Dr. Zakar András

Fordulópontok Történelmünkből

 I. rész 

Talmudista államcsíny Kazáriában

És ami utána következett

Erősíteni a magyar múlt iránti szeretet érzését: ez kiadványaink célja.  Aki szereti a múltat, az támogatni is fogja törekvéseinket, hogy ügyünk szellemi fegyvere megerősödötten terjesíthesse hivatását.    Szatmári István

A bagdadi kalifák északra is terjeszkedő hatalmával szemben Bizánc a türk[1] bizalommal keresett szövetséget a VII. század óta.  Az araboknak azonban mégis sikerült a Kaukázusban megvetni lábukat.  A kazároknak az ősi Kaukázus-vidéki fővárost el kellett hagyniok.  A kagán (fővezér, később: cár) Itilbe, a Volga partjára helyezte át székhelyét.  Közben jelentős esemény történt.

            Bulán, kazár előkelőség, 730 körül felvette a zsidó vallást.  Példáját lassanként a többi vezető is követte.  Artamanov,[2] „ . . . fölsorakoztatva az áttérés idejére vonatkozó egymásnak ellentmondó adatokat, arra a következtetésre jut, hogy az áttérést a VIII. és a IX. század fordulójára kell rögzítenünk. A források (József király levele, a cambridge-i Névtelen, Jehuda Halévy) közölnek legendákat az áttérés körülményeiről s ezeknek kielemezhető közös motívuma, hogy valamennyi Dagesztánra (Kazária ősi centrumára!) utal, mint arra a helyre, ahol a konverzió folyamata megkezdődhetett.”[3]  Tény, hogy észak felé húzódó zsidó csoportok befogadást kértek a kaganátusba és nemsokára a kagán és udvara, majd több kazár vezető is fölvette a zsidó vallást. 

            „Artamanov véleménye szerint, mivel a kereszténység vagy az iszlám fölvétele egyúttal lehetőséget adott volna Bizáncnak, illetőleg az arab kalifátusnak, hogy a maga érdekszférájába vonja a kazár kaganátust, ez utóbbinak uralkodó osztálya tudatosan, függetlenségét demonstrálni kívánva, politikai céllal választotta a harmadik lehetőséget.”[4] Nyilvánvalóan e nemzeti előnyt főként a bizánci birodalomból és a bagdadi kalifátusból kiszorított talmudista zsidók ékesszólóan megcsillogtatták ennek előnyét a kagán előtt, a döntésből származó hátrányok azonban sokkal katasztrofálisabbak voltak a kazárok számára, mint azt sejthették volna.  Egy ideig még a kereszténység, az iszlám és az ősi törzsi kultuszok tovább virágozhattak a laza törzsszövetségben élő népcsoportok körében.  A zsidóság azonban egyre nagyobb hatalmat szerzett meg az ország vezetésében.  A kagán mellé két keresztény, két zsidó, két mohamedán és egy pogány bírót állítottak, mint legfőbb tanácsosokat.  Nemsokára azonban a zsidók az egész főhatalmat kezükbe akarták venni, holott a nép legnagyobb része idegenként állt szemben a zsidóvallással és a talmudi törvénykezés szellemével. 

            „Valószínűnek látszik, hogy az áttért Bulán leszármazottja, Obádja volt az, aki átvette a tényleges hatalmat, dinasztiát alapított, háttérbe szoritva a kagánt, aki azután már csak szakrális funkciókat gyakorolt.  Obádja alatt zajlott le a zsidó vallásnak államvallássá való deklarálása.  József úgy jellemzi Obádját mint az állami élet reformátorát, valamint a zsidó vallás nagy pártfogóját.  Obádját közvetlen leszármazottjai követték a trónon, valamennyien zsidó neveket viseltek.  József megjegyzi az öröklés rendjéről, hogy csak a fiú követheti apját a trónon, idegen nem kerülhet a trónra.  Így nyert végleges formát a kettős-királyság rendszere a kazár birodalomban.”[5] 

            VIII. és IX. század fordulóján a türk dinasztia képviselője, a kagán, már csak szakrális, névleges hatalmat birtokolt az új zsidó vallású és a zsidósággal vérrokonságba is került fejedelemmel szemben. 

            Ekkor tört ki a belháború, amiről Konstantinos Porphirogenitos is beszámolt.  A fölkelés élén kazár vezetők, bégek, tarkánok állanak.  „A magyar törzsek jelentős szerepet játszottak VIII. és IX. század fordulója körüli, a zsidó vallás és a talmudi törvénykezés miatt kitört kazáriai birodalomban.[6]   „Obadja a  zsidó vallást tette uralkodóvá a hatalma alá tartozó területeken és a keresztény egyházi szervezet megsemmisítésére törekedett . . .”   „Ekkor törtek ki a magyarok a Volgán túlról, a Don-tól nyugatfelé, ők is résztvettek a belháborúskodásban s a fölkelők oldalán állottak.” [7]

            A zsidó vallás király vagy inkább talmudista vezetők, idegen népeket hívnak segítségül a türk kazár népből származó felkelők ellen, mégpedig az uzokat és a besenyőket.  „Ezt a tényt az archeológiai leletek igazolják: A nagy fontosságú kazár erőd, Sárkel védői – az emlékek szerint – ezután uzok vagy besenyők.  A kazárok nagy része kiírtódott a belháborúban s így az idegen népek törtek fel.  Kazária a IX. sz. végéig uz és besenyő hatás alá került.  A harc végső aktusa Sárkel fölépítése és barátsági szerződés kötése a bizánciakkal 834-ben.  Ekkor járt kazár uralkodónál Petronász Kamatirosz, mint Konstantinápoly udvar követe.”[8]  Ennek ellenére az „még sem tett engedményeket a kereszténységgel szemben, oly annyira, hogy az említett Petronásznak nem engedte meg, hogy Sárkelben templomot építhessen, jól lehet – az ásatások tanúsága szerint – már a faragott köveket is odahozatta.”[9]  A zsidó ill. a talmudista uralkodó zsoldosokra épülő új hadsereget szervezett.  A keresztényeket és a mohamedánokat egyaránt üldözte.  „854-855-ben 300 kazár mohamedán menekült el hazájából a Kaukázuson-túli területre az arab kalifátus védelme alá.  Arra is utal Artamanov, hogy a pogányok sem érezték biztonságban magukat a zsidó kazár uralkodók alatt, ezért a megmaradt pogányok, kabarok a magyarokhoz menekültek.”[10]

            860 körül Szent Cirillt (Konstantinos írja Kiryllost) a konstantinápolyi patriarcha a kazárok földére küldötte.  Cirill először Chersonnesosba  utazott, majd „a meotiszi tavon (a mai Azovi tengeren) hajóra ült s a kazár utón elérkezett a Káspi-tengerig.”[11]  A Kaukázus felé haladva eljutott Zakariás kagán szállására.  A kagán, bár nem tért keresztény hitre, barátságosan fogadta a főpapot, aki azután visszatért Konstaninápolyba.  Ennek az utazásnak során Szent Cirill egy portyázó magyar (ungre) csapattal is találkozott.[12]

            Zakariás rétor tudósít minket a kaukázusi onogur magyarok között már 530-tól folyó keresztény térítésekről.[13]  Artamanov így látja a két rokonnép kapcsolatát:

            A kelet-európai hun törzsek legerősebbike, az a katzir törzs, (vagy törzs-szövetség) volt, amelynek fejéül Attila 448-ban legidősebb fiát Elákot tette meg.  Ezek ott is maradtak a dél-oroszországi steppéken, pontosabban a Dnyeper mellett.  Az V. sz. közepén, a pannóniai hunoktól teljesen függetlenül, kaukázusi és Kaukázuson-túli háborúk folytak.  Attila halála után fiai vezetésével a hunok visszatértek keletre, a Fekete-tenger mellé.   A gótok, majd Bizánc-elleni küzdelmeik sikertelenek voltak.  Az V. sz. hatvanas éveiben a saragurok keletről előre nyomulva meghódították az akatzirokat.  Bizánc az új ellenséget Iránra irányította, akinek a neve a kaukázusi hadjárataik után már nem fordul elő a forrásokban, talán a Nyugat-Szibériából betörő szabirok őrölhették föl őket, akiket viszont az avarok űztek el keletről. . . „

            A szabirokat ugoroknak tekinti, akikről tatár hagyomány is beszél az Irtis folyó mellett.  A Szibériából kiűzött szabirok a Kaukázus-Káspi-tenger közötti partsávot foglalták el egészen Derbentig.  A hun szabirok 515-ben már a Kaukázuson-túlra vezettek hadjáratot.  A szabirok által kiszorított onogurok a Káspi- és Azovi- tenger között a steppe nyugati részét foglalták el.  Nem mások, mint eltürkösödött ugorok.  Etnikailag alig különbözhettek maguktól a hunoktól.

            A krimi kazár adminisztratív központban, Fullában már a XIII. sz. elején a hivatali életben is fontos szerephez jutottak az I. századokig vissza nyúló hagyományokkal rendelkező keresztények.  A kazár eparchia helyébe azonban az előbb vázolt folyamatok miatt a VIII. századig fönnállt.  Egy bizánci püspökség-jegyzék a VIII. sz. közepéről  a krimi gót egyházi tartomány négy püspökségét említi, közöttük szerepel a hunok és az onogurok püspöksége.[14]

            A kazáriai talmudista államcsíny történetének részletes megfigyelése és elemzése sok értékes következtetésre és tanulságra vezet és világosság derül egyes népek áramlásának eddig ismeretlen gyökerére is.  Tény, hogy a magyarságnak az a része, amely laza törzs-szövetségben élt a kazár birodalomban, az államcsíny idején a leghatározottabban azoknak a kazároknak az oldalán állt, akik föllázadtak a talmudi állam vallás és törvénykezés ellen – és inkább kettészakadt. 

Magyarság ketté szakítása

            A talmudista államcsíny következtében a magyarság egyik része keletre húzódott és a Káspi- és Fekete-tenger között szervezett országot a hun, onogur, szabir töredékekkel.  Fővárosuk Magyar, a Kuma partján, melynek palotái, katolikus templomai és mohamedán mecsetjei, öntöző csatornái még romjaikban is egy szabad és művelt nagy birodalomról tanúskodnak Pallas rajzai szerint, aki a XIX. században arra utazott. 

             A Kuma-menti magyarságról először Chorenei Mózes történetírótól értesültünk.  E szerint 460 körül a Kaukázus északi lábainál élnek „Kuma-magyarok” a kazárok mellett.  Előbb már röviden érintettük vallási fejlődésüket.  X. században Gardizi szerint „Jézus hitűek”, bálványimádók (Al Bakri) mohamedánok.  Talmudistáról egy forrás sem tesz említést. Messzire eljutottak lovas portyázásaik során és a levédiai magyarsággal érintkezve a kievi államig nyúlt közvetítő szerepük.  Kievben sok magyar emlék van és jelentős magyar kolónia is élt ott a XIII. századig.  A kazár-bizánci érdekkör lehanyatlásával az arab-normann kapcsolatok mind nagyobb jelentőségre tettek szert.  Ebbe kapcsolódtak be a magyarok, akik a Kaukázustól Kievig érintkezést tartottak fönn egymással.  Fettich kimutatta, hogy előkelő magyarok „már ekkor a kievi normann-szláv állam közelében laktak.  S hogy ezek az arab-kievi magyar kapcsolatok milyen élénkek voltak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a X. századból származó kievi magyar fejedelmi sírokban egykorú arab érméket találtak:”[15]  Ezzel kapcsolatban sok kérdés még tisztázásra vár.  A XIII. sz. végi esztergomi királyi palota kápolnájának néhány „ék”-es íve Sumérból kiinduló ihletést mutat.  Az oltár mögötti szentély-fal lábazatán pedig iráni hagyományokat is őrző, lényegében piros körgyűrűs mező, közepén fölegyenesedő zöld oroszlánnal, mögötte életfa. . .

            Ez a Sumér-Szubartu-Iran-Korezm-Etelköz vonalon Esztergomba érkező oroszlán ábrázolás magán viseli a Sumér oroszlán ábrázolás három alapjellegzetességét:  oldalán az istenség, az isteni erő négy sávja, tomporán margarétaszerű, egyszerű mezei virág és az állandóan újrafakadó életjele és a sörény alól kiinduló farok, mely korbáccsal végződik, mint a hatalom jelével.  --- Ilyen színes körök kb. 80-cm. átmérővel díszítik a félköríves szentély falat a balszéltől a jobb szélig.  Baloldalon az első oroszlán fej jobbra néz, a következő a jobb szél felé haladva pedig balra s így tovább.  A baloldali első kör színezése és folyondár díszítése még jól kivehető, jobb felé haladva azonban a falfestés egyre sérültebb. Mindenesetre a legrégibb emléke nemzeti színeinknek és oroszlán fejnek együtt.  Figyelembe kell vennünk, hogy Irán nemzeti jelvénye ma is zöld-fehér-piros zászló közepében az oroszlán.  India színei: narancs-piros, fehér és zöld.  A magyar címerpajzs jobb mezejében pedig a fehér sávokban még Nagy Lajos idejében egy-egy oroszlánfej látható.

            Meddig állott fönn ez a Kuma-menti Magyarország, vagy második Magyarország, Bendeffy László kutatásai nyomán igen sok és értékes adat került elő erre vonatkozóan.[16]  XXII. János Avignonban székelő pápától Jeretann (Gyertyán), „az ázsiai magyarok királya” külön püspököt kért a virágzó hitélet számára.  A pápa 1329-ben bullával válaszol: „Magyarország katolikus fejedelmei” leszármazottjának és elküldi kíséretével az új püspököt, Manszasola Tamást.  Ekkor már valószínűleg a mai Baskíria területén (a Káma-mentén) fönnállott magyar őshaza, Magna Hungária, magyarjai is leszivárogtak Kunmagyariába ill. Levediába.  Tény, hogy majdnem egy századdal előbb Julianus domonkos rendi szerzetes még sok magyarral találkozott Baskír földön, és velük fönnakadás nélkül tudott beszélni. 

            Kunmagyaria követeket küldött Magyarországra is.  Itthon tudtak erről a Második Magyarországról.  Mikor azonban Nagy Lajos-tól azt kérték, hogy nyújtson segítséget országuknak Timur Lenk Mongóljaival szemben, a magyar király nem merte megadni a fegyveres segítséget nehogy magára az országra zúdítsa a mongolok haragját.  Így történt, hogy mikor a délről fölfelé törő mongoloknak a magyar fejedelem nem adta meg magát, 1395-ben Timur Lenk teljesen elsöpörte az országot pompás fővárosával együtt.  Csak azok a magyarok menekültek meg, akiknek sikerült még idejében a Kaukázus völgyeibe felhuzódniok.  „A kumai magyarság a nagy mongol támadáskor nagy, de nem összefüggő tömegben a Kuma, Malka, Bakszán, Csegem, Cserek, Terek stb. folyók mentén a hegyekbe menekült és ott a havasi legelőket szállta meg.”[17]  Ezek utódait találta meg 1914-ben Sven Hedin kaukázusi útja során, amikor olyan népcsoportra bukkant, mely magát „kumaquari”-nak nevezte. A mai abkázok, osszétok (alánok), kabardok és kurdok őrzik hagyományaikban a Kuma-menti nagy és szabad magyarok országát, amint a főváros utódjaiként nem messze tőle fölépült központi fekvésű új város: Madzsar is csak nem régen kapott új nevet.

            A magyarság másik része a kazáriai belháború idején nyugatfelé tört előre Etelközbe (Itil-kuzu), a hozzá csatlakozó „pogány” kabar csoporttal.  Az előbbiek alapján egészen bizonyos, hogy a magyarság Kazáriából nem a talmudista elemeket fogadta magához, mikor éppen az ellen a szellem ellen nyíltan szembehelyezkedők oldalára állott és inkább ismét új haza keresésére indult semmint elfogadja akár a talmudi vallást, akár a talmudi törvénykezést.  

            Itt azonban provokáció áldozata lett.  VI. Leó bizánci császár Simeon bolgár fejedelem ellen segítségül hívta a szövetséges magyarokat „Görög hajók szállították a Dunán át az Árpád fia Levente vezette magyar sereget.  Pusztítva nyomultak a bolgár földre, ismételten megverték, és Disztra várában, a későbbi Silistrába szorították Simeont. Bizánc, békére szólítatván föl általa, cserbenhagyta szövetségeseit, kikre meglepett seregeik vereségén kívül súlyosabb csapást is zúdított e kétszínű eljárás.  Figyelmeztetve Simeon által a magyar lovasság legnagyobb részének távolléte nyújtotta alkalomra, régi ellenségeik, a besenyők megrohanták gyengén védett etelközi szállásaikat, leöldözték a férfiakat, rabságba hurcolták az asszonyokat s gyermekeket, elrabolták szarvas marháikat.  A veszteségnek, mint Salamon véli, nagymérvűnek kellett lennie, hogy Itáliába is eljutott híre mint Reginó Krónikájából kitetszik. . . Az etelközi véres katasztrófa körülbelül fele részét megsemmisítheté a népnek.”[18]  Újabb kutatások szerint (Padányi) azonban a besenyő támadás már a honfoglalásra fölkészült magyarságot érte.  Tervszerű utóvédharc különösen az Alsó-Dunánál fejlődött ki, ahol Levente hősi áldozatokkal mind addig föltartoztatta az egyesült bolgár-görög seregeket, amíg a honfoglaló törzsek északfelől megszállták a Tiszántúl. 

            A mai ismereteink alapján látjuk, hogy ezek a besenyők ugyanazok, akiket a kazár kagán a belháború idején saját népe ellen is behívott a talmudi vallás és törvénykezés ellen föllázadtak ellen.[19]   

            Érdekes az, hogy ugyancsak a korabeli források tudósítanak minket a kazáriai belháborúról, mint az etelközi tragédiáról.  Mégis a belháború okait nem lehetett föltárni a közvélemény előtt.  A besenyők a magyarok ellenségeiként vannak föltüntetve.  De, hogy kiknek a zsoldjában álltak, arról egy szót sem szólhatott.  Pedig ez éppen olyan történelmi tény, mint a másik.  Pótoltuk-e már a mulasztást?

            Ahhoz, hogy egyáltalán tisztán lássunk, legelőször az volna szükséges, hogy föltárjuk a történelem elhallgatott fejezeteit.  A talmudhoz ragaszkodók azonban ezt nem engedik meg, mert rájuk nézve hátrányos, de igaz tények is napvilágra kerülhetnének, ők viszont fáradhatatlanul „leplezik le” más népek hibáit.  És ez volt a történelem legkatasztrofálisabb következményekkel járó dilemmája. 

A Vérszerződés és a Honfoglalás

            A magyarság előtt még nem homályosodott el a XI. évszázad előtti kérdés:  Mi volt a kazár nép pusztulásának az oka és hogyan kerülheti el ugyanazt a sorsot minden nem zsidó nép?

            Az első világos és határozott lépés volt, hogy a magyarság a hozzá csatlakozott, megmaradt kazár nép töredékekkel, a kabarokkal nyugatfelé húzódott el a Dnyeszter vidékére, Etel (Dnyeszter) közbe a IX. sz. közepe táján.  Itt lépett vérszerződésbe a hét törzs, és halált esküdött arra, aki hűtlen lenne a vezérhez vagy viszályt támasztana ellene. 

            A vérszerződésben benn zúg a magyarság fölháborodása mindaz ellen, amikről azt mondották neki, hogy zsidó, mert azok vezetőinek titkos összeesküvése és erőszakossága miatt ismét el kellet hagyniok hazájukat.  Egyszerű, tiszta, vallásossága, a Hadurnak istenüknek nyílt és álnokságot megvető szolgálata a leghatározottabb összefogásra és önmaguknak a zsidóságtól való legteljesebb elhatárolására sürgette őket. 

            Valami egészen új élmény volt az tehát, ami a magyarságot a vezérség intézményének létesítéséhez vezette, hiszen a hosszú vándorlások sok szervezési és gazdasági, meg katonai problémáit e nélkül is jól megoldották, és semmi tudomásunk nincsen hódító hadjáratok vezetéséről, inkább mindig kitértek a szomszédos népek nyomása elől. 

            Mondható, hogy a magyarság a talmudistáknál találkozott először mások megtévesztésére és leigázására mesterségesen kitervelt ideológiával, mellyel szemben rögtön megtalálta a védekezés módját:  teljes egység de nem terror, hanem belátás és baráti hűség alapján.  A jogi forma külsőség párhuzamot mutat.  József kazár cár azt írja 955 körül Chaszdai Ibn Saprut kordovai kalifához, mint már előbb láttuk: „Idegen nem ülhet őseink székén, csak a fiú ülhet az apjának a trónján, ez a mi szokásunk és őseink szokása.”  Ha a levél hiteles voltát egyes történészek kétségbe is vonják, mégis kifejezi az elzsidósított kazár cári hatalom egyik titkát:  a zsidó vérből kell származnia vagy azzal szoros kapcsolatban kell állnia a tényleges hatalom mindenkori birtokosának, függetlenül alattvalói akaratától. 

            Etelközben érte utol a magyarokat az eltalmudosodott kazár cár zsoldos seregének, a besenyőknek alattomos támadása, melyről már előbb szó volt.  A megmaradt magyarság most már végre el akart szakadni a megbízhatatlan zsidó szomszédságtól és a baráti kievi fejedelemmel való békés tárgyalások után nyugatra fordulva elvonult Halics mellett, a Kárpátok keleti oldalán húzódó nagy, termékeny síksághoz.  Majd több irányban átvonulva a Kárpátok szorosain, 889-896 között birtokba vette a Kárpátok övezte egész területet.  A Kárpátok keleti oldala mentén a magyarság egy része azonban visszamaradt eddig még nem teljesen tisztázott okokból.  Utóvédeket mindig hagytak eddig is a vándorló magyarok, most azonban különösen szükség volt őrtállókra, mert a talmudista kazárok a katonailag nem is, de kereskedelmi és politikai cselszövésekkel állandóan nyomukban voltak. 

            Amint Láczay, Árpád, aki valószínűleg 840 körül született, már igen mozgalmas időknek nézett elébe Dentu-magyaria történetében.  A Dentu-magyariától keletre terülő kazár birodalom nem tudta arab vereséget kiheverni és meggyengülve éri a besenyő támadás, amelynek nem tud ellenállni.  A magyarság kitér a besenyő támadás elől és kiüríti kb. 889-ben a 15 évi munkával fölépített országot a Donyec és a Dnyeper közét.  Ekkor csatlakoznak a szabir törzsek – a már előtt csatlakozott Nyék törzsön kívül – a Kéri, Keszi és a töredék törzse Kürt.  Nem valószínű, hogy a nemzet az új területet, mely a Dnyeper, Búg és Dnyeszter között terül el, végleges letelepedési területnek tekintette, mert hiszen 862-ben vezetett hadjáratot Pannóniába, majd ismét 892-ben Arnulf német-római császár szövetségében Szvatopluk ellen, és 894-ben újabb Pannóniai hadjáratot hajt végre.  Árpádot 892-ben választják fejedelemmé és mindjár diplomáciai tevékenységbe kezd.  Bölcs Leó bizánci császárt próbálja rávenni a bolgárok elleni közös hadjáratra.  A bolgárok bírják ekkor nem csak Bulgáriát, hanem a Havasalföldet és az egész Tiszántúlt Erdéllyel, tehát egy nagy hatalom, mellyel a magyar törzs-szövetség nem mérkőzhet.  Bölcs Leó akkor még visszautasítja az ilyen háború lehetőségét, azonban ami nem érdekelte Bölcs Leót 892-ben, az egyszerre érdekessé vált számára 894-ben, amikor a vaskezű  ifjú bolgár cár, Simeon megtámadta Bizánc északi tartományait.  Bölcs Leó Saklérosz Niketasz követet küldte Árpádhoz és végre szövetségi ajánlatot hoz a bolgárok ellen.  Az időpont tehát elérkezett a Kárpát-medencének Árpád által már valószínűleg évtizedek óta tervezett elfoglalására.  A honfoglaló magyarság lélekszáma kb. 400.000 tehető, amiből kb. 60-70.000 lehetet a fegyverforgató férfi.  Az egész népesség kb. 1.200-1.400 kilométert tett meg a nyári hónapok alatt, amikor az egész évi mezőgazdasági termés elmaradt, amikor előre kellett élelmiszert tartalékolni és tartósítani.  Amikor megfelelő mennyiségű sóról kellett gondoskodni a háztartások számára stb.  A vonulás lassú volt, hiszen a ló állománynak és marháknak naponta időt kellett adni a legelésre is. 

            Árpád fiára, Leventére bízza Nyék és Jenő törzsek haderejét, akik a bizánci haderővel szövetségben támadják meg a bolgárokat, míg Árpád a főerővel a Kárpátokon átkelve a Kárpát-medencét szállja meg.  A déli szárny Bulgáriában eleinte sikerrel nyomult előre, Bulgária fővárosát is elfoglalja, de Bölcs Leó hirtelen békét köt Simeon cárral és ekkor a bolgárok egész haderejüket a két lovastörzs hadereje ellen tudják vetni.  A haderő nehéz utóvédharcokkal folytatja visszavonulását és az Aldunánál vonul be a Kárpát-medencébe.  Feladata így is sikerült, mert a bolgár főerő nem tudott beavatkozni a magyar főerők harcaiba.  A bolgárok kierőszakolták az átkelést a bolgár Duna szakasz északi oldalán:  augusztus vége van és a nemzet már átkelt a Kárpátokon és a törzsek már az új hazában vonulnak kijelölt letelepedési helyeik felé.  A főerők a Tisza és a Kárpátok közötti bolgár területeket hódítják meg, amelyeknek Simeon képtelen segítséget nyújtani.  A zseniális átvonulás befejeződött.  A mozgásban lévő népet nem érhette végzetes támadás.  Az akkori európai viszonyokban a 400.000 főt számláló nemzet annyit jelentett, mint ma 40 millió.  A nemzet Európa egyetlen nemzete, amelynek olyan magas kultúrája volt, hogy saját írása hozta magával.  Európa egyetlen nemzetének sincs ekkor még saját írása. 

            A bevonuló nemzet az évezredes szkíta kultúrát hozta magával.  A magyar katonai rangok azonosak az asszír birodalom katonai rangjaival, mint kashánu királyi személynők, Kusán Árpád helyettese; Szalat asszíroknál tartományi fejedelem; solt, honfoglalás kori méltóság, vagy Zsolt; az akkádban sziltani, a törökben szultán;  tartan az asszír műszaki csapatok parancsnoka, a tarohán vagy tarján a bányászok és kovácsok törzsének feje, a honfoglalás kori magyarságnál vizir, asszír hadseregben Anonymusnál még ugyanúgy kundu, később kende; harku az asszíroknál a kisebb király, a magyaroknál horka, stb. 

            A korabeli Európa még tudja, hogy a bevándorló magyarok szkíták, V. Orbán pápa, XI. Gergely pápa bulláikban Királyi Szkíták nevezi e nemzetet.  Gardizi, bizánci történetíró úgy írja le őket, mint akik prém és selyem brokát ruhákat hordtak és arany-ezüst veretű fegyvereket viseltek.  Természetesen a fényes ruhák alatt éppúgy viselték a fehérneműt, mint egyéb szkíta testvéreik, de amit akkori Európa nem hordott és csak 300 évvel később kezdenek a gazdagabbjai viselni.  Gardizi írása teljesen megfelel az azóta is hordott úgynevezett díszmagyarnak.  A bevándorló magyarságnak több lova és marhája volt, az akkori egész Európának együttvéve.  Ez a magas műveltséget magával hordó nemzet telepedett egy olyan Európába, amely a római birodalom bukása óta sikeresen tönkretette a római birodalom összes alkotásait: az utakat, a hatalmas épületeket és semmi újat nem épített helyébe.  A rómaiak által épített utakat az elmúlt 300 év alatt benőtte a fű, elmosta az eső.  Európa város települései nem régebbiek, mint azok a városok, melyeket a magyarság kezdett építeni. 

            A magyar honfoglalás előtt alig húsz évvel összeomlott avar birodalom avarjai még itt élnek; főként az ország észak-keleti részébe húzódtak, amely terület sem bolgár, sem frank, sem szláv uralom alá nem került.  Miskolc, Kassa, Eger, Győr, Fehérvár, Csanád, Veszprém, Szeged, Kikinda még avar alapítású városok, a híres várépítő nemzet rakta le az alapokat, de a honfoglalást követő alapítású városaink száma is nagy:  Solt, Kál, Szolnok, Tarján, Keve, Túr, Nagyvárad, Karcal, Abasár, Heves, Gyöngyös, Üllő, Jutas, Káta, Doboka, Kálló, Meggyes, beszédes tanúi a magyarság városépítő tevékenységének.  A török háborúk után legyengült, egy ötödére fogyott magyarságot próbálta azután Nyugat-Európa nomád vándor népnek föltüntetni, az az Európa, amely még a kőkorszakban élt, amikor a magyarság ősei már irodalmi alkotásokat hagytak az utókorra.   Indó-európai elméleteket állít föl az a Nyugat-Európa, melyet néhány szóra alapít, amely közösnek látszik a sumér írásoknál 4.000 évvel fiatalabb szanszkrit írásokban és az európai árja nyelvekben, amely szavak azonban mindkét irányban az ősi sumér kultúra kisugárzása folytán jutottak bele ezekbe a nyelvekbe.  A sumér kultúra fölfedezése és a sumér agyagtáblák megfejtése meg fogja dönteni a minden logikát és történelmi adatot nélkülöző elméleteket. 

            A Kárpát-medencében már K.e. 3000 évvel a sumér isteneket tisztelték és róluk nevezték el folyókat és hegyeket, tehát már akkor egy sumér kultúrájú nép telepedett itt le.  K. e. az első évezredből már történelmi följegyzések vannak itt élő szkíta törzsekről.  A honfoglalás előtti századokban itt alapítanak birodalmat a hunok és az avarok.  Alig 90 évvel a honfoglalás előtt omlik csak össze az avar politikai szervezet, de a nép, amely már előtte itt élt rokon szkíta elemeket bizonyára fölszívta magába, itt élt még a honfoglalás idején.  A környező szláv népek polovecok- nak hívják őket, ők magukat talán palócok-nak.  A honfoglalás idején küldöttségileg üdvözlik a velük egy nyelvet beszélő magyarokat, akik rájuk is bízzák az ország északi és észak-keleti határának védelmét.

            A magyarság tehát olyan területet vett birtokába, amelyre a honfoglalást megelőző 4.000 éven keresztül egymást követő hullámokban vele rokon vagy azonos népek telepedtek le és azóta is élnek.  Olyan népek éltek itt, melyek „nyelve az urál-altaji törzs turk-tatár családjához tartozik,” melybe a mi nyelvünk is tartozik, -- írja az elfogultsággal egyáltalán nem vádolható Mahler Ede, majd folytatja: „ Olyan nép élt földünkön, mely a magyarsággal egy családba tartozik.”  Ehhez az utóbbi megállapításhoz nem kell kommentár.  Ehhez tanúul hívjuk a magyarországi ásatások során előkerült nagyszámú leletet, többek között az erdélyi sumér anyagokat, a Pulszky szakmunkájában (1883) (Lucska, Ung megye) mellett talált sima sumér fejszéket stb.

            A honfoglalók meghagyták a töredék népek szokásait, nyelvét, vallását, és keresztény igehirdetőket is szívesen látták.  A sok császárt látott provincia, Pannónia, különösen is művelt volt és az I. század óta kereszténységnek máig is sok emlékét őrzi.  A római limes azonban a népek ütései alatt összetört, a hadiszerencse változásaiban kelták, jazigok, marcomannok, qvádok, kérpok, gótok, hunok, germánok, avarok, frankok, szlávok tűntek föl, sodródtak a Duna-medencében.   Magyar államvezetés – még a kereszténység hivatalos fölvétele előtt – barátságban itt élő népeknek meghagyta szálláshelyét, foglalkozását, s így páratlanul egységes és erős államot létesített. 

            Leó császár Taktikája, Bíborban született Konstantin tájékoztatása fia, Romanus számára, valamint a korabeli arab történetírók följegyzései szerint a magyar néppel valami új jelent meg Európában:  Olyan nép, melyet a kereszténység és mohamedán ugyan pogánynak nevezett, de amelynek emberséges és nemes jellemvonásai tiszteletet, katonai tudománya félelmet ébresztett.  Egy-isten imádásuk bálványt nem tűrt meg és „erkölcsi állapotaikra is kedvező világot vet az emberáldozatok teljes hiánya, a többnejűségtől való idegenkedés, az eskü szentsége s azon körülmény is, hogy a kereszténység első tanítóinak nem kellett közöttük – mint a többi barbár népeknél – vérükkel fizetniők hitbuzgó merészségükért.” 

A kalandor lelkület elleni harc.

            A Káma-Volga menti őshazából a keletről érkező néphullámok szorították ki az ogurokat, részben északra a finn ágat, részint délre a magyar ágat.  Ilyen okból érkeztek annak idején ide az Ural keleti lejtőiről, ill. az Ob és Irtisz vidékéről (székely rovásírás) ide pedig az iráni tájakról Chorezmen keresztül (ásatásos leletek!).  A szállak innen legújabb és sok vonatkozásban egybehangzó adatok alapján sumérra mutatnak.  Innen az ősi, maga korában páratlan műveltségű és szinte előzmények nélkül megjelenő sumér nép az észak-nyugat felől ránehezedő Akkád-babilóniai sémi népek elől Irán felé, észak-keleti irányba tértek ki.  Mindenütt ugyanazok a körülmények indították meg a további vándorlást:  kényszerhelyzet, nem hódítás, nem meglévő civilizációk és kultúrák lerombolása, hanem ennek még politikailag meg nem szervezett vidékeken való fölépítése és gazdagítása, miközben az elő-magyarság áldozatként ég, önmagát emésztve, más népek javát szolgálva mind azoknak az értékeknek érdekében, amikért egyének és népeknek egyáltalán érdemes élni. 

            A kalandozások ellenben főként az erő megmutatására, zsákmány és szolgaszerzésre voltak alkalmasak.

            Maga a vezér, Árpád és utódai nem vezettek kalandozó hadjáratokat.  A törzsvezérek szánták rá magukat.  Egyik oka, az avar testvérektől elrabolt nyugatra hurcolt mérhetetlen kincs megtalálása és visszahozása.  Másfelől, Artamonov 700 körülre teszi (József cár 620 körülre) Bulán kazár fejedelemnek azt az elhatározását, hogy megengedi országában a zsidó vallást.  Igen jellemző, amit ezzel kapcsolatban a Cambridge-i névtelen állít.  Eszerint egy elkazárosodott zsidó vezető, aki rabló hadjáratban kitüntette magát, zsidó feleségével és apósával együtt győzte meg Bulánt ennek a lépésnek előnyeiről.  A görögök és arabok tiltakoztak, de a kazáriai zsidók lelkesen álltak az eszme szolgálatába.  Arra is utal egy hagyomány, hogy hajókon zsidók ezrei érkeztek Kazáriába és ott befogadást kértek, mert üldözöttek – amint mondották. . .

            Bulánnál kivívták, hogy távolítsa el a jövendő mondókat, írja levelében József cár.  Tehát azokat távolították el legelőször akik a nem zsidó oldalon állottak és a türk nép hagyományait ápolták.  Bulánon keresztül a Talmudisták rábeszélték a többi kazár fejedelmet, sőt magát a kagánt is, hogy zsidóvá legyen.  Ezek után – folytatja József cár levele:  Bulán felsőbb sugallatra elhatározta, hogy épít egy templomot, és hogy megszerezze az ehhez szükséges kincseket rabló hadjáratot szervezett egy Kaukázusban fekvő vidék ellen.  Elpusztította azt és nagy zsákmány gyűjtött.  A rabló hadjárat sikerével és a gyűjtött kincsekkel nem volt nehéz egy türk vezérhez zsidó nőt adni feleségül.  Ezek leszármazottai pedig az állandó és céltudatos Talmudista hatás alatt fokozatosan kezükbe vonták össze a tényleges főhatalmat, a türk kagánt pedig lassan csupán nemzeti szimbólummá sorvasztották.  A biblia tekintélyével is meg akarták erősíteni a viszonyt a talmudista fejedelem és a legerősebb kazár vezető, a tarchánok között.  Ez a kettős fejedelemség Kazáriában nem volt régi hagyománymegőrzése, hanem új történeti képződmény, amely egy uralkodó dinasztiának egy másikkal való fölváltása során lépett föl, meghatározott körülmény között, állapítja meg Artamanov, majd így folytatja:   Az új állami szervezet összekapcsolódott a régi formával, melynek már régóta elveszett az eredeti jelentősége, jelentése.  A türk birodalom szétesése a kazároknál akkor kezdődött, mikor a türk dinasztia kezéből a Talmudot tanult helyi kazár vezérekre támaszkodó fejedelem kivette a hatalmat a vallás és Isten nevében.  A fejedelem számára ez a kisszámú vezetőréteg biztosította a privilegizált helyet az államban.  A fejedelem viszont biztosította ennek a rétegnek a hatalmát saját népétől függetlenül, sőt a talmudizmussal kiszakította ezt a réteget abból a népi közösségből, melyből kinőtt, hiszen a kazár nép idegenül állt szemben a zsidósággal.   Ennek a tanult rétegnek a jelentősége annyira nagy lett, hogy végül egyik képviselőjének sikerült saját kezében összpontosítani az államhatalom egészét, a kagánt egy hallgató bábbá téve, akit a népnek mutogattak a bitorlás elleplezésére.  A türk kagán kénytelen volt felvenni az állam zsidószármazású tényleges fejének a vallását és ezt állami szimbólummá, formálni inkább vallási, mint politikai téren.  Ez a tényleges hatalmat biztosító zsidó egyéniség a kazár uralkodóház új alapítója lett.  Előbb bek, azután kagán bek és azután cár.  Ez volt Obadja, aki 800 körül a nyílt államcsíny végrehajtója lett, mindenkire kényszerítve a talmudizmust.  

Az új zsidó cárok zsoldos katonaságra, úzokra és besenyőkre támaszkodott és a maguk kezében tartották az összes jó állami állásokat és meggazdagodtak az átmeneti kereskedelem révén és hittestvéreiket megerősítvén a helyi vezetők rovására.  De József cár az igazság ellen vét – mondja Artamanov – mikor azt állítja, hogy a kazárok a zsidó vallás fölvétele után érték el hódítási sikereiket.  Éppen fordítva van.  A nagy hódításokat a türk vezérek vitték végbe és a IX. században a kazároknak csak honvédő és nem mindig sikeres háborúik voltak.  Tehát megállapíthatjuk, hogy ebben a forrásban a monarchikus tendencia győz a történeti pontosság fölött.

Egy jó évszázad alatt Kazária megszűnt a laza szövetségben élő hatalmas türk nomád népek szabad országa lenni.  A Talmud útmutatásai szerint egy aránylag kis csoport titkos összeesküvéssel fokozatosan beépült az egyes törzsekbe.  Mikor Obadja a nyílt színre lépett, s meghirdette a mindenki számára kötelező új hitet, tulajdonképpen tudva-nemtudva a kazár nép kiirtását kezdte meg.  Titkos megfigyelőin keresztül jól tudta, hogy a kazárok még idegenebbül állnak szemben a zsidókkal, mint mikor befogadták őket.  Obadja a törzseket egymás ellen játszotta ki, buzgón sürgetve a Talmud elismerését.  Behívta az úz és besenyő seregeket.  Zsoldosaivá fogadta őket és Sarkel városában a véres háború végén már idegen zsoldosok őrzik a kazárok nélküli Kazáriában a mintegy 200 elzsidósodott kazár vezető család hatalmát és vagyonát. . .

A magyarok a fölkelők oldalára álltak.  Jól megfigyelték a talmudista hatalom átvétel minden lépését. . .  Ismét ősi gyakorlatok szerint jártak el:  kitértek a rájuk zúdított seregek elől és Etelközbe húzódtak. . .  Nyugatfelé, mint már szó volt erről.  A kazáriai vezetőség azonban nem akart lemondani a magyarokról.  Előbb nyájas szavakkal próbálkozott.  Zsoldosaikká fogadta volna őket a besenyők helyett ha ismét szövetségre lépnek Kazáriával.   A magyarok vallása: a Vérszerződéssel szorosabbra vonták szövetségüket.  Így került sor a Bizáncon keresztül kitervelt provokációra.  A magyarok veszedelmes szomszédokká váltak Kazária számára.  Mivel teljesen kiismerték a talmudi eljárásokat, ezért pusztulniok kellett volna.  Ha vállalkoztak volna a besenyők helyett, a sorsuk a teljes kiirtás lett volna egy másik zsoldos sereg által. . .  „Hozd életveszélybe és ne szabadítsad ki őket.” (Aboda Zara: 26a. b. Goldschmidt, Leipzig, 1885)  És a zsoldosokat rászabadították az etelközi védtelen táborra. . . Közben a nyugatfelé húzódó magyarokkal szüntelenül kapcsolatokat akartak tartani.  A magyarokhoz csatlakozott Talmud ellenes kazár, a kabar, népnek is igen „előnyös” kereskedelmi ajánlatokkal magukhoz akarták őket fűzni.  Tény, hogy a Kárpátok keleti lejtőjénél a magyarság egy része végleges szálláshelyre rendelkezett be.  A folyóparti ligetek és legelők békés hazával kecsegtették a rettenetes árulás által sebzett népet.  A többség azonban minél messzebb akart vonulni. . .

Kár, hogy a történészek mindezekről lényegében hallgatnak.  Föltűnő, hogy az erre vonatkozó okmányok, adatok és művek fokozatosan eltűnnek a levéltárakból, és könyvtárakból nem csak Magyarországon, hanem egész Európában és Amerikában is.  Mintha titkos összjátékkal még az emlékét is ki akarnák irtani egyesek a példátlan népirtásnak.  Ugyanakkor, pedig a keresztény népek hibaival foglalkozó művek özönével árasztják el a könyvtárakat is és a közvéleményt is.  Pl. Ribáry idézett művében háromszáz év alatt az Ibér Félszigeten, a spanyol inkvizíció mint egy 300.000 halált okozott (V. 606)  és oldalakat betölt az ezzel kapcsolatbani részletek felháborodott hangú leírása.  Ugyanez a mű a magyar lebédiai tartózkodásával kapcsolatban csak azt írja, hogy a kazárok szomszédságban éltek, a talmudista államcsínyről és a magyarság kettészakításáról nem közöl adatott. (IV. 345)  Egy lappal később említi, hogy Etelközben kb. fél millió ember magyar semmisült meg egyetlen rajtaütéskor. (IV.346)  Tény, hogy a magyarok jelentős utóvédeket hagynak hátra, de a Kárpátok keleti lejtőjénél maradt magyarok még nem tisztázott, miért kímélték őket a besenyők?  Álmos vezér halálával kapcsolatos körülmények, sincsenek tisztázva, de tény, hogy a magyar utóvédekre szinte számtalan besenyő, kun, tatár támadás zúdulhatott. . . Későbben, pedig ezen a vidéken, mely később a magyar királyok védelme alatt áll, majd magyar hűbéres tartomány lesz, a magyarság meggyengül, megfogyatkozik, megindul a zsidó, talmudista és oláh népek szinte észrevétlen beszivárgása.

Bagdadi kalifátusból időnként kirajzó menekülő zsidók előszeretettel vonultak nyugatfelé, a későbbi Kunországba, majd Galíciának, Bukovinának, Vallachiának vidékére.  Rendkívül érdekes, hogy csupán a kis, századvégi Románia, mely nem foglalta még magába később Európa által az I. Világháború végén koncként odadobott Erdélyt, 400.000 főnyi zsidót mutat ki 1890 körül. 

A honfoglalók az új hazában egészen új vonásokat mutatnak.  A földművelés-állattenyesztő-kézműves magyar nép addig is járt nyugatra földerítés, legelőkeresés céljából, de sohasem vagyongyűjtésért.   Sőt, Artamanov részletesen leírja az eddig figyelemre nem méltatott krónika-részletét, ahogyan a Bizáncot segítő magyarok viselkedtek a hadizsákmánnyal kapcsolatban.  A Simeon bolgár csapatai feletti győzelem nyomán nagy zsákmányhoz jutottak a magyarok, de azt nem vitték magukkal, hanem Bizáncnak, szövetségesüknek juttatták el.  Ez jól mutatta a magyarok önzetlenségét s a pénz imádat teljes hiányát a magyar vezérek jellemében. (Ribáry leírása lényegében hasonló.)

A kordovai kalifa tisztában volt a zsidó kereskedők szerepével Magyarországon és Prágában is.  Így a zsákmány értékesítésének jó lehetősége volt.

A XV. – XVI. sz. fordulóján Aventinus nevű bajor udvari történész, aki Annales Boiorum c. művében ezt írja:  „A kalandozásokról”:  „ Nem csak a magyarok dicsőségéért hanem a puszta létért is kellett harcolniok a magyaroknak s így érthető, hogy a támadásoknak hevesen ellen állottak.”