BOTOS LÁSZLÓ

A Kárpát-medencei őslakósság egyedei természeti, vagy túlnépesedési okokból vándoroltak ki a Kárpát medencéből, majd később gyakran különböző nevek alatt, népcsoportok részeiként tértek vissza újra és újra az őshazába, gyakran segélynyújtási szándékkal, néha pedig hódítókként[1] is.

Az őslakos és visszatérő népekre vonatkozó, -- az amerikai Science Magazine, 2000. nov. 10. száma közlése szerint --, az európai ember örökítő jelzőinek százalékos kimutatásában, amely a kelet-európai népek örökítő jelzőit mutatja, -- az Eu19 a magyaroknál 60.0%-ban mutatható ki, amely Európában a legmagasabb. Az Eu18, amely jelzi a nyugat-európai népek örökítő jelzőit, a magyaroknál 10.3%-ban jelen. Luca Cavalli-Sforza, Paolo Menozzi és Alberto Piazza, nyilatkozzák,[2] hogy az ural-altáji finn-ugor ágban a finnek és a magyarok európai örökítő jelzői 90%-ban vannak jelen (60% Eu19 jelző és 30% más Eu örökítő jelző) és 10% urali. E könyv tanulmánya szerint Árpád népe a lakosság 10 % +-ban volt jelen. Ha most a magyar lakosság örökítő európai jelzője 90%-ot tesz ki, akkor az őslakos nép 81%-ban volt ős-európai.

Buda és Vértesszőlős, az alsó kőkorban, acheuli, K. e. 348-248 évezred

Érd, moustieri, K. e. 68 évezred

Bükk, Szeleta kezdete (Subalyuk utóda) K. e. 48 évezred

Érd, moustieri, vége, K. e. 43 ezred

Bükk, Istállóskői, aurignáci kezdete, K. e. 38 évezred

Bodrogkeresztúr, gravetti, K. e. 27 évezred

Árka, Szegvár, gravetti, K. e. 20 évezred

Zalaegerszeg, gravetti, K. e. 14 évezred

Szekszárd, Palánk, gravetti, K. e. 11 évezred

II. kurgán hódítás, K. e. 3,5 évezred

Az ősi népesség hovatartozását valószínűsíteni lehet a kultúrák alapján. A Dunántúl mostani neve helyett e tanulmányban az eredeti, történelmi Pannónia nevet alkalmazzuk Dunántúl helyett, mely nem határoz meg egy történelmi, földrajzi tájegységet. Pannónia nevet tévesen a latin panis (kenyér) szóból eredeztetik, a valóságban az itt élő őshonos, nőelvű pannon nép nevéből származik. Fényvallásúak, népnevük fordítottja Nap szavunkat adja. Ősi területeik: Pannónia, Venetia, Bécsi-medence, amit Vindobonának neveztek, Ausztria déli része, Szlovénia egy része, Szlavónia, Macedóniában egy peon nép.

Pannónia keleti részébe iráni népek települtek be, idegen beállítottságú történészek szerint, akik az őslakós jászokat későn érkezett iráni népcsoportnak könyvelték el. A jászok ősi kárpát-medencei nyomai a Dunántúltól Moldváig megtalálhatók. A dunántúli jász területeket Ioniának nevezték felirataikban, fővárosuk Mursa, a mai Eszék volt.

Ugyanakkor őslakos magyari népek voltak a székelyek (szikulok/siculus), sicamberek (szikánok/sican), sakák, csángók, pelazg-palócok, turoszkok, vagy etruszkok, agathyrszek, barkók, hunok, avarok, besenyők, szarmaták, budinok, kelta-gallok, daha-dákok, jászok, kunok, matyók, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Ezek voltak azok a népek, akik Anonymus[3] híradása szerint, az árpádi Hazatérés előtti Kárpát-medencei víz és földrajzi neveket adták. Itt csak vázlatosan közlök néhány nevet, de így is bőséges betekintést nyerhetünk az ősnépnyelv hovatartozásába.

Amas folyó, Balaton, Bodrog, Böge (Bega), Cseszteg folyó, Eger folyó, Fertő, Helyő folyó, Hernád folyó, Jászos folyó, Kapos folyó, Kórógy ér, Körös, Körtvélytó, Maros, Rákospatak, Salyó folyó, Sárviz, Szamos, Temes, Vág, Vajas (Duna-ág),

Vargyós, Homoród, Nyárád, Almás, Berény, Székás, Hideg, Hortobágy, Gyénes, Ludas, Kapus, Görgény, Bodza, Tisza, Visó, Iza, Tus, Krasznab, Ecsedi-láp, Aranka, Szamos, Sajó, Beszterce, Kőrös, Berettyó, Maros, Nyárád, Küküllő, Aranyos, Sebes, Jára, Gyógy, Ompoly, Olt, Barca, Zsill.

Egyéb földrajzi nevek

Biharvár, Bodajk-hegy, Bolhád-hegy, Bolondosvár, Borsodvár, Barsvár, Budavár, Diód falu, Emőd falu, Erdély (országrész), Gömörvár, Győr (Gyűrűvár), Gyümölcsény, Havaserdő, Keve vára, Komárom vár, Nyérerdő, Pákozd-hegy, Sárvár (Ecsedi lápon), Sátorhalom, Szeghalom, Szegcső,Szepeserdő, Szerencs-hegy, Szerepmocsár, Tasasfalu, Tetőtlen halom, Torbágy erdő, Ungvár, Várad (Barsvár), Vértes erdő, Zaránd megye, Zilah város, Zobor hegy, és Zombor.

Professor Grover S. Krantz XE "Grover Krantz" megállapítása szerint a magyar nyelv Európa legősibb nyelve, és ez a nyelv a Kárpát-medencében alakult ki. Grover Krantz nyilatkozta: „A magyarság ősisége egyenesen meglepő; én mezolitikumi nyelvnek találom, amely megelőzi a neolitikumi kort.”[4] Emellett még azt is kijelenti, hogy ha ez igaz, akkor a magyar nyelv tulajdonképpen a legidősebb helybeni nyelv Európában, vagyis az itt élők eredeti nyelve. (Krantz, 72. old.)

Krisztus után a III. században a kelták, Erdélyt a trákok és a dákok lakták be. Ez időben a dákok a Tiszáig terjesztették ki határaikat, Boirebistas uralkodása alatt. Belső viszály következtében Boirebistas királyt megölték és ennek következtében a Száva irányából támadó római hadaktól vereséget szenvedtek.

Pannóniát Augustus császár uralkodása alatt foglalták el a római légiók (Kr.u. 7.), 44 évi véres és keserves harc után és Pannonia provincia néven a Római Birodalomhoz csatolták. A világ ekkori egyik legnagyobb hatalmának[5] 44 év kellett ahhoz, hogy a hős, búzát termelő pannon népet legyőzze. Fiatal erőteljes népét rabszolgának adták el és az új tartomány termékeit a Duna folyón és völgyein át szállították tartományaikba, felhasználva a Scarbantia (Sopron), Savaria (Szombathely), Aquincum (Owen/ Alt Offen/ ma Óbuda része) tartományi városok (oppida[6]), valamint a Száva menti borostyán út kapcsolatait. A légiókban nemcsak római polgárok szolgálhattak, de 25 év után polgári jogot kaptak. Hazatérve, a helybeli közösségben, kiváltságos helyzetbe is kerültek, mint népképviselők (tribunus). A tartomány vezetője az itt állomásozó hadsereg parancsnoka lett, mint szenátor. A II. században Pannóniát „Alsó” és „Felső” Pannóniára osztották.[7]

A római hódításokkal kapcsolatban meg kell említenünk, hogy bár közvetlen szomszédaink voltak, a Duna-Tisza köze jász lakósságát soha nem tudták meghódítani.

Az I. század derekán, Decebalus király, aki újból egyesítette népét, hatalmas katonai támadást indított a rómaiak ellen, de 88-ban vereséget szenvedett, a király nem hódolt be és 103-ban kitört a második dák háború, de Kr.u. 105-106-ban Decebalus teljes vereséget szenvedett. A rómaiak ekkor teljesen kiirtották a dák vezető réteget. Decebalus levágott fejét bemutatták Traianus császárnak. A szkíta Dácia[8] központjába; Apulumba (Gyulafehérvár) megszálló idegen légiók kerültek, akikről tudott, hogy nem beszélték a latin nyelvet.

A római limest egyre több támadás éri. Pannónia mellett egyre erősebb a nyomás Dáciára is. Ezért e római provinciát (e tartomány alatt Erdélyt értjük) 271-ben a rómaiak kiürítik. A Kárpát-medencébe egymás után törnek be a vandálok, gepidák, gótok. Idegen történetírók a szarmatákat is a betörő idegen népek közé sorolják, noha testvérnép. A szarmaták a Dunántúlon a jászokat segítették a rómaiak ellen, s a Marcus Aurelius császárral kötött kényszerbéke során, egyezményük jegyében, 5000 szarmata és jász harcos került a Brit Szigetekre -- VI. légió név alatt -- római szolgálatra. Ők alapították meg többek között a híres angol lótenyésztést. A jászok itt beírták nevüket a Brit Szigetek földrajzába: Iona szigete az ő nevüket hirdeti. A rómaiak az Al-Dunától délre, Dacia Ripensis néven új tartományt alakítanak és a római lakosság a légiókkal együtt ide települ át. Dáciát a kereszténység elterjedése előtt hagyták el a rómaiak. A Kárpát-medence keleti részébe települő germánok vallása ariánus keresztény volt, ezért a keresztény vallás e válfaja itt fennmaradt. Ez őseink mindenkori, vallások és „másság” iránti türelmét bizonyítja. A hazatérő magyarok ide települtek, de mindezek az új betelepülő népek már nem használták az egykori római városok neveit, hanem az itt emberöltők óta meghonosodott ősmagyar földrajzi neveket, melyek részleges jegyzékét Fischer Károly Antal közölte tanulmányában. Ezért nincs semmi alapja a dáko-román elméletnek.

A keresztény vallással kapcsolatban meg kell említeni, hogy az őskereszténység hona a Kárpát-medence. Őseink fény-jelképe a kereszt, így a Napot is kereszttel jelképezték, s önmagukat kereszténynek nevezték. Az ősmagyar kereszténység az egyedüli, ami önmagát a kereszt nevével azonosítja, ezzel máig hatóan őseink vallásának adunk tiszteletet. Minden egyéb, ma kereszténynek nevezett egyház magát Jézus Krisztustól eredezteti (Christian), róla nevezi el, tehát későbbi eredetű.

Be nem vallott tény, hogy a mai u.n. keresztény nagyegyházak az ősi szkíta kereszténység félreértett tanaiból épültek fel, vezető rétegeik átvették ezek külsőségeit, de sajnos ezek magas lelkiségét nem.

Az V. században a hunok elől menekülő gótok, vandálok szorongatták Rómát, majd rövidesen a hunok támadták 441-ben a Kelet-római és Nyugat-római Birodalmat. Ugyanez évben a hunok visszafoglalták Kelet-római Birodalomhoz tartozó Pannónia Secundát, melyet 296-ban alkották Diocletianus császár ideje alatt. Fővárosa, Sirmium, s a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia és Hercegovina tartoztak hozzá.[9]

452-ben Atilla hun seregei Itálián is átvonultak. Első Leó pápa esdeklésére Atilla megkegyelmezett Rómának. 453-ban miközben új Róma elleni hadjáratra készült Atilla, nászéjszakáján gyanús körülmények között meghalt. Egyes rosszindulatú híresztelések szerint a mindenben mértékletes Atillát, részegsége által bekövetkezett, orrvérzés ölte meg. Nincs olyan férfi, aki nászéjszakáján tökrészegre inná magát. Feltételezhető a politikai gyilkosság. Atilla harcát, az igaz Istentől elfordult népek lelki felszabadításáért vívta, innen a név „az Isten ostora”, ugyanakkor uralma alatt akarta már ekkor egyesíteni Európa népeit. Halála után a gót alattvalók, akiket meghagyott népük királyainak uralma alatt, fellázadtak visszaélve Atilla emberségével. Szétrobbantották a már majdnem megvalósult, tartós Hun Világbirodalmat, amit nevezhetnénk a kor föderációjának is, mivel minden állam egymástól független szövetségben élt saját királyaik alatt. Csak a külpolitikában és a közös hadviselés terén voltak alávetve a központi hun akaratnak.

Pannónia 536-ig a keleti vagy osztrogotok uralma alá került. A gepidák a Kárpát-medence keleti részét 530-as években foglalták el. Bizánc urai, a Pannóniát elfoglaló(,) longobárdokat győzték meg a gepidák megtámadására. A longobárdok 50 évnyi pannóniai ottlétük után 568-ban Észak-Itáliába telepedtek át, helyet adva Baján kagán vezette avaroknak.

Az Árpádi honvisszafoglalók a Kárpát-medencében őshonos népekkel, így az avarokkal is találkoztak. E várépítő, magas műveltségű nép várkun név alatt is ismert volt. Ősi települései a mai Baranya megyében voltak. Főbb városaik: Parád, Perk, Perkáta, Párkány, Börzsön, Borsod, Bereg, és a vár kapcsolatú nevek. A Kárpát-medencén belüli és kívüli ősváraik hirdetik máig műveltségalapító jelenlétüket, mint a Kárpát-medencén kívüli Bar, a mai Antivari, az ősi Avaris a hyksosoknál, a Nabateus Avar város, stb. Az árja előtti perzsa, pártus, parszi, peres, farsi, partini (az Adria-vidék őslakói) név alatt említi meg őket Dio Cassius: (Historia Romana, Hamburg, 1750. fol. Lib..XLI., cap.49, 293. old.) és parthim név alatt Strabo, ugyancsak e vidéken.[10] A szlávok obri-nak hívják őket. Árpád idején a Duna-Tisza közét, Tiszántúlt és Erdélyt tartották birtokukban.

Az őslakos avarokat erősen meg kell különböztetni az Árpád idejében visszatérő, avarnak nevezett néptől. Az őshonos avar letelepedett életű, műveltségalapító nép, fejlett földműveléssel, építészettel, iparral, kereskedelemmel, védelmi eszközökkel (pl. várbevételhez szükséges gépekkel). Soha nem voltak “lovasnomádok”. (Bővebben lásd.: Magyarságtudományi Tanulmányok, Tomory Zsuzsa Avar fejezete.)

A Kárpát-medencét 200 évi avar uralom után, a frank, és a bolgár hódítás szétszakította. Nagy Károly és Pipin elrabolta az avar kincseket, amelyeket a frank érsekségek között osztott szét. Ezek az alább következők: Szt. Florián, Mattsee, Mondsee, Tegernsee, Schliersee, Schaftarn, Benedict-Beuren, Korchelsee, Schlehdorf, Stafelsee, Polling, Diessen, Sandau, Tierhaupten, Friesing. A magyar honvisszatéréssel, mint az avarok rokonai és Atilla örökösei, ismét visszaállt az előbbi tartós, alkotmányos rend. Ugyancsak az avaroknak köszönhető, hogy a VI. században áttörték az erősen kiépített kelet római védőgátat, ennek következtében a szláv törzsek behatolhattak a Balkánba, megváltoztatva annak etnikai térképét.

Az avarok(at) felett a kagán uralkodott és felesége is részt vett a kormányzásban. A VIII. században a kagán mellett a kútfők egy Jugurus (magyarul jog úr = legfőbb bíró) méltóságnevű tisztviselőt említenek. Ezt úgy magyarázzák, hogy ő volt a birodalom ügyintézője, tényleges uralkodója. A kagán pedig a szakrális (szent) uralkodó. Más területeken is léteztek önálló székhellyel birodalmi intézők; a Tudun északon, és délen a Tarkán.

Az Árpád-i honvisszatérők közötti avar hadat a könnyű lovasság, lovas íjászok alkották. Az avar hadakkal együtt magyar portyázó hadak is érkeztek kifürkészni a helybeli erőviszonyokat a tervezett hazatéréshez. Az avar had főerejét a vaslemezes, páncélozott lovasok alkották. Katonai újításuk a vaskengyel alkalmazása, amelyet ők használtak Európában először. Ez lehetővé tette a biztos nyilazást előre és hátra. Ez hatékony fegyver, a visszacsapó íj, rémületben tartotta a kor népeit. A Kr.u. 500-as években az avar nagyhatalom Bizáncot jóvátételre kötelezte. A Kelet-római Birodalom császára, a Bazileosz, 57 éven keresztül fizette az évi 120.000 soldiust, összesen 1200 kg. mennyiségben. Ez az összeg mentesítette Bizáncot az avar támadásoktól. Az ilyen jóvátétel, vagy béke adó követelése és fizetése teljesen elfogadott gyakorlat volt sok évszázadon át. Róma épp’ ezért háborúzott, hogy az elfoglalt provinciákat megadóztathassa. Az avarok Kr.u. 626-ban, perzsa szövetségben, megtámadták Bizáncot, de súlyos vereséget szenvedtek. Hatalmuk lehanyatlott. László Gyula régészprofesszor a Kr.u. 670-680 években a Kárpát-medencében élő, griffes-indás övdíszű nagyszámú népességben az általa már bizonyított „Kettős honfoglalás”, helyesebben honvisszatérés népében, a magyart ismeri fel. László Gyula „Kettős honfoglalása”, s az avar-magyar nép kárpát-medencei jelenléte régen ismert volt, többek között Ipolyi Arnold is részletesen tárgyalja e tényt. László Gyula részéről bátor kezdeményezés volt a „kettős honfoglalás” elméletének felvetése – szemben a Magyar Tudományos Akadémia irányvonalával - a Kárpát-medencei magyar őshonosság gondolatának beemelése a köztudatba.

791-ben Nagy Károly (768-814) frank hadserege a bécsi erdőnél győzelmet aratott az avarok fölött, de a visszavonuló és mindent felégető föld taktikáját választó avarokkal szemben győzelmét nem használhatta ki. Végül is a nyugati avar részek meghódoltak a frankoknak (803-ban). Ez új tartományt Nagy Károly Oriens néven a bajor prefektus hatalma alá helyezi. Egyidejűleg Krum bolgár kán a Tisza völgyén át támadt a pannon Aváriára és Kr.u. 804-ben súlyos vereséget mér az avarokra. Sok művészettörténész a nagyszentmiklósi aranykincset (amelyet még mindig Bécsben tartanak) a késői avar művészet remekeinek tartják. Pap Gábor Atilla király kincsének mondja, és a hun-avar-magyar jogfolytonosság bizonyítékának tekinti ezeket a mesterien domborított, cizellált aranyedényeket. - Pannónia a Keleti Frank Birodalomhoz kerül. Pannóniát előzőleg avarok bírták évszázadokon át Horvátországgal, és Szlavóniával együtt, a szláv törzsfők később vonultak be e földrajzi térségbe. A szlávok támadásai állandósultak a keleti frank területeken.

A szlávok többsége a 820-as években a bolgároktól menekülve telepedett be Pannónia déli részébe. A szláv származású, de a Carolingoknak behódolt és részükről megbízható Pribina Nyitrából kormányozta az ide menekült szlávokat.

A korai mezőgazdaság fontos ága a szőlőművelés volt. A nagy szőlőskertek ez időkben Szombathely, Pécs, Keszthely, Zalavár térségében voltak. Zala, Szala helységneveink szőlőtermelő múltjukkal kapcsolatosak.

A magyar legenda szerint Ügyek, Atilla leszármazottja, feleségül vette Emesét. Álmában népük fénymadara, napjelképe, a Turul-sólyom tűnt fel, fénnyel övezve mutatta meg számára a jövőt. Látta, amint kristálytiszta folyó indult el testéből, és folyni kezdett nyugat felé, egyre duzzadva, míg áthullámzott hólepte hegyeken, és elöntötte a hegyeken túli gyönyörű rónaságot. Ott megállt a folyó, és vizéből egy csodálatos fa nőtt ki. Emese tovább álmodott: Lefeküdt a csodálatos fa alá a szép ország kellős közepén. Amikor felébredt ura sátrában találta magát. Napsugaras szép reggel volt. Tudta, hogy csak álom volt az egész, de annak a különös álomnak az emléke vele maradt egy életen át. Kilenc hónapra rá, fia született. Az álomra való emlékezés miatt Álmosnak nevezték el a gyermeket, aki később Árpád apja lett, azé az Árpádé, aki valóra váltotta Emese álmát. És elvitte a magyarokat síkságokon, és hólepte hegyeken át a hunok hajdani hazájába, ahol még ma is élnek jogos örökségükben.[11]

A magyar Emese Álma legendában… az Isten egy sólyomfajta; a Kerecsen sólyom (Falco cherrug), alakjából eredezteti népét, vezérét, továbbá a szarvas ünő alakjából pedig az Ősanyát. Népünk ősregéi mindig valami természettudományi tényt hoznak emberközelbe. Ezt őrizte meg népművészetünk is, melyben az életfát őrző griffmadár is megjelenik. A vezér Álmos, kinek apja a Turul volt (Emese Álma legenda), és anyja a szarvas ünő (a Csodaszarvas legendában, aki Hunort és Magort vezette). Ezt tükrözik a magyar nép, s a pusztai népek művészetében gyakran ismétlődő díszítő elemek, a szarvas, a stilizált életfa, s az életfát őrző griffmadár.

Emese fiának égi eredetét a Turulmadártól származtatják. Ipolyi Arnold Álmost, és annak fiát, Árpádot Pap Királynak nevezi.[12]

A pusztai népek népművészetében a griff madár egy alapgondolat, vezérlő eszme, amely a Pap Királyt a népével szembeni kötelességére emlékezteti. „…Álmos a Turul törzsből származott…” Csernyecov bemutatja, hogy a pusztai népek délről és keletről vándoroltak észak felé, és nem úgy, mint ahogy azt a finnugor nyelvészek hirdetik, Északról délre.[13]

A legendák, és népmesék azt látszanak bizonyítani, hogy a keleti népek és a magyar nép között hasonlóság, vagyis kapcsolat van. [14] A leggyakrabban előforduló mese, az Égig Érő Fa: A sárkány elrabol egy leányt, felviszi magával az égig érő fa tetejére, és mind meghalnak, akik megmentésére indulnak. Végül egy kiskanász próbálkozott. Kis baltájával lépcsőket vágott a fa törzsébe, és így jutott egyre feljebb, és feljebb a különböző szintekre (a fa világán). Az egyik szint a szél, a másik a Holdanya birodalma, majd a Napatya birodalma következett. Ezek mind segítették a kiskanászt.

Kutatók (Berze-Nagy János, Mossy Sándor, Benedek Elek) azt hangsúlyozzák, hogy ez a népmese a táltos tettét mondja el, mert a táltos hasonlóképen mászott egyre magasabbra a fán, ki élőfára mászva intézte szózatát, tanításait az egybegyűltekhez. Keresztény templomok szószékei máig is őrzik ezt a fa-alakot, a magyarság ősi világfáját, csak nem tudják, hogy a templomi szószékek az ősi Életfa jelképes megjelenítései. A mese megőrizte az ősi vallás alapjait. Ezek a népek hitték az életfa életadó, életoltalmazó erejét, minden élőlény számára, hiszen ez nem egyéb, mint Tejút-rendszerünk. A világegyetemmel való kapcsolatuk azt mutatta, hogy a hetedik, és a kilencedik ág szintjén élt a Nap és a Hold.

Magyar Adorján Csodaszarvas Legendája, amelyet gyermekek részére készített leírta, hogy a két ikertestvér, Hunor, és Magor mint cseperedtek fel, bemutatja gyermekkori kalandjaikat, hogyan másztak feljebb, és feljebb a hegycsúcsra kutatva a Holdanyát, Napatyát[15] és végül hogyan váltak vadászokká.

Az Életfa meséje szélesen elterjedt mindazon területen ahol a magyar nyelvet használták. Ha feltételezzük, hogy ez a mese Árpád idejében ismert volt, akkor az Árpád-kori népművészetnek is tükröznie kellene ezt, mint ahogyan a keleti népek művészete megőrizte e képet. Viszont az Árpád-kor népművészete egyetlen ilyen leletet nem tudott felmutatni, amely az Életfát jelképezte volna. Az Árpád-kori népművészetben a pálmadíszítés volt a gyakoribb.

A korai avaroknál az Élet-fa motívum megtalálható csontba vésve, a későbbiekben az öveken, csatokon, s rajtuk keresztül kell felismernünk e rege ősi, kárpát-medencei eredetét.

László Gyula szerint ott, ahol a griff és indás díszítő elem volt elterjedve, a magyar nyelvet beszélték, és ez bizonyítja, hogy az Életfa mesét az avaroktól örököltük.[16]

A két ikertestvért, Hunort és Magort a szarvas ünő vezette át a Meotisz ingoványon. A késői avar öv-csatokon megtalálható a szarvas ünő ábrája, így bizonyító érvként mondhatjuk, hogy a csodaszarvas, és az életfa legenda késői avaroktól származott át.

A Csodaszarvas, az Életfa legendák, s a népzene is mind avar-hun összefüggésre utalnak.

Mi magyarok, akik visszajöttünk ősi földünkre, mint Atilla jogos örökösei, nem voltunk barbárok, és szoros kapcsolat fűzött össze a szittya, hun, avar és az őshonos Kárpát medencei népekkel, akik itt éltek évezredeken át.

A Kuma-magyarok a Kaukázus északi lejtőin éltek K. u. 460-tól a XIII. Századig, és kapcsolatuk egész Kijevig terjedt. Kijev város címerének jelképe egy kígyó, ami kun testvérnépünk jelképes állata, nevét kijónak ejtik, s az ő jelenlétüket idézi e helyen. Bendeffy László elegendő bizonyítékot gyűjtött össze a Kuma-magyarok létezéséről.[17] . Ezek a magyarok keresztények voltak és királyuk Jerettan (eredetileg Gyertyán). 1329-ben felkérte XXII. János pápát egy püspök odahelyezésére. A kérésük meghallgatásra talált, és a pápa Mankosola Tamás püspököt küldte hozzájuk.

Magna-Hungáriából, és Baktriából végül is minden magyar Kuma-Magyariában (Kunmagyariában) egyesült. Száz évvel korábban (1235-ben) Julianus dominikánus barát e magyarokat felkereste azokon a területeken, és tökéletesen meg is értették egymást. Abban az időben Magyarországon még tudtak Kunmagyariáról, ahol a nép magyar nyelven beszélt.

XIV. században Kunmagyaria Nagy Lajos magyar király segítségét kérte a tatár kán: Timurlén (Timur lenk=Sánta Timur) ellen. Nagy Lajos megtagadta a segítséget, mert nem akarta a mongolok haragját kihívni Magyarország ellen. 1395-ben Timurlén Kunmagyaria lakosságát teljesen kiirtotta. Nagyon kevesen tudtak elmenekülni, akinek sikerült, azok a hegyekben húzódtak meg. Ezek ma az abkaz, osszét, kabar, és kurd népek, ők azok, akik a Kuma néppel kapcsolatosak, és még megtartották régi szokásaikat.

Gosztonyi Kálmán professzor magyar-sumirológus, kis-ázsiai nyelvszakos, a Sorbonne egyetemtől tudósít bennünket Kazária keletkezéséről.

A Kazár és a turk (török) nyelv közelebbi kapcsolatot mutat a sumír nyelvvel, mint a perzsáéval. Kazária fő népességét a szittya, és a szarmata nép adta. A VII. Század kezdetén Theophilactus már nem kazárnak, hanem turknak hívta őket. K.u 626-ban egyszerűen turkok akik Kazáriában éltek. [18]

Zakar András írja, hogy a korabeli történelmi kútfők megemlítik a kazár polgárháború tragédiáját, de egyik sem említi a lázadás okát.[19] Ezek a tudósítások állítják a besenyő nép ellenségességét a magyarral szemben, de nem fejtik ki, miért voltak ellenfelek és azt sem, hogy ekkor milyen szolgálatban álltak. ...Őseink miután elhagyták Levédiát a IX. Században, Etelközben telepedtek le. Itt történt az első vérszerződés, amely kihangsúlyozta a jogközösségüket és kemény elhatározással megakadályozták a Kazáriában történt államcsíny megismétlődését. Kazáriai zsidó államcsíny ellenhatására, a soknemzetiségű kazár nép fellázadt. A lázadás leverésére, a zsidó talmudi vallást elfogadó kagán, a magyarokat, Álmost kérte fel a lázadás leverésére, amit Álmos jó előlátással visszautasított, de a besenyők elfogadták. Mivel mi megtagadtuk az új államforma szolgálatát, így a besenyők, bár testvérnépeink voltak, támadást intéztek ellenünk, ami elől őseink kitértek. Erről a besenyő támadásról ír Bíborban Született Konstantin.

A hét magyar vezér arra az elhatározásra jutott, hogy csak egy egyesült vezetés tudja végrehajtani azt a hatalmas tervet, amely rájuk vár: visszatelepedni ősi földjükre a Kárpát-medencébe. Ezért egy másik vérszerződéssel Álmost választották új vezérükké. Azt is kijelentették, hogy az új vezér mindig Álmos ivadékából választódjon. Anonymus erről a vérszerződésről írja, hogy ez lett az új vezér hivatása: Dux et Praeceptor. Álmos és fia, Árpád lelki, és politikai vezetőkké váltak egy személyben.

Álmos volt a magyar vezér, vagy Pap-király, aki előkészítette a magyarok visszatérését ősi földjükre. Ezért előkészülésképpen a hosszú útra, elrendelte mindennemű szerszámok, a hadviselés kellékeinek gyártását és az élelem nagybani termelését. Csak ilyen biztosítékkal volt lehetséges a hosszú út sikeres megtétele. Mindennek hiánya kudarcba fullasztotta volna a hazatérést.

Az előzmények: mikor Álmos ráeszmélt a zsidó államcsíny veszélyére azonnal elrendelte a készülődést az új haza keresésére. 400,000 ember vándorlása, és annak megszámlálhatatlan állatállománya nagyon nagyméretű irányított tervezést követelt meg. A vándorlásnak előkészületeit Dunlop, Marquart, és Macartney írta meg. Artmanov professzor új adatfeldolgozást ismertet meg az olvasóval a zsidók Kazáriai államcsínyéről.[20] Elképzelhetetlen, hogy a Vereckei Hágon átvonuló tömeget egy erős lovas besenyő had ne tudta volna utolérni és mind egy szálig leölni, ha ennek a feltételezésnek alapja lenne, és csak a katona nép menekült volna meg, elérve a Kárpát-medence belsejét, feleségeik és gyermekeik nélkül, akik a szláv anyákkal házasodni voltak kénytelenek, mint mondják, akkor miért beszéljük most a magyar anyanyelvet, és nem a szláv nyelvek valamelyikét? Így az is bebizonyítást nyerhetne, hogy hazatérésünkkor magyar nyelvű népek éltek a Kárpát-medencében.

Makkai László „Az idők sodrában” című tanulmányában írja (Minerva 1968. 2. szám. 43 old): „Az első csapást a nagy törzsszövetség felbomlása mérte a Kazár hatalomra.”[21]

A korezmi (Chorezmi) nép az akkor elszakadó magyarsághoz csatlakozott. Ma ezeket a népeket hívjuk „kaliz”-nak. Az a tényként beállított feltételezés, hogy a besenyők üldözése végett toppantunk a Kárpát-medencébe, tudatos történelem hamisítás, amely kicsinyíteni akarja e hősi magyar cselekményt: a „Hon visszafoglalás” nagyszabású hadműveletét. Őseink nem fogadták el a talmudista kazár ajánlatot, a rendőri szerep betöltését a Kazár birodalmon belül. A besenyők és úzok elfogadták a megbízást, és el is tűntek, kihaltak a belső harcok következtében.

Az utolsó besenyő csoport I. István király uralkodása alatt telepedett le Magyarországon, Tonozuba herceg vezetésével. Tonozubát, és feleségét lovon ülve, élve temették el, mert nem tudtak megválni az öreg Istentől, nem akarták elfogadni az új római vallást.

Álmos herceg születése (aki a magyarok Pap Királya lett) okozta a legnagyobb örömet a szittya magyaroknak, mert benne látták népük megmentőjét. Anonymus nem takarékoskodik a dicsőítő jelzőkkel, amikor Álmosról értekezik. A halálát azonban nagy rejtély veszi körül. A legutóbbi időkig nem tudtuk pontosan hogyan, milyen körülmények között halt meg. A magyarellenes történelmi munkák azt állítják, hogy Árpád rendelte el apja halálát. De miért? Mi oknál fogva ölette volna meg legendás apját? Ha ez ismertté vált volna, vagy még a legkisebb gyanú is felmerült volna ellene, a magyarok, és a szittyák közös gyűlölete vette volna őt körül. Azért, hogy Árpád megszerezze a teljhatalmat nem volt erre szüksége, mert Álmos már előbb átadta azt néki, és örökösének ismertette el.

1958-ban, Zemplén megyében „most Szlovákiához tartozik” a régészek rábukkantak egy Árpádkori magyar herceg sírjára. A sírban a fej a csontváztól különváltan feküdt a váll jobb oldalán elhelyezve. A csontváz méretei egyeztek Álmos testi méreteivel. Álmos arany fegyverzetéről mintázott tökéletes ezüstmásolatot tettek a sírba. A hiedelem szerint „Álmos fegyverzete” csodaerejű volt és ezt kellet örökölnie Árpádnak, mint az új Pap Királynak. Abban az időben a magyarságnak csak egy hercege volt: Álmos. Árpád, és később I. István örökölte ezt az eredeti Álmos szablyát, amely jelenleg a prágai múzeumban látható. A kard díszítése, amelyet a sírban találtak, teljesen megegyezik I. István kardjának díszítésével. A tarsolylemez díszítése, az áldozóserleg, a lovak szerszámai, és más egyéb használati és dísztárgyak aranyból, és ezüstből készültek. A varkocs díszek, a tegezben a hét nyílvessző, bőrruhák, ezüstdíszítéssel, mind pontos másai a kor magyar ruházkodási szokásainak. Az ott talált tárgyak azt látszanak bizonyítani, hogy egy nagyon előkelő, magas rangú magyar vezetőszemély temetkezési helyére bukkantak. A kard I. István kardjának tökéletes mása, amely azt bizonyítja, hogy az határozottan Álmos sírhelye volt, mint már említettük.

Az valószínű, hogy Álmos egy kazár bosszúnak lett az áldozata. Más történész azt feltételezi, hogy feladata befejezése után, a magyarság feláldozta Álmost, a Pap Királyt. De mivel ez soha nem volt szokásban, akkor miért gondolnánk, hogy ezt tették vele? A kazár szokást pedig nem fogadhatták el, mert hisz ezért váltak ki az ottani szövetségből, mivel a kagánból egy minden jognélküli szakrális uralkodót csináltak, aki mellett a nemzet dolgát egy alkirály ügyintéző végezte. Ha elfogadnánk e nézetet, akkor azt kellene hinnünk, hogy Árpád, és népe barbárok voltak.

Szomotor szomszédságában, amely jelenleg Szlovákiához tartozik, őseink sírba helyezték Álmost nagy részvéttel, és a neki kijáró tisztelettel. Azt tudjuk, hogy “Szomorútor” mit jelent. A változás csak annyi, hogy a szomorútor kifejezés a mai nyelvhasználatban halotti torrá változott. Értelme ugyanaz. “Szomorú-tor” a helytelen szláv kiejtésben Szomotor-rá változott.

…Visszatérve Anonymus „Gestájára”, azt írja, hogy a magyarok Kijevnél átkeltek a Dnyeper folyón a szövetségeseikkel. „Kijevben a lakosság békés egyezséget kötött Álmos hadseregével. Mindenki megtarthatta otthonát, és a helybeli nép vezetői fiaikat küldték Álmos szolgálatába.” 892-ben az egyesült magyarság Árpádot vezérükké, és fejedelmükké választotta. Árpád rövidesen kapcsolatot teremtett Bölcs Leó bizánci császárral, és meggyőzte őt a bolgárok elleni egyesült hadjárat fontosságáról, akik ebben az időben a Kárpát Medencén uralkodtak. 894-ben Leó császár el is fogadta Árpád szövetségét. És így nyílt alkalom a régi, ősi föld visszafoglalására, amely Atilla, később az avar Baján Kagán birodalma volt. Árpád a Nyék, és Jenő “nemzet” vezetését idősebb fiára, Leventére bízta, aki Bizánccal szövetségben délről, az Al-Dunánál, támadta meg a bolgárokat, míg Árpád a fő haddal, és népével a Vereckei-hágón jött be a Kárpát-medencébe. Levente támadása sikeres volt, erre bizonyíték, hogy elfoglalták a bolgár fővárost. Azonban Leó császár szavát szegte, és békét kötött a bolgár cárral, Simeonnal. Ekkor a bolgárok teljes erejükkel a Levente által irányított két magyar nemzet ellen fordultak. Mind e körülmények dacára Levente egy ádáz, szenvedélyes visszavonuló harcot folytatott. A bolgár haderőt lekötötte, és Árpád könnyen visszafoglalhatta a Kárpát-medencét, ahol nem talált ellenállásra a néptől, hiszen hasonló nyelven beszéltek. A Kárpát-medencei nép a magyarság rokona volt. Árpádot elfogadták vezérüknek. Kézai Simon írja, hogy amikor Árpád magyarjai Erdély felé közeledtek, a székelyek eléjük mentek fogadni őket, és közösen léptek be Pannónia területére.[22] Árpád a Kárpát-medencei ősnépet az új államszövetségbe fogadta, a pusztaszeri vérszerződéssel. Nem igázta le az ott élő népeket, mint ahogy azt a rumánok, vagyis az oláhok, és szlávok hirdetik. A rumánok azt próbálják elhitetni a világgal, hogy az ő őseik már Erdélyben éltek Árpád megjelenésekor. …Semmi nyom nincs arról, hogy bárhol is mutatkoztak, és ellenállást fejtettek volna ki akkor. Ha ott éltek, és olyan tömegesen, mint ahogy állítják, miért nem tartóztatták fel sem a magyart, sem azokat a népeket, akik megelőzték őket. Hogyan lehetséges ez? A felelet az, hogy nincs nyoma e népcsoportnak, és annak sem, hogy valami ellenállást tanúsítottak volna, mert a hun, avar, és a magyar nép már régen birtokolta ezt a területet. A régi térképek sem utalnak oláh településre. A hazatérést követő 75 évig, őseink felderítő, tekintélyszerző hadjáratokat vezettek, elorzott avar kincsek visszaszerzéséért, és az egyensúly politikának a megteremtéséért (harcoltak,), hadaikkal segítve a segítséget kérő bajor hercegeket, több ezer kilométerre behatolva, idegen területekre, a Kárpát-medencében hátra hagyva minden védelem nélkül családjaikat. Ha ők ezt megtehették – már pedig megtették – akkor ezen a területen belül, nem voltak ellenséges gócok, szlávok, (szlovákok, szerbek), vagy rumánok. Ez időben e népek, ha számottevően éltek volna ott, akkor minden bizonnyal kihasználták volna hadaink távollétét, és megpróbálták volna felszabadítani magukat, a magyarok állítólagos elnyomása, megszállása alól. Tétlenségük azt bizonyítja, hogy államiságuk, csak a mi méltányosságunk folytán, a későbbi időkben valósult meg. A trianoni, és azóta is hangoztatott, állítólagos letiprásuk koholt vád volt földünk hazugságra alapozott megszerzésére, melyet az angol-orosz-francia katonai szövetség (Entente-cordiale) és a nyugati nagyhatalmak segítségével hajtottak végre.

Őseink északkeleten a Vereckei Hágón, és délen, az Al-Duna mentén jöttek be a Kárpát-medencébe. Utánuk az úzok, besenyők, és kunok ugyanezen az úton próbálkoztak, de eredménytelenül, mert hágóink védettek voltak. A kunok így Moldvában és Havasalföldön telepedtek le, egészen 1241-ig, a tatárok megjelenéséig, akik e területről kiirtották őket.

Az oláhok 1300 előtt, mint szervezett nép nem léteztek, és nem is jelentek meg ezen a területen. Ahogy Anonymus „Gestá”-ját, olvassuk a 896-os helyzetről, a lakosság önként behódolt, és örömmel fogadta őseinket. Ahogy a kunok tették korábban, úgy ez a nép is felajánlotta fiait Árpád szolgálatába, bizonyítva ezzel hűségüket.

Az Avar Birodalom felbomlása után, és Árpád megérkezése előtt egyetlen jól megszervezett állam sem létezett a Kárpát-medencében. S ahogy Árpádék egyre beljebb, és beljebb hatoltak, meg-megálltak, napokig tartó ünneplésekkel fogadták őket. Pannónia volt az utolsó terület, amit visszafoglaltak, mert itt várták az esetleges legnagyobb ellenállást. De alig találtak szembenállást, kivétel csak egy-két külföldi helytartó volt. Ménmarót volt az egyik, a másik egy frank hűbérúr.

Ebben az időben a szlávoknak még nem volt királyuk, vagy történelmileg ismert vezetőjük, kis csoportban éltek, egymástól elszigetelve, vagy hűbéres közösségben valamelyik külföldi hatalom alárendeltjeiként, akik behívták az embereket munkára, a nagyobb haszonért. Lassanként, mint pásztorok, vagy egyéb munkások szivárogtak be.

Az oláhokkal hasonlóképpen történt, csak sokkal később, a XIV és a XV században. A rumán nyelvnek semmi nyoma sincs a XV. században az Al-Dunától északra. A közelmúltban bizonyította ezt egy rumén nyelvész prof Petrovice, a Román Tudományos Akadémián. Ezt a tudományos magyarázatot, kutatómunkát a dákó-román elmélet hívei elvetették.

Árpád és magyarjai elfoglalták Atilla városát, ahol 20 napon át ültek ünnepet. Atilla vára (Szikambria) különösképpen megnyerte tetszésüket, amely nem Budán épült, ahogy ezt sok történész hibásan állítja, hanem a Pilis hegységben Esztergom közelében. A Niebelung - ének néven ismert hősi eposz részletes leírást is ad Atilla e városáról, amely Esztergom alatt a Duna partján volt.

Anonymus írja, hogy a Kárpát-medence sűrűn lakott terület volt már K. u a 896-os évek előtt. Ez az ellenkezője annak, amit általában hangsúlyoznak. Jó termőföldön magyarul beszélő szittya, szarmata földműves pór, és békés parasztnép élt. Mikor Árpád megjelent magyarjaival nem aggódtak, és nem keltek fel ellene. Mert legendájukból ismerték Atillát, „az Isten ostorát”, akinek Árpád volt a leszármazottja. Árpád azért jött, hogy tulajdonába vegye jogos örökét, és kiűzze a bolgár, szláv, és német betelepülteket, akik újabban az Avar Birodalom megszűnése után települtek be az ősi hun-magyar földre. Árpád az ősi népeket az újonnan alapított magyar államhoz csatolta. Ez az ősi néptömeg egy mestert talált Árpádban, és folytatta mindennapi életét, munkáját. Ez az ősi földműves nép semmi körülmények között sem lehetett szláv, Anonymus sem nevezi őket annak, egyszerűen csak földművesnek, vagy szolgának. Már tudjuk az előbbiekből, amit Anonymus-tól idéztünk, hogy milyen nyelven beszélt ez a pór néptömeg: legnagyobb többsége magyar... Az ideiglenesen itt letelepedett uralkodó népek a kelták, dákok, rómaiak, bolgárok, és németek voltak. Ez azt jelenti, hogy csak az uralkodó osztály cserélődött, de az őshonos nép maradt.

Az egész Kárpát-medence területén számos olyan jól rendezett temető van, amely a földrajzi elnevezések mellett arról tanúskodik, hogy az őshonos nép mindig helyben maradt. Temetőket tártak fel Keszthelyen, Mosonon, Székesfehérváron, Szentesen, Szegeden, és még sok más helyen. A sírok kormeghatározása azt bizonyítja, hogy a Kárpát-medence folytatólagosan lakott terület volt. Már az ősidők óta. K. u. -i III. századtól az emberek szabályos temetőkben temették el halottaikat Árpád érkezése alatt, és után. Az őslakosok szegény, csupasz sírjai között ott fekszenek Árpád jómódú magyarjai is. Ezek a sírok gazdagok, színesek, arany-ezüstdíszítésű övcsatokkal, leghasznosabb tárgyaikkal, s némelyik még felszerszámozott ló csontvázat is tartalmazott.

A X. században két nagy európai egyéniség harcolt egymás ellen. Az egyik személy Nagy Ottó (936–973), a német állam királya, a másik Bulcsu Horka, az egyik magyar „nemzet” vezére. Bulcsu teljesítményének értékelését régóta figyelmen kívül hagyta a nyugati történelemtudomány, (bár, tudomásunk szerint a West Point-on tanítják hadjáratait) ami pedig mindenképpen figyelmet érdemel. Mikor Ottót királlyá koronázták K. u. 936-ban, mindjárt hozzálátott a közép-német államok egyesítéséhez. Sok feudális herceg ellenezte ezt az egyesítési igyekezetet.

Ebelhardt herceg Baváriából vezetett egy felkelést a király ellen. Szászországban Ottó öccsei Thankmar és Henrik szintén fellázadtak, és felkelést vezettek ellene. Lotharingiában Ottó sógora, Giselbert lázadt a király ellen. Hugo, Észak-Olaszország királya követelte magának a burgundi hercegséget. A csehek fellázadtak Boleszláv vezetése alatt (950).

Bulcsu és társa Lehel, a két „nemzet” vezére, nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti Magyarországot, ha Ottónak sikerül egyesíteni a német tartományokat. Csak Bulcsu és Lehel tudták felmérni a veszélyt, mert az ő „nemzetük” szomszédos volt Baváriával. A többi magyar „nemzet” és annak vezetői messze voltak, és nem hallottak a német államok egyesítési igyekezetéről. Ezért egyszerűen nem észlelték a veszélyt. Bulcsu és Lehel jól mérlegelték a helyzetet. Ők ismertek három esetet is a történelmükből, mikor a német hercegek egyesültek.

Az egyik ilyen alkalom volt, mikor Atillát meggyilkolták a nászéjszakáján Kr. u. 453-ban.[24] A másik eset, mikor Nagy Károly megverte az avarokat Kr. u. 796-ban.

A harmadik helyzet 907-ben volt, mikor Gyermek Lajos király megtámadta Magyarországot egy egyesült német hadsereggel. Pozsonynál 907. júniusában a mieink megverték a németeket. Pozsonyt a szlovákok ma Bratislavának, és fővárosuknak nevezik.

Bajorország népe erre a hírre az erdők mélyébe, a hegyekbe és mocsarakba menekült és ott próbált menedéket találni. Így nyílt meg az út Németország belsejébe. Elődeink ekkor elkerülték, megkímélték a kastélyokat és városokat, de feldúlták a templomokat és a kolostorokat, hogy visszaszerezzék kincseiket, beleértve a Szent Koronát is, amelyeket Nagy Károly elrabolt. A krónikák írják, hogy a németek fegyverraktáraknak is használták templomaikat, kolostoraikat. Ez a szokásuk megmaradt a második világháború alatt is, amikor például, az ősi bényi templomot lőszerraktárnak használták, ami fel is robbant, elpusztítva a templom új részeit, de az ősi falak ezt is túlélték.

A német krónikák és az ő történelmük szerint a magyarok kincseket raboltak, de mit tanítunk mi az iskoláinkban? Ha azt tanítjuk, amit ők írnak az ő népük érdekében, az a mi vesztünkre történik. Felsorolják, hogy mi szétromboltuk az ő vallási összejöveteleik helyeit.

Ősapáink nem törekedtek más népek leigázására, területeik megszerzésére, minden cselekedetük az önvédelemre és az ő rokon népüktől, az avaroktól, elrabolt kincsek visszaszerzésére irányult, valamint a német nép egyesülését igyekeztek meghiúsítani, mivel történelmi ismereteik voltak a német egység veszélyéről. Nem kívántak az Avar Birodalom sorsára jutni, tudták: a Német-római Császárság célja változatlan maradt.

A pozsonyi csata emléke még nagyon új keletű volt, és jól tudták, hogy a nemzet jövője függ a német egység megbontásának sikerétől. A német cél világos és félremagyarázhatatlan volt. A németek elfogadták a Gyermek Lajos király jelmondatát: „a magyarokat ki kell irtani.” („Ugros boiariae regno eliminades esse.”) Ugyanezt imádkozták a templomaikban is.

Bulcsu és Lehel éltek azzal a lehetőseggel, hogy megakadályozzák Ottó bel- és külpolitikájának sikerét. Padányi Viktor egy jól kitervelt munkarendnek nevezi magyarjaink állandó német zaklatását.

Bulcsu volt Ottó legnagyobb ellenfele a X. században. A küzdelem a két nagy hadvezér között Kr. u. 937-ben kezdődött, ez volt Bulcsu első csatája, és befejeződött 954–955. második nagy hadjáratával. Bulcsu sikertelensége annak tudható be, hogy nem tudta megakadályozni Németország egyesítését.

Padányi Viktor írja[25], hogy ha mi összehasonlítjuk Bulcsu hadjáratait – amelyek a felületes néző szemével esztelen hadakozások voltak – a német hercegek egymás elleni lázadásaival, akkor rá fogunk döbbeni, hogy ezek a hadjáratok nagyon jól szervezett és nagyon tudatos politikai megmozdulások voltak. Ha a császár egy új szövetséget kötött valamelyik német állammal, vagy azon kívül, akkor ezek az új szövetségesek a következő évben biztos, hogy részesei lettek egy magyar támadásnak. Ha Bulcsu egyik szövetségese átpártolt Ottó táborába, amely eddig mentes volt a magyarok felbukkanásától, azonnal kaptak egy ostromot.

Ottó lassan előnybe került, és néhány év elmúltával, megszervezte a hatalmat minden német állam felett. Ez veszedelmet jelentett, mert az eddigi barátságos államok, pl. Bajorország – ahogy Ottó öccse, Henrik Szászországból megszerezte a hatalmat a Bajorok felett – ellenséggé váltak.

Padányi Viktor folytatja Bulcsu 954-es hadjáratának leírását. A hadjárat hatalmas területet érintett, viszonylag rövid idő alatt. Miután őseink megverték Maastricht védőit, majd belovagoltak Brabant-ba (Belgium) és megtámadták Cambrai-t; Bulcsu öccse itt esett el egy vár megtámadása során. Ezután keresztülmentek Észak-Franciaország területén, le délnek, ahol Burgundiát Ottó egy másik tartományát pusztították. Áthaladtak a Francia-Rivierán Itáliába, ahol legyőzték, elfoglalták Friault, Veronát és Aquileiát, s innen hazatértek. A hadjárat alatt több mint ötezer kilométert tettek meg. A hadjárat e része körülbelül hét hónapig tartott. Hadtörténészeink figyelmébe ajánljuk a teljes hadjárat szakszerű áttanulmányozását.

„Hét hónap körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és itatást jelent 12.000 ló számára. Öt nagy folyón keltek át (Enns, Rajna, Rhone és kétszer a Pó), a kisebbekről nem is beszélve. A kisebb-nagyobb ütközetek száma számtalan.”[26]

A hadjáratoknak megrázó hatásuk volt ránk nézve, mert ellenkező hatása volt, mint amit a hercegek vártak. Remélték, hogy a nép Ottó ellen fordul és melléjük áll, de e helyett épp a fordítottja történt. Így a hercegek kénytelenek voltak Ottó kegyelmét kérni.

Győzelmüket véres megtorlással ünnepelték. Sok főnemest és főpapot végeztek ki. Akik nem voltak biztonságban, és tehették, Magyarországra menekültek, s ott kétségbeesve kértek újabb katonai segítséget. Így lehetőség kínálkozott egy következő magyar hadjárat megszervezésére.

Hírszerzőket küldtek ki a nép közé, kifürkészni hajlandóságukat egy újabb hadjáratra, de lehangoló hírekkel tértek vissza.

Így 955-ben a hadivállalkozásra csak két osztag indult el, a két határszéli nemzettörzsből, ahogy írják a krónikák. Az a lelkesedés, amely az előző magyar hadi felkészülést jellemezte, hiányzott.

Bulcsunak nem nyolc- vagy tízezer emberre lett volna szüksége, hanem negyven- vagy ötvenezerre. Végül is júliusban Bulcsu, Lehel és Botond elhatározták a hadjárat megkezdését. A bizonytalanságban eltöltött majdnem három hónap alatt a németeknek elég idejük volt maguk helyzetét bebiztosítani, védelmüket jól kiépíteni.

Végül is hét- vagy nyolcezer ember ment előre Lech-mező felé, amely Fussen és Augsburg között fekszik. A könnyű magyar lovasságot, ahogy megérkezett, rögtön egy pajzsfal vette körül, és súlyos vereséget szenvedtek. A magyar vezérek látták a reménytelen helyzetet, megpróbáltak tárgyalást kieszközölni, de a németek nem voltak hajlandók tárgyalni, amíg a magyarok le nem tették a fegyvereket. A beígért tárgyalás helyett a felbátorodott német harcosok megrohanták a fegyvertelen magyarokat. Mészárlásuk kegyetlen volta szóval kifejezhetetlen. Bulcsut és Lehelt az Augsburg-i katedrális tornyára akasztották fel.

Zakar András és Grandpierre K. Endre elmondják, mi okozta a gyors magyar elgyengülést a X. század kezdetén, 955-től.[27] Nézzük, mit tanít a német történelem: A Lech-mezei csata volt a Nyugat végső győzelme a magyarok felett, e csata után kényszerültek rá őseink a békés életmódra, és könyörögtek a keresztény vallás felvételéért. Azt is írják, hogy megbocsátották őseink iszonyú bűneit, és keresztény hittérítőket küldtek térítésünkre, akik megismertették velünk az egyetlen igaz vallás tanait. A németek ragaszkodnak ahhoz a kijelentésükhöz, hogy a Lech-mezei csata után elfogyott és megtört minden erőnk olyannyira, hogy még a sérelmek visszafizetésére sem maradt erőnk. Ez az, amit írtak, s ezt terjesztették szerte a világban, azonban mindez nem fedi a valót. A Lech-mezei csata után őseink bosszúja volt olyan büntető, mint amit harcos társaik elszenvedtek.

A magyar hadjáratok mindig három – nem kettő – hadból álltak. Két had támadott, míg a harmadik védekező, kisegítő feladattal szolgált, ahol kellett. A történészek, akik a csata leírásával foglalkoztak, mindig csak a két magyar hadról szóltak, Bulcsut és Lehelt említik csak, a harmadikról semmit. Anonymus két teljes fejezetben világosan leírja, elmondja a harmadik hadunk szerepét Botond vezérletével, aki ezután feldúlta, elpusztította a német tartományokat.

Az igaz, hogy közbelépésével időben nem tudta megakadályozni bajtársai halálát, de utána megtorolta sorsukat. „Botond meg a többi megmaradt magyar vitéz, mikor látták, hogy társaik az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak, bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen rajta voltak, hogy a veszedelemben maradt résznek segítségére legyenek.” „Mint sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis legyőzőiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szörnyű nagy öldökléssel terítették le.”[28]

Kézai Simon krónikásunk szerint Ulmnál átkeltek a Dunán, a Fulda-i kolostorból nagy értékkel megrakva távoztak, és elpusztították az egész Sváb tartományt. Wormsnál átvágtak a Rajnán és itt két haderővel találták magukat szembe. Az egyik hadat a Lotharingiai herceg, a másik hadat pedig a Sváb herceg vezette. Mindkét hadat leverték. Majd Francia területre tértek, ahol pusztítást végeztek a szerzetesek és keresztények között. Innen a Rhône folyótól mentek Raguzáig. Útközben feldúltak két várost, Susa-t és Turint. Így megnyílt az út Itáliába. Mikor elérték a Lombardiai-síkságot, azt gyors vágtában átszelték, útközben zsákmányukat gyarapították, azután hazatértek. „A sereg nagyobbik részét, amelyik a Rajna felé igyekezett, üldözőbe vette. Midőn vágtatva utolérte a mezőn, az rögtön egybetömörült, mint a méhek, mert a magyarok, nyilaikkal sebesítve, sem megállni, sem hátrálni nem engedték őket.”[29]

A Lech-mezei vereségbe ősapáink még mindig nem tudtak belenyugodni. Bulcsu és Lehel -- mint kiváló, neves hadvezérekhez méltatlan -- halálát találták megalázónak. Megalázták őket, és „akasztás” általi halálukkal megalázták a nemzetet. E gesztust 800 év multával megismételték, ami aláhúzza, sőt bizonyítja előérzetüket a német terjeszkedésre vonatkozóan. Zolta fia, Taksony fejedelem (955-972) és köre különösképpen felháborodott mind a vezérek, mind a harcosok méltatlan halála miatt. Ezért csak elmélyült az ellentét a németekkel szemben. Taksony fejedelem teljes vezérkarával elhatározta a megtorlást az okozott sérelmekért. Ezen tervüket nem is titkolták.[30] Taksony fejedelem egy második megtorló hadjáratot szervezett, a Lech-mezei vereség után. Indulattól fűtve és a német urak anyagi hozzájárulásával – akik ismételten segítségért fordultak belső küzdelmeik pártfogására – egy hatalmas hadat küldött Ottó király ellen. Botond az egyik sereg vezére, a másodiké Szabolcs, és Orkony volt a harmadik raj hadvezére.[31] Őseink ismét három különálló haddal indultak el. Mindez mutatja, hogy számottevő katonai erő maradt otthon, de utána veszteség. Ha ezt nem a Lech-mezei vereség okozta, akkor kérdezzük, hogy mi? Sajnos erre nincs írásos bizonyíték. Ha létezett is egy titkos szervezkedés, összeesküvés kiirtásunkra, az semmi esetre sem maradhatott fenn írásban, ezért ez irányban kutatásaink hiábavalók is lennének. Ha a magyar történészek említettek is volna ezzel kapcsolatban valamit, az egyház minden bizonnyal megtalálta volna a módját annak törlésére, megsemmisítésére, úgyszintén az elfogult finnugoristák, vagy a Habsburg uralom hívei. Azért, mert e korból nincs „saját” jegyzetünk, és mert a nyugati történészek nem vették figyelembe Anonymus és Kézai krónikáit, a magyar történészek egyszerűen folytatták a német hagyatékok tartalmát, „hogy a magyar erő megtört a Lech-mezei vereség után”.

Mindennek ismeretében az a legborzasztóbb, hogy egyetemeinken, érettségi vizsgáinkon, latin nyelven kellett tudnunk Julius Caesar Galliai hadjáratának történelmét, Hannibál itáliai hadjáratát, az Alpokon való hősies átkelés leírásait, Napóleon hadi tetteit, mind az után, hogy végül is mindhárman elbuktak.

Ugyanakkor, megvetéssel szól a magyar történelem a honalapítók világraszóló hadi vállalkozásairól, egy teljes évszázadnyi magyar dicsőség tetteiről hallgat, és néhány vereségét túlhangsúlyozza. Azt még megértjük, hogy a németek, vagy a Nyugat elhallgatja e magyar tetteket, de hogy a magyar történészek ugyanezt az utat választják még most is, erre nincs egyéb magyarázat, mint a szolgalelkűség, a mások felmagasztalása és saját népeink lelki nagyságának a megtörése. Történészeink, mind a múltban, mind a jelenben is – kevés kivétellel – eladták lelküket és tollukat, a titokban csoportosuló ellenségeinknek. Hogy kik ezek? Ez ki fog derülni, ahogy elemezzük cselekményeiket az évszázadok tükrében.

Kodály Zoltán ezer év távlatából így ír a magyar történelem tanítás mibenlétéről: „Aki nem lapozza át az utolsó évtizedek iskola könyveit. . . annak nem lehet képe róla, micsoda nemzetpusztító merénylet készül gyermekeink, s bennük az egész magyar jövő ellen. . . Ahová az eljutott, elpusztította a még megmaradt hagyományainkat.”[32]

Bulcsu a mai magyar szóhasználattal szólva bölcset jelent. Tas vezér unokája. 948-ban Bodonyban (Viddin) megkeresztelkedett. A bizánci császár „vendég-barátja” megtisztelő cím tulajdonosa.

A már előbb említett hadjárataink kiinduló okai mellé még figyelembe kell vennünk a kor politikai hatalmi tényezőit, amelyet három súlypont határoz meg.

Bizánc befolyása, Itália, és a kialakuló német Római-császárság. Bizánc erősödő félben van. Itáliában a longobárd királyság éli utolsó éveit. I. Ottó újra szervezi Németországot. A bajor hercegek lázadásai alkalmat adnak a magyar beavatkozásra, mert erre felkérik őket. A magyar hadakozások egy rendkívül bölcs külpolitika, három szomszédos birodalomban végzett tervszerű tettek voltak. Ugyanaz, amit az angolok „balance of power” néven ismert politikájukkal évszázadokon keresztül folytattak sikerrel. Abból a célból, hogy egy veszedelmes szomszédos nagyhatalom kialakulásának megakadályozását végbe vigyék, mindig a gyengébb felet támogatták.

Hogy ez a hadászati politika nagyszerűen bevált azt a német támadások 75 évi késése bizonyítja. A német megtorlás csak I. István korában indult be a „Nyugatba való bekapcsolódás, térítés” jelige alatt. E térítés alatt sok „pogány”-nak nyilvánított igaz magyar ((Málnási Ödön[33] itt a Szitiából kijött Árpád-i magyarok leszármazottait érti, többnyire a Tisza párti területek.) pusztul el, több mint a II. Világháborúban. . .

A nyugatba helyezés lényege abban nyilvánul meg, hogy minden, ami magyar azt le kell szólni, meghamisítani, elpusztítani. Hogy miért? Mi bújik e rút, pusztító célzat mögött? A magyar nép kiirtása, azzal a híreszteléssel, hogy nem európai, hanem idegen betolakodó, nem kívánatos rész. A magyar nép különleges fajával, nyelvével, rovásírásával, sajátos hagyományaival, kihívás, élő ellensége a kimagasló indo-európai felsőbbrendűségi kultúrának. Ennek leplezett módszere a lealacsonyítás, a parasztozás, a jobbágysorsba döntés és az idegenek felkarolása, betelepítése. Ez kezdődött meg Géza uralkodásakor. Rövidesen földterületünknek több mint a fele egyházi birtok lett, királyaink idegen feleséget vettek, királykisasszonyaink mind idegenekhez mentek feleségül, de a rokoni kapcsolat ellenére sem segítenek a tatár veszély idején, sőt, ez időben hátba támadnak, és az egyházból kiközösítenek. A 150-évig tartó török elleni honvédő harcok idején a „művelt nyugattól” nincs segítség, sőt, az un. Királyi Magyarországon, a felvidéken idegen zsoldos hadak pusztítják a vetést, erőszakoskodnak a lakossággal és a habsburg Császári Kamara rabolja el a Szentkorona földjeit (felségárulási perek, összeesküvés vádjával, elkobzás révén) és osztrák nemeseknek juttatja. Gondoljuk meg, Magyarország lakossága ez idő alatt 4 millió főről 1 millióra csökken a hadi események, az éhínség és járványok következtében. Rákóczi nem kap segítséget, sem az 1848-as szabadságharcunk. Trianont, Jaltát épp ők, a nyugat helyezték ránk, bűnös nemzeti ítélettel. E történelmi tényekből kell kialakítani jövő látásunk, hogy az igazság fénye egyesítse népünket.

Tekintsünk a nyugati népek lelkivilágába, ami az embert emberré teszi. Atilla megkegyelmezett Rómának és az eléje siető, kegyelmet kérő Róma püspökét, a későbbi pápát, illő tisztelettel fogadta és hun testőrséggel kísérteti vissza Rómába. Atilla hadjáratának célja nem a rombolás, hanem az adóbehajtás volt, hogy vazallusait kifizethesse.

Ellenben tudjuk, hogy a gótok és a vandálok Rómát háromszor is pusztították úgy, mint Alarich, Genserich és Theodorich. Atilla meghallgatta Szent Geneviève-et és megkegyelmezett Párizsnak, Rómát sem pusztította el és a későbbi I. Leó Pápa könyörgése meghallgatásra talált nála.[34] Ugyanakkor érdekes, hogy Atillának ezt a nemes, nagyúri tettét, hogy megkegyelmezett Rómának nem értette meg, vagy nem akarta megérteni Nyugat, ezért:

„. . . .valami jámbor lélek aztán kitalálta, hogy csak a csoda segített: Szent Péter és Pál apostolok villogó kardokkal megjelentek Atilla feje fölött és ettől a látványtól ijedt meg a barbár rabló és lóhalálában futott haza. Persze ezt a látományt egyedül csak ő látta, még a környezete sem, a mese szerint.

De itt önkénytelenül is az a kérdés tolakszik előre, hogy az a két szent apostol fejedelem, miért nem rántott kardot a gótok, vandálok, burgundok, kelet gótok, alemannok és a frankok ellen. Így aztán már beleillet a nyugati gondolkodásba az érthetetlen magatartása Atillának, akinek lelki nagysága miatt nem kellett szégyenkeznie az előbbieknek. . . . .Aki nem hisz nekem, olvassa el Sophronius Eusebius Hieronymus, magyarul Szent Jeromos egyházatyának az XXVII. És XXVIII leveleit, amelyekből szószerint idézek.”[35]

’Elfoglalták a várost, amely az egész világot magában foglalta, sőt mielőtt bevették volna, éhen pusztult, csak nagyon kevesen maradtak, akiket foglyul lehetett ejteni. Istentelen ételekre vetemedtek dühödt éhségükben és az emberek egymás húsát marcangoltak, még az anya sem irgalmazott csecsemő gyermekének és visszavette testébe azt, aki nem sokkal előbb szakadt ki testéből. . . Az ősi város, amely annyi időn át uralkodott, most romokban hever, az utcákon és házakban ott hever a rengeteg temetetlen holttest. . . . és mindenütt csak halál és halál . . . nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel. . . Hajdani szent egyházak elhamvadtak. . . Ki tudná megsiratni ezt a sok fájdalmat.’”[36]

Az is tudott, amikor Konrád német császár hazánkra tört, megvert seregeit a magyarok „barbár” módra, kenyérrel ellátva kisérték a határon túlra. Azt is elhallgatják, hogy a hunoknak saját írása volt, a rovásírás, ami egy nép műveltségének fokmérője. Ennek a hun-magyar székely rovásírásnak alkalmazásával fejtették meg az ó-görög, és az ó-török írásokat.

A nyugat történetírása elhallgatja a 300 évig fennállt kárpát-medencei avar birodalmat, melynek még Bizánc is adófizetője volt évtizedeken át. Azóta már bebizonyosodott, hogy az avarok népe magyarul beszélő nép volt. Az avarok birtokában összegyűlt aranykincsek egész Európa irigységét váltották ki.

Nagy Károly anyja, avar-magyar hercegnő volt. Egy 1240-es legenda Bertát “debonnair”-nak, Szép Bertának nevezi. Későbbi legendái hozzák kapcsolatba a pogány Berchta lúdlábú istennővel Nagylábú Berta /Berthe le Grand pied de Hongrie/ néven. Ugyan ebből a korból hozzák kapcsolatba -- a magyar népmesékből jól ismert -- aranyat fonó királykisasszony alakjával.

Valószínűleg, tőle szerzett tudomást Atilla király kincseiről, amelyet az avarok, a heftalita „fehér hunok” őriztek. Két hadjáratban ezeket elrabolta, és e tettéért „érdemelte” ki a „nagy” jelzőt. A történelemírás ezt a nyugati rablást nem becsmérli, sőt Istentől való juttatásnak, mint jogos tulajdonba vételt említi, „Isten dicsőségére” - írják. A magyar visszaszerzési háborukat pedig „rabló hadjáratok”-nak. Az utókorra a jajgató apátságok latin nyelvű írásai a mérvadók, említi Dr. Hajnos László a zürichi irodalmi kör előadásán. Ugyanakkor a magyar rovásírással írott kútfők írásait a hittérítők elpusztították.

„II. Szilveszter pápa tanácsolása folytán elhatároztatott, hogy a magyarok, székelyek, hunok és az egyházi személyek által írt régi magyar betűk és a jobbról – balra pogány rovásírás megszüntetődjék. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék. . .” Jós András (Nyíregyházai Múzeum 1969 és 1971-es kiadás) naplójában olvashatjuk, hogy Vitéz András a rozsnyói város kanonokja, Gömör és Kishont megye bírója talált egy okmányt 1816-ban a Szilassy család könyvtárában. Az okmány jelzete “Vatican 1000, C. A. L. Oct. Diefesto L.A. C. AP” melyet magyarra fordított.

Így pusztították írásos ősi hagyományainkat és üldözték regöseinket, tudó-, gyógyító embereinket, hagyományaink továbbvivőit. Ilyen hagyományirtás folyt még a közelmúltban is, amikor katolikus papok elégettették a néppel ősi imáikat, Erdélyi Zsuzsanna beszámolója szerint.

Hogyan lehet az, hogy a németek Vallhallája Beirutban van, és képei Wagner zenéje mellett, ünnepi csarnokban elevenednek fel ma is. Ez nem pogányság?

Pedig van magyar visszavágyódás. Körösi Csoma Sándor írja: "Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar társadalom az ősi indiai kultúra tárházában."[37]

A legnagyobb pusztítást szellemi téren követték el. A térítések idejétől kezdve rémhadjáratot folytatnak a nemzeti érzésű magyarok ellen. Kufstein pincéibe, vagy emigrációba kerültek, vagy hallgatásra kényszeríttettek.

Légből kapott, feltételezett és nem bizonyítható származás elméleteket eszeltek ki megrontásunkra és a világ népeinek félrevezetésére.

Ha egy nép őslakosa Európának, akkor az a magyar. Árpád fejedelmünk csak visszatért ide őseink földjére, akár tetszik ez az európai népeknek, akár nem. Ez a valóság.

Csőke Sándor, a grazi egyetem végzett nyelvésze, a szláv és majdnem az összes európai nyelvek tudója, a nyelvészet alapján a következő kutatási bizonyítást közli. [38]

„Aki mindezt nem képes, vagy nem akarja elhinni, az gondolkodjon azon a halálos tényen, hogy miért nem jött Európa soha segíteni a magyar jogos szabadságharcokban, sem Rákóczi kurucainak, sem 1848-ban, sem 1956-ban, sőt Helsinki-ben – 1975-ben aláírták a 30.000 szavas egyezményt, mely a magyar nép halálos ítélete: aláírta még a Vatikán állam is!.”[39]

És miért hirdetik ma otthon a kormány által támogatva ma is a „finn-ugor” elméletet és származást, . . . . és ma is emigrációnkban sokan a pusztító régi úton haladnak. Belénk nevelt „szent tanok”, tabuk, idegen érdekek szolgálata, megszokás, tudatlanság, -- ahogy Gábor Áron írja a Nemzetőr 1975. júliusi-augusztusi számában: ’A világnak nincsen egyetlen népe, mely a ma már a szaktudomány által megállapított történelmi értékeit, hagyományait, büszke valóságát megtagadná: csak a magyar! . . .Utolsó figyelmeztetésül nemzeti hagyományainkból fakadó írás nélkül, nincs mivel tanítanunk gyermekeinket, és nincs mit hirdetnünk egyre szűkülő, új környezetünkhöz alkalmazkodó ünnepségeinken.’[40]

A középkorban az Egyház politikai hatalom volt. Mivel a németek képtelenek voltak hadászatilag bekebelezni, így a római kereszténységre való térítésen keresztül fogtak hozzá, hogy megszerezzék a magyar lelkek feletti hatalmat, s azt politikai hatalommá alakítsák át. Ez a magyarázat arra, hogy miért volt oly sok német hittérítő. Nem vártak nagy ellenállást részünkről, mert tudták, hogy Bulcsu maga is keleti keresztény volt. Luitprand, Cremona püspöke írta 910-ben: „Magyarország népe nyilvánvaló, hogy keresztény volt.”[41]

1962-ig, a II. Vatikáni Zsinat döntéséig, a Római Katolikus Egyház minden vallást vagy felekezetet, amely nem volt Római Katolikus, „pogány”-nak és „eretnek”-nek nyilvánított. „A II. Vatikáni Zsinat által elrendelt új meghatározással mondják róluk azt, hogy nem Római Katolikus. Ez az igazság. Árpád apánk és népe nem volt pogány és nem volt Római Katolikus, hanem a keleti kereszténységhez tartoztak.”[42]

Ottó minden vitán felül jobb diplomata volt, mint hadvezér, épp ezért nem támadta meg hazánkat a Lech-mezei csata után. Nyilvánvaló volt előtte, milyen következménnyel járt volna egy ilyen próbálkozás. Támadás helyett több tekintélyt és erőt akart szerezni magának, ezért célul tűzte ki, Róma áldásával, a Szent Nyugat-római Császárság koronájának megszerzését. Istenes joggal, ugyanúgy, mint ahogy azt Nagy Károly is tette, minden keresztény Európai ország felett megszerezheti a politikai hatalmat. E koronázással mindketten, a pápa, és Ottó is tekintélyt szerezhetett. Különösképpen a pápa remélt nagyobb hatalmat, befolyása megerősítését, mert ez időben alig rendelkezett többel, mint bármelyik püspök. Ebben az időben csak a Cluny kolostor adott tekintélyt a pápaságnak. A császári koronázás nagyon sok időt vett igénybe és csak 962-ben következett be, miután nézeteiket rendezték egymás között. Ottó vállalta a Vatikán védelmét, de ennek fejében teljes politikai hatalmat kívánt Róma felett. Ottó és a pápa nem tudtak teljes döntésre jutni. Ezért felkérték Taksony fejedelmet, Salectus barát és Genzanini Zacheus által, közvetítő-közbenjárójuknak. Rudnay Egyed történész találta meg ezt az iratot Sackur egyháztörténész okiratai között.[43]

Ebből az iratból láthatjuk, hogy Ottó és a pápa országunkat egyenlő hatalomnak tekintette. Taksony fejedelem a pápa előnyét nézte, annak reményében, hogy az egyház viszont támogatni fogja őt és az országot. Később Taksony örököse, Géza is szoros összeköttetésben maradt a pápasággal. Ilyképpen egy szövetség jött létre őseink és a Vatikán között, és ennek következtében leállították támadásaikat a németekkel szemben. Taksony hitte, hogy béke következik.

Ebben az időben, mikor a németbarátság „olyan meleg” volt, Taksony 38 éves, túl fiatal még ahhoz, hogy a németek ki tudják várni természetes halálát. A magyar történelem csupán annyit mond, hogy Taksony jó egészségben volt, de hirtelen meghalt. Fia, Géza, 14 vagy 16 évesen vette át a hatalmat. Ottó ekkor találta az időt érettnek országunk bekebelezésére.

Minden háborúnak végső célja békét és barátságot teremteni az ellenfelek között. De valóban ez volt a németek célja? Akkor kezdték el a németek a „barátságos” közeledést, mikor egy gyermek fejedelem került hatalomra.

972 augusztusában I. Ottó az Einsiedel-i Benedek rendi Kolostorban kiadott egy királyi szabadalmi levelet néhány szerzetes magyarországi küldetésére vonatkozólag. Választása egy Wolfgang nevű szerzetesre esett, aki misszionáriusként a legalkalmasabbnak mutatkozott. A történészek feljegyezték, hogy Wolfgang utazása sikertelen volt. Kolozsvári Grandpierre Endre megcáfolja azokat a történészeket, akik azt állítják, hogy Wolfgang küldetése sikertelen volt, mert épp a gyors visszatérése, és egy másik misszionárius (Brúnó) megbízottnak azonnali Magyarországra irányítása mutatja eredményes munkáját. Wolfgang volt az a személy, aki kiépítette a folytatólagos diplomáciai kapcsolatot országunk és Németország között. És ha a császár nem lett volna megelégedve a munkájával, akkor nem nevezi ki ezt az „egyszerű” szerzetest visszatérése után Regensburg püspökévé. Ez a város lett a magyarellenes központ, ahol Bulcsu és Lehel holttestét ismét felakasztották a templom tornyába. Ezzel a minősíthetetlen vandalizmussal próbálták szítani a magyarellenes érzületet, és megtépázott önbizalmukat erősíteni leveretésünkre. II. Ottó császár K. u. 976-ban nagybirtokkal ajándékozta meg Wolfgangot a császár érdekében kifejtett tevékenységéért.

Továbbá Wolfgangot bízták meg a német hercegkisasszony, Giesel des Trau (hűségzáloga) nevelésére. Gizelláról van szó, I. István feleségéről. Nem vitás, Wolfgang sikerrel járt a magyar királyi udvarban, ő készítette elő Brúnó püspök, a küldött második misszionárius magyarországi szíves fogadtatását is.

A német célt jól álcázták a béke és a hittérítők tevékenysége által. Grandpierre K. Endre sejteti, hogy egy titkos nemzetközi összeesküvést szerveztek ellenünk. Ez a titkos nemzetközi szövetség olyan képességgel bírt és olyan kidolgozott terv szerint dolgozott, hogy egy rövid időn belül leterítette a semmit sem gyanító magyar nagyhatalmat. Nem maradt fenn írásos bizonyíték az államcsínyről. Zsolt (Zolta) és Taksony fejedelem alatt a németek barátságtalanok voltak, akkor nem volt lehetőség államcsínyre. A tanácsadóknak nem volt nehéz meggyőzni a fiatal tapasztalatlan gyermek-fejedelmet, hogy fogadja el az új vallást és annak minden vélt velejáróját.

Taksony halála után, mikor a fiatal Géza lett az új fejedelem, hirtelen minden megváltozott. Brúnó püspök elhalmozta a magyar arisztokráciát Ottó ajándékaival. Az ajándékozás minden időben jól bevált módszer volt, egy dolgot szolgált csak: a lekötelezettséget. Lekötelezettség a lekötelezőnek.

Az aranynak varázsa volt, megnyitott az már sok zárt ajtót. A múltban megnyitotta Babilon, Théba, Karthágó, Róma, Buda és Tihuanaco kapuit.

Brúnó püspök szekerei tele kincsekkel megrakva értek Esztergomba, katonai kísérettel. De útba kellett ejtenie Pilgrim püspököt Passauban, s átvenni Ottó írott utasításait. Ez az egyetlen okirat, ami fennmaradt.

Ottó császár történelmi nagyság és kiváló uralkodó volt, aki sokat tett Németország érdekében. Nagyon ügyesen álcázta a magyarok meghódítását a keresztény térítés palástja alatt. Ő volt, aki elsőnek vezette be a politikába a “Drang nach Osten”, magyarul “Keletre való terjeszkedés” kifejezést, és legnagyobb vágya volt népünk kiirtása. Nagy Ottó levelének szövege a passaui Pilgrim püspökhöz: “Segítsd Brúnót magyarországi útjában, lásd el bőven lovakkal és kísérettel a határig, mert ha küldetése sikeres lesz, neked és övéinek is előnyére fog szolgálni, hogy azután ezek királya hűbéresünk lesz.”[44]

E levél burkolatlanul elárul minden tervet és szándékot, azonban a történészek szerint, a magyarok saját akaratukból és óhajukból vették fel a római vallást, és kérték a német és bohémiai misszionáriusok országunkba küldését és hittérítő munkáját.

Az akkori kor magyarja, ha igazán óhajtotta volna a nyugati kereszténység felvételét, megvolt a lehetősége helyben, a Kárpát-medencében. Hisz testvérnépeink, az avarok, akik nagy részben túlélték Nagy Károly hadjáratát, a Római Egyház szertartásai szerint imádták az Istent.

A második indok, amiért elődeink egy teljes évszázadon át harcoltak, lázadtak és meghaltak, az erőszak volt. Itt megemlítendő egy eset, Tonozuba és feleségének élve való eltemettetése, azért, mert nem tudtak megválni ősi hitüktől.

Árpád az “egy Isten”-hez imádkozott és tisztelte a természetet, állította Cornides, Theophilactus és Thuróczi is.[45] Volt köztük Nestorián és Mazda hitű, de minden gyakorolt vallásunk a kárpát-medencei ősmagyar, egyistenhivő vallásból eredt és a fentiek ennek változatai. Több ága, válfaja létezett közöttük a szkíta-kereszténységnek, ebben volt az erejük, ez egyesítette őket. A vallási összhangot, amely erőssé és egységessé tette őket, kellett Ottóéknak megszüntetni. Ha I. Ottó szándéka egyenes és őszinte lett volna, akkor nyíltan fordul Géza fejedelemhez, és nem a “tizenkettőkkel” tárgyal. Ottó kétszer is figyelmeztette Pilgrim püspököt, hogy legyen nagyon óvatos. (S miért jött titokban az országunkba?)

Az „idegenek” által lejegyzett történelmi munkákból: az akkori magyar annyira vágyott a békére, hogy ezért minden nemzeti érdekét, sőt vallását, szabadságát, azaz sérthetetlenségét feladta. Ki tudja ezt elhinni? Ezt kérdezi Grandpierre. A Lech-mezei csata és a quedlinburgi összejövetel között húsz év telt el, ami háborúmentes volt: és még mindig Európa legnagyobb katonai hatalma hogyan könyöröghetett attól a néptől békét, akit a közelmúltban annyiszor megvert?

Egy nemzet nem tudja megváltoztatni társadalmi szokásait egyik napról a másikra.

Pilgrim püspök levele így szól VII. Benedek pápához, K.u. 974-ben: „ A szövetség nyomán létrejött békét kihasználva, megkezdtük a hittérítői tevékenység gyakorlását.”[46]

A levél szerint őseink és a németek között szövetség jött létre. Ez azt jelentette, hogy a németek csendben elfoglalják hazánkat. Az az érdekes, hogy minden egyes irat, ami fennmaradt, csak a kereszténység terjesztését hangsúlyozza. Ez volt a kezdete függetlenségünk elvesztésének. I. Ottó, aki kiépítette a német nagyhatalmat, a „Drang nach Osten” eszméjével, diktálta a quedlinburgi egyezményt. Előtte már sokszor kijelentette, hogy célja Magyarország hatalmának megtörése. I. Ottó nem volt pápa, sem pátriárka, ő német császár volt. Ezért írja Grandpierre, hogy nem vallási, hanem politikai célok hajtották. Akárhogyan álcázta, szándéka a magyarság meghódítása volt.

Thierry Amadée egy nemzetközi államcsínyt említ.[47] Közli, hogy amikor megkötötték az egyezményt, Ottó azonnal hozzálátott tervének végrehajtásához. És pedig közel a határhoz, Passauban egy központot létesített, ahol a magyarellenes ügyintézés szerveződött. A központnak Pilgrim püspök volt a vezetője.

Ottó elhatározta, hogy a fiatal Géza hercegnek egy német feleséget ad, Adelhaidot. E házasság egy jól bevált fegyver volt tervének végrehajtására. A németek már éltek ezzel a lehetőséggel, amikor Atilla hatalmát megsemmisítették.

A németek Hildegund Krimhildát adták Atillának, aki a nászéjszakán kötőtűjével megölte őt, amit az orrlyukán át felszúrt az agyába. [48]

Adelhaid célja nem Géza megölése volt, hanem a magyar határok megnyitása honfitársai előtt.

Ez volt Ottó terjeszkedési politikája, és még háborút sem kellett indítania céljai eléréséhez.

Vannak nemzetek, amelyek gyengébbek a háborúban, de agyafúrtak, találékonyak a békekötésben. Quedlinburgban nem volt kölcsönös szerződés, csak mi tettünk engedményeket, a németek semmit. Mibe került ez a behódolás?

· Szabad bejövetel a hittérítőknek és másoknak, akik Magyarországon akartak letelepedni.

· Minden korlátozás nélkül szabad kezet adni a keresztény tanok terjesztéséhez és gyakorlásához (élve eltemetés stb.).

· Rangos állások, földbirtok adományozását ígéri az Adelhaid-dal jött tízezer német testőrnek.[49]

Ezután megnyitottuk kapuinkat a nyugati beözönlés előtt, nem a hadi, hanem egy folyamatos békés megszállásnak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen megszállást gazdasági, ideológiai és politikai elnyomás követ. A magyar küldöttek Quedlinburgban külön biztosítékot adtak, hogy a határ nyitva lesz minden válogatás nélkül bárki részére, és segítséget fognak nyújtani földadománnyal és egyéb lehetőségekkel, hogy az idegenek társadalmi ranglétrán való felemelkedése biztosítva legyen, és hogy sokasodjanak. Ha a nemzet lázadásban mutatta ki elégedetlenségét az idegen megszállók miatt, akkor azt külföldi katonai segítséggel leverték.

Adelhaid testőrei elfoglalták Géza palotáját és ő „fogoly” volt saját otthonában. A németeknek ez a megoldás jobban megfelelt, mintha megölték volna, mint tették Atillával. De ki készíthetett egy ilyen szégyenteljesen egyoldalú békefeltétel-tervet a nemzet nevében? Pilgrim, Wolfgang és Brúnó képezték ezt a titkos belső erőt, amely idegen célok érdekében dolgozott. E csoport végrehajtotta azt, amit Ottó nem tudott hadászatilag megtenni. Ez a magyarázat arra, hogy a magyar nagyhatalom hogyan vesztette el erejét, befolyását, minden lényeges háborúvesztés nélkül.

1042-ben III. Henrik (1039-1056) a magyar határ felé húzódott. A német befolyás nagyon nagy volt ebben az időben, és Abba Sámuel királyunk (1041-1044) egy nagyon kedvező békeajánlatot tett a német császárnak.

1044-ben Európa legnagyobb hatalma ismét támadást intézett ellenünk. Kézai Simon írja, hogy Ménfő falunál, Győrhöz közel, július 5-én ütközött meg hadainkkal. A császár győzött, de nem volt könnyű győzelem.

Orseoló Pétert (1038-1041, és 1044-1046) újra hatalomra segítették, de mint a császár hűbéresét, a nép nem fogadta el királyának. Kénytelen volt menekülni, de elfogatása után megvakították. Ebben az időben ez a szállóige terjedt el Magyarországon: „Mi vassal fizetünk a németnek és nem arannyal.” A száműzött Árpád hercegek visszajöttek és Endre lett a király (1046-1060).

Az igazság megvallása, kimondása, érvényesítése a legszentebb emberi jog és kötelesség. Csakis ez lehet az emberiség legszentebb kötelessége és érdeke. Ez egyeseknek fájdalmat, riadalmat okozhat. De a hazugság megszűnte után a világosság tudata megéri az áldozat vállalást.

A X. században őseink elképzelni sem tudták a hazugság világát. Ez időkben a magyar nép szava Isten szava volt. Ha elvész az igazság, elvész a világ. Egyedül talán az igazság megismerése, megismertetése az, ami megmentheti a magyar népet a pusztulástól.

A magyarországi római-katolikus papság „a régi művelődésnek termékeit, a régi világ minden művészeti és tudománybeli jelenségét előnyeit megtámadta, elutasította – vagy legalább erejéből kivetkőztetve fogadta el és adta tovább -- a művelődést más irányba terelte, más szellemben folytatta. Erkölcsi érdekből megrontotta, elfeledtette és eltörpíttette a régi szellemet. Az ókor isteneit ördögnek, erényeit bűnöknek, vallását gonosz szellemek művének vallotta, hirdette ilyképpen. … Félve tanultak csak némelyek; elsajátítani a nemesebb írók magasabb gondolatait nem merték.”[50]

„Vegyétek le őseinkről a pogányság hamis címkéjét. Hagyatok fel az ezer éve folyó judea-krisztián magyar gyalázással. Akik a pogány szóval dobálóznak, tisztában kellene lenniök e szó értelmével s azzal, hogy a rágalmazás, ős gyalázás bűnét követik el, egyben történelmi tudatlanságuk bizonyosságát is adják.” [51]

Kivonatok Grandpierre K. Endre: „A magyarok Istenének elrablása”c. könyvéből.

Boldogan tanulmányoznánk a parasztok és regösöknek a magyarság származásáról, hőstetteiről szóló ősi hagyományait, sajnos a keresztény inkvizíció mindezeket kiirtotta.

Vegyük hát a középkori papok által lejegyzett, már-már szentnek számító iratokat a régi kereszténység előtti magyarok életviteléről, erkölcsi magatartásáról, kultúrájáról, tudásszintjéről, viselt dolgairól Az Árpád legendák és intelmek vallomásait. (Budapest, 1983)

Meglehet, némelyek elképzelhetetlennek vélik majd, hogy a jelzett legendákban az alább ismertetett rágalom hazugságok és gyalázkodások leírattak. Ezért, hogy az esetleges erre vonatkozó kételyeket elhárítsuk, nyomatékosan közöljük: idézeteink hitelesek, betű hívek és a megjelölt helyeken bárki által ellenőrizhetők.

Mert valóban hihetetlen, de igaz úgy. . . becsmérlik a magyarságot . . . valósággal szörnyetegnek festik őket, emberállati vadállatoknak, bűnös, vak tévelygőknek.

Ámde ha minden alap nélkül hányják a sarat. . . a népre, amely befogadta őket, és amelynek kenyerét eszik; . . . az már elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Lehetetlennek tetszik, hogy saját papjai, egyházi igehirdetői gyalázzák és ássák alá, dühödött és aljas ellenségeivel, mint egy kórusban állva ezt a népet, az Isten és az igazság népét, az ókor legendás igazságos szkítáinak egyetlen maradékát. . . . Mária országát.

A Nagylegenda kertelés nélkül kimondja, hogy a magyarokat titkos tervek alapján leigázták: „Kárhozat a tudatlanság fiaira, a faragatlan kóbor népre, mely nem ismerte fel, hogy Isten teremtése, vagyis hát a Pannónia földjén lakó magyarokra”

„Az Ószövetség Istene, a bosszúálló (Jehova) letekintett az égből, hogy e tévelygő népet a hamisság útjáról az igazság ösvényére, az eloszlatott homályból az örökkévaló jutalmazás reményére vezesse.” (Árpádkori legendák és intelmek. 23.)

Halljuk ebben a kérdésben is mindenek előtt klerikusainkat, hiszen Isten szolgáinak bizonyos vélekedések szerint igazat kell mondaniuk, isteni törvények tiltják a kétszínű hazudozást, rágalmazást. . .

Hiú és szentségtörő babonákat követett.” (Árpádkori legendák, 17.)

. . . Aki őseit szidja, önmagát gyalázza meg. De hát mi is az a pogány? Miért pogány a pogány? A Magyar Nyelvtörténeti Etimológia Szótár szerint: a „pogány” = durva, műveletlen, istentelen, bálványimádó, stb. Szerintük tehát ilyenek voltak a régi magyarok. . . De vajon ilyenek voltak-e? Igazat mondanak-e a kegyes szerzők? Mert még elképzelni is szörnyű, hogy a kegyes szerzők hazugságot, hazugságra, rágalmat rágalomra halmoznak. - Külön filozófiai rejtély miként követhettek szentségtörő szokásokat, hiszen a szentségtörés előfeltétele a szentség: lennie kellett előzőleg szentségnek ahhoz, hogy össze tudják törni.

Főbenjáró bűncselekménnyé vált az évezredes hagyományok szentesítette magyar ősvallás gyakorlása.

Szent István király nagy legendája szerint; - „Géza. . . „akiket rajta kaptak azon, hogy más utat követnek (nem a zsidókereszténységet), fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába.” (Árpádkori legendák és intelmek. 27.old.) Rajtakapott, tetten ért bűnözővé vált tehát, aki Magyarországon, magyar felségterületen az ősidőkbe visszanyúló magyar ősvallást – az emberiség egyetemes, szent ősvallását – követte. A megtorló büntetés, fizikailag végbevitt megtorlás mind közönségesen: halál; akit rajta kaptak, hogy ősei hitét követi és őseinek áldoz, s rajtakapás és válogatás nélkül mindenki, aki vonakodott kereszténnyé lenni – mert a puszta húzódozás is bőségesen elég volt a megtorlásra – könyörtelenül kardélre hányták, nem csupán egyénileg, de tömegesen is . . .

Nem lehet örökké hazugságban élni. . . Nem lehet úgy élni, hogy ne tudjuk, mi történik velünk, hogy ne tudjuk, mi történt a múltban velünk, milyen kataklizmákat éltünk át, s ne tudjuk, milyen bűnöket követtek el ellenünk . . . Ősi hagyományaink bizonysága szerint régi eleink a fény, a világosság, s szabadság fiai és szerelmesei voltak, a Nap Fiai, a Napisten Gyermekei. Árpád-kori legendáink szerzői és korai keresztény papságunk azt hirdeti: Őseink homályban tévelyegtek s a kárhozat fiai voltak. . . De vajon világosságban élünk-e az óta? . . . Élhet-e világosságban az , aki nem ismeri a maga múltját, s nem tudja, ki volt, mi volt, mit követett el, és mit követtek el ellene, . . . . és honnan származott, kik voltak az elei . . . mindezt nem tudja, mégpedig azért nem, mert minden őseire vonatkozó anyagot konok eltökéltséggel és szívóssággal kiirtottak azok, akik a világosság hozóiként állnak elébe? Miként hozhatják a világosságot azok, akik kioltották a fényeket? . . . Aki világosságot akar, miért támaszt sötétséget? . . . Akinek igaza van, miért némítja el ellenfelét? . . . Régi igazság: ha elvész az igazság, elvész a világ.

„Minden ország támasza, talp köve a tiszta erkölcs.” (Berzsenyi) Lássuk hát, miként érvényesült a „kereszténységre kényszerítésnél” az igazság törvénye?

. . . . A magyarok a legendák szerint „a kárhozat fiai” (i.m. 24), „szentségtörő szokások” megszállottai. (i.m. 25) „Az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög sugalmazottjai.” (i.m. 25) „A pogány nép”, „az ördög csalatás követője.” (i.m. 17.) stb. . . Vagyis a magyar: bűnös nép: Kegyes legendák, egyházi szövegek, prédikációk évszázadok óta sulykolják a hazai és nemzetközi közhiedelembe a magyar nép bűnös voltát. Egyenes szál vezet innen a területrablók propaganda kórusáig és a Rákosi-Aczél féle bolsevista rendszerek magyar ostorozásáig, bűnös néppé, fasiszta néppé bélyegzéséig. Félelmetes rágalomhadjárat ez, mert aki bűnös és bűnösségét ki is mondják, az olyan, mint az üldözött vad. . . . Még félelmetesebbek a következmények: a bűnösség vádja, mintegy eleve igazolja az ártatlanul bűnösséggel vádolt elleni atrocitásokat, rémtetteket, örökös fenyítéseket, csonkításokat, szülőföldjéről való elűzetését, megöletését . . . Hiszen mindaz, amit ellene rágalmazói elkövetnek, nem bűn, hanem igazságtevés, ráfogott bűn megtorlása az erkölcsi világrend helyreállítása.

. . . Árpád nevét kimondani, leírni Isten ellen való vétek volt . . . s ha valamiképpen elkerülhetetlenül szükségessé válik a megemlítése, nevén nevezni, akkor sem szabad. Nyakatekert utalásokkal bár, de ki kell kerülni Árpád, a nagy honvisszafoglaló vezér és dicsőséges utódainak három negyed országlása után. . . . Érdekesen tanúsítják ezt legendáink: „Volt akkor egy Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt.” (Árpádkori legendák és intelmek. 24.old.) A Hartwik féle legenda csaknem szóról szóra elismétli ugyanezt. Tanúsítván, hogy elfogadott séma ez. „Abban az időben ugyanis, melyben az említett nemzet Isten egyházait pusztította, volt egy bizonyos Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt.” (Árpád legendák és intelmek. 34.)

Szent Istvánról, aki a legendaszerző szerint ekkoriban még „gyermek”, „gyermekéveinek virágjában áll”, a továbbiakban a következőket mondja: „Isten hű sáfárának mutatkozván azon kezdett elmélkedni (egy tízen-egynéhány éves gyermek!), hogy ha a szent keresztségben már újjászületett népéről leveszi a fegyelem (a kényszerítés, az erőszak) gyeplőjét, utóbb könnyen visszatér a hiú tévelygésébe. Így, az egyház tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem (a kényszer) igáját és törvényeit, s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.” (Árpádkori legenda. 17)

…Vajon miként tudta népe nyakára kényszeríteni… „a fegyelem igáját”? Kegyetlen fegyveres erőszakkal, nemzetközi hadseregek bevetésével történt a Géza-István-kori rendszerváltás, a magyar történelem legnagyobb, leggyökeresebb rendszerváltása, . . . A fegyelem igája is ellentétes a vallás, az isteni hit tantételeivel, bensőséges mivoltával. Miként lehetne kényszeríteni bárkire is, hogy mit higgyen és mit ne higgyen? Az iga és fegyelem – alattvalói fogalmak, összeférhetetlen a hittel. …Ha lehet még félelmetesebb és vérlázítóbb idézetünk utolsó sora, amely azt állítja, hogy a régi magyarok „a gonoszság minden mocskában éltek.” Szörnyű vád ez, szörnyű rágalom, amelyet csak úgy odavetve legcsekélyebb bizonyítás nélkül rákenni egy hatalmas nemzetre, -- Isten elleni vétek. …Az ókor legendás népének az igazságos szkítáknak utóda, maradéka már az ősidőktől fogva kivívta a világ tiszteletét. Miként lehetett ezt a rágalmat rásütni az igazságos, lovagias, egyenes észjárású, nemes magyar nemzetre. …Az ember hajlamos rá, hogy hihetetlennek, lehetetlennek tartsa, hogy kegyesnek mondott irományokban mindez így leíratott, pedig így áll szóról-szóra, miként erről bárki a maga szemével meggyőződhet az Árpád-kori legendák és intelmek, Bp. 1983, 17, 39 oldalain. Kiderül a továbbiakból, hogy az igát, fegyelmet nagyarányú rombolás kísérte. A szöveg szavait csak úgy érthetjük,, hogy Géza és István az addigi magyar kultúra és hagyománykincs minden emlékét, termékét „a földig lerombolta” megsemmisítve az ősi magyar művelődéstörténeti emlékek, ereklyék, művészeti, építészeti remeklések, kódexek, népi faragványok, hímzések, zeneszerszámok, zeneművek, szabadsághagyományok, ősi hitelvek, minden emlékét. Így került az esztergomi királyi palota a föld alá, így rombolta le Adalbert prágai püspök az esztergomi nagy vallási bálványt, így kerültek ebek harmincadjára az ősi királyi várak, hős énekek, regös énekek a nemzeti költészettel egyetemben; így tették emléktelenné az ős múltú nemzetet. A korai keresztény inkvizíció vad mohósággal vetette rá magát a magyar múlt emlékeinek, kiváltképpen a nemzeti szabadság hagyományok, ősi hitelvek elpusztítására. Fővesztés terhe mellett elrendelték a régi írások, ereklyék rovásírásos faragványok beszolgáltatását. A kártétel mérhetetlen volt, a magyarság lelkéből mégsem sikerült maradéktalanul kitépni az ősi nemzeti hitet, a magyarok istenének, a nemzeti őseredetnek és nemzeti közszabadságnak tudatát.

Fékevesztett gyűlölet, magyargyűlölet árad a legendák minden magyar vonatkozású szavából. . . . A győző gyűlölete ez a legyőzöttel szemben, . ..az áldozatával szemben. „Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról dühöngésük nem csillapult, a király bizakodva az örök erényben (a hatalmas nemzetközi hadseregben) seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség (magyarok) veszett dühén.” (Árpád-kor legendák. 18)

„Veszett dühű ellenség” – ként állítják elénk azt a magyarságot, amely felkelt az országban titkon, a kereszténységre térítés ürügyével betódult, s az ország népét irtó, törvényeit semmibe vevő idegen hadseregek ellen, számunkra azonban van valami vigasztaló is ebben a szövegben. Az, hogy ez a veszett düh akaratlanul is képet ad eleink emberfeletti erőfeszítéseiről, halált megvető hősiességéről a hazánkba betolakodott túlerővel szemben. Szent István kis legendája szerint a régi magyarok a kényszerítés ellen azért ragadtak fegyvert, mert „kényszerből el kellett hagyniuk a megszokottat.” (I.m. 17) Mert a gyűlölt, számukra idegen hitre erőltették rá őket, vagyis ősi hitük védelmében . . . .Joguk volt-e a régi magyaroknak ősi hitelveikhez? Joguk volt-e rá, hogy saját belső hitelveiket kövessék, saját őshagyományaik, ősvallásuk hiedelme szerint éljenek? . . . Jogilag is . . . eldönthető kérdések ezek?

Ha nem volt joguk ősi hitelveikhez, kérdés, miért nem volt . . . Hol és miként vesztették el az erre vonatkozó elemi természeti emberi jogukat, azt a jogot, hogy saját történelmileg kialakult szokás hagyományaik, hitelveik szerint éljenek? Ki vehette el tőlük ezt a jogot? . . . Léteznek vagy létezhetnek-e ilyen törvények? És egyáltalán elvehető-e a szabad vallásgyakorlat joga? Megtagadható –e ez bárkitől? . . . Halállal sújtani embereket, méghozzá tömegesen, pusztán azért, mert vonakodnak áttérni egy olyan vallásra, amelyet nem is ismernek? . . . Árpád-kori legendáink azt írják, hogy Gézával álombeli, isteni látomása közöltette a következőket: „Őseid, akiktől származtál homályban éltek, mert nem volt igaz ismeretük Istenről, messze jártak az igaz úttól” (I.m.)

. . . Géza elődei elleni súlyos vád; valamennyi régen volt király ellen Árpádtól visszafelé Álmosig, Atilláig, s Atillától a vízözön táján élő Nimródig, valamint valamennyi magyar, s az egész régi magyarság ellen: . . .Valóban ilyenek lettek volna a régi magyarok? Ha igaz az, mint ahogy kétségtelenül igaz, hogy tudományos szempontból minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít, úgy sajnálkozva kell megállapítanunk, hogy itt (és a klerikális szerzőknél általában) – a bizonyítás teljesen elmarad. Márpedig a bizonyítás nélküli vád: alaptalan vád – rágalom. Kegyetlen dolog a rágalom! de itt egy nemzetről, méghozzá egy hatalmas múltú nemzetről van szó, amely mind máig tisztázatlan, fölöttébb kétséges körülmények között „megtért” a kereszténység kebelébe, de miként ezt számtalan példa mutatja, felmentést mégsem nyert, tovább rugdalják, becsmérlik: nem volt elég az áttérés. . . . És Európa többi népei? Hisz ők is áttértek – ki előbb, ki utóbb – a kereszténységre. Hát ők nem éltek homályban, csak éppen mi magyarok? . .. Vagy csak mi magyarok vagyunk kitéve efféle sulykolásnak? Saját igehirdetőink acsarkodnak ádázul leginkább ellenünk, az örök Napisten, a Fény Istene a Magyarok Istene ellen? . . . Hát olyan megbocsájthatatlan, hogy a Nap Isten hívei voltunk, hogy volt saját istenünk? Vagy más a baj? Az a baj, hogy nem önként, nem meggyőzés útján, és nem meggyőződésből, hanem kényszerből tértünk át, fegyverrel kényszeríttettek az új hit felvételére? . . . Elfogultság, részrehajlás nélkül tudományos igazságként felhozhatjuk: a Nap Isten-hit volt az ősi emberiség legtisztább, legtermészetesebb vallása, ősvallás, melynek elemeit a világ minden vallása átvette, a zsidó-kereszténység is. . . . Bűn a büntetlent bűnösnek bélyegezni . . . de ma már a pápai szék is kezdi belátni: a kizárólagosságra, a monolitikus uralomra törő sovinizmus a vallásban is mérhetetlen károkat okozott és okozhat, akár a politikában: ideje volna hát szemétdombra hányni a magyarság ellen uszító régi – és új iromány – ármányokat és mesterkedéseket! A magyar népnek olyan hitvallásra van szüksége, amely fenntartás nélkül, melléje áll a jövő iránti küzdelemben. Eleink távol jártak az igaz úttól – állítja a legenda, következésképpen, azóta járunk az igaz úton. Történelmünk viszont azt tanúsítja: a kereszténységre áttérés előtt hazánk és népünk szabad volt, hatalmas és boldog, azóta a mérhetetlen szenvedés és pusztulás útját járjuk: . . . A Kislegenda szerzője az alábbi képet festi a levert magyarsággal való könyörtelen leszámolásról, támpontokat nyújtva az ezerholdas egyházi birtokok, a latifundiumok keletkezésének eredőihez és a hazai szolgaság keletkezéséhez, a dézsma, az egyházi tized bevezetéséhez.

Íme, az akaratlan szörnyű beismerés a hazáját szerető magyarság közhangulatáról a „kereszténységre térítés” idejéből. Lehetetlen elviselniük, amit a magyarsággal szemben elkövetnek. Menekülni kell valahová, bárhova kivándorolni, mert édes hazánkban, Magyarországon, a nemrég még gazdag, virágzó, boldog és fenségesen s szabadságos hazában pokollá vált az élet, Lám, maga a magyart vesztett dühű ellenségnek, pogánynak bélyegző legenda szolgáltat adalékot a magyarok elviselhetetlen helyzetére, vérbe tiportatására: nincs más kiút. . . elfutni, menekülni, . . . a folyamként beözönlő kártevő jövevények elől. . .

István király koráról, illetve hazánknak akkori magyarjairól és állapotáról Albericus (1100 körül) a következő képet nyújtja:

A „visszavicsorítás” a kutyára utal, a kutyára, akit gazdái – pogány eb, pogány kutya (a pogány – a máshitű – nem is ember) – botoznak, véresre vernek: . . . aki a szent hit figyelmeztető ösztökéje ellen vicsorít, . . . ahelyett, hogy lehasalva nyalná fenyítő gazdái kezét – ily módon árulja el gonosz hajlamait. Megható kép a világ hajdani dicső nemzetéről. Jámbor keresztényekké kell válnunk mindnyájunknak, akik boldogan tűrünk minden csapást, szidalmat: s mit szólunk mi, tűréshez szokott magyarok, hogy eleinket láncra verten, véresre verten visszavicsorító kutyához hasonlítják? . . .S mikor érhetjük el, hogy eleinket ne gyalázzák? Ősrégi mondás: Aki ősei gyalázását eltűri, maga is gyalázatot szenved. Vajon, nem az volt-e a baj, hogy visszavágtak, szembeszálltak az országot vérbeborító kegyetlen túlerővel?

Árpádkori Legendáink sűrűn visszatérő szóképe: „Rárakta (a magyarok) nyakára a fegyelem igáját.” (I.m. 17) „A pogány nép (a magyarok) nyakát a keresztény hit igájába hajtani.” (I.m. 25, 37) stb. A kérdés az: - Milyen iga? Vallási iga? Krisztus igája? Vagy netán idegen iga? A leigázott igája, rabszolga iga?

A magyarok brentai csata előtt Liudprand, cremónai püspök szerint, ily módon biztatták egymást: „Igába hajtani nyakunkat annyi, mint meghalni; miért féljünk a fegyveresek közé rohanni és halált szegezni szembe a halállal? Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet.”

Brentánál a magyar sereg nagy győzelmet aratott vitézségével, halálra szántságával. A cremonai püspök idézte szavak természetesen, minden igára vonatkoznak, s ha meggondoljuk: a szellemi iga a fegyveres igánál is iszonyúbb, mert a lélek rabsága, rabul ejtése elviselhetetlenebb a fegyveres leigázásnál. A fegyveres leigázás ugyanis nem feltétlenül vezet a nemzeti szellem, a lélek leigázásához, s aki lélekben szabad, az még lerázhatja magáról az igát, akinek azonban a lelkét teszik rabbá, annak már szinte a lehetetlennel határos a szabadulás, hiszen a lelki rabság kiöli belőle a szabadság igényének óhajtását is.

Maguk a klerikális szerzők, a legendák alkotói vallják, hogy a magyarokat irgalmatlan, tömeges öldökléssel – fegyveres terrorral kényszeríttették „a kereszténység igájába”.

. . . Nem csupán a kereszténység igájáról volt szó, (hanem) a nemzet nyakára orvul ráhúzott idegen igáról. Rejtélyes, megdöbbentő és érthetetlen: miért veszik ily módon az egyházi szerzők a kereszténységre, a keresztény papságra a korszak minden bűnét: . . . Magyarország és a magyar nemzet tönkretételére irányuló összeesküvést. . . . hogy a kereszténység hazánkban a titkos hódítók fegyvereinek árnyékában hatolt be az országba és az álarcos idegen fegyveres hadak által véres harcokban levert, hatalmi igába kényszerített népet hajtotta csupán a „kereszténység igájába”. . . . Keresztény papok öldökölték le a magyarság 10 meg 10 ezreit, úgy mondván, a legenda szavai szerint, hogy „elegendő, ha e nép maradéka üdvözül?” Keresztény papokhoz, s nem idegen uralkodókhoz küldött titkos leveleket Géza, melyben felszólítja őket: küldjenek fegyveres segítséget a magyar nép leverésére? Keresztény papok, igehirdetők verték le vajon a Géza-kori névtelen magyar felkelő hadait s Koppány, Ajtony, Gyula, Vata és számos más szabadsághős seregeit? (Ugyanígy bélyegezték „ellenforradalomnak” 1956-os szabadságharcunkat.) Keresztény papok zúzták szét a magyarság régi nemzeti alkotmányát, államszervezetét, s vetették a magyarságot jobbágyi elnyomásba s kényszeríttették szolgasorba. . . . Keresztény papok döntötték meg titkon, rejtekutakon felvonuló hadaikkal Magyarország európai vezetői hatalmát? Miért állítják tehát ezt, ha nem így volt? Hova jutunk, jutottunk így a minden bűnt, mások nemzet irtó bűneit is magára vállaló érthetetlen bűnpártolással? . . . . . Miért kell kereszténynek átfesteni, kizárólag kereszténnyé tenni a magyarság nyakára orvul, magyar mezben, álarcban rárakott idegen igát? Való igaz: . . . kényszeríteni embereket, egész népet . . . semmiképpen sem sorolható . . . nemes vallási feladatnak – mert a cél nem szentesíti az eszközt.– Akárhogyan is vesszük: nem más ez, mint az isteni, főbenjáró törvények megszegése, bűn az Isten és Isten igazsága ellen: . . . Mi értelme magára vállalni Magyarország fegyveres hóhérainak a magyar nép álcás gyilkosainak a bűnét? A tárgyilagosság részre hajlatlanság. . . . késztet rá (minket), hogy elhárítsuk a zsidó-keresztény egyházról ezt a bűn többletet. . . . Miért vállalták magukra mások bűneit? . . . Mert ki kell mondanunk itt is az igazságot: Ez az iga elsősorban nem keresztény iga volt, hanem germán iga, nemzetközi fegyveres fizikai-lelki iga, amelyhez a magyar király – Géza és István – személye csupán ködösítésül kellett, mivel e ködösítés nélkül lehetetlen lett volna a magyarság leigázása.

Aki titkolja a bűnt, még ha vétlen is abban, bűnpártolóvá, bűnösök cinkosává válik: ettől mentesülni jobb, mint vállalni a bűnt, bűnrészességet.

Még egy kérdést kell tisztáznunk: Szelíd volt-e a magyarság nyakára kényszerített iga? . . . Elképzelhető-e, hogy a magyarok önként a maguk belátásából vessék fejüket annak az új vallásnak a hatalmába, amelyet még maguk a zsidó-keresztény szerzők is igának mondanak. . . . Lehet-e szelíd az iga? . . . Felemelő, üdvös iga? Valójában mi is az iga? . . . Az alávetettség, szolgaságra vettetés jelképe: Jelkép, amit az állattartásból kölcsönöztünk: az ember szolgálatára. . . . Nincs hát szelíd iga, könyörületes iga, vagy éppenséggel áldott iga . . . (ez) . . . ellentétben áll az Isten törvényeivel.

Irtózatos a tényleges iga, a hatalmi-politikai-katonai iga. Egy van csak, amely ennél is irtózatosabb: a szellemi iga, a lelkekre vetett iga. . . . s ha van valami, ami ennél is iszonyúbb, akkor az az, ha az iga idegen igával párosul, amely az igába döntött nép léte ellen, annak megsemmisítésére összpontosul.

Összefér-e ez a két fogalom: Krisztus és iga? Miért volna iga bármilyen isteni eredőkre, hitelvekre épülő vallás, mert ha iga, akkor járom, bilincs, rabságba döntés jele, és nem a lelki erkölcsi felemelkedésé.

Középkori klerikusok kedvelt szava járása „Krisztus igája”. Mi ez? A római kereszténység erőszakra épülésének a beismerése, vagy bűnátvállalás: a magyar nép ellen mások által elkövetett bűnök átvállalása. Miféle érdeke fűződik a klérusnak ahhoz, hogy mások bűnét magára vallja? Miért nem mondták és mondják ki: - Az az iga, amit a X.- XI. században a magyarság nyakára ráerőszakoltak, az a középkori német hatalom igája volt.

Nem vallási iga, nem kizárólagosan az, amely Géza és István korában került a magyar nép nyakára, . . . hanem könyörtelen rabiga amely, – miként legélesebben István utóda „német” Péter uralkodása során kitűnt - a magyar nemzet hatalmát, életerejét katonai fölényét . . . akarta összezúzni. . . .meg akarta semmisíteni a magyar nemzetet. Miként ezt Péter királyi programjában világosan kifejezte: „Ha valameddig még élek, Magyarországon mind a bírákat, a méltóságos és tekintetes valamint az elsőbbrendű embereket, a századosokat, falu nagyokat és mind a főembereket, a hatalomviselőket németekből rendelem, idegenekkel tömöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom.” (Képes Krónika.) . . .

Úgy véljük, nem tagadható tovább, hogy a hatalmas Magyarországot titkos eszközökkel, megtévesztéssel, magyar mezben, a magyar és a keresztény hit maszkjában igázták le. Ennek kendőzése bűnrészességre valló bűnpalástolás, s a bűnpártolás nem a megtévedt bűnös ember, hanem a bűn védelme. Az igazság kifordítására nincs és nem is lehet semmiféle „isteni” mentség.

Koppány nemzeti szabadságharcát Hartvik püspök legendája (Arpádkori legendája. 37) így kommentálja:„DE MINDEN JÓNAK ELLENSÉGE, AZ IRIGYSÉGGEL ÉS GONOSZSÁGGAL TELJES ÖRDÖG, hogy Krisztus apródjának (István királynak) szent szándékát szétzilálja, BELHÁBORÚT TÁMASZTOTT ELLENE; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól.”

Egy másik, ámde történelmileg hiteles forrás, a pannonhalmi oklevél szerint István és Koppány háborúja németek és magyarok között („inter Teutonicos Hungaros”) fegyveres összecsapás volt. Németek és magyarok háborújának döntő ütközete.

Kétség sem fér hozzá, tekintve, hogy ez a háború magyar területen, Magyarország szívében (az ősi) Veszprém[52] váránál zajlott le, hogy a magyar sereg honvédő, a német sereg viszont támadó háborút folytatott. Kérdés hát, nem csupán az, hogyan kerültek ide a germán hadak, de az is, hogy a valóságban, milyen oldalon állt az Isten és melyik oldalon „az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög”?

Nem vitás: a legenda egyértelműen az országot orvul elözönlő ellenség, a titkos hódítók pártját fogja a saját hazájukat védelmező magyarok ellenében, szerinte az „irigységgel és gonoszsággal telitett ördög” sugallatára hallgatva védik hazájukat és tanúsítanak ellenállást a rájuk tört idegen hadak ellen.

Kik pusztították el Magyarország ereklyéit, történelmi néphagyományait és várrendszerét? Ördögi sugallat melyik felet vezette?

Tagadhatatlan történelmi tények bizonyítják: Géza és István korában nemcsak idegen áradat indul el Magyarország felé, de megkezdődik az ország ősi felségterületeinek elragadozása, a nyugati gyepű rendszer lerombolása, Magyarország határainak keletre tolása, bajor telepesek tömeges letelepítése, az ország nyugati részének germanizálása s egyidejűleg az országba becsempészett nemzetközi katonai erőkkel Magyarország „pacifikálása”, védtelenítése, ősi védműrendszereink (avar gyűrűk) székely és pannon ősvárosainak lerombolása, vár-erődeinek lerombolása a beléjük telepített idegen katonaság segítségével. Ekkoriban indult el a rombolók sokasága Magyarország ősi szent védő övezetei ellen, az Erdély déli peremvidékeit őrző székely ősvárosok rendszere ellen, s azon túl Istár Istennő szent védő határ folyója, az akkor még Istárnak nevezett Al-Duna ellen, a szkíta-szarmaták ősföldjét jelölő Szerémség ellen. . . Ekkor zúzzák ízzé-porrá ősi városait, amelyekről számos más forrás mellett Heltai Gábor is szól, ekkor törlik el a föld színéről Attila király csodálatos ősvárosát, és hatalmas márványkő palotáját, oszlopcsarnokait, mikben még Árpád, a honvisszafoglaló vezér, nagy áldomásait tartotta, s ekkor folyt a magyar ős ereklyék elpusztítására indult barbár kultúramegsemmisítő roham, a magyar ősírás és őskódexek elpusztítása, a magyar hadiemlékek, szobrok elpusztítása.

Az Árpádkori legendák furfangos fogással még a rombolást is a gyilkos idegen fegyveres terror alá helyezett magyarok nyakába igyekszenek varrni:

Lehetséges-e, hogy a magyarság a kereszténység előtt „barbár, tudatlan, istentelen, szentségtörő szokásokat követő, emberi műveltség legalacsonyabb fokán tengődő, a gonoszság minden mocskában leledző, szedett-vedett kóbor nép-töredék volt?” „Múlttalan, dicsőségtelen nép, bűnös tevékenységekben elvesző nép?”

FELELJENEK TÖRTÉNELMI TÉNYEK ÉS KÚTFORRÁSOK! ACSÁDI IGNÁC MEGÁLLAPÍTÁSA SZERINT:

TÖRTÉNELMÜNKET ELLENSÉGEINK ÍRJÁK. KORONATANÚINK KÖZÜL ELSŐÜL NÉVTELEN JEGYZŐNKET, ANYONYMUST SZÓLÍTJUK.

4. Arany, ezüst, (igaz) gyöngy annyi volt nekik, mint a földjük folyamaiban található kavics.

Anonymus leírásából kibontakozik az igazságos szkíták ókori szerzők által megcsodált világa.

7. A szkíta népét – „Dentumogeroknak” nevezik a mai napig és soha semmiféle hatalomnak az igáját nem viselték.”

„A szkíták Cyrust, szintén a perzsák királyát háromszor 30.000 emberével együtt megölték.”

„Nagy Sándort Fülöp királynak és Olimpiadísz királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították.”

8. Az igazságos szkíták – magyarok – ókori édeni állapota és vele szelíd jámborsága is levedlett a rájuk törő ádáz ellenség háborúi során.

9. Ugyanis a szkíták keményen bírtak minden fáradalmat meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak.

10. Semmijük nem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk.

11. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak dicsőséget kerestek maguknak ezen az úton.

12. A fent nevezett szkíta nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon: a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei bármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódaikról is megismerhetitek. . . .

Az igazságosság kitűntető minősítésével az ókoriak nem dobálóztak, s hogy az ókori világ egyetlen népe, amelyet ezzel a jelzővel megtiszteltek, egyedül a szkítaság, továbbá az, hogy ezek a tudósítások, híradások csaknem kivétel nélkül olyan kútforrásokból erednek, amelyek a szkítákkal szembeni ellentáborhoz tartoztak. Vegyük figyelembe azt is, hogy a szkíta-magyar azonosságot csupán a hiperkritikus történelemhamisítás tagadja. Foglaljuk össze ezután a régi magyarság (szkítaság) lényegi jellemzőit: - A magyarok sohasem támadnak meg egy idegen népet, azért, hogy leigázzák, és országát a maguk birodalmához csatolják. Az ő céljuk a hadviseléssel kizárólag zsákmányszerzés, védekezés vagy honalapítás. Magyar ember képtelen az állatkínzásra is, annál kevésbé volna kedve embertársait rabigában tartani, felettük zsarnokoskodni és őket gyötörni, amikor „zsákmányért” kalandozott valamerre, a fegyvertelen lakosságot sohasem bántotta; ezt elismeri Sámuel könyvének már idézett részén kívül Schőfl és Almagis is, mely utóbbi csodálkozik azon, hogy a magyarok nem ölik le a foglyaikat, hanem a sebesülteket meggyógyítják és ápolják is.

A magyarok fő elve mind támadó, mind védekező háborúban az élet lehető kímélése. (Pálffy Károly: A magyar nemzet ősvallása. 64)

2. Hivatás tudat és hivatásért élés: a legfőbb életcél és erény, a hazaszeretet, és a haza szolgálata.

A hajdani Isten elé is felemelt fővel álltunk, nem kívánta, hogy pondróként csúszkáljunk előtte a porban, nem rabjainak, alávetetteinek tekintett bennünket, kívánta: emberi mivoltunk tudatában álljunk elébe, kívánta: szembenézzünk vele, hisz még most is tartja a magyar mondás: „Ki szemembe nem néz, nem az én emberem!” Mert népünkben erős hite élt, hogy az alázkodó szemforgatás és a köntörfalazó beszéd, lesütött szem a hamisság, a fondorkodás jele: a nyílt tekintet a lelket tárja fel.

Atyánk nem verte belénk a szolgaságot, a megvetett birka hűséget, szolga alázatosságot, hogy kedvét találja a hajbókolásban, alázkodásban s a tőle való rettegésben, ki a maga képére teremtette az embert, mindenkor arra intett, legyünk tiszták, egyenesek, nézzünk a szemébe. (Ezért van az, ami még mindig elfogadott, a múltban pedig szélesen gyakorolt szokás volt, hogy egy kerek tükörbe nézve, saját képünket látva, a Nap Isten szemébe nézünk, ami megóv a bűn elkövetésétől, és közeli kapcsolatot létesít Istenünk és mi közöttünk. B.L.) Atyánk volt ő, nem büntető, rajtunk tipró urunk, mennybéli Atyaisten, igaz Isten, Jó Isten, szerető nemes Atyánk, nem szabadságunk, emberi méltóságunk kerékbetörője, gyöngeségeinket, botlásainkat is megértő Atyánk. Nem kell a förtelmes lapítás eb hízelgés: ember csak úgy lehetünk, ha szembenézzünk magunkkal s Istenünkkel.

. . . A nemzeti vallás kérdései világviszonylatban mindmáig tisztázatlanok. A hatalomra jutott és a lelkek fölött egyeduralomra törekvő egyházaknak ugyanis nem érdeke ezeknek a kérdéseknek a tisztázása. A kormányok pedig, akik alávetik magukat a klerikális szellemi nyomásnak, és legjobb esetben is közönyt tanúsítanak eziránt. . . . Nemzeti vallás, akárcsak a nemzeti Isten, nem minden népnek adatott meg, mivel az igazi ősi vallások nem mesterséges képződmények, hanem a történelem által természeti úton létrehozott hiedelem rendszerek, mik a legrégibb népeknél jöhettek csupán létre az évszázadok folyamán. . . . A magyarok ősvallása ezekhez tartozik. Valójában az emberiség ősvallásához, amely még a vízözön előtti időkben, a sötét és dermesztő jégkorszakok során jött létre s az emberiség egyetemes nap és fény utáni sóvárgásának kifejeződése volt. Akkor ezekben a kegyetlen zordságú időkben, az emberi lelkekben a fény, a világosság, a derű és enyheség iránti, a mezőt, füvet zöldítő arany nap utáni egyetemes szent sóvárgás, ennek nyomán alakult ki az emberiség mindmáig legtisztább, legmagasztosabb vallása, minden vallásos hit gyökere, ősforrása: a Napisten hit, a szent Égi Tűz vallásos tisztelete.

A régi magyar hit ősiségét az is jelzi, hogy már a vízözön körüli időkben kozmikus jelleget öltött az Orion csillagképbe[53] helyezett Nimruddal, a vadászat atyával, a magyarokat vezérlő, az égitestektől fénylő kozmoszt és a természetfölötti erőket jelképező Csodaszarvassal, az Emese ősanyát megtermékenyítő Turullal. Ez ókori hitregei elemek különös sajátossága, hogy bennük nem a Föld a világmindenség központja, hanem a Nap.

Nem férhet kétség ahhoz, hogy az őseredetű nemzeti vallás műveltségi, nemzeti, eszmei jelentősége óriási. Ez a nemzeti hagyományok alapja, talaja, összetartó anyaga, tartó pillére, s egyben a nemzet önmagáról való tudatának, összetartozásának, s önbecsülésének legbensőbb magva, és ha ez megdől, múlhatatlanul összeroskad a nemzet szellemi léte, és a nemzeti hagyományok rendszere.

László uralkodása alatt a Magyar egyház megkapja saját nemzeti szentjeit. Olyan személyek vallási tiszteletét mélyítette el, akik segítették a feudális értelembe vett, nemzeti, alapokon is nyugvó keresztény hitélet fejlődését. István, Imre, Gellért. ...Helyenként még ingatag hitélet megerősítését szolgálták, olyan intézkedések is, amelyek ma már egy barbár kor emlékei: a vasár és ünnepnapi templomlátogatástól távolmaradót például botozással, a vásár miatt távolmaradót lovának elvételével büntették. De lova és kutyája elkobzása várt arra, aki vasár, és ünnepnapon vadászott. ... XVII. Gergely, és utódai által szorgalmazott papi nőtlenséget (coelibatus) Magyarországon csak fokozatosan vezették be. ... A káptalanok csakhamar átvették az iskolai oktatást a Bencés kolostoroktól. ... László ránk maradt törvényei a leggyakoribb bűncselekményekről intézkednek, orrlevágás, akasztás várt a tolvaj szolgára, szabadra egyaránt. Még a megvakítást is kilátásba helyezték, de mindez az enyhébb büntetésnek számított, hiszen egy tyúkon felüli érték, azaz 10 dénárus-nál nagyobb értékű lopás halállal járt. E törvényeket Könyves Kálmán enyhítette. ... A Dráva-Száva közének keleti része, Szlavónia a hun visszatérés idejétől magyar terület volt. László Szlavóniát is az országhoz csatolta, és Zágrábban püspökséget alapított. ... 1087 után az utód nélkül meghalt király özvegye, László, nővérének kérésére, beavatkozott a helyzet tisztázásába, ezért a horvátok felajánlották László királynak Horvátországot, és ez időtől fogva 1918-ig a Szent korona-eszme kifejlődése után, a Szent korona egyik országa.

Kálmán szerette, és olvasta a kor tudományos könyveit, kódexeit, ezért a könyves melléknevet kapta. Könyves Kálmán és fia, Álmos között egy életre szóló ellenesség alakult ki. Kálmán sokszor megkegyelmezett a követelődző hercegnek, de végül megvakítatta fiával, Bélával együtt. ... Elrendelte a másodnős papok, s rosszhírű asszonyokkal élő egyházi személyek elválasztását. ...Uralma vége felé rendeli el egy zsinati határozat alapján a papi nőtlenséget. ...Dolgozott a böszörmények (izmaeliták) beolvasztásán, és engedélyezte a zsidók birtokszerzési jogát. ...Európa szerte megmutatkozó zsidóellenes korban, türelmes törvényeket hozott. ...Kultúrtörténeti jelentősége van annak a rendeletének, amely 3 pensa érték felett pecsétes írás készítését írja elő, a keresztények, és a zsidók közötti adásvétel esetén. Ezen rendelkezés széleskörű írásbeliség létét bizonyítja. ... Kálmán ebben a korban hirdette meg a példátlan felvilágosult rendeletét, hogy „Boszorkányok nincsenek -- ne tétessék említés.”

Az Aranybullát olyan palotaforradalom hatására adta ki a király, amelynek élén a sérelmet szenvedett előkelők, és szélesebb néptömegei is álltak. ... Kimondatták Andrással, hogy egész vármegyét, vagy bármiféle méltóságot örök tulajdonul nem fog eladományozni, s a jövőben becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit sem foszt meg. Az Aranybulla korlátozta az idegenek országos tisztségekbe juttatását, birtoknyerését, tilalmazta az izmaeliták, és zsidók pénzverő ispánként, só és vámtisztként való alkalmazását, valamint az évenkénti többszöri pénzbeváltást.

Az Aranybulla több cikkelye is fellép a hatalmon lévők önkényével, a méltóságok halmozóival szemben. Elrendeli, hogy a várnépeket sanyargató ispánt el kell mozdítani. ... Előírja, hogy a király, vagy nádor, Szent István király ünnepén évenként jelenjék meg Fehérváron, hogy a panaszosokat meghallgassa. ...Az Aranybulla adómentességet, katonáskodási, és jogszolgáltatási előjogokat ír elő. Az Aranybulla megtiltotta a királyi néptelepek megszállását a nemesek falvaiban, s a király is megígérte, hogy hívatlanul nem száll meg náluk. Az ország határán túl vezetett hadjáratban a nemesek csak pénzért tartoztak rész venni, de ha ellenség támadt az országra, egyetemlegesen harcolniuk kellett.

Az Aranybulla kiadása után visszafogottabbá váltak a királyi birtokadományok, de nem apadtak el teljesen. Legjelentősebbje közülük a Dél-erdélyi német (szász) vendégeknek adott 1224. évi kiváltságlevél, az Andreanum, amely kijelölte a szász föld határait, valamennyi ott lakót a szebeni Ispán fennhatósága alá rendelve, aki pedig ezt vonakodott elfogadni kénytelen volt elhagyni a területet.

Az 1211-ben beköltözött német lovagok, a Barcaságban széleskörű kiváltságokra tettek szert, és ezek birtokában hódító politikába kezdtek a Kárpátok túloldalán lakó kunokkal szemben. ...A lovagok arra törekedtek, hogy kivonják magukat a magyar király fennhatósága alól, amit András már nem tűrhetett, ...1225-ben fegyveresen űzte ki őket Magyarországból.

A magyar történelem tragédiája IV. Béla királyunk idejében (1235-1270) kezdődött. A tatárok az egymással is viszálykodó orosz fejedelmek széthúzását kihasználva, 1223-ban a Kalka folyónál győzelmet arattak az oroszok és kun szövetségeseik felett. Az ősmagyarok felkutatására, keletre utazott Julianus barát – aki Béla parancsára néhány évvel korábban megtalálta a keleten maradt, Ethyl (Volga) környékén élő, még „pogány” magyarokat -- Julianus sok hasznos értesülést hozott az Európa megtámadására készülő veszedelmes ellenségről, amely 1240-ben már Kijevet is bevette, és ez év végétől közvetlenül fenyegette a keleti magyar végeket. A magyar főurak nagy része nem vette komolyan a tatár veszélyt. Béla király és tanácsa reálisabban ítélte meg a helyzetet és befogadta az országba Kötöny király vezetésével a pogány kunok egy kis részét, de ez az intézkedés is balul ütött ki. A magyar urak, s az egész ország hangulata a kunok és az őket pártolni igyekvő király ellen fordult. Ráadásul a király politikai ellenzői azt az álhírt terjesztették, hogy Kötöny király és kunjai a tatárok kémjei. Béla nem kapott nyugati segítséget a hatalmas túlerővel szemben. Mivel az elfogott tatárok közt kunok is voltak, a felizgatott pesti tömeg megölte Kötöny királyt és kíséretét.

IV. Béla király IV. Ince pápához 1250. november 14. (Kelt Sárospatakon.) [54]

„Minthogy Magyarországot a tatárok pestise nagyobb részében pusztasággá változtatta és mint a juhaklot a kerités, úgy veszik körül a hitetlen népek, mármint a rutének, brodnikok keletről, a bolgár és bosnyák eretnekek délről, akik ellen jelenleg is harcolunk seregünkkel, egyedül nyugatról és északról a németektől, mint azonos hitet vallóktól kellene országunknak a segítség némi gyümölcsét vennie, de innen is nem gyümölcsöt, hanem a villongás töviseit kell éreznünk, mikor az ország javait váratlan rablótámadásokkal ragadozzák el.

Főleg két dolog miatt írunk, hogy ne vádoltassunk se lustasággal, se hanyagsággal.... De hanyagsággal nem vádolhatnak, mert mikor a tatárok országunkban harcoltak ellenünk, a szóban forgó ügyben megkerestük az egész kereszténység három legfőbb udvarát, tudniillik a Tieteket, mint amelyet a keresztények minden udvar urának és mesterének hisznek és vallanak, a császárét, amelynek szándékunkban volt magunkat is alávetni, ha az említett pestis idején nekünk hathatós segítséget és támogatást nyújt; megkerestük a franciák udvarát is, de mindezektől semmiféle vigaszt, vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat.” (156. old.)

II. András királyunkat, fiait és az ország főnemeseit és az egész országot is IX. Gergely interdictum alá helyezte 1234. tavaszán (330. old.)

„Béla a Sajó melletti Muhi mezején ütközött meg a tatárokkal. A magyarok a sátraikat szűk szekértáborban állították fel, ami mozgásukat megnehezítette. 1241. április 10 -én[55] éjjel a tatárok be akarták keríteni a magyar tábort, átkeltek a Sajó hídján, de Kálmán herceg és Ugrin érsek csapatai visszaszorították őket. Csak hogy a tatárok több ponton is átkeltek a folyón s meglepték a magyar tábort. Kálmán herceg és Ugrin érsek hiába próbálta visszaszorítani a tatárokat. A kitörő királyt és kíséretét üldözőbe vették. A király és Kálmán herceg megmenekült, a herceg azonban később belehalt súlyos sérüléseibe. Elesett Muhinál a királyi sereg színe-java. A tatárok mindent elkövettek, hogy Bélát elfogják. Frigyes osztrák herceg (Friedrich Babenberg) Hainburg várába hívta meg a királyt, ott lefoglalta Béla kincseit s elfoglalta az ország három nyugati vármegyéjét. Győr várát is bevette, de ezt a magyarok hamarosan visszafoglalták. Béla osztrák földről a Dráván túlra ment, majd Zágrábból levelekben kérte a Pápa és a Német Római Birodalom segítségét.

A vidéki lakosság az erdőkbe, nádasokba húzódott. A tatárok, hogy előcsalogassák a rejtőzködőket, néhány fogságukba került és életben hagyott pappal a király nevében leveleket hamisíttattak, s a Muhi-nál elesett királyi alkancellár poggyászában talált királyi pecséttel megerősítve arra szólították fel a lakosságot, jöjjön elő, s folytassa a mezei munkát. Miután a parasztok learatták az elvetett gabonát, a tatárok nagy részüket leöldösték. Bélának egy ideig sikerült tartani a Duna vonalát. Minthogy azonban 1241-42 hideg telén a folyó beállott, a tatárok a folyó jegén átkeltek a Dunántúlra (Pannonia). Béla a tengerpartra, Spalatóba (Split) majd Trauba (Trogir) menekült. Üldözői még mindig a nyomában voltak. A történészek többsége szerint Ögödej nagy kán halála miatt Batu is részt kívánt venni a hatalmi osztozkodásban. Így kivonult az országból.” [56]

„Babenberg az elorzott területen tíz várat talált. Megerősítette azokat, ezért a történelemben úgy hívták, mint Nyugat védelmezőjét a tatárokkal szemben. A várak megerősítésének célja igazán nem a tatárok visszatartása volt, hanem megakadályozása a kizsarolt területek visszafoglalásának. Friedrich felajánlotta segítségét, azzal a feltétellel, hogy az egész ország az ő kormányzata alá kerül abban az esetben, ha a tatárokat legyőzi, megfutamítja; s ha Béla nem vállalja el feltételét, akkor ki adja a tatároknak. A király ilyen kényszer hatása alatt volt kénytelen elfogadni az ajánlatot, de kis csapatával sikerült megszöknie. Visszatértekor megtámadta Friedrichet, aki a harcban életét vesztette.”[57]

Obrusánszky Borbála 2007 évi kínai és mongol tanulmányútjáról hazatérve elmondja Friedrich Klára – Szakács Gábor: „Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig” című 2007-ben kiadott könyvében, hogy helyben tanulmányozta a XIII. századi mongol-magyar ellentétek hátterét, és így tudta meg, hogy Batu kán 30 levélben kérte a magyarok velük való közös, Német-római császárság elleni együttműködését, és nehezményezi azt, hogy Babenberg Frigyes kivégeztette a mongol követeket.

Valószínű, ezért volt a borzasztó bosszú a magyarok ellen. Azt is tudjuk, hogy a pápa ez időben kitagadta, eretneknek kiáltotta ki IV Béla magyar királyt és tudjuk azt is, hogy nem kapott tőle semmi segítséget. Babenberg pedig a hozzá menekült királyt megsarcolta, kikényszerítette az Őrség (jelenlegi Burgenland) elcsatolását, és az ország kincseit elragadta tőle. Ezt azzal érte el, hogy megfenyegette azzal, hogyha nem enged követelésének, kiszolgáltatja őt a mongol (tatár)-nak. Ez megvilágítja a német európaiságot és a magyarság helytállását a keresztény Európáért. Erre a zsarolás révén kicsikart „jogalapra” hivatkozva csatolták az Őrséget Trianonban Ausztriához 1920. június 4.-én. Ezt nevezték „történelmi igazság tétel”-nek.

IV. Lászlót a németországi egyeduralomért küzdő Habsburg Rudolf császár és Ottokár, cseh király szerette volna szövetségesként megnyerni. László felserdülve a kun harcosokra próbált támaszkodni. Emiatt azonban, nemcsak a nagy birtokosokkal, hanem az egyházzal is szembekerült. Fülöp fermói püspök személyében pápai legátus érkezett az országba, aki a kunok megkeresztelését sürgette. A főurakra és főpapokra támaszkodva a legátus végül rákényszerítette a királyt a kunok megtérítését célzó u.n. kun törvények kibocsátására. Mivel Ottokár veszélyesebb ellenfél volt, László és tanácsadói Rudolf mellé álltak. A magyar király, és kun íjászai döntötték el 1278 nyarán a Morvamezei Csatát. Maga Ottokár is holtan maradt a csatamezőn.

„Rudolf pár ezernyi rosszul felfegyverzett zsoldos hadával pár órára sem vehette volna föl a küzdelmet. Kun László, magyar király ott állt 20.000 válogatott magyar vitézzel, szemben Ottokár összes szövetséges seregeivel. A magyarok támadtak. Először megfutamították a morvákat, majd a cseheket, végül a lengyeleket. Ottokár látta, az ütközet vesztve, ezért végső elkeseredésében egy kétségbe esett hősies tettre szánta magát. Ha a csata elveszett, vesszen ő is! Maroknyi csapatával beugratott a magyarok közé és addig vagdalkozott, míg egy magyar vitéz leszúrta. Serege megfutamodott. Ekkor előlovagolt a csendes háttérből Rudolf, fölkereste a győztes magyar királyt és hálásan kezet szorított vele. Kun László király magyar vitézeivel megmentette a Habsburg házat. Egy kézszorítás volt a köszönet. . . . Ezután jön egy nagyon rút epizód. . . amely jellemző az első Habsburgi királyra és mintha uralkodói erényül hagyta volna hátra összes utódaira. A „győztes” Rudolf . . . még nagyobb kielégítésére nagyon csúf dolgot művelt, a harctéren hallva maradt hős ellenféllel.

. . . Rudolf király magának követelte az elesett Ottokár holttestét. A magyarok nem tudták miért. . . . Átadták a csatateret Rudolfnak, és Habsburg Rudolf ládába tettette az elesett cseh király megcsonkított holttestét, nagy diadallal Bécsbe vitette, teljesen meztelenül felravataloztatta a franciskánusok kolostorában és e meztelen holttestet napokig dicsekedve mutogatta: . . . így jár az aki egy Habsburg ellen fegyvert emel. . .

Eleink ugyanezt a szolgálatot tették később Mária Teréziának és Ferenc császárnak is.”[58]

A széthúzás és belháborúk állapotában az ország irányítói szinte hihetetlenül gyorsan megegyeztek az új király, III. András 1290-1301 személyében. Mivel Velencében nevelkedett, illetve itthon gyökértelen András trón igényét a külföld nem ismerte el, a bárók ő benne vélték megtalálni az „ideálisan gyenge” uralkodót. Velük szemben az új király kezdettől fogva a köznemesekre próbált támaszkodni. Az 1290-91-es törvényben – főként az Aranybullák alapján – írásba foglalta a nemesek fontosabb jogait és kötelességeit. Felkarolva a nemesi vármegyét, előírta, hogy a megyei ispán s később a megyei vagy környékbeli nagy birtokos ne merészkedjen ítélkezni „a négy választott nemes nélkül”. A hosszú évszázadokig fennálló szolgabírói intézmény betöltői, a főispán és az alispán, 1848-ig szerepelnek a vármegyei tisztikarban, csak a nemzeti hagyományokat elvető 1949-es alkotmánnyal hozott tanácsrendszer szűntette meg működésüket.

A király sok kérdésben kedvezett az egyháznak, pl. megígérte, hogy birtokjogait tiszteletben tartja. Andrásnak nemcsak báróival kellett szembenéznie, hanem a külföldi trónkövetelőkkel is. Nem ismerve el „törvényesnek” származását, az osztrák herceg és a nápolyi Anjou-k egyaránt bejelentették trónigényüket. Bár az Anjoukat támogató IV. Miklós pápa visszautasította a Habsburg trón igényt, Albert herceg már Kun László uralma végén elfoglalta a Kőszegi család nyugati határszéli várait. És fegyveres harcba bocsátkozott III. Andrással is, az új magyar uralkodóval. Az 1291-es Hainburgi béke végül a magyar fegyverek részsikereinek eredményeként néhány várat visszaadott, másoknak a lerombolását írta elő. A zavaros belső állapotokra utal, hogy egyidejűleg többen is viselték a nádori címet. 1298-ban esztergomi érsekké választott Bicskei Gergely a pápai politikához igazodva Károly Róbert mellé szegődött, a többi magyar főpap azonban kitartott András mellett. Az 1290-es dekrétumhoz hasonlóan most is több törvénycikk igyekszik erősíteni az uralkodó fontos politikai szövetségesét, a köznemességet, négy megyebeli nemes kezébe adva a hatalmaskodások felderítését. A hamis jelentést készítők számára súlyos egyházi és királyi büntetést helyezett kilátásba. A törvény rögzíti a nemességnek azt a jogát, hogy önkéntesen annak szolgálhasson, akinek akar, de szót emel az ellen, hogy a hatalmas bárók a nemeseket erőszakkal szolgálatba kényszerítsék, s emiatt személyükben, vagy vagyonukban megsértse őket. Élete legvégén András Szlavóniában vívott heves harcokat az Anjou párt által támogatott, ellenséges érzelmű Kőszegiekkel. Kr.u. 1300 késő őszén meghalt Tomasina anyakirályné, akit talán megmérgeztek. 1301. január 14-én Budai várában III. András király is elhunyt. Az ő esetében is méregről suttogtak. András személyében férfiágon kihalt az Árpád ház. III. András előtti királyok leányági leszármazottai, több más fejedelmi családban tovább éltek. A XIX. században a francia Crouy-Chanel család megpróbálta bizonyítani Árpád-házi leszármazását a Habsburgokkal szemben. Hazánk XIII. századi nemzetiségi viszonyait nemcsak a tatár pusztítás érintette, az országba beköltözött, a Duna-Tisza közén tömbben letelepített kunokon kívül balkáni románok is bevándoroltak az Erdélyi hágókon át. Emellett a királyi kiváltságok hatására más külföldi vendégek (hospesek) is érkeztek az ország határmenti területeire.

A régészeti építkezési leletek alapján látjuk, hogy az előkelők már kőházakban laknak, palotákat[59] építenek. A ciszterciták által meghonosított korai gótika a XIII. században terjed el, megtalálhatók az ócsai templomban és a gyulafehérvári bazilikában. Ez építkezési formát a vidék is hamar elfogadja. A XIII. században épül a budavári Nagyboldogasszony temploma[60]. Ugyanekkor épülnek a többi neves egyházi építmények, Léka (Lockenhaus) és Visegrád. A jómódúak ékszereket, selyem bársony ruhákat hordanak. Kedveltek az aranyból és ezüstből készült tárgyak. (Kézmosó edények, aranyozott kelyhek, díszes lószerszámok, drága páncélok.)

A szellemi műveltség színvonalát a „csacska” regös énekek, paraszti mesék és a régiek hőstettét a mondák őrizték meg. Az iskolázás elég vontatott. Számos magyar diák tanul ez időkben külföldön (Párizs, Bologna). Anonymus a Gesta Hungarorumát a XIII. században írta, de ennek pontos keletkezési ideje azért bizonytalan, mert „P. mester” a „néhai Béla király” jegyzőjének mondja magát, a négy Béla nevű királyunk közül mindegyikére hivatkozhat a kutató.

Itt emlékeznünk kell a fenti ismertetésre, amikor megneveztük a X. század keresztényi mindennemű ősműveltségre (barbár) emlékeztetések pusztításainak felsorolását. A XIII. századi keresztény építkezések már az újabb keresztény éledezés eredményei.

Az idegen származású magyar királyok nem vették jó szemmel a tényt, hogy a magyarok náluknál sokkal kultúráltabbak, fejlettebbek, ezért mikor csak tehették, mindent pusztítottak, hogy fölényünket eltüntessék. Erre példa a Szent Római Császár, aki mint Ferdinánd magyar király (1637-1657), kirabolta a Buda várát és a királyi temetkezési kriptát Székesfehérváron.[61]

Rudnay Egyed írja, hogy a Habsburgoknak és a Katolikus Egyháznak egyaránt az volt az érdeke, hogy befeketítsék nevünket, hogy így elgyengítve leigázhassanak bennünket, mert katonailag nem bírtak.[62] A pódiumról és a szószékről egyaránt hirdették a hamis közleményt, hogy mi magyarok a Nyugattól vettük át civilizációnkat, kereszténységünket és államiságunkat. De ha közelebbről vizsgáljuk Nyugat-Európát K.u. 896-ban, akkor rádöbbenünk, hogy ez mennyire nem lehetett igaz és való. Történészek az V. és VII. század közötti időt nevezik “sötét kornak”. A IX. században, mikor elődeink visszatértek a Kárpát-medencébe, Nyugat-Európát civilizálatlan és rendezetlen állapotban találták.

Habsburg Leopold (1657-1705) I. Leopold magyar király leromboltatta a Visegrádi várat, amely a XIII. században épült, csupán szépsége miatt. Romjain vízöblítéses rendszer maradványai látszanak. A Blois kastély Franciaországban, amely a XVI. században épült, gyönyörű volt, de nem voltak W.C.-i. A folyosókat használtak e célra. Csák Máté vára, amely a XIII. században épült, s amelyet Károly Róbert király vett birtokába, vízöblítéses W.C.-vel volt építve.

A magyar harcosok nagyon kevés személyi tárgyat vittek magukkal az élelmen kívül, mert a hosszú út és a gyorsaság is akadályozta ezt, csak egy zsákocska húspor, köles, tejpor volt náluk. Ezen kívül még vittek magukkal egy összehajtott, előzőleg kiszárított állatbendőt (kecsketömlő), amit mosdótálként használtak. Ez megjegyzendő, mert mutatja, hogy a tisztálkodás, jellemző volt a turáni népekre.[63] Még a XVIII. században is az európai arisztokrácia úrhölgyei aranyrudacskákat használtak a tetvek ellen, mikor a csípés már kibírhatatlan volt. A turán, vagy ural-altái népek használták a fürdőket – a török fürdő, finn szauna, és kínai fürdő. Egyik sem indo-európai eredetű. A franciák az egészségügyi tisztálkodással és alsó-nemű használattal csak a keresztes háborúk során ismerkedtek meg. Így láthatjuk, hogy elődeinknél Árpád magyarjainál, az egészségi higiénia már 896-ban ismert volt.

II. Szilveszter Pápa (999-1003) és Róma püspöke az időben nem gyakorolt nagyobb hatalmat, mint bármelyik egyéb püspök. A franciaországi Cluny Bencés kolostorban nőtt fel. Ezt a kolostort 910-ben alapították, és gyorsan nagy befolyásra tett szert a kereszténység terjesztésében. A kolostor hivatása volt erősíteni a pápai hatalmat. A Cluny barátok, mint hittérítők földművelésre tanítva nagy számmal térítettek meg híveket a Római Egyház számára.[64] E technikai terjesztés használták az emberek megtérítésére, és épp ez a bizonyíték, hogy ebben a korban a nyugatiak nem ismerték a földművelést, és hittérítésre is rászorultak. Az a tény, hogy a Cluny barátok nem kísérelték elődeinket e módszerrel téríteni, bizonyítja, hogy mi ismertük a földművelés tudományát. Még pontosabban, a barátok csakis tőlünk vehették a mezőgazdasági ismereteiket, mert csak nálunk volt földművelés abban az időben. Őseink már Levédiában (Turkisztán) alkalmazták az agrártudományt, ahol ideiglenesen megtelepedtek, mielőtt Etelközbe és a Kárpát-medencébe költöztek.[65] Stein Aurél, magyar utazó, Turkisztánban (öntözéses) földművelés-maradványokat talált azon a területen, melyet Levédiának nevezünk. Időmeghatározása a IX. századra datálja ez öntözéses mezőgazdaság korát.[66] Az nyilvánvaló, hogy Árpád magyarjai már a Kárpát-medencébe történt hazajövetelük előtt használták a fejlett földművelés módszerét a termény mennyiségének növelésére. A szlávok viszont a “civilizált nyugati” népek közé sorolják magukat, holott ebben az időben legeltető vándorszokás szerint éltek. Idővel megtanulták a szántást és vetést az avaroktól, de mivel lovaik nem voltak, ezért asszonyaikat szerszámolták fel a szántáshoz.[67] A helyzet fordított volt, mint ahogy hirdették. Mi nem a Nyugattól tanultunk, hanem a Nyugat tanult tőlünk.

Gömöri János régész Zamárdon olvasztókemencét tárt fel fúvócsövekkel, salakkal egyetemben, amelyet avar-korinak tartott.

Stammler Imre 1989-ben Faisz területén sok olvasztókemencét fedezett fel, melyet ismét Gömöri János régész tárt fel, és az itt talált olvasztókemence szintén fúvócsövekkel ellátva majdnem tökéletes, hibátlan állapotban volt. E telephely még Árpád-kori magyar nevét viseli. Ugyanott sok vasgolyó, súlyuk kb. 3 kg, s még salak, faszén, és kerámia volt található. E feltárásokat az óta az MTA 1997. Május 31-én 3 napos ünneplés keretében elfogadott, hitelesített, és az olvasztókemencék korát 1100 évesnek datálta. A bejelentést dr. Szász Zoltán, az MTA elnöke, ismertette, nagy örömrivalgás közepette. Én is szemtanúja lehettem e nagy jelentőségű bejelentésnek, ez egy ellenbizonyíték az eddig Akadémiánk által is hirdetett állítólagos barbarizmusunk ellen. A további kutatás minden bizonnyal megtalálná az egykori vasmunkások telepét.

Abban az időben, a munkások, akik ismeretében voltak e kézműves mesterségnek, különleges előnyöket élveztek. Közel helyezték őket munkahelyükhöz, a vezér oltalma alatt. Itt felsorolom egynéhány település helyét, melyek a „nemzetcsoportok” vezérneveit viselik, s ahol fúvókemencéket is találtunk: Árpád, Tétény, Kál, Horka, Bogát, Faisz, Bulcsu, Magyar, Nyék, Keszi, Örs, Kürt, Jenő, Tarján, Tarhány, Usubu, Jutas. Ezzel a különleges vasfeldolgozó tudománnyal és fegyverkészítéssel mi magyarok nem lehettünk „műveletlen barbárok”, mint ahogy szeretik propagálni, terjeszteni rólunk, hanem éppen ez az ismeret, fegyverkészítés emelt a nyugati országok fölé néhány évszázadon át, mivel ezzel ők még nem rendelkeztek.

A IX. század végére, a kereskedők olyan gazdagok lettek, hogy Könyves Kálmán (1095-1116) száz százalékos adóemelést rendelt el. Ugyancsak Könyves Kálmán teljes állampolgárságot adományozott a zsidóknak. Az 1114-es Országgyűlés szabályozta a fiatalok felvételének számát az ipari iskolákba, mert az ipar iránti érdeklődés hiányt okozott volna a földművelés terén.

III. Béla (1172-1196) alatt több mint száz bányaváros volt Magyarországon. Ebben az időben az állam jövedelmének legnagyobb részét ezek a bányavárosok, az ország ipara és kereskedelme adta. A nemzet gazdagsága megmutatkozott az ezüst- és aranyötvösök munkáiban. Mikor Szt. Erzsébet (III. Béla leánya) Thüringiába került, magával vitte a kincsek sokaságát, többek között ezüst kádját, arányláncokat, egyéb ezüst ékszereket, ezüst bölcsőt, amit ott még sosem láttak.

Hóman Bálint leírja, hogy a középkorban az akkori ismert világ ezüst termelésének 50 és aranyának 60%-a Magyarországról került ki. Hamid al Garnati, arab utazó, aki három évet töltött Magyarországon 1150-1153 között a jegyzetében írja, hogy a magyaroknak 78 városa, sok faluja van, házaik kerttel és fallal vannak körülvéve. [68]

Sackur Ernst, egy jezsuita pap Die Cluniacenser Halle c. könyvében (1894) leírja a X. századi Európa helyzetét. Az arisztokrácia rabolta és gyilkolta egymást, de ezek közt a hercegek voltak a legrosszabbak. Ha egy kóbor lovag összehozott egy pár követ egy hegycsúcson, azt egyből kastélynak nevezték. Az európai lakosság ez időben vadállatok prédája volt, de ettől nagyobb veszélyt jelentett számára a rablók sokasága. Mindenki menekült volt és kóbor nomád, nem volt állandó lakásuk: Nem építettek falakat, hanem barlangokban és vékony-gyenge menedékekben húzták meg magukat. A Nagy Károly-i krónikák tudósítása szerint: e kor épületei mind sárból és fából épültek.[69]

A francia püspökök parancsba adták a barátoknak, hogy építsenek kolostoraik körül kőfalakat, védekezésül a normandiai támadók ellen. A barátok válaszukban azt írták, hogy nekik nincs ismeretük ilyen mesterségben, s az sincs, aki tanítaná őket, hivatkoznak arra, hogy “amit felépítünk nappal, az éjjel ledől.”[70]

Madarász Henrik (926-936) krónikása, Widukind írása szerint, a tornyokat, amit a magyarok ellen építettek, “városnak” nevezték, azért, mert kőből épültek, befogadó képességük kilenc katona volt. Widukind külön említi, hogy az úgynevezett “városokon” kívül nem volt több kőfal a német államokban.[71]

Belgiumban a régi házak mind fából épültek, mindannak dacára, hogy a fa ezen a területen ritka volt, kő viszont mindenhol bőségben. A XIV. század után épültek a kővárak és kastélyok. A régi belgiumi házak W.C-it csak újabban építették be.

Benvenuto Cellini (1500-1571), a neves arany-ezüst műves és ötvös, aki két évet töltött I. Ferenc francia király (1515-1547) szolgálatában, panaszkodott, hogy amikor Franciaországban utazott, mindig sátorban szállásolták el, mert egyszerűen nem voltak kőépületeik.

1301-ben kihalt a karizmatikus Árpád-ház. III. András halála nagy össze-visszaságot, hatalmi versengést hagyott maga után. Az ország területét az oligarchiák birtoklásai hálózták be. Pannónia észak-nyugati részén Csák Máté, észak-keleti térség az Aba nemzetség béli Amadé, és fia bírták. Zemplén a Petenyi Család birtoka. Az Ákosok bírták Borsod és Heves megye területét. Borsa Kopasz az Alföld dél-keleti részét, a Tisza, és a Körösök részét lakta. Pannónia túlnyomó része, és a Dráva-Száva közén Kőszegi Henrik az úr. Erdélyben Kán László, és fia, Szörénységben (Kárpátok, és az Al-Duna között) a Csanád nembeli Vejtehi Teodor, Bosznia, Horvátországon a Subicsok voltak az urak. A Szávától délre a Babonicsok, az Adria partszakaszát a Frangepánok bírták. E területek urai az ősi magyar, Horvát, Szlovéniai nemzetségeihez kötik eredetüket. Dédapjuk az Árpádok alatt fontos katonai méltóságok voltak, és óriási birtokadományok tulajdonosai. A megnevezett oligarchiák a hatalmas tájegységeket magukba foglaló területeinek megtartása, és növelésén kívül ekkor még nem törekedtek a királyi hatalom megszerzésére, csak országos hivatali címek betöltésére, mint nádor, országbíró, vajda, bán, vagy legalább megyei ispánság megszerzésére, aminek tulajdonában 1-1 országrész ítélkező bíróivá is váltak.

Károly Róbert, már Bonifác pápa (1294-1303) támogatásával, és itáliai bankház segítségével, valamint a Subicsok, és egyéb horvát-dalmát főurak, valamint Bicskei Gergely esztergomi érsek, támogatást nyer, de a magyarországi főpapság Károly Róbertet nem ismeri el. Mindennek ellenére Bicskei Gergely (1301-ben) megkoronázta Károly Róbertet, amit, amint már leírtunk, a főpapság többsége nem ismert el törvényesnek, mert a koronázás nem a Szent Koronával, és nem a jogérvényes koronázás feltételei között történt ₁₂.[72] Azért sem ismerték el, mert nem pápai javaslatra, hanem maguk (a főpapok) akartak királyt választani. Vencel cseh király fia, aki a magyarok számára a nemesebben csengő László nevet vette fel, aki IV. Béla király unokájának, Kunigundának volt a leszármazottja, és ugyanakkor az Árpád házi Erzsébet hercegnőnek volt a jegyese. De minden ez irányú erőlködés hiábavaló volt. A kalocsai érsek János hiába koronázta őt meg a Szent Koronával, mert Bicskei Gergely esztergomi érsek, és néhány Anjou párti főúr kivételével mindenki elismerte királyságát „mint a krónikás írja“, de a magyar urak semmiféle hatalmat, várat, tartományt nem adtak neki. Bonifác pápa ekkor is kitartott Károly Róbert mellett. Az Anjou párt által ostromolt Budát az ekkor már Vencel (László) párti Kőszegi csapatai felmentették Budát, ezért a pápai legátus egyházi tilalom alá helyezte, vagyis eretneknek jelentette ki a várost. A Vencel párti rektor javaslatára a papság szembeszállt a legátusi rendelettel, és egy Lajos nevezetű pap vezetésével feloldottnak nyilvánították magukat a kiközösítés alól, sőt kiközösítették magát az Anjou párti főpapokat, és Bonifác pápát is. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy megakadályozza az egyre erősödő Károly Róbert oldalára álló belső erő elhatalmasodását.

II. Vencel cseh király 1304-es magyarországi látogatása alkalmával belátta, nincs remény fia számára. Az ország kormányzását Kőszegi Ivánra bízta, és fiával visszatért Csehországba. Fia III. Vencel örökölte a cseh trónt (1305-1306), ünnepélyesen lemondott magyarországi trónigényéről. A lemondott herceg a trónnal kapcsolatos volt igényeit nem Károly Róbertre ruházta, hanem III. Ottó bajor hercegre. Átadta III. Ottónak a Szent Koronát a hatalmi jelvényekkel együtt. A herceg ugyanúgy, mint Vencel, és Károly Róbert az Árpád-ház leányági leszármazottja volt. Támogatást talált az Anjou-ellenes pártiak oldaláról (Borsák, Kőszegiek) III. Ottó, az új király, hogy kikerülje az osztrák területek ellenességét, magával hozta a Szent Koronát egy csobolyóba rejtve (a Képes Krónikában egy nagyméretű kulacsnak látszik), amely a nyeregkápáról leoldódott, és az úton elveszett. Visszalovagolva kíséretével, megtalálta a beavató Szentkoronát tartalmazó csobolyót a forgalmas országút közepén. III. Ottó a Kőszegiek támogatásával Fehérvárra érkezett ahol a csanádi, és veszprémi püspök koronázta királlyá, mivel az esztergomi, és a kalocsai érsek ekkor már Károly Róbert támogatta a magyar trón megszerzésében (1305-1307).

1305-ben V. Kelemen pápa Rómába rendelte Antal csanádi püspököt, az egyházpolitikával ellenkező koronázás vádjával. Tamás esztergomi érsek kiközösítette Károly Róbert ellenfeleit. László budai rektor, és Csák fia János éjnek idején a várba visszahelyezte Károly Róbert fegyveres erejét. Az Anjou ellenes esküdtet lófarokra kötözve meghurcolták, végül megölték. A pápát kiátkozó papokat Tamás esztergomi érseknek adták, aki börtönbe vetette őket. III. Ottót, csak Kán László erdélyi vajda segíthette, aki ezideig ingadozott a két király jelölt között. Váratlan lépésként leánya kezét III. Ottónak ajánlotta. Ottó bizakodással utazott Erdélybe, a vajda meggondolta magát, és a menyasszony helyett Ottót a tömlöc várta. A Szent Korona így a vajda kezébe került. III. Ottó csak az év végén nyerte vissza szabadságát és visszatért Bajorországba. Magyar királyi címét 1312-ig, haláláig megtartotta, de nem avatkozott az ország ügyeibe.

1307 volt az az év, amikor Károly Róbert megszabadult a királyi hatalomért küzdő ellenfeleitől. A Szentszék 1308-ban Gentilo bíboros által egyengette a király ügyeit. A vatikáni legátusnak, bonyolult és hosszú tárgyalások után sikerült meggyőzni a kiskirályokat, hogy fogadják el Károly Róbert királyjelöltségét. Talán a leghatalmasabb ellenzék Kán László volt, aki ellenállt és a tulajdonában lévő Szent Koronát nem adta ki kezéből. Ezért a legátus új díszes koronát készíttetett és 1309. júniusában, népes jelenlétben megtörtént a királlyá avatás. A kőszegiek és Csák Máté nem jelentek meg a koronázáson. Hosszantartó, fenyegető egyházi büntetések hatására Kán László átadta a Szent Koronát és ezzel 1310 augusztusában, ismét megkoronázták. Ezután az egész ország előtt valóban király lehetett, és ennek hatalmával megfosztotta az Aba Amadé és Csák Máté nádori méltóságait. A főurak hatalmát csak fegyveres erővel törhette meg, így fontos szerepet kaptak a király oldalán álló könnyű lovassági kunok és az egyház nyújtotta anyagi és erkölcsi támogatás. Ugyanakkor alkalmat kapott az egymással is vetélkedő főurak megosztására.

Elkeseredett harcokat folytat magyar és magyar ellen. Merénylet is történt a király élete ellen, sikertelenül. Ezért a biztonságosabb időkig a király támogatói között Temesváron székelt és csak 1320-ban foglalta el Visegrádot, mint székhelyet.

A harcok elkezdődtek az Aba nembeli Amadé fiuk elleni fellépéssel. A család és Kassa vitájában, a király a várost támogatta. Az Amadé fiuk pedig Csák Máté segélynyújtásával megtámadták Kassát. Az ütközet 1312. június 15-én Rozgonynál történt. Már-már a győzelmet a támadók szerezték meg, amikor a szepesiek és kassaiak oldaltámadása a király javára döntötte el a viadalt. Aba nádor fiai és a vezér is életüket vesztették. A Rozgonyi csata fordulópont volt a tartomány urak elleni harcokban.

Károly Róbert uralkodásával kapcsolatban Pap Gábor hangsúlyozza, hogy a magyar hagyományok erőszakos pusztítása ekkor érte el tetőfokát, s történelmünk judealizálása is e korhoz köthető. Itt idézem megállapításait: „A Károly-Róbert-i kilencven fokos fordulattól tehát – ne felejtsük el, kinek sugalmazására következett be – egyenes út vezet Trianonhoz...” Elmondja azt is, hogy ezek a romboló erők hogyan hamisították meg gesztáink szöveg és képanyagát céljaik elérése érdekében.

Csák Máté hatalma meggyengült, de jelentős maradt. A királyi hatalommal hosszú ideig szembenálló nagyúr, romantikus fényt kapott a múlt századi írók egyes elbeszéléseiben. Csák Máté szerepe olyan értékelést kapott, amely az oligarchia „szlovák hazafiságát” „szlovák királyságát” hangsúlyozza. Elfeledve azt, hogy szlovák nép[73], mint ilyen, nem létezett, mert ez időben és még évszázadokig csak tót nép[74] neve szerepelt. A szlovák nevet Bernolák Antal (1762-1813) adta nekik először és talán hivatalosan az 1920-as trianoni kiárusításkor kapta. A határkijelölő bizottság nem tudta sokáig a szlovák határt kijelölni, mert ilyen, ekkor még nem volt. Csak területek voltak, ahol tótok is éltek. Mégis azt próbálták bizonyítani, vagyis elhitetni magukkal és a tudatlan Nyugattal, hogy már az V.- VI. századtól a XX. századig a szlovák folytonosság létezett, a magyar Felvidéken. Azt tudjuk, hogy Máté harcosai között voltak szláv nyelvűek, de ő maga a Fejér megyei magyar nemzetség leszármazottja. Katonáinak többsége, egy cseh krónikás író szerint ?János? cseh király elleni harcokban Csák emberei magyarul beszéltek. A horvát és szlavón területet birtokló Subicsok és Babonicsok, Károly Róbert trónigényének első támogatói maradtak fenn a legtovább.

I. Lajos királyunk (Ludovicus Magnus) rövid és hosszabb ideig tartó honvédő háborúkat vívott Magyarország szentistváni határainak helyreállítása érdekében, amelyek megszorították a királyi kincstárt. A kivetett hadisarcok, a békekötések alkalmával a költségeket megtérítette. A seregek vezetői bírtok, és váradományokban részesültek, de ekkor még nem robbantotta ki a király, és a városok közötti ellenességet, mert Lajos a bárókat is kielégítő politikát folytatott. Másrészt a nagy birtokosok érdekei egyenetlenek voltak, így megvalósíthatta az egyensúly politikát.

Nagy Lajos legmaradandóbb intézkedése, az 1351. évi törvénye volt, amikor megújítja az Aranybulla, nemesség számára szóló birtokaikkal való szabad rendelkezést, amely fennmaradt 1848-as polgári átalakulásig. Egységesíti a nemesek szabadságát, a jobbágyterheket előírva, hogy minden szántó-vető és szőlőbirtokos jobbágy, minden termény és bor egy kilencedét a földesúr részére szolgáltassa be. Ez azt a célt szolgálta, hogy a földesurak kedvezmények felkínálásával el ne csábítsák egymás jobbágyait.

Zsigmond király uralkodása végén Erdélyben, Szatmárban, és a Nyírségben parasztlázadás tört ki. A felkelők, Bábolna hegyén alakították ki ellenállásuk központját, a Csáki László, és Lépes Lóránt nemesi sereg ellenében. A nemesség határozott fellépése ellenére sem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy gyors győzelmet arasson felettük, annak ellenére, hogy a hozzájuk küldött követeket kivégezték. Ezért a nemesi hadak vezetői 1437. június 6-án, Kolozsmonostoron, a kolostor helységében egyességre léptek a parasztság kapitányaival. A kapitányok közül Budai Nagy Antal, és négy társa magyar volt, egy román. A felkelők sérelme az volt, hogy Lépes György erdélyi püspök három évig nem hajtotta végre a tized behajtását, az akkori pénz értéktelen volta miatt. Amikor értéke feljavult, a három év alatt felgyülemlett adóösszeget egyszerre kívánta behajtani, amit a jobbágyok megtagadtak. A püspök egyházi tilalom alá vetette őket. Egyezkedéskor nem tagadták meg a tized megfizetését, csupán a kedvezőtlen ártöbblet megfizetését sérelmezték.

A zendülés másik oka a szabad paraszti költözködés korlátozása volt. Az egyezségben szabályozták a paraszti terheket, de a végleges döntés elmaradt, azért, hogy megvizsgálhassák, mit mond erre vonatkozóan Szt. István oklevele, amelyet sürgősen látni akartak. De ilyen oklevél nem létezett, de a kor embere vallási indíttatásból feltételezte, hogy az ország jogintézményei Szt. Istvántól származnak. Az egyezmény nem hozott megoldást a bajokra. Lépes György lemondott a nemesség tizedeiről. A nemesség tizedmentességét két év múlva törvényesítették. Ezzel megosztották a parasztok táborát, mert a csatlakozók megnyugodva hazatértek. Ugyanakkor szeptember 16-án belső Szolnok megyében, Kápolnán a három „nemzet”: nemesek, székelyek, és szászok, szövetkezett „Uniót kötöttek”, hogy megsegítik egymást. Az uniót 1438. februárjában, Tordán megerősítették. Ez a három nemzet Uniója évszázadokra elrendezte az erdélyi rendiség, az országrész irányításában történő politikai részvételt. A Kápolnai Unió után 1432. október 6-án, Apátiban kötött „és ismét a kolozsmonostori írásba foglaltatott” újabb egyezség a jobbágyok számára, a három hónappal korábbinál, már jóval kedvezőtlenebb feltételeket tartalmazott. A parasztok belátták, hogy nincs Szent István privilégium, így a júliusiaknál is súlyosabb szolgáltatásokat vállaltak. Ezt az idézhette elő, hogy felmérték a részükre kedvezőtlen erőviszonyokat. Az engedmények nem segítettek. Az ellenségesség tovább éleződött. Először a felkelők még bevették Kolozsvárt, de 1438. január végén a nemesség visszafoglalta a várost, és a felkelők kilenc vezetőjét Tordán kivégezték. Kolozsvár ekkor elvesztette kiváltságait, amelyet csak 1444-ben első Ulászló szolgáltatott vissza.

A királyi tanácsban Szt. István idejétől fogva fontos szerepet kaptak a főpapok, és főurak. A XIII. században kialakultak a köznemesség érdekérvényesítése nyomán, a megyei közigazgatás szervezetei. A királyi politika érdekeltjei megpróbálták a köznemesség választottjait az ország-politikába vonni, de ez a kísérlet, amely alkalmazta a Friauli-aquileiai mintát, nem vált be a magyar viszonyok miatt. Ez a törekvés csak Zsigmond uralkodása alatt valósult meg. 1397-ben történt meg a megyék megerősítése, a nemesség törekvése által. Az 1435. évi országgyűlésen a főpapok, bárók, nemesek, a királyság egész testületének képviselői jelezték az igényt az ország nemeseinek bevonására.

Habsburg Albert, magyar király (1437-1439) védelmi intézkedései során, Budán országgyűlést hívott össze. Az 1439. évi országgyűlés törvénycikkelyei kihangsúlyozták a nemesek hozzájárulását olyan kérdésekben, amelyek, előzőkben, csak a főpapok, és bárók tanácsától függött. Például a nádori kinevezés, a királylányok kiházasításai, a pénz értékének meghatározása. Ezzel az újonnan szerzett politikai befolyással a köznemesség leginkább saját érdekeinek érdekében fáradozott. Katonai kötelezettségeiknek csökkentése érdekében „a török háború időszakában” törvénybe foglaltatta, hogy az ország védelme a király kötelessége. Mindaddig, amíg pénzbeli fedezetei elégségesek a haderő létrehozására, az uralkodó nem rendelheti el az általános hadba vonulást.

Ez időben a török elfoglalta Galambóc várát, és Szendrő várát támadta, amely az Al-Duna-i véd rendszer kulcspontja volt. Brankovics György, szerb bán és várkapitány Magyarországra menekült, segítséget kérve fia számára, aki Szendrő várát védte. Albert táborába a királyi sereg nagyon lassan gyülekezett, végül a vár a magyarok szeme láttára esett el. A táborban vérhas járvány tizedelte a hadnépet. Maga Albert király is megbetegedett, és útban hazafelé meghalt.

A királyi tanács elrendelte, hogy külföldi támogatással is, egy erős zsoldossereget toboroz, az Orsovát, és Nádorfehérvárat fenyegető török haderő ellen.

Hunyadi Jánost, és két fivérét, Szörényi bánná nevezte ki a király, mivel korábban ők voltak az egyetlen kis sereg vezetői, amely sikeres katonai támadásokat intézett a Szendrőt elfoglaló török ellen. Így került Hunyadi az ország zászlósurai közé.

Hunyadi János származását homály takarja és különböző származtatási legenda övezi, őt is, mint sok rendkívüli nagyságot. Egyes kútfők a szerb fejedelmet Lazarevics Istvánt tartják apjaként. Az oláhok románnak hirdetik. A magyar krónikáshagyomány nagyjai {A. Bonfini, Heltai Gáspár, Gr. Zrínyi Miklós} a kortársak ismereteire alapozva írják le a HUN.AD-i család származás történetét, s e történelmi források erecskéi egy mederbe ömölvén gazdagítják ismereteinket e tárgyban.

„…Ki az édesapja Hunyadi Jánosnak? És itt ne arra gondoljunk, amit velünk megtanítottak, hanem az a lényeg, hogy Hunyadi Mátyás erre mit mondott. Amikor feltették neki a kérdést, hogy kegyelmednek ki volt a nagyapja, azt válaszolta, hogy Zsigmond király.
       Mert Luxemburgi Zsigmond szerelembe esik az Erzsébet nevezetű lánnyal, s a nász után Zsigmond lehúz az ujjáról egy gyűrűt. Ez a gyűrű kerül bele a Hunyadiak címerébe, ez a gyűrű pedig arra szolgál, mondja Zsigmond Erzsébetnek, ha eljön az idő, és fiút szülsz, hozd fel Buda várába, és ez a gyűrű legyen a bizonyság arra vonatkozólag, hogy a gyermek, akit megszülsz, az én fiam. Történészeink nem tudnak elszámolni Hunyadi János gyors felemelkedésével. Hunyadi János még egyetlen cselekedetet nem hajt végre, nincsenek hőstettei, amikor már Zsigmond király mellett van, már a főnemesi udvarokban járja ki a minden magyar főnemes palánta számára kötelezően előírt oskolát. A híres Vajkot, akit Luxemburgi Zsigmond, mint Hunyadi János apját felemel, megajándékozza a Hunyadi birtokokkal, és innen kapják a nevüket, de van egy hatalmas nagy bökkenő: Vajknak van még egy fia, János, és hogy hívják Hunyadit, őt is Jánosnak. Vajon hogyan fordulhat elő, hogy egy családban két gyermeknek, akik élnek, ugyanazt a keresztnevet kapják? Egészen más dolog, ha meghal az első gyermek, születik egy másik, és aki meghalt, annak a nevét kapja a második. De itt él mindkettő, és mindkettőt Jánosnak nevezik. Vajk nem törődik Hunyadival, a másik Jánossal viszont igen. Hunyadi János nem azt a nevelést kapja, amit Vajk eredeti gyermeke, János. Miért ez a megkülönböztetés? Hogyan lehetséges az, hogyha körbenézek Magyarországon, számtalan nemesi család van, meg sem lehetne Hunyadi Jánost találni, és rögtön ott van Zsigmond király udvarában. János pedig rögtön, miután az apródi iskolát kijárja, fényesen bizonyítja, hogy nem akárki. S már neki megjelenik a nevében, a címerében a holló és ezzel elindul egy program. És abban a pillanatban kiderül, hogy neki nemcsak Luxemburgi Zsigmond a legfőbb segítője és támogatója, hanem pálos rend is.
       Hunyadi János és a pálosok, mintha csak egymásra találnának, szinte végig együtt vannak. Hunyadi János, Zsigmonddal együtt eljut a bázeli zsinatba, Rómába, Prágába, mert a király mindenhová magával viszi. Mert ez Zsigmond egyetlen erénye, hogy nem metszette vissza ezt az ágat önmagában, – mert megtehette volna - ezért állít majd neki szobrot Budán és Visegrádon az unokája, Mátyás király.
       A Hunyadiak származása tényleg rejtély, és Zrínyi Miklós is azt írja: „minden magyar forrás azt mondja, hogy Zsigmond volt az atyja Jánosnak". A magyar forrásokról pedig azt kell tudni, hogy nem ismerik a hazudozást, mert mindig nagyon pontosan ügyelnek arra, ki honnan jött, és kik a felmenői. De Hunyadi János olyan nagy talentumokkal érkezik, hogy lenyűgöz mindenkit, és abban a pillanatban felragyog. Azt mondja Zrínyi, ha a régi időkben élt volna János, bizony az ő apjának Jupitert tették volna, mert ember ennyi jótettet végrehajtani nem tud. Ez az a hatalmas megújító erő, amit a holló a szent királyok véréből átment. Mert bármily különös, ez a holló IV. Béla vérét hozza magával. És kikerült Mátyás címeréből az Árpád-sáv? Nem, a családi címerben jelenik meg. Az ország címerében mindig benne van, de hogy a Hunyadi család címerében benne van, ez csak egyféleképpen lehetséges, ha egyetlenegy csepp árpádi vér elérkezik, s az kiterebélyesedve fává nő. Hogy Hunyadi János milyen tetteket hajt végre, ez mindenki előtt tudott. De mivel hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ő egy egyszerű katona és vitéz, ehhez képest vallásossága példaértékű, s ez azt jelenti, hogy ebből a vallásosságból még Kapisztrán Szent János is meríteni tud. Ugyanis leírják, hogy Kapisztrán Szent János Nyugat-Európából.
       Jön, s elkezdi okítani Hunyadi Jánost. János pedig gyönyörűen felhívja a figyelmét arra, hogy a Mindenható Isten az egekben lakik, s ő azt a Mindenhatót ismeri és nem a teológusok véleményét. És ekkor vagyunk 1456 után, amikor megjelenik, és egész Európa egén látható egy hatalmas üstökös. Menetrend szerint érkezik. Mikor érkezett menetrend szerint ennek az üstökösnek az elődje? Nagy Lajos halálán van, és felbukkan egy üstökös, s mindenki tudja, hogy ez a király halálát jelenti. Ezt követően pedig Hunyadi János halála előtt jön az üstökös. Hunyadi a következőket mondja: „ez az üstökös sok minden jelent" – figyeljünk az észjárásra és a nagyságrendre, mert egy ilyen égi tünemény felbukkanásakor nagyon sok mindent el szoktak mondani, hogy mi mindent hoz magával, ezeket János is tudja, s a következőket mondja - „de legfőképpen az én halálomat jelenti"- ennyire van ő az égi pályához odakötve. Azért jön ez az üstökös, mert ez hozta Nagy Lajos halálát is. Ez a holló útja, és égi pályája. Ahogyan János a temetéséről végrendelkezik, az nem a római katolikus szertartás szerint történik. Bemegy egy templomba, természetesen körülötte a pálosokkal, lefekszik az oltár elé és 6 hatalmas gyertyát gyújtat meg. Kettőt lábhoz, kettőt fejhez, kettőt derékhoz helyeztet, s a következőket mondja: „mire a gyertyák leégnek, én már halott leszek!". Ilyen volt Hunyadi János, s az ő halála indítja el végképp a pályán a kisebb fiát, Mátyást.”

Katona Sándor írja Dr. Szilvay Gyula: A bars-verebélyi és nógrád-verebélyi VEREB (Hunyadi) család genealógiai adatai előszavában:

„Hazánkban okleveles adatok csak a XIII. század első felében említenek jövevény pásztor, ide-oda vándorló hegyi oláhokat. Még ennek a századnak a végén is mindössze 9 állandó oláh letelepedésről van tudomásunk. Jelentősebb számban csak a XVIII. század elején (200.000 fő) állapíthatók meg, s az 1784-i összeírásnál 800.000 oláh élt Erdélyben.

Ebből kifolyólag az oláhoknak nem lehetett őstörténetük a mi területünkön! Ezt a hiányt igyekeztek egyes román „történészek” az ismert, mondvacsinált „dákó-román” elmélettel bepótolni. Ennek a mesterkélt és tudományosan alá nem támasztható elképzelésnek a cáfolatait szükségtelen itt részleteznünk. Elégséges ha rámutatunk, hogyan vélekedik erről a kolozsvári egyetemi tanár, a román hazafi, dr. M o 1 d o v á n G e r g e l y ebben a Nyílt Levelében, amelyet a bukaresti „dákó-romános” Kultur Liga elnökéhez intézett: „Ön a történelemből tudhatja, hogy ezelőtt mintegy ezer esztendővel egy Ázsiából bevándorló nép itt_; ezt az országot saját karjával és vérével meghódította és elnevezte a maga nevéről M a g y a r o r s z á g n a k. És ezer esztendő óta ez az állam egy percig sem szűnt meg magyarnak lenni, valamint a nemzet is mindig magyar volt. És tudni fogja a történelemből azt is, hogy mi románok abban az időben a Balkánon éltünk az albán, a bolgár, a görög nép között szétszóródva, akiktől és ahonnan nyelvünket, szokásainkat, egész hitvilágunkat kölcsönvettük. Önnek mint nyelvésznek tudnia kell, hogy ennek a népnek a nyelvében, szokásaiban, viseletében, hitében is a görög, a bolgár, az albán — egyszóval a balkáni befolyás — töméntelen, ami a román népnek ezekkel a népekkel való együttélését a napnál fényesebben bizonyítja. És hogy semmi sincs a gótból, az avar, hun, stb. népek befolyásából, amelyek a magyarok bejövetele előtt Dáciában éltek és uralkodtak. Ami amellett bizonyít, hogy a románság azokkal a népekkel nem is érintkezhetett. Ön mint historikus, a mai románság egyetlen fegyvertényét sem tudja felmutatni Dáciában Kr. u. 274 után, amikor a Római Birodalom megszűnt Dáciában, egészen a magyarok bejöveteléig, vagy azutánig. Egyetlen küzdelmet a beözönlő barbárok ellen, a bizánci görög írók műveiben egyetlen sort sem! A régiség kutatásban egyetlen követ, amely arra vallana, hogy e föld a magyarok bejövetele előtt a románságé lett volna! Hazai okmányainkban a románság neve a honfoglalás után csak több századdal később, 1222-ben jön elő először. Ez az intézmény, amellyel éltek, arra vall, hogy a bevándorlás a Balkánról történt. Egészen világos tehát, hogy mi ebben az államban a magyarok bejövetele e l ő t t nem voltunk urak, a magyarok a l a t t pedig abban mint á 11 a m a 1 k o t ó tényezők nem is szerepeltünk. Szerepeltünk mint fajta, nemzetiség, de nemzet gyanánt soha! Ez az igazság !" (Szöllősy Sándor: „.Ez az igazság” c. könyvéből, 46.147. o., Hídfő, London, 1968).

Sem ez a — saját elitjüktől — felemelt higgadt szó, sem a nyugati tudományos világ általános elutasítása nem gátolják ma sem a román hivatalos köröket, hogy folytassák történelmük átfésülését. Ismeretes, mekkora anyagi áldozattal, drága színes filmekkel igyekeznek a hiszékeny és tájékozatlan amerikai társadalomban „dicsőséges múltjukat, kulturális érdemeiket bemutatni és elhitetni.” De ma már ennél is továbbmennek: nem elégszenek meg a római rokonsággal, hanem immár a suméroktól akarnák levezetni a származásukat. Evégből nem átallják kiváló honfitársnőnk, Torma Zsófiának önfeláldozó egész életmunkájával összehordott s a magyar-sumér kapcsolatokat igazoló bizonyítékainak a „kikölcsönzését” sem.

Jelen művével Professzor Dr. Dr. S z i 1 v a y Gyula úr éppen a mi különlegesen nagy fajsúlyú Hunyadi Jánosunk magyar származásának igazolásával akarja elejét venni minden további ezirányú oláh kísérletnek, hogy Nándorfehérvár hősét „elrománosítsák”.

Ennek ismeretében a román származás elképzelhetetlen. (Bővebb ismeretek Dr. Szilvay Gyüla könyvéból Függelék A - ban találhatók)

Hunyadi neve először, 1409-ben Zsigmond oklevelében található. Hunyadi János Lazarevics és Csáki György székely ispán mellett apródkodik. Itt tanulja el a hadviselés elemeit és ismerkedik meg a nemesi szokásokkal és a Szilágyiakkal. Feleségül veszi a gazdag köznemes Szilágyi Erzsébetet. 1431-ben Zsigmond király szolgálatában Itáliába megy és a milánói herceg zsoldjában szolgál.

A Várnai Csata (1444.) után az a veszély állt elő, hogy az ország minden tartományát a bárók és főurak szétdarabolják. A 1445-évi országgyűlésen megpróbálták fenntartani a rendet, ezért elismerték királyuknak V. Lászlót. Azzal a feltétellel, hogy III. Frigyes, német-római császár mondjon le a gyermek király feletti gyámi jogáról, s adják őt ki a Szent Koronával együtt. A király visszatértéig a hatalmat a főkapitányok között osztották fel: Hunyadi János, Újlaki Miklós, Jan Jiskra között. A baj az volt, hogy gyakrabban épp a főkapitányok voltak a legmohóbb rablók. Saját magukat kellett volna megfékezni. Hunyadi kiemelkedett e csoportból és rendet teremtett a saját területén, valamint rokonai, barátai révén, Magyarországon a legkiemelkedőbb politikai hatalom birtokosává vált. 1445-ben Hunyadi János, az Al-dunamenti, Kisnikápoly-i hadjáratához, nyugati támogatást kérő követei üres kézzel jöttek vissza.

Ugyanakkor III. Frigyes hat éven keresztül nem engedte Magyarországra V. Lászlót (1446-tól-1452-ig). Hunyadi Jánost a rendek Magyarország kormányzójává választották. Kormányzóként először hadat vezetett III. Frigyes ellen, és fegyverrel késztette Győr visszaadására, továbbá arra, hogy az előző években a földesurak hatalma alá került városok visszakerüljenek a Korona birtokához.

Hunyadi János 1448. évi hadi vállalkozásában Brankovics Györggyel, és 30.000 albán szövetségessel megtámadta a Murád szultán vezette török sereget. Brankovics nem bízott a sikerben, ezért személyesen nem vett részt, csak azt engedte meg, hogy a magyar had átvonulhasson területén. Murád a csatát Rigómezőnél (Koszovo polje) kényszeríttette ki, még mielőtt csapataink egyesülhettek volna az albánokkal. Vereséget szenvedtünk nagy veszteséggel. A menekülő Hunyadit a despoták elfogták, Szendrő várába vitték, és Brankovics majdnem kiadta a töröknek. Hunyadit arra kényszeríttette a despota, hogy adjon át egynéhány magyarországi várat, fiának Lászlónak pedig el kellett jegyeznie a despota szövetséges Cillei Ulrik leányát. A sok belső viszály ellenére Hunyadi János lassan visszaszerezte befolyását. 1453-ban, Bécsben átadta V. Lászlónak a királyhoz illő hatalmat. Érdemeiért a király főkapitánnyá nevezte ki. Fiát, Lászlót, dalmát-szlavón bánná emelte. 1453-ban Mohamed Szultán (1451-1481) hatalmas serege elfoglalta Bizáncot és megtámadta Szerbiát. 1455-től újra nagyarányú törökellenes szervezkedés indult el. Ekkor érkezett hazánkba Kapisztrán János (Giovanni Capistrano) ferences szerzetes. A magyar országgyűlés 1456-ban rendkívüli hadi adót fogadott el, s vetett ki a készülő hadjárat anyagi támogatására. Ez év tavaszán II. Mohamed ugyanezt tette, azzal a céllal, hogy Nándorfehérvárt, s általa Magyarországot elfoglalja.

V. László elrendelte az általános nemesi készülődést. Hunyadi megerősítette Nándorfehérvár falait, véderőműveit és sógorát, Szilágyi Mihályt nevezte ki a vár kapitányává. Sem a király, sem a nemesség nem mozdult. Így csak saját katonáira és a délvidéki keresztet felvevő parasztokra számíthatott. 18.000 keresztes gyűlt össze. A török 1456. július 4-én kezdte meg Nándorfehérvár ostromát. A vár felmentésére érkező Hunyadi először a törökök dunai hajózárát törte át, így összeköttetést létesített a vár és a magyar csapatok között. Hetek multával a vár falai omladozni kezdtek az állandó ágyútűz hatására. A szultán július 21-én általános támadást indított. A törökök háromszor vezettek rohamot a falak ellen, de a védőrség mindig visszaverte őket. Egy ilyen alkalommal Dugovics Titusz horvát származású magyar vitéz hőstette mentette meg a várat, amikor magával rántotta a mélybe, a vár elestét jelző török zászlót már-már kitűzni akaró óriást. Július 22-én védőink kitörtek a várból. A szultán minden erejét ellenük irányította, ezáltal meggyengült ágyúinak védelme, ezt Hunyadi észrevette, elfoglalta a török ágyukat, és azokat a szultáni csapatok ellen vetette be. A török vereségben sok pasa vesztette életét, de a legyőzött török had üldözésére már nem volt erő, mert közben kitört a pestis járvány. A huszita eszmék is gyorsan terjedtek a had kötelékeiben vallási különbözösség és nézetek okán. A járvány nem kímélte korának legnagyobb törökverő hősét, Hunyadit sem, Kapisztrán Jánost sem. III. Callixtus pápa 1456. június 29-én még az ostrom előtt elrendelte a déli harangszót, a veszély felkeltésére, de mire a pápa felhívása elterjedt Európa szerte, a nándorfehérvári diadal híre és a déli harangszót elrendelő pápai rendelet összemosódott. Nemzeti emlékezetünkben ez úgy tudatosult, hogy a római egyház feje a győzelem hírére rendelte el a harangszót. - Ezek szerint, a pápától még elismerést sem kaptunk a kereszténység megmentéséért?

Hunyadi János leányágon az Árpád-vérből származó Zsigmond magyar király házasságon kívül született fia, akit vérszerinti apja elismert, maga mellett tartott, a legjobb nevelést biztosította neki, gyermek korában már birtokadományokkal biztosította létfeltételeit és egyengette katonai és diplomáciai pályafutását. – Egyébként Mátyás király is tudta ezt a nyílt titkot; nagyapja szobrára gyakran vethetett pillantást budavári szobája ablakából. – Említsük meg tisztelettel Hunyadi János nevelő apját is, aki a társadalmi elvárásoknak eleget téve feleségül vette Morzsinai Erzsébetet és gyermekét, Jánost, a magáénak ismerte el.

Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók, Ősi Gyökér, 1986. május-június.

Bertényi Iván, Gyapai Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992

Berze-Nagy János: A magyarság néprajza. III. 3. “A mese”. Mossy Sándor: Keleti elemek népmeseinkben. 1927,

Cavalli-Sforza, Luca; Menozzi, Paolo; és Piazza, Alberto: The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994.

Cser Ferenc – Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében. Budapest, 2005

Hajnos László dr.: Igazságok a magyar történelemben, a Zürichi Irodalmi Körben elhangzott előadás.

Horváth Izabella: A griff-félék a magyar és a Belső-Ázsiai pusztai népek művészetében, Debrecen. 1990

Krantz, Grover: Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988.

Szilvay Gyula: A bars-verebélyi és nógrád-verebélyi VEREB (Hunyadi) család genealógiai adatai, 1977

Vágó Pál: Kelet Népe, 5. 1971 – Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. Buenos Aires

[1] - A hódítás szó egészen más jelent a naptudatú szkíta népek gyakorlatában, mint az un. indo-európai népeknél. A szkíta népek hatalmi helyzetbe került népcsoportjának vezetőrétege nem a többi nép alávetésével, leigázásával, etnikai beolvasztásával, kultúrájának lesüllyesztésével, vallási gyakorlatának tilalmával gyakorolta hatalmát, hanem vallási türelemmel, hagyományaik, társadalmi szerveződésük, törvényeik figyelembe vételével, vezető rétegük megtartásával, az egyenlőség elvén, maguk mellé emelték őket.

[2] Cavalli-Sforza, Luca; Menozzi, Paolo; és Piazza, Alberto: The History and Geography of Human Genes Princeton University Press 1994.

[3] Anonymus, névtelen történész a XII. századból. Anonymus: Gesta Hungarorum. Pais Dezső fortításából, Budapest, 1975.

[4] Krantz, Grover: Geographical Development of European Languages, Peter Lang, 1988. 10-11.[4]

[5] – A másik nagy birodalom a Párthia volt, amelynek határai Indiától a Földközi tengerig húzódtak és pontosan Augustus uralkodása alatt állta kétszer is útját Róma tervezett keleti hódításainak.

[6] – A rómaiak Róma városállamát, birodalmuk fővárosát, saját nyelvükön Urbs-nak, minden más itáliai és provinciális várost oppida-nak neveztek.

[7] – Pannonia Inferior, Pannonia Superior.

[8] - Dacia eredeti kiejtése a restituált latin nyelv szabályai szerint: Dákiá.

[9] (http://en.wikipedia.org/wiki/Pannonia_Secunda)

[10] Magyar Adorján az Ősműveltség, Avar fejezet

[11] Hungarian legends. Danubian Press, Astor Park, FL 1971

[12] Ipolyi Arnold: Magyar mithologia. 1854.

[13] Csernyecov: The Prehistory of Western Siberia. 1974. Horváth Izabella: “A griff-félék a magyar és a

Belső-Ázsiai pusztai népek művészetében”, Debrecen. 1990

[14] Berze-Nagy János: A magyarság néprajza. III. 3. “A mese”. Mossy Sándor: Keleti elemek

népmeseinkben. 1927, 38-43 old.

[15] – A magyar-szkíta népek ősvallásában a NAP-ot hímelvűnek s a HOLD-at nőelvűnek tartották. A Nap a fény, az ingyen kegyelem és a jóság megtestesítője, féme az arany (Au). A Hold féme az ezüst (Ag), a változást, a női minőséget jelöli.

[16] László Gyula: A”kettős honfoglalás” 119-120 old. K. Éry Kinga: Demográfia folyóirat. 1971. 1-2 old.

[17] Bendeffy László: Kunmagyaria. Budapest, 1941. Zakar András I.M.14 old

[18] Gosztonyi Kálmán: A kazár aranynemzet birodalma, és nyelve. Paris. 1962. Zakar András, Fordulópontok történelmünkből, 1987 44 old.

[19] Zakar András: I.m.

[20] Artamonov: Istorija Hazar. Leningrad, 1962, 223 old. Zakar András: Fordulópontok történelmünkből, 85

[21] Zakar András, 55 old

[22] Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története. Argentína. 1956. 136. old

[23] Padányi Viktor: Történelmi Tanulmányok. München, 1959.

[24] Martens, Frederich H.: Romance of Evolution

[25] Padányi Viktor: Történelmi Tanulmányok. München, 1959. 169 old.

[26] Padányi Viktor : I. m. 176 old.

[27] Grandpierre K. Endre: Magyarok Istenének elrablása. Budapest. 1993.

[28] Anonymus: Gesta Hungarorum. Pais Dezső fortításából, Budapest, 1975.

Grandpierre: I. m. 174 old.

[29] Kézai Simon: Magyar Krónika, Szabó Király fordításából. Grandpierre, I. m. 138-139 és 174 old.

[30] Anonymus: I. m.

[31] U. o.

[32] Dr. Hajnos László: Igazságok a magyar történelemben, a Zürichi Irodalmi Körben elhangzott előadás.

[33] Málnási Ödön: A magyar nemzet őszinte története, München 1959. II. kiadás

[34] Zászlós-Zsóka György: Toszkánai harangok. Astor Park. Florida, 1983

[35] Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának története, Editorial Transylvania, 1956.

[36] Dr. Nagy Sándor: I. m. 119-120

[37] Körösi Csoma Sándor sírhelyén, Dardzsilingben.

[38] Csőke Sándor: Három tanulmány. Eberstein, Austria, 1977

[39] Hajnos László, idézett előadás

[40] Dr. Hajnos László – a Zürichi Irodalmi Kör-ben elhangzott előadás.

[41] Vágó Pál: Kelet Népe, 5. 1971 – Pusztaszertől a három Árpádfi száműzetéséig. 7. old. Buenos Aires

[42] Badiny Jós Ferenc: Az istenes honfoglalók, Ősi Gyökér, 1986. május-június. 78. old.

[43] Rudnay Egyed: Attila Trilógia. I. Könyv. 38 old. Brussels. 1943.

42 Dümmler, E. L. : Pilgrim von Passau. 38 old. (Rudnay Egyed: “Nyugati Kultúráról”. Ősi Gyökér, 1990, szept.- okt. 143 old.)

[45] Kállay Ferenc: Pogány magyarok vallása. 1861 és 1971

[46] Endlicher, Monumenta Ápádaina. 131 old. (Grandpierre I. m. 222 old.)

[47] Thierry, Amadée: Attila Mondák. 99 old.

[48] Frederich H. Martens: Romance of Evolution quoted in Milhály Ferenc: Isten Ostora.

[49] Thierry Amadée: Attila mondák. 98 old.

[50] Imre Sándor: In: Grandpierre K. Endre: Magyarok Istenének elrablása. 1993, Budapest. 25 old.

[51] Sziklamezei Zsolt: In: Grandpierre: I. m. 26 old.

[52] – Vetráb József Kadocsa a Veszprém várával kapcsolatban: „Az „ősi” szó a Pilis és a Garam folyó torkolatához közeli VSZPRM (Vész perem) királynéi várára utal. A királyné szakácsai a közeli D(u)rug (Dorog) településről jártak be szolgálatra. Ez a vár – terepkutatásaim szerint –a mai Esztergom feletti régi várhegyen, amit még a XVIII. században is Szt. György hegyének hívtak (ma Vaskapu) volt. Felrobbantott falainak maradványa ma is látható.”

[53] – A görög elnevezéssel Orionnak keresztelt csillagkép angol neve „The Great Hunter” is a világ első királyára, Nimródra utal, aki az ószövetség soraiban a föld első királyának neveztetik, aki nagy vadász vala az Úr előtt.

[54] Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI-XIV. század, Gondolat kiadó Budapest, 1960. 161 old.

[55] – A muhi (Mohi) csata döntő ütközete valójában 1241. április 11-én volt. (Csendben jegyzzük meg, hogy a magyarországi 2002-es elcsalt választások első fordulóját –Mádl Ferenc köztársasági elnök erre a napra írta ki – a magyarság fekete mágiát űző ellenségeivel egyetértésben.)

[56] Bertényi Iván, Gyapai Gábor: Magyarország rövid története, Budapest, 1992

[57] Botos László: Hazatérés, Budapest, 1996

[58] Gelsei Bíró Zoltán: A Habsburg Ház bűnei,

[59] – Magyarországon a helyi nyelvhasználatban palotának a városokban (Buda, Fehérvár) emelt főúri kőházakat hívták.

[60] – Valójában az 1255-re elkészült, és betelepített Pesthegyi vár Mária-Magdolna temploma, amely ma romokban áll, és az óta sem építették újjá szemben a németek u.n. Mátyás templomával, amely jelenlegi formáját a XIX. század végén nyerte.

[61] Rudnay Egyed: Atilla Trilógia. (Martinus Zeiler: Neue Beschreibung des Königreiches Ungarn. Leipzig. 1664)

[62] Rudnay Egyed: I. m.

[63] Vágó Pál: A vérszerződés ereje. Buenos Aires, 1976, 45 old. Padányi Viktor: I.m. 173 old.

[64] Rudnay Egyed: I. m. (Champly: Histoire de l’Abbaye de Cluny. Paris. 1879)

[65] Hóman Bálint: Őstörténelmünk keleti forrásai. Budapest, 1938. Bendeffy László: A magyarság

kaukázusi őshazája. Budapest. 1942. Macartney: The Magyars in the Ninth Century, Cambridge 1930, 207 old

[66] Stein Aurel: Közép Ázsiai Utam.

[67] Thierry, Amadée: Histoire d’Attila et de ses Successeurs, 1866

[68] Grandpierre K. Endre: I. m. 73

[69] Ann. Lauriss. A. 789: “ex ligno et terra”.

[70] Rudnay Egyed: “A Nyugati kultúráról.” Ősi Gyökér. 1990. Szept-okt. 135 old. (Sackur és Krieg von

Hochfelden)

[71] Rudnay Egyed: I. m. (Pertz Georgicus Henricus: Monumenta Germaniae Historica Scriptores, Hanover. 1826, 35 fej. “Vilia aut nulla extra urbis fuere moenia”)

[72] – A koronázásnak ünnepnapon, az előző király halálát követő 6 napon belül, a szakrális (pilisi Fehérvárt, az I. István építtette, Nagyboldogasszonynak szentelt templomban, a magyar nemesség jelenlétében, az esztergomi érsek (Indokolt, rendkívüli esetben a kalocsai érsek helyettesíthette az esztergomi érseket.) előírt öltözetben a Szentkoronával koronázta meg a beavatott király jelöltet, akit Alba Regale kapuja előtt várakozó budai polgárok fogadtak a koronázási menettel együtt.

[73] – Az un. szlovák nép őseit Lengyelországból és Sziléziából telepítette be Magyarország felvidékére, a felvidéki aranybányák környékére a Fugger-kereskedőház, aki bányászati jogot vásárolt itt Mátyás király uralkodásának utolsó éveiben. A betelepített, más-más nyelvet beszélő etnikumok bányamunkásként dolgoztak, hiszen a szabad magyarok, földmíves és hadakozó nép lévén ilyen munkát nem végeztek. –A betelepítésükre vonatkozó forrásokat talált Dr. Rekettyés Mária történész.

[74] Megjegyzendő: a ma szlováknak nevezendő nép nem azonos a szkíta gyökerű thot, tót néppel.