BOTOS LÁSZLÓ

ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ

23. FEJEZET

A BÉCSI DÖNTÉSEK

                Magyarország sohasem adta fel a reményt, hogy követelései meghallgatásra találjanak, és visszakapja elrabolt területeit. Nem fegyveres erőszak által hajtotta ezt végre, pedig erre volt lehetősége 1937-ben, amikor Darányi Kálmán miniszterelnök Berlinbe látogatott Kánya külügyminiszterrel. Ekkor Hitler értésükre adta, hogy visszafoglalhatják a Felvidéket és Kárpátalját.[1] Erre az ajánlatra Endrey Antal szerint az volt a magyar kormány válasza: Magyarország nem hajlandó semmiféle fegyveres beavatkozásra Csehszlovákia ellen. Az 1938. szeptember 29-i Müncheni Értekezleten, amikor a négy nagyhatalom, Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország tárgyalta Csehszlovákia kérdését, a magyar kérdést döntőbírói intézkedés alá helyezték.[2] A négyhatalmak a Szudétaföldet visszaadták Németországnak. A világsajtó e döntést „München szégyenének” titulálja. Török Sándor írja, hogy Hitler sohasem bocsátotta meg Horthynak, amiért a nemzetközi politikai etika betartására figyelmeztette. Ettől az időtől fogva, Hitler mindig ellenséges magatartással viselkedett országunkkal szemben.[3]

                A külügyminiszterek Komáromban tárgyalták a csehszlovák-magyar kérdést. A magyar álláspont ekkor a felszabadult déli területek és három másik nagyobb, és egy kisebb, magyar többségű terület Magyarországhoz való visszacsatolása volt. Kárpátalján pedig elrendelnék a népszavazást, a hovatartozás tisztázásáért; úgyszintén Kelet-Szlovákiában, mivel a lakosság itt közel egyenlő arányban osztódik meg a tótok, ruszinok, németek és magyarok között.

                A tótok e tárgyalásokon követeltek minden vegyes lakosságú területet, beleértve még azt is, ahol mi, magyarok voltunk többségben. Nem akartak népszavazást. Kárpátalja autonómiáját Csehszlovákia uralma alatt követelték. 1020 éven át a tótok hűséges állampolgárai voltak a magyar királyságnak. 1976. augusztus 17-én megemlékezést tartott a szlovák szarvasi evangélikus gyülekezet, ahol igét hirdetett Harmati Béla, déli evangélikus püspök és Július Filió, a szlovák evangélikus egyház püspök-elnöke. A megemlékezésben elmondták, hogy 275 éve Harruckern János György báró által behívott evangélikus jobbágyok, akik a török dúlás után menekültek Szlovákia területéről Szarvasra, itt megteremtették a hitélet minden feltételét. Ez általuk származó újabb bizonyíték az idemenekülésről és méltányosságunkról.[4] Történelmi alap: a tótok az őshonos, magyar-fajú avarok leszármazottai, akik az Avar Birodalom összeomlása után elvesztették nyelvüket, mint pl. a horvátok, bosnyákok, szlovénok nagyobb része is. A komáromi magyar megbízottak nem követelték a felvidéki történelmi magyar határ visszaállítását. Pedig követelhették volna azon területek teljes visszacsatolását, ahol mi voltunk 92.4% többségben, ami a terület 70%-a, s ahol a szlovák lakosság csak 3.4%-ban volt jelen. A területek 30%-án a lakosság vegyesen helyezkedett el, itt a magyarság 50%-ban volt jelen a 32.8%-os tót lakossággal szemben.

                A müncheni Négyhatalmi Egyezmény résztvevői elfogadták az 1910-es Történelmi Magyarország népszámlálási kimutatását, mivel az 1930-as cseh népszámlálás  nem tett különbséget tót és cseh között, valamennyit csehszlováknak nevezte. A német és magyar zsidókat egyszerűen zsidóknak nyilvánították. Ugyanakkor a cseh és tót zsidókat csehszlováknak jegyezték be. Oly nagy volt a különbség az 1910-es és az 1930-as népszámlálás között, hogy az utolsó egyszerűen hitelét vesztette. A természetes 10%-os növekedés helyett a magyar lakosság száma 20%-os fogyatkozást mutatott. Tíz év múlva 30% fogyatkozást.

                A néprajzi határkijelölés érdekében Magyarország kénytelen volt a Felvidéken és Kárpátalján feladni magyar nyelvszigeteket, mely gyakran városokat érintett, mint Pozsony és Kassa, ahol a magyarok éltek többségben. 224 115 magyar került szlovák uralom alá. Török Sándor említi, hogy ez a szám egyenlő az 1900-as Elzász Lotaringia területén élő franciák számával, kiknek „felszabadításáért” az Antant Cordiale szövetség alakult. Ugyanakkor a tótok száma azon a területen, melyet vissza akartak csatolni, százezerrel kevesebb volt. Mivel a szlovákiai magyarok 21%-a elszigetelt területen élt, ezért a magyar delegáció olyan vegyes területeket is kért visszacsatolásra, ahol a teljes lakosság száma 18 000, a magyar lakosság csak 7000 volt. Kárpátalja és Kelet-Szlovákia területén népszavazást követeltek. Ha Kelet-Szlovákiában elrendelik ekkor a népszavazást,  már 11% szavazó elegendő lett volna a visszacsatoláshoz. Semmi kétség afelől, hogy az ott élő magyarok, a szepesi szászok, a Kárpátaljai rácok, mind magyar érzelműek voltak. Ezek összetett arányszáma 44% volt. Ez a magyarázata annak, miért nem akartak a tótok népszavazást. (Török, 260)

Magyarország részére stratégiailag is nagyon fontos lett volna Kárpátalja visszacsatolása. Ezzel kiszabadul a kisantant záró gyűrűjéből, szomszédságba kerül újra a baráti Lengyelországgal, akinek szintén érdeke Magyarországgal közösen megteremteni a németekkel szembeni hatalmi egyensúlyt. Az alábbi táblázatok bemutatják azon cseh terület népesség arányait, melyek 1938-ban, az első Bécsi Döntéskor visszakerültek hozzánk. (Török, 262-264)

A komáromi tárgyalásokon mindkét fél engedményeket tett. Mi feladtuk Kelet-Szlovákiában a népszavazás megtartását. Ez vegyesen lakott terület feladását jelentette, valamint olyan területeket is, ahol a tótok voltak enyhe többségben. A tótok feladták követelésüket egyes kisebb, vegyes lakosú déli területre, de nem adták fel az igényt három vegyes lakosú területre, ahol nagy városok helyezkedtek el: Pozsony, Kassa, Nyitra, Nagyszombat, és nem fogadták el a Kárpátaljai népszavazást.

Népesség megosztás a visszakerült területeken:

I.                     Magyarországhoz visszatért területen:

II.                   Szlovák autonóm területen:

III.                 Rutén autonóm területen:

Összes fölszabadult: 3 496 281

                                                76.3%

                Három fontos terület 1910-es lakosság-megosztásának kimutatása az alábbiakban.

Pozsony - vidék

                Ki kell hangsúlyozni, hogy az 1910-s magyar népszámlálás sokkal pontosabb volt, mint az osztrák. A magyar népszámlálás figyelembe vette az összmagyarságot és az idegen állampolgárokat is. A kisebbségeket az anyanyelvre vonatkoztatva számlálta. E népszámlálás szerint Magyarországon 278 130-al gyarapodott a nem-magyar anyanyelvűek száma. Ha ezt a számot külön választottuk volna, akkor a magyar százalékarány 55.3%-re ugrik, az 54.5% helyett. Kenéz Béla szerint 1900-ban az idegenek 86%-a osztrák állampolgár, akiknek anyanyelve lengyel, német vagy cseh.[5] Az 1910-es magyar népszámlálásban az „egyéb” fogalomkör felduzzadt. Az osztrák népszámlálásban a németek száma emelkedett. Az 1910-es népszámlálásból nem tudhatjuk meg az idegenek megosztását a kisebb közösségekben, de számukat megállapíthatjuk a nagyobb városokban. Az „egyéb” kategóriában az egyén eredete fel lett tüntetve a lábjegyzetben. Pozsonyban, amely most Szlovákia fővárosa, az „egyéb” fogalomkörben 1541 személy szerepel. Ebből 1242 morva (cseh), 112 lengyel, 69 angol, 65 olasz és 50 bolgár. Ezek mind idegenek voltak. Ha e számot levonjuk a Pozsony idegen lakosainak összegéből, 7199-ből, akkor megkapjuk az osztrákok számarányát, amely 5658-at számlált.

                Elmondhatjuk, hogy a magyar 1910-es népszámlálás pontosabb volt, mint az osztrák, de mivel az Osztrák-Magyar Monarchia végezte, ezért nem mondható, hogy a teljes magyar érdekeket szolgálta volna. A magyarok számát lecsökkentették, és a kisebbségek számát emelték.

                Népszámláláskor a legtöbb európai nemzet feltünteti az állampolgár eredetét. Az osztrákok a társalgási nyelvet kérdezték az állampolgártól. E kérdés feltevése nyilvánvalóan az osztrákoknak kedvezett. Bécsben, minden háztartásban a német nyelv volt a társalgó nyelv, nem a lengyel, cseh, vagy magyar. A magyar népszámlálás ugyanakkor az anyanyelvet jegyezte, ezért nem számlálta magyarnak azokat, akik magyarnak érezték magukat, de anyanyelvük nem a magyar volt.

                Az 1890-es népszámlálás úgyszintén előnytelen volt miránk nézve, mert nem jegyezte kellő pontossággal a magyar lakosságot. A római-katolikus egyház tanítása szerint csak a katolikusok üdvözülnek és mennek a mennyek országába. Azok, akik nem tartoztak a római-katolikus egyházba, automatikusan kizárattak, és bűnösnek nyilváníttattak. Ez a hiedelem előítélettel töltötte el a katolikus híveket a református, zsidó, és görög-keleti vallásúak iránt. Mivel az egyházi nyelv a nem katolikusoknál az anyanyelv volt, és az egyházuk nem követelte az egyházi adó, a tized, behajtását, sokan a magyarok közül, rácnak, németnek és oláhnak vedlettek át. A római katolikus egyház kapta a megbízást már Szent László korában, hogy a népszámlálást levezesse. A katolikus egyház által irányított népszámlálás viszont egyszerűen az „egyéb” kategóriába sorolta az  ún. „eltévelyedett magyarokat”, ezzel is csökkentve a magyarok számarányát. Ez a tényező is hozzájárult ahhoz, hogy saját földjén a magyarság kisebbségi sorsra jutott.[6]

                Komáromban a delegációk nem tudtak egyezségre jönni Pozsony, Nyitra, Kassa vidékei felől, ahol a lakosság ekkor 50%-ban magyar és 32.5% tót volt. Ezért a szlovákok és csehek felkérték a németeket és olaszokat a döntőbíróságra. A csehek megtagadták a ruszin képviselők népszavazás kérelmét. Biztosak voltak abban, hogy népszavazás esetén e terület visszakerült volna, mert Ungvár 80.3%-ban magyar, a ruszinok pedig csak 3.8%-ban voltak jelen. Munkács 73.5%-ban magyar város volt, a 8.1%-os ruszinokkal szemben. A csehek a tótok követelését támogatták. A magyar megbízottak beleegyeztek a tótok javaslatába, a német és olasz döntő bíráskodásra, akkor, ha Lengyelország is részes lehet e döntéshozatalban. A szlovákok e javaslatot csak akkor fogadták volna el, ha Rumánia is bekapcsolódhatna. Ezért kormányunknak nem volt más lehetősége, mint elfogadni az eredeti tót javaslatot, ha el akarta kerülni az újabb háború eshetőségét.

                Hitler Münchenben elfogadta a felkérést, amely döntőbíráskodás kedvezett Szlovákiának. A német terv az volt, hogy minden várost a szlovákoknak juttat, ahol a németek száma eléri az egy ezret, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a városokban a magyarok voltak többségben. Kiviláglik a német cél, a jövőt illetően. Hitler ekkor már tudta, hogy nem tartja be a Csehszlovákiával tett egyezményt, elfoglalja Morvaországot és Szlovákiát német fennhatóság alá helyezi. E célja eléréséhez azonban szüksége volt az észak-magyarországi területek német lakosságára. A német lakosság szolgáltatta volna részére e területeken belül a kellő támogatást.

                A vita tovább folytatódott a bécsi Belvedere Palotában. Ciano olasz külügyminiszter özvegye életrajzában említi, hogy Ribbentrop támogatta a szlovák javaslatot, azzal a változtatással, hogy engedjék Ungvárt vissza Magyarországhoz. Olaszország támogatta a magyar követelés felét. A németek Pozsonyt Szlovákiának szánták. Kassát visszacsatolják, ha Pozsonyt Szlovákia kapja, Nyitra és tartozékainak felosztásával. Szeretném kiemelni azt a tényt, hogy a második világháború után, a magyarellenes propaganda és Sztálin személyileg, gyakran hangoztatta, hogy Magyarország a Bécsi Döntéssel Hitler jóvoltából kapta vissza területének egy részét.

                Az itt következő táblázat ismerteti a városokat, amelyek a komáromi tárgyalások tárgya volt, és a Bécsi Döntéssel rendeződött. Az első oszlop bemutatja a 16 várost, amelyeket Csehszlovákia kapott Trianonban, és ahol mi magyarok voltunk többségben. Azokat a városokat, melyeket a németek javasoltak a visszacsatolásra, kiemelt nyomtatásban látjuk. A második oszlopban láthatjuk azon városokat, melyeket a tótok követeltek. Ebben az oszlopban találunk hat városnevet, melyek említve voltak az első oszlopban. A harmadik oszlop 16 várost jegyez, ahol a németek éltek nagy számban. A németek száma magába foglalja az osztrák állampolgárokat is, akik nyelve a német volt. E táblázat tanúsága szerint, mi magyarok elvesztenénk nyolc várost a tizenhat nagyobb város közül, még Pozsonyt és Kassát is. A szlovákok megkapták volna az összes 16 városunkat, és azon városainkat is, ahol a németek száma egy ezer fölé emelkedett. Ez 24 várost jelentett volna részükre. A szlovákok, ez oknál fogva javasolták a német döntőbíráskodást. Két város mellett látható egy kereszt, ezek végül is visszakerültek hozzánk, az olasz közbenjárás segítségével. (Török 267)

                A felületes szemlélő azt gondolná, hogy hazánk egyedüli célja volt visszacsatoltatni annyi elcsatolt területet, amennyit csak lehet, a szlovákoké pedig ennek megakadályozása. Tárgyilagosan nézve a helyzetet, a legjobb megoldás az lett volna, ha minél több kisebbségi nép felszabadul. Más szóval, minél kevesebb nép maradt volna kisebbségi sorsban.

                Török Sándor tanulmánya nyomán láthatjuk, hogy tökéletes megoldás nem volt lehetséges a vegyes lakosság miatt. A komáromi tárgyaláson a magyar javaslat szerint 77.4% kisebbségben marad, a felszabadítottak százaléka 22.6%

                A szlovák javaslat szerint 75.0 % maradt volna kisebbségben, és 25% szabadult volna fel. A német javaslat szerint ez az arány 75.4% és 24.6%. A Bécsi Döntés szerint végül is 76.3% maradt idegen uralom alatt, és 23.7% szabadult fel.

                Az I. Bécsi Döntéskor hazánk az elszakított területből visszakapta a Felvidék és Kárpátalja egy részét – 12 700 km² területet és 1 030 000 főt, ebben 830 000 a magyar, 140 000 tót, és 20 000 német, 40 000 ruszin és egyéb.[7]

                A történészek helytelenül hívják a komáromi tárgyalást „Csehszlovákia felosztásának”, írja Török, mert Csehszlovákia azelőtt soha sem létezett, mint egy egységes állam. Amikor Kelet- és Nyugat-Németországot egyesítették, Kelet-Németországot megszüntették és Németország megint egységes lett. Ugyanígy, amikor a Felvidék (Szlovákia) visszakerült volna Magyarországhoz, Szlovákia megszűnt volna létezni és Magyarország egységesebb lett volna. A komáromi tárgyalásokon vitatták a területi és a politikai szlovák határokat. A szlovák név Csehszlovákiában jelent meg, de a pontos szlovák határ ismeretlen volt, mert ilyen soha nem létezett.

                A tárgyalások végén kijelölték  Szlovákia határait. Szlovákia déli határa, az északi magyar etnik határ. Amikor a cseheket területfeladásra kényszerítették, akkor magyar, tót és ruszin kisebbségek szabadultak fel. Az ősi magyar vármegye rendszer alatt, a nyelvhatár nem volt tényező, csak most először ezek az etnik népcsoportok alakították ki az etnik határokat.

                Amikor hazánkat feldarabolták, a térképészet fejletlen volt, amely szintén elősegítette a kisebbségek előnybe helyezését. Miért? A régi térképeken nem volt lehetőség kiemelni a lakosság sűrűségét. Nyugat-Európában, egy éles vonal választja el a kisebbségeket a nemzettől. A vegyes területeken a kisebbségeket, színezéssel érzékeltették. Osztrák térképeken, ahol németek laktak, mindig egynemű német területnek volt feltüntetve, pédául Királyföld, Pozsony és Bánát; a magyar-lakta területek természetesen magyarnak; a fennmaradó területen a térkép azonban nem jelezte, hogy lakott, vagy lakatlan területről van-e szó. Azt a téves látszatot keltette ez, hogy a terület a környéken lakó nép birtoka. Így az oláh, szlovák és német lakta területeket mindig nagyobbnak tüntették fel, mint valóban voltak. E térképészeti technika alkalmazásával, a lakatlan területeket és hegyláncolatokat, amelyek közel estek egy etnik csoport területéhez, hozzájuk tartozónak mutatták be,  noha e területek több mint egy évezreden át magyar szuverén területek voltak,  s így jogtalanul kerültek felosztásra. Ebben az osztrák, Habsburg politikában könnyen felismerhető a cél, hazánk függetlenségének gyengítése, a magyarellenes kisebbségek támogatása.                                                         

                Gróf Teleki Pál volt az, aki felismerte a térképek pontatlanságát. Először kidolgozott egy térképet, ahol a kisebbségek számarányuknak megfelelően voltak feltüntetve. E térképek nagyon alkalmasak voltak katonai térképeknek, ahol a lépték 1:200 000 volt, de Nagy-Magyarország ebben az arányban való bemutatásához 4.20m. széles és 333m. hosszú, 47 oldalas térképre lett volna szükség. Ezért e változat sem vált be, mivel Erdélyt részletesen nem lehetett bemutatni.

                1920-ban a Teleki-térképek kicsinyített mértékben jelentek meg. 1:1 000 000 arányban. E térképeken, száz embert egy milliméteres színes kocka jelképezett. Ennek az eljárásnak az a hátránya, hogy egy 1 000 000 létszámú város, 10cm² kockát igényelt volna, amely jóval meghaladta a város területének arányait. Ezért a kockát messze a várostól tüntették fel, amely azt jelentette, hogy nem lehetett látni pontosan a terület lakosságának arányát. A vegyes lakosságú területen a mozaikszerű eljárást alkalmazták, de ez is pontatlanságot idézett elő, mivel egyes kisebbségek – szükségképpen – olyan helyen lettek feltüntetve, ahol éppen nem éltek. A magyar lakosú Brassó oláh nyelvterületnek, a német lakosú Nagyszeben pedig, magyarnak lett jelölve. Még Budapest is egyéb, vagy szláv területnek. Ránézésre a térkép színes körei nagyon félrevezetők voltak. Lehetetlen volt meghatározni sem a pontos elhelyezést, sem az etnik lakosság számát, egészen 1940-ig. Teleki Pál ekkor szerkesztett két térképet Erdélyről. Egyet 1:500 000 léptékkel, ahol a kisebbségek 1:750 000 léptékkel lettek feltüntetve. E nagyméretű térképlépték lecsökkentette a torzításokat, de még ez sem volt hibátlan. Ha összeadjuk az összes azonos színű köröket, az adminisztrációs és ügyviteli egységek szerint, és ezt a számot felkerekítjük a legközelebbi ezerhez, akkor megkapjuk a lakosság hozzávetőleges pontos számot a kérdéses területen. Ilyen eljárással a legpontosabban megtudhatjuk a kisebbségek számát a vegyesen lakott területeken.

                A második világháború befejeztével, amikor a szovjet behatolhatott e területekre, a kisebbségi jogok megoldásának a lehetősége elhalasztódott. (Török, 272)

                A Szovjet 1939-ben elérkezettnek találta az időt visszaszerezni azokat a területeket, melyeket a cár, az első világháborúban elvesztett. A második világháború első évében a Szovjetunió visszaszerezte több, mint a felét annak, amit a lengyelektől Németország elfoglalt. 1940-ben megszállta a lakatlan finn területeket és ultimátumot küldött Rumániának Észak-Bukovina feladására. A Szovjet magának követelte Bukovinát és Besszarábiát, követeléseit részben történelmi, részben néprajzi alapra helyezte. Mindkét követelés nagyon vitatható, mert Kunország felbomlása után e területek a következő nemzetek uralma alá kerültek: rumán fejedelemség, feudális Magyarország, Lengyelország, Törökország, Oroszország és Ausztria. A lakossága vlach, ukrán, orosz, bolgár, magyar, német és tatár. Az oláh volt az uralkodó nyelv. Észak-Bukovina lakossága ukrán, a déli, vlach. Kisebb számban a magyar és német lakosság megtalálható mindkét területen.

                A Szovjet még mielőtt az ultimátumot megküldte Rumániának, elismerte Magyarország jogát Erdély visszakövetelésére. A budapesti szovjet követségen keresztül, javasoltak egy közös szovjet-magyar támadást Rumánia ellen. A szovjet cél világos és érthető volt. A kérdéses besszarábiai szovjet követelést becsomagolni egy ezeréves, vitán felüli, jogos magyar visszafoglalás igényével. A Szovjet megtanulta a leckét, amit a finnektől kapott, hogy nem elég erős arra, hogy egyedül lerohanja Rumániát. Ezt a célt szolgálta volna az egységes bolgár-magyar-szovjet támadás. E mellett, még azt is figyelembe vették, hogy esetleg a németek elleneznék e területek visszaszerzését. Abban reménykedtek, hogy az egységes fellépés elhárítja a német ellenkezést. Ha szovjet közbenjárásra Erdély visszakerül hozzánk, Dobrudzsa Bulgáriához, ez alkalmat ad a Szovjetnek, a dunai államok és Közép-Európa szovjet politikai befolyásához. Ezért kormányunk nem fogadta el a szovjet javaslatot.[8] Ez a szovjet ajánlat lett volna az egyetlen lehetőség az egyre növő német befolyás megállítására Közép-Európában. Talán elvezethetett volna oda is, hogy Magyarország, mint semleges állam éljen a második világháború alatt. Teleki Pál azonban nem óhajtott részese lenni a szovjet kommunista agressziónak.

                Német javaslatra a rumánok átadták Észak-Bukovinát a Szovjetnek, Bulgária pedig benyújtotta követelését Dobrudzsára. Budapesten az ifjúság Erdély visszacsatolásáért tüntetett. Kormányunk elérkezetnek találta az időt régi vágyunk, elszakított területünk egy részének visszaszerzésére. A franciákat megverték a németek; a Szovjet 22 évvel ezelőtt Rumániát biztatta megtámadásunkra, most pedig minket ösztökélt oláh elleni támadásra. Rumániának nemcsak minket, de a bolgárokat is figyelembe kellett vennie egy esetleges háború esetén. Az erő-egyensúly is javunkra billent. A kisantant 1938-ban megszűnt. A csehek német megszállás alá kerültek. Jugoszlávia nem szerb lakossága szabotált volna minden szerb katonai mozgalmat, ezért nem kellett tartani egy innen jövő támadástól. Az I. Bécsi Döntéskor visszakaptuk Kárpátalját és majdnem 2 millió lakossal gyarapodott az ország lakossága. Ugyanakkor Rumánia lakossága 3 millióval csökkent, és a megmaradt lakosságban 3 millió idegen származású volt, azaz a lakosság 37%-a nem oláh, amely befolyással volt a többi 67%-ra.

                Kormányunk tudta, hogy kedvezőbb helyzetbe került, de mégsem bocsájtkozott háborúba, helyette tárgyalásokat szorgalmazott. Érdemes megemlíteni, hogy miniszterelnökünk, Teleki Pál, Horthy Miklós családja, tanácsadója, Bethlen István, a honvédelmi és a külügyminiszter, mind erdélyi származásúak voltak. A külföldi politikusok figyelmen kívül hagyták, hogy kormányunk élve a kínálkozó alkalommal az erő-eltolódásban, Erdély fegyveres visszaszerzése helyett a tárgyalási megoldást választotta, amely egy végleges elrendeződést eredményezhetett volna a kisebbségi kérdésben. Ez az idealista politika volt az, amiért elmulasztottuk a kínálkozó alkalmat Erdély visszaszerzésére.

Hitlernek a rumán olaj volt fontos, ezért javasolta, hogy várjunk, és majd a háború után, visszakaphatunk mindent, amit követelünk. Teleki Pál visszautasította a Szovjet ajánlatát, a kiismerhetetlen jövőre való tekintettel, és nem abban bízva, hogy esetleg „Hitler jóvoltából” behajthatjuk követelésünk. Hóry András a rumán-magyar tárgyalások megbízottja Turnu-Severin-ben (Szörénytornya) azt az utasítást kapta kormányunktól, hogy ne támaszkodjon a Tengelyhatalmak ígéretére.[9] Ugyanakkor nagyon kiviláglott az oláhok magatartásából, hogy számítottak Hitler támogatására, és a magyar javaslatokra az erdélyi probléma megoldásában, a Turnu-Severin tárgyalásokon.

1.        Az ezeréves történelmi jog ellenére sem követeltük minden elkobzott terület visszacsatolását, mert nem óhajtottunk nagyszámú oláh lakosságot az ország határain belül.

2.        Kizárólag a teljes Székelyföld visszacsatolása volt lehetséges.

3.        Erdély visszacsatolásának területe, az itt élő lakosság számától függ.  Ez a szám magába foglalná az 1940-es terület magyar-oláh lakosságát,  amely 2 millió, és az a 280 000 magyar,  akiket az oláhok kiűztek, valamint az a 100 000 magyar, akit a magyarellenes  politika Amerikába kivándorolni  kényszerített,  hozzávetőlegesen   2.400.000 lélek. E javaslat szerint kétoldalú lakosságcsere biztosítaná az igazságos tartós elrendeződést.

4.        1919-ben Magyarország elfogadott volna egy független Erdélyt, de 1940-ben ezt már nem tehette, mert több százezer magyart űztek el szülőföldjéről, és azok, akik maradtak, azokat gazdaságilag teljesen összetörték. (Török, 325)

(Most, amikor dolgozom e munkán, 1999-ben, erős mozgalom van kialakulóban egy független Erdély megteremtéséért, s ezt támogatják oláh ifjúsági körök és az oláh intelligencia is, mivel nem nézhetik Erdély gazdagságának, az egykori rumán királyság területére való kiáramlását.)

                Amikor Hitler értesült a magyar javaslatról, Erdély kérdésének megoldásáról, először ellenezte a javaslat időpontját, majd kifogásolta az erdélyi szászok és a bánáti svábok Magyarországhoz való csatolását, mert számított rájuk a folytatólagos rumániai támogatásban, az oláh olaj biztosítására. Hitler ellenkezése miatt fel kellett adnunk Bánát követelését, ahol 100 000 magyar élt ekkor, pedig az itteni svábok is hajlandók voltak a csatlakozásra. Láthatjuk, hogy nemcsak a magyarokat, de minden más, itt élő népet Rumániának adományozott Hitler.

                Delegációnk szerette volna elérni, hogy az oláhok figyelembe vegyék a fent említett négy pontot és az 1918. november 13-iki fegyverszüneti egyezményt. Az itt kijelölt határvonal a Maros mentén haladt, a Székelyföld visszacsatolásával. Ez a határ kijelölés szolgáltatta volna a kiindulási alapot a tárgyaláson. Titokban hajlandók lettek volna az Érchegység elcsatolására, amely hasonló méretű volt Székelyfölddel. Nem túlzottan követelték Kárpátalja visszacsatolását, és hajlandók voltak területfeladásra Északkelet-Erdélyben. Hóry nem tudta e javaslatot Turnu-Severin-ben ismertetni, mert küldöttségünk nem fogadta el Pop, oláh megbízott lakosságcsere javaslatát, amely 2 millió rumániai magyarért 10 000 rumánt akart Magyarországról elcserélni. Erdélyt akartuk teljes lakosságával. A Turnu-Severin-ben lefolyt tárgyalásokat az oláhok csak időnyerésre használták fel, az oláh hadseregnek lehetőséget teremtve Erdély megszállására. Rumánia engedte, hogy Bulgária visszavegye Dél-Dobrudzsát. E fejezetben nem óhajtok politikai események magyarázatára kitérni. Helyette ismertetem, a két ellenfél javaslata mennyiben segítette volna kialakítani a Kárpát-medencében egy igazi nemzeti állam létrehozását.

                A magyar határjavaslat a Maros folyó és a Székelyföld déli határán húzódott. Néprajzi szemszögből nézve, úgy néz ki, hogy túl sokat követeltünk. De valójában ez egy taktikai követelés volt. Maros-Nagyküküllő-Székelyföld vonaltól délre az oláhok száma csak 1 021 000, amely csak 56%-a az összlakosságnak.. Északon, amelyet tárgyalás tárgyának tekintettünk, a rumánok 88.5%-ban voltak jelen. Ez egyenlő a Székelyföld arányszámával, amely területet a rumánok kapták meg Trianonban. Ha kormányunk a tárgyalásokat az északi terület feladásával kezdte volna, akkor feltehetően a rumánok folytatják a tárgyalásokat.

A Békeparancs létrehozói elvesztették befolyásukat a Duna-medencében. Bécs célja a határok újra jelölése volt. Feladni vagy nem feladni azon területeket, ahol magyarok és nem oláh népek éltek, ez volt a kérdés. Ebben az időben Budapest nem óhajtotta Rumánia felosztását. Ez megnyilvánult az előbb említett szovjet-magyar javaslat visszautasításakor. A magyarok által felvázolt határ megvonásával visszakerültek volna a magyarlakta területek, a vegyesen lakott területek, Rumániának maradt volna az a terület, ahol magyar lakosság nem élt, valamint minden nem magyar, de nem is rumán terület. Ez 770 000 lelket adott volna át, ami figyelemre méltó szám. E terület nem magyar és nem oláh lakosok ősei kinyilvánították, hogy Magyarországon kívánnak megtelepedni és nem Wallachiában, máskülönben eleve oda telepedtek volna. Ezért Rumánia soha, de még most sem követelheti, hogy a nem rumán lakosság valaha is oláh uralom alá kerülhessen. Helytelen, hogy kormányunk a Turnu-Severin-i tárgyaláson lemondott Bánátról. A rumán javaslat csak a népcserét hangoztatta, és egynéhány határkiigazítást, anélkül, hogy megjelölték volna a helyet. Az oláh kormánynak kellett tudnia, hogy kormányunk azért ült le tárgyalni, hogy visszakövetelje a 2 millió elszakított magyart (pontosabban 1 665 469 magyar és egyéb népet). Azzal is tisztában kellett, hogy legyenek: a 2 millió ember számára Csonka Magyarországon nem volt elég hely- és munkalehetőség. Ezért tisztában kellett lenniük azzal, hogy számottevő, Trianonban szerzett területet kell feladniuk, nevezetesen Erdélyt, amely közelebb volt Magyarországhoz. 

                „Ha feltételezzük azt,” mondja Török, „hogy a kicserélendő emberek számát mégis lehetőleg alacsonyan kívánták tartani, akkor a Magyarországnak visszajuttatandó területet a Románia birtokában lévő kelet-magyarországi részek (Partium) magyar nyelvterületén és az ehhez csatlakozó észak- és belső-erdélyi megyék magyarlakta részein, valamint az utóbbiakhoz szorosan csatlakozó román nyelvterületen kellett volna kijelölniük.” (327) 1920-ban, a Rumániához csatolt magyarok száma 1 665 469 volt. Partium lakossága önmagában, 873 000, a magyar nyelvterületen, amely Partiumhoz kapcsolódik (nem számítva Székelyföldet és környékét) a lakosok száma 425.000. A rumán partiumi nyelvterület, és az északnyugat erdélyi megyék összlakossága 314 000. Ha összeadjuk ezt a három számot, akkor 1 612 000-t kapunk. Ha ehhez hozzáadjuk Maros, Torda és Küküllő területének egy kis szegletét, 53 000 lakossal, akkor megkapjuk az 1 665 000 létszámot. Az 1910-es népszámlálás 915 000 magyart mutatott ki, 700 000 rumánt és 50 000 egyéb lakost, akik mind magyar állampolgárok voltak. A turnu-severini tárgyaláson a rumán javaslat szerint 750.000 magyar maradt volna Rumániában. Ez azt jelentette volna, hogy 1940-ben 2 millió embernek kellett volna áttelepülnie minden velejáró szenvedéssel, bürokráciával. Miként segítette volna ez Rumániát és mennyiben lett volna káros ránk nézve? E megvalósítással az oláhoknak csak egy magyar lakosú és magyar uralom alatt lévő területet kellett volna feladni. Így a rumánok Erdélyben megtarthatták volna az összes nem magyar nyelvterületet, és annak 770 000 nem oláh lakosságát. Ugyanakkor ellenezték az előző rumán királyság területén élő 90 000 magyar nép cseréjét. E javaslat megakadályozta volna Magyarország területének a Kárpátokig való kiterjedését. Székelyföld visszacsatolásával közelebb kerültünk volna az oláh olajkutakhoz és Bukaresthez is. E javaslat kedvezett volna Rumániának, mert a népcsere szerint, legalább 700 000 magyar és székely hagyta volna hátra szép tiszta, mindennel ellátott városi otthonát Dél-Erdély térségében. Az oláhok pedig kiköltözve, az ő higéniailag elmaradott otthonaikból, beköltözhettek volna a magyarok egészségesebb, tisztább, szebb, gazdagabban felszerelt lakásaiba. E javaslat szerint Rumánia lakosságának egy negyede magasabb életszínvonalhoz jutott volna, minden kormánysegély nélkül, amire kormányuk sohasem lett volna képes.

                 Ha hazánk elfogadja az oláh javaslatot tárgyalási alapul, akkor ebből kifolyólag valószínű, hogy nagy kiterjedésű területvisszacsatolást érhettünk volna el. Bizonnyal, több várost is visszakaphattunk volna, mint: Nagyvárad, Szatmár, Arad, Kolozsvár, Máramarossziget, Nagybánya, Felsőbánya, Nagykászoly, Nagyszalonta, Szilágysomlyó, Zilah, Bánffyhunyad, Szamosújvár, Dés, Torda, Nagyenyed. A Szamos, Kraszna és a Sebes-Kőrös térség, amely magába foglalja Ugocsa, Szatmár, Szilágy, Szolnok-Doboka, Kolozs, Bihar, Csanád, Torda-Aranyos megyék nagy részét, és kisebb részét Máramaros, Alsó-fehér és Arad megyéknek. Ezeken a területeken kormányunk legalább egy millió házépítésre kényszerült volna, mert a magyar nép, nem tudott volna beköltözni az elmaradott oláh kunyhókba. Gimnáziumokat, egyetemeket kellett volna építeniük, mert a rumánok hiányában voltak ez intézményeknek. 1903-ból dokumentumok bizonyítják a két nép közötti kulturális különbséget. A Történelmi Magyarországon a húsz év fölötti korosztály 81%-a írt, olvasott, az oláhoknál ez csak 29%. Az erdélyi rumánok húszéves korosztályában az írni-olvasni tudók 29%-a 11%-kal meghaladja az ó-rumániaiak százalékát. Magyarországon a katonakötelezetteknek 71.9%-a írt, olvasott, ide számítva a kisebbségeket is. Oroszországban 38.9%, Németországban, 99.6%.[10]                 Mindezen felül, még legalább 1000 református és katolikus templomot is kellett volna építeni, mert a bizánci stílusú templomok nem feleltek volna meg. Az itt felsorolt feladatok alatt a felnagyobbodott, de szegény ország – írja Török – összeroppant volna, míg a méreteiben megcsappant Rumánia nagyon felerősödik. Ezért voltak a tárgyalások alatt olyan nagymérvű ünneplések a rumániai városok utcáin. Tudták, hogy e tárgyalásból csak ők nyerhetnek. Amikor kormányunk visszautasította az oláh javaslatot, mint a tárgyalás kiindulópontját, talán nem is látták tisztán ennek messzemenő magyar előnyeit. Semmi kétség afelől, hogy a megegyezésig sok és nagy vita merült volna fel. Például, az oláhok nem ismerték el magyarnak a magyarul beszélő zsidókat. Vagy nem fogadták el az összes magyar templomok nyilvántartását, ezért számukat fél millióval leszállították. Még sok bonyolult kérdést lehetne idézni, de helyszűke miatt el kell tekintenünk ettől.

                Mit jelentett a II. Bécsi Döntés Magyarországnak, Rumániának és Németországnak? Ezt bemutatjuk a következő statisztikai kimutatásban. Az 1910-es népszámlálás szerint 1940. augusztus 30-án az alábbi népek kerültek vissza Magyarországhoz:

Rumániáé maradt:

                A II. Bécsi Döntés három részre osztotta a magyar nyelvterületet. „Az északnyugati rész Magyarországé lett, a középső szakasz egy nyugati és egy délkeleti nyúlványa Rumániáé maradt, a keleti rész, a Székelyföld zöme ismét Magyarországhoz került. Az északnyugati és a keleti szektorok között az összeköttetést így csak az észak-erdélyi román nyelvterület szolgáltatta, mely – egy déli csücskét kivéve – Magyarországhoz került. Vele együtt a máramarosi német (föleg jiddis) ruthén és román vegyes terület is. Ugyanakkor a nagyszalontai magyar nyelvterületnek csak kis része került vissza, de a déli román nyelvterület egy nyúlványával együtt. Teljesen a románok kezén maradt az aradi magyar nyelvterület, a bánáti vegyes nyelvterület, a dél-erdélyi szász nyelvterület és a déli román nyelvterület 99%-ban. A nagy magyar nyelvterület már említett jelentős részei szintén, valamint a Kárpáti hágók románjainak mintegy fele.” (Török, 331)

A Magyarországhoz visszacsatolt rumániai terület etnográfiai részletei: (Török, 332)

A Rumániának ítélt  terület ethnográfiai részletei:

A részletek nemzetiségekként összevonva:

Magyarországhoz visszacsatolva:

Rumániának ítélve:

                A fenti adatok azt mutatják, hogy az új határok megvonásánál bizonyos szempontok nagyobb szerepet játszottak, mint a terület néprajzi alapon történő felosztása. Az eredmény mindkét fél részéről sérelmes volt. Ránk nézve egyenesen hátrányos. 36% magyar lakos rumán uralom alatt maradt és elhelyezkedésük közel esett a régi és az új határokhoz. Bánát térségében a vegyes lakosság rumán kézen maradt, annak dacára, hogy az oláh lakosság csak 26.5%-ban volt jelen. A döntés azért is volt hátrányos, mert a magyar nyelvterület középső területe az oláhokhoz került, a nyugati és keleti magyar nyelvterület pedig nem volt kapcsolatban velünk, csak az északi oláh nyelvterületen át. Vasútvonal ezt nem kötötte össze, mivel az az elszakított magyar nyelvterületen haladt át, melyet Rumániának ajándékoztak. Az I. Bécsi Döntéskor a csehek megkapták Nyitrát, ezzel vasúti kapcsolathoz jutottak.

                A II. Bécsi Döntés elméletileg kedvezett nekünk, mert ekkor figyelemre méltó területet kaptunk vissza, bár Arad, Temesvár, Torda és Brassó nem tartozott bele. Körülbelül két ötödét kaptuk vissza Erdélynek, 43.104 km²-t, 2.577.260 lakossal. Ebből, 1.5 millió volt magyar, a többi oláh és szász. Ezt minden fegyverbevetés nélkül értük el. Endrey Antal mondja: „Mi magyarok megint nagyon örültünk, hogy sok magyar visszakerült, de 600 000 magyar és sok történelmi város és falu maradt oláh uralom alatt. Ezért, egyik fél sem volt megelégedve a döntéssel. Magyarország megtagadta a revízió feladását. . . ”[11]

                A II. Bécsi Döntés kedvezőtlen volt Rumánia részére is, mert területfeladásra kényszerült, és elvesztette az északi rumán nyelvterület 91%-át. Kedvező volt Rumániára nézve, hogy Németország szavatolta az ország biztonságát, és még az, hogy az általa nyert lakosság száma figyelemreméltóan nagyobb volt, mint az Erdélyben élő rumánok száma. Ráadásul, az oláhok beköltözhettek a német és magyar városokba, ezzel emelték életszínvonalukat. Ki lett a nyertese e döntésnek? Nyilvánvalóan azok, akik a döntést hozták. Kormányunk rákényszerült a németekkel való közelebbi kapcsolat kiépítésére, mert ők 75%-ban támogatták a magyar követeléseket, annak ellenére, hogy kormányunk inkább szimpatizált az angolokkal és az amerikaiakkal. Ennek eredményeképpen a német kormány igényt tartott a magyarországi németek feletti törvénykezésre, ami országszerte megmutatta hatását. Ez időtől kezdve, a magyarországi németek csatlakozhattak a „Wehrmacht”-hoz, vagy a „Gestapó”-hoz.

A németek Rumániának jutatták Erdély nehéz- és könnyűipari vidékét, mert így volt előnyükre. Ezért kerültek a Kolozsvártól keletre eső földgázkutak és a központi magyar nyelvterületek, valamint a Székelyföld délnyugati sávja, Brassó, rumán kezekbe. A vasútvonal a németeket segítette a földgázkutak elérésében. [12]

                Hitler az erdélyi és bánáti németeket és részben németeket mind Rumániának adta, ez alól csak a 27 000 besztercei szászok jelentettek kivételt. Hitler ezzel a rendezéssel a rumánok német támogatását és a mi barátságunkat célozta elnyerni. Rumániát olyan területnek tartotta, ahol a német befolyást növelni lehet. A háború után a Szövetségesek mégis Rumániát helyezték előnybe, minket pedig büntettek.

                1930-as években, a Nyugati Hatalmak Hitlerre és Mussolinire bízták Közép-Európa elrendezését. Elgyengült megcsonkított országunk segítséget keresett minden oldalról. Senki sem okolhat azért, hogy elfogadtuk Mussolini segítő kezét, amely kisegített elszigeteltségünkből. Anglia nem hallotta meg segélykérésünket. A Bécsi Döntés nem elégítette ki teljesen érdekeinket, de nagy jelentőséggel bírt azért, mert a mi részünkre is alkalmazta a hovatartozás elismerésének jogosságát. A második világháború után, a kommunista uralom alatt, e döntésnek még az említése sem volt szabad, ezért van az az áldatlan állapot, hogy mind ez ideig a trianoni revízió nem merült fel. A háború végeztével a Szovjet három újabb teljes magyar falut adományozott Csehszlovákiának, azzal a megokolással, hogy egy esetleges magyar támadás esetén Pozsony védelme biztosítva legyen. Ez a magyarázat magáért beszél, mert hisz tudjuk, a szocialista államokban a területi kérdés még fel sem merülhetett. Csehszlovákia valószínűleg azért kapta ez újabb ajándékot, mivel nem viselt háborút a Szovjet ellen, noha nem is tehette volna, mivel Csehszlovákia ekkor már nem létezett, ugyanis 1939 márciusában megszűnt létezni, és csak a háború után állították vissza. Ennek a három falunak odaajándékozásával a Szovjetunió 1947-ben megtörte az 1920-as Trianoni Egyezményt, amelyet az utód-államok véglegesnek hirdetnek. Tehát mégis csak lehet határkiigazítást eszközölni.

                Mit tett Magyarország az Európába behatoló Szovjet ellen? Még mielőtt az USA lépéseket tett a Szovjetunió Népszövetségbe való felvételéért, Horthy Miklós 1931. július 21-én a Magyar Nemzetgyűlésen bejelentette: körlevél formájában 23 állam részvételével, egy békés, egységes európai mozgalmat szervez a Szovjetunió ellen. A Nemzetgyűlésen kijelentette: „A jelenlegi világgazdasági krízisből csak a nemzetek békés együttműködése vezetheti ki az emberiséget. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy ezt előmozdítsuk.” Horthy politikai nézetét alábbi levele hűen fejezi ki, melyet az alábbi kormányokhoz intézett: Anglia, Olaszország, Svédország, Norvégia, Dánia, Hollandia, Rumánia, Jugoszlávia, Bulgária, Belgium, Japán, Franciaország, Lengyelország, Spanyolország, Svájc, Csehszlovákia, Görögország, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Németország és USA.

                Horthy levele:

  „Amikor a világválság tetőfokára hág, mindenkinek kötelessége lehetősége szerint hozzájárulni az emberiség megmentéséhez.

  „Genfben, Lausanne-ban, Stresában és másutt a vezető államférfiak azon fáradoznak, hogy felszámolják a világ e nagy válságát, azonban csak annak a válságnak rendezésére törekszenek, amely a romboló és anyagi kötelezettségekkel járó háborúnak – a határokat eltoló békeszerződéseknek – a számtalan új vámsorompó folytán keletkezett eddig iparszegény államok iparosításának (ebből származik a túltermelés és a munkanélküliség) stb., stb.-nek a következménye. Ha mindezeken a bajokon lehetne is segíteni, amíg tűrjük Szovjet-Oroszországot, ezt a veszedelmes gennygócot az emberiség testén, addig az emberi kultúrát megmenteni, az emberek nyugalmát és prosperitását elérni nem lehet. Azért bátorkodom megragadni a szovjet kérdés megoldásának kezdeményezését, mert Magyarország már saját testén érezte a szovjethatalom borzalmait, továbbá azért mert, meggyőződésem, hogy, amennyiben a kommunizmusnak módjában áll nyugodtan, föltartóztattatás nélkül tovább működni, ez az emberiség bukását jelentené. Ezt a kérdést Genfben nem lehet tárgyalni, mert egy nyilvános tárgyalás eleve elgáncsolna minden kísérletet. Mégis minden más, Genfben tárgyalt kérdést meg kell előznie ennek, mert például hogyan is lehetne végrehajtani Európa lefegyverzését, amíg fennáll a szovjet lerohanás veszélye.

  „Szovjet-Oroszország 15 év óta nyíltan megsemmisítő harcot folytat az egész világ ellen azzal a jelszóval, hogy ki kell irtani a nyugati kapitalizmust. És ez a nyugati kapitalizmus, ahelyett, hogy összefogna és felvenné a harcot, segít ellenségének békés és háborús technikájának teljes kiépítésében.

  „A szovjet azokat az értékeket, amelyeket egy óriás állam évszázadokon keresztül megtakarított, világfelforgató munkára fordítja. Otthon terrorcsapatot tart fent, külföldön a lázítók seregét, miközben saját munkásainak nem egyszer száraz kenyeret sem juttat. Mint Maurice Paleologue úr, az orosz viszonyok egyik legjobb ismerője mondja: «A bolseviki zsarnokság olthatatlan gyűlöletet fakasztott az orosz paraszt szívében, és a szovjetellenes parasztság alkotja az egész orosz lakosság legalább 90%-át.» Ennek ellenére ez a 160 millió szerencsétlen, külső segítség nélkül nem képes lerázni a 3 millió kommunista párttag rabszolgatartó uralmát, mert egy fegyvertelen tömeg nem boldogulhat tankok, ágyúk, gépfegyverek ellen, annál kevésbé sem, minthogy minden ellenállást, minden szervezkedési kísérletet halállal büntetnek.

  „A szovjet dömping hozzájárul a piacok bizonytalanságához, és nem engedi megállapodni a mezőgazdasági termékek és a fa árát. Ennek ellenére, egy állam sem vállalkozik semmiféle szembeszállásra, az egyik azért nem, mert már túl sok a kommunista saját országában, a másik, mert nem kívánja átengedni senki másnak exportlehetőségeit. Olyan kormánnyal, amelyik az adott szó szentségét nemcsak nem ismeri, hanem ki is neveti, sem üzleteket, sem szerződéseket kötni nem lehet. A leszállított árukat esetleg nem fizeti ki, és egy írásban megkötött megállapodás betartására támasztott igényre, az a funkcionárius, aki aláírta a megállapodást, hivatalosan azt válaszolja – mégpedig egy nagyhatalomnak – , hogy az aláírás tényéből semmiféle következtetést levonni nem lehet, hiszen bármikor megváltoztathatja nevét, és ezzel aláírása, mint egy jogilag többé nem létező személyé, érvénytelenné válik.

  „Azt ugyan egyetlen józan ember sem kívánhatja, hogy egy állam vezetését a legértéktelenebb és legmegbízhatatlanabb elemek vegyék át, mégis a mostani nyomor irigységet és gyűlöletet szít mindenki ellen, akinek még van valamije, és az örökös, tervszerű, jól megfizetett bujtogatás az egész világon veszélyezteti az államrendet.

  „A kapitalizmusról gondolhatnak az emberek, amit akarnak, de kétségtelenül az emberi kultúra leghathatósabb mozgatóereje, a jólét reménye és az a kívánság, hogy saját gyermekeinknek valamit szerezzünk, hogy nekik megkönnyítsük a létért való küzdelmet. A számmal megjelölt ember nem igen fog iparkodni, amikor a mindennapi kenyérért kell dolgoznia.

  „Alapos kudarc követte azt a kommunista ígéretet, hogy a nemzeti vagyon igazságosabb elosztása által megszünteti a szegénységet. Csak a gazdagságot és vagyont szüntették meg, de ebből a vagyonból számtalan szegény gondtalanul megélt. Ma a legvirágzóbb országok egyike temetővé, az ijesztő nyomor színhelyévé változott. A kommunisták az „egyenlőség” jelszóval harcolnak. Hol van egyenlőség? A nyomorban és a rabszolgaságban. Meg kell semmisülnie annak a hatalomnak, amelyik meg akarja semmisíteni az emberi kultúrát, amelyik megfordítja a tíz parancsolatot, amelyik nem ismeri az erkölcs fogalmát, és a rabszolgaságot ideális állapotnak, a szabadság gondolatát pedig bűnnek tekinti. A világ lebecsüli a veszélyt, a helyzet napról napra veszélyesebbé válik, hol itt, hol ott csapnak fel a lángok. Meg kell ragadni a kezdeményezést, mielőtt nem túl késő.

  „Én ezt megkísérlem, az eredmény iránti minden remény nélkül, inkább lelkiismeretem megnyugtatása végett. Valakinek el kell kezdeni. Meg kell indítani végre ennek a pokoli hatalomnak a megfojtását, a világ gyógyulásának előmozdítása érdekében, hogy lehessen megint élvezni a békét, a boldogságot, a prosperitást. Arra kérem felségedet, illetve excellenciádat, hogy kormányával megbeszélés után, amint lehetséges, jutassa el hozzám Angliának stb.-nek erre az indítványra vonatkozó állásfoglalást tartalmazó válaszát. A választ, magától értetődően, diszkréten fogom kezelni, és az senki számára sem lesz hozzáférhető. A különböző államok állásfoglalásának megrostálása után remélhetőleg léphetünk megint egyet előre. Én a gyors, radikális megoldás mellett volnék, annak ellenére, hogy tudatában vagyok a nehézségeknek, mivel azonban egyöntetű eljárás ez irányban nehezen képzelhető el, elegendő volna talán egy határozat is, amely szerint Szovjet-Oroszországnak tilos árut szállítani, mérnökök és előmunkások beutazási engedélyt nem kaphatnak, azokat, akik már ott tartózkodnak, vissza kell hívni, hitel nincs, és a szovjet dömpinget kereskedelmi jogilag megengedhetetlennek kell nyilvánítani. Éppen így, kommunista pártot, mint politikai pártot – úgy, mint itt Magyarországon – be kellene tiltani. Hiszen még egy szélsőbaloldali kormány sem tűrne meg – mondjuk például – egy rablógyilkos pártot, mint politikai pártot.

  „Szovjet Oroszországban és Kínában, 600 millió ember jóformán ki van zárva a fogyasztásból; micsoda évtizedekre szóló fellendülést jelentene, ha ezek az országok egészségessé válnának. És ez az állandó életveszély minden állam számára! Könnyű megrohanni egy deklarált ellenséget, de egy láthatatlan, gátlás nélküli ellenség ellen küzdeni nehéz. Ha majd az egyik ’Atlantique’ a másik után ég el, egyik vasúti szerencsétlenség követi a másikat, egyik államférfi másik után tűnik el, akkor már késő lesz.”[13]

                Hogy az itt közölt felhívást Horthy elküldte-e, nem tudjuk. Eddig még nem találtuk semmi nyomát a körlevél elküldésének. Talán ez azzal magyarázható, hogy ígéretet tett az ügy diszkrét kezelésére.

                Miért idéztem Horthy levelét? Bizonyos propaganda körök azt hirdetik, hogy Magyarország volt a leghűségesebb Hitler támogató, és hogy Auchschwitz-ért mi vagyunk felelősek. (Kanadai Magyarság, 1997. szám. július old 5-7) Így háborús bűnösök vagyunk, ezért megérdemeltük a Jaltai Értekezlet 1945 februári büntetését. Én hiszem, hogy Horthy levele szemléltetően bizonyítja, hogy Magyarország nem, mint leghűségesebb fasiszta és náci támogató, hanem inkább elkötelezett ellenzője a kommunizmusnak, amelyet azóta már a legtöbb nemzet is visszautasított. Ezért mi nem büntetésben, hanem inkább elismerésben kellene, hogy részesüljünk. Ehelyett, a Szovjet „jóvoltából” elcsatolták Csallóközt, és Csehszlovákiának juttatták. E büntetés nem abból származik, hogy a némettel a végsőkig kitartottunk, hanem Sztálin akaratából, melyet a Nyugat elfogadott. Sztálin bosszúja volt ez a Szovjet elleni harcba lépésünkért. Szlovákia, e területnyeréssel tovább tágította a pánszlávizmus Nyugat-felé való behatolását. Szlovákia megalakulása óta, és mint Csehszlovákia része is, bizonyította ellenséges megnyilvánulását a területén élő kisebbségekkel szemben. A szlovákok teljes elnyomás alatt tartják e népeket. Ügyviteli döntéseket hoznak, megtiltva anyanyelvük és iskolájuk szabad használatát. Megépítették a Nagymarosi Gátat, amely több millió ember ivóvizét és életét teszi ki veszélynek. A gát következtében kiszárad a Szigetköz alatti magyar talajvíz, a mezőgazdaság kútjai és a sok világhíres gyógyforrás.

                Legújabban megépítették Móchóvce nuclear erőművét, mely szovjet tervezés volt, és nem felelt meg a közbiztonság követelményének, ezért végül is francia és német technológiai segítséggel fejezték be. Az osztrák szakemberek véleménye szerint azonban még mindig nem biztonságos, az alap nem elég erős ahhoz, hogy visszatartsa a rádióaktivitást. Az osztrákok Viktor Klima Kancellár vezetésével megpróbáltak nyomást gyakorolni a szlovákokra, hogy ne indítsák be az erőművet. Klíma kijelentette, hogy ha beindítják, akkor visszahívja követét Pozsonyból. A tótok, közel a magyar határhoz, magyar sávterületen építették ez erőművet. Számítva egy esetleges balesetre: hadd haljanak a magyarok a szlovákok helyett. Vladimír Meciár, Szlovákia elnöke az erőmű beindításakor még válaszra sem érdemesítette az osztrákokat.[14]

                Az 1944. május 19-iki Wehrmacht megszállás után, a kormánynak nehéz volt kitérni a Gestapó követelései elől, amely követelte a zsidók deportálását. Sámuel Stern, az 1944. március 19-én alakult Zsidó Tanács elnöke jelentette, hogy a magyarok nagyszámú zsidó deportálását akadályozták meg, és még említi, hogy 1944 július és augusztus hónapokban Horthy, Cavallier József, a Szent Kereszt Egyesület titkára, Apor Vilmos, Győr püspöke, Jánosi Ferenc, jezsuita szerzetes, Serédy Jusztinian érsek és Ferenczi László, vezérezredes a Zsidó Testülettel egyetemben 200 000 budapesti zsidó deportálását állította le.  „. . .A kormányzó kellő időben lett értesítve a történtekről. A terv szerint a kormány letiltotta a deportálást, a külföldi államokra hivatkozva.”[15]

                „Ferenczi volt az, aki megmentette a helyzetet: találkozott Eichmannal, és kijelentette, hogy a magyar kormány nem járult hozzá a deportáláshoz, és ha kell, a hadsereg, a fővárosi rendőrséggel, ellenáll bármilyen német erőszaknak is.”[16] „A deportálás megakadályozása után, a kormányunk egyezségre jött a németekkel, hogy a zsidókat koncentrációs táborba helyezi el. A kormány az egyezségben kikötötte, hogy a kerületi tábort az európai normák szerint fogják irányítani, melyet a Magyar Vörös Kereszt fog ellenőrizni.”[17] A kormányzó szavatolta, hogy ebből a táborból nem lesz deportálás. „A kormányzó elfogadta indokolásom, és kijelentette, hogy a német egyezség ellenére mégsem hajtják végre a deportálást.”[18] Horthynak, majd Szálasinak, a zsidók deportálásának leállítását nem is annyira e kormányfők egyéni humanitásának érdemeként tüntetném fel, hanem kiemelném a magyar nép humanitását, amely már 1100 éve számtalan esetben bemutatta, hogy bármilyen fajú üldözöttnek, minden esetben menedéket adott és segítette a szenvedőket. Ez a magyar lelkiségi megnyilvánulás volt. Ebben az esetben kormányaink a zsidóság deportálását azzal állították le, hogy magyart az országból deportálni nem lehet, vagyis a zsidókat magyarnak nyílvánították. Így mentették meg a 200 000 zsidót. 1970-es években Izraelben 300 000 olyan zsidó élt, akik Magyarországon születtek. Tehát a hiányzó zsidók egy része odaköltözött.

                Szálasi Ferenc 1944 október és 1945 április közötti magyar államvezetőt a németek nem kedvelték, mert a magyar hungarista eszméknek volt szószólója. Lucy S. Dawidowich A háború a zsidók ellen, 1933-1945 Bantam Books, 1981 című könyv 513 oldalán írja: „1944. március 22-én új magyar kormány alakult Sztojay Döme miniszterelnök vezetésével, aki korábban magyar nagykövet volt Berlinben. E szerint, a tényleges hatalmat Magyarországon az a S.S. és a birodalmi meghatalmazott Edmund Vecsenmayer gyakorolta. A politikai pártokat, a szakszervezeteket és sajtójukat betiltották. A Sztojay kormány azonban nem tudta fenntartani magát a jobboldal – Nemzeti Szocialisták és a fasiszta Nyilas Keresztes Párt Szálasi Ferenc vezetésével való  – nyílt ellenszegülésével szemben.” Így most láthatjuk, hogy Szálasi segítségével döntötték meg a németek által hatalomba helyezett Sztojay kormányt. Szálasi követte Horthy kommunistaellenes harcát. Választania kellett a kommunizmus elfogadása, vagy elutasítása között. A Szovjet elleni harc csak a német szövetség fenntartásával volt lehetséges. A két rossz közül, meglátása szerint, a kevésbé rosszat választotta. Nem német érdekekért szállt hadba, mint ahogy ezzel vádolják, célja a kommunizmus visszatartása volt, amivel felmérhetetlen szolgálatot tett Nyugat-Európa népeinek, amit soha nem értékeltek. Pedig ha hét hétig nem tartotta volna fel a Nyugat felé törő szovjet hadsereget Budapest ostrománál (1944. december 25 – 1945. február 13), akkor az angol-amerikai hadak nem szabadíthatták volna fel Nyugat-Európát, így a kommunista Szovjetunió, amely a kapitalizmust tartotta legnagyobb ellenségének, végigrabolta volna a burzsoá Nyugatot és megbecstelenítette volna Nyugat-Európa „bárisnyáit”. Szálasi másik célja, a magyar nemzeti érzés felélesztése volt. Ha Budapestnél nem tartoztatják fel a szovjetet, akkor Nyugat is megtanulja: mi is az a kommunizmus? Biztos vagyok abban, hogy ha anyagiakban és technikai ismeretekkel nem támogatják, sokkal korábban összeomlik a Szovjetunió. Tudom, hogy az itt írottak nem népszerűek, de meg kell említeni, mert a pragmatikus történelemírás megköveteli a valóság leírását, még akkor is, ha a pillanatnyi vagy jelenlegi meggyőződés ezt ellenzi is.

                A második világháború utolsó hónapjaiban, a németek Hitler, a magyarok Szálasi vezetésével utolsó erőfeszítéssel megtettek mindent a háború megnyeréséért, a csodafegyver bevetésében bízva, de észlelték a veszély elkerülhetetlenségét, amely élelem és a létfenntartáshoz szükséges dolgok hiányában, és az utolsó perc elkeseredett intézkedéseiben mutatkozott meg.

                Amikor Winckelmann, a Gestapo parancsnok elrendelte Budapest zsidóságának deportálását, Szálasi Ferenc a rendeletet megtagadta. 1944-ben nyilatkozata minden november első heti Budapesti újságban megjelent. „Nem vagyok antiszemita. Soha nem is voltam az. Aszemita vagyok. A zsidó éppen olyan ember, mint mi vagyunk; brutális erőszakkal nem lehet a kérdést megoldani. Az egyetlen helyes megoldást a cionizmus képviseli. Egyébként is, a kérdés jelenleg nem aktuális, de háború után minden esetre meg kell oldanunk. Nem tömegsírokkal, hanem Európához méltó megoldással. Legutóbb, illetékes német körök a magyarországi zsidóság kiszállítását kívánták. Ezt határozottan megtagadtam, mert tudom milyen sors vár a mai körülmények között a deportáltakra. Tekintve azonban, hogy a magyarországi zsidóság ezt a háborút nem tekinti saját háborújának – mi pedig annak tekintjük – kénytelenek vagyunk addig őket biztonságos elkülönítésben tartani. Hallottam, hogy különböző helyeken sajnálatos atrocitások történtek. Én magam – és kormányom – mindent elkövetek, hogy ezek a jövőben megszűnjenek.”[19]

Lévy Jenő, a világzsidóság magyarországi szakértője a jeruzsálemi egyetemen elmondta, hogy a budapesti zsidó gettó miként menekült meg a német deportálástól. Frederick Werber és Thurston Clarke könyvükben: Lost Hero (Elveszett hős), amelyet Frederick Werber nagyapjának Rabbi A. I. Jacobsonnak dedikált: „Eichmann decemberben akarta befejezni 175 000 magyarországi, főleg budapesti zsidók Németországba szállítását, de Szálasi decemberi parancsa megállította. A parancs szerint a gyalogmeneteket megszüntették és csak «munkaképes férfiakat kölcsönöztek volna ki a németeknek», de erre sem került sor. Veesenmayer jelentette Berlinnek, hogy Szálasi parancsa gyakorlatilag a zsidó deportálások teljes megállítását jelenti.” Frederick Werber szerint Szálasi ideje alatt, 1944. október 15-től 1945. április 4-ig kevesebb, mint 50 000 lett a 600 000 zsidóból elszállítva, Macartney angol történész szerint ez időszakban a zsidó veszteség nem érte el a kétezret. [20] Magyarország vidéki városaiból a zsidók deportálása és annak leállítása a legkritikusabb időben történt, amikor országunk német megszállás alatt volt. A döntéseket a kétségbeesés és az a tudat irányította, hogy ez az utolsó alkalom a határozathozatalhoz, de még ekkor is voltak hivatalosak, akik segítséget nyújtottak, amikor azt tehették. Ellenségeink által terjesztett, ezerszer elhangzott hírverés, miszerint, mi, magyarok vagyunk Hitler utolsó csatlósa, hamis adatokra alapozott, de nagyon elterjedt szólam! Ezen az alapon marasztalnak el, nemcsak az utód-államokban élő, gyakran félrevezetett ős-ellenségeink, hanem azok is, akiket mi áldozatosan megvédtünk, emberként kezeltünk az embertelenség keserű éveiben, és bátor kiállásunkért hálás köszönet járna, még a legalacsonyabb etikai felfogás szerint is!

A XX. században, váltakozó vádakkal, háborús bűnösként szenved immáron hetedíziglen a magyarság, akinek áldozatát egy diabolikus művelettel elévülhetetlen bűnné tették alig észrevehető gonosz árnyékhatalmak. De még ma is vannak közöttük olyanok, akik tudatosan szemet hunynak a tények előtt, s vagy a bűntudat, vagy az érdekek miatt, nem leplezik le sem a cselekmények, sem a következmények okozóit! De . . . Hála Istennek, . . . a titkosításnak van lejárata, ezért hozzájuthatunk olyan adatokhoz, amikből kiderült: hogyan lett bűnné a számunkra nagyon költséges, ember-baráti cselekedet?!

                Hernádi Tibor, hazai történész-író idézi Kovách G. István kutatási eredményét, melyet egy londoni könyvtárban talált: Fasiszta Nemzet? Antiszemita Magyarság? című írásban (Hunnia, 1991). Ez a bizonyíték 1943. október 14-i dátummal C12035 szám-jelzéssel, és 1943. október 15, F.O. 371/34498 számmal van nyilvántartva.

Ebben a dokumentumban „Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezi ki Magyarországnak a német szövetségből való idő előtti kiugrása miatt. Megállapítja, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés, vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerülne.”[21]

Az itt említett okmányból megtudhatjuk, a brit kormány elutasító válasznak magyarázatát A. W. S. Randall leírása szerint.

„Namier professzor a zsidó képviselettől (agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserben hagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800.000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak.  A zsidók itt – mondta ő – úgy vélik, hogy Németország nem engedi a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt megtudja akadályozni, sőt nyomban megszállná Magyarországot, amely a legnagyobb számú Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.

„Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a Tablet legutóbbi cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.

„Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.”

(Kézírás) „E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kisérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, amely a német megszállást eredményezné.  Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi.”  

(A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula: Magyar Brit Titkos Tárgyalások, 1943 című könyvében, Kossuth Könyvkiadó, 1978)

Nemzetünket a Nyugati Hatalmak zsidó védőbástya ellátására ítélték.  Ez volt az egyik ok, amiért Kállay nyugatbarát politikája kudarcot vallott.  A másik ok, amiért a II. világháborúba kényszerültünk, a kommunizmus megismétlődő veszélyének, borzalmainak kivédése volt.  E jegyzék azt is megvilágítja, hogy német akarat szerint Nyugat és a zsidóság elhatározásából lettünk úgynevezett utolsó „náci bérencek”, amiért a háború végén Jaltában külön büntetést rótak ki ránk.  Mi itt a valóság?  A II. világháború kezdetekor, 1939-ben, hazánk a hadviselő tengelyhatalmak szövetségese volt.  Kormányaink kezdettől fogva igyekeztek a szövetséges elkötelettségnek megfelelően a hadviselőknek politikai és gazdasági vonatkozásban értékes segítséget nyujtani.  Ez a hivatalos magyar magatartás azonban sohasem jelentett behódolást.  Magyarország a hadviselés szempontjából eredetileg semleges kívánt maradni.  A jószándék ellenére mégis belesodródtunk a fegyveres hadviselésbe, főként – de nem egyedűl – külső provokáció miatt.

Világháborús szereplésünknek odahaza és külföldön egyaránt széleskörű irodalma van.  A fentebb említett okmányok mellett, még megemlítem, amelyekből olvasóink megismerhetik a kérdés tárgyilagos és történelmileg igazolt részleteit.  Elsőként az Egyesült Államok volt budapesti nagykövetének könyvét (1947) John F. Montgomery: Hungary, the Unwilling Satellite, a magyar történészek közül pedig Padányi Viktor: A Nagy Tragédia című kétkötetes művét (1952, 1977). Az ezekben irottakért kell követelnünk az igazság meghirdetését és a kártérítés elrendelését.

Ha kormányaink gyávaságból megalkuvásból vagy bármi oknál fogva is elmulasszák az összegezett kártérítési követelések benyujtását, akkor a magyar nép érdekének engedve kell ezt követelni, a sok tízezer gulágban névtelenül elhunytakért, az ottani embertelen szenvedésekért, megalázásokért és a 400 000 magyar nő és leány szovjet katonák általi nemi erőszak által szerzett szifiliszes betegségéért.

Elrendeződést, mégbékélést, a kárpótlás hozhatja meg.

Horthy Miklós kormányzónak igen sok barátja, kártya-partnere volt a hihetetlenül gazdag zsidó-mágnások között, akik nagyban befolyásolták a kormányzót döntéseiben, többek között az idő-előtti kiugrás . . . rájuk nézve veszedelmes . . .elrendelése elleni döntésre biztatták.                 

A mártír miniszterelnök, Bárdossy László, a halálos ítélet kihirdetésekor erre a méltányosságra hivatkozva mondta, „Ha nem folytattuk volna a harcot, akkor most nem lennének itt, akik tapsolnának e napon.” Ez a nyilatkozat, amely az utolsó szó jogán hangzott el, megvilágítja azon döntések hátterét, amelyekért Magyarország lélekszámban és anyagi javakban iszonyatos árat fizetett! Ellenségeink sem cáfolhatják, ez a számla még mindig nincs kiegyenlítve!

                A német megszállás veszélye idején Kállay Miklós miniszterelnök és kormánya felajánlotta a magyarországi zsidók felfegyverzését a németek elleni harcra, amit a zsidóság vezetői határozottan elutasítottak. Ezek a zsidó vezetők bennünket, magyarokat is eltanácsoltak a reménytelen harctól és figyelmeztettek a veszélyes következményekre.[22]

                Ha ők meghátráltak a reménytelen harc felvételére saját életük érdekében, akkor mi magyarok milyen okból vagyunk bűnösök?

                John Montgomery írja a már említett könyvében, hogy a zsidó-törvények megszerkesztésében résztvettek zsidó képviselők és egy felsőházi tag is. Szerinte ezek a törvények sokkal emberségesebbek voltak, mint pl. a franciáknak a zsidókról alkotott véleménye! Montgomery könyve itt-ott „reference-book”-ként még fellelhető Amerikában! Magyarországon az 1990-es években adták ki először magyarul (sok kihagyással!) Magyarország a vonakodó csatlós címmel.

                A magyar Hírek 1988. 16-17-ik számában (jubileumi melléklet) „Hányan és merre vagyunk?” címmel cikk és térkép jelent meg, miszerint az 1980-as években, Izraelben még 220.000  Magyarországon született izraeli állampolgár élt!

Az ezeréves magyar tradíció, türelmessége és emberségessége nyilvánvaló volt. Azok a nemzetek, amelyek most mindenben támogatják a zsidó követeléseket, hasonló helyzetben, hogyan viselkedhettek volna? Lássuk.

A német zsidóság elutasította a Nemzeti Szocialista német programot, így veszélyesek lettek a német érdekre. Ezért határozták el a németek zsidó táborok felállítását, hogy ezzel megszüntessék az országra kiható káros ellenséget és ugyanakkor tömeges olcsó munkaerőhöz jussanak. Ez időben, az a meggyőződés terjedt el, hogy a legjobb megoldás a zsidó kérdésben a Palesztinába való kitelepítés. Eichmann Adolf tábort szervezett, ahol a zsidókat földművelésre képezték át. E tábort a Cionista Mozgalom is támogatta. A cionisták létrehozták a Hagana Szervezetet, a Gestapóval karöltve, melynek célja a zsidók Palesztinába való titkos telepítése volt. E mozgalmat az angolok ellenezték.

1940. november 25-én 3800 zsidó hajózott a Patria fedélzetén Haifa kikötőjébe. Az angol gyarmati parancsnok azonban megtagadta a bebocsátásukat, hivatkozva az 1939-es Fehér Könyv törvényre, amely meghatározza, hogy egy évben csak 15 000 zsidó települhet Palesztina területére. A hajót Mauritius szigetére irányították. A hajó zsidóságán dühroham lett úrrá, ordítozták, hogy „Palesztina vagy halál!” Nem akarták elhagyni Haifa-t. Végül is az angol hajóhad tüzet nyitott a hajóra, és 2875 zsidót megöltek. Ez nem került említésre Nürnberg-ben mint háborús bűnösség. 1944. május havában Adolf Eichmann a Cionista Világszövetségnek javasolta a magyar cionista vezetőn, Brand Joel-en keresztül, hogy egy másik németországi zsidó csoportot hajózzanak Palesztinába. Ennek fejében 10 000 teherautót kért Nyugattól. A Cionista Világszövetség elfogadta a javaslatot, de Churchill visszautasította azt. Az angolok Palesztina gyarmattartói voltak és folytatólagosan akadályozták a zsidók palesztinai betelepedését. Az itt felsorolt tényekből láthatjuk, Hitler eredetileg Palesztinába óhajtotta áttelepíteni a zsidókat, és nem elpusztítani őket.[23]

Rumánia a második világháború végeztével a győztesek oldalára állt, belefogott egy programba, amely a rumániai zsidók kiürítését határozta el, mert sokan közülük magyarnak vallották magukat. Kazár Lajos idéz Arendt Hannah könyvéből: Eichmann in Jerusalem: A report on the Banality of Evil: „1941. augusztus közepén, amikor már az oláhok megöltek közel 300.000 rumániai zsidót, legtöbbet minden német ’segítség’ nélkül, a Német Külügyi Hivatal megegyezett Antonescu (diktátorral) a rumániai zsidók kiürítéséről, német végrehajtással.” [24]

Mischke Roland írt egy cikket a Frankfurter Allgemeine-nek, 1985.  szeptember 21-én: „In the Shadow of Conspiracy” cím alatt. Ebben a cikkben kijelenti, hogy Horthy rendszere fasiszta volt, ami hazugság, mivel 1944-ben Magyarországon 14 párt létezett, a Parlamentben 260 képviselő volt, és ebből csak 43 szélső jobboldali. 1944. március 19-ig öt liberális és öt szociáldemokrata is volt közöttük. Ez időben az újságírók 44%-a zsidó volt. A mérnökök 39%-a zsidó, az orvosoké 46 %, ügyvédeké 51%; a kereskedelmi intézmények zsidó részvétele pedig 48%. Az ország kereskedelme 54%-ban volt zsidó kézben. Nem volt zsidóüldözés, mint Oroszországban, Lengyelországban, Rumániában. Magyarországon nem található zsidó gettó 1938 előtt. Az első zsidó gettót 1944. november 29-én létesítették, hat hónappal a német megszállás után.

Hitler nyomása alatt, az 1938-39-es „zsidótörvények” szabályozták a zsidóság számának bizonyos foglalkozásokban való elhelyezkedését, képzését. Amikor e rendeletet törvényerőre emelték, egy mozgalom fejlődött ki az egész társadalomban e törvények ellen. E mozgalomban 56 leghíresebb művész, író vett részt, a háború alatt pedig 101 magyar tábornok vett részt a tüntetésben. A Hitler-befolyás idején hazánk volt az egyetlen ország Közép-Európában, ahol a zsidók szabadon, nyugalomban élhettek 1944. márciusig. Ezért 16.000 külföldi zsidó Horthy Magyarországában lelt menedéket. Goebbels „európai zsidó sziget”-nek nevezte hazánkat. A zsidó deportálások 1944. március 19-én kezdődtek, ahogy Eichmann kézbe vette ez ügyet, de amint már említettem, Horthynak sikerült lelassítania és leállítania Eichmann intézkedését, amelyet a német követ, 1944. október 10-én jelentett is Hitlernek, kifejezve elégedetlenségét.[25]

Dr. John Lukács, Lakatos Géza életrajza előszavában írja, hogy amikor Eichmann-t Argentinában letartoztatták, és Jeruzsálemben bíróság elé állították, tanúvallomást tett: „Horthy intézkedése egyedülálló volt a Hitler által elfoglalt Európában. Egy ország – amely szövetségben volt Németországgal – alkalmazta az általános hadseregét a zsidóság megmentésére! Én soha nem hallottam ilyent. Amikor értesültem a történtekről, azt hittem álmodom, de később Lakatos kitiltott az országból.”[26] Fercsei János 1994-ben írja, hogy a „Schindler’s List” film egy német üzletember tevékenységét mutatja be, aki 1100 zsidó életét mentette meg. Mikor fognak filmet készíteni Koszorús Ferenc vezérezredesről, ki 250 000 magyar zsidó életét és még sok ezer idemenekült zsidó életét mentette meg?[27]

1938 és 1945 között, magyar történészek nem foglalkozhattak ez eseményekkel, félve attól, hogy kíhívjuk a Harmadik Birodalom ellenségességét. 1945 után, a Szovjet tiltott be minden ilyen irányú kutatást és közlést. Ezért nincs teljes és tiszta képünk erről az időszakról. A Bécsi Döntés is a tiltott időszak keretébe esett.

A második világháború utáni békekötés ratifikálásakor hazánkat megint megbüntették, mint „háborús bűnöst”. Ugyanakkor, amikor Teleki Pál volt az egyetlen, aki ellenezte e háborút, és amikor külföldi nyomásra – Németország – rákényszerítette a hadba lépést, öngyilkosságot követett el. Winston Churchill nyilatkozta: „ A béketárgyaláson egy üres széket hagyunk Teleki Pál részére. Ez az üres szék, emlékeztetni fogja a Világot, hogy a magyar miniszterelnök feláldozta magát az igazságért.”[28] Sajnos erről az ígéretről „megfeledkeztek”.

A fentebb említett tények ellenére az olvasóban talán felötlik a kérdés, hogy ez a sok igazságtalan döntés, hogyan, és miért történt? Valóban megérdemli a magyar nép a halálos ítéletet, amit Trianonban hoztak? Sokan talán azt a nézetet alakították ki, hogy a magyar nép bűnös. A lexikonok, városi és egyetemi könyvtárak tömve vannak a jelent és múltat hamisító, magyargyűlölő, jellemünket alázó irodalommal. Az utód-államok politikusai és történészeinek irásai szerint a Bécsi Döntés Hitler ajándéka volt Magyarországnak. A magyar szabadságot szerető nép, amely kész halni szabadságáért. Amikor 896-ban végleg visszatértünk régi hazánkba, a Kárpát-medencébe, mint szittya-hun-avar-szabir örökösök, rövid időn belül létrehoztunk egy erős, gazdag kultúrkirályságot. A hányattatás következtében, amit el kellett szenvednünk, Kelet és Nyugat útkereszteződésében, a Nyugat, tatár és török elleni „védőbástya” szerepében, elgyengültünk, és Habsburg uralom alatt másodrendű néppé, kizsákmányolt alattvalókká lettünk. Ekkor kezdődött a magyarellenes propaganda a szószékről és meghamisított tankönyvekből. A Habsburgok elleni küzdelmünk 400 évig tartott. Az osztrákok magyarázatokat, jogot kerestek, hogy álcázzák leigázó szándékukat. Ezért fogadták el a finnugor elméletet, amelyet korábban már Aeneas Silvius Picolinimi, II. Pius Pápa (1448-1464) javasolt. E feltevés szerint a kezdetleges osztják, vogul szibériai törzs leszármazottai volnánk, rokoni kapcsolatban a finnekkel. A Habsburgok elterjesztették e hiedelmet és azóta lettünk finnugor származékok. Ennek közoktatásba vitelére Budenz Józsefet, egy németet neveztek ki a finnugor tanszék élére, annak ellenére, hogy kezdetben még nem is beszélte a magyar nyelvet, de rövidesen segítségére jöttek a többiek: Hundorfer (Hunfalvi), Schedel (Toldi), Munk (Munkácsi), Ferber (Szinnyei).

A XVI. században, Kollár Ádám volt az első, aki írásaival szolgálta a Habsburg érdekeket, magyarellenes írások megjelentetésével. Ő elárasztotta az egyetemeket magyarellenes tanulmányokkal. A magyar nemzet erős ellenzése következtében, a Habsburgok kénytelenek voltak leváltani megbízatásáról, de mint magánszemély továbbra is folytatta hamis munkásságát. Azt állította, hogy Árpád idejében magyarság, mint nemzet nem létezett, mert nem élt a mai Magyarországon magyar, csak szláv. Ez a propaganda még mindig közkézen forog. A Habsburgok betiltották a magyar kiadványokat, amelyek önérzetről, hazafiságról, nemzeti hősiességről vagy magyar külpolitikáról szóltak. Ugyanakkor támogatták és hirdették azokat, amelyek a nemzet leértékelését, a legalacsonyabb emberi származás hiedelmét népszerűsítették, ezek szerint pogány, barbár lovas csordák voltunk, akik a táplálkozásukra szánt nyers húst a nyereg alatt puhították.

Amikor a Habsburgok meggyőződtek, hogy minden igyekezetük és teljes erőfeszítésük ellenére sem tudják véglegesen elhallgattatni a magyar szabadság vágyát, akkor áttértek az „oszd meg és uralkodj” politikájára, elkezdték támogatni az oláh és rác pásztornépeket, akik lassan különböző okok miatt, beszivárogtak hazánk területére. Az osztrákok biztatták e népeket lázongásra, így gyengítve a mi erőnket. Bennünket, a többségi magyarokat okoltak a nehéz életkörülményekért, jobb sorsot ígérve nekik; de mivel ez ténylegesen sohasem valósult meg, bennünket tettek meg bűnbaknak. Így gyújtogatták, terjesztették a magyarellenes gyűlöletet, évszázadokon át. 1789-es francia forradalom után, a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszava alatt a nemzeti függetlenségi törekvés erőre kapott a kisebbségek berkeiben. A XVIII. századi romantikus korban, az oláhok meghirdették a dákó-román folytonossági elméletüket. A csehek és a szlovákok kidolgozták a Nagy Morva Birodalom elméletét. A magyar nép abban bízott, hogy a hozzánk menekült népek idővel magyarokká válnak, de az említett okokból kifolyólag ez sohasem valósult meg, vagy legalább is kis százalékban.

Volt még egy másik tényező, ami szította a magyarellenességet. Az utód-államok politikusai tudták, hogy egy műveltebb népnek földjét sajátították el, és igazságtalanul tették az itt lakó népet kisebbségi sorsba. Most uralkodnak e nép felett, akivel békében, harmóniában éltek évszázadokon át, akik megosztották velük a jó és balsorsot, vállvetve, együtt harcolva az imperialista támadók és a Habsburg agresszió ellen. Ezért van a szlovák, szerb, rumán lemérhetetlen magyargyűlölet. Pedig ha belenéznének a múlt történetébe, láthatnák, hogy míly sok hőst adtak ők maguk is Magyarországnak. Ez csak azért történhetett, mert őseik szabadnak érezték magukat, ezért egyesültek velünk magyar függetlenségi küzdelmeinkben, amely az ő szabadságukat is jelentette. Ha erre gondolnának, akkor tudnák, hogy őseik a Rákóczi, Thököly szabadságharcaiban és a török elleni harcokban tudatosan álltak a magyar szabadság zászlaja alá. A magyar nép várja azt a történelmi fordulatot, amikor a megfelelő időben jön egy vezető, aki megvalósít egy igazságos határkiigazítást.