet azonban hamarosan lehűtötte a horvátok parlamenti obstrukciója a horvát vasutakon elrendelt nyelvhasználati rendelkezések ellen.- Mindennek ellenére Horvátországban a viszonyok lényegesen megjavultak a fiumei rezolúciók utáni időben s ezt a horvátok nem kis mértékben a szerb segítségnek tulajdonították.- Supilo így jelenthette ki 1907-ben "A szerbekkel sokra vagyunk képesek, a szerbek nélkül kevésre, a szerbek ellen semmire."

Südland szerint a horvátok ezzel megértek a bizánci hipnózisra.

Ami a Fiumei Határozatok hátterét és igazi indítórugóit illeti, szerinte a szerbek vezető gondolata az volt, hogy a magyarokat, horvátokat és szerbeket Ausztria ellen közös harcra ösztönözze". Südland bizonyítékokat sorol fel tovább arra vonatkozólag, hogy a horvátok és szerbek között titkos megegyezés jött létre, melynek értelmében előbbiek lemondtak az utóbbi javára Bosznia-Hercegovináról.- Ennek egyik legjobb bizonyítéka Supilonak már említett beszéde 1907. február 25-én, melyben szinte szóról szóra ismételte Spalajkovics-nak általunk már korábban idézett megállapításait s követelte, hogyha Bosznia-Hercegovina nem lehet horvát, akkor legyen inkább szerb, semmint hogy idegen kézbe jusson.

"Látjuk tehát, a horvátok megkísérelték, hogy megnyerjék a szerbeket évszázados nemzeti álmuknak, Dalmácia reinkorporációjának elérése érdekében, ugyanakkor azonban hagyták, hogy a szerbek kezükbe nyomják a pán-szerb mozgalom egész fegyvertárát, amelybe a horvátok szükségükben görcsösen belekapaszkodtak, beleegyeztek Bosznia-Hercegovina átengedésébe és így, mint a továbbiakban látni fogjuk, a szerbek hatalmába kerültek…"

A Fiumei Határozatok a horvátok számára nem hozták meg a remélt gyümölcsöket, mert nemcsak Bécset sikerült ellenségükké tenniük, hanem hamarosan a Kossuth ideát soha fel nem adó magyar Függetlenségi Pártot is. A magyarok pillanatnyilag beleegyezhettek ugyanis egy Bécs elleni szövetségbe a szerbekkel és a horvátokkal, tartósan azonban nem.- A szerb-horvát egység ugyanis megfosztotta a magyarokat attól a lehetőségtől, hogy Horvátországban nyugodtan kormányozhassanak a horvátok ellen.- A magyarok, hogy ebből a kellemetlen szituációból kiszabaduljanak, felhasználták robbantásra a vasúti pragmatikát.- Ehhez járult még, hogy a külügyminisztérium megneszelte a szerbek szerepét és végso szándékait, ami a magyarok elott sem lehetett rejtve.- Egy ilyen ódiumot azonban a kormányzó magyar koalíció sem vállalhatott magára és egyszerűen ejtette a horvát-szerb rezolucionistákat.

A jobban tájékozott magyarok idejében kihúzták a fejüket a szerb hurokból, a horvátok azonban annál szorosabban bennragadtak. A horvát rezolucionisták, akiknek a tábora a kezdeti sikerek következtében gyarapodott, igen gonosz helyzetbe kerültek.- Nemcsak, hogy a Monarchia két államának fokozott ellenséges érzületét hívták ki, hanem oda kerültek ahová a szerbek őket terelni akarták. Ha a talajt nem akarták egészen elveszíteni a lábuk alól, most annál görcsösebben kellett a szerbekkel tartaniuk. Miután a szerbek intencióinak megfelelő gondolatmenetet elfogadták és a szerb eszme fegyvertárát magukévá tették, öntudatlanul karikát engedtek húzni az orrukba.- Az 1907 májusi események által (vasúti pragmatika) azután teljesen a szerbek hatalmába kerültek s ez utóbbiak ezáltal a Monarchia déli részében vezető elemmé váltak.- Ezt a fejlődést még az a körülmény is előmozdította, hogy a magyarok, akiknek a horvátok és szerbek összetartása nem illett terveikbe, ez utóbbiakkal kéz alatt tudatták, hogy szívesebben látnák őket olyan szerepben, mint aminőt 1883 és 1903 között Horvát-Szlavonországban játszottak.- Ez még inkább növelte a szerbek öntudatát, akik tudták, hogy akármit is csinálnak, mindig puhára esnek, mert éppenséggel nélkülözhetetlenek voltak a magyarok számára.- A szerbek azonban nem lazítottak politikájukon, strammul haladtak együtt a horvátokkal, akik előtt a lehető legbehatóbban érzékeltették azt az áldozatot, melyet ok, mármint a szerbek, az egység kedvéért hoztak. Ez volt a jelszó, hogy a magyaroknak a poklot oly forróvá kell tenni ahogy csak lehet, büntetésül az "árulás"-ért, amit a rezolucionisták ejtésével elkövettek. Miután a szerb-horvát koalíció obstrukciója 1907 nyarán valóban kellemetlenné vált a magyaroknak, ez ismét erős benyomást keltett a horvátoknál.- Egyre szélesebb rétegekben szilárdult meg a hit: csak a szerbekkel való együttműködésben rejlik a horvátok üdve.

Jóllehet a rezolucionistáknak nagy ellenzékük volt Horvátországban, a szerbek igen jelentős sikert értek el annak ellenére, hogy a nagy húzás, a magyar szerb-horvát összefogás Bécs ellen, nem sikerült.- A szerbek ugyanis Horvátországban döntő befolyásra tettek szert a rezolucionisták táborában, sikerült szakadást előidézniük a horvátoknál s ezzel ártalmatlanná tenni őket, miután a rezolucionisták és ellenfeleik szorosan egymás hajába lévén kapaszkodva, a szerbeket zavaró erők le voltak kötve az országban.- Ehhez járult még, hogy a szerbeknek az elkövetkező években a magyar Függetlenségi Pártban és egyéb befolyásos magyar körökben sikerült ismét rokonszenvet szerezni, ami különösen Bosznia-Hercegovinában jutott érvényre s növelte az ortodox szerbek befolyását ebben az országban.

"Így a szerbek - írja Südland - elegendő erőt gyűjtöttek össze, hogy komolyan hozzáláthassanak Délen a Monarchia hatalmának megrendítéséhez. Azt, hogy egész Bizánc e kérdésben a szerbeknek dolgozott, bizonyítják azok a szláv kongresszusok, melyek 1908-ban Petersburgban, Prágában, Varsóban és Revalban erőket volt képes mozgósítani céljai elérésére.

A szerbek helyzete fényes volt, mert a magyarok a szerbeket el akarták választani a horvátoktól, hogy Khuen-Héderváry metódusa szerint kormányozhassanak Horvátországban és ezért engedményeket kellett nyújtaniuk a szerbeknek.- A horvátoknak azonban szorosan kapaszkodniuk kellett a szerbekbe, hogy megakadályozhassák a Khuen-Hédervéry idok visszatértét. Így tehát a szerbek tulajdonképpen hagyták a magyarokat és horvátokat a malom kerekei között őrlődni, míg ok ügyes manőverezéssel sikert-sikerre halmoztak és feltartóztathatatlanul erősödtek.."

Az annexió azután némileg megzavarta a szerb-horvát szövetséget, azonban a csehek s különösen Masaryk intervencióinak sikerült ellensúlyozni az egység ellen irányuló kísérleteket, melyek különösen a Starcevic párt részéről jelentkeztek.

…………………………

AUSZTRIA-MAGYARORSZÁG BIZÁNC BÜVKÖRÉBEN.

Südland ezek után felteszi a kérdést, ki a hibás abban, hogy a Monarchia hosszú évtizedeken át oly szerencsétlen és kétbalkezes politikát folytatott a délszláv kérdésben, mely lehetővé tette a dolgoknak ily kedvezőtlen irányban történt fejlődését?

Hogy volt mindez lehetséges? Südland azt válaszolja, hogy neki is sok álmatlan éjszakát okozott a felindulás, midőn kutatómunkája folyamán lassanként felismerte azokat az összefüggéseket melyek feltartozhatatlanul az első világháború kitöréséhez vezettek.- Arra a kérdésre, hogy ki mindezért a hibás a szerző így felel: "Senki!" Senki, mert ahhoz, hogy elkerüljék a szerencsétlenséget, ismerni kellett volna először a dolgok összefüggését.- Sajnos nem így volt s a Monarchiában általános tájékozatlanság uralkodott ezen a téren, különösen pedig ami Bosznia-Hercegovina kérdését illeti.

A kiegyezés "elrontott szelleme", melynek következtében szinte mondhatná az ember, csaknem mindig az ellenkezője történt annak, amit az állam érdeke megkövetelt volna, csupán az egyik oka a történteknek és nem elegendő magyarázat.- Hogy az eseményeket teljesen megértsük, foglalkozni kell egy jelenséggel, melyet legjobban bizánci bűvöletnek lehet mondani, s mely képes volt arra, hogy a Monarchia politikai gondolkodását olyan irányban befolyásolja, ahogy az az ellenségnek, azaz Bizáncnak kellemes volt. Bizánc úgy az egyénre, mint tömegekre gyakorolt szuggesztív erejére a korábbiakban már történt utalás s ezt a kérdést ismételten több történetíró is felvetette, sőt maga Vladan Georgewitsch volt szerb miniszterelnök volt az, aki az "orosz hipnózis" kifejezést népszerűsítette.- A háború folyamán egy brossura már "szerb hipnózis”-ról is beszélt.

E jelenség általános fogalmáról a következőket lehet mondani:

Bizánc szuggesztiós ereje egészen sajátságos valami és éppen úgy hatóerővel bír Bizánc saját hívei között, mint máshitűek felé. Egy, a saját hatalom növelésére szolgáló oly kifinomult megtévesztési és csalási rendszer ez, amely az ellenfelet annyira összezavarja, hogy végül az nem ismeri ki magát és akaratától megfosztva engedi magát vezetni a perfid hatalomratörő szándékainak megfelelően.- Miután a saját hatalomnövelés minden bizantinusnak élete célját, tartalmát és lényegét jelenti, így a csalást és ámítást kötelességének tekinti, amennyiben az e célt előmozdítja.

További következménye ennek az, hogy a bizantinus e csalásban és ámításban vallásos akaratának egész izzásával hisz.- És ebben az izzó parázsban, a saját kitalálásaiban és ferdítéseiben való intenzív hitben rejlik a szuggesztív hatalom forrása, mert minden hatalmas akarat lenyűgöző, azaz szuggesztív erővel hat és átruházódik másokra is.
Südland itt mint egyik legjobb példát e szuggesztív erőre, az akarat izzására, Bosznia-Hercegovina esetét említi, melyet, mint a korábbiakban megállapítást nyert, a szerbek a múltban sohasem birtokoltak.- Még is láttuk, Spalajkovics miként irt ez országokról.- Georgewitsch egyenesen a "két legvalódibb szerb ország"-nak jellemzi őket, az "egész szerb nemzet etnográfiai szívé”-nek stb.- Bosznia-Hercegovina azonban szükséges egy vallási eszmének, az ipeki patriarchatus birtoklásának megvalósításához, tehát a saját hatalom fokozásához, s ezért hisznek a szerbek benne. És olyan izzóan hisznek, hazugságaikat oly gyakran ismételgetik, hogy végül mások is hisznek nekik.- Ugyanez a helyzet Dalmáciával, Szlavóniával stb.- Itt rejlik a bizánci bűvölet forrása.

Südland ezután különböző példákat sorol fel, majd megállapítja, hogy nemcsak a Monarchia, hanem az egész világ Bizánc bűvkörében áll…Ez a bűvölet mélyen áthatotta a horvátok történetét is és valósággal döntő befolyással volt egész fejlődésükre 1830-tól… A megbűvölt tudomány segítségével a szerbek tetszetőssé tették aspirációikat az egész világ előtt…"

Südland ezután további példák felsorolásával illusztrálja miként váltak áldozatává e bűvöletnek a Monarchia egyes tudósai, politikusai, majd így folytatja:

"És így megy ez az egész vonalon.  Mindig találtak valakit a Monarchiában, aki őket támogatta, előrevitte. Nem volt különbség sem nemzetiségre, sem hivatásra, sem pedig vallásra nézve.- Még maguk a zsidók sem kivételek.- Be kell vallanunk - írja a szerző - hogy nagy véleménnyel vagyunk a zsidók veleszületett politikai ösztönéről.- Hogy mindig egy kissé saját politikát is folytatnak, nem kell tőlük annyira rossz néven venni.- Azonban még ezek, különben oly egészséges ösztönnel megáldott politikusok is csődöt mondanak a szerbekkel szemben az esetek bámulatos nagy százalékában.- Nemcsak, hogy engedik magukat a szerbektől félrevezetni, hanem igen gyakran még szimpatizálnak is velük.  Ezt sohasem tudtuk teljesen megérteni…"

A bizantinusok kiengesztelésére és rokonszenvük megnyerésére a pápáktól kezdve s a Habsburgokon folytatva, egy 400 éven át tartó sziszifuszi munka sem volt képes…Végtelen értékek lettek feláldozva és ebbe a Danaidák hordójába öntve a legcsekélyebb eredmény nélkül.- Nem akartuk egyáltalában észrevenni, hogy a katolikus Ausztria-Magyarország az ortodoxok rokonszenvét természetszerűleg egyáltalán nem nyerheti meg. Azonban a ravasz bizantinusok csalhatatlan ösztönük segítségével felismerték ambícióink téves irányát és minden alkalommal a fülünkbe suttogták. Még nem mutattatok elég közeledést, áldozzatok fel még többet és akkor hozzátok fogunk tartozni…"

A SZERBSÉG IGAZI ARCA.

Südland a továbbiakban még megállapítja, hogy "a szerbség igazi arca az ortodoxia, sot lehet mondani, hogy a szerbség a keleti egyház néppé-vált expanziós törekvése.- A történelem folyamán szolgáltak a bizánciaknak, azonban ezek életbölcseletét és politikai módszereit oly tanulékonyan sajátították el, hogy a végén még a bizánciaknak is kényelmetlenné kezdtek válni.- Amidőn azután 1204-ben Bizánc összeomlott, megszerezték a bizánci hatalom bölcsek kövét, az állami egyházat.- Ez gyorsan hozta nekik a felemelkedést és a korlátlan hatalomratörés szisztémájának megfelelően a szolgák, a szerbek, el akarták nyelni urukat, Bizáncot is. Ezután a törököknek hódoltak jól és sikeresen, oly sikeresen, hogy a törököket is elemésztették.- Ezt mutatta az 1400-1913 közötti fejlődés.- Szolgáltak a Monarchiának is és azt is el akarták emészteni és ez volt az egyik oka a világháborúnak" (Ez is megtörtént. A szerk.)

"Mindig vállalják a faltörő kos szerepét, állandóan azon igyekezve, hogy mind a rohamozótól, mind pedig a megrohamozottól annyit ragadjanak el, amennyit csak tudnak s ők legyenek a nevető harmadik. Tény az, hogy minden uraság eddig drágán fizette meg a szerbek szolgálatait…" (591 old.)

+ + + + + + + + + + +

 
= = = = = = = = = = =
Mindezek után olvasóinkra bízzuk annak eldöntését, hogy Jugoszlávia politikájában mennyire fedezhető fel Bizánc követése.(A szerk. 1951-ben)

 A tömérdek torzító idegen szónak átjavításától elálltam, mivel az idézés szabályai ellen nem akartam véteni. (Botos László)