SZÉCHENYI KELL!
Mindennapi imádságaink közt, amelyek a magyar költészet kincsestárában vannak lefektetve, különösen kedves számomra Arany Jánostól a „Széchenyi emlékezete”. Pátosza több, mint egy évszázad után is megmaradt magasztosnak, nem vált sem üressé, sem zavaróvá.
Tömör utalásai helyenként magyarázatra szorulnak, különösen a felnövekvő új nemzedék számára; nagyon remélem, hogy iskoláink újból megadják a szükséges magyarázatot. Újból, mert Széchenyiről sokáig nem illett beszélni. Sohasem volt egészen világos előttem: miért? Ma ismét divatba jött, és ha újra kiadott (vagy könyvtárunk mélyén régóta őrzött) írásait olvassuk, még kevésbé érthető, miért kellett hallgatni róla. Deákról is, Wesselényiről is, néha még Eötvösről is. Kossuthból is inkább a fiatalt emlegették, nem az érett öreget, aki megértette, hogy nem szétrúgni kell, hanem összekapcsolni a Duna menti népeket. Ha idejében odafigyel valaki Wesselényi „Szózat"-ára, jobban felméri a veszélyt, aminek nekirontott.
De nem a múltról akarok szólni, amin úgysem változtathatunk, hanem a jelenről meg a még irányítható jövőről. Így fogalmazza ezt Arany a Széchenyi-ódában:
Mert élni hogyha nem fajulva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga...
Itt érzem a veszedelmet: hogy korunk a fájdulva tengés korszaka, a vegetálás kényszerű öncéllá válik az olcsó idő hasztalan sokában. A szellem kifullad abban a loholásban, amit a puszta létfenntartásért folytatunk. Megint egy kiváltságos kisebbség éli a fényűző látszatéletet, amely mögött az egyre egyformábbá sivárosodó többség beéri azzal, hogy egyelőre még degeszre tömheti a bendőjét, mesterségesen egyhangúsított műanyag ételekkel. Szellemi tápláléka ugyanilyen műanyag, papírmasé kultúra, amit ömlesztve kap, gond-e, ha futball-pályára és diszkóba menekül előle.
Senkitől sem kívánnám elvenni azt az örömét, hogy zabáljon (amíg van mit), rekedtre ordítsa magát a sport-pályák lelátóján, eksztázisban rángatóddzék az immár súlyos zajártalommá vált zene ütemére. Magánügy, tompítsa az agyát és tegye tönkre a hallását ki-ki kedve szerint, joga van hozzá, hiszen itt szabadság van. De amikor már nem néhány szektányi magánőrült halad ezen az úton, hanem errefelé tart egy nemzedék, talán egy egész nemzet, alkoholizmussal, agresszióval, kóros elhízással és maximális öngyilkossági aránnyal súlyosbítva, és a tömegtájékoztatási eszközök is készséggel szolgálják ezt az igényt, akkor feldöbben a kérdés bennem: ez volna a vérben, érben vidám keringés, amely a szebb jövendő biztos záloga? No nem.
Vállalva a veszélyt, hogy korszerűtlenné vált öreg hülyének tekintenek, kinyilatkoztatom: ez a decibelekben és kalóriákban kifejezhető életmód nemcsak levegőszennyeződéshez, hanem lélekszennyeződéshez is vezet. És tudomásul kell vennünk, hogy a szennyeződés kifejezés eufemisztikus: azt a látszatot kelti, mintha a folyamat magától menne végbe, tehát mindenki ártatlan és áldozat, holott erről szó sincs. Ahol szennyeződés van, ott valakik szennyeznek, szándékosan, tudatosan és felelőtlenül. A lelki szennyezésnek kell gátat vetni.
Tudom, kicsinyek vagyunk ehhez. Széchenyire volna szükség.
Gyermekkorom óta tudom, hogy Széchenyi hiányzik nekünk, és egyre jobban. Meg Wesselényi, Eötvös, Teleki, Deák. Váteszeink voltak azóta is, Ady például megmondta, hogy nekünk Mohács kell, és vele együtt az ország beletörődött abba, hogy ha van Isten, ne könyörüljön rajtunk, mert veréshez szokott fajta vagyunk. De talán mégis inkább Kölcseynek volt igaza, aki azt kérte: könyörüljön rajtunk, hisz megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nekünk nem Mohács kell, volt abból már elég, hanem Széchenyi. De honnan vegyük? (Lehet, hogy itt jár köztünk, csak nem jut szóhoz).