SZÉCHENYI ISTVÁN UTOLSÓ NAPJAINAK

DOKUMENTUMAI

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN LEVELE AZ AKADÉMIA

IGAZGATÓ TANÁCSÁNAK

A MAGYAR TUDÓS TÁRSASÁG TEKINTETES IGAZGATÓ TANÁCSÁNAK SZÍVES FELOLVASTATÁS VÉGETT A LEGKÖZELEBBI ÜLÉSBEN ALÁZATTAL ESEDEZIK GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN.

Tekintetes Igazgatóság!

A legcifrább szavaknak sincs hitele ott, hol tények bizonyítanak ellenkezőt.

Hogy kormányunk mostani rendszere a magyar nemzetiség igényeivel és érdekeivel szemközt áll, azt a legvakabb is észreveheti. Nemzetiségünk nekünk, magyaroknak pedig becsesb, mint a föld bármily kincse, sőt életünk.

A magyar romok közt a nemzetnek eléggé nem bámulható életerején kívül, szeplőtlen már majdnem csupán az akadémia mutat arra, miszerint nemzetünk kioltva még nincs.

S most még ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkábul forgatva! Fájdalom, igen! Mert hiszen az akadémiai alapszabályok minap leérkezett megváltoztatása legalább saját lelki szemeim előtt, nem egyéb és nem kevesb, mint oly döfés, mely könnyen halálba vezet.

Kimagyarázhatatlan lelki kinoktul gyötörve, egészen elvérzett szívvel, félig temetve – ily aggasztó körülmények közt, kérdem, valjon a magyar Akadémia tekintetében én mit műveljek, mit tegyek, én, ki dicső elődeink útmutatását hű kegyelettel felfogván, szerencsés voltam 1825-ben újra és sikerrel megpendíteni honi nyelvünk magasbra állítását – sikerrel mondom, és jobb sikerrel, mint ők, mert a mély felfogás ugyan sajátunk, de nékem elégséges pénzvagyon is jutott osztályrészül – mely nélkül, fájdalom, a legmagasztosb is oly gyakran eltiportatik, mely tényezőként szinte arra való szolgálandó, miszerint a magyar, kinek jelenét bizonyítja – sajátszerűleg minden hátramaradásibul kibongtakozva az emberiség díszére, az osztrák közbirodalom legbiztosabb talpkövét, s a fejedelmi szék rendíthetetlen sarkalatát képezze, alkossa? Kérdem, még fel se jajduljak, mikor látni vagyok kénytelen én, fejedelmi családunk mint valami baligézet által félrevezetve, népeink éppen legéletrevalóbbját, mely fiatalságánál és kettétörhetetlen zománcánál fogva legdicsőbb kifejlésre képes, nemcsak kellő figyelemre nem méltatja – sőt azt sajátságaibul kivetkeztetni, elzsibbasztani engedi, és ekképp úgyszólván saját maga alatt vágja el a fát.

A tekintetes Akadémiára bízni az ügy eldöntését – amennyiben alapító állásomnál fogva ahhoz nékem is van szólásom --, noha legnagyobb tisztelettel viseltetem mind testületileg, mind egyénileg iránta – nem kívánom, nem akarom, nem fogom; mert még fejem vállaim közt áll, velőm el nem olvadt, és szemem világát a halál köde nem oltja ki – mindaddig arrul, minhez jogom van – minden tanácsot szívesen és köszönettel fogadván – utóljára is bizony csak saját magam fogok határozni. S ugyanis:

Én úgy vagyok meggyőződve, hogy felséges Urunk, a fénykörülsugárzott Ferenc József Császár, előbb-utóbb, de elvégre bizonyosan át fogja látni, hogy a célba vett amalgációja és németesítése a közbirodalmi népeknek nem egyéb, mint a mostani államférfiak észficamlott teóriája és kereső önmisztifikáció; hogy számos, tán legtöbb népei, ha egyszer zivatarra kelnek az idők, mi alkalmasint nemigen fog késni, kifelé gravitálnak, míg a magyarnak nincs a világon rokona, s nincs más hazája, mint a négy folyam közti és a három hegy alatti alkotmányos paradicsom, hogy ehhez képest a magyar jólétét, szerencséjét, boldogságát egyedül dinasztiális és törvényes királyának védpajzsa alatt remélheti keresi, lelheti, és hogy ennélfogva a felséges Császár nemcsak nem fogja tűrni – ha majd egyszer a legproblematikusabb helyzetbe süllyeszték, kellőleg felvilágosítandják lelkét és untatni kezdendik legmagyasb úri kedélyét-, nemcsak nem fogja tűrni, mondom, ha majd ezen idő beáll – mirül én sehogy nem tudok kételkedni --, hogy azon nemzetet gyengítsék, gyilkolják, olvasszák, mellyel lovagi fejedelem, kit szeret ’madarat foghat’, és mely Érte, ha kifejlésének, becsületének, dicsőségének nem engedi útját állni, sőt ily kincseknek hű pártolója, utolsó csepp vérét kiontani mindig kész volt és mai nap is minden pillanatban kész volna és kész lesz.

Én azt szeretem hinni, fiatal fejedelmünk – ha látni és hallani akar, és egyedül saját velejének tanácsát követendi, és egyedül saját szíve sugallása után indul, bizony mondom: Magyarország tekintetében még Corvin dicső korát is homályba állítandja.

Így látván a jövendőt, és bízván a mennyei végzésben, mely nemzeteket, valamint fejedelmeket is hibáikért büntet ugyan, de valamint lelkes népeket meggyilkolni nem enged, mi személyemet és alapító jogomat illeti – a megváltoztatott alapszabályokat, melyekkel kezdettül végig legkevésbé sem tudok megbarátkozni, ha nincs menekülés, s azokat parancsként csakugyan el kell fogadni, vérző szívvel, de lecsépelhetetlen kedéllyel, minden legkisebb megjegyzés nélkül fogadom.

Egyszersmind azonban ünnepélyes óvást teszek, hogy a „Justum ac tenacem propositi virum”[1] dicső elve szerint, én a haza oltárán tett áldozatomnak kamatját azon pillanattul fizetni nem fogom, ha tapasztalni volnék kénytelen, hogy adományom de facto – mert hiszen szép szavakra és ígéretekre bizony én nem adok semmit is – más vágásba szorítattnék, mint az, mely a magyar Akadémia eredeti céljával tökéletesen megegyez, és mely nemzet és fejedelem közti törvény által megerősíttetvén fel is szenteltetett; mely szándékom szerint tudom, hogy örököseim is becsületesen és híven eljárandnak, mikor aztán, ha ezen szomorú eset, bizodalom és minden jó remény dacára, tán mégis bekövetkeznék, én, valamint örököseim az alapító levél értelmében – járulékunkat, a megmérgezett magyar akadémiátul elvonván, valami más hazai célra fordítandjuk, mely célt azonban saját magunk tűzendjük ki, e foglalatosságtul mindenki mást határozottan felmentvén. És e tekintetben csak anyagi erőnek fogunk engedni.

A tekintetes igazgatóságnak

                                                                                       hű szolgája

                                                                                 Gr. Széchenyi István[2]

Felső – Döbling 163

November 6ikán, 1858

*

A fenti cikk megjelent: Diszharmónia és vakság – Széchenyi István utólsó napjainak dokumentumai. Helikon Kiadó, Budapest, 1988. Másolata: Magyarságtudományi Értesítő – Journal of Hungarian Studies 11. sz. 25. old.

DOCUMENTS OF ISTVÁN SZÉCHENYI’S LAST DAYS

COUNT ISTVÁN SZÉCHENYI’S LETTER TO THE

DIRECTORY OF THE HUNGARIAN ACADEMY OF SCIENCES[3]

COUNT ISTVÁN SZÉCHENYI SENDS THIS LETTER OF SUPPLICATION TO THE DIRECTORY OF THE SCIENTIFIC SOCIETY

TO BE READ AT ITS NEXT MEETING.

Honorable Directorate!

Even the most fancy words have no value when the facts prove to the contrary.

Even the completely blind can see that our present government is against the best interest of the Magyar people. Our national life is more important than any worldly treasure, even our lives for us Hungarians. Among Hungarian ruins nothing else remained intact other than her admirable power to live and it is the Academy, which shows that this life is without blemish and it is not extinguished.

And now even this last truly Magyar institute is about to be turned upside down! It is a pity, yes, it is happening! The newly hatched rules of the Academy, which I received recently, are nothing more and nothing less in my eyes than a stabbing wound which leads easily to death.

In such dire circumstances what can I do now, when I suffer indescribable spiritual pain, my heart is bleeding and I am half buried? [4]  What can I do on behalf of the Academy now, I, who followed the example of my glorious ancestors with reverence and my fortune helped the cause of our language in 1825 with success, with greater success than they – since not only was I blessed with great understanding, but sufficient material assets too, without which – it is a pity – the most noble is often crushed even though – as the present shows – the Magyar can lift herself again out of the mire and may adorn again mankind and may also form the most solid base of the Emperor’s chair? I am proposing the question: may I not even call out in pain when I am forced to see that our imperial family is lead astray by some misguided prejudice and does not pay any attention to, or even willfully lets the Magyar life force shrivel away since it is forced to give up its own characteristics; this is done even though the young vigor of the Magyars is very much present and the ruling family does not even realize that it cuts the tree from under itself by these deeds.

The honored Academy will decide in this matter – even though as a founder I have some influence in this matter – and even though I hold the individuals and the institution itself in high regard – I do not desire, while my head is between my shoulders, my brain has not melted, and the light of my eyes has not been extinguished – thanking all advice – that I should decide this matter finally, because:

I am convinced that our lord, the luminous Emperor Franz Joseph, will realize sooner or later that the amalgamation and Germanization of the people in his Empire is none other than the crazy theory of the present statesmen, which is nothing but bitter self-mystification and so most, if not all the people of the Empire will look for a way out when a storm arises. Among all these, the Magyar has no relatives on this world, has no other home than the constitutional Paradise between the four rivers and three mountains, where she seeks to reach her abundance, good fortune, happiness under the protection of her dynastic and legitimate King.  Therefore, the honored Emperor will not suffer – since he was permitted to sink into the most problematic situation, his soul will be enlightened and his most honored mood will be bored enough, -- he will not suffer when this time comes – which I cannot doubt – that they weaken, murder, dissolve a nation which would even ‘catch a bird’ for the Emperor if he does not stand in the way of her growth, honor, glory, since the Magyar was always a good steward of these values and was always willing to shed her last drop of blood in the past as in the present and future too to preserve these values.

I would like to believe that if our young Emperor – if he wants to see and hear – will listen only to the advice of his own brain and heart, and then he could even surpass the glorious days of Corvin.[5]

I see the future in this manner and trust in the decree of Heaven, who punished nations and Emperors too for their sins, but never lets people full of life be murdered; where my person and my rights as a founder are concerned, the changed charter – with which I could not agree from the beginning – if there is no escape, and I have to accept it as an order, and with a bleeding heart, but unchangeable spirit I shall comply without the slightest comment.

At the same time I give a solemn warning that, according to the noble ideal of "Justum ac tenacem propositi virum", I shall stop paying the interest on the gift I bestowed and sacrificed on the altar of my homeland, from that moment on, when I would be forced to notice that my gift is de facto, since I do not attach any importance to nice words and promises and, if the Academy is forced to proceed on a path which does not totally comply with its original goals and which was agreed upon as law between the nation and the ruler and was sanctioned too.  I know that my plans will be followed by my inheritors honestly and faithfully and, should this tragic case come about against all trust and good hope, I and my inheritors shall withdraw our portion as stated in the foundation letter from the poisoned Academy and we shall use this to some other effort in our homeland which goal shall be set by ourselves, and everyone else will be definitely relieved from these activities. In this respect we will yield only to material forces.

Faithful servant of the governing body

Count István Széchenyi

Upper Döbling 163

November 6th, 1858[6]