Terényi Ferencz
1956. Október, Budapest
Ha a fiam megkérdezné tőlem... „Apukám, Te hol voltál 56. októberében?”, akkor
bizonyos az életem legszebb, legizgalmasabb része jutna az eszembe. Részemről
úgy érzem a forradalom akkor kezdődött, mikor egy egyetemista korú fiúval a
vonaton munkából hazafelé menet beszélgettem 56. szeptemberében. Ki hangosan
panaszkodott, évek óta várt az időre, hogy végre az egyetemre járhasson és most
nem vehették fel mert minden egyetem tele van Kínai vagy más kommunista ország
fiataljaival és Ő saját hazájában nem tanulhat tovább és erre mutatta milyen
röpcédulákat szerkesztett. Nem emlékszem a tartalmára, de tudom még ma is,
hogy akkor milyen félelem fogott el;
ijesztő volt a röpcédula tartalma. Albertírsáról jártam Pestre dolgozni a Parafa
kőgyárba.
Október 24.-én reggel szokás szerint a vasútállomáson reggel négykor vártunk az első vonatra Abonyi Miskával, ki távoli unokatestvérem. A szokásos félalvást a vonaton ma nem tudtuk meg tenni, mert mindenki élénken beszélgetett, vitázott, hogy a kalauzok, kik az éjféli vonattal jöttek most azt mondják, Pesten a belvárosban lövöldözés van és vadásznak a kommunistákra. A legnagyobb zaj a rádiónál volt, és Miskával úgy beszéltük meg jobb lesz, ha nem szállunk le Kispesten, hanem bemegyünk Kőbányáig. Beérkezve, a vonatról, hogy lenéztünk a Zalka Máté térre, már tudtuk, nincs minden rendben. Az emberek nem siettek munkahelyük felé, egy teherautón egy fiatalember torka szakadtából átkozta a kommunizmust és mondta, hogy a Rádiónál lövik az Ávósok a magyarokat. Kért, hogy önként ki akar jönni segíteni.
Én meg Miska nem is szóltunk egymásnak, de már másztunk is a teherautóra, és a körút után az Üllői úton letettek. Mivel a belvárost és az utcák neveit nem nagyon ismerem az olvasó ebből tudhatja, hogy az utcát vagy környéket mikor megnevezem, nem vagyok benne biztos, főleg, mert 33 év után Kanadából visszapillantva az emlékezet nem lehet pontos. Ahogy a teherautókról leugrottunk több 9-10 éves gyerek jött oda és puskagolyókat - melyek zsírpapírba voltak csomagolva - nyomtak a kezembe.
”Nincs puskám.” mondtam a gyerekeknek erre ők: „Majd lesz.” És mutatták, merre
menjünk a Rádió felé, csak egy pár lövést hallottunk, ahogy az épület elé
értünk. A bejárat előtt láttam öt halott Ávóst, ahogy feküdtek egymás mellett.
Észrevettem, hogy az egyiknek a keze, a feje felett kinyújtva, a középső ujja le
lett lőve és az üres hely, ahol az ujja volt meg ütötte a szemem.
Hirtelen nagy lövöldözés támadt, géppisztolysorozatok, berohantunk az épület udvarába és Miska eltűnt mellőlem. Valaki az emeletről ránk lőtt, mindenki fel bőszült: „Fel fel! Nyírjuk ki!” Én az egyik lépcső járathoz rohantam és ugrottam a lépcsőkön, majd megmerevedtem a lépcsőkapunál, ahol két vöröskeresztes nővér egy katonát ápolt, az egyik a homlokát simogatta, alul a mellén vért láttam folyni, a katona jajgatott: „Édesanyám sohase látlak többé!”. Borzasztó hatással volt rám. De abban a pillanatban láttam meg a puskáját. Oda rohantam, felkaptam. Csak a nővérek néztek rám ijedten, én a lépcsőn futás közben, raktam a golyókat a tárba. Milyen jó, hogy a gyerekek adták a golyókat, mert a puska tára üres volt. A másik emeletre érve újra minden csendes lett, valaki üvöltözött az ablakon: „Ne lövöldözzetek hülyék.”
Le értem az udvarra, ott láttam Miskát puskával. „Hol vetted?” kérdeztem, erre
ő: „Gyere, megmutatom”. Bevezetett egy nagy hodály terembe, hol puskák százával
szépen sorban a plafonig voltak rakva. Mentünk a Bródy Sándor utcába, jobbra
láttam az Ávóst kinek hiányzott az ujja. Valaki úgy látszik megtalálta, mert oda
lett téve a csonka részhez egy pár centire és ez felfordította a gyomrom.
Elkezdtem hányni, de lehet, hogy ez a sok halott, sebesült okozta ezt. Az utcán
a Rádió épületével szemben az erkélyen egy fiatalember szavalt de olyan rekedt
volt a hangja, hogy alig lehetett érteni. Újra lövések, valaki mutatta melyik
ablakból lőttek ránk. Behúzódtunk egy kapu alá és lőttünk az ablak felé. Egy
erős vidéki kiejtéssel beszélő fiú szólt hozzánk, hogy mi is menjünk velük be az
épületekbe, mert a piszkos Ávósok itt bujkálnak.
Egy kórház-féle épületen mentünk keresztül, az egyik szobában egy rendőr volt egyenruhában. A fiú oda ment hozzá. 25-éves lehetett, látszott az arcán, hogy milyen félelemben volt. Egy orvos állt ott és mondta: „De kérem, ez kórház.” A gyerekek körbe fogták, rá irányított puskával.
Én Miskával mentem tovább. Most vettem észre, hogy a cipőtalpam leszakadt és
próbáltam egy spárgával felkötni. Egy egyetemista jött oda hozzám. Egy-két utcán
át kiláttunk az Üllői útra, ahol most ruszki tankok robogtak a Kőrút felé. A fiú
hozzám szólt és a kezembe nyomott egy csomó töltényt. „Nézd,” mondta: „Ezek a
golyók olyanok, hogy egy tankot is ki tud lőni.” Én láttam, egy hülye is tudta
volna, hogy a színes hegyű golyó az nyom jelző és nem lő ki tankot, de annyira
erősködött: „Félsz? Gyerünk.” Hát kicseréltem a golyókat, a tárba beraktam, és a
falak mellett kezdtem az Üllői út felé menni. Ő követett nem messze utánam, fél
úton a fal mellett megálltam.
A tankok úgy néhány perc
szünetteléssel jöttek. Hallottam a dübörgést, hogy egy új csoport jön, mikor
beértek, lőttem, még egyet utána, sehol semmi, persze hogy semmi, rá néztem a
diákra mutattam, hogy „mit akarsz még?” és mentem vissza, de Miska ott állt, s
mondta „menjünk az Üllői út másik oldalára.” Át szaladtunk egy áruház mellett.
Megálltunk. Volt már ott egy csapat fegyveres fiú, a kirakatok betörve, és ott
egy pár szép cipő. De fájt a szívem, mert az én cipőm talpát egy madzag
tartotta, de nem bírtam magam rá venni, hogy ki vegyem. Egyszer csak látjuk az
úton egy teherautó, katonákkal rajta jön felénk. Mikor oda ért, mindnyájan rájuk
fogtuk a fegyvert, leállítottuk őket. Egy fiatal hadnagy ugrott ki és kérdezte:
„Mi van itt?” Ekkor láttuk a teherkocsi után egy kis ágyút húztak, mondtuk Neki,
hogy Ávósokat meg ruszkikat lövünk. Erre Ő: „Ez hihetetlen”. Nem értette, mikor
kérdeztük, hogy kivel van. Velünk, vagy a ruszkikkal? Mikor a fiúk kezdték
lecsatolni az ágyút csak azt mondta „Azt a parancsot kaptam, hogy induljak
Pestre... de hová? Kivel vagyok?” Erre szólt az autón lévő katonáknak, hogy
rakják le az ágyú lőszert és adják nekünk, de Ő megy tovább. El is ment.
Nagy diadal; van ágyúnk. Egyszer csak egy albertírsai fiút, Kucit láttuk jönni két fegyveres társával, de azok nem albertírsai fiúk voltak. Őneki Miskával nagyon megörültünk. Abban az időben még Albertírsán mindenki ismerte egymást, ha másképpen nem, úgy látásból. Kuci itt maradt és az ágyút segített felállítani, hogy a tank az Üllői útra nézzen, megfelelő magasságra állítva. Betöltötték, több fiú felállt a kirakatba, onnan jobban lehetett lőni az Üllői út felé. Valaki kitalálta, hogy mikor elsül az ágyú akkor ez nagyot fog ugrani, és így az elsütő zsinórhoz hozzá kötöttek egy hosszú spárgát, hogy messziről húzhassák meg. A zsinórt letették az útra, mert nem jöttek a tankok, csend, mindenki várt. Én a fal mellett álltam, egyszer csak nagy dübörgés, de a tankok nem jöttek, láttuk, hogy a körúton vonultak. Többen oda ugrottak, ki a talpát, ki a csövét fordították, nyomták a körút felé. Egyszer csak egy borzasztó robbanás; az ágyútalp rá ment a madzagra és meghúzta a zsinórt. A fiúk, kik a kirakatban álltak mind elestek. A golyó két fiú közt ment be az épületbe. Az a két fiú valósággal felemelkedett a levegőbe és az utcára estek, de a rohanás ment tovább. Újra töltöttek. Tűz! De láttuk a golyó a sarki házat találta el, alul a körútnál és nem jött több tank.
Valaki mentőkért telefonált. Láttam a két fiúnak derekán alul a ruhát leégve és
a meztelen combját, mely szemmel láthatólag nőtt és dagadt. A mentők rögtön ott
voltak és elvitték őket. Esteledett és én meg Miska behúzódtunk egy kapu aljába
és próbáltunk szundikálni. Később Miska felébresztett, hogy az égvilágon sehol
senki. Egy forradalmárt sem látni, jobb ha megyünk mi is haza, a puskákat
eldugtuk a lépcső alá és indultunk a Nyugati pályaudvar irányába és a reggeli
vonattal értünk haza Albertírsába. Mivel munka nem volt, általában a főúton
sétáltunk Albertírsán, vagy az úgy nevezett 1-es-ben söröztünk. Ez a régi Kúszka
nevezetű italbolt volt, mely ma egy ortopéd cipőgyár.
A fiúk mikor hallották a Rádiónál esett dolgokat, mind mondták, hogy menjünk vissza Pestre, mert ennek még nincs vége. Talán egy vagy két napra rá a Vasútállomásnál találkoztunk reggel, kik harcolni akartunk tovább, Andrásik Miska, Varga Karcsi öccse, kit csak Vörös néven ismertünk, Radics Gyurka, Radics Laci, Abonyi Miska, Mahalek Jancsi, és én Terényi Feri, valamint Kóhut Pista. Ahogy a belvárosban csavarogtunk, bárhol kérdezősködtünk sehol senki nem tudott felvilágosítani, hogy merre lehet egy szabadságharcos felvételi helyet találni, amíg végre nagy lövöldözést hallottunk és abba az irányba mentünk. Az utcán eszeveszett lövöldözés meg gránátrobbanás zaját hallottuk, és egy ajtó mögül egy fiú ugrott ki, elengedett egy-egy sorozatot az ellenkező irányba. Amikor ránk nézett, mondta, menjünk fegyverekért,”Menjetek a Práter utcába.” Így tudtuk meg hová kell menni.
A Práter utcához érve láttuk, hogy jó helyen jártunk, mert az utca mind két oldalán kisebb ágyúk álltak és kifelé voltak irányítva, tehát ezek ott bent védtek valamit. Az őröknek nem kellett sokat mondani, ők kezdték „Ha beállni jöttetek majd ő fel vezet.” és az egyik fiú bevezetett bennünket a Práter utcai iskolába, egy szobába, ahol egy fiatal fiú egy asztal előtt ült. Mellette egy idősebb megtörtnek néző bácsi állt. A fiú kérte a személyazonosságit meg a munkahelyi belépőt és jegyzetelt. Az idős bácsi mondta, hogy ő a parancsnok, most jött ki a börtönből és egy erős nemzetőr csapatot akar itt kiképezni. A szavaira pontosan már nem emlékszem.
Felvezettek az emeletre, ahol elmondták, hogy ebben a teremben mi vagyunk a
második század és a mi Albertírsai fiúkhoz még hozzánk, adtak egy csomó fiút és
így lettünk a század második tizede, osztaga. Másnap reggeli után, tűzoltó
egyenruhát kaptunk, csizmát úgy, hogy civil ruhánkat lecserélhettük, s utána
puskát kaptunk. Századparancsnoknak egy kiszolgált katonát választottunk, kinek
nevére nem emlékszem, de nem nehéz megtalálni, mivel mesélte, hogy a magyar
katonai újságban sokat írtak róla. Nem rég szerelt le, de míg katona volt
megszökött a honvédségtől és egy Tsz-ben dolgozott hosszabb ideig. Mikor
megfogták, jó formán semmi büntetést nem kapott a szökéséért, mivel a Tsz-ben
dolgozott. A tized parancsnoka meg Radics Gyurka lett, mert ő már tiszti iskolás
volt, helyettese meg én lettem.
Utána csendes napok következtek. Nappal fegyverkezelést tanultunk. Háromszor kaptunk enni, minden evésnél egy csomag cigit, ezt sehol nem lehetett kapni. Nappal járőrök, kijártak igazoltatni és mindig hoztak egy Ávóst, vagy akinek nem volt igazolványa. Az ávósokat az iskola bal szárnyú termében tartották, ha jól emlékszem, csak egyetlen egy lett fogvatartva, aki biztos Ávós volt. A többit elengedték. Ezzel az Ávóssal 24 órán át egy őr volt egy szobában.
Csak November 3.-án vagy 2.-án tört meg a csend mikor egy géppisztoly-sorozat
jött a kapu felől. Az ablakon kinézve láttuk, hogy a mi kapunk őre áll az úton,
egy személy gépkocsi előtt. Kaptunk puskát és lerohantunk. Még több parancsnok
is jött, megtudni, hogy mi történik. Az őr mondta, hogy „parancsoltam a
gépkocsinak, hogy álljon meg, amit megtagadott, a kocsiból kiszállt a sofőr és
utasa, egy kínai. A sofőr megmagyarázta, hogy ez diplomata kocsi és diplomata
jog alapján el lettek engedve.”
November 4.-én reggel, nagyon korán lehetett, négy-öt óra, nagy lárma: „Mindenki a második századból le a tornaterembe!” szólt a parancs. Ott nagy ládák, tele gránátokkal, fegyverekkel. Mi egy ládához álltunk. Egy férfi ott rögtön magyarázni kezdte, hogyan kell a gránátbiztosítót helyesen berakni, és mindenki rakja össze saját gránátját. Én csináltam magamnak hármat és mind a háromra még kettőt rácsavartam. Három nyél, kilenc gránát. Radics meg is kérdezte: „Egy husángot építesz a gránátokból, és azzal akarod a ruszkikat ütni?”
A földszinten vártunk,
hogy valaki adjon valami parancsot, mikor egy másik századparancsnok utasított,
hogy menjünk fel az iskola padlására, ahonnan tüzelhetünk az Üllői úton haladó
ruszkikra. Fent a tetőn, a ház oldalán puskatussal kivertük a téglát, hogy ki
lövő réseket csináljunk. Andrásik Miskának golyószórója volt. Bizony mentek a
tankok meg páncélautók, a ruszkik nagyon ravaszok voltak, a páncélautó mindig
úgy öt vagy hat tank után jött. A tankra is lőttünk de hiába, sokszor nem jött
páncélautó és az csak egy két másodperc, míg mi látjuk, mert csak az utcát
keresztezi és már el is tűnik. Dél felé fel jött egy repülős hadnagy, mondtuk
Neki, hogy mi a baj és miért nem megyünk semmire. „Nem baj,” mondta, ”mindenki
tele tárral, készen legyen a lőrésekben, amikor a tankok jönnek.
Senki ne lőjön, csak amikor a harmadik tank elment.” Úgy is lett, a negyedik
vagy ötödik tank után jött egy páncélautó. Na az aztán kapott... Szétlőttük
minden gumiját és az út közepén lesüllyedt. Volt ám diadal, üvöltözés. Amikor
megálltunk, akkor a ruszkik lőttek és ez így ment egy darabig és ekkor a hadnagy
kért önkénteseket. Én és egy fiú jelentkeztünk. Mondta, hogy hozzunk sok
lőszert, benzinpalackokat és gránátokat és Ő vezetett de hogy hová...
A háztetőkön, szó szerint a ház kúpján mentünk. A sok robbanást, lövöldözést a
fülem mellett éreztem állandóan. Végre leértünk a földszintre, egy folyosón
megálltunk és a hadnagy mondta: „A páncélkocsitól legközelebb fel kell mennünk
az emeletre, és ledobáljuk a gránátokat, meg a benzines üvegeket a páncélautó
nyitott tetejébe.”
Újra elindultunk, mikor a hadnagy térdre esett, és mondta, hogy
meglőtték. De honnan? „A lábamban a golyó.” Kiláttunk a Práter utca és az
Üllői út közötti utcára. A másik fiú a hátára vette a hadnagyot és vitte vissza
az iskolába, én meg egyedül maradtam.
Az út másik oldalán a Corvin-közben állt egy tank, egy lelket sem láttam. Egyszer csak, egy magyar tankos katona jött ki az épületből, sisak a fején. Rögtön szóltam Neki, hogy: „Ott a fal mellett az Üllői úton egy páncélautó van, és nem bír tovább menni, mert kilőttük a gumiját, nem-e jönne ki a tankjával szétlőni?” ”Nem, sajnos!”, mondta. „De bajtárs,” kiabáltam át, „a harckocsi tele ruszkikkal és állandóan lőnek ránk!” De már engem ekkor annyira nem érdekelt semmi, leültem (az-az leroskadtam) és a folyosón rágyújtottam a robbanások, lövöldözések közepette. Nem is figyeltem semmire.
A füstöt fújva örömmel ugrottam fel, mert láttam tankunk már kihúzódott az út közepére és az ágyú-tornyát fordította a ruszki páncélautó felé. Kinéztem az ajtón, Istenem, az ajtó alatt kint az úton, egy magyar nő holtan feküdt, munkás kék ruha volt rajta. Balra volt a ruszki páncélautó. Egy nagy robbanás, és a páncélautó mintha felemelkedett volna és nagy zajjal vágódott vissza az útra. Vagy öt percig tartott a páncélautó golyóinak robbanása. Mikor a Corvin-közi katona kiszállt, örömmel intettem Neki, hirtelen nagy csend lett. A tankos katona hozzám szólt: „Tudja, fiatalember én azért nem akartam azt a kocsit kilőni, mert teljesen egyedül vagyok; ha a ruszkiknak a harckocsiban lett volna valami tank elhárító fegyverük, akkor még ki sem értem volna az út közepére, Ők lőttek volna engem szanaszét. Tudja maga, hogy mennyi idő az, kihozni egy tankot, tornyot beállítani, tölteni, lőni?”
Én nem nagyon értettem. De büszke voltam a fiúra. Most már az úton indultam, fütyörészve, vissza a Práter utcai iskola felé. Mielőtt a Práter utcához értem volna, a jobb oldalon egy ruszki tank füstölgött. Mind két ajtója és teteje kinyitva. „Ezt is kinyírta valaki.”, gondoltam. De később, délután az iskolából láttuk, hogy becsukódnak az ajtók és elvánszorgott a tank. Az iskolából visszaérve bent a lépcsőnél ott látok minden albertírsai barátot. „Hát ti?” kérdeztem, „miért nem vagytok fent a tetőn? Miért jöttetek le?”
Radics odahúzott az ablakhoz: „Gyere, nézd meg miért!” Odanéztünk ... Nem volt tető az épület jobb szárnyán, hamar kilőttük a páncélautót és akkor mutatja a balszárnyat, amit egy lövés sem ért. Már tudtam. „Ott tartották az Ávós foglyot, aki különben megszökött az őrrel együtt, aki egy nő volt.”, mondta Radics. Újra hoztak vagy húsz foglyot, nem tudom kik voltak. Az egyik ki állt a parancsnok elé és mondta: „Mi is magyarok vagyunk, engedjenek minket is harcolni.” A parancsnok mondta: „Jól van” és fegyvereket osztottak ki nekik. Az egyik parancsnok adta az utasítást, hogy éjszakára senki ne maradjon az iskolában. Felmentünk az osztályba civil ruháinkat összeszedni és mit láttunk.. a századparancsnok egyenruhája ledobva szanaszét, Kóhut Pista mondta: „Na a hős vezérünk hamar megszökött. De még több egyenruha volt széjjel dobálva.
Abonyi Miska mondta, hogy a puskája nem jó és keres másikat. A szoba tele volt eldobott puskákkal. Mutatta már a harmadik puskát: „Nézzétek, a zárában az ütőszeg, mely elsüti a golyót, mind letörték.” Végre talált egy jót. Itt valaki a kommunistáknak dolgozott, és annyi ideje volt, hogy ezeket sorba letörhette. Radics vezetett, úgy gondoltuk helyet keresni éjszakára, pihenésre. Már esteledett és ma még nem is ettünk. Egy épületbe mentünk, az első emeleten egy nagy teremben mindenki lefeküdt. Én meg Abonyi lettünk az első őrök. Lementünk a földszintre, már ekkor sötét volt.
Nagyon éhes voltam, mondtam Miskának, hogy én körülnézek valami étel után.
Sehol
senkit nem lehetett látni. Mindenki a pincékben volt. Egyik lakásból a másikba
mentem, míg végre egy tűzhelyen egy lábost láttam... Meleg vizet éreztem, bele
nyúltam és csoda! Egy darab főtt húst találtam. Csak úgy kézzel kettétéptem, és
Miskával fogyasztottuk el. Reggel újra visszamentünk a Práter utcai iskolába,
lőszert kaptunk de semmi ennivalót. A szakácsok mind eltűntek de láttuk a
félmarhák ott lógtak a konyhában.
Kaptunk egy-egy kis csomagot, parányi kis pirított kenyeret, rá írva: Made in
Sweden. Megbeszéltük, hogy lassan húzódunk ki a belvárosból Kőbánya felé. Az
utca csendjét hirtelen távoli lövések rázták fel. Radics bevezetett egy zöldes,
fás környékre. „Hol vagyunk?” kérdeztem. „A Füvészkertben”, mondta Radics. Még
máig sem tudom, hogy valóban ez volt-e?
Most aztán erős, újabb lövöldözés verte fel a csendet és már a golyók süvítését
is lehetett hallani. Radicsot kezdtem hülyézni, hogy hová vezetett, ahol lőnek
ránk, és nem tudjuk honnan? Amint vitáztunk, egy mély dobbanást hallottunk.
Ahogy egymás mellett álltunk, kettőnk között egy fa állt és egy kis darab
fakéreg, esett le. Oda néztünk, és egy kis lyukat láttunk ott. Tehát kettőnk
közé a fába lőtt valaki. Radics lekapta a golyószóróját a nyakából, rám
akasztotta, elvette a puskám és mondta: „Na most vezessen, őrmester úr”. Ezzel
átadta a tized parancsnokságát. Mondtam, szedjük össze a gyerekeket, kik
szanaszét feküdtek, és induljunk. Egy kis utcába érve hirtelen nagy csend támadt
a hátam borzongott a félelemtől, ijesztő csend, gondolom a többi is így érzett.
Megálltunk. Radics gúnyosan kérdi „Na, most mi lesz, őrmester úr?”
Miska mondja: „Te vagy az őrmester, te menj be előre.” Andrásik Miskát a golyószóróval leállítottam. Nézve a kis utcát mondtam: „Én bemegyek egyedül, de ha valami van, akkor tüzeljetek”. És az út közepén befelé indultam. Én hülye az út közepén, talán fél úton jártam, mikor az út végén egy keresztutca ajtójában egy olyan kis csapóajtó a kapun kinyílik, és mintha egy fegyver csövét látnám... oda célzok a golyószóróval, meghúzom a két ravaszt... nem sült el. Pánikba estem, visszakiáltottam a gyerekeknek „lőjetek!” és ledobtam a golyószórót és a fal mellé rohantam. A kis csapóajtó becsukódott, a gyerekek nem lőttek. Andrásik kérdezte: „Hová lőjek, ha nem láttam semmit?”. Tanácskoztunk merre menjünk, hirtelen megint nagy lövöldözést hallunk, nehéz akna, vagy ágyútűz, mert nehezen süvítő golyók repkedtek felettünk. És mi a falak mellett néha-néha megálltunk vagy lefeküdtünk. Visszafelé mentünk egy kis térre melyet előbb elhagytunk. Balra a kis téren van valami színház-féle... Ady Endre, vagy József Attila, nem emlékszem. Radics szerint ez a József Attila tér közepén egy egészségügyi, vagy orvosi rendelő-féle épület. A villamos sínek jobbra fordulnak, 26-os vagy 36-os nem tudom, Kőbánya irányából. Bementünk az orvosi rendelőbe. Se ablak, se ajtó. Hála Istennek találtam puskát, ugyanolyan golyó jár bele, mint a golyószóróba. Látom, ahol a villamosok fordulnak a téren egy szép autó, megy a motorja és sehol egy lélek. „Na, ez szép” gondoltam, jó lenne, szép autón az albertírsai Nemzetőrök hazatéréséhez. Már indultam is érte, de talán fél úton sem lehettem mikor nagy dübörgés, és egy ágyúcsövet látok haladni lassan Kőbánya felöli bal oldali útról. A tankot még nem láttam, de tudtam, hogy a cső hozzá tartozik. Mint egy maratoni őrült vágtáztam vissza és egy felfordított trolibusz mögé bújtam, az fedezett, majd a rendelőbe mentem vissza.
A tank felénk fordult a téren, és megállt. Utána jött egy másik, amely szintén melléje állt. Már sötét volt és nagy bosszúságunkra a tér másik felén egy villany égett, tehát nem mertünk a másik utcába átszaladni, mert a tank észrevett volna. A nagy csendben egy lövés és a villany eltűnt. Jól lőtt a srác, s rögtön tudtuk, hogy ott is forradalmárok vannak.
Megbeszéltük, hogy a bal oldali kis utcába kell átjutnunk. Kettesével
szaladtunk, amikor én és Abonyi Miska futottunk át, a ruszki utánunk eresztett
egy hosszú sorozatot. Mindketten káromkodtunk, hogy: „Hogy tud ez a ruszki ilyen
sötétben is látni?” A második vagy harmadik házba behúzódtunk, hogy meg várjuk
a többit, de sokáig nem jöttek. Egy néni jött, s kérdezte: „Győzünk-e fiaim?” Én
nem szóltam, de majdnem sírtam, mert tudtam nekünk itt nincs sok remény. A néni
újra visszajött a házból és meleg teát adott, amit hálásan megköszöntünk… még
cukor nélkül is jól esett. Egyszer csak a ház udvara felől jön Kohut Pista és
utána a többiek. Káromkodnak és röhögnek. „Mi van?” kérdezem Pistát. Ő
válaszolt: „Tudtuk, hogy mi már nem tudunk átszaladni, mert a ruszki már titeket
észrevett és ezért az épületnek a tetején jöttünk létrán át. Csak két létra
kellett és mindenki a fenti létrán volt, senki nem akart az alsó létráért le
menni az-az feladni, így nem tudtunk tovább menni. Míg a legalsó gyerek látta,
hogy út nincs tovább létra nélkül, s ekkor lement érte. Ezért volt a káromkodás.
Az út másik felén az ablakból fiatal nemzetőrök néztek ránk, s mondták, hogy jöjjünk oda éjszakára. Voltak vagy 20-25-en, mind vidéki gyerek, lehet, hogy egy helyről valók voltak, mert mind ismerte közelről egymást. Volt köztük egy púpos gyerek, aki állandóan bohóckodott és mindenkit nagyon felvidított. Az egyik mesélte, hogy az előző nap a Púpos kérte őket, hogy engedjék meg neki, hogy egy gránátot dobhasson, mert ő ezt még sohase tette. Bevitték egy szobába, megmutatták neki, hogyan húzza ki a szeget és dobja az utcára. Ahogyan a Púpos dobta, azt véletlenül az ablak keresztfájába vágódott és a gránát visszaesett közéjük, de az egyik fiú gyorsan kidobta, és a Púpost felpofozták. De az még akkor is nevetett az egészen. A parancsnokuk, mint e csapat vezetőjét, engem meg kért, hogy üljünk be a többi vezetővel és beszéljük meg, mi lesz ezután. Többen arról beszéltek, hogy induljunk ki vidékre, és partizánháborút kezdjünk, de nem mentünk sokra, mert senki nem tudta, hová menjünk, honnan lesz élelmiszer és lőszer?
De abban megegyeztünk, hogy csapatunk egyben marad, és tovább megyünk másnap.
Mikor vacsorát adtak, én a tányéromon kaptam két szem nokedlit és egy kis szelet
zöldpaprikát. Azt is a lakók adták össze részünkre. Még az éjjel nagy tűzharc
keletkezett, mert a másik épületből ránk lőttek, aztán mi vissza, és e
csoportnak volt egy maximkájuk, amit a kapu elé toltak és mi azzal tüzeltünk,
míg végre onnan átkiáltott valaki: „Kik vagytok?” „Forradalmárok!” kiáltottuk
vissza. „Mi is”, mondták, erre szidtuk egymást egy darabig és ezzel vége lett és
szerencsére senkinek nem lett baja.
Hajnalban indultunk és a téren már nem voltak tankok. Valami kis temetőn
mentünk át. Itt láttunk holtan egy fiút, hanyatt fekve. A kezében még fogta a
pisztolyát. Már messze elhagytuk a vasút vonalakat, mikor 9-10 éves gyerekek
szaladtak hozzánk egy nagy bérházból. „Bácsi,” mondja az egyik, „itt vannak
géppisztolyok a bozótban ha kell”, s megmutatta. Felvettem egyet, tiszta új
volt, még be volt zsírozva de örültem neki. Eldobtam a puskát. A gyerekek szülei
is jöttek, kérdezték: „Mikor mennek el a ruszkik?” Nem tudtunk sokat mondani.
Egy csendes, fákkal tele fás úthoz értünk.
Itt Radics felismert egy albertírsai fiút. A kis téren rengeteg ágyú, minden
irányba, meg légvédelmi ágyúk is voltak, örültünk, hogy biztosabb helyre értünk.
Beküldtek egy épületbe, ami a sörgyárhoz tartozott, kaptunk egy kis doboz konzervet enni, épp jókor mert már nagyon ki voltunk éhezve. Adtak egy teherautót, hogy portyázzuk át a környéket, merre van a ruszki gyalogság, vagy tankjaik. Csatlakozott hozzánk még egy pár más vidékről való fiú. És a Zalka Máté térnél a vasút vonal mellett Pestszentlőrincz felé hajtottunk. Mivel Kispest felé haladtunk, az a hülye gondolat jutott az eszembe, hogy be kellene menni a munkahelyemre. Bekopogtam a sofőrnek, hogy a Nószlópy utcába forduljon be. Megálltunk a Parafakőgyárnál és én, Abonyi Miska, és Kóhut Pista kik ott dolgoztunk, bementünk. Most senki nem dolgozott. A beszélgetésünkre az irodából jött valaki. De ki? Novák Árpi bácsi a párttitkár, Antal nevű üzemigazgató és a személyzeti osztályfőnök, üdvözöltek, kezet ráztunk. Behívtak a tanácsterembe, ahol mint munkás, soha nem voltam. Csak akkor látszott rajtuk valami félelem, mikor lekapcsoltam a derék szíjamat és az asztalra raktam a gránátjaimat meg a géppisztolyt. De szépen elbeszélgettünk, Árpi bácsit mindig tiszteltem. A kérdésükre, hogy mi forradalmárok mit akarunk, csak azt tudtam mondani, „Az első és a legfontosabb, hogy a ruszkik hagyják el Magyarországot és mi nem kívánunk ellenségeskedést Szovjetunióval, de menjenek el. Bólogattak, nem szóltak, de a személyzeti osztályfőnök mondta: „Ez érthető.”
Már hívtak kintről és felmásztunk a teherautóra és Pestszentlőrincz irányába
indultunk. Egyszer csak egy közutcából utánunk fordult egy tank, a szívem a
torkomban dobogott, mert nem tudtuk, melyik pillanatban lő ránk az ágyújával. A
ruszki tankos biztosan tudta kik vagyunk, állig felfegyverzett civil ruhában
gyerekek nyitott teherautón, vertük a sofőr ablakát, hogy forduljon el
valamerre. Pestszentlőrinczi állomásnál az Üllői út irányába fordultunk,
szerencsére a tank nem követett. Az Üllői úthoz érve, egy szép látvány fogadott,
az út közepén egy hatalmas ágyú, milyent én még soha sem láttam hosszú csővel.
Két honvéd ült az ágyú mögött és egy tiszt az út mellett állt, ha jól emlékszem
negyven év körüli főhadnagy lehetett. A sofőr kiszólt mielőtt odaértünk:
„Vigyázzatok, mert nem tudni kivel vannak”, erre többen talán mindnyájan csőre
töltöttük a fegyvereinket. A tiszt intett, hogy hajtsunk át az Üllői út másik
oldalára egy kis köz útra. Leugráltunk és láttuk a kis úton messzebb két kis
bóforcot.
Többen oda mentünk, és csodálkoztunk, hogyan lehet azokat a nagy töltényeket
felülről bele rakni és a csövet, hogyan lehet irányítani. Egyszer csak Andrásik
Miska szaladt felénk és megijedve kiáltotta. Kérdésemre elmondta, hogy a
tiszttel beszélgetett. Utána így szólt: „Mi portyázó csapat vagyunk, és nem
sokára megyünk tovább.” Erre a tiszt kihúzta a pisztolyát, és azt mondta, hogy
aki el akar menni, azt lelövi. A többiek már kezdték a beszédre figyelni, s erre
mondtam: „Gyerünk, beszéljünk vele.” Észre vettem, hogy több fiú levette a
válláról a fegyvert, amint közeledtünk hozzájuk. Kérdeztem a tisztet, mi a terve
velünk, mert nekünk tovább kell portyáznunk. „Nagyon egyszerű,” mondta. „Ott az
Üllői út teteje, onnan fognak a ruszki tankok lejönni Vecsés felől, de ha
gyalogságot küldenek ellenem, semmi nem tudja védeni az ágyúmat és önök azért
maradnak, hogy a védelmet ellássák. Különben is, a rangomnál fogva parancsolom,
ha a katonáim lőttek önök azonnal hozzák a lőszert.” Az Üllői és e kis utca
sarkán van egy temető, oda bementünk mindnyájan. Ott volt a rengeteg lőszer.
Senki nem vitázott, mert úgy látszik mindenki megértette a parancs
szükségességét.
Egyszer csak egy távoli tank dübörgését hallottuk. A tiszt oda szólt a két
katonának: „Cél, gyerekek”. Azok csavargatták a kereket és emelték az ágyú
csövét. Mi a temetőből az Üllői úti oldalon a magas kőkerítés mellől figyeltük a
mi ágyúnkat, és az Üllői útat, hogy mikor jelenik meg a ruszki tank. És egyszer
a tiszt elkiáltotta magát: „Tűz!”, és abban a pillanatban a tank teteje, tornya
eltűnt. A tank zörögve, kattogva még jött lefelé egy kicsit, és utána céltalanul
jobbra fordult. Utána halálos csend. A tiszt intett, mi meg rohantunk, a nagy
golyót, vagy négyen cipeltük az ágyúhoz. Betöltöttük. A két katona újra
irányította a csövet. Még egy tank jött. Ismét lőttünk. Újra egy ruszki roncs,
nagy diadal, üvöltés. Ezután nagy csend támadt, egyszer csak egy öreg csattogó,
zörgő repülőgép jött a fejünk fölé. Ott megfordult. Erre a katonák emelték a
nagy ágyút, lőtték a repülőt. Mi meg szaladva hordtuk bele a lőszert. A két
bóforcot valaki kezelte, de nem volt találat. Láttuk a kis füst csomót közel a
repülőhöz, de semmi több. Utána újra csend. Egyszer csak egy nagy süvöltés,
utána rengeteg nagy robbanás. Ki merre tudott bújt, én is, mint a többiek,
bevetettem magam két sírhalom közé. És ezek a lövedékek mind a fejünk felett
robbantak. Ezek nem estek itt a földre.
Mahalek Jancsi hangját hallottuk, segítségért kiabált, én is oda másztam, a
fejét homok és föld takarta. Letisztítottuk de semmi baja nem volt, csak egy
nagy szilánk a feje mellett esett le és a földet a fejére vágta. Ahogy hirtelen
csend lett, a tiszt kiabált felénk: „Azonnal hozzák ide a teherautót, és a nagy
ágyúhoz a lőszert kezdjék fel rakni. Megmutatom hová húzassák az ágyút, utána
elmehetnek,” mondta.
Pestszentlőrinczi állomás felé, jobbra az úton, távolból feltűnt a Ferihegyi
repülőtér, itt megálltunk. Fel szerelték az ágyút és a Ferihegy felé
irányították, a kilátótornyot innen tisztán láttuk. De lehet, hogy a ruszkik
szintén láttak minket, mert a tiszt távcsővel nézett és mondta, hogy nagy a
sürgés-forgás. Már esteledett és a tiszt tudatta, hogy nincs ránk többé szüksége
és búcsút vett tőlünk. Most valahol újra helyet kerestünk, ahol meg tudunk
szállni. Találtunk egy iskolát, ahol a hátsó ajtók nyitva voltak és a kazánfűtő
gépek közt aludtunk. Itt találtunk több fegyvert is. Másnap a hírekből tudtuk
meg, hogy jó formán már sehol nincs szervezett ellenállás és megegyeztünk, hogy
jobb ha mindnyájan hazamegyünk. Az utcán az emberek mondták, hogy ne menjünk
együtt, mert a ruszkik, ha több gyereket látnak együtt, vagy lelövik, vagy
összeszedik őket. Ekkor úgy döntöttünk, hogy egyenként megyünk, amíg elhagyjuk a
ruszki gyűrűt. Túl a négyes számú útvonalon, a ruszki szobortól egy-két
kilométerre megvárjuk egymást, és onnan együtt megyünk haza, gyalog.
Monornál voltunk már, mikor egy öreg bácsi a kertből szólt hozzánk, talán érezte vagy tudta, hogy a forradalomból jövünk. Kérdezte: „Nyerünk-e fiúk?” Mondtuk hogy vége mindennek, erre hozott nekünk egy kis kenyeret és sajtot. Micsoda áldozat volt ez, mikor sehol semmi féle élelmet nem lehetett kapni. Pár nap múlva újra együtt, végleg elhagytuk Albertírsát és nyugatra indultunk.
Ha egyszer valaki valaha egy találkozót rendezne nem csak az 56-os albertirsai térségben együtt harcolóknak, szeretnék úgyszintén találkozni azzal a Pestszentlőrinczi katona tiszttel, aki olyan katonásan és derékül harcolt 1956-os szabadságharcunk sikeréért.
Albertirsai fiúk
Tizenkilenc éves albertirsai fiúk az Einstadt menekülő táborban várták a kanadai bevándorlási engedélyt. Egy tizenkét éves magányos fiú, csatlakozott hozzánk, mindenüvé, szorosan velünk maradva.
Amikor végre megkaptuk a kanadai bevándorlási iratokat, a hivatalnok a leghatározottabban megtagadta a fiú kanadai befogadását, azzal a magyarázattal, hogy kiskorú gyermek csak szülői kötelékben fogadható be. Borzasztó kétségben volt. A hivatalnok látva a helyzetet javasolta, hogy ha valaki örökbe fogadja a fiút, akkor nincs semmi akadály a bevándorlásra. Az örökbefogadási igazolásokat a hivatalnok intézte el. Így fogadtam fiammá Erős Andrást.
Én az ontáriói Timmins aranybánya vállalatnál kaptam állást. Andrást pedig az itteni iskolába írattam. Mrs. McGrath, egy jól ismert tagja e településnek ezután fogadta örökbe Andrást, és innentől kezdve neve Andy. Iskolai végeztével itt Timminsben nősült és most Vancouverben él, mint nagyapa.
Egy részlet az 1956-os emlékeimből, amelyeket sohasem közöltem:
1955 nyarán Kispesten dolgoztam. Egy délután barátaimmal a Kőrúton sétáltunk és betértünk ott a Szikra filmszínházba. Onnan kijőve, a Nyugati Pályaudvar épületében várakozva a legközelebbi vonatindulásra Albertirsa felé, egy padon ülve kinyújtózva véletlenül hozzáértem egy járókelőhöz. Azonnal bocsánatot kértem, de mindennek ellenére pofon ütött. Először meglepődtem, de azután, ahogy a düh elöntött, mivel birkózó voltam, így könnyen jól összevertem. Hangos káromkodással távozott. Barátom Andrásik Miska az ÁVÓ egyik utazók besúgójának főnökét fedezte, ismerte fel benne. Miska menekülésre bíztatott mondva: Fuss ameddig futhatsz. Bűntelennek éreztem magam, mivel nem én voltam a kezdeményező és bocsánatot is kértem tőle. Tíz perccel később, két fogdmeggel tért vissza, kik hónomnál fogva kivittek a váróteremből és egy kint várakozó autóba dobtak. Az Andrássy út 60 az ÁVÓ központ alaksorában, hajamnál fogva, fejem a falhoz verték. Ekkor minden elsötétült és térdre estem. A zömök, tömpe, mondta a másiknak: „Nézd e lustát. Én beszélek hozzá és ő elalszik.” Nevetett. Rugdostak a földön, de ahogy ébredeztem, halottam, ahogy a zömök pribék beszélt Novák Árpád, üzemvezetőmmel, a helyi párttitkárral, akivel jó viszonyban voltam és aki végül is kimentett és így szabadultam.
Hazaérve, szüleim három napig teljes elszigetelésben, sötét szobában bezárva tartottak, mert nem bírtam elviselni még a legkisebb fényt, sem hangot.
Ezek voltak az én 1956-os szabadságharcos visszaemlékezéseim.
Terényi Ferencz