Botos László

                                ÚT A TRIANONI BÉKEPARANCSHOZ

                                    2. FEJEZET

                                        ERDÉLY

Erdély tereprajza 12-14 ezer évvel ezelőtt alakult ki, egy világméretű katasztrófa következtében. A jégkorszaki emberiség többsége kihalt Európában. Néhány embercsoport bizonyos védett területen átélte ezt a katasztrófát. Az erdélyi Érchegység volt egy ilyen terület, ahol jelenleg a torockói magyarok élnek. A jégkorszak elmúltával ez az ősi nép gyors fejlődésnek indult. Európában elsőnek itt munkálták meg a földet, készítettek kerámiát, még égetett-zománcozott kerámiát is, amelynek előállításához 1700 Celsius-fokra volt szükség. Az ásványokban, ércekben gazdag terület lakói a fémek beolvasztásának, megművelésének technikáját is ismerték és gyakorolták.[1]

A torockói magyarok ősei itt éltek Erdélyben, az Érchegység térségében, amelyet Gyalui havasoknak hívunk, a kalotaszegiek  ősei pedig a Rézhegység és a Meszes hegység térségében éltek. A csontváz-leletek hasonlósága az egyik bizonyíték erre. A Kr. e. 10 000 és 5000 között itt lakó ősnépet, aki szűzföldet vett birtokba, ma Körös (Kris) (Starcevo) kultúrának nevezzük. Valami oknál fogva kivándorolt a Kárpát-medencéből Mezopotámiába, majd innen vissza ősi földjére: a Kaukázuson át a Kárpát-medencébe. Nyomait megtaláljuk a Maros, Küküllő és a Szamos mentén. Ez a visszatelepült ősnép összekeveredett az eredetileg is itt élt és itt maradt ősnéppel, és így, együtt hozták létre a székely népet és kultúrát. Mivel Erdély gazdag volt ércekben, állandó kapcsolatot tartott fenn Mezopotámia, Anatólia, Égei és Egyiptom népeivel. Csalhatatlan bizonyíték erre egy tárgyi lelet. „Megint egy aranytárgy, amit a II. dinasztiabeli Kheneri fáraó sírjából szedtek elő. A lelet vöröses fémbevonatát vegyi vizsgálatnak vetették alá. Kimutatták, hogy egy antimon ötvözetről van szó. Ezzel kapcsolatban A.R. Burne írja: ’A két fém, az arany és az antimon nem egyesül, csak egy harmadik ritka elem segítségével, amit tellúrnak – tellúriumnak neveznek.’” A geológusok csak három olyan helyet ismernek, ahol mind a három fém együtt megtalálható: Ausztrália, Észak-Amerika és Zalatna, Erdély. „Fel kellett tételeznünk tehát, mondotta A.R. Burne, hogy Kr. e. 3000 évvel, az egyiptomiak a Dunától északra fekvő Erdélyből kaptak aranyat.”[2]

            Csobánczi említ egy további bizonyítékot az erdélyi és mezopotámiai kapcsolatokra: „Több hazai leletben fordultak elő ékszer gyanánt viselésre nem alkalmas arany karikák. Legtöbb a máramarosi kincsben, összesen 22 darab. A karikák súlyadataiban bizonyos törvényszerűség mutatkozik. A 9 grammot megközelítő súlyú egység többszöröseinek: hat-, tizennyolc- és harminchatszorosának felelnek meg. Úgy az egység, mint annak többszöröse arra mutatnak, hogy hazánk ősnépei a BABILÓNIAI SÚLYRENDSZER-t használták.”[3]

            A mezopotámiai kapcsolat tényét támasztják alá a Torma Zsófia által felfedezett, ékírás jeleket tartalmazó kerámia maradványok is.

            Egy rumán archeológus, N. Vlassa, 1961-ben feltárt egy ősi települést Tartaria, Rumánia területén (eredetileg Tatárlaka, Magyarország). Itt, többek között, három amulettet találtak, amelyeken írás volt látható. Az írás nagyban hasonlított a Jamdet Nasr típusú mezopotámiai írásra. A feliratokat megfejtették. Dr. Titov, szovjet kutató, az amulettek idejét Kr. e. 5000-re keltezi, és megállapítása szerint helyi agyagból készültek. Az amulettek kora tehát kétezer évvel megelőzi az Al Ubaid-ban feltárt hasonló leletekét. (Lásd: Botos: Hazatérés 158.) Ripley, amerikai kutató szerint a magyarok egy őshonos, autochton európai nép. (Csobánczi, 27)

            A jelenlegi magyarság két népcsoportból alakult ki: az első csoport a Kárpát-medencei ősnép. A második egy olyan népcsoport, amely származásilag, nyelvileg, szokásaiban, hadászatában egyezik a Kárpát-medencei néppel, kiket úgy ismerünk, mint fehér hunokat, és akik Indiából és Perzsiából jöttek vissza a Kárpát-medencébe Álmos és Árpád papkirály vezetésével, azon a területen keresztül, amit Dentumagyariának hívunk (ez a Fekete-tengertől északra fekvő terület).

Számos bronzkori tárgy, fémolvasztó kemence és hamvasztásos temető bizonyítja, hogy Erdély meglehetősen sűrűn lakott terület volt már az őskorban. Különös érdekessége még ennek az ősi vidéknek a mesterséges halastavak  létesítése.

Több ezer ilyen halastó létezett Erdélyben: Kolozsvár (Cluj), Torda (Turda) között,  a Virágos- és a Brassó (Brasen) közelében levő Rakadó-völgyben. Erdélyben különben is gyakoriak a gátakkal elzárt kis völgyek. Ezek az elgátolt részek lassan feltöltődtek, így idővel a völgyek alja lapos síksággá vált. Mikor a tavakat később lecsapolták, ásatások során az egykori tófenék tömegével adott elő háló-súlyokat és egyéb bronzkori halász-eszközöket. Semmi kétség afelől, hogy egykor itt halastavak voltak, és az őslakosok használták a vizet itatásra, öntözésre és vízimalmok hajtására. Ivóvízre azért volt szükség, mert e területen kevés a víz, a források vize pedig gyakran sós. E tavak a rómaiak idejében még léteztek, nevük „piscina”. A visszatérő Árpád népe is használta még ezeket a létesítményeket.  Később, a beszivárgó vlachok lassanként sorban lecsapolták e tavakat, mert mint pásztor-, legeltető népnek szükségük volt a területre. Az oláhok[4] „halasteu”-nek (halastó) nevezik ezeket. Nyilvánvaló, hogy a magyarból vették át a nevet. Mint érdekességet megemlítem, hogy a latin nyelvű középkori magyar törvénykönyv ezt a „piscina” szót használja, ugyanakkor a bukaresti vlach törvénykönyv „halasteu”-t említ.[5] Mindez egy újabb cáfolat a dákóromán elmélet ellen.

Szilády Zoltán tudósít arról, hogy Erdélyben a hegyoldalakon még mindig észlelhetők az ősi teraszos földművelés nyomai.[6] A teraszos mezőgazdasági rendszert már csak a magyarok és a szászok alkalmazzák. A rumánok kizárólag legeltetésre használják e teraszokat, bár egykori nyomuk még észlelhető. Szilády megemlíti, hogy amikor ő e tanulmányt írta, még nagyon kevés rumán kovács létezett. Itt ez cigány foglalkozásnak számított. A rumánok ez időben még többségben faeszközökkel, faszerszámokkal dolgoztak ezen a területen, ahol a fémeket már 3000 éve ismerték, és használták az őslakosok.

Cholnoky Jenő írt egy érdekes magyar földrajzi tanulmányt.[7] E könyvből különösen az erdélyi városok nevei érdekelnek bennünket. A rómaiak Kolozsvárt „Napoca”-nak nevezték, a rumánok „Cluj”-nak. A rómaiak Tordát „Potaissa”-nak nevezték, a rumánok Turda-nak. Gyulafehérvár római neve „Apulium” volt. Az oláhok a magyar nevet fordították le „Alba Julia” alakban. De ha már dákó-római leszármazottnak tartják magukat, akkor legalább illő lenne, hogy emlékezzenek Dácia fővárosának nevére. A dáciaiak „Sarmisegethusá”-ját a rómaiak megváltoztatták „Ulpia Traiana”-ra. Árpád viszont, mivel csak várromokat talált itt, „Várhely”-nek nevezte el. A magyar nevet fordították ősi szláv nyelvükkel a rumánok „Gredistye”-re. (Cholnoky, 92) Ez egy újabb fellebbezhetetlen bizonyíték arra, hogy nem volt semmiféle hagyományátvétel a dáciaiak és oláhok között. Dákó-római származásról nem beszélhetünk, mivel az oláh nép a Balkánon alakult ki azon a területen, melyet „Rumelia”-nak hívunk. Ezért is kapták a „Rumuni” és nem a „Románia" nevet.

Csobánczi meglátása szerint a nemesség bűne, hogy nem állította meg a vlachokat, és beengedte őket Erdélybe. A Habsburgoké pedig, hogy támogatták ezt a beszivárgást. Azzal a szándékkal tették, hogy bennünket, magyarokat gyengítsenek, hogy végül is – ami sikerült is nekik – leigázhassanak. Ezt tervezték évszázadokon át. A katonai térképeken, melyeket Bécsben készítettek, amikor csak lehetett, mindig oláh nevet használtak magyar városokra, településekre és földrajzi nevekre. Ezzel azt a látszatot keltették, hogy minden név oláh eredetű. Nagyon sok történelmi ferdítést e térképek segítettek elő.

            A rumánok Franciaországnak köszönhetik, hogy Erdélyt Rumánia részévé tették. A második világháború kezdetén a rumánok Franciaország és a Szövetséges Hatalmak oldalán álltak. Amikor Németország megszállta Franciaországot, és úgy nézett ki, hogy a németek győznek, azonnal átálltak a németek táborába. Később, amikor a németek erőt vesztettek, azonnal újra a Szövetségesek oldalára táncoltak. Ezzel a tettükkel a Szovjet előtt megnyitották a kaput a Kárpátokon át Európa szívébe. Ilyen előzmények után került sor Magyarország szétdarabolására, s így sikerült meggyengíteni azt a közép-európai évezredes erős nemzetet, amely mindaddig képes volt feltartóztatni a keletről nyugat felé és nyugatról kelet felé irányuló erőket.

Ennek a befolyásolt, vagy meggondolatlan határozatnak, Magyarország hatalmi legyengítésének, az lett az eredménye, hogy meghatározatlan időre amerikai erőkre hárult Európában a békefenntartás feladata. De mi fog történi akkor, ha az amerikai adófizetők megsokallják az európai békefenntartást? Előrelátó politikusok, mint a francia külügyminiszter Briand és az olasz miniszterelnök Nitti, helyes következtetést vontak le, amikor úgy nyilatkoztak, hogy a Nagyhatalmak súlyos igazságtalanságot követtek el Magyarországgal szemben. (Lásd Függelék A.)