BOTOS LÁSZLÓ

ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ 

 

6.        FEJEZET

 

A RUMÁN NÉP ÉS NYELVE

 

 

 

Ebben a fejezetben bemutatok két egymással ellenkező nézetet a rumán név eredetére vonatkozóan. 1878 után a rumán név lassan kiszorította a „vlach” nevet. Az egyik a nyelvészet nézete, a másik a politikai irodalomé, amely állandóan támogatja a rumán kormány nézetét. A romanticizmus korában megszületett a dákó-román mítosz. Az ő elméletük szerint a vlachok voltak Erdély őslakói, a dákok és a rómaiak leszármazottai, így kizárólagos joguk van Erdély birtoklásához. A múlt század második fele, az ún. klasszikus kor, amely megkérdőjelezett minden történelmi adatot, amely legendára és hazafiságra épült, csak azt fogadta el, amelyet kutatás előzött meg. Ez időben számos komoly tudományos kutató, nyelvész tanulmányozta az oláhok eredetét, mint például R. Roessler, C. Gooss, Hunfalvy Pál, L. Réthy és mások.[1] A tanulmányok megállapítják, hogy Aurélius, római császár Kr. u. 257-271 között kivonta légióit Erdélyből és a Dunától délre telepítette őket. A bizánci krónikákban Kr. u. 579-től folytatólagosan van tudósítás a vlachokról egészen a XIV. századig. A vlachok templomi nyelve közeli kapcsolatot mutat a macedóniai nyelvhasználattal. A vlach nyelv erős szláv befolyást mutat, és kapcsolatot az albán nyelvvel. Egy második nyelvész csoport M. Gaster, G. Moldovan, Sextil Puscariu, C. Weigand, G. Murnu és mások, a vlach nyelvet kutatva a bizánci krónikák alapján indult el, tanulmányozta a nyelv földrajzi elhelyezkedését, és megpróbálta rekonstruálni az eredeti rumán nyelvet. (Török, 205)

Tanulmányozva e kutatók munkáit, Török Sándor megállapítja, hogy a rumán nyelvben még árnyéka sincs a dák nyelv befolyásának. Ugyanúgy nincs semmi nyoma azon népek nyelvének sem, melyek a római terület kiürítése után e területen éltek, úgy mint hun, gót, gepida, avar, besenyő és kun. Török Sándornak van egy érdekes észrevétele: „A román nyelv, elemeit tekintve, újlatin nyelv, mely kezdeti stádiumában az olasszal történt együttfejlődésre enged következtetni. Az alapnyelv szavait a latin accusativusból képezi, mint az olasz, a latinnal szemben névelőt használ, s ezt a latin ille, illa mutató névmásból képezi, mint a többi újlatin nyelv (olasz il, la, francia le, la), de nem a főnév előtt, hanem mögötte alkalmazza. Ez a sajátság csak az albán és a bolgár nyelveknél található meg. Alakra az albán hasonlít a románra, a bolgár csak elvben.” (Török, 205) A rumán és olasz számnevek tízig hasonlítanak egymáshoz, de onnan felfelé a rumán számnevek már az albánhoz hasonlítanak. Török azt következteti ebből, hogy a rumánok ősei szoros közösségben éltek az olaszokkal egész addig, amíg a tízig való számolást elsajátították. Ezután pedig közelebb kerültek az albánokhoz a Balkánon, ahol megismerkedtek a tizen felüli számnevekkel. (Török, 206)

Tehát a rumánok számneveiket az olaszoktól és az albánoktól tanulták. E feltételezést a történelmi adatok is támogatják. Kr. u. 976-ban Kasztró és Preszpa görög területen Baziliosz, a bizánci császár elleni bolgár támadás következtében, az egyik bolgár vezér, Dávid vereséget szenvedett, közel az albán határhoz, a Blach-ok által, kik e terület lakói voltak. (Blach > Vlach > Wallachian). Első alkalom, hogy a történelem említi e nevet.[2] Gyóni történész szerint, Kekaumenosz „Strategikon” című írásában említést tesz arról, hogy a vlachok a telet a Pindusz hegységben és a Thesszáliai alföldön Görögországban telelik át, a nyarat pedig a bulgáriai Grammosz hegyekben, a Nerecska-alföldön, a Bisztra-hegyekben és Sardagon.[3]

1020-ban II. Baziliosz császár elrendelte, hogy a vlachok, kik a bolgárok területén élnek, az ochridai püspök fennhatósága alá kerüljenek. Ochrida, Macedónia és Albánia határa mentén létezett. A rumánok egyházi nyelve 1715-ig a bolgár-szláv nyelv volt. Ez egy cáfolhatatlan bizonyíték a dákó-román folytatólagos ottlét ellen.

A XI. és XIV. századok közötti időben Thesszália hivatalos neve „Megali-Vlacia” (Nagy-Wallachia) volt. Komnenosz Alexisz császár 1097-ben újra telepítette a vlachokat, a Chalkidik-félszigetről Peloponnészosz-ba.

1130 és 1260 között „Vlachiának” hívták. Ezt az ismertetést az Árpád-házi levéltárban találták.[4] 1186-ban a bizánci császár Angelosz Izsák, nagyon megadóztatta a bolgárokat és a vlachokat, ezért két vlach testvér, a két vezér, Calopeter és Oszen, fellázadtak a császár ellen. Leveretésük után a vlachok a Duna északi oldalára telepedtek le, a kunok közé.

1208-ban az összevont bolgár és vlach had csatát vesztett a bizánci császár ellen. A Philippopolisz-tól délnyugatra élő vlachok a császár jobbágyai lettek.[5]

1234-ben a vlachok, egyházuk által szervezve, nagy tömegben jöttek Havasalföldre. 1247-1257 között háború folyt a vlachok és a görögök között, a Rhodope hegység közelében, mely görög győzelemmel végződött. Az egyház jegyzője Ansbert értesít, hogy Szerbia északkeleti részén görög, szerb, bolgár és vlach támadás ért egy keresztény hadat. E terület neve Szófia, és a következő települések neve: Vakarel, Paserel, Cerecel, Chorul, Karnul, Murgas vlach jelenlétről tanúskodik.[6]

A fentiek figyelembevételével, a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a rumán nyelv a balkán félszigeten, Trákia és Macedónia térségében alakult ki a középkor kezdetén. A legkorábbi írott emlék a Kr. u.-i 579-ből származik, de ezt a rumánok nem fogadják el, mert fenntartják azt a nézetet, hogy Erdély volt származásuk eredeti helye.

A rumán szakemberek a nemzetközi ellenvélemény hatására módosították a dákó-román folytonossági elméletüket. Mindamellett a politikai célzatú elméletből fenntartják azt a részt, amely nézetük szerint alátámasztja az Erdélyhez való jogot. Originea Rominilor című, 1925-ben kiadott munkájában, Philippid rumán történész azt a nézetet támogatja, hogy a rumán nép ugyan a Balkánon alakult ki, de Erdélybe a VII. században érkezett. Ezt minden bizonyítás nélkül állítja. Azt a nézetet óhajtja fenntartani, hogy a rumánok a magyarok hazatérése, tehát 896 előtt már Erdély lakói voltak, és így jogos a velünk szembeni követelésük.

G. L. Bratianu, egy másik rumán kutató, szintén bizonyítékok nélkül azt próbálja elfogadtatni, hogy egy új vlach telepes csoport csatlakozott az eredeti dákó-román telepesekhez Erdélyben. Amikor L. Tamás meggyőzően visszautasította e feltevést, Bratianu megváltoztatta elképzelését, és kijelentette, hogy a népek, akik a Duna mind két oldalán éltek, folytonosan cserélték település helyüket, az egyik oldalról a másikra költöztek, és a XIII. század kezdetétől a vlachok visszaköltöztek Erdélybe.[7] A nem latin nyelvi jellegzetességet a nomádok ráhatásának következményeként tünteti fel. M. Friedwagner megcáfolta Bratianu elméletét mondván, hogy vándor nép képtelen megváltoztatni a latin nyelv jellegzetességét. A vlachok Erdélybe való megérkezését a XII.-XIII. századokba helyezi.

Török Sándor alátámasztja ezt a kijelentést, és megtoldja, hogy még ideiglenesen sem élt rumán nyelvű nép Erdélyben a XIII. századot megelőző időben. E. Gamillscheg rumán nyelvész szerint a rumán nyelv a Balkánon alakult ki, Albánia területén. Ez a dákó-román származás ellen vall, de mivel ezt nem akarja támadni, sőt támogatni óhajtja, ezért azzal a javaslattal jött elő, hogy a rumánok egyik ága, a móc nép már Erdélyben, az Érchegységben élt 1800 év óta.[8]

A dákó-román elmélet a móc nép római hangtani szerkezetére támaszkodik. (Mindannak ellenére, hogy a rumán nyelv hangtani szerkezete nyilvánvalóan szláv.) Gamillscheg a rumán nyelv állítólagos római eredetét egyetlen szóra építi fel: „rarunchiu” (vese) E szó állítólag a latin „ren” szó származéka, de ez a szó „rarunchiu” nem hasonlít egyetlen más latin alapú nyelv ’vese’ szavához. A francia vesét kifejező szó „rein”, amely sokkal inkább hasonlít a latinhoz, mint a rumán „rarunchiu”. Az olasz „reni” szót használja, melynek értelme ágyék. A spanyol „rinon”-t ír. A spanyolban a vesekő „calculo renal”. Török Sándor kérdi: lehetséges-e, hogy a rumánok csak egyetlen szóra építhessék fel bizonyítékukat, mely szerint ők Erdély eredeti lakói, akkor, amikor sok más igazolt ténybeli adat az ellenkezőjét bizonyítja?

Itt közlöm a római uralom időtartalmának felsorolását az Olaszországon kívüli területeken. (Török, 211)

Elrómaiasodott település maradt fenn.

Bosznia – 576 év                                  ideiglenesen

Macedónia – 576 év                            nem maradt

Hellas és Albánia – 495 év                 ideiglenesen

Gallia – 465 év                                       maradt

Egyiptom – 425 év                               nem maradt

Pannónia – 390 év                                nem maradt

Szerbia és Bulgária –381 év                ideiglenesen

Britannia – 364 év                                nem maradt

Örményország – 305 év                       nem maradt

Dácia – 150 év                                      nem maradt

Dácia volt az a terület, ahol a latinosodásnak volt a legkisebb esélye.

Capidan, egy másik rumán nyelvész, szintén megállapította, hogy a dákó-román származási elmélet helytelen. Meglátását a következőképpen támasztotta alá:

„I. A román nyelvnek négy ága van, úgymint

1.     Dákó-román (a mai Rumániában, tehát egykori Dáciában)

2.     Arumun (Macedóniában)

3.     Meglenoromán (Bulgária déli részén)

4.     Isztro-román (az Adria-tenger északi partján Pola körül)

A négy ág határozott egyezései közös fejlődésre utalnak. A déliek nem származhattak északról, tehát az északiaknak kellett délről származniuk.

II.    Az albán hatás a román nyelv négy ága között legerősebb a ‘dákó-román’-ban. Mégpedig a déli-albán nyelvjárás! Mivel az albánok a Balkán félsziget déli felénél északabbra sohasem laktak, a román őshaza az Ochrida-tó tájékán keresendő.

III.  Szláv elemek átvétele az összes ágakban megtörtént, még az arumunban is, mely évszázadok óta görögök között élvén, szlávokkal nem érintkezik. Ez a szláv átitatódás az Albániával szomszédos szláv nyelvű területen, tehát Macedónia bolgár-szlávjái között kellett végbemenjen.

IV. Az erdélyi románság a legújabb korig az ochridai püspökség hatáskörébe tartozott, holott a román vajdaságokban, Bulgáriában, Szerbiában közelebbi görögkeleti püspökségek is voltak. Ez csak úgy magyarázható, hogy az erdélyi románok ősei az albán-macedón határon lévő Ochrida tó környékéről vándoroltak Erdélybe.” (Török, 212)

A vita eldőlt, mondja G. Stadtmüller, O. Milterstrauss és S. Dragomir, mivel a felsorolt történelmi és nyelvészeti adatok elfogadhatatlanná tették a dákó-román elméletet. Dragomir kijelenti, hogy nagyon kevés olyan rumán név létezik, amely eredetileg rumán lett volna, és ami van, az mind a XIII. századból származik.

Mivel a rumán őshaza kutatásának rendkívül kiterjedt irodalma van, ezért ennek csak egy nagyon kis részét tudom ismertetni. A kiadók válogatás nélkül megjelentetnek kutatási kiadványokat, anélkül, hogy meggyőződnének azok hitelességéről. Megjelentették Bratianu elméletét is, amely a Duna egyik oldaláról a másikra való áttelepülés, helycserélés elképzelését  magyarázta. Különösképpen sajnálatos, hogy a lexikonok sem ellenőrzik a kutatás helyességét, és a közölt téves adatokat tudományosan megalapozott és elfogadott tényekként tüntetik fel.