Botos László

 

Út a Trianoni Békeparancshoz

 

17.  Fejezet

 

 

SZEMTANÚ A BÉKEÉRTEKEZLETEN

 

 

Magyarország ellen az egyik vád Trianonban az volt, hogy mi idéztük elő az első világháború kitörését. Ezért háborús bűnösnek nyilvánítottak, és mint ilyet, súlyosan büntettek. Ugyanakkor a trianoni határozathozatal közvetlen körülményei, a kulisszák mögött végbement események – a szalonokban és a szállodaszobák mélyén, alkoholos mámorban, szép asszonyok ölelése közben szőtt intrikák  – a nyilvánosság előtt rejtve voltak. Titkos egyezmények, politikai határozatok jöhettek létre, mert a sajtót lefizették. A félrevezetett, befolyásolt, megvesztegetett, tudatlan politikusok, akiket a pánszlávizmus maguk mellé állított, létrehozhattak bármilyen igazságtalan döntést. Így nem csoda, hogy az ugyancsak félrevezetett, vagy fel nem világosított tömegek még támogatták is javaslataikat. Ez volt a valóság, nemcsak a francia nép körében, hanem Európa-szerte. Ha tudatában lett volna a köznép annak az adathalmaznak, amely a cári Oroszország megszűnése után a cári levéltárból napfényre került, a trianoni döntés sohasem valósul meg.

                Henri Pozzi (1879-1946) Clemenceau és a francia kormány szolgálatában dolgozott 25 éven át a párizsi rumán követségen. Két éven keresztül minden jegyzék, okirat, tanácskozás az ő jelenlétében történt. Tíz éven át az Agence des Balkans híradási ügynökség minden anyaga az ő kezén ment át. Francia politikus és diplomata, akinek minden titkos határozatról tudomása volt. Tanulmányozta Oroszország szerepét az első világháború előkészítésében. Munkája, mondanivalója hiteles, mert Pozzi, kormánya képviseletében személyesen is részt vett a trianoni tárgyalásokon. Rövidesen rájött a csalásra, és volt bátorsága kinyilvánítani, hogy az „Egyesülés vagy Halál” pánszláv (szerb) titkos szervezet, – amely a szarajevói merényletet elrendelte – célkitűzéseit a belgrádi orosz nagykövet, Báró Hartwig támogatta. Az igazságnak igaz szószólója volt, még akkor is, amikor a rácok vérdíjat tűztek a fejére. Pozzit nem lehet német, osztrák vagy magyar szimpatizánsnak kijelenteni, mert írásának minden mondata elárulja francia hazafiságát és elfogulatlanságát.

            A pánszláv területszerzés, mint a cári Oroszország terve, ismeretlen volt a francia nép és annak kormánya előtt. 1892. augusztus 8-án írták alá az első orosz-francia katonai egyezményt. Ez lényeges előrehaladásnak számított az oroszok részéről, mert alkalmat adott a német befolyás ellensúlyozására, és a titkos pánszláv eszme terjesztésére, melynek a célja a Kárpát-medence, az Égei-tenger és a Földközi-tenger népeinek bekebelezése. Franciaországnak szintén nagy elvárásai voltak ez egyezménytől. Franciaországnak 1914-ig, tehát húsz éven keresztül, három alkalommal sikerült megakadályoznia, hogy Oroszország Ausztriát megtámadja. 1905, 1908 és 1912-13-ban Franciaország ezt meg tudta tenni, mert politikája a béke fenntartásán nyugodott. 1913-ban, Sazonov, a cári Oroszország külügyminisztere, táviratot küldött a franciáknak: „Az orosz kormány már eleve elutasít minden békéltető kísérletet Bécs és Belgrád között.”[1] A balkáni háború idején, amikor Ausztria elfoglalta Bosznia-Hercegovina területét, 1908, 1909 és 1912-13-ban, az orosz pánszlávisták még nem voltak készek a támadásra. Készülődtek, és várták a megfelelő időt. A pánszlávistáknak 1914-ben Gavrilo Princip cselekedete volt a jel a támadásra. Amikor az oroszok, Ausztria ellenében, a szerbek támogatására siettek, a franciák és talán az egész akkori világ úgy tekintette ezt az orosz beavatkozást, mint egy lovagias cselekményt.

            1892-es orosz-francia egyezmény kiemelte, hogy háború esetén az oroszok teljes katonai erejükkel a németek ellen vonulnak. Ezt az egyezményt tíz éven át minden évben felújították. Kihangsúlyozott tétele volt, hogy Oroszország Ausztria ellen támad, segítve a franciákat. Olaszország ellen abban az esetben, ha Olaszország a német oldalon kötelezné el magát. Az oroszok megtörték ezt a szerződést, amikor Ausztria ellen támadtak teljes erővel és nem Németország ellen. Raymond Poincaré, francia miniszterelnök nyomást gyakorolt az oroszokra, hogy a németeket támadják Ausztria helyett, de eredménytelen volt a próbálkozása, mert ők a Duna-medence meghódítását tűzték ki célul. Sazonov válasza Poincarének: „ . . . mihelyt megsemmisítették a galíciai-osztrák haderőt, teljes erejükkel Németország ellen fordulnak.”[2]

            Az orosz kormány vakmerő hazugságokkal próbálta takargatni Monarchia-ellenes politikáját, a Rumániával kapcsolatos tárgyalásokat és a titkos pánszlávista mozgolódást. Amikor Franciaország megpróbált külön békeegyezményt kötni a Monarchiával 1914-ben, Sazonov közbelépett: „Nem! – mondotta. – Szó sem lehet különbékéről! Semmi áron sem. . . . Soha! Ausztria- Magyarországot fel kell darabolni, és meg kell semmisíteni. . .” (Pozzi, 16)

            Poincaré írja: „Miklós nagyherceg kiáltványt adott ki, amelyben felhívja a Monarchia népeit, hogy rázzák le a Habsburg-igát, és valósítsák meg végre nemzeti törekvéseiket. Ugyanebben a szellemben azt tanácsolja az orosz kormány Romániának, hogy foglalja el Erdélyt. – Bukovina megszállásához pedig orosz csapatok segítségét ajánlja fel. . . ” (Pozzi , 17) Láthatjuk a kidolgozott terveket, amelyek súlyosan estek latba a döntést megelőző időben. Poincaré egy táviratban Maurice Paleologue-nak írja: „. . . Nem engedhető meg, hogy Oroszország önhatalmúlag határozzon, – Anglia és Franciaország előzetes hozzájárulása nélkül.” [3]

            1917. januárjában „Az orosz kormány arról értesítette a francia kormányt, hogy a minden fronton győzedelmes Németország különbékeajánlatot terjesztett eléje, amelyben olyan előnyöket biztosított Oroszországnak Közép-Európában, a Balkánon és a Keleten, hogy a cár, valamint polgári és katonai tanácsadói azt mindenképpen elfogadni kénytelenek.” (Pozzi, 18) Amikor Clemenceau tudomást szerzett a titkos távirat szövegéről, és így meggyőződött arról, hogy Oroszország átállt az ellenség oldalára, így kiáltott fel: „Csapdába kerültünk! Senkinek sem szabad róla beszélni. Az országnak mit sem szabad a dologról megtudnia!” (Pozzi, 18) Az országban valóban senki sem tudott meg semmit. . . . „Sazonov a német ajánlat ismertetésével egyidejűleg tudatta az alku feltételeit Franciaországgal. Kijelentette, hogy Oroszország hajlandó a szövetségesek oldalán tovább folytatni a háborút – sőt győzelem esetén beleegyezik Elzász-Lotaringia visszacsatolásába és a Rajna balpartjának megszállásába, beleértve Koblenzet, Mainzot és a Pfalzvidéket – kiköti azonban az alábbi feltételeket: Franciaország kötelezi magát arra, hogy a béketárgyalásokon – még az angol és olasz szövetségesek akarata ellenére is – biztosítja Oroszországnak a Magyarországhoz tartozó Ruténföldet, az osztrák Galíciát, Konstantinápolyt és a tengerszorosokat, Örményországot, Kisázsiát és a Szentföldet.

            „E feltételek elfogadása – a többi szövetségessel szemben – az árulással volt egyértelmű, és az orosz egyeduralmat szabadította rá Európára. Bizonyosra volt vehető, hogy ha majd Oroszország – Franciaországgal együttesen – bejelenti ezeket a feltételeket a békekonferenciának elkerülhetetlenné teszi újabb európai háború kirobbanását.” (Pozzi, 19)

            Éles vita után a franciák elfogadták az orosz javaslatot. A választ Philippe Berthelot szövegezte meg. Ugyanekkor Paleologue, az oroszországi francia követ ellenezte a válaszadást: „Franciaország – sürgönyözte Paleologue – nem hódító háborút visel, hanem felszabadító háborút, amely a jog és az igazság nevében fogott fegyvert. . . Angol és olasz szövetségesünk sohasem fog beleegyezni abba, hogy az orosz hatalom a Földközi-tengerig és a Szuezi-csatornáig terjedjen.” (Pozzi, 20) Az orosz cár és Sazonov írta alá az egyezményt, amely így szól: „Elzász-Lotaringia feltétel nélkül francia uralom alá kerül. Határai a régi – 1790-es – határok lesznek, nem pedig azok, amelyeket a bécsi kongresszus szabott meg. A régi lotaringiai hercegség kiterjedését véve alapul, a francia kormány tetszése szerint úgy vonhatja meg a határvonalat, hogy az egész terület vasiparát, valamint a Saar vidék szénbányait visszakebelezze. . . A jelenleg német uralom alatt álló, és a Rajna balpartján fekvő területek közül azokból, amelyeket Franciaország nem kebelez be, semleges ütközőállamot kell létesíteni.” (Pozzi, 20) Franciaország eleget tett az orosz feltételnek, így Oroszország elállt szövetségesének hátbatámadásától.

            Oroszország és Szerbia jó bűntársaknak bizonyultak. Báró Hartwig, az orosz belgrádi nagykövet annyira elmerült a pánszlávizmus hirdetésében, hogy kis híján személyes szerepet vállalt a szarajevói merénylet előkészítésében. Henri Pozzi írja, hogy nem érti: Oroszország miért követelte Franciaország teljes katonai bevetését a háborúba. A cári Oroszország teljes erejéből támogatta Szerbiát, amit eltitkolt a franciák előtt, nehogy emiatt felmondják a szövetséget. A francia kormány állandóan tudatta Oroszországgal, hogy nem támogatja az osztrákok elleni orosz agressziót.[4] (Pozzi, 206)

            A Monarchia felosztásának orosz tervét titokban kellett tartani, mivel tudták, ha ez kitudódik, a francia segítség elmarad. Az orosz és francia szövetség csak akkor jön életre, ha Németország megtámadja Oroszországot. Az orosz politikusok jól palástolták tervüket, és csak egy utat találtak ahhoz, hogy Franciaországot saját oldalukon vonják be a háborúba, az egyetlen út volt a franciák tudta nélküli titkos mozgósítás. Abban biztosak voltak, amikor ők mozgósítanak, Németország hasonlóképpen cselekszik. A francia történészek szerint Oroszország csak július 30-a után, a Monarchia mozgósítása után rendelte el mozgósítását. A valóság az, hogy az oroszok már július 24-én elrendelték a balti és a fekete tengeri flotta mozgósítását. Ez azt jelenti, hogy Oroszország kiprovokálta Németország mozgósítását, amely a franciákat hozta mozgásba. (Pozzi, 25)

            Egyes történészek megpróbálták tisztára mosni az oroszokat, mondva, hogy azért tették ezt, hogy megelőzzenek egy esetleges osztrák támadást. Ez a „magyarázat” nagyon következetlen: egy hajó flotta hogyan tudna ellensúlyozni egy Kárpát-medencei, tehát szárazföldi osztrák támadást? Nagyon is nyilvánvaló, hogy a balti flotta fenyegetés volt a németek ellen. Az oroszok július 28-át ismerik el a mozgósítás hivatalos dátumaként, azonban ez már 24-én megtörtént. E tényt eltitkolták a francia nép és a történészek elől.[5]

            Láthatjuk, az orosz mozgósítás négy nappal előzte meg az osztrák hadüzenetet és öt nappal az osztrák mozgósítást. (Pozzi, 26) Németország július 25-én már tudott az orosz mozgósításról. Az orosz mozgósítás valóságos ideje még most sem ismert a népek előtt, mert így, az oroszok könnyűszerrel Németországra foghatták a háború beindításának vádját. Nem vitás a július 24-i mozgósítás, a Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolása Szarajevóban a rác bandita Gavrilo Princip által, a szerbek monarchia-ellenes mozgósítása orosz uszításra történt, ezért a háború beindításának vádja csakis Oroszországot terheli. (Pozzi, 27) Oknyomozó történészek előtt ismert és tudott tény, hogy a pánszlávista cári Oroszország felelős a háború előkészítéséért és beindításáért.

            1916-ban, a szerbek Ausztriát és Németországot okolták, hogy azok minden áron háborút akartak előidézni. Benes, kiáltványában: „Detruiséz Autriche et la Hongrie”, melyet Párizsban adott ki, Tisza Istvánt hibáztatja azért, hogy Ausztria a háborúba keveredett. E kiáltványban említi, hogy a szerbek csak a cseh szövetséges megsegítése végett léptek a háborúba. Továbbá még azt is állítja, hogy Tisza tudott a szarajevói merénylet előkészítéséről, és azt ő segítette elő. E hazugságot a párizsi szerb nagykövet, Veznics  híresztelte el a Le Temps hasábjain. (Pozzi, 29) Sajnos a tankönyvek, történészek, még annak dacára sem javították ki helytelen adataikat, tanításukat, miután már tudjuk a valóságot. A rumán párizsi nagykövet, Lahóváry bizonyította, hogy nem a németek, hanem a francia külügyminiszter Berthelot volt az, aki visszautasította az osztrák békejavaslatot.

            Angol javaslatra a németek is elfogadták egy nemzetközi értekezlet összehívását, de ez orosz ellenzés miatt nem valósult meg.

            Németország 1909 óta tudott a pánszláv mozgalom nyugat felé való terjeszkedési terveiről, és ez a tény Ausztriát is aggasztotta. Németország felismerte, hogy Ausztria rövidesen belekényszerül egy pánszláv-ellenes élet-halált jelentő háborúba. Ezért Németországnak nem volt más megoldása, mint Ausztria mellé állni. Ugyanakkor Franciaország az orosz oldalon helyezkedett el. Pozzi mondja: nem vitás, hogy a szarajevói merénylet nagyon jó alkalom volt a németnek véglegesen leszámolni ellenségével, Oroszországgal. Ezért javasolták az osztrákoknak Ferenc Ferdinánd megölése miatt a szerbek elleni megtorlást. (Pozzi, 31.)

            Az osztrák követelést a szerbek nem fogadták el, annak ellenére, hogy egy évvel korábban maga a szerb kormány követelte, hogy a bolgárok oszlassák fel a forradalmi Ivan Mihálov féle szervezkedést. Ez időben Németországnak nem volt támadó szándéka. Bíztak, hogy a szerb-osztrák vita megoldódik. Erre nyilvánvalóan következtethetünk, mert ha nem így lett volna, akkor a németek nem adtak volna időt a szerbeknek és oroszoknak, hogy felkészülhessenek.

                Mivel a pánszlávisták ekkor már nyíltan hirdették Ausztria felosztását, Németországnak nem volt más lehetősége, mint egyetlen szövetségesének segítségére sietni a nyilvánvalóan nagyhatalmú Oroszország ellen.

            A felületes figyelő azt a következtetést vonhatja le, hogy Németország kezdte a háborút, csak azért, mert ő támadott először. Nem várta be az orosz támadást, de tanulmányozva a történteket, ma már tudjuk a július 24-i titkos mozgósítás idejét, amely elindította az egész láncreakciót. Mivel Németország támadott elsőnek, a felelősséget a németekre hárították.

            Pozzi szerint, Franciaország mozgósított Németország előtt. A francia mozgósítás hivatalos ideje 1914. augusztus 1, négy óra előtt 15 perc, a németeké délután 5. (Pozzi, 33) Közép-Európában és a Balkánon, a szlávok és németek évszázadok óta ellenségesen tekintettek egymásra.

            Pozzi magyarázata szerint a francia vezetők 1914. augusztus elseje óta tudták, hogy nem Németország, hanem saját szövetségesük, Oroszország és Szerbia felelős a háború kirobbantásáért, míg a félrevezetett francia nép még mindig úgy tudja, hogy a németek voltak az okozói. Nyugat többi népe ugyanígy vélekedik. Oroszország, Franciaország szövetségese nyilvánvaló, hogy felelős a háború kitöréséért, de ezt a francia sajtó elhallgatta, mivel a bűn, a felelősség oly nagy volt. Franciaország hadbalépésének okát saját sajtója elhallgatta! Ez a magyarázat arra, hogy az úgynevezett francia Sárga Könyvből hiányzik e ténymegállapítás, bár ekkor már tudtak az orosz titkos mozgósításról. Arra nem számítottak, hogy Sazonov maga fogja felfedni a valóságot.[6]

Az orosz mozgósítás után Németországnak nem volt más cselekvési lehetősége, mint amit tett. Ezért a felelősség Oroszországra nehezedik. Pozzi szerint, mivel Franciaország előtt ismeretlen volt szövetségesének terve, Franciaország felelőssége a háború beindításáért enyhébb. Az oroszok csak Szerbiával tudatták céljukat.  “Spalaikovics szerb szentpétervári követ, Pasicss szerb miniszterelnöknek: Miniszterelnökség Belgrád, Pasicss részére rendkívül sürgős, titkos!!  Sazanov sürgeti katonai előkészületeinket.  Ovakodni kell nyilvános tüntetésektől. Az orosz előkészületek befejezéséig.  Sazonov tárgyalásai nehezen haladnak Poincaréval és Vivianival.  Mindketten ellenzik, hogy Franciaország tőle távolálló érdekekért vállalja a háború kockázatát.  A francia elnök magatartása Szapáryval szemben megbotránkozást keltett diplomáciai körökben. Sazonov ragaszkodik ahhoz, hogy Franciaország előtt titokban maradjanak katonai előkészületeink.  Befejeződött a szibériai csapatok szállítása Európába.  Mihelyt Poincaré és Viviani elutazik, négy katonai kerület mozgosítását rendelik el.  Sazonov értesülése szerint július 10-én nyujtják át az osztrák ultimátumot. Spalaikovics.” (Pozzi, 56)

Sazonov franciákkal szembeni titkolódzása és ugyanakkor a németek felé a titok felfedése azt a célt szolgálta, hogy a németeket támadásra bírja, és így a háború beindításának vádját is rájuk terelhesse. Azzal, hogy nem tudatta tervét a franciákkal, elkerülte az orosz agresszió megakadályozását, mint 1909. február 27-én, amikor Angliával egyetértésben nem engedélyezték számára Ausztria megtámadását. Tudták, ha Németország tudomást szerez az orosz mozgósításról, hasonlóan cselekszik, és nem lesz elég idő a háború kitörésének megakadályozására. (Pozzi, 51-63)

„Nem lett volna háború, ha Németország nem akarta volna! Egyedül a németek akarták a háborút!” kiáltotta Ernest Lavisse professzor 1915. november 15-én. (Pozzi, 65) Ez a téves megnyilatkozás széles körben elterjedt. „Franciaország még ma is abban a hitben él, hogy Németország tudatosan idézte elő a háborút.” (Pozzi, 65) Az az érvelésük, hogy „ha Németország nem határozta el előre az 1914. augusztus elsejei támadást, mi oka lett volna  olyan őrületes iramban fejleszteni katonai hatalmát?” „Miért fegyverkezett olyan lázasan már 1911-ben, amikor még egyetlen más állam sem tette ezt?” (Pozzi, 65-66) . . . S így tovább, nem törődve azzal, hogy azóta az eltitkolt valóság tisztázódott. Most, 2001-ben nem lehet a legyőzött ellenfelet csak azért felelőségre vonni, mert ellenfél volt. Azt mondják, Németországot semmi veszély nem fenyegette, sem 1911-ben, sem 1914-ben. Úgy tanítják: Németország ellenfelei felkészületlenek voltak, és a németek kezdték meg már 1911-ben a rohamos fegyverkezést, a Monarchiával együtt. Ez az, ami, mint szállóige még mindig elhangzik. Kétségtelen a németek 1911-ben elindult fegyverkezésének ténye, és az, hogy a háborút megelőző időben lázasan fegyverkezett. Ez a hír szentírásként elterjedt, ugyanakkor az ellenfél fegyverkezéséről senki sem beszél. A nép előtt ezt eltitkolták ugyanazok, akik csak a németeket vádolják. Mi itt a valóság? A Monarchiát a háború megkezdése olyan előkészületlenül érte, hogy másfélmillió emberrel kevesebbet mozgósított, mint a franciák, pedig lakosságának számaránya lehetővé tette volna a magasabb számú mozgósítást.  A Monarchia katonai létszáma 2 300 000, a francia 3 800 000. Ezt is elhallgatják, mert döntő bizonyítékként hozható fel az elhíresztelt tények megmásítására.

1914-ben, minden nemzet készülődött egy esetleges háborúra. Franciaország már 1913-ban 1 000 000 000 frankot kölcsönzött Oroszországnak azzal a feltétellel, hogy a francia meglátás szerint erősítenie kell hadseregét. Kihangsúlyozták a németek felé való utak kiépítését. (Bővebben: Századunk Bűnösei, 69) A parancsbéke kihirdetésekor e tényeket elhallgatták, a németeket, és a Monarchiát jelentették ki bűnösnek. A francia történész Raymond Reconly írja, hogy a németek már 1870 óta építették katonai erejüket, háborúra készülve.[7] Semmi kétség afelől, hogy ez valóság, de Pozzi szerint soha senki nem elemezte az okát, hogy miért tette ezt. Pedig a modern oknyomozó történelemírás ezt megköveteli. Pozzi azt állítja, hogy Németország messze le volt maradva a többi nemzethez képest, és ezt a hátrányt akarta behozni. Minden igyekezete ellenére sohasem tudta ezt elérni, mert a háború kitörésekor a fegyverek megosztása a két fél között a következő volt: [8]

	Antant	Központi Hatalmak
Gyalog-hadosztály	191.5	138
Lovas-hadoszály	46.5	22
Könnű-ágyú	10 482	8640
Nehéz-ágyú	684	743
Géppuska	5476	3900
Repülőgép	336	274
Kormányozható léghajó	5	9

 

Augusztus első felében:

[9]	Francia	Német-ország	Orosz-ország	Szerbia	Belgium	Anglia	Ausztria
Hadsereg teljes létszáma	3 844 000	3 822 000	5 000 000	380 000	180 000	125 000	2 300 000
Sorkatona	1 868 000	2 147 000	3 400 000	380 000			1 340 000
Ebből
Gép-puskával	2 200	2 250	2 800	220	120	140	1 720
Tábori ágyúval		5 124	5 550	400	340	270	3 500
75-ös ágyúval	4 000
65-ös ágyúval	128
Nehéz ágyúval	308	575	300	60		90	168
Repülő-géppel	125	200	100		24	66

 

 „Szerbia valóban mozgósított 1914. július 10-től augusztus 7-ig, 675 ezer katonát, 550 tábori ágyúval, 75 nehéz-ágyúval, 350 géppuskával, és augusztustól novemberig az osztrákoktól 240 tábori, 30 nehéz ágyút, 220 géppuskát zsákmányolt. (Mindezt a párizsi szerb nagykövet, Veznics adta az Agence des Balkans-nak, 1914 novemberében.)” [10] Az itt felsorolt adatok megdöntenek minden olyan célzatos híresztelést, hogy a háború a Szövetségeseket felkészületlenül érte. Hogy mi késztette Németországot a fegyverkezésre? Meggyőződött arról, hogy diplomáciailag elszigetelődött, és politikailag körbefogták. Ezt az elszigetelést VII. Edward, Delcassé, Sazonov és Poincaré idézték elő. Orosz sugallatra létrehoztak egy német- és osztrákellenes szövetkezést Oroszország, Rumánia, Szerbia, Montenegró és a Monarchia szláv nacionalistáinak egyesülésével. (A második világháborúban ugyanez volt a helyzet, mert Németország fegyverkezése a következőkben arányult a Nyugati Hatalmak fegyverkezéséhez:)[11]

 

Fegyveres erők, Fegyverzet		Nagy-Britannia	Franciaország	Szovjetunió	Németország
Katonai repülőgép db.	1932	445	400-nál kevesebb	2 595	36
	1939	7 940	3 163	10 382	8 295
Hadsereg fő	1932	192 000	Kb. 350 000	562 000	100 000
	1939	237 000	500 000	1 900 000	730 000

 

Szerbia 1912-13 évi politikai győzelme és megerősödése nagy veszélyt jelentett Ausztriára. Ha Ausztria elbukott volna a szerbekkel szemben orosz segítséggel, ez veszélyeztette volna Németország jövőjét is. Németország fegyverkezett, de nem Franciaország ellen vagy a világhatalom megszerzése érdekében, mint ahogy ezt állandóan hangoztatták, és hangoztatják még ma is, hanem azért, hogy visszaverhesse a közelgő pánszláv veszélyt. A győztesek ezt is elhallgatják. Erről még most sem szabad szólni, mert kitudódna a győztesek bűnössége. 1913 januárjában nyilvánvalóvá vált, hogy szinte lehetetlen kikerülni a szláv támadást. Az első világháborút megelőző időben a francia szövetséges Oroszország ugyanúgy befolyással volt Franciaország külpolitikájára, mint Ausztria Németországéra. Pozzi kijelenti: sajnálatosképpen ebben a kritikus időben az osztrákoknak nem volt egy kimagaslóan jó vezéregyénisége, és Németország tévedést követett el azzal, hogy megengedte Ausztriának, hogy külpolitikáját diktálja, amely rossz irányba vezette őket. Ugyanúgy, a franciák hagyták magukat az orosz által vezérelni. Népvéleményezést ez időben figyelmen kívül hagytak, ezért nem ellenőrizték a sajtópropaganda valóságát sem. Azok, akik ismerték az igazságot, féltek előjönni vele. Eljött az ideje annak, hogy fény derüljön az igazságra. Újabb kutatások felszínre hozták a korábban zárolt adatokat. A mi feladatunk, hogy végre kitudódjon a valóság, kik okozták milliók halálát.

1913-ban írták alá a Belgrád–Bukarest–Szt. Pétervár Egyezményt, amely érthetően nagy félelmet váltott ki Ausztriában. Az volt a kérdés, hogy háború legyen, vagy engedjék a nagy szláv állam kialakulását, közvetlenül a határok mellett. Európai politikai körökben az a nézet terjedt el, hogy a Monarchia által javasolt békeajánlat „veszélyes”. Nem említették a pánszláv, osztrákellenes cselekedeteket és követeléseket.

A szlávok a sajtóban kifejlesztettek egy nagyon élénk osztrákellenes propagandát, melynek szervezője Izwolszky, francia-orosz nagykövet volt, kinek sikerült a franciákat az osztrákok ellen hangolnia. „Azon igyekszem, hogy személyesen is befolyásoljam naponta a legfontosabb újságokat: a Temps-t, a Journal de Débats-t, a Matin-t, az Écho de Paris-t”[12] írta Izwolszky Sazonovnak 1912. december 5-én. „Ebben az időben, különösen a Temps „új” álláspontját kell kiemelnem. Négy évvel az események előtt még osztrákbarát tendenciájával tűnt ki. Most már Tardieu harcol hasábjain az osztrák politika ellen.”

 A sajtó támadta az osztrák intézkedéseket, melyeket kénytelen volt saját védelmében beiktatni. Az intézkedésekre a belső rend megtartása érdekéven volt szükség. Az orosz-szerb támogatást viszont úgy tálalták, mint igazságos cselekményt.

1913. február 26-án Izwolszky jelentette, hogy a pénzt, melyet kapott, a Le Temps, L’Éclair, L’Echo de Paris újságok szolgálataira fordította.[13]

Pozzi írja, hogy 1914. júliusában, a fent említett újságok félrevezették a francia parlamentet és a népet, amikor azt állították, hogy a háború már elkerülhetetlen.

1914. január 1-én Take Ionescu mondta Poincaré-nek: „Az osztrák tábornokok panaszkodnak, hogy Berlin nem engedi őket Oroszország ellen harcba vonulni, holott biztosra veszik, hogy néhány héten belül egész Szentpétervárig jutnának el.”[14]

Take Ionescu 5000 frankot kapott havonta Sazonovtól a pánszlávisták érdekében kifejtett szolgálataiért. A Balkán támadó magatartása egyre erélyesebb lett, ezért Ausztria hét hadtestet helyezett Bosznia, Horvátország és Dalmácia területeire a forradalom kitörése ellen. Ez a hét katonai hadtest 11 orosz hadtesttel és 300 000 fegyverzett orosz katonával állt szemben. Oroszország katonai készenlétbe helyezte magát. Az is mutatja, hogy a Monarchia még nem volt felkészülve, mert az általános 130 emberből álló lovas század helyett Ausztria lovas százada csak hatvan létszámú volt. Ez azt bizonyítja, hogy az oda rendelt karhatalom csak a rend fenntartására szolgált, és nem volt támadási szándéka.[15]

Pozzi írja, hogy ekkor még a franciák igyekeztek a békét megteremteni a szerbek és osztrákok között, mert tudták azt, ha szükség lesz, Németország segítséget fog nyújtani szövetségesének, ez pedig orosz beavatkozást hozna maga után, ami már világháborút idézhetne elő.

1913. január 11-én a németek rumániai nagykövete, Waldhausen e táviratot küldte: „Az orosz kémek és titkos megbízottak száma Romániában néhány hónap óta hallatlanul megnövekedett. Valamennyien arra összpontosítják erejüket, hogy az országot Ausztria ellen lázítsák. Mit akarnak ezzel elérni? Nagyon szeretném tudni. . .”[16]

Egy másik távirat: „A romániai orosz propaganda már majdnem elérte – ahogy azt román barátaim mesélik –, hogy Románia elszakad a hármasszövetségtől. Ez az orosz propaganda a nép minden körébe beférkőzött.” [17]

A bécsi és berlini titkos levéltárból megtudtuk, hogy egyes francia politikusok milyen elkötelezetten támogatták a szerb és orosz ügynököket. „Amilyen mértékben erősödik Románia ellenséges hangulata Ausztria-Magyarországgal szemben, annál világosabban látjuk, hogy ez az ellenszenv az orosz ügynökök tevékenységének tulajdonítható. Ezeket az ügynököket az orosz követ és Blondel francia követ is lelkesen támogatják. Ez utóbbi különösen nagyon tevékeny, és sikere van . . . Ha az oroszok még nem is rokonszenvesek a románok előtt: azt már minden esetre elfelejtették Oroszországnak, hogy megfosztotta Romániát Besszarábiától. Most mindenki várakozással tekint Erdély felé.”[18]

A franciák osztrák nagykövete, Dumaine, aki nagy pánszláv-szimpatizáns volt, lehűtötte az alakuló német francia közeledést. E tevékenységet megint csak elhallgatták a nép elől, és az események tovább sodródhattak a háború felé. Pozzi mondja: „Izwolszky, Sazonov, Raffalovic, Hartwig, Chebeko és Witte egy húron pendültek Veznics, Bratianu, Take Ionescu, Pasics, Avarescu és Jovanovics kollégájukkal, akik Párizsban szolgálták a szláv érdekeket.” (Pozzi, 106)

„Ma már tudjuk, hogy ennek a diplomata társaságnak a szövetkezése vezetett a háborúhoz.” (Pozzi, 106)

A francia kormány nem tudatta a néppel az orosz követelést, az orosz háborús felkészülést és az ultimátumot, amit Franciaországnak adtak, amely szerint, ha nem fogadják el az orosz javaslatot, akkor német szövetségessé válnak. A francia politikusok, a kedvezőtlen megnyilvánulástól félve, ezt is elhallgatták, és vállalták a hazugságáradatot, a háború beindításának vádját pedig az osztrákokra és a németekre hárították. Július 20-án az egységes francia sajtó mind az „ártatlan” Szerbiáért szállt síkra, megint csak elhallgatva a Szarajevó-i merénylet okát. (Jel a háborúindításra.) (Pozzi, 108) André Tardieu, a Le Temps egykori tudósítója, későbbi francia elnök, tudott az orosz mozgósításról, de hallgatott. Oroszország elérkezettnek vélte az időt, régi vágyának megvalósítására, a nyugati terjeszkedésre. Az utolsó hatvan év alatt már két alkalommal, 1855 és 1878-ban, megpróbált a pánszláv elmélet terjesztésével, Kárpát-medence belsejébe kerülni. E cél megvalósításához, Szerbiának és Oroszországnak szüksége volt a franciák pénzügyi és fegyveres támogatására. Így Franciaországot lehet, és kell okolni azért, hogy belement egy olyan imperialista, hódító háborúba, amely hazugságokra épült, és amelynek következtében emberek millióinak kellett meghalniok. A franciáknak nem volt annyi becsületük sem, hogy amikor rájöttek, hogy rászedték őket, megálljt kiáltottak volna, megpróbálni javítani a helyzeten, ehelyett folytatták hazug harcukat, vádolva Ausztriát, Németországot és Magyarországot. Beismerik-e valaha bűnösségüket, kijelentve aTrianoni Békeparancs igazságtalanságát és szükségtelenségét? Fogják-e valaha is hirdetni a trianoni határok kiigazításának igényét?

Kell beszélnünk a megvesztegetett sajtóról is. A sajtó formálja a közösség véleményét, és tényező a nemzet politikai nézetének kialakításában is. Kezdetben a francia hivatalosok féltek a nagy kockázat miatt, melyet az orosz cár vakmerő mesterkedése idézett elő. Az oroszoknak nagy szükségük volt a francia szövetségre, ezért elhatározták, hogy a francia népet saját oldalukra állítják, ha esetleg a francia kormány, amely a kezdetben bizonytalan volt a hováállásban nem fogadná el a szövetségesi együttműködést, és esetleg megint megakadályoznák céljuk elérését, mint azt tették 1909, 1912 és 1913-ban. Izwolszky, a francia orosz nagykövet a sajtón keresztül befolyásolta a francia minisztereket. Pozzi szerint, Izwolszky öt éven át dolgozott ezen. Legyűrve sok nehézséget, sikerült neki. „Tardieu készséggel ajánlotta fel, hogy tollát szolgálatomba állítsa.”[19]

Az 1918-as bolsevik forradalom következtében megismertük a lefizetettek névsorát, akik árulókká váltak. Ezek: Gaston Calmette, Le Figaro; Auguste Gauvin, Radical;, Henri Letellier, Le Journal des Débats; Charles Humbert, Le Journal, La République Francaise, Le Matin, L’Echo de Paris, L’Éclair;  André Tardieu, Le Temps. (Pozzi, 135)

Poincaré tudatta Oroszország gazdasági minisztere képviselőjével, Davidov-val, hogy egyes francia miniszterek segédkeztek Izwolszkynak szétosztani az orosz rubelt azok között, akik írásukkal jó szolgálatot tettek Oroszországnak. [20]

Pozzi így ír: „A legnagyobb újságok . . . merész álhíreket közöltek, és felháborító hazugságokat terjesztettek. Ez azért volt baj, mert Franciaország legolvasottabb és legmértékadóbb körei éppen ezeket a kitűnően szerkesztett lapokat olvasták. Eszükbe sem jutott, hogy megbízhatóságukban kételkedjenek. Híranyagukat az összes vidéki lapok is átvették s így a lelkiismeretlenül terjesztett álhírek az egész ország közvéleményét átitatták. Így váltak a hazugságok a jóhiszemű polgárok, nyugdíjasok, munkások és parasztok tömegeinek úgyszólván evangéliumává.” (Pozzi, 136) Ezért írta Izwolszky Sazonovnak, „Hála Istennek – írja – nem kell többé küzdenem a francia közvélemény azon meggyőződése ellen, hogy idegen érdekek sodorják a háborúba. . . ”[21]

Az itt történteket Raffalovic magyarázza meg a legérthetőbben. „Hála a párizsi sajtó utálatos megvesztegethetőségének – 1909-től a cárizmus bukásáig – az olvasóközönség bizalmát élvező lapokban egyetlen olyan politikai, gazdasági, pénzügyi vagy katonai cikk sem jelent meg, amely leleplezte vagy meghiúsította volna Oroszország terveit.” (Pozzi, 137) Ugyanakkor a megvesztegetett sajtó, állandóan az egekig dicsérte Oroszország és Szerbia érdekeit. Azért is volt olyan nagy sikerük, mert e neves lapok – állítólagosan – levelezést tartottak fenn Európa különböző városaival és a különböző európai városok cikkeit, tanulmányait úgy közölték, mintha azok valóban onnan is jöttek volna. Pedig legtöbb esetben e cikkek a pánszlávista hivatalokból, maffia központokból jöttek. „Többször láttam saját szememmel” – írja Pozzi – „hogy André Tardieu, Eugene Lantier vagy Edgar Roels a két diplomata kimondott utasítása szerint szerkesztette az összes híreket.”(Pozzi, 137) A pénz elhallgattatott minden igazságot, és ez a befolyás még mindig tart.

1934-ben a párizsi sajtó támogatta azt a híresztelést, hogy németek, magyarok és olaszok a háború beindításának bűnösei. 1934 novemberében, a Le Temps idézte egy „budapesti levelező cikkét”, amelyről aztán bebizonyosodott, hogy hamisítvány, mert az újságnak nem volt levelezője Budapesten. Ennek ellenére cikkek jelentek meg a Le Temps hasábjain „Magyar Levelek” cím alatt. E hasábok kedvelt olvasmányokká lettek, pedig egyetlen cikk sem Magyarországról származott, hanem Prágából, George Marot-tól az Europe Central főszerkesztőjétől, mely újság Benes félhivatalos lapja volt. (Pozzi, 140)

Pontos ismeretünk van Szovjetunióból arról, hogy a pánszlávisták hogyan és mennyit fizettek a francia sajtó lefizetésére. 1904-ben a sajtó 935 785 frankot; 1905-ben 2 014 161 frankot, 1905 és 1911 között 7 894 360 frankot; 1912-ben 882 140 frankot; 1913-ben 1 102 500 frankot. A felsorolt összegekből 374 000 frankot Izwolszky személyesen adott át egy borítékban. 1914-ben 1 025 000 frankot kaptak. 1915-ben 931 000 frankot; 1916-ban 1 153 225 frankot; ebből 100 000-et kapott az Agence des Balkans. 1909 és 1912 között Szerbia 275 000 frankot adományozott a franciáknak abból a pénzből, amelyet Oroszországtól kaptak. Ebből a pénzből a Le Journal des Débats és Le Temps együttesen 150 000 frankot kaptak. 1913-ban megvesztegetésre is kaptak 700.000 frankot, ebből 237 000 frankot a Le Temps és L’Agence des Balkans kasszírozott be. 1914-ben a 760 000 megvesztegetési frank-ból 437 000 a Le Temps és L’Agence des Balkans-hoz vándorolt; 45 000 frankot kapott a Le Figaro és 15 000-et a Le Radical. Ugyanekkor 50 000 frankot a Le Journal igazgatója, Charles Humbert zsebelt be, míg 60 000 frankot kapott Le Journal des Debats. (Pozzi, 140-141 old: Stefanovics táblázat) A párizsi szerb ügynök nyilatkozata szerint a fent említett vesztegetési összegek a béketárgyalások ideje alatt megtízszereződtek. A szerbek, hogy megkaphassák Fiume kikötővárost, a Le Temps-nek fizettek 3 millió frankot. 1932. augusztusában, a jugoszláv párizsi sajtó központ – 20, boulevard de Courcelles –, 6 millió dinárt kapott. A belgrádi kormánynak ekkor 25 millió frank (60 millió dinár) állt a kül- és belügyminisztérium rendelkezésére, szerb propaganda célokra. (Pozzi, 142) Csehszlovákia majdnem a kétszeresét használta erre a célra, mint amit Jugoszlávia. Itt nem számítjuk azt az alapvető összeget, amelyet a kisantant államok gyűjtöttek össze Genfben, 1934-ben, melyet Benes intézett. „Húsz évvel ezelőtt az orosz „borítékokat” négyszemközt továbbították rendeltetési helyükre.”[22]

1934 óta csak annyi volt a változás, hogy a pénz most nem Oroszországból és Jugoszláviából jön, hanem a Szovjetunióból és a kisantant államokból. A pánszláv törekvés titokban fennmaradt az utód-államok soviniszta államintézéseiben, és ezért a magyar határt kiigazító törekvés eredménytelen maradt. Ma a pánszlávista mozgalom nem olyan nyíltan működik, mint a múltban, de azért felismerhető a orosz Milosevic-féle támogatásban.

A szlavofilek létrehozták az Agence des Balkans kiadóvállalatot, amely egyik ága volt a Le Temps napilapnak. A két szervezet összehangolva dolgozott. Ha javaslatukat el akarták fogadtatni a néppel és a cikk túl hosszúra sikerült, akkor elosztották a szöveget a két kiadó között. Megállapíthatjuk, hogy kik voltak az igazi háborús bűnösök. (Pozzi, 145) Ezek a tudósítók, pénzért tudatosan hamisítottak és szétrombolták Európa egyik legősibb nemzetét, Magyarországot, amely védte Európát egy évezreden át. Pozzi így ír: „Csak undort és megvetést érezhetünk, ha a világháború kitörésétől számított egy évre visszamenőleg átlapozzuk „Le Temps” –„Le Journal” – „L’Éclair”—„Le Matin” – „Le Journal des Debats” – „L’Echo de Paris” és a „Figaro” számait. (Pozzi, 146)

Tardieu 1914. március 11-én tartott bukaresti előadásának már a címe – „Erdély: Románia Elzász Lotaringiája” – kihívás volt Ausztria részére. Tardieu ezzel az előadással az oláh sovinisztákat és imperialista csoportot akarta meggyőzni az orosz és szerb pánszlávista mozgalom támogatására. Izwolszky és Veznics beavatták Tardieu-t és Sazonovot a belgrádi Fekete Kéz terveibe. [23] Tudták, a háború beindítása csak napok kérdése és Tardieu mindent elkövetett, hogy a kitöréskor Rumánia az orosz és szerb oldalon legyen.

Tardieu, a francia külügyiminisztérium szószólója nagy hatással volt a rumánokra, mert rajta keresztül az oláhok támogatást éreztek Ausztria Magyarországgal szemben. Az osztrák-magyarellenes politikát az oroszok szélesítették ki. Tardieu befolyásosnak bizonyult az oroszok és szerbek körében. Tardieu legnagyobb igazi bűne, hogy lapjában, a Le Temps-ben 1914. július 30-án  szándékosan elferdített hírt röpített világgá: hogy Németország kihirdette a hadiállapotot. Ez által kikényszerítette a francia mozgósítást, holott a németek ugyanakkor csak fenyegető háborús veszedelemről tettek említést. [24]

Az orosz propaganda taktikáját az utód-államok vezetői magukévá tették, melyet aztán az osztrákok ellen és magyar területek elcsatolása érdekében használtak fel. A szerbek háborús készülődését jól eltitkolták a világ népei előtt. A szerb politikai követelés szigorúbb válaszadásra kényszerítette az osztrákokat a szerbekkel szemben, de amint ez megtörtént, az oroszok nem maradtak tétlen. „Ausztria értésére adta Oroszországnak, hogy mindenáron megakadályozza szomszédságában egy nagy szláv állam megalakulását.”[25]

1913. május 13-én, Sazonov kérésére, Spalaikovic  táviratot küldött Pasics-nak, hogy Szerbiának rövidesen alkalma lesz egy nagy darab földet Ausztriától meghódítani.[26]

Pasicss május 14-án e sürgöny másolatát megküldte Veznics párizsi szerb követnek. A követ még aznap megmutatta azt Tardieunek a Temps külpolitikai rovatvezetőjének. Tardieu  a sürgöny tartalmát tudatta Gaston Calmette-el, a Figaro igazgatójával. Július 13-án Delcassé a francia külügyminisztérium előtt úgy állította be a táviratot, mint Hartwig, orosz belgrádi nagykövet Monarchia-ellenes politikájának bizonyítékát. Delcassé azt is jelentette a Quai d’Orsay-nak, hogy Vinozelos biztosította Demidoff orosz követet Görögország támogatásáról egy esetleges szerb-osztrák konfliktus esetén. (Pozzi, 172)

Szerbia, Rumánia és Görögország 1912-ben felújították titkos egyezményüket, mely szerint segítséget fognak nyújtani Szerbiának, ha háborúba keverednének Ausztria ellen. (Pozzi, 173)

Az 1913. júliusi és augusztusi bukaresti béketárgyalásokon a szerb megbízott Spalaikovics kijelentette: „Bulgáriának szövetségre kell lépnie Romániával és Szerbiával, hogy elősegítse a két hatalom nemzeti törekvéseinek megvalósítását a Monarchia rovására.”[27]

Amikor Ausztria tudomást szerzett e fejleményekről nem volt más lehetősége, mint tudatni döntését a németekkel és az olaszokkal. Az olasz követ San Giuliano, augusztus 9-én táviratot küldött az olasz parlamentbe Gioletti-nek bejelentve, hogy Ausztria katonai beavatkozást tervez Szerbia ellen. 1909 óta Olaszország Oroszország szövetségese volt.

Gioletti sürgönyileg felvilágosította San Giuliano-t, hogy tudassa az osztrákokkal, ha megtámadják a szerbeket, akkor az osztrák-olasz egyezmény érvénytelenné válik. (Pozzi, 174) Németország kifogásolta Ausztria támadási szándékát, de elismerte Ausztriára nézve a szerb veszélyt, azonban a háború elkerülése érdekében mégis azt javasolta, változtasson elhatározásán. A német tanácsot megfogadva, Ausztria megváltoztatta eredeti határozatát és nem támadott.

1913. szeptember 21-én Spalaikovics, Szerbia szentpétervári követe írja: „A hadügyminiszter arról értesít, hogy megtette a szükséges lépéseket Párizsban a számunkra folyósítandó kölcsön érdekében. A pénzt hadseregünk újjászervezésére, felszerelésére és ellátására kell fordítani. Az orosz kormány nyugtalankodik a 200 milliós párizsi kölcsön késedelme miatt, amelyet az orosz vasúti hálózat kiépítésére és a mi fegyverkezésünkre szántak.”[28]

1913. október 12-én Spalaikovics ismételten táviratot küldött: „Sazonov rendületlenül bízik katonai erőnkben és meggyőződése szerint céljaink a közeljövőben megvalósulnak. Megerősítette, hogy minden körülmények között számíthatunk Oroszország hathatós támogatására és azt tanácsolta, igyekezzünk minden áron a legszorosabb kapcsolatokat biztosítani Párizsban.”[29]

„Spalaikovics tudatta Belgráddal, hogy Sazonov meg van elégedve a hatással, amelyet a Párizsi Agence des Balkans a francia közvéleményre gyakorolt.”[30]

A történészeknek a múltban nem volt lehetőségük tanulmányozni a titkos levéltárakat, okmányokat, táviratokat a háború előkészítéséről, mert ezek mind zároltak voltak; a cári Oroszország és a szovjet kommunizmus felbomlása után azonban hozzáférhetők lettek a titkos adatok, és úgyszintén a háború befejeztével a németországi okmányok is ismertekké váltak. Mi reméljük, hogy rövidesen ezek a még rejtegetett tények is, hogy kik idézték elő a világháborút, köztudomásúvá válnak.

Húsz évvel az első világháború után már voltak adatok, amelyeket akkor lehetett és kellett volna is köztudottá tenni, de a pánszlávisták még mindig takargatták az igazi háborús bűnösöket, mint ahogy védték a későbbi bűnösöket is: Titulescut, Benest, Masarykot, stb. Pozzi  egy cáfolhatatlan bizonyítékot szolgáltat arról, hogy kik voltak a háború előidézésének valódi bűnösei. Stefanovic levele Edgár Roels, a Le Temps igazgatójához, 1913. november 29. Belgrád:

„Kedves Uram!

            A puskák szállítása nagyon sürgős. Ilyen értelemben intézkedjék. Tudassa velem a legrövidebb határidőt, amelyen belül a gyár teljesítheti a rendelést. A fegyverek ára nem haladhatja meg darabonként a 80 frankot, beleértve a jutalékokat is. Kizárólag 1910-es 7mm-es Mauser-típus jöhet számításba. De Mauser kartellben van az osztrák Steyr-művekkel, ezért nem bíznak nálunk Mauserben, mert végül is Steyr gyárthatná a fegyvereket, és ha a politikai feszültség kiélesedik, nem vehetnénk át a rendelést. Így történt 1908-ban is. . . A szállítmányt a francia kölcsönből fedezzük. Mauserrel semmi körülmények között nem szabad tudatni a valódi tényállást. . . ” (Pozzi, 179)

            1917 novemberében, Dragomir Stefánovics e levelet megmutatta Pozzi-nak, és ő mondja, hogy Stefanovics egy „ritka” igazságos szerb politikus volt, akit rendkívül zavart a pánszláv imperialista cél és bestiális magatartás, melyet erősen elítélt. (Pozzi, 179, 180)

            A háború kezdetén Rumánia nagyon óvatos volt, hogy melyik oldalon kötelezze el magát. Az összes utód-államok szándéka közül, a rumánokéról tudunk ez időben a legkevesebbet. Oroszország szándéka volt, hogy a szerbek győzzék meg az oláhokat a hozzájuk csatlakozás előnyeiről. A orosz-szerb szövetség számított a rumán részvételre, hogy az osztrákokat körbezárhassák. Kiábrándultak, amikor a rumánok a Központi Hatalmakkal kötöttek szövetséget.

            Az első orosz-rumán politikai kapcsolat 1912-ben létesült Take Ionescu jóvoltából, aki havonta 1000 rubelt kasszírozott be az oroszoktól e szolgálatáért. Az elismervényeket az orosz-bukaresti követségen találták meg.[31] Oroszország már 1913-ban szerette volna az osztrákok ellen megvalósítani a szerb-rumán szövetséget. A Bratianu testvérek újságcikkei hatására a rumánok lassan átálltak az orosz politikára. A rumán királynő és a politikai tanácsadók, orosz védelem alatt, fokozott támadó politikát folytattak. A Quai d’Orsay 1912 nyarán vett erről tudomást. Határozottan kijelenthetjük, hogy a francia politikusok mindent tudtak a rumánok osztrákok elleni háborús készülődéséről, de nem tettek ennek megakadályozására semmit. A franciák tudtak az Edgar Roels, Agence des Balkans igazgatója által felvett hatalmas összegekről, melyeket lelkiismeretének megnyugtatása végett kapott. Take Ionescu meg is mondta Pozzi-nak, hogy osztrák-orosz háború esetén Rumánia megtámadja Ausztriát, hogy megszerezhesse területi törekvéseit. (Pozzi 187)

            1914. június közepe felé, öt nappal a szarajevói gyilkosság előtt, már tudott volt, hogy Rumánia belép az oroszok által izgatott magyarellenes Antant szövetségbe. Ezt már 1913-ban megszervezték, de csak akkor szentesítették, amikor II. Miklós orosz cár, Sazonov kíséretében, meglátogatta a rumán királyi családot. Ez a szövetség Károly király távollétében jött létre, mert ő, mint tudjuk, német származású volt. Sazonov kérdezte Bratianu-tól, hogy milyen feltétellel üzenne hadat Ausztria-Magyarországnak. “Egész Erdély és Bánát, valamint Bukovina fele és ha Oroszország biztosítaná Romania területének sértetlenségét és a háborús felkészülés költségeinek fedezését”.[32] Június 24-én Take Ionescu titkos sürgönyben tudatta a „sikeres” egyezséget Tardieu és Edgar Roels-szel: „Teljes megegyezés Sazonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés alkalmával megkötötték a közös érdekeknek legjobban megfelelő szerződést. Elismerve Románia jogos követelése Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetőleg. Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy.” (Pozzi, 189) Pozzi szerint  a történészek megpróbálták bizonyítani, hogy az oláhok nyelvrokonsági okból és szimpátiából álltak a franciák oldalára, de a másféle szándékosság megvilágosodott.

            1918. május 8-án Rumánia a Monarchia oldalára állt, mert ekkor még úgy látta, hogy a Szövetséges Hatalmak  lesznek a vesztesek. Pár nappal később, amikor meggyőződtek a háború kimeneteléről, azonnal faképnél hagyták szövetségeseiket. „Eleve elhatároztuk Ferdinánd királlyal . . . , hogy a központi hatalmakkal 1918. május 8-án Bukarestben megkötött békét csak addig fogjuk tiszteletben tartani, ameddig érdekeink úgy kívánják.” (Pozzi 190)

            Clemenceau ezt az oláh cselekményt becstelenségnek tartotta, és mérhetetlenül felháborította. 1914. július 31-én Bratianu tudatta Sazonovval, hogy Rumánia elfogadja az orosz javaslatot. Sürgöny ment a francia sajtóhoz, és ennek másolata még most is látható a Quai d’Orsay levéltárában. Pozzi írja, hogy az orosz-rumán szövetség végleges szövegezése először csak nála, a Századunk Bűnösei történelmi leírásban jelent meg. (Pozzi, 192 old) Egyetlen más történész sem tett említést erről, még Poincaré sem. A végleges egyezmény szövegezése a következő: „Románia kötelezi magát jelen szerződés aláírásával egyidejűleg, hogy egész haderejével részt vesz abban a háborúban, amelyre Oroszország vállalkozik Ausztria-Magyarország ellen. Oroszország pedig kötelezi magát, hogy addig nem köt békét Ausztria-Magyarországgal, amíg a kettős monarchia a románok által lakott tartományait át nem engedi Romániának.”[33]

            Augusztus 8-án az orosz párizsi követ, Izwolszky sürgönyileg tudatta Szent Pétervárral, hogy a franciák elfogadták az orosz-rumán egyezményt. Poincaré említi ezt emlékirataiban, de megjegyzései ezzel kapcsolatban valótlanok, mert megtudtuk, hogy Izwolszky személyesen tudatta vele Sazonov sürgönyét már augusztus 7-én, este 9 órakor. (Pozzi, 192) „Franciaország, Anglia, Olaszország és Oroszország az 1916. augusztus 17-én megkötött titkos szerződés értelmében kötelezi magát, hogy a békeszerződés, az Osztrák-Magyar Monarchiának mindazon területeit, amelyeket a negyedik cikkely részletez, a román királysághoz fogja csatolni.”[34] Számos történész és politikus el akarja titkolni, hogy az oláhok orosz szövetségben mentek háborúba. Inkább azt hangoztatják, hogy saját elhatározásból. Ha elfogadnák a valóságot, hogy az Ausztria-Magyarország ellenes szövetség Oroszország és Rumánia között már megvolt jóval a háború előtt, akkor kiderülne, hogy Oroszország egy jól kidolgozott terv szerint készült fel és okozta a háború kitörését. Ez azt eredményezné, hogy a háború előkészítésének vádja Oroszországra esne. Ha az előfeltételek köztudottakká válnának, hogy Rumánia azzal a feltétellel lépett a háborúba az oroszok oldalán, hogy szolgálataiért megkapja Erdélyt és az összes oláhlakta területeket, akkor nyilvánvalóvá válna, hogy amit magyar területek „visszacsatolásának” és az ún. „igaz háborúnak” neveztek, nem más, mint egy erőszakos megszervezett honfoglalás. Ezt mindenképpen el kellett hallgatni. A háború kezdetén, amikor a németek Párizs felé vonultak, az oláhok nem teljesítették szövetségesi ígéretüket. 1918. május 18-án, amikor az oláhok aláírták a németekkel a békeszerződést, akkor a franciák megismerhették az oláhok igazi jellemét. Az orosz lembergi győzelem és Edgar Roels sürgönye késztette az oláhokat visszatáncolni az Antant oldalára. Edgar Roels táviratának szövege: „Ha Románia meg akarja kapni azt, amit neki megígértünk, rögtön el kell magát határoznia. A béke két hónap alatt létrejön és Bratianunak meg kell értenie, hogy a neki tett ígéreteket csak az esetben tartják majd be, ha Románia közreműködik a győzelem kivívásában. Itt csodálkoznak azon, miért habozik oly soká, hogy ígéreteit betartsa.”[35]

            Rumánia kétéves háborúba lépési késedelme alig segítette az Antant sikereket, mert az oláh katona gyáva a nyílt ütközetben, csak orvul, hátulról szeret támadni. Ez köztudott lett és ez a szállóige terjedt el róluk: „A románok számára a háború úgy látszik, annyit jelent, mint megfutamodni.” (Pozzi, 198) Az oláhoknak volt még egy másik jellegzetességük a háború alatt, melyet legfőbb pártfogójuk Clemenceau, így jellemzett: „A háború hiénái közül a románok a legaljasabbak. . . . Franciaország szövetségesei voltak, és ennek ellenére két esztendőn keresztül úgy viselkedtek, mintha a németekhez tartoznának. Milliókat harácsoltak össze az ellenségnek eladott gabonából és petróleumból. . . Sosem fogok beleegyezni – tette hozzá –, hogy valaha is megújítsuk azokat a szerződéseket, amelyeket arra az esetre kötöttünk velük, ha Franciaország oldalán hajlandók harcolni.”[36] Pozzi mondja: „Az egész világ tudja milyen nevetséges és siralmas szerepet játszottak. . .” „Miután másokkal kivívatták a győzelmet – volt merszük a békekonferencián azzal előállni, hogy fizetségüket követeljék. . .” (Pozzi, 201) Clemenceau mondta: „Határtalan ezeknek a románoknak a szemtelensége! . . . Gyáván cserbenhagytak bennünket és ezek után még azt kívánnák, hogy foglalkozzunk velük – Ez már aztán mégis csak sok! . . .”[37] Mindezek ellenére, nagy ravaszsággal sikerült a rumánoknak hatalmas területeket elcsatolni tőlünk. Pozzi előbb említette, hogy a Monarchia nem rendelkezett abban az időben egyetlen kiváló politikussal sem, aki megtalálta volna a kiutat. Én nem értek ezzel egyet. 1918. október 29-én a Monarchia külügyminisztere, Gróf Andrássy Gyula magához kérette Orbók Attilát és előadta a Monarchia megmentésének tervét. Meghagyta Orbóknak, hogy menjen külföldre és tudassa a Nyugati Hatalmakkal a Monarchia álláspontját. „Mi elismerjük Anglia felsőbbrendűségét Németország felett s ennek tényleges elismerésére a németeket is reászorítjuk különbékénkkel. E lépésünk ellenszolgáltatásaként pedig azt kívánjuk Angliától, hogy akadályozza meg feldarabolásunkat – azaz nyíltan kimondva – mentsen meg minket.” Andrássy Gyula felhatalmazta Orbókot, hogy beszéljen a magyar nép nevében és tudassa, hogy Magyarország feladja német-barátságát és hajlandó Angliát támogatni. Tudatta Orbókkal, hogy elrendezte, hogy Windischgraetz herceg is részt vehessen e küldetésben. Orbók megkérdezte, mi történik akkor, ha a Károlyi-kormány időközben hatalomra kerülne? A válasz: „A politikai helyzet előreláthatólag óráról órára változni fog és természetes, hogy az uraknak azt a kormányt kell minden erejükkel támogatniuk, amelyik az Antanttal tárgyal.”[38] Windischgraetz ellátta Orbókot svájci útlevéllel. Október 31-én, az új kormány hivatalosai értesítették Andrássyt, hogy a kommunista hatalomátvétel megtörtént, és egyben felszólították a lemondásra. Ezzel Andrássy terve a Monarchia megmentését illetően nem valósulhatott meg.[39]

            Az ezeréves Magyarország legnagyobb szerencsétlensége az volt, hogy ebben a viszontagságos időben a legtehetségtelenebb politikus, a beképzelt, büszke, nagyon gazdag gróf Károlyi Mihály, hazárdjátékos, könnyen befolyásolható személy emelkedett a magyarországi Független Demokrata Párt élére, s 1918-ban az ország vezetője lett. Kartársai, akik tőle várták miniszteri kinevezésüket, azonnal felfedezték gyengéjét, és Kéri-Krammer Pál tudósító undorító, dicsőítő cikkeivel elnyerte e „kartársak” részére Károlyi bizalmát. Ezek a megalkuvók hálójukba fogták, és Jászy Oszkár nagyon naivul az ország védelmét nem az erős magyar hadseregben látta, hanem a gyors átváltozásban. Ez abban nyilvánult meg, hogy a Károlyi-kormány új törvényeket hozott (kisebbségi szabadságot adott, új szocialista minisztereket nevezett ki, a hadsereget leszerelte), az új intézkedésekkel a világ előtt azt a látszatott keltette, hogy korábban nem volt kisebbségi szabadság, és hogy Magyarország egy agresszív nemzet volt. A világ így könnyebben elhitte, hogy Magyarországon a kisebbség nagy elnyomatás alatt tengődik, a munkásokat pedig a gazdag nemesség zsigereli ki. Az állam ügyintézése Kunfi, Kéri-Krammer Pál, Simonyi-Steiner Henrik, Pogány, Jászy és mások szocialista demokrata filozófiája szerint történt. Itt, ahol az ország lakosságának 90%-a paraszt volt. Ez a becstelen gárda, a szocialista demokrata csoportba tömörülő zsidókkal egyetemben, akarta megkaparintani a teljes magyar gazdasági életet. Hogy ezt elérhessék, a jómódú parasztság, és az értelmiség ellen nagymérvű üldözést folytattak.[40]

            Gróf Andrássy Gyula terve a Monarchia megmentésére füstbe ment Károlyi uralomralépése miatt. Károlyi, a szociális demokrata zsidó csoport hatalomátvétele után, menesztette Andrássyt posztjáról, ezért az osztrák-magyar diplomácia nem lehetett tényező. Helyette a Károlyi-kormány egy diplomata testületet küldött ki, melynek a vezetője Bédy Schwimmer Rózsa, egy „pacifista-anarchista” volt. Megjelenésével és szertelen világi életmódjával igazolni látszott minden magyarellenes propagandát, mert hisz csak rá kellett nézni, és már is látni lehetett, hogy az elnyomó kapitalistákat (zsidókat, arisztrokratákat vegyesen) képviseli. Bédy három hónap alatt nagy százalékban hozzájárult Magyarország jóhírének lerombolásához. Károlyi propaganda-missziója idején a francia, angol és amerikai sajtó számos gúnyos cikket jelentetett meg Károlyi ún. Antant „barátságáról”. Sohasem támogatták törekvéseit, sőt mindig támadták.

            Károlyi 1918-ban Svájcba utazott Diener Dénes József társaságában béketárgyalásra. Onnan levelet küldött a francia kommunista vezérhez, Guilebaux-hoz, melyben segítségét kérte a kommunista világlázadás sikere érdekében.